LÁZÁR JÁNOS,
LÁZÁR JÁNOS,
LÁZÁR JÁNOS, a Miniszterelnökséget vezető miniszter: Köszönöm szépen. Először is az ügyrendi kötelezettségemnek eleget téve: természetesen a bizottság észrevételeit a javaslattevők elfogadják, és megköszönik egyúttal azt, hogy a parlament figyelemre méltatta és támogatásra érdemesnek tartotta az előterjesztést.
Mindenekelőtt azonban megragadom az alkalmat, hogy a képviselőtársaimat Széchenyi István Naplóban írt szavaival figyelmeztessem a jelenkor kihívásaira: „Hol úgy érzem, vonzódom e nyers néphez - melyet alapjában véve szeretek -,” - írja Széchenyi - „hogy tanítsam, felemeljem, emberré neveljem, hol látni sem bírom s eltaszítom magamtól. - Tudatlanságuk elérzékenyít; szívesen segítenék rajtuk életemmel és véremmel is: sorsukat megosztanám és elviselném! De gyakorta elborzaszt és felháborít igazságtalan vakságuk, gőgjük és elbizakodottságuk! Hol fognak majd nyugodni hamvaim, kérdezem sűrűn magamtól, hazámban vagy idegenben? Más országokban az, aki hazáját szolgálja, becsületes ember. Nálunk hős vagy szent. Ha más nemzeteknek több a kincsük, legyen minékünk több erkölcsünk és hazafiui szeretetünk.”
(17.30)
Igen tisztelt Képviselőtársaim! E néhány sor jegyében szeretném önöknek, politikustársaimnak, közéleti ellenfeleknek és harcostársaknak a figyelmét a nemzeti emlékezet és emlékezés fontosságára fölhívni. Németh László azt írja, hogy az emberiség tragédiája és a történelem nagy tragédiája a felejtés. A személyes emberi tragédia és a nagy történelmi tragédia is az, hogyha egy nemzet a felejtésbe merül, vagy az emberiségre is az jellemző, hogy az emlékezés és az emlékezet kihullik az emberi gondolkodás rostáján, és megkopik az emlékezés. Ezért azt gondolom, hogy az emlékezés a kultúra része, sőt éltető ereje, és nekünk, egy Közép-európában sokat szenvedett nemzetnek különleges felelősségünk van az emlékezésben, az emlékeztetésben és abban, hogy az emlékezés beépüljön a hétköznapi kultúrába. Ezért gondoltuk azt képviselőtársammal, hogy miután az emlékezés lelkesít, erőt ad, szembesít a jelennel és a jövővel, azt javasoljuk az Országgyűlésnek, hogy Széchenyi István születésének 225. évéhez közeledve emlékezzünk meg róla. Ebben a szellemben két dologra hívnám föl az életműből a figyelmet, amely képviselőtársaim számára meggyőződésem szerint intő jellegű.
Először is, ha megengedik, akkor arról beszélnék, hogy az emberi kultúra nem véletlenül van tele újrafelfedezéssel, és a magyar politikai osztály számára fontos feladat és felelősség lenne, pártállástól függetlenül, Széchenyi életművének újrafölfedezése, és ebben hadd figyelmeztessem önöket az etika és a nyelv fontosságára, az ethosz és a retorika fontosságára. Az etika szavunk az ethosz szóból, az erkölcs szóból fakad, illetve összefügg az emberi minőséggel és az emberi jellemmel. A jellemes ember egyenes, nyílt, őszinte, adni lehet a szavára és a szava sokkal többet ér, mint az írás, hitelességről beszélhetünk tehát esetében. Manapság olyan világban élünk, amikor még az írást se tartják be az emberek, nemhogy a hiteles szóra vagy a kézfogásra, vagy az adott szóra lehetne adni.
