MOLNÁR GYULA
MOLNÁR GYULA
MOLNÁR GYULA (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Képviselő Hölgyek és Urak! Azt mondják a politikával foglalkozó emberek, hogy az életünk első felét úgy éljük le, hogy megpróbáljuk berendezni a saját politikai tudatunkat, eldöntjük azt, hogy mit tekintünk jó életnek, mit tekintünk jó országnak, mit tekintünk jó világnak. Azt mondják, hogy a szerencsésebbek az életük második felében mindazt, amit kialakítottak, ilyen típusú világot, megpróbálják megvalósítani, megpróbálják meggyőzni a másikat, megpróbálják meggyőzni a másik embert arról, hogy amit ők gondolnak a világról, amit ők képviselnek, az helyes és az egyetlen lehetséges világok legjobbika.
Az a kérdés, az a dilemma fogalmazódott meg bennem ma itt végighallgatva reggel 8 órától a politikai vitát, a különböző hozzászólásokat, hogy mi az a politikai tudat, amit önök az elmúlt években felépítettek, van-e itt a jelenlévők többségének, akik most, jól látom, felolvasnak előre megírt, még kommunikációs panelnek sem minősíthető, valószínűleg az általános indoklásból kivett tételeket (Pócs János: Idézzél belőle!), tehát van-e olyanfajta politikai tudat, amit önök építenek, vagy pedig van a miniszterelnök, a nagy kombinátor, akinek van egyfajta politikai világképe, önök pedig akár meggyőződésből, akár kényszerből, akár kényelemből, akár egyéb szempontból csatlakoznak ehhez.
Nem fogjuk ezt a kérdést ma itt nyilván megfejteni és megoldani, csak engedjék meg, hogy a bevezetőmben egy ilyen típusú politikai gondolatkísérletet megtegyek, merthogy én azt látom, hogy az, ami felé önök általában haladnak az elmúlt esztendőkben, és itt a harmadik kétharmad által kapott felhatalmazás ürügyén, az tulajdonképpen arról szól, hogy megpróbálnak megtagadni minden olyan haladó hagyományt, amelyre az elmúlt évtizedekben Magyarország mégiscsak büszke volt. Megpróbálják valamilyen formában átírni és megtagadni 1789-et, 1848-at, 1918-at, sőt néha még 1956-ot is. Ami kicsit fájdalmasabb, ez ilyen korosztályi meg generációs történet, hogy úgy látom, a ’68-as, nevezzük, mondjuk, életforma-forradalomnak is valamilyen formában… - önök felül kívánják írni, nem is beszélve a ’89-es kelet-európai rendszerváltásokról, amelyek nagyon világosan egy parlamentáris demokráciáról, egy piacgazdaságról és egy csatlakozásról beszéltek az Európai Unióhoz. Azt üzenik, én legalábbis ezt így gondolom, minden egyes gesztusukkal, hogy semmilyen formában nem akarnak reformokat, nem akarnak semmilyen formában előrefelé menni a történelemben, meg akarnak állni, vagy bizonyos kérdésekben visszafelé kívánnak haladni. Hallgattam itt a mai napi kommunikációt, megértettem akkor tehát, ma itt és a következő pár napban családról, biztonságról és gazdaságról fogunk beszélni, ez lesz az, amit ez a költségvetés megfogalmaz a jövő számára.
Engedjenek meg egyvalamit, bár mindegyik fontos. Fogok mindegyikről pár gondolatot mondani, de mégiscsak jobban érdekelt volna az, ha akár a miniszter, akár pedig valamelyik vezérszónok a két kormányzó pártból arról beszélne, hogy egyébként eközben pedig milyen országot gondolna, és milyen típusú víziója van Magyarországról. Mondok most egy, talán banálisnak vagy butának tűnő mondatot, de ha most nagyon leegyszerűsítem, amit önök az elmúlt időszakban kommunikálnak, akkor a következőt gondolom: sokan leszünk majd néhány évtized múlva, lesz sok puskánk és fegyverünk, a multik egyre kevesebbet fognak adózni, viszont egyre betegebbek és alulképzettebbek leszünk. Tehát ha szigorúan veszem ezt a fajta mai 8-9 órás kommunikációs dömpinget, akkor tulajdonképpen ezt a történetet ilyen formában le tudom egyszerűsíteni.
