GYURCSÁNY FERENC,
GYURCSÁNY FERENC,
GYURCSÁNY FERENC, a DK képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Hölgyeim és Uraim! Kevés olyan ellentmondásos törvényjavaslata és törvénye van a mindenkori törvényhozásnak, mint a költségvetési törvény. Az egyik oldalról nem kétséges, hogy minden bizonnyal a legmarkánsabban fejezi ki, hogy mi is egy kormány politikája, másik oldalról a bennünket néző, hallgató, a bennünket figyelő választók többsége számára ez átláthatatlan számoknak a rengetege.
Így aztán pokoli nehéz a választókkal megosztani azt, hogy egy ellenzéki képviselőnek mi is a baja egy költségvetéssel, merthogy egyébként ezt önök nyilván tudják, én is tudom, egy ellenzéki képviselő azért ellenzéki képviselő, mert két dolgot nem csinál meg: nem szavazza meg a miniszterelnököt, és nem szavazza meg a költségvetést.
Ezért maguk most nem izgulnak nagyon, önök tudják, hogy nem fogjuk megszavazni a költségvetést, én meg nem izgulok amiatt, hogy azt gondolnám, hogy bármelyik módosító javaslatunkat el fogják fogadni. Így ez egy egyszerű beszélgetés kettőnk között, ezért érdemes arra használni ezeket a beszélgetéseket, amikre ezek valójában valók, hátha beljebb leszünk egy kicsikét, ha nem is önökkel, de a választóinkkal.
Három dologról szeretnék önöknek és önökön keresztül a választóknak beszélni. A legfontosabb, hogy természetesen a költségvetésben nagyon világos az, hogy önök mit biztosan nem akarnak. Hát, nem akarnak közelebb kerülni az európai pénzügyi együttműködéshez, úgy szoktuk mondani, hogy maguk a hátuk közepére se kívánják, hogy Magyarországon is az euró legyen a hivatalos fizetési eszköz.
Ez a költségvetés nem okoz meglepetést, az önök Alaptörvénynek csúfolt alkotmányában önök ezt rögzítették. Ez továbbra is arról szól, hogy Európa nekünk addig kell, ameddig tarthatják önök a markukat. Most nem megyek bele, hogy ki mennyit lop el ebből, erről sokszor szoktunk beszélni, ez nem idevaló kérdés, de nem akarják azt, hogy ez a nagyából 500 milliós földrész pénzügyi, gazdasági, költségvetési és szociális értelemben is közelebb kerüljön egymáshoz. A legalapvetőbb vitánk tehát ebben az értelemben történelmi.
Önök nemzetek Európájának hívott nacionalista politikát képviselnek, én meg azt gondolom, hogy akkor lesz sikeres Európa és Európa valamennyi népe, valamennyi nemzete, ha egyre több kérdésben, amiben van értelme, együttműködik, és nem gondol olyan butaságot, mint a mellettem ülő fideszes képviselők, akik azt gondolják, hogy ez megér egy jó politikai boomot, mert nem tűnik el. Magyarország nem gyengébb lesz attól, ha közös határőrizet és parti őrizet van, képviselő úr. Magyarország nem lesz attól gyöngébb, ha az Európában majdnem minden országban működő bankokat közösen szabályozzuk, és közös felügyelet van, nem lesz attól gyengébb, hogy nem engedjük meg, hogy a gyengébb érdekérvényesítő országokban tönkretegyék a melósainkat, hanem azt mondjuk, hogy van egy szociális sztenderd, amit érvényesítünk, ha akarjátok, ha nem, szerintem erősebb lesz. Maguk ettől félnek, mert akkor a kormányfőnek a maga majdnem korlátozhatatlan hatalma valóban csorbulni fog. Ez egy őrült nagy különbség a kettőnk felfogása között. Maguk ezt képviselik ebben a költségvetésben. Önök sem lepődnek meg ezen, meg mi sem, csak jó lenne, ha időnként komolyan is beszélnénk egymással - ez az első.
