LÁZÁR JÁNOS,
LÁZÁR JÁNOS,
LÁZÁR JÁNOS, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, a napirendi pont előadója: Köszönöm. Igen tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Elnök Úr! Mindenekelőtt szeretném megköszönni Schmuck Erzsébet képviselőtársunknak a kezdeményezést, aki talán jó egy esztendővel ezelőtt számonkérte a kormánytól, hogy az Európai Bizottság és Magyarország, az Európai Unió és Magyarország együttműködéseként 2014 és 2020 között mintegy 8900 milliárd forint felhasználására kerül sor, és erről a forrásról, ennek a pénznek a felhasználásáról a végrehajtó hatalomnak számot kell adnia a törvényhozásnak. Ennek jegyében rendezzük immár nem az első parlamenti vitanapot, és tájékoztatjuk rendszeresen képviselőtársaimat arról, hogy az Európai Bizottsággal kötött partnerségi megállapodás, a pénzek lehívásának rendje értelmében az európai uniós kassza hogyan áll.
Ha megengedik, az elmúlt időszakhoz nyújtott írásos tájékoztatás mellett egy rövid szóbeli kiegészítést adnék, azt remélve, hogy a vita mindannyiunk számára hasznos lehet. Hasznos lehet azért, mert egy objektív képet kapnak az írásos beszámolók alapján arról, hogy a magyar államnak meggyőződésünk szerint mi a célja ezzel a pénzzel, hogyan tudjuk felhasználni, hogyan hasznosul Magyarországon. A mai nap folyamán a KPMG által végzett alapos tanulmány, a Széchenyi 2020 honlapra föltöltésre került, minden képviselőtársam és a teljes magyar nyilvánosság számára hozzáférhető. Ez egy több száz oldalas szakmai anyag, amelynek az a célja, hogy értékelje a 2007 és ’14 közötti forrásfelhasználást. A fő kérdés az, és erre próbáltunk választ adni szakértők bevonásával, hogy a magyar társadalom ezt az összeget mire és hogyan használta föl, illetve a magyar gazdaság, a magyar jövő szempontjából ez hogyan hasznosult.
Mielőtt azonban ennek az összegnek a felhasználásáról részletesen is beszélnék, két elvi jelentőségű megközelítést ajánlanék figyelmükbe. Az egyik az, hogy ebben a Házban a 2014-ben hivatalba lépett kormánynak folyamatos kötelessége figyelmeztetni a törvényhozás tagjait, tartalmi és nyelvi értelemben egyaránt, hogy ezt a pénzt az Európai Unió nem ajándékba adja, nem az Európai Unióból kapjuk, legföljebb visszakapjuk ezeket a forrásokat. Hiszen 2004-ben a fölzárkózáshoz kötött támogatások célhoz kötött támogatások voltak. Amikor Magyarország belépett az Európai Unióba, akkor jelentős mértékben korlátozta saját gazdasági mozgásterét, saját társadalmi mozgásterét egy gazdasági és társadalmi integráció érdekében.
Ezt azért tartom hangsúlyozandónak, mert természetesen a vita során majd előkerülnek lengyel és magyar példák, vagy előkerülnek az Európai Unió egyik biztosának nyilatkozatai, aki azt mondta, hogy Németország nem nettó befizetője, hanem nettó haszonélvezője ezeknek a forrásoknak. De én nem ezt a megközelítést ajánlanám arra a kérdésre, hogy vajon ez kinek a pénze; kapjuk vagy visszakapjuk ezeket a forrásokat, ezek a pénzek az Európai Unió adófizetőinek pénze, vagy pedig a magyar választópolgárok jogos forrása.
Azt gondolom, hogy amikor 2004-ben a fölzárkózás, a különbségek eltüntetése érdekében beléptünk ebbe a gazdasági érdek- és értékközösségbe, akkor Magyarország is hozott áldozatot, nem csak azok a nettó befizető tagállamok, amelyek folyamatosan hozzájárulnak a fölzárkózási alapokhoz. Ugye, a két számot vagy a két gazdasági helyzetet akkor lehetne egymáshoz mérni, ha meg tudnánk azt pontosan becsülni, hogy Magyarország példának okáért milyen tőkedömpinget engedett rá az Európai Unióhoz való csatlakozás, piacnyitás, határnyitás jegyében az országra, vagy éppenséggel a magyar munkavállalók milyen könnyített pályával kerülnek elszipkázásra Magyarországról, vagy éppenséggel milyen szolgáltatások jönnek be vámok vagy különböző adók nélkül az országba.