Miért nem beszélnek arról, ami egyébként bizonyos országokban működőképes, hogy azt mondják, hogy például az innovációba sokkal több pénzt tesznek, például, mondjuk… (Dr. Pósán László közbeszól.) Szerintem majd olvasd el, mert nem így van. Az innovációs miniszter az egyik vesztese, akivel egyébként ráadásul bizonyos dolgokat el is kell lapátolni, bizonyos dolgokat neki kellett elrendeznie az elmúlt napokban, de erről is beszélünk még.
(17.20)
Szóval, lehetne például az, hogy legyen Magyarország Európa szilíciumvölgye, legyen itt valamifajta informatikai központ, legyen meg az a fajta tudás, amire mi oly büszkék vagyunk, az próbáljon meg itt megjelenni. Vagy azt mondjuk, akár még abban is benne vagyok - az most annyira divatos itt, úgy látom, az önök üzleti köreiben-, hogy legyünk akkor a turizmus fellegvára, csak könyörgöm, akkor ne az ilyen típusú turizmusnak kizárólag, hanem sokkal igényesebb turizmusnak. Tőlem még az is lehet, hogy azt mondjuk, hogy a filmgyártás központja leszünk. Tehát legyen valami olyan, ha már nem oktatásról és egészségügyről beszélünk, ami ebből a szempontból valamilyen módon arculatot, stílust és fazont ad ennek az országnak, és bizonyos szempontból lehetőséget ad arra, hogy a magyar emberek itt maradjanak, és a magyar emberek olyan elfoglaltsággal foglalkozhassanak, amik bizonyos szempontból más minőséget jelentenek, mint eddig. De sajnos nem erről van szó.
Ami a családtámogatási rendszert illeti, én készséggel elfogadom, hogy nagyon sok fontos és jó eleme van. Készséggel elfogadom azt, hogy ez elképesztő nagyságrendű pénz. Nézzék meg, hogy éppen most, pár nappal ezelőtt publikálták az Európai Unióban a családbarát országokat, és még mindig nem tudunk bekerülni a top 10-be, ami azt jelenti, hogy miközben tényleg emeljük meg a képzeletbeli kalapunkat, hogy itt ebben vannak kiváló eredmények és lehetőségek, aközben jól láthatóan a világ arrafelé halad, hogy igen, ebben kell további kormányzati lépéseket tenni. És nem tudjuk nem észrevenni azt, amiről ma itt többen is beszéltek, hogy ez bizonyos szempontból olyan helyre teremt többletlehetőségeket, ahol egyébként is ez a fajta készség és képesség megvan, és oda, ahol adott esetben ez nincs meg, oda továbbra sem juttat semmit.
Ami a biztonságot illeti, ne csapják be magukat, tisztelt hölgyeim és uraim! Ez jelentős részben, ha jól értékeljük az Orbán-Trump-paktum egyik megfejtéseképpen, több fegyvervásárlást jelent. Magyarország természetesen vállalta azt a NATO-tagságával, hogy a költségvetésének egy bizonyos részét ilyen kiadásokra fogja fordítani. Nagyon kíváncsi leszek majd, amikor a zárszámadás vagy az értékelés környékén megnézzük azt, hogy mi is történt itt valójában, hogy akkor mennyi ebből a pénzből az, ami ténylegesen a Honvédség szociális kiadásaira fordítódott, és mennyi lett ebből az a fajta elképesztő mennyiségű fegyverbeszerzés, amit csak az elmúlt hónapokban jelentett be a Honvédelmi Minisztérium.
Ami pedig a gazdaságot illeti, ez is elhangzott ma már, csak szeretném még egyszer rögzíteni: igazán szép dolog, hogy Magyarországon a legkisebb társasági adó van, 9 százalékkal, ez tényleg jól hangzik. Százszor kimutatták már, hogy ez a multinacionális cégek számára egy kiváló lehetőség a pénzkivételre, és gyakorlatilag minimális többletlehetőséget teremt a magyar kis- és középvállalkozások számára.