Még egy dolog, ami összefügg a szellemi értékekkel, az ethosszal, ez alapvetően a tehetség, amit kap az ember, és ez vonatkozik azokra, akiket az emberek megválasztanak, és az életük fontos kérdéseit rájuk ruházzák, bizalommal tüntetnek ki. Széchenyi azok közé tartozik, aki nagyon sokat kapott a Jóistentől, a Teremtőtől, és ezt alkotásra akarta fölhasználni. Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy Széchenyi a XIX. század magyarságának a lelke, Kossuth a szíve, Deák Ferenc pedig az esze, ugyanis mind a hárman azt mondták, hogy a legfontosabb a teremtés, a teremtő erő, amelyet a Jóisten az emberbe plántál adottságtól függően, illetve képességtől függően, s az a legfontosabb, hogy ezt a teremtő erőt az ember mire használja, ha tanár, hogyha sportoló, edző vagy csak egyszerű szakmabéli, szakmunkás vagy éppenséggel földműves.
S itt ajánlanám figyelmükbe Berzsenyi Dánielnek egy költeményét. Köztudomású, hogy Berzsenyi Dániel Széchenyi István kedvenc költője volt, és Kölcsey Himnusz-előképében, „A magyarokhoz” című nagy nemzeti ódájában így ír: az élet és a halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi. S valóban, hogyha az ethosz, az erkölcs, a jellem és a hitelesség kérdését, amely Széchenyi életművében az egyik legfontosabb kérdés, összekapcsoljuk a retorika felelősségével, akkor mi magunk, törvényhozók, jogalkotók, végrehajtó hatalmat gyakorlók, az emberek bizalmából itt állók, azok pontosan tudjuk, hogy a nyelvet mennyi mindenre lehet használni. Lehet rossz dologra használni, lehet vele hazudni, lehet vele félrevezetni, lehet vele manipulálni, lehet vele embereket befolyásolni. És lehet a nyelvet jó dolgokra használni, hiteles dolgokra, például ami a legfontosabb, az igazság kimondására és az igazság felismerésére vagy a vélemények őszinte összeütköztetésére és az értelmes viták és érvelések megvalósítására.
Talán nem véletlen hívom föl képviselőtársaim figyelmét, hogy Széchenyi István legfontosabb művének a „Hitel” című szót adta, ami retorikai értelemben megtévesztő, hiszen nem bankkölcsönnel, nem a korabeli gazdasági viszonyokkal függ elsősorban össze, hanem a hitelesség kérdésével. A hitel a hitelesség kérdését jelenti, ez mutatja, hogy az ethoszt, az etikát, a jellemet, az erkölcsöt és a hitelességet Széchenyi hogyan kapcsolja össze a politikai nyelvvel, s hogyan kommunikál politikai értelemben, és hogyan húz erkölcsi mércét minden politikus kortárs és utód számára. Elkötelezettséget és értékválasztást is jelent, ami meggyőződésem szerint még a cselekvés szabadságánál is fontosabb, hiszen a szabadság mégiscsak azt jelenti, hogy tehetünk jót és rosszat is, de hogy ezt milyen módon gyakoroljuk, hogy jót vagy rosszat tehetünk, hogyan élünk a szabadságunkkal, az alapvetően erkölcsi kérdés. Szintén Berzsenyi: „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.”
Nem véletlenül volt ez a vers és Berzsenyi Dániel kedvenc költője Széchenyinek, tekintettel arra, hogy az ethosz és a nyelv összekapcsolása világosan megmutatkozik. Németh László azt írja: „1850 és 1880 között a magyarság nem harminc évet, hanem három századot öregedett. Öregedett - bonyolultabb lett és gonoszabb. Megvalósította Széchenyi reformjait, és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.” Azért nagyon fontos számunkra Széchenyi szelleme a mai nap folyamán, mert nem elég megvalósítani a reformokat, nem elég megvalósítani a jólétet, nem elég megvalósítani a haladást; nem adhatjuk föl azt a politikai erkölcsöt, amelyet képviselnünk kell vagy kellene, hiszen a politika és a történelem, tévednek, ha azt gondolják, hogy a jelen tudománya: a múlt, a jelen és a jövő tudománya egyszerre. Széchenyi emlékét idézve arra kérem önöket, hogy tartsák meg a hitelességet, és az etika és az ethosz jegyében járjanak el mindennap.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