Akkor lehetne megmérni, hogy mi az, amit mi adtunk; mert mi is adtunk. Erre szeretném fölhívni nyomatékkal képviselőtársaim figyelmét, hogy amit kapunk, nem ajándék pénz, azért mi magunk is megdolgoztunk, és mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy az Európai Unió egységes piac, egységes közösség, egységes gazdasági erő lehessen. Hogy ezen ki mennyit nyert, az nehezen megítélhető a fejlesztéseknek ebben a fázisában. Azt gondolom, ma mindenki jól jár ezekkel a forrásokkal. Jól járnak azok az országok, amelyek visszakapják ezt a pénzt, és jól járnak azok az országok, amelyek befizetik ezeket a forrásokat.
Itt hozom szóba Oettinger biztos nyilatkozatát, aki azt mondta, hogy a nettó befizetők nettó haszonélvezők. Lengyel és a magyar nemzeti banki tanulmányok szólnak arról, hogy amikor példának okáért ebben a fejlesztési ciklusban Magyarország egy gépipari vállalkozást támogat azzal, hogy eszközt vásároljon, 80-90 százalék esélye van annak, Lengyelországban és Magyarországon mindenképpen, hogy az európai uniós forrásból vásárolt gép német gyártású, német technológiát képvisel, és a német adófizetőket gyarapító vásárlás lesz.
Tehát ez a forrás visszakerül a beszerzéseken keresztül, a fejlesztéseken keresztül, a tulajdonokon keresztül, a cégeken keresztül, a kivitelezőkön keresztül. Ezért azt gondolom, hogy természetesen a nagy idea, a nagy eszme, a közös Európa érdekében sokakban van egy fölzárkózási képesség, és sokan mondják, hogy egységesen kell a hétköznapi életet is élni, ugyanakkor nagyon megfontolt, jól kiszámított gazdasági érdekek is állnak ezen források mögött.
(14.40)
Mi az, amire nekünk a korábbi vitákat meghaladó módon is figyelnünk kell? A területi különbségeket hoznám itt szóba. Több fölszólalást is tettem, expozét is mondtam itt a parlamentben a főbb pénzek fölhasználásának célja tekintetében. Ha megkérdezik azt, hogy mi a kormány célja 2017-ben, akkor a területi különbségek mérséklése.
Milyen területi különbségekről beszélek? Orbán Viktor nem olyan régen itt az évadnyitó parlamenti beszédben azt mondta miniszterelnökként, hogy ha valaki megnézi Magyarország 1867 és 1990 vagy 2017 közötti GDP-termelő képességét, akkor pontosan látja, hogy a nyugati világ és Magyarország között a különbség soha nem csökkent jelentős mértékben. Talán két alkalommal, a 10-es évek elején, az első világháború kitörése előtt és a második világháború kitörése előtt közvetlenül értük el, alulról értük el vagy közelítettük meg Ausztria GDP-jét. Sem előtte, sem azóta nem tudtuk ezt a szintet beérni, így aztán a kelet-európai országok és Nyugat-Európa között komoly területi különbségek és azzal járó társadalmi következmények maradtak fönn.
Ezek a területi különbségek mindenképpen mér-sékelendőek. Ezek a források talán ebben segítenek. A KPMG tanulmánya választ ad, hogy az első ciklusban, amit a most hiányzó szocialisták terveztek meg, vajon ezek a források enyhítették vagy pedig növelték ezt a távolságot, de a távolság csökkentése cél. Egy magyar törvényhozási, parlamenti képviselőnek vagy egy magyar végrehajtó hatalmi tisztviselőnek mi a dolga? Olyan politikát folytasson, amely közelebb viszi a magyar választópolgárokat azokhoz a bérekhez, ahhoz az életszínvonalhoz, ami Nyugat-Európában van. Emlékszem még gyerekként, hogy a Kádár-rendszerben azzal ámítottak bennünket, hogy a nyolcvanas években milyen relatív jólétben él a társadalom, és mindig elfogadták azt az összehasonlítást, hogy a magyar ötvenes évekhez képest hogyan él Magyarország. De soha nem végzett senki objektív vizsgálatot arra, hogy hova jutott a Kádár-rendszer, és hova jutott Ausztria.
Ausztria 1955-ig szovjetek által megszállt ország volt. Magyarország ’56-ban próbálkozott, hogy szabaddá legyen. Ha mérlegre tennénk, hogy ’55 és mondjuk, 1990 között mit végzett Ausztria, és mit végzett Magyarország 1956 és 1990 között, akkor a különbség értékelése és a különbség megértése mindenki számára világos. Ezek a területi különbségek az elmúlt 27 évben nem tűntek el. Magyarországon a néhány százalékos GDP-növekedés biztos, hogy nem elég a különbség leküzdéséhez, a beéréshez 5 százalék vagy afölötti GDP, folyamatos GDP-növekedésre volna szükség, és hosszú évekre, tehát nemcsak egyszeri 4-5 százalékos gazdasági növekedésre, hanem tartós 5 százalék fölötti gazdasági növekedésre volna szükség a legpesszimistábbak szerint. Az optimisták szerint talán 4 százalék is elég, de mindenféleképpen 4-5-6 százalékos folyamatos gazdasági növekedésre lenne szükség ahhoz, hogy megközelítsük vagy legalább esélyünk legyen megközelíteni azt az életminőséget, amely a választópolgárokat motiválja, amikor különböző politikai csoportokra saját személyes jövőjük miatt adják le a szavazatukat.