Igen, itt is el kell mondanunk azt, hogy önök mindig sikerként könyvelik el az egykulcsos adórendszert, mi pedig úgy gondoljuk, hogy az egykulcsos adórendszer arról szól, hogy a jelentős jövedelemmel rendelkezőknél többletpénzeket hagy ott, és nem teremt semmilyen lehetőséget az alacsony jövedelműek körében. És igen, itt kell beszélni arról, amit képviselőtársam pont pár perccel ezelőtt mondott el, hogy eközben világszínvonalú, 27 százalékos áfa van, és elképesztő jövedéki adók vannak például a különböző benzin- és olajtermékeken, amik arról szólnak, hogy azok az egyszerű emberek, akik valóban hozzájutnak a többletjövedelemhez, azok, bemenve a közértbe, 27 százalékát ennek azonnal visszaadják a kormánynak.
Szeretném, hogy ez mindenki számára világos legyen. Tehát ez az, amikor a gazdaságvédelmi akciótervről beszélek, és itt gyakorlatilag egy konkrétum van, a szociális hozzájárulás 2 százalékos csökkenése. (Folyamatos közbeszólások a kormányzó pártok padsoraiból.)
Az a szintén költői típusú kérdés vetődik fel bennem, hogy ha majd egyszer évtizedek, évszázadok múlva vissza fognak tekinteni 2010-2019-re, akkor hogyan, miképpen fognak bekerülni önök a történelembe. Az a dilemma szép lassan el fog dőlni, hogy ez egy lábjegyzet lesz vagy egy külön fejezet - ez már valószínűleg külön fejezet. Az szerintem mostanában alakul ki, hogy ez egy dicsőséges fejezet felé halad, vagy pedig arról fog szólni, hogy ez egy súlyos tévedés és súlyos kudarc.
Hadd mondjak el valamit önöknek, ami viszont már most biztosan látszik, hogy egy elképesztően jó történelmi és gazdasági klímában kellett önöknek valamit megtenniük. Egy olyan klímában, amikor a világ kijött egy tényleg elképesztő gazdasági válságból, nem volt teljes egészében világos az, hogy hogyan, miképpen fogják a társadalmak és a gazdaságok ezt megoldani. Tehát kijött a világ egy gazdasági válságból. Meglepően alacsony energiaárak, nyersanyagárak voltak, ami egy ilyen ország, mint Magyarország számára rendkívüli fontossággal bír. Azok a piacok, amik számunkra a legfontosabbak, és itt mondjuk, emeljük ki a német piacot, ebben az időszakban szárnyaltak. Amik felé akarunk haladni vagy akarnak haladni, azok pont úgy gondolták, hogy befektetni kívánnak. Nem voltak tényleges háborúk ebben az időszakban, és tegyük hozzá az egyik legfontosabbat, amit minden gazdaságelemző ilyenkor mindig elmond, hogy eközben tulajdonképpen olyan mennyiségű külső forrással rendelkeztünk, tulajdonképpen ingyen, amelyiknek a felhasználása csak bizonyos szempontból volt megkötve, és amelyik az elmúlt évszázadokban nem állt Magyarország rendelkezésére. Tehát az a kérdés, hogy egy jó gazdasági klímában, a piac által támogatott helyzetekben, alacsony energiaárak mellett, sok külső forrással önök átalakították-e Magyarországot egy olyan országgá, hogy ha nem ilyen lesz a klíma, akkor fenn lehet-e tartani ezeket a szociális intézkedéseket, amiket most meg fognak hozni. Lehet-e, képes-e a magyar gazdaság arra, hogy mindezt a teljesítményt - nem tudom, mi lett a vita vége -, a 4 százalékos vagy bármilyen százalékos növekedést, fenn tudja-e tartani? Megteremtették-e ebben az időszakban ennek az alapjait?
