DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY
DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Nem lesz meglepő, hogy az egészségüggyel fogok foglalkozni, és igazából ez nagyon sokszor egy egyirányú vagy nagyon szűk keresztmetszetű vita szokott lenni. Külön örülök neki, hogy olyan államtitkár van itt a Pénzügyminisztérium részéről, aki azért venni szokta a fáradságot arra, hogy egyrészt a kritikát meghallgassa, másrészről korrektúrázza azokat az adatokat vagy azokat a meglátásokat, amelyek félrecsúsznak.
Azt összességében meg lehet állapítani a mostani költségvetésről, illetve a 2020-as költségvetés egészségügyet érintő részéről, ami az EMMI-nek a fejezetét érinti, illetve az E. Alapot érinti, és nagyobbrészt a gyógy-meg kasszára, tehát a gyógyító-megelőző ellátásoknak a kasszájára fókuszálódik, hogy van benne bizonyos előrelépés.
(18.10)
Ezt eddig minden évben elmondtuk, amikor többlet mutatkozott az egészségügyet érintő kasszáknál, a többletforrásoknál, hogy persze szükség van rá, és ezt az ellenzék nemcsak támogatja, hanem kéri is.
Ebben a Házban nagyon sokszor szoktunk vitázni az alulfinanszírozottságról. Tisztelt államtitkár úr, megint csak azt kell mondani, hogy ahhoz az ideális vagy elvárt szinthez képest, amit akár GDP-arányosan vagy más nemzetekkel összehasonlítva, de ha ez nem fontos, akkor a magyar egészségügy reális igényeit nézve, még mindig - bár a kormány az utóbbi időben nagyobb igyekezetet fordított ennek csökkentésére - nagy a különbség, azaz még mindig alulfinanszírozott az egészségügyünk. Ennek egy nagyon egyszerű logikája, hajtóereje van. Ezzel a legnehezebb valamilyen módon harcolni, és nagyon nehéz a pénzzel felvenni a versenyt ezzel kapcsolatban. Ez a technológia fejlődése és az egyre nagyobb technológiaigény, és természetesen a technológia minél fejlettebb, minél több kell belőle, annál több költséget fog felemészteni. A másik pedig az öregedő társadalmunk és az egyre nagyobb ápolási, gondozási és gyógyítási igény. A modern társadalmunk egyik legnagyobb pénzfelhasználója az egészségügy, és a jövőben is az lesz, ha megnézzük a trendeket. Egy dinamikus költségfelhasználással és költségigénnyel kell majd szembenézni, és ez minden költségvetésnek és minden kormánynak óriási kihívást fog jelenteni.
Erre a válasz az, hogy egyrészt korszerű és költséghatékony egészségügyet üzemeltessen valaki, másrészt pedig, hogy egy jó forrásallokációja és egy jó forrásteremtése legyen a mindenkori költségvetésnek. Ezzel kapcsolatosan természetesen élhetünk kritikával, de azt is látjuk, hogy a forrásteremtési oldal elég szűkös egy tízmilliós piacon. Tehát talán azokban az országokban, ahol nagyobb piac van, könnyebb költséghatékony vagy hatékony egészségügyet elérni és a forrásteremtésnek is jóval szélesebb válla van, ha lehet ilyen képet használni, ott kényelmesebb helyzetben vannak a döntéshozók. Itt alapvetően a jövő egyik kérdése az lesz, hogy milyen új utakat lehet találni a forrásteremtésre az egészségügy részére, mert az látszik, hogy a jelenlegi források mellett nagyon nehezen fenntartható az az igény, amire szükség van.
De mire is van szükség, hogy az alulfinanszírozottságot megszüntessük, és mi is mutatja, hogy alulfinanszírozottak vagyunk? Az ellenzék majdnem mindig ezt a kritikát felhozza, de az utóbbi években már nem csak az ellenzék sajátja volt az alulfinanszírozottságról való beszéd. A Magyar Nemzeti Bank az elmúlt évben, sőt talán ebben az évben tett közzé egy elemzést és egy elég széles és sok pontból álló javaslatcsomagot, amely szintén ebből indult ki, és a források növelését javasolta. De ha minden igaz, akkor maga Kásler Miklós miniszter úr is egy 1500 milliárdos csomaggal állt elő, amelyben nagyon sok fontos dologra fókuszált. Ez szintén azt mutatta, hogy valójában minden évben egy jó 600-500 milliárd forint hiányzik az egészségügy működtetéséből, amit egyébként a kormány minden évben nagyjából egy 180-200 milliárddal már a költségvetés tervezésekor próbál pótolni, és eljut az év végére oda, hogy még 100 milliárdot előteremt vagy év közbeni adósságkonszolidációból, vagy kasszamaradványok felhasználásából, vagy egyes célzott programok pluszforrásának az odaadásából. Tehát azt látjuk, hogy az 500-600 milliárd forint elvárt részének legalább a felét mindig a kormány kénytelen odapótolni vagy odaígérni már az év elején vagy év közben betenni.