Aztán persze vannak területi különbségek az országon belül is. Talán ismertek a KSH legutóbbi elemzései, ami arról szól, hogy igenis nagy különbség van Nyugat-Magyarország bérátlaga, bérviszonyai, munkaerőpiaci helyzete, szociális viszonyai között, és különbség van egy kelet-magyarországi település szociális viszonyai között. Csak egy példát mondok, nem is aktív korúakra, hanem ellátottakra gondolok. Az én városomban az időskorú, nyugellátást igénybe vevőkből van 9,5 ezer honfitársunk, 113 ezer forint az átlagnyugdíj, a környékbeli kisebb falvakban csak 100 ezer forint, a nyugat-magyarországi nagyobb városokban meg 140-150 ezer forint az átlagnyugdíj. Ezek a területi különbségek nem tűntek el, sőt bizonyos összehasonlításokban kisebbek lettek, mint voltak az elmúlt 27 évben. És persze a kormánynak az is célja, hogy azon térségek számára, amelyek száma bőven a 30 fölött van, inkább 50-hez közelít, lehetőséget biztosítson a fölzárkózásra, tehát a különösen nehéz helyzetben lévő települések és környezetük számára is csatlakozási lehetőséget szeretnénk biztosítani.
A mai parlamenti vitanap alkalmat teremt a konzultációra és az egyeztetésre. A 2007-14-es időszakban sokkal kevesebb konzultáció és egyeztetés zajlott. Most a pénzügyi keret lehívását lehetővé tevő megállapodás előtt, majd folyamatosan közben is a magyar kormány fontosnak tartja, hogy az érdekképviseletekkel, köztestületekkel kapcsolatban legyen. Így folyamatosan zajlik az Ipari és Kereskedelmi Kamarával az egyeztetés annak érdekében, hogy a források jó helyre jussanak. Tehát azt tudom mondani, hogy a fejlesztéspolitika célja a területi különbségek megszüntetése, a lemaradás megfordítása, a fölzárkózás esélyének a megteremtése egy folyamatos egyeztetés és konzultáció segítségével.
Mi, akik a patkónak ezen az oldalán ülünk, és én eltántoríthatatlanul hiszek abban, hogy aki a patkó másik oldalán ül, annak is az a célja, hogy erős legyen Magyarország, és az ország megerősítésében a fájó gazdasági, versenyképességi problémák orvoslása szükségszerű. Hogy ezek a versenyképességi problémák miből adódnak, ezt már több alkalommal vitatta a törvényhozás, és folyamatosan dolgozik vele a kormány, de biztos, hogy a rendelkezésre álló fejlesztési keretet erre kell fordítanunk.
Mi a valóság? A valóság az, hogy 2010-14 között a magyar költségvetés nem vagy csak kismértékben volt abban a helyzetben, hogy a magyar adófizetők pénzéből közvetlenül finanszírozza a fejlesztéseket. Fejlesztések a 2010-12-13. évben csak és kizárólag az Európai Unióból visszakapott forrásokból volt lehetséges, és ’14 és ’20 között vagyunk abban a helyzetben, hogy az EU-s források mellett hazai fejlesztési forrásokat is képesek legyünk megnyitni. Így aztán az a pénz, amit elköltöttünk, 9700 milliárd, és vidékfejlesztési és agrárpolitikai támogatásokkal együtt az a pénz 9700 milliárdhoz képest most már 12 ezer milliárd, amit el fogunk költeni ’14-20-ban, az ország fejlesztésében igenis figyelembe veendő dolog.
Mielőtt a mostani a helyzetre, a napi aktua-li-tás-ra, a március 31-ei vagy a március végi állapotra rátérnénk, hadd jelezzem azt - és zárójelet nyitva -, hogy volt egy nagyon súlyos technikai probléma, ami makro- és mikrogazdasági következményekkel járt volna. Ez pedig az, hogy 2013-ban az Európai Bizottság azt a jelentést adta a Parlament, a Tanács és a tagországok felé, hogy lesznek országok, akik a kohéziós alapokból nem tudják lehívni a teljes rendelkezésre álló keretet. Akkor az a veszély fenyegetett bennünket, hogy Magyarország csak 60 százalékot tud lehívni. Az elmúlt négy évben 1800-2000 magyar állami tisztviselő szívós munkájának eredményeképpen sikerült elérnünk, hogy egy fillért nem veszítünk, minden, még a legrosszabbul teljesítő programok esetében is a keretet 100 százalékra, 99-100 százalékra ki tudtuk használni.