A második megjegyzésem. Van egy csomó technikainak tűnő kérdés, amelyben - lássuk be - Mellár Tamás képviselő kollégánk és pár hozzá hasonló szakértőn kívül a legtöbbünk azért nehezen boldogul el, hogy kinek van igaza. Én ebbe nem szeretnék belemenni. Mi következik abból, hogy májusban nekünk volt az Unió második legmagasabb inflációja, 3,9 százalék? Hogy önök mennyivel tervezik ezt a költségvetést, hogy mennyi igaz abból, hogy ezzel el fogják inflálni a teljes kiadási oldalt - majd mindjárt mondunk erről három mondatot - vagy nem, itt a parlamentben ülő képviselők jelentős része ennek minden bizonnyal az összes következményét nem látja át. Szerintem nem is feladata, hozzáteszem, felmentem ezzel a kormánypárti képviselőket is, és a bennünket néző választók egy jelentős része sem tudja egészen pontosan, hogy valóban annak van-e igaza, aki szerint 18,7 százalékkal fognak növekedni az áfabevételek, vagy annak, aki szerint csak 10,5-del. Én ezekbe a vitákba nem megyek bele, mert őszintén szólva, nem a mi dolgunk.
Az a dolgunk, hogy biztosítsuk azt a környezetet, amelyben a költségvetés tervezője reális szakmai alapokon nyugszik. Na, ezt önök nem biztosítják. 2010 után olyan változtatásokat hajtottak végre, lásd Költségvetési Tanács összetétele, hatásköre, egyebek tekintetében, melyekben érdemben ma nincsen szakmai, civil kontroll a költségvetés tervezési folyamatán, nem ismerjük a 2018-as valóságos tényszámokat ma, és úgy tervezzük 2020-at. A képviselő kollégáim ott szemben, egyikük-másikuk járatos a költségvetésben, pontosan tudják, hogy ez abszurd. Mire mennénk egy ilyen vitával egymással? Semmire. Önök eldöntötték, hogy nem engedik, hogy átlátható legyen a költségvetés tervezése, ellenőrzése. Mi ezzel legfeljebb időnként korholó módon kritikát fogalmazhatunk meg. Éppen ezért ennek a vitának valójában azért nincsen tétje, merthogy önöket ez nem hatja meg, a választóink nagyobbik részét pedig, lássuk be, ez nem nagyon érdekli.
A harmadik megjegyzésem. (Hangok a Fidesz soraiból, köztük: Nana!) Természetesen nagyon mást gondolunk arról, hogy milyen Magyarországot szeretnénk, de ez így természetes, ezért küzdünk egymással. Nem részletkérdésekben gondolunk másokat, abban is, de az alapkérdések azok, amelyek ebben az ügyben meghatározóak. Önök időnként beszélnek tudásalapú társadalomról - időnként beszélnek. Most azok a kollégáim, akiknek van kellő energiája végigbogarászni egy ilyen nagy terjedelmű törvényjavaslatot, szent meggyőződéssel mondják, hogy ebből ők semmit nem látnak ebben a költségvetésben. Most nem egyszerűen arra utalok, hogy mit csinálnak a Magyar Tudományos Akadémiával, ezt a vitát nem akarom itt elővenni. Nem arra utalok, hogy mit csinálnak az egyetemekkel, mert tudjuk, és nem akarom elővenni. De mondják, mi értelme van ilyen szövegeket mondani, ha utána akkor, amikor eldöntjük, hogy Magyarország nemzeti jövedelmének jelentős részét újraosztva ide vagy oda tesszük a pénzt, abban látszata nincsen, hogy önöket izgatja, hogy mi lesz ebből az országból 10 vagy 15 év múlva. Valójában ez a kérdés.