De ettől függetlenül az egésznek a problémája továbbra is az, hogy ennek a forráshiánynak köszönhetően a kórházak adósságokban úsznak. Ez azért is van, mert a megnövekedett terhet, technológiai igényt és a növekvő lakossági igényeket egyszerűen nem tudják kiszolgálni. Sokkal több feladatuk van, mint amennyit egyébként a finanszírozásból meg tudnak oldani. Így a gyógyítás egyik sajátossága, hogy senkit nem hagynak valóságban ténylegesen az út szélén, hiszen mindannyiunknak az az egyik ideája az orvoslással kapcsolatban, hogy bármilyen elesett is bárki, bármilyen jogviszony álljon mögötte, az orvos az esküjének megfelelően akkor is segíteni fog rajta, ha van pénze a kórháznak, ha nem. Így hát törvényszerű, hogy minden esetben ellátás fog járni. Ez generálja az alulfinanszírozottság miatt a hiányokat.
De ugyanilyen probléma, és ez is egy állandó versenyfutás, az egészségügyi dolgozók bérének kérdése. Folyamatos bérversenyben van Magyarország is és a világ minden országa a legjobban teljesítő nyugati országokkal szemben, és itt is egy állandó hiány, egy állandó versenyfutás van, amit a kormánynak pótolnia kell. Ugyanitt el lehet mondani, hogy méltányolható és természetesen pozitív az, hogy a kormány elindított egy bérfelzárkóztatást az egészségügyi dolgozóknál, egyrészt szakdolgozói, másrészt orvosi bérfelzárkózást. De ha önmagában azt a több évre vetített, azért 50 százalékot is meghaladó bérfejlesztést egy évre zsugorítjuk össze és nem négy év alatt adja oda a kormány, akkor sem lett volna elég a probléma megoldásához, de még a felületi kezelésére is alig lett volna elegendő, olyan mértékben nő a bérigény, és olyan mértékben nő akár a nyugati bérek színvonala is. Ez folyamatos nyomás alatt tartja a magyar egészségügyi személyzetet is.
Látjuk azt, hogy több javaslat van, van az MNB-é, van a Kásler-terv, amely nagyjából egy igazságterv volt, de a Pénzügyminisztériumnak is volt egy saját anyaga arra, hogy az egészségügyben milyen forrásigények és milyen tervek vannak. Talán egy húszoldalas, grafikával viszonylag jól ellátott anyag van. Ezek mind-mind figyelemre méltóak, éppen ezért az ember mindig nagy reménnyel várja, hogy az aktuális költségvetésben ebből mi fog megjelenni, de ennek mindig egy finomított, lebutított vagy egy letompított változatát látjuk.
Azt lehet mondani, hogy minden ilyen, nem azt mondom, hogy megszorításnak, hanem alulfinanszírozottságnak a vesztesei, legyen az Magyarország, legyen az Csehország, Lengyelország vagy bármilyen más ország, elsősorban a betegek és a benne dolgozók. A betegek, akik nem a kornak és az elérhető technikának megfelelő legmagasabb színvonalú ellátást kapják, a dolgozók meg azért, mert extra terheket kell elviselniük és extra terheket kell hordozniuk. De, mint mondtam, a modern egészségügy egyik legnagyobb kihívása, hogy mindezzel megküzdjünk. Amíg az egészségügyi ipar aránya vagy az igényei 10 százalék alatt maradnak akár GDP-arányosan, az várható, hogy a GDP-arányos költségben fel fog menni nagyon gyorsan, akár 10-15 éven belül 15-18 százalékra is az a részarány, amely az egészségügynek egy jó európai színvonalon tartásához szükséges lesz; mindenhol azt látjuk, hogy folyamatosan emelkedik. Persze, megvan az a GDP-arányos határ, amely fölé nem lehet menni meg észszerűtlen menni. Az Egyesült Államokban rengeteget fordítanak egészségügyre GDP-arányosan, de az egészségügyük hatékonysága a magyar egészségügyet nem éri el. Tehát van egy hatékonysági probléma is, a pénz nem teljesen az isten ebben a kérdésben. Egy hatékony egészségüggyel és kellő pénzzel lehet jól fenntartani az egészségügyet.
Ami igazán fontos még, az EBP, az „Egészséges Budapestért” program esete. Az látszódott, hogy amikor elindult, az egy nagyon fókuszált, lényegében a centrumkórházakra, szuperkórházakra fókuszált program volt, és most úgy tűnik, hogy kezd szétfolyni. Gyakorlatilag Ceglédtől minden Pest megyei településre és nagyon sok, talán 19 budapesti telephelyre is most már szétfolyik, kiterjed ez a program. Talán érdemesebb lett volna azt az utat választani, hogy csak a három vagy négy centrumkórházra koncentráljuk ezt a programot, és ne engedjük különböző igények beférkőzését, mert bizony ez megint azt fogja eredményezni, hogy egy hatalmas nagy budapesti struktúrát kell fenntartani, ami költségigényében 600-700 milliárd forintos fejlesztési igényt jelent, és egyébként messze meghaladja a vidéki befektetett pénzösszegeket, amelyeket korábban a kormány európai uniós összegből elköltött. Talán a hatékonyságában sem a legjobb már sok esetben a budapesti ellátórendszer nagyon sok átfedéssel, régi intézményekkel és nagyon sokszor kiüresített, máshol meg túlzsúfolt és túlszakmásított kórházakkal.
