ANDER BALÁZS,
ANDER BALÁZS,
ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A Jobbik képviselőcsoportja támogatni fogja a hazatérés falvairól szóló határozati javaslatot. Azt hiszem, ez nem volt kétséges önök előtt.
Viszont ez az egész ügy, a két település, Somoskő és Somoskőújfalu visszatérése, ez a sikeres revízió, ami 1924-ben azoknak a kiváló embereknek a közreműködésével, akikről itt az előzőekben oly sokat hallhattunk, megvalósulhatott, túlmutat önmagán. Ezt képviselőtársaim is elmondták. Sokkal erősebb szimbólum ez annál, mintsem csupán két település visszatéréséről lenne szó, 15 négyzetkilométerről, majd’ 3 ezer lélekről. Ez is sok lett volna, ez is eredmény lett volna, de túlmutat önmagán, és rávilágít arra a történelmi gyalázatra, arra a legnagyobb és történelmünket, mindennapjainkat, mai életünket is kísértő gyalázatra, ami 1920. június 4-én az igazságtalan trianoni békediktátumban testesült meg.
Éppen azért, mivel túlmutat önmagán a két település visszacsatolása, ezért talán elegánsabbnak tartottuk volna, ha nem egyfajta párthatározati javaslatként kerül a tisztelt Ház elé, hanem egy szélesebb körű konszenzus eredményeképpen. Szerettük volna, vagy legalábbis elegánsabb lett volna, ha egy ötpárti határozati javaslatként tárgyalhatna most erről a Ház, vagy ha ez nem működött volna, akkor teszem azt, a Nemzeti összetartozás bizottságának javaslataként került volna ide elénk. Azt hiszem, ezt már néhányszor eljátszottuk, a magyar zászló és címer emléknapja kapcsán vagy éppen a Rákóczi-emléknap kapcsán is.
Ezek a dolgok túlmutatnak önmagukon, sokkal erősebb szimbólumok annál, mintsem egy párt, jelen esetben a Fidesz kvázi kisajátítsa magának ezt az ügyet. Ennek ellenére, még egyszer mondom, támogatni fogjuk, mert a cél maga nemes. Az viszont, hogy milyen formában került ide, a Ház elé, vitatható - ez az egyik.
A másik, tisztelt képviselőtársaim, amikor én a határozati javaslat általános indokolását elolvastam, mélyen megdöbbentett az utolsó, (5) bekezdés tartalma. Teljes mértékben szükségtelennek érzem ezt az afféle Stockholm-szindrómás hozzáállást, amivel, mondjuk, északi szomszédunkhoz is viszonyulunk. Itt elhangzott Petneházy képviselőtársam felszólalásában is egyfajta méltatása a csodálatos vagy önök szerint csodálatos magyar-szlovák kapcsolatoknak.
A migráció kapcsán való együttműködést, kérem, azért ne keverjük össze azzal, hogy Szlovákia hogyan bánik a területén élő magyar nemzetiséggel. Súlyos hiba lenne ezt összekeverni. Föl is olvasnám, önök hogyan vélekednek erről: „Közel egy évszázaddal a trianoni döntés után Magyarország és Szlovákia annak a visegrádi szövetségnek a része, amely ma a legsikeresebb szövetség Európában, és amely tagjai közötti együttműködés soha korábban nem volt olyan erős és egységes, mint az utóbbi időkben.”
Képviselőtársaim! Miről beszélünk? Nem a történelmi sérelmeket akarom idecitálni, bár beszélhetnénk arról is. Beszélhetnénk a tovább élő Beneš-dekrétumok szelleméről, beszélhetnénk arról, hogy hogyan vitték rabszolgamunkára magyarok tízezreit a Felvidékről a szudéta-területekre a második világháborút követő gyászos években. Beszélhetnénk, mondjuk, arról, hogy miért nem történt még meg legalább egy szimbolikus bocsánatkérés a ligetfalusi mészárlás kapcsán. Beszélhetnénk arról, hogy a Trianon után még a felvidéki területek lakosságának egyharmadát kitevő magyarság hogyan olvadt, hogyan csökkent az asszimiláció és a magyarellenes intézkedések következtében mára 10 százalék alá a Szlovákiának nevezett államban.
Beszélhetnénk ezekről, viszont itt a jelenről is beszélni kellene akkor, hogy milyen a helyzet a Felvidéken, a felvidéki magyarok körében most Szlovákiában. Itt kellene előhozni Malina Hedvig ügyét, itt kellene akkor beszélni Tamás Aladárné történetéről, gyászos, nagyon szomorú történetéről, amikor a majd’ százesztendős magyar tanítónőt megfosztották szlovák állampolgárságától csak azért, mert fölvette a magyart is. Ez abban a Szlovákiában történhetett, amellyel önök szerint oly virágzóak és a történelemben soha nem látott módon gyümölcsözőek a kapcsolataink.