Ha önök azt mondják hittel és meggyőződéssel, hogy ez igen, akkor én azt mondom, hogy boldog és nyugodt emberek. Én ma azt látom, hogy ennek a korszaknak a piramisai a stadionok lesznek. A stadionokba fektetett pénz, a betonba fektetett pénz, ami ráadásul nem mindig infrastruktúra-fejlesztés, nem hoz valós, hosszú távú gazdasági növekedést. Nem hordozza azt a potenciált, amelyik alkalmas lesz arra később, hogy, még egyszer mondom, amikor majd nehéz helyzet lesz, amikor a partnereink nem akarnak nekünk ennyit segíteni, hogy hogyan, miképpen fogjuk tudni fenntartani ezt a gazdasági növekedést. Hogyan tudjuk azt az ígéretet betartani, ami arról szól, hogy több jövedelme lesz mindenkinek, hogy fenn lehet tartani az ilyen típusú családtámogatásokat? Tehát az a kérésem, hogy egy picit nagyobb felelősséggel, egy picit talán a horizontjukat távolabb téve próbálják meg a saját maguk döntését meghozni. Ezt nyilván nem várom el minden egyes egyéni körzetben ülő képviselőtől, de mindenképpen úgy gondolom, hogy egy kormánynak, egy kormányt vezetőnek és egy kormány pénzét kezelőnek egy ilyen típusú gondolkodást mindenképpen meg kell tennie.
Azt kérték önök tőlünk az elmúlt időszakban többször is, hogy szavazzuk meg ezt a költségvetést. Ez egy kedves és helyes kérés. Nyilván hosszasan fogjuk mérlegelni a következő napokban, az érvek és a vita súlya alatt meg fogjuk gondolni, hogy mennyire törtünk meg, de néhány nappal ezelőtt itt egy nem túl ízléses vita kialakult egy salátatörvény kapcsán, és ott is elmondtam, itt is így gondolom: ugye, azt nem gondolják, hogy kiemelnek olyan számokat ebből az egyébként rendkívüli mennyiségű adathalmazból, ami alátámaszt valamilyen érveket, és úgy gondolják, hogy az egészre igaz az az állítás, hogy így ahogy van, megfelel azoknak az elvárásoknak, amiket megfogalmaztunk?
Mi azt próbáljuk itt önöknek elmagyarázni - és nyilván önök joggal mondják, hogy mi pedig másfajta számokat veszünk ebből elő -, hogy ebben a költségvetésben pont nem fog odajutni szerintünk annyi pénz azokhoz, akik reménytelen helyzetben vannak, és nem lehet kommunikációs propagandapanelekkel tartósan és sokáig elfedni azt a problémát, hogy Magyarországon egyre nagyobb a szegénység, hogy Magyarországon egyre nehezebben jutnak hozzá az emberek lakáshoz, és azt, hogy még mindig több százezer olyan nyugdíjas van, aki a minimálnyugdíj kétszerese, háromszorosa környéki összegből él.
Tehát a költségvetéssel kapcsolatban nagyon komolyan tetten érhető - és akkor egy részeleméről szeretnék a költségvetésnek beszélni, mert valójában ezt kaptam feladatul, de most egy kicsit elkalandoztam, bocsánat, de azért, mert volt bőven időm -, szóval, elképesztő módon tetten érhető gyakorlatilag a költségvetésben is az, amit az elmúlt néhány esztendőben mindig is láttunk, ez pedig az, hogy egy nagyon erős állam építése felé haladnak. Minden egyes ügyben megpróbálják ezt a fajta központosítást, centralizációt. Sokféleképpen lehet ezt a dolgot nézni, nyilván vannak pillanatok, vannak olyan helyzetek, amikor ez akár talán helyesnek is tűnhet, de azért azt vélelmezem, hogy pont a ’89-90-es rendszerváltás vagy az európai és a világfolyamatok arról szólnak, hogy lehetőség szerint minél több mindent kell odadelegálni, ahol több lehetőséggel és több információval rendelkező döntéshozók vannak.
(17.30)
Elhangzott ma már a frakcióvezetőnk vezérszónoklatában, hogy a 18,4 százaléka a teljes költségvetésnek, amit az államra költenek, 4000 milliárd forintot - ez elképesztő. Ez azt mutatja, hogy nagyon komolyan próbálnak meg mindent felfelé tolni. Nyilván majd el fogják magyarázni, hogy az nem erre vonatkozik, meg hogy ez nagyon sok alrendszernek a finanszírozására vonatkozik, de azért én foglalkoztam a választókörzetem okán a szemétszállítás kérdésével, és a szemétszállítás ilyen szempontból szerintem nagyon világosan mutatja azt, hogy vannak területek, amelyeken nem lehet központosítani, nem szabad megtenni azt, hogy nagyon távol kerüljön az a szereplő, aki a helyi probléma megoldására hivatott lenne. Ezek a dolgok egyszerűen nem működnek, vízfejek lesznek, előbb-utóbb egyre távolabb kerül a probléma attól, akinek azt meg kell oldania, és egyszerűen maga a szolgáltatás fog csökkenni.