Úgyhogy az EBP-vel kapcsolatosan talán mindenképpen vissza kellene térni az eredeti tervhez. Ebben az évben, ha jól láttam, 40 milliárd forint volt az EBP-nek a gazdálkodásra szánt összeg. Úgy tűnik, hogy ez előbb-utóbb egy pénznyelő lesz, én csak ezt szeretném jelezni. Talán jobban lenne fókuszálva, ha ismételten a centrumkórházakra menne a figyelem és a kormányzati figyelem. Nem tudom, ez már szakmapolitikai kérdés. Azt is nagyon sajnálom, de ez nem a költségvetés témája, hogy Cserháti miniszteri biztos urat menesztették. Úgy gondolom, hogy kiváló szakember volt, aki ezt a programot kifejezetten jól menedzselte.
Ami a saját módosítóinkat illeti, arra hadd hívjam fel a tisztelt képviselőtársaim figyelmét, hogy mi terveztünk a kórházi adósságok csökkentésével, amelyre, úgy láttam, a kormány is adott tervet, bár azzal a címkével, hogy a finanszírozás átalakítása vagy a finanszírozás racionalizálása. Ez valószínűleg abba fog torkollni, hogy megint meg fogják kapni a kórházak ezt az adósságrendezést, ami egyébként helyénvaló, mert végső soron nemcsak az ő adósságuk az, ami ott megjelent, hanem a beszállítók elmaradt pénze is, és a beszállítók nélkül az egészségügy lényegében nem működne.
Indítványoztuk, hogy az otthoni szakápolás díját növeljék. Erre azért van szükség, mert ez egy alulértékelt terület, nagyon régóta nem kapta meg a megfelelő támogatást, és mindig elfelejtjük, hogy végső soron a beteg ágya nem a kórházban, nem az intézményben, hanem a saját otthonában van.
(18.20)
Ott lehet a leggyorsabban, a legjobban és a legköltséghatékonyabban egyébként gyógyulni, azokban az esetekben, amikor természetesen otthonába bocsátható a beteg.
A háziorvosiügyeletidíj-emelést is azért szorgalmazzuk, mert a háziorvosi ügyeletek - nagyon sok volt települési önkormányzati múlttal rendelkező képviselő ül itt - egy állandó probléma, forráspont és gócpont. Itt szintén komoly emelésre lenne szükség. Nem nagy egyébként a költségigénye ennek a területnek, sőt szerintem az ellátók abban is benne lennének, hogy magának az infrastruktúrának az átgondolását véghez vigyék, akár járási szinten való átszervezését, és nem települési szinten való szervezését. Talán a szakmai szervezetek ebben már egyre nyitottabbak. Egy ilyen struktúraátalakítás adott esetben egy finanszírozási növelést is indokolhatna.
Javasoltuk az egészségügyi civil szervezetek 20 milliós egyenkénti növelését, ezt minden évben beadjuk, pontosan azért, mert ezek azok a szervezetek, amik az állami ellátórendszerről nagy terhet vesznek le, akár a Magyar Hospice Alapítványról vagy a Mályvavirág Alapítványról beszélünk, és nagyon jól kiegészítik az állami munkát, és ebből a viszonylag kis, rendelkezésre álló összegből meglehetősen jó eredményeket érnek el.
Zárásként azt tudom mondani, hogy ami létfontosságú lenne, és ez egy ilyen záróüzenet, hogy itt politika felett álló közgondolkodásként meg kellene abban állapodni, hogy miként tudunk egy szemléletváltást az egészségügy finanszírozásában, különösen a kórházi finanszírozásban elérni, mert azt látjuk, hogy kórházfejnehéz a magyar egészségügy. Természetesen ezen is majd változtatni kell, de amíg ezen nem tudunk, addig a finanszírozás szemléletváltására szükség lesz.
Természetesen konszenzus kell majd övezze a bérszínvonal emelkedését, illetve azt, hogy a budapesti és vidéki fejlesztéseknél az amortizációt is majd valamikor odategyük, hiszen azt látjuk, hogy a vidéki kórházaknál is kezd egyre jobban begyűrűzni az a jelenség, hogy a frissen felújított dolgokat karban kell tartani, és erre is költséget kell fordítani. Nagyon fontos lesz, hogy egy stabil forrásteremtő lábat találjunk a magyar költségvetésben a jövőre nézve is. Örökké nem lehet adóból majd finanszírozni dedikálatlanul az egészségügy kiadásait. Valami kifejezetten egészségügyi célra szánt olyan járulékban vagy olyan megoldásban kell majd gondolkodni, ami kiszámítható, stabil és egyébként hosszú távon tervezhető lesz, mert álláspontom szerint főként adóból finanszírozva ez pont nem kiszámítható és nem könnyen tervezhető hosszú távon. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)