Biztosan fognak még idejönni autószerelő gyárak. Biztosan! Biztosan nagyon sok régióban boldogok lesznek emberek, hogy lesz tisztességes munkájuk, bár előbb-utóbb pörölni fognak több pénzért és jobb munkakörülményekért, de nem kétséges, hogy egy időre ez megold egy sor feszültséget. Ott leszünk-e Európa azon nemzetei között, amelyek a legsikeresebbek lesznek a következő húsz évben? Önök a mai pénzünkből tesznek-e fel valamennyit erre a sikerre? Én nem látom. Persze, önök mondhatják, hogy mi vakok vagyunk, de őszintén szólva, ebből semmit nem látok. Nem az a vita közöttük, hogy picikét többet, egy picikét kevesebbet, hanem nincsen benne.
(11.50)
Nincs ebben a költségvetésben olyan valóságos tétel, amely Magyarországot kiemelné a múlt és a jelen fogságából, és azt mondaná, hogy mi, magyarok a pénzünk 1-2-3 százalékát a jövő nagy kihívásaiba fogjuk befektetni. Nincs! Ez tehát énszerintem valójában a semmittevésnek, a tovább folytatódó szimpla politikai propagandának, a túlélésnek a költségvetése. (Közbeszólás a kormányzó pártok padsoraiból: Őszöd!)
Értem én, hogy lehet azzal büszkélkedni, és bizonyos értelemben nem oktalanul, hogy hány százalékos a bruttó nemzeti jövedelem növekedése.
Egy pillanatra engedjék meg, hogy tegyek egy személyes megjegyzést, hátha nem lesznek velem nagyon ironikusak, és egy pillanatra még azt is tapasztalhatom, hogy elgondolkodnak azon, amit mondok. (Nacsa Lőrinc: Halljuk!)
Én egy olyan családból származom, ahol a nővéremnek nyolc általános iskolai végzettsége van, és végigdolgozta az életét egyetlenegy munkahelyen, a pápai húsgyárnak egyetlenegy üzemében. (Derültség a kormányzó pártok padsoraiból.) Én, nyilván a Teremtő vagy a genetika szerencséjéből, már más utat jártam be; ezt most, kérem, ne vitassák meg, mert nem erről akarok beszélni. (Közbeszólás a kormányzó pártok padsoraiból: KISZ…) A kettőnk jövedelme, ha összeadjuk, az elmúlt pár évtizedben sokat növekedett, ha az övét összeadjuk az enyémmel. De ugye nem csak ez a kérdés.
Az a kérdés, hogy a kettőnk együttes átlagos jövedelméből melyikünk hogyan részesedett, ő meg én - és pokoli maradt a különbség, önök ezt nyilván tudják. (Nacsa Lőrinc: De miből van?) Nem akarok babrálni ezzel a dologgal, azt szeretném, ha értenék. Önmagában az, hogy egy országnak a jövedelme növekszik 4 százalékponttal, ez bár fontos, de nagyon keveset mond el az ország valóságos életéről. Kié lett az a 4 százalékpontnyi többletjövedelem? (Boldog István: Tied!) Hogyan osztozott a két elsődleges jövedelemtulajdonos - hogy ilyen szépen beszéljünk róla -, a cégek és az emberek?
Mit csinálnak önök azzal a problémával, hogy az történt a világban - most akkor kiabáljanak be, hogy már az én kormányom alatt is, így van - az elmúlt 15-20 évben, hogy nagyjából 10 százalékponttal több pénzt vesznek ki a közösből a cégek, és a megtermelt jövedelemből 10 százalékkal kevesebb marad az embereknél. Felborult az az arány, ami az európai békét hozta a II. világháború után. Ha még messzebbre mennek, akkor ez nagyjából egyébként akkor kezdődött, amikor a neokonzervatívok, Thatcher asszony és az amerikai elnök, Reagan („Regen”-nek ejti.) nagyon-nagyon sokáig kormányzott… (Dr. Tilki Attila: „Regen?”) „Régen” - ha ez a legnagyobb problémája, akkor legyen igaza magának. Jellemző az intellektuális színvonalra; majd utána a végén jöjjön ki, és megbeszéljük! (Közbeszólások, moraj a kormányzó pártok padsoraiból: Óh!)