És persze a centralizáció - és itt akartam kitérni Pósán képviselő úr beszólására -, igen, a centralizáció egyik, szerintem eklatáns példája a Tudományos Akadémiával kapcsolatos döntés. Nagyon kevés olyan dolog van a világban, amihez nem vagy nagyon ritkán nyúlnak hozzá még olyan hatalmak is, amelyek azért mindent megpróbálnak átalakítani, nekem az volt a meggyőződésem, hogy az önök politikai bátorsága, tehetsége és akarata soha nem fogja elérni az Akadémiát - ebben tévedtem. Innentől kezdve, azt gondolom, nincs semmilyen fajta korlát.
Ami az önkormányzatiságot illeti - és egy picit erre akartam rákanyarodni -, többféleképpen lehet egy önkormányzatnak az autonómiáját csökkenteni. Most kicsit kritikus és önkritikus is leszek. Az elmúlt 29 esztendőben a különböző hatalmak ezt többféleképpen próbálták meg megtenni. Lehet úgy, hogy a hatásköröket korlátozzuk, és lehet úgy, hogy valamilyen formában a forrásokat csökkentjük. Még egyszer mondom: az elmúlt 29 esztendőben hol erre, hol arra láttunk példákat, ebből a szempontból nyilvánvalóan a 12 esztendei baloldali kormányzás is követett el bizonyos hibákat, mi sokkal inkább forrásoldalról. Önök azonban, azt látom, ezt megpróbálják tökélyre fejleszteni, és gyakorlatilag mind a forrásoldalon, mind pedig a hatásköri oldalon megpróbálják egyre inkább az önkormányzatokat egy ilyen közepes erősségű tanácsrendszer irányába terelni, tehát tulajdonképpen egyre kevesebb feladattal, egyre kevesebb hatáskörrel, egyre szűkülő forrással megpróbálni mindezt elvégezni.
Azt mondta a miniszter úr, és ezt örömmel használják, hogy feladatfinanszírozás. Tényleg felejtsük már ezt el! Ez iszonyat jól hangzik, tudom, fogják is majd ezt mondani, meg is fogják majd védeni (Dr. Kovács Zoltán közbeszól.), de nincs feladatfinanszírozás Magyarországon. Az lenne a feladatfinanszírozás, ha egyszer tényleg végignéznék a feladatokat, megnéznék, hogy az mennyibe kerül Ipolytarnócon, és megnéznék, mennyibe kerül a Belvárosban meg Szombathelyen, és azt lehetne, hogy bárki bárhol Magyarországon, bármilyen településen bemegy egy önkormányzathoz, akkor azt a fajta állami szolgáltatást, amire neki hatásköre, feladata és lehetősége van, azt ugyanazon a színvonalon megkapná. Nézzék már meg, Budapesten a segélyek nem egyformák a különböző kerületekben! Nincs. Ez ma egy csökkentett normatív finanszírozás. Valamikor egyszer kialakult, hogy milyen feladatokra szoktunk pénzt adni, ebből lett egy képzett szám, és ebből kezdenek el ide-oda reszelgetni és faragni. Ez nem feladatfinanszírozás. Önök ezt mondják, mert ez lényegesen jobban hangzik, mint az, ami eddig volt, valamin mindenképpen változtatni kellett. És azt, hogy 23 milliárd forinttal emelkedik az önkormányzatok támogatása, ezt úgy adják el, mint valami fényes győzelmet. Ugye, itt 2950 milliárdról beszélt a miniszter úr, ebből, ha jól értettem, 750 az, ami szűken az állami pénz, na de könyörgök, 23 milliárddal 3200 települési önkormányzat pénze nő, ez még egy egyharmadnyi Puskás Stadion sincsen!