Ebben az értelemben a környékbeli országokból a legjobban teljesített Magyarország. Romániának súlyos nehézségei vannak, 30 százalékos veszteséggel kell számolnia, de más környékbeli országok is, Szlovákia, Lengyelország és Csehország is nehézségekkel, sőt bizonyos nettó veszteségekkel kell szembenézzen. Tehát nem arról van szó, hogy a kerettel tud élni vagy túl tudja vállalni magát, hanem még a megnyitott fejlesztési keretekkel sem tudott élni. A magyar államapparátus működőképességét és persze a magyar fantáziát, kreativitást dicséri, hogy képesek voltunk még 2015 őszén is pályázatokat kiírni annak érdekében, hogy forrásokat tudjunk lehívni, és bár 5-7 éves következő időszakbeli ellenőrzéseknek vagyunk kitéve, de úgy gondolom, hogy a szabályosság követelménye is érvényesülni volt képes.
9200 milliárd forintra 70 560 sikeres pályázó volt 2007-14 között. Itt megjegyzem, hogy ez a szám persze csalóka, mert ha megnézi valaki, hogy hány önkormányzat van Magyarországon, ha megnézi valaki, hogy hány vállalkozás van Magyarországon, és a működő vállalkozásokból 44 ezer vállalkozás volt arra kész és képes, hogy forrást tudjon lehívni és fejlesszen - az más kérdés, hogy ezeknek a források-nak egy részét nem fejlesztésre, hanem jövedelem-kiesés kompenzálására, a 2008-as válság veszteségeinek elhárítására és csökkentésére fordították. Az agráriumra 2007-14 között Magyarország ebből a keretből 3700 milliárdot költött. A 9700-ból 3700 ment a mezőgazdaságra, és a legjóindulatúbb számítások szerint ennek 5 százaléka volt fejlesztés, a döntő többsége pedig jövedelemkiesés pótlása és jövedelemkivétel volt. Tehát nem fejlesztettük a mezőgazdaságot, hanem a mezőgazdasági szereplők jövedelmét egészítettük ki. Ha megnézi valaki, hogy egy hektárra most milyen produktivitást tudunk biztosítani, mi az egy hektárra eső termésátlag, és mennyi volt a csatlakozás és a támogatások megindulása előtt, akkor nem talál semmiféle növekményt. Ez elég komoly probléma, ha az a közös társadalmi célunk, hogy fölzárkózzunk és utolérjünk előttünk járókat.
Három kérdést kell megválaszolni. Mikor fizetjük ki a pénzeket? Hogyan fogjuk kifizetni a pénzeket? És kinek fogjuk kifizetni a pénzeket? A „mikor?” kérdésére ad választ a mostani beszámoló, mert a kormány egy komoly vállalást tett, amikor azt mondta, hogy 2017. március 31-éig a teljes keretet, ami most 8900 milliárd, plusz földalapú agrártámogatás és egyéb területi alapú támogatások, tehát a 8921 milliárd forintot március 31-éig megpályáztatja. A mai napon 99 százalékon áll a pályázatok kiírása, és a pénteki napig a teljes keret kiírásra kerül első körben pályázatként. Ez 5 éves előny a 2007-14-es időszakhoz képest. Öt évvel járunk korábban, mint ahogy korábban jártunk. Tehát öt év előnyünk van, hiszen innentől számított öt év múlva kell a programokat lezárni.
Ez mire ad megfelelő lehetőséget, hogy most megjelenik minden pályázat? Először is mindenki látja azt, hogy az állam mire akarja, illetve mire tudja elkölteni a pénzt.
(14.50)
Itt mindig meg kell jegyeznem, hogy az Európai Bizottság döntő befolyást gyakorol a források felhasználására. De meg tudjuk mutatni, hogy szerintünk, a kormányzat, a végrehajtó hatalom szerint a forrásokat mire kell költeni. Ebben a parlamentben helye van ma és a jövőben is egy olyan vitának, hogy mi az, amire nem kellene, és ahelyett mi az, amire kellene, tehát lehet célvitát folytatni, hiszen még lesznek és lehetnek megmaradó összegek. Ez a helyzet, hogy minden pályázatot kiírtunk, alkalmas arra, hogy jó ütemben, normálisan, kapkodás nélkül, jó tervezés mellett képesek legyünk megvalósítani ezeket a beruházásokat. Mert képviselőtársaimnak ne legyen illúziója, annak a helyzetnek, hogy 2014 és ’15-ben még pályázatokat írtunk ki ahelyett, hogy lezártuk és elszámoltuk volna, bizonyára vannak műszaki, technológiai és minőségi hendikepjei. Bizonyára vannak műszaki, technológiai és minőségi problémái, vannak projektek, vannak programok, ahol még most is zajlik ezeknek az átvétele, illetve az üzembe vétele vagy a megfelelő, optimalizált üzembe helyezése. Tehát ez megfelelő előnyt biztosít, hogy mostanra ki tudtunk írni minden pályázatot.