Mit akarnak kezdeni ezzel a dilemmával? Ez egy valóságos dilemma vagy sem? Az, amit látunk itt a világban, békétlenséget, hogy az emberek rosszul érzik magukat azokban az országokban is, amelyekben egyébként sok-sok tíz év óta úgy tűnt, hogy működő demokráciák és jóléti rendszerek vannak, miért fordulnak ezzel szembe? Lehet-e ezzel szemben nemzeti alapon fellépni?
Maguknak van-e igaza, amikor azt mondják, hogy a nemzetállami keretek alkalmasak az ilyen drámai történelmi, szociális konfliktusok kezelésére, vagy azoknak, akik azt mondják, hogy nem, nem, ez egy olyan helyzet, hogy ha csak Magyarország lépne föl, akkor nagyjából két év alatt pórul járna, mert még az a kevés tőke is itt hagyna bennünket, amelyik most itt van? És ugyanannál a problémánál vagyunk, amivel kezdtem. Lehet-e lokálisan, nemzeti alapon szociális békét, igazságot, nyugalmat teremteni vagy a jövőbe építkezni? Azt gondolom, hogy nem. A vitával se lenne semmi bajom, ha ebben lenne tisztességes érvelés, és elmondanák - azon túl persze, hogy itt kalifátus leszünk, és jönnek a menekültek, mert nagyjából itt van a vitánknak a vége -, hogyan fogjuk kezelni azt a problémát, hogy tele vagyunk emberekkel, akik havi 100-120 ezer forintból élnek. Önök is tudják.
Képviselő Hölgyek és Urak! Mi hazaviszünk átlagos képviselőként 700 ezer forint körüli nettót. Ugye, így van? Ugye, így van!? Hiába haladja meg az átlagjövedelem Magyarországon a 300 ezret, Magyarország vidékének nagyobbik részén az átlagemberek, akik dolgoznak, keresnek 90-100-150 ezer forintot. Tényleg így van! Önök épp olyan jól tudják, mint én, hogy ebből pokoli nehéz megélni. Pokoli! (Boldog István: Milliárdokat vesz fel…)
Mi a csudát lehetne azért tenni, hogy nemcsak Magyarország, hanem Európának ebben a régiójában nagyon sokan legyenek olyanok, akik nem 120 ezer forintot keresnek, hanem 250-300 ezret, 400 ezret? Mi ezzel a dolgunk? Van-e ebben erőfeszítés, amit önök megtesznek, vagy nincs? Én nem látom. Nem látom!
Természetesen értem én, hogy nagyon jó dolog az, hogy azt mondják, hogy egykulcsos az adó, meg csökkentjük az adót, de mondják, miért nem legitim dolog arról beszélni, hogy rendben van-e, hogy az 1 millió forint fölötti fizetésből arányosan ugyanannyi adót kell fizetni, mint a 100 ezer forint fölötti fizetésből? Miért ördögtől való az, ha erről mi normálisan beszélni szeretnénk önökkel? Hova fog tűnni ez a pénz, mit csinálnánk ezzel, hogy egyébként nyilván azok, akik ebbe a jövedelmi kategóriába tartozik, ettől boldogok. Persze, hogy boldogok! De nem ez a vitánk kérdése. Hanem az, hogy ami onnan bejön, akár csak pár tíz milliárd forint, nem hiányzik-e?
