DR. HILLER ISTVÁN,
DR. HILLER ISTVÁN,
DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Asszony és Képviselő Urak! Tisztelt Államtitkár Úr! Az előterjesztést érdemes két részre bontani. Az első részben azokról fogok beszélni, ahol semmilyen vita nincsen közöttünk, sőt azt is elmondhatom, hogy olyan gondolatokat találok benne, amelyeket javaslatként kimondottan előremutatónak tartok, helyesnek és az ország érdeke érdekében hasznosnak.
Ez a nemzeti emlékhelyekről történő kiegészítő rész. Lehetne hosszabban emlegetni azokat a történelmi eseményeket, amelyeknek helyszíne vagy részben helyszíne a két most nemzeti emlékhellyé sorolni kívánt terület, illetve hely, de mivel teljes az egyetértés közöttünk, és azt gondolom, hogy a helyszínekről, illetve az ott történt események megítélésében is nagyon hasonlóan gondolkodunk, fölöslegesnek tartom az időt húzni.
(Az elnöki széket Lezsák Sándor,
az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Azért mégis hangozzék el, hogy Nagycenk, gróf Széchenyi István és családjának lakhelye, birtokközpontja, a politizálási tevékenységi körének egy meghatározó színtere volt. Érdemes nem csak az évforduló miatt, amelyet valóban mindenütt a világon, ahol magyarok élnek, meg fognak ünnepelni, és erre gondolni helyes; az egész életmű, amit Széchenyi letett, a nagycenki Széchenyi-kastély, az ő tevékenységét bemutató kiállítás vagy kiállításrész, egyáltalán mindaz, amit a születési évfordulóján gondolni kívánunk, ez helyes megjelenítést nyer akkor, amikor nemzeti emlékhelyeink körébe a nagycenki kastélyt odasoroljuk.
Hasonlóképpen Szigetvár és Zrínyi Miklós emléke nem is az aktualizálás miatt, hanem egyszerűen a magyar nemzeti öntudat, az identitásunk valóban meghatározó pillanatai, napjai, hetei voltak azok, amelyeket 1566-ban Zrínyi és a vele harcolók a magyarság egészének számára teljesítettek. Nyilván a történelmi emlékezet nemcsak forrásokon alapul, hanem azon, később legendárium részévé vált gondolatok mentén is, amelyek ezt a hőstettet, az ellenállást, az önfeláldozást a hazáért és az ország egészéért vívott küzdelemben jelzik.
Hogy ennek szintén évfordulója van, és hogy ezen évforduló kapcsán 2016-ban Szigetvár, illetve Zrínyi Miklós-emlékévet hirdetett a kormány, ezzel teljes mértékben egyetértek, szerintem ez egy helyes dolog. Nem könnyű méltó módon megünnepelni, de minthogy ezen ünnepsorozat nem tárgya a jelen előterjesztésnek, javaslom, hogy egy másik alkalommal beszéljünk erről. Itt érdemes hallgatni a költő és hadvezér, késői leszármazott Zrínyi Miklós gondolataira, aki az előd szigetvári hőstettét emelte ki az életút egészéből, és azt kell mondjam, hogy ezt nem véletlenül tette, és igaza is volt. Mindamellett, ami 1566-ben Szigetváron történt, az a nemzet egészének, a nemzeti emlékezetben mind a mai napig joggal hőstettként, egy olyan példaként áll, amellyel minden magyar fiatalnak és felnőttnek érdemes megismerkedni és azonosulni, tehát a nemzeti emlékhellyé való besorolással e tekintetben, e helyszín tekintetében is teljesen egyetértünk.
Meglepetésre van még olyan rész, amivel egyetértünk - most már nem lesz sok -, példának okáért azon technikai jellegű módosításokkal, amelyeket inkább pontosításnak nevezhetnénk, illetve olyan, állandóan szükséges kiegészítésekkel, mint az államtitkár úr előterjesztésében is viszonylag részletességgel szereplő fémdetektoros álturizmus, amelyek valóban a közös javainkat veszélyeztetik.
Ezért helyes dolog, hogyha az állam e tekintetben lép. Nyilván a technika fejlődésével meg a mindenkori gondolkodás változásával lépést kell tartania a törvényhozásnak, ez tehát helyes dolog.
(12.00)
Ami érdemben a törvény másik felét és - nem is terjedelmi okokból mondom - a lényegi részét érinti, ott erős vita van közöttünk. Én egy irányt látok, egy irányban egy lépésnek nevezném ezt a jelenlegi módosítást, amelynek az előzményei 2010 második felétől kezdődően nagyjából kitapinthatók a kormány egész tevékenységében. Azt kell mondjam, hogy ebben persze következetlenség is van, hiszen az intézményszervezésben, a műemlékvédelem, az örökségvédelem teendőiben nagyon látható, hogy önöknek nem volt és most sincs világos és egyértelmű politikai döntéssel meghozott döntésük, hanem hol létrehoznak intézményt, hol módosítják, hol meg saját létrehozott intézményüket szétbontják és kvázi szétverik, de ezt egy jelenlegi felfogás különböző megnyilvánulásainak tekintem - az biztos, hogy nincsen hasznára a magyar örökségvédelemnek. Mennyire szerencsésebb lenne, hogyha kormányokon átívelve képesek lennénk megteremteni azt az intézményrendszert, amely egyébként közös kincseinket, az örökségvédelmet, a műemlékvédelmet kezeli, és legföljebb annak tevékenysége megítélésében lenne közöttünk különbség!