Ennél fontosabb, mert pályázatot kiírni, azt gondolom, most már tudunk, fontosabb, hogy a rendelkezésre álló keret 53 százalékát le is kötöttük. Ez azt jelenti, hogy 4400 milliárd forintról döntés van, szerződés van, kötelezettségvállalás van. Ez 20 ezer nyertest támogatott, 20 ezer nyertes pályázat az összes 120 ezerből. A 120-124 ezer érdeklődő azért fontos, mert jól mutatja, hogy a pénz valószínűleg jó irányba van megcímkézve. Nem jelentkezett volna 124 ezer érdeklődő erre a forrásra, ha ennek nem lenne helye vagy a címkézés iránya rossz lenne. Tehát nincs olyan pályázat, ahol ne lenne túljelentkezés, és ez jól mutatja, hogy a forráskiosztásnál a célközönséget jól vettük irányba. Tehát a „mikor?” kérdésére szerintem jó döntést hozott a kormány, hogy a versenyképesség erősítése, a gazdasági növekedés fenntartása és a célszerű, okszerű minőségi forrásfelhasználás miatt mindent kiír most.
Jó döntés szerintem a kormány részéről az is, és ehhez kérem a megerősítő támogatásukat, hogy ezekről a pályázati kiírásokról megpróbálunk dönteni a következő egymásfél esztendőben, és a megvalósításra még így is lesz bőségesen idő, hiszen a 2014-20-as időszak utolsó elszámolási időpontja 2022. Tehát még bőven lesz idő arra, hogy ezek a programok és projektek megvalósításra kerüljenek.
A „hogyan?” kérdése kapcsán restanciában vagyunk. Ebben a teremben és ebben a körben nagy hiba lenne, ha nem a valóságot és nem az igazságot mondaná egy miniszter. Nyilván nehéz helyzetben vagyunk elsősorban azért, mert a pénzfelhasználás játékszabályait, hogy kit, hogyan, milyen feltételek mellett lehet támogatni, alapvetően az Európai Bizottság határozza meg. Tehát Magyarországnak szűk a mozgástere abban, hogy egyedi eljárásrendeket alkalmazva tudjuk a pénzeket megszignálni, tudjuk megcímkézni és a kedvezményezettekhez eljuttatni. Úgy hiszem, hogy tiszta lelkiismerettel, politikai értelemben százszázalékos felelősséget vállalható formában állunk ide a parlament elé, mindent megteszünk annak érdekében, hogy az önkormányzatok, a vállalkozások, a civil szervezetek minél könnyebben legyenek képesek forrásokhoz jutni. Tehát mi nem építjük, hanem próbáljuk bontani a bürokratikus akadályokat, de hozzáteszem, hogy az Európai Bizottság eljárásrendje, az ellenőrzési mechanizmusa, az, hogy jelen pillanatban, 2017-ben kezdeményeznek olyan ellenőrzéseket, amelyeknek a megvalósítási éve 2007, tehát tíz évvel ezelőtt megvalósult programok ellenőrzése és szankcionálása zajlik most, az, azt gondolom, nem teszi biztossá és kiszámíthatóvá ezt a joganyagot és ezt a jogszabályi környezetet.
Ezt nyilván nehezíti a közbeszerzési törvény szabályrendszere, amely a Magyarországon bevezetésre került új irányelv értelmében nem lett egyszerűbb, talán a nemzeti érdek érvényesítésére nagyobb lehetőséget biztosít. Tehát a „hogyanban” megpróbáljuk a forrásokat gyorsítani, megpróbáljuk egyszerűsíteni, és ami rendkívül fontos: megpróbáljuk decentralizálni. Ezt a kormányt - és ezt nyilván a választópolgárok jövő ilyenkor megítélik - rengeteg vád éri, hogy folyamatosan centralizál. De nyomatékkal ajánlom képviselőtársaim figyelmébe, hogy a területi operatív program keretében, amit a megyék osztanak fel és a megyei jogú városok kapnak meg, 1300 milliárd forintos keretet decentralizálunk, mert a megyei képviselőtestületek döntését, a megye vagy a megyei jogú város forrásigényét a kormány teljes egészében tiszteletben tartja. Nem írjuk felül a megye fejlesztéspolitikai céljait, hanem az eljárásrendünkben próbáljuk érvényesíteni. Tehát nemcsak magyar vállalkozások számára, hanem magyar önkormányzatok, közszereplők számára is megpróbáljuk egyszerűbbé tenni a hozzáférést.