Olvasom valamelyik nap, önök is olvassák, hogy valamelyik kormányablaknál?, okmányirodában?, a kilenc ember helyett csak kettő van. A napokban olvastam. Nem akarok semmilyen átkot a kormánypárti képviselők fejére olvasni, tényleg nem. Önök is tudják, hogy nem egyedi a hír. Vannak olyan járási és megyei hivatalok, amelyek lényegében kiürültek, nem tudják elvégezni a dolgukat. Mit csináljunk ezzel közösen? Mit? Mi a javaslatuk? Hogyan lesz itt újra normális rend? Hiszen az államnak például szolgáltatni is kell, persze, biztonságot kell nyújtani, sok mindent kell, de többek között szolgáltatni is kell. Nem lehet dobálózni ezekkel a számokkal!
És ha kinyitom a költségvetést, és azt látom, hogy jó néhány helyen most már tényleg baj van - zárójelben, nem nyitom ki, hogy közben van olyan minisztérium, idézőjelben, amelyik annyit költ, hogy nem tudjuk megszámolni, mert az fontos politikailag -, hogyan oldjuk meg ezt a gondot? Mit gondolnak? És maguk erre nem mondanak semmit. Hát akkor mi a csudának beszélünk a költségvetésről?
Nem tudunk egymással értelmesen szót váltani arról, hogy az országunk egy része nem működik. Mert azzal önök nem mennek semmire, hogy kilenc évvel ezelőtt vagy tíz évvel ezelőtt, amikor maga kormányzott, mi volt. Azt megmérték a választók. Biztosan emlékeznek rá, hogy mi akkor vereséget szenvedtünk, ítéltek a választók. Kifizettük az árát, uraim! De ha maguk azt hiszik, hogy a mai teljesítményükre az az egyetlen érvényes válasz, hogy „maguk is”, akkor maguk intellektuálisan és politikailag nagyon középszerűek, vagy még az sem.
Szóval, most a maguk teljesítményét kell megmérni, és azt szeretném önöknek mondani, hogy tegnap, amikor a négyéves gyerekemet kézen fogva a feleségem - nem tegnap, tegnapelőtt, hétfőn, mert tegnap már Brüsszelben volt - elvitte az okmányirodába Budapesten, ahol nagyon normális az ellátás, tényleg, tehát sokkal jobb, mint sok helyen, ültek két és fél órát. Mondhatják, hogy nem drámai, meg be lehet jelentkezni, meg sok mindent mondhatnak, csak azt értsék meg, azt értsék meg, hogy szerintem ezeken a vitákon úgy is viselkedhetnénk, mint ha fontos lenne nekünk az ország dolga. (Közbeszólás a kormányzó pártok padsoraiból: Brüsszelt…) Úgy is viselkedhetnénk!
És úgy is viselkedhetnénk, mint hogyha nem félkegyelmű, felkészületlen, egy-egy beszólásért mindent odaadó emberek lennénk, mert ebben a Házban időnként ültek nagyszerű emberek is. Próbáljanak időnként rájuk gondolni! Nem mondom meg, hogy kire kell gondolni, mert akkor újabb vitát nyitok ki, de higgyék el, van egy magasabb mérce, mint amit egyikőjük és másikójuk képvisel.
Lehet persze azt mondani, hogy de jönni fog végre a családok éve, és családvédelmi akciótervet indítunk. Lehet mondani! Nem állítom, hogy nem legitim emellett érvelni. (Nacsa Lőrinc: Meg kellett volna szavazni!) Azért nem szavaztuk meg, most válaszolok a bekiabáló fideszes képviselő, egyik képviselő… (Dr. Aradszki András: KDNP!) KDNP! A magasan mérhető KDNP egyik respektábilis képviselőjének megjegyzésére, mert nem értünk egyet, és megmondom önnek, hogy miért nem, még mielőtt azt gondolja, hogy ócska politikai beszólásokkal ezt el lehet intézni, mert én komolyabban veszem magát, mint ahogyan maga ezt a parlamentet. Kilenc éve önök ugyanezt a családpolitikát csinálják, ugyanezt. (Dr. Kovács Zoltán: A mögötted ülő…)
A családpolitikájuknak az a lényege, ami egy jól ismert teória, jól ismert teória a világban, egyébként valóban, éppen a neokonzervatívokhoz megy vissza, hogy a magasabb státuszú, jövedelmű családok jobb élete, az azáltal teremtett többletjövedelem és -lehetőség automatikusan lecsorog a nehezebb sorsú családokhoz, és összességében felemeli a nemzeteket.