Ilyenkor, amikor - és ezt akartam az előbbi kapcsán is elmondani - önök kiragadnak ilyen számokat, és tényleg úgy viselkednek, mint hogyha az valami elképesztő nagy dolog lenne, hogy már 4 milliárd, 5 milliárd forint van erre vagy arra a területre, akkor belegondolnak abba, hogy közben pedig olyan parciális ügyekre mennek el tizen-huszon-százmilliárdok (F. Kovács Sándor közbeszól.), amelyek tulajdonképpen abból a szempontból, amit önök építenek (Pócs János közbeszól.), vagy amit önök gondolnak építeni, pillanatnyi dűnék, el fognak tűnni, nem fog rájuk senki emlékezni, és ne is beszéljünk még a Budapest-Belgrád vasútról, ne is beszéljünk arról a kötelezettségről, ami a paksi kötelezettség, és ennek fényében vicces a miniszter úr azon mondata, hogy átalakítjuk az államadósságot, és sokkal inkább a belföldiek felé szeretnénk tartozni. Nyilván sem Kína, sem pedig Oroszország nem minősül még egyelőre belföldinek.
Nos, azt szeretném még nagyon röviden elmondani, hogy szöget ütött a fejembe, hogy mennyiszer elmondták ezt az ingyenes tankönyvet, a hozzájárulást az étkezéshez, és az a dolog sejlett fel bennem, hogy nem tudom, megfigyelték-e, hogy amire ilyen egyre több pénzt adnak, annak mindig van egy üzleti lába is, és érdekes módon az üzleti lábát viszont tönkreteszik, pontosabban nem teszik tönkre, hanem a szereplőket szépen kiiktatják, és mindig egy darab szereplő marad. Amikor tehát önök ingyenes tankönyvről beszélnek - helyes egyébként, támogatható -, aközben a piacot, az ingyenestankönyv-piacot szétverték, szinte csak egy helyről lehet ezt az ingyenes tankönyvet megszerezni, és nyilván percekre vagyunk attól, hogy ki fog derülni, hogy ki van annak a hátterében. Amikor önök arról beszélnek, hogy emelik a gyermekétkeztetésre fordított pénzt - nagyon helyesen, ez így van -, aközben az látszik, hogy azt, amely itt multinacionális cég volt, azt mindet kiirtották Magyarországról, nincs ma már külföldi cég, belföldi cégek vannak, azoknak a száma is egyre szűkül, és nem csodálkozom, ha majd egyszer csak egy tényfeltáró újságíró utána fog menni annak, hogy e mögött is valójában ugyanazok a szereplők vannak, mint már megszoktuk oly sok minden esetében.
Nincs itt most a mai napi verőlegény, Nacsa képviselő úr, úgyhogy így most a távollétében vagyok kénytelen neki válaszolni Korózs Lajos nevében. Korózs Lajos nyilván nem azt mondta, amit ő a szájába adott, hogy a szocialisták nem szeretnének béremelést. Örülünk annak, hogy 10 százalék feletti bérnövekedés van Magyarországon, örülnénk, ha egyébként mindenhol, a nyugdíjak területén és egyéb helyeken is ez lenne. Korózs Lajos azt próbálta meg itt elmagyarázni - ő egy szociológus ember, és egy nagyon felkészült, okos ember -, hogy a társadalom szempontjából nem helyes, ha az olló kettéválik, tehát ha sokkal gyorsabban növekednek a jövedelmek, mint ahogy egyébként a nyugdíjak. Ő ezt próbálta meg valamilyen módon érzékeltetni, azzal, hogy természetesen azt kéri, és azt szeretnénk, és efelé próbáljuk a módosító indítványunkat is előállítani, hogy a nyugdíjak legalább olyan tempóban tudjanak növekedni, mint amilyen tempóban a bérek növekedtek az elmúlt években.
Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, képviselőtársaim, látják, hogy nagyon mélyen és alaposan próbáljuk megfontolni azt, hogy hogyan, miképpen lehet ezt a költségvetést megszavazni - nem vagyunk könnyű helyzetben. Nyilván hagyjuk magunkat, hogy még tovább győzködjenek, de ha megtennék, és néha felnéznének a papírjukból, és megpróbálnának arról beszélni, amit ténylegesen tapasztalnak a saját választókörzetükben, akkor lehet, hogy könnyebben tudnánk egymással dűlőre jutni.
Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik és az LMP soraiban.)