Itt van egy másik megközelítés, ez pedig a „kinek?” kérdése, kihez jusson ez a forrás. 2007-14 között megtanultuk, hogy az európai intézményrendszer és szabályrendszer sokat tesz annak érdekében, hogy a pénzek elosztásánál a nettó befizetők hazai, mármint magyarországi lábai, a kivitelezők, a lebonyolítók, a gazdasági kedvezményezettek, a beszállítók, akik Magyarországra exportálnak, vagy akitől mi importálunk, kedvező helyzetbe kerüljenek. Az első fejlesztési időszak forrásainak egy jó része csordogált vissza Németországba, Ausztriába különböző szivattyúkon keresztül. Most az a kötelességünk, hogy mindent megtegyünk annak érdekében, hogy magyar vállalkozásokhoz kerüljön ez a forrás.
Egy nagyon egyszerű példát mondok önöknek. A gazdaságfejlesztési forrásoknak a 16 százaléka került magyar kis- és középvállalkozásokhoz 2007-14 között. A velünk legpesszimistábban számoló kritikák szerint is ma a források 57-58 százaléka magyar kkv-szektorhoz kerül. A mi célunk 60-65 százalék, de a velünk nem szimpatizáló és bennünket kritizáló szakértők véleménye szerint is a forrásoknak 57-58 százaléka, szemben a korábbi 15-16-tal, kerül magyar kkv-hoz. Innentől kezdve nem az a kérdés, hogy mi szándékunk szerint kinek küldjük a pénzt, hanem az a kérdés, hogy a fogadó közeg alkalmas-e arra, hogy pályázzon és bonyolítson.
Érdemes lesz majd önöknek, akik között lassan számos szakértő van az európai uniós források felhasználásának rendjét illetően, megnézni a KPMG tanulmányát, amely leírja, hogy a magyar vállalkozói közeg csak fenntartásokkal volt képes a források fogadására. Kevés olyan magyar vállalkozás van, aki például sikeres kutatás-fejlesztési vagy innovációs projektet tudott végrehajtani, mert azok általában multinacionális vállalkozások voltak, vagy olyan cégek, amelyek alapvetően külföldi kontroll alatt állnak.
Tehát nekünk azért is kell megnyitni a forrás lehetőségét, mert abban hiszek, hogy nem érdeklődés hiányáról volt szó, hanem arról, hogy nem kaptak lehetőséget ezek a cégek, egy cég nem kapta meg a saját fejlődésének a lehetőségét, meg volt fosztva attól, hogy fejlődjön, mert multinacionális globális tőkeszivattyú zajlott az európai uniós források keretében is Magyarországot illetően. Tehát nekünk a vállalt célunk az, hogy a magyar vállalkozói szektor ezekből a forrásokból érdemben és jelentősen erősödjön.
A naprakész adatok március 20-aiak, ahogy az előbb már jeleztem, a teljes keret kiírása lényegében megtörténik. A szerződött projekt 20 444, a kifizetéssel rendelkező projekt pedig 11 ezer. Tavaly az volt az állam célja, hogy mintegy 2000 milliárd forintot fizessen ki. Az idén Magyarország célja az, hogy 2200-2700 milliárd forintos kifizetés legyen a 8921 milliárdból. Ha minden évben 2000 milliárdot fizetünk ki, akkor kifizetünk még ’18-19-ben is 2000-2000 milliárdot, ez praktikusan azt jelenti, hogy az első olyan év 2020 lesz, amikor ezeknek a pénzeknek a hatása csökkentetten vagy mérsékelten fog érvényesülni.
Magyarország veszi át a V4 elnökségét nyáron, és a kormány arra készül, hogy a V4-elnökség fő témája legyen az Európai Unió 2020 utáni költségvetése. Itt szükségünk van majd hosszú és alapos, hazánkon belüli és más országokkal folytatott tárgyalásokra, mert az a meggyőződésünk, hogy 2020 után a finanszírozás érdemben fog változni. Én nem hiszek abban, hogy megszűnnek ezek a források, félreértés ne essék. Az Európai Unió ennél sokkal szofisztikáltabb intézményi struktúra, mint hogy valamit azonnal megszüntessen, de nagyon jelentős mértékben átalakul. Az átalakulásnak két irányát kell a magyar vállalkozói és pályázói közeggel érzékeltetnünk. Az egyik az, hogy a visszatérítendő támogatások korszaka jön, tehát ingyenpénz nem lesz, a vissza nem térítendő támogatások aránya jelentősen csökken majd. A másik, hogy az Európai Bizottság bürokratái mindent megtesznek annak érdekében, hogy a pénzek elosztását megpróbálják központosítani.