Beszélni kellene a zászlótörvényről, hogyan tiltották ki a felvidéki sporteseményekről a magyar zászlót. Beszélni kellene akkor, mondjuk, a vasúti kétnyelvűség meg nem oldott ügyéről a Felvidéken. Beszélni kellene arról, hogyan fordulhat elő még mindig 2017-ben, Európa kellős közepén az, hogy cenzúráznak magyar nyelvű plakátokat a Felvidéken, mert az bizonyos szélsőséges szlovák politikai erőknek nem tetszik. Beszélni kellene arról, hogy a Deichmannban hogyan bocsáthatnak el valakit csak azért, mert anyanyelvén, magyarul mert szólni egy oda betérő vásárlóhoz. És sorolni lehetne ezeket a történeteket.
Éppen ezért érthetetlennek tartom én azt, hogy miért kell egy - hozzáteszem, újfent csak megismétlem magam - ilyen nemes célú határozati javaslat általános indokolásába beleszőni egy ilyen, sok esetben sokunk számára szerintem vérforraló mondatot, amire semmi, de semmi szükség nem volt. Mindazonáltal mi is tisztelgünk azoknak a magyar nemzeti érzéstől fűtött és a nemzeti összetartozás gondolatát már akkor maguk előtt tartó és a revíziót kiharcoló emberek emléke előtt, mint dr. Krepuska Géza professzor, dr. Auer Pál vagy éppen Lipthay Jenő, akiknek köszönhetően ez a két település, Somoskő és Somoskőújfalu ott, a Karancs - vagy ahogy Mikszáth nevezte: a palóc Olimposz - alján visszatérhetett a magyar hazához.
(9.40)
Tehát igen, tisztelgünk az ő nagyszerű cselekedeteik előtt, viszont azt is szeretnénk, ha elmúlnának azok a félelmek vagy éppen szélsőliberális megkötöttségekből fakadó averziók azzal kapcsolatosan, hogy azok előtt a hősök előtt, akik hasonló módon harcoltak azért, hogy területek térhessenek vissza Magyarországhoz, mind a mai napig nem tiszteleghetünk kellő módon vagy legalábbis hivatalos keretek között. Kire is gondolok? Gondolok a Rongyos Gárda hőseire. Héjjas Ivánra, Prónay Pálra, Francia Kiss Mihályra, akinek a halálos ítélete - egyébként jogi értelemben - még mindig érvényben van Magyarországon. Szégyen, gyalázat!
Nem emlékezhetünk meg az első vagy éppen a második bécsi döntésről sem kellő módon, holott a nyugati hatalmak beleegyezésével akkor is volt revízió, és visszatérhetett jóval nagyobb terület és jóval nagyobb lélekszámú magyarság 1938-ban és 1940-ben az anyaországhoz. Nos, ezek azok a dolgok, amelyeket magunk mögött kellene hagyni, nem kellene félni attól, hogy ezek előtt a történelmi személyiségek és történelmi tettek vagy éppen döntések előtt is tisztelegjünk és fejet hajtsunk. Mindazonáltal tényleg felháborító, ami történt 1920-ban. Több mint fölháborító, nagyon helyes volt államtitkár úrnak az a kis kiegészítése, amellyel nem a magyarság, Magyarország egyik legnagyobb tragédiájának aposztrofálta a trianoni gyalázatot, hanem a legnagyobb történelmi bűnnek, gaztettnek, tragédiának. Így is van, ezzel egyet tudunk érteni. Trianon volt az, ami máig ható módon tönkretette Közép-Európát és benne Magyarországot is.
Elképesztő érzés volt egyik frakcióülésünk alkalmával, éppen amikor Salgótarjánban voltunk, felmenni Somoskő várába és belegondolni abba, hogy mily iszonyat volt, hogy ezt a várat is elcsatolták Magyarországtól. Azt a várat, ahol egyébként Losonci Anna élt, az a Losonci Anna, akihez a XVI. század végén Balassi Bálint a Júlia-verseket írta. És ha ezekkel szembesül az ember, akkor mindenkinek, akibe csak egy cseppnyi magyar érzés is szorult, ökölbe kell hogy szoruljon a keze.
Nagyon szépen köszönjük azoknak a magyarság iránt elkötelezett embereknek az évtizedekkel vagy majd’ egy évszázaddal ezelőtti tettét, amellyel visszaszerezték Magyarország számára ezt a két települést, megmentették az ott élőket a kisebbségi létbe való szorulástól. Ezért a Jobbik támogatni fogja ezt a határozati javaslatot. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Jobbik soraiból.)
