DR. MORVAI KRISZTINA
DR. MORVAI KRISZTINA
DR. MORVAI KRISZTINA európai parlamenti képviselő: Köszönöm a szót, elnök úr. Kedves Képviselőtársaim! Szokás szerint egy történettel kezdem felszólalásomat, merthogy a politika valódi emberek valódi életéről, valódi történeteiről szól leginkább.
Néhány évvel ezelőtt az utcán leintettem egy taxit, beültem, és útban hazafelé beszélgettem a gépkocsivezetővel. Ráismertem a reklámokból a cég logójára, az akkor még létező kőkemény budapesti árversenyben ők voltak azok, akik a legolcsóbban hirdették a személyszállító szolgáltatást. Bár ez később nagyon rossz ötletnek bizonyult, rákérdeztem, hogyan lehet megélni ilyen alacsony kilométerenkénti díjból. A fiatalember elkeseredetten és idegesen avatott be abba, hogy rettenetesen kimerült, napi megélhetési gondjai vannak, és nem tudja, meddig fogja bírni a szerinte nem embernek való körülményeket és nyomorúságot. Hogy mennyire rossz állapotban volt, azt egy hatalmas csattanást, csörömpölést és hirtelen fejfájást követően értettem meg igazán. Amikor felocsúdtam, kiderült, hogy karamboloztunk.
A megrázó találkozást követően napokig azon gondolkodtam, hol van a határa annak, amit úgy neveznek, verseny, illetve versenyképesség. Milyen mértékig lehet a profit növelése érdekében leszorítani a költségeket, köztük a dolgozó emberek munkabérét, jövedelmét, és mi az, ami már elviselhetetlen, elfogadhatatlan? Mi az, amit egy munkavállalónak vagy akár önálló kisvállalkozónak el kell tűrnie cége vagy országa versenyképessége érdekében? Mennyire lehet önjáró az úgynevezett piac, és mikor kell megregulázni az emberi méltóság, az emberhez méltó élet védelmében?
Eltelt némi idő, s egyszer csak azt hallom: egységes, kötelezően alkalmazandó fuvardíjakat vezetett be a hatóság a budapesti taxikra, mégpedig lényegesen magasabbat, mint amit az a bizonyos társaság alkalmazott. S lássanak csodát, a fővárosi taxizás nem állt le, nem szűnt meg, és a szocializmus vagy a kommunizmus sem tört ki. Mi több: verseny is van a cégek között. Bebizonyosodott, hogy a mesterségesen leszorított alacsony árakon, s így jövedelmeken kívül létezhetnek más versenyképességi tényezők is.
Az azonos vagy azonos értékű munkáért egyenlő bért elve nem ismeretlen az Európai Unióban. Alapelv, hogy nőknek a férfiakkal azonos bérezés jár, mert így igazságos. S kitűzött cél, létező elv az azonos munkáért, azonos helyen azonos bér is, amit a kiküldött munkavállalókról szóló európai szabályozás kapcsán fektettek le. Ennek lényege, hogy ha például egy magyar cég Ausztriába vagy Németországba küldi ki munkavégzésre dolgozóját, akkor a munkavállaló jövedelme nem lehet alacsonyabb, mint az azonos munkakörre megállapított osztrák vagy német minimálbér. Logikus az idevonatkozó úgynevezett kiküldetési irányelvnek a célja: ne lehessen a helyi, azaz például osztrák vagy német munkavállalók bérét leszorítani az esetlegesen lényegesen alacsonyabb összegért is dolgozni hajlandó, pontosabban dolgozni kénytelen külföldi, főként kelet-európai munkavállalók által.
A mára már természetessé vált logikát kellene továbbvinni, továbbgondolni. Mi van akkor, ha nem a munkást viszik ki a külföldi munkahelyre, hanem a munkát hozzák az alacsonyabb bérű országokba, például hazánkba? A végeredmény szinte ugyanaz. A helyzet kedvezőtlen a német vagy osztrák munkásoknak is, hiszen alkupozíciójuk és addigi jövedelmük is veszélybe kerülhet, ha munkahelyüket a lényegesen alacsonyabb bérköltség okán külföldre viszik. Trumpot is alighanem ez a jelenség segítette győzelemre, hiszen ez az Egyesült Államokban is komoly problémát okozott.
De az sem kedvező a nyugati munkavállalók túlnyomó többségének, hogy az itthoni alacsony bérek miatt Magyarországról és más közép- és kelet-európai országokból tömegesen Nyugatra vándorolnak a munkavállalók, ahogy most is teszik. Még ha ezt mi nem is érezzük igazságosnak, olyan feszültségek alakulhatnak ki a munka világában a nyugati országokban, amelyeket a brexit előzményeként, egyik okaként is emlegetnek az elemzők. Ezt az Európai Unió is érzi, ezért nagyon is lehetséges, hogy partnerek lennének annak megvizsgálásában, hogyan csökkenthetők a jelenlegi hatalmas bér- és jövedelemkülönbségek Nyugat-, Kelet-, illetve Közép-Európa között.
(18.20)
Ehhez persze nekünk magunknak is el kell hinnünk, hogy Magyarországnak nem az alacsony jövedelem a fő versenyelőnye. Az élet bizonyította be, hogy a race to the bottom, a lefelé menő verseny nem vált be. Nem a mélységekben, hanem a magasságokban kell versenyeznünk. Kimondhatjuk: az alacsony jövedelemszint mint versenyképességi eszköz nem vált be. Magyarország nem a győztes mezőnyben van, tehetséges csapatunkból ugyanis igen sokan idegenbe igazolnak. Jelentősen meg kell emelni a jövedelmeket, csökkenteni kell a Nyugat-Európa és hazánk közötti bérszakadékot, mert különben nem lesz orvosunk, nem lesz ápolónk, nem lesz szakmunkásunk, és nem lesznek gyerekek, mert külföldön születnek meg. S ha nem lesz komoly változás az életszínvonalban, a jövedelmi viszonyokban s persze az életminőségben, a közérzetben is, akkor nem is fognak hazajönni.
Történelmi léptékkel mérve nem is olyan régen, a világ egy másik pontján szintén döntéshozók voltak együtt egy teremben, bár biztos nem olyan szépben, mint ez. Egyikőjük furcsa ötlettel állt elő: azt gondolom, a rabszolgákat fel kellene szabadítani. Na de mégis, hogy képzeli? - kérdezték a többiek. Mi lesz akkor? Ez nem egyeztethető össze a gazdaság törvényeivel. Ki fog akkor az ültetvényeken dolgozni? Összeomlik minden. Képtelen ötletnek tűnt, de valahogy megoldották. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik padsoraiból.)