A parlamentben most a vitanap tárgya, hogy hogyan osztjuk el ezt a pénzt tartalmában és formájában. Képzeljék el azt a helyzetet, amikor nemcsak hogy a parlament nem fogja tudni majd elmondani a véleményét a pénz elosztásáról, hanem a kormány sem fogja tudni elmondani a pénz elosztásáról a véleményét, mert majd Brüsszelben, egy irodában egy főosztályvezető fogja eldönteni, hogy milyen forrás kinek jusson. Mindig felhívom a képviselőtársaim figyelmét, hogy ezek a pénzek valahol mégiscsak ideológiailag címkézett pénzek. Tehát a pénzek, a támogatás biztosítása mellett vagy mögött megvan egy világnézet, amely alapján ezeket a forrásokat, mondjuk, társadalmi felzárkózás, integráció, esélyteremtés területén ki kell osztani. Amikor az Emberi Erőforrások Minisztériuma forrásokat oszt, azoknak a forrásosztásoknak a megrendelői oldala jelen pillanatban Brüsszelben teljesen más világnézeti, társadalomszerkezeti felfogást, gondolkodásmódot képvisel, mint amiben mi próbáljuk az országunkat például a munkaalapú társadalom jegyében és érdekében megszervezni.
Nyugodtan megnézhetik, hogy milyen támogatások mennének arra, hogy inaktívak támogatást kapjanak, miközben a kormányzati politika az aktívak támogatására vonatkozik. Az európai uniós források egy jó részét fizette ki Magyarország - elsősorban a szocialisták kormányzása alatt - inaktív társadalmi csoportoknak, nem kis reményt kifejezve szavazatszerzés érdekében, miközben a mai társadalompolitika a munkaalapú társadalmat, a munka primátusát és az aktívak támogatását hirdeti.
(15.00)
Ha az előbbi összevetést részletezni szeretném, akkor azt tudom mondani, hogy 2009 az azonos fejlesztési időpont, tehát ’04, ’09, ’14, ’17; 2009-ben 74 százalék volt kiírva, most 99 százalék lesz, 2009-ben 34 százalék volt megítélve, most 53 százaléknál tartunk, és kifizetve pedig 5 százalék volt 2009-ben, most pedig 21 százalék van kifizetve. Magyarországnak ezzel az eredménnyel már nem kell szégyenkeznie regionális vagy nemzetközi összehasonlításban sem, mert Magyarország március 31-én úgy áll, hogy a V4-országokból a legjobb eredményt produkálja, ami azt jelenti, hogy a szerződéses kötelezettségvállalásokban, kifizetésekben Magyarország megelőzi Lengyelországot, Csehországot és Szlovákiát is, de egyébként minden más középeurópai kedvezményezett előtt járunk. Sőt, a 27, valamilyen szubvencióban részesülő országnál is előkelő helyen vagyunk a lehívások volumenét és nagyságrendjét illetően. Munkatársaim majd a vita során, illetve az önök rendelkezésére bocsátott irományokban már jelezték, hogy melyik fejlesztési irányra - agrártámogatások, vidékfejlesztés, környezetvédelem, energiahatékonyság, útépítés, vasútépítés tekintetében - milyen források állnak rendelkezésre, és mennyi forrást volt képes biztosítani az intézményrendszer 2017. március 31-éig.
Ha megengedik, akkor itt még szeretnék szóba hozni - nem visszaélve a türelmükkel - most már csak egy témát, ami az önök kedvence, ez pedig a korrupció kérdésköre. Hiba lenne azt állítani, hogy ilyen volumenű források kiosztása esetében a korrupciót teljesen távol tudnánk tartani, a pénzek iránti fokozott érdeklődést és motivációt teljesen távol tudnánk tartani az intézményrendszertől. Semmiféleképpen nem szeretném ezt állítani, mert ez nem fedné a valóságot, és őszintétlen lenne. Ellenben azt gondolom, hogy az európai érdek és a hazai érdek teljes egészében egybeesik, hogy a forrásokat szabályosan kell elkölteni, és a pénzzel el kell számolni, el kell számolni a hazai költségvetés felé, hiszen ez magyar pénz, a magyar költségvetés része, és el kell számolni az Európai Unió költségvetése felé is.
Nehéz megítélni, hogy az ellenzék politikai termékét hogyan is kell kezelni, mert a számok nem igazolják és nem dokumentálják az ellenzéki képviselőtársaim valószínű mai délután is elhangzó nagyívű korrupciós politikai állításait. Ugyanis az ellenzék sorait gyarapítja és gazdagítja - csak egy példát mondok - egy csoport, amely megalapította a Korrupciókutató Központot, csak ellenzéki politikusok fémjelzik ennek az intézménynek a hitelességét, akik négy embernek a gazdasági tevékenységét vizsgálják, Mészáros Lőrinc, Garancsi István, Tiborcz István és Simicska Lajos érdekeltségét vizsgálják, és az összes magyar közbeszerzési és európai uniós forrásban nézik, hogy ők vajon milyen arányban részesednek a közpénzekből. Azt tudom mondani, hogy 2009-től 2013-2014-2015. évig a legjelentősebb részesedésük nem haladta meg a 4,3 százalékot.