Minthogy a ciklus, a 2014-ben kezdődő ciklus közepén vagyunk - háromnegyed úton az ember ne csináljon célfotót -, abban reménykedve és azért dolgozva, hogy ez már csak egy negyed ideig tart, azért inkább az irányokról szeretnék bemutatni vélekedést, de a végeredményt kétségkívül majd 2018-ban mondjuk és hozzuk. Én egy olyan küzdelmet látok a törvényjavaslat, a módosítás egészében, amely - még egyszer mondom - nemcsak ebben a módosításban ölt testet, de e módosításban egészen világosan testet ölt. A mindenkori két ellenérdekelt fél egyike a gazdaság oldala, az egyszerűség kedvéért nevezzük beruházóknak; mindannyian tudjuk, hogy nemcsak beruházókról van szó, hanem kormányzatban, kormányzatokban a gazdasági érdeket megjelenítő tárcák és érdekek jelenítik meg az egyik felet. A másik oldalon a műemlékvédelem, az örökségvédelem, az a fajta kulturálisszakember-társaság áll, amelyik értelemszerűen elhivatottsággal és saját érdekeit az ország érdekei egészében láttatva próbálja a már ismert, még nem ismert, illetve ismert, de még nem feltárt kulturális örökségünk védelmében megtenni a szükséges lépéseket. Nem a jelenlegi kormány, nem is a korábbi, a mi kormányunk, és nem is a minket megelőző vagy korábbi, még korábbi kormányok specialitása, a mindenkori kormányzat időszakában föllelhető volt ennek a két jelentős érdeknek az összeütközése. Időnként sikerült egyensúlyt tartani, időnként pedig ez az egyensúly egyre inkább felborulni látszik. Én ebben a módosításban ezt az erőegyensúly-felborulást látom, nem első jelként, de megerősítő irányként.
Javaslom, hogy ne arról folytassunk itt vitát, hogy fel kell-e újítani a budai Várat, még mielőtt különösebb politikai vitát kavarnánk ebből, az, aki nem akarja helyrehozni, tisztességben látni a budai Várat, az ostoba. Háromnegyed évszázaddal a második világháború pusztítása után igenis a budai Várat eredeti szépségében, lehetőleg a legalaposabb szakmai munkával fel kell újítani. Nem ez a vita közöttünk, a politikai funkciója a vita közöttünk, de minthogy ez jelen előterjesztésnek nem tárgya, csak szeretném azt érzékeltetni, hogy én nem tartozom azok közé, és a mi véleményünk sem áll abban a sorban, amelyik nem akarná az ország kulturális javait a lehető legjobb állapotban látni, tartani vagy ezért lépéseket tenni. De itt, kérem, igazából nem kormányzati filozófia, hanem nagyon erőteljes gazdasági érdekek diktálják azt az előterjesztést, ami előttünk van. Ez a gazdasági érdek abban fogható meg, hogy amennyiben egy beruházás tervezésre kerül, majd a kivitelezése elkezdődik, akkor az minél gyorsabban, kizárólag a gazdasági érdeknek megfelelően, lehetőleg minden más érdeket háttérbe szorítva vagy negligálva, és lehetőleg a számukra minél olcsóbban, minél nagyobb profittal megvalósuljon. Ez a valóság.
Ebben érdekes módon a mindenkori örökségvédelem, régészet sajátos szerepet játszik, hiszen valljuk meg őszintén, hogy nem ismerünk minden feltárandó régészeti terepet, nincs úgy feltérképezve az országunk, hogy tudjuk, mi van minden egyes négyzetméterünk alatt - mint ahogy nagyon kevés ilyen ország van -, így annak az eshetősége, hogy amennyiben történik egy beruházás, már tudjuk, hogy ott mi van, ezért azt időben elő lehet készíteni, irreális. Ezt nem tudjuk. Értelemszerűen, minthogy régészeti, kulturális javakban gazdag terület, ország a miénk, beruházás esetén erre időt kell fordítani, és én a véleményemet abban szeretném összegezni, hogy sikerült az évek során átlépni azt a normál határt különböző törvénymódosítások eredményeként, amikor még ilyen beruházások esetében az örökségvédelem, régészet biztonsággal, garantálva a színvonalas feltárást, a munkáját el tudja végezni. A korábbi törvénymódosítás esetén a határán mozgott, ennél a törvénymódosításnál pedig átlépi azt.
Nem tudom megítélni, de nem is akarom kifejteni, hogy milyen előnyökkel jár egy kormány számára, hogyha az előbb említett mindenkoron létező két érdek közötti erőegyensúlyt felborítva vagy éppenséggel azt nem tartani tudva az egyiknek behódol - itt a gazdasági érdekek előtti behódolást látom az örökségvédelem kárára. Biztos lennének más terület iránt elkötelezett képviselők, akik hogyha ez az erőegyensúly a másik irányba borult volna fel, történetesen a gazdasági beruházások ellenében, akkor felszólalnának - korábban, kormányzati megbízatásaim idején sokszor találkoztam ilyen véleményekkel. De a status quót, a bilanzot meg kellett volna tartani, mert a törvénymódosítás eredményeként a legjobb jó szándékkal sem fogják tudni adott esetben a törvénymódosítás elfogadásával az egyébként - nem vitatom - önök által is fontosnak ítélt kulturális örökségvédelmi javaink megőrzését.
Egy általánosságról van szó, mint a törvények esetében döntő többségében, viszont ez a módosítás túllép azon a határon, amit már közelítettek az elmúlt években is törvénymódosításaik révén, most viszont végérvényesen a gazdasági érdek, a beruházói érdek javára kívánnak dönteni. Ezért a törvénymódosítás azon részével, amely a nemzeti emlékhelyekről szól, teljes mértékben egyetértünk, a lényegi részével, az örökségvédelem megkurtításával nem. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP soraiban.)
(12.10)