Ez egy jól ismert, sokáig sokak által osztott teória. Ennek a szimpla következménye az, hogy ne adóztassunk nagyon magasan senkit, oda adjunk több pénzt, ahol azt reméljük, hogy a jobb módú családokban akkor majd több gyermek fog születni, és ezzel több felelősségvállalás is lesz, és milyen jó az országnak, ha olyan családokban van több gyerek, ahol jobban odafigyelnek a gyerekre, nem olyan családokban születik több gyerek, ahol sokszor valóban kevesebb a figyelem, mondjuk így. Ezt az ember egyszer végighallgatja, szerintem ebben van logika. Az a kérdés, hogy ez a logika helytállónak bizonyult-e.
(12.00)
Kilencedik éve önök kormányoznak, van egy viszonylag hosszú idősorunk. Miért nem nézzük meg? Az elmúlt száz évben háromszor született 90 ezernél kevesebb gyermek Magyarországon. Háromszor. Melyik volt az utolsó év? A tavalyi. Miközben nagyon sok pénzt adnak önök a jobb jövedelmű családoknak.
Kettő: azt látjuk, hogy egy picikét növekedett a háromgyerekes családok száma, most már talán 3,4 százaléka a családoknak háromgyerekes. De mi történt ezzel párhuzamosan? Drámaian csökkent a kétgyerekes családok száma. Mi ennek a következménye? Ahol nincsen két gyerek, ott nem lesz harmadik. Nem lesz. Vegyük komolyan, kérem szépen, mégiscsak azt a kevés tudományt, ami rendelkezésre áll, és még nem ölték meg. Az történik, hogy Magyarország az egygyerekes, egykés családok világa lesz, két gyerek már nagyon kevés van, és nagyon kevés, a családok 3-4 százalékát kitevő helyen valóban van egy kis növekedés. Nincs eredménye ennek a gazdaságpolitikának.
Mondok egy harmadik dolgot. Hol születik ráadásul több gyerek? Hol? (Közbeszólások a Fidesz soraiból, köztük: Kórházban. - Derültség. - Az elnök csenget.) Nézzék meg Magyarország demográfiai térképét, nem kell hozzá nagy búvárkodás és bányászkodás. Annyira, annyira lent van, amit maguk csinálnak, tényleg, annyira lent van, hogy méltatlan önökhöz! Azokban a mikrorégiókban születik továbbra is a legtöbb gyerek, ahol a legalacsonyabb a jövedelmek. Az akaratukkal szemben és a szándékukkal szemben, amelyet én nem vitattam, hogy tisztességes, csak szeretném, ha normálisan beszélnénk egymással (Közbeszólások a Fidesz soraiból, köztük: Veled nehéz lesz.), azokkal a szándékokkal szemben, hogy ebből a családpolitikából az fog történni, hogy az erősebb, jobb státuszú, gazdagabb családokban több gyerek lesz, az történt, hogy ha egyáltalán születik több gyerek, az továbbra is a legszegényebb régiókban, mikrorégiókban születik.
Azt tudom mondani kereszténydemokrata képviselő kollegámnak, hogy én ezt olvasom, nem azért, mert demográfus vagyok, hanem mert az a szakmám, hogy megpróbáljam az ország házában képviselni a haza érdekét, és mikor ezeket olvasom, arra jövök rá, azt gondolom, hogy önök tévúton járnak. És amikor ide bejövök, és megpróbálom elmondani önöknek, hogy mi ezzel a probléma, amit tesznek, akkor nem tudjuk megvitatni. (Közbeszólások a kormánypárti padsorokból, köztük: Mert ha ezt befejezed, elmégy haza.)
