DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ahogy itt az üléskezdéskor is hallhatták, hallhattuk, Semmelweis Ignácra emlékezünk, és az ő emlékén keresztül a magyar egészségügyi dolgozókat méltatjuk a mai napon. Születésének emléknapja a magyar egészségügyben dolgozók tiszteletadásának a pillanata, illetve napja, annak ellenére, hogy mindennap természetesen tiszteletet érdemelnek az egészségügyi dolgozók, legyen szó akár ápolókról, orvosokról vagy egyébként azokról, akiket az egészségügyben dolgozóknak hívunk; arról a nagyon fontos technikai személyzetről, dolgozókról, akik a mindennapokat biztosítják ahhoz, hogy egy-egy szakrendelő, egy gyógyszertár vagy éppen egy kórház működőképes legyen.
A tisztelet hangja mellett természetesen tartozunk számadással is, méghozzá azzal, és ez is a bevezetőben elhangzott, hogy ez az az alkalom, amikor a problémáról is beszélni lehet. Az egészségügyben az, hogy nehéz helyzet van, szerintem nem új keletű, és ebben a patkó különböző oldalán ülő politikusok is egyet tudnak érteni, hogy jócskán van tennivaló az egészségügynek a javítása, megmentése érdekében. Ez nem egy magyar hungarikum, hanem ez egy európai trend, egy világtrendbe illő probléma, ez az a probléma, amely minden államnak nagyon fontos kihívása, az, hogy az elöregedő társadalomban a technológiának a növekedése mellett miként tudunk az elvárásoknak megfelelni.
Tisztelt képviselőtársaim, úgy néz ki a helyzet, hogy Magyarország azért mégiscsak lemaradásban van ebben a versenyben, aminek a végén a kárát, a levét a magyar betegek, a dolgozók isszák meg, és Magyarországnak még erősebben, még több pénzzel kell dolgozni azért, hogy a hátrányát letudja.
Ha a problémát megnézzük, akkor összességében három olyan kérdésre kell koncentrálni, ami említést érdemel. Az egyik egy pénzügyi probléma, ami abból áll, hogy egy óriási technológiai növekedéssel, egy elöregedéssel, egy öregedő társadalommal állunk szemben, amely egy fokozott igénybevételt jelent az egészségügy számára, annak az egészségügynek a számára, amelynek egyébként az alulfinanszírozottsága meglehetősen kézzelfogható.
Az imént tárgyaltuk, az elmúlt napokban a következő évi költségvetést, és ott sem tudott a kormány igazi kritikát mondani arra, hogy a mai modern egészségügyünkből, amelyet sokszor XXI. századinak szeretnénk látni, abból valójában 500-600 milliárd forint hiányzik évente. Ennek egy részét a kormány megpróbálja év közben odacsatornázni, csoportosítani, hogy segítse az abban dolgozók, az intézmények helyzetét, de ez önmagában, tisztelt képviselőtársaim, nem elég.
Szintén szembeötlő sokszor a rossz fizikai állapot, tehát az épületek állapota. Európai uniós pénzből sok vidéki intézményben sikerült ezt javítani, Budapesten egyelőre nem. És, tisztelt képviselőtársaim, ha valakinek kriminális az, hogy a M3-as metró szaunaként működik, akkor menjen el nyugodtan egy budapesti kórházba, ahol sajnos most olyan helyzet van, hogy a betegek és a dolgozók szintén 30-35 fokban kell hogy bent legyenek és dolgozzanak. Ha van tennivalónk, ha van feladatunk, akkor ezen a téren bőségesen van, hiszen az egészségügyben, illetve a kórházakban nemcsak öt percig utazik valaki, és lesz beteg, hanem nagyjából egy hétig, két hétig, vagy egyébként ott dolgozóként a nap minden órájában, sőt sokszor 24 órában is ezt a terhelést kapja.
Az emberierőforrás-problémának talán az egyik legnagyobb, legégetőbb problémája vagy krízispontja a kiégés, a dolgozók fáradtsága, a dolgozók fásultsága. Az Egészségügyi Szakdolgozói Kamara évekkel ezelőtt elkészítette azt a felmérést, amelyben azt támasztották alá, hogy az egészségügyi szakdolgozók, azok az ápolók, akik ott állnak a magyar betegágyak mellett, sokszor már betegebbek, mint azok, akiket ők ápolnak.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ebben kell szintén fellépnünk, ez a közös feladatunk, a politika felett álló közös feladatunk, hogy ezeket a munkakörülményeket javítsuk. De itt is nyugodtan mondhatjuk azt, hogy harmadik problémaként az átláthatóság hiánya növeli az egészségügy terhét. Az a modern egészségügy, amelyben megfér a régi szocialista időszak hálapénzének az intézménye, ahol titkolni lehet azt, hogy kórházi fertőzésekben valójában hányan halnak meg, hogy mely intézményekben van probléma, tisztelt képviselőtársaim, nem azért kell titkolni, vagy nem azért kell ezeket titkolni, és nem is szabad titkolni, mert meg akarjuk ezzel védeni az egészségügyet. Azért kell nyilvánosságra hozni ezeket az adatokat, hogy az ott dolgozókat és a betegeket meg tudjuk védeni, hogy fel lehessen lépni abban a kelet-magyarországi vagy éppen nyugat-magyarországi kórházban a kórházi fertőzések ellen, ahogy egyébként Semmelweis Ignác ezt megálmodta, és ahogy ő ezt kitalálta, és ahogy megvalósította a magyar egészségügyben. Ez a közös felelősségünk: a pénzügyi források biztosítása, a méltó munkakörülmények biztosítása és az átláthatóságnak a biztosítása.
Zárásként, tisztelt képviselőtársaim, engedjék meg: a Jobbiknak nagyon régóta ismert álláspontja volt az, hogy minden olyan jobbító szándékú javaslatot, amely az ország érdekében születik, támogatni tudjuk. Sokadjára mondom, sokadjára javaslom: ki kell alakítani azt a politika felett álló egészségügyi minimumot, amely meghatározza azokat a területeket, amik az elkövetkezendő 20-25 évben a politika mindennapi csatározásaiból kivonhatók (Az elnök csenget.) és amelyekkel a betegek és a dolgozók biztonságát szavatolni lehet az egészségügyben. A Jobbik ehhez partner lesz. Köszönjük szépen. (Taps a Jobbik soraiból.)