Tehát amiről szó van a Parlament falai között az elmúlt két évben, amióta kormányzunk, az nem a pénzek 95 százaléka, hanem nagy jóindulattal és erős költői túlzással a pénzek 5 százaléka, amit egyáltalán vita tárgyává tesznek. Amikor önök, az ellenzéki képviselők rendszeresen szóvá tesznek ügyeket - és készültem egy példagyűjteménnyel is, nagyrészt ehhez a körhöz köthető az összes kritikus példa -, akkor önök egyáltalán legitimitásában, szabályosságában csak a rendelkezésre álló források 5 százalékáról tesznek föl kérdést (Gyöngyösi Márton: Ez négy ember! - Szilágyi György: Négy ember! - Közbeszólások a Jobbik soraiból.), 95 százalékánál nem is tesznek föl kérdést. Tehát 95 százalék esetében… Nagy tisztelettel meg fogom önöket hallgatni, hogyha erre lehetőségem lesz, és ezt kérem viszonzásképpen is önöktől. (Gyöngyösi Márton: Megelőlegezzük!) Köszönöm szépen. Tehát csak annyit szeretnék mondani, hogy a források 95 százalékáról még csak vita sincs a magyar közbeszédben és a parlamentben, mert a 95 százalék nem éri el lényegében az ingerküszöböt.
De mondok egy másik összehasonlítást, mert föltéve, de nem megengedve - még egyszer mondom, föltéve, de nem megengedve -, hogy ez az Európai Unió pénze, akkor mégiscsak meg kell néznünk, hogy ők mit gondolnak erről. Magyarországon az elszámolás rendje a következő: a pályázó megkapja az értesítést, hogy nyert, a magyar állam megelőlegezi a pénzt, és a magyar állam majd csak később számol el az Európai Unióval. Tehát a pályázó nem Brüsszelből kapja a pénzt közvetlenül, hanem a magyar költségvetésből, amit önök hagynak jóvá.
A magyar költségvetés rendszeresen, negyedévente számol el az Európai Bizottsággal, van egy éves összesítés. Az Európai Bizottságnak megküldött számlák esetében az Európai Bizottság vétót emelhet. Kiküldünk százszázaléknyi számlát, mondjuk, százegységnyi számlát, nyilvánvaló, ha az Európai Bizottság elfogadja a számlákat, akkor nem vélelmez szabálytalanságot, ha nem fogadja el a számlákat, akkor szabálytalanságot vélelmez. Azt tudom önöknek mondani, hogy Magyarországon az első ciklusban, 2007 és 2014 között az Európai Bizottság által hibásnak talált elszámolású számlák aránya 8 százalék volt, 92 százalék esetében az Európai Bizottság nem vélelmez hibát, szabálytalanságot, korrupciót, visszaélést. Ez az arányszám 2014 óta 3-5 százalékra csökkent. Tehát nemhogy nőne a szabálytalanság nagyságrendje vagy a szabálytalan számlák, vagy az Európai Bizottság - föltéve és meg nem engedve, a pénz gazdájának - a vélelme arról, hogy mi most szabályosak vagyunk vagy szabálytalanok, hanem éppenséggel csökken azoknak a számláknak az aránya, amit az Európai Bizottság nem fogad be.
Természetesen minden véleményt és észrevételt komolyan veszünk ebben a tárgykörben. A miniszterelnök úr a kormányzatban és mindenhol zéró toleranciát hirdetett a korrupcióval szemben, tehát a legkisebb ügyet vagy a legpartikulárisabb ügyet, vagy akár azt az ügyet, amit már öt éve csontként rágnak, is komolyan veszi a kormány, és megfelelően kivizsgálja. Természetesen a kormánynak megvan a maga ellenőrzési apparátusa, a Kehi; megvan az európai uniós forrásokat ellenőrző főosztály; az Állami Számvevőszék is számos vizsgálatot és értékelést folytatott már; és itt vannak az európai uniós szervek is, OLAF, EUTAF s a többi. Az a helyzet, hogy az európai uniós forrásokhoz kapcsolódó legnagyobb korrupció a szocialisták négyesmetró-lopása (Hegedűs Lorántné közbeszól.), amikor a 4-es metróra szánt európai uniós forrásokat szétlopták praktikusan. Ennél nagyobb botrány az Európai Unióban sincs az EU-s források felhasználásával kapcsolatban, nemhogy Magyarországon lenne.
Nos, azt kérem a tisztelt Országgyűléstől - az utóbbi néhány megjegyzés valószínűleg intenzívebb vitára alkalmasabb, de azt kérem a tisztelt Országgyűléstől -, hogy az előterjesztésünket, annak szóbeli kiegészítését, a rendszeres beszámolóinkat értékelje, mérlegelje, és várjuk a törvényhozás megtisztelő javaslatait. Köszönöm szépen a képviselőtársaim figyelmét. (Taps a kormánypártok soraiból.)