Nincs az elmúlt kilencéves családpolitikájuknak pozitív hozadéka. Én nem ismerek egyetlen olyan, szakmailag igazolható számot, amely szerint ez a családvédelmi akcióterv - önök ezt így hívják - indokolható lenne, hogy most már sokadszor ugyanazt csináljuk, hogy adunk azoknak, akiknek relatíve több van, és elnézzük azt, hogy van, ahol meg máról holnapra élnek.
Természetes, hogy nem tudjuk támogatni ezt a költségvetést. Hogyan tudnánk támogatni? Nem ezt gondoljuk a világról. Azt gondoljuk, ha egy országnak van pénze családokat támogatni, akkor először oda adjon, ahol a holnapig való éléshez tudunk legalább egy picikét hozzájárulni. (Dr. Rétvári Bence: Ő igazán tudja, hogy az mi.) Hogy ez egyébként pedig lehet, hogy nem fog átalakítani kultúrát? Hogy éppen olyan önemésztő módon fognak élni, mint eddig? Ez lehet. Ebben önnek lehet igaza, csak érdemes lenne időnként úgy viselkedni, mintha a haza sorsát is felelősséggel viselnénk, és nem csak szimpla politikai meccseket folytatunk egymással.
Amiről én beszélek, az egy olyan világ, ami mellett anélkül tudnék érvelni, hogy minden második mondatomban migránsozás lenne. Önökkel sajnos úgy tudok csak beszélgetni, bármit is mondok, hogy önöknek nagyjából ott van az érvelésük eleje és a vége, hogy a Gyurcsány nyilván be akar engedni menekülteket, és Brüsszelt képviseli Magyarországon. De azért csak belátják, hogy ez méltatlan az országhoz, nem önökhöz, az országhoz ez a színvonal! Ezer gondunk és bajunk van, ehhez képest nagyjából ott áll meg az ész és az értelem bizonyos képviselőknél, hogy ez támogatja a menekülteket - azokat a menekülteket, akik messze elkerülik Magyarországot, tegyem azt hozzá. (Dr. Rétvári Bence: Tehát nincs migráció.)
Nem jutunk természetesen semmire ma sem. Nincs is ilyen szándékom. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az önök véleményétől eltérően, nem tudom hányan, én addig biztosan komolyan veszem a dolgomat, hogy meditálok azon, hogy mikor van maguknak igazuk, és mikor nincs. És nem állítom, hogy időnként nem lehet önöknek igazuk, de azt kikérem őszintén szólva a hazám meg a választóim nevében, hogy ezt műveljék, amit ma önök művelnek. Ezt kikérem. Mert lehet, hogy önök azt mondják, hogy magukat megválasztotta ötvenegynéhány százalék, de ha ez igaz és ez érv, akkor azt mondom, hogy minket meg nem tudom, hány százalék. (Zaj, közbeszólások a kormánypártok soraiból.) Ha maguk kérnek valamilyenfajta megbecsülést azért, mert maguk mögött van választó, akkor azt tudom önöknek mondani, hogy ezen képviselők mögött is van választó, és az ezen képviselők mögött lévő választók meggyőződése éppen olyan legitim. Legalább annyit megtanulhatnának a történelemből, hogy az igazság nem egyenlő a többséggel. Van, amikor igen, van, amikor nem. És ha mi úgy gondoljuk, hogy önöknek most politikai többsége van, de történelmileg rossz felé mennek, azért tessék nekünk megbocsátani, és tessék tudomásul venni, hogy igen, szerintünk dráma, amit művelnek.
Ezért aztán azt gondolom, hogy időnként - erre a költségvetési vita jó, mert pokoli sokat lehet beszélni - el kell önöknek mondjuk, hogy nagyjából ától zéig nem értünk magukkal egyet. Nem kicsit, hanem nagyon. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a DK, az MSZP és az LMP soraiban. - Derültség a kormánypárti padsorokban.)
