DR. VARGA-DAMM ANDREA
DR. VARGA-DAMM ANDREA
DR. VARGA-DAMM ANDREA (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Megúszta volna a kormánypárt és a kormány is, hogyha nem ezt a címet adja ennek a törvényjavaslatnak, mert akkor lehet, hogy nem nézem meg annyira, és akkor nem szólalok fel.
A legnagyobb öröm az ma a Házban, hogy Nacsa Lőrinc képviselőtársunk nincs itt, mert a következő mondataimra biztos, hogy azt reagálta volna, fölállna és azt mondaná, hogy akkor kihirdethetjük, hogy az ellenzék adót akar emelni. Így szokta. (Korózs Lajos tapsol.) Ugye, így szokta csinálni? De most megúsztuk ezt, mert nincs itt (Korózs Lajos: Visszajön!), és reményeink szerint pedig az államtitkár úr visszahívja, hogy hiányoljuk itt. Az államtitkár úr pedig esetleg ilyenfajta politikai utakra nem téved.
Tehát a versenyképesség mint cím: azt gondoltam, hogy majd olyan szabályokat fogok benne látni, amely egyértelműen valamifajta, nem az oligarchákat, illetőleg a multinacionális cégeket, hanem inkább a középosztályt támogatná intézkedésekkel.
(13.50)
Az meglehetősen sajátságos, hogy egyszerűen egy adórendszeri változtatáscsomagnak versenyképesség lenne a címe, mert én azt gondoltam, hogy például versenyképességet lehet növelni bizonyos olyan szubvenciók juttatásával, amelyek például eddig nem jelentek meg a kormány gazdaságpolitikájában. Ezt a címet inkább adhatták volna a nem oly rég, az elmúlt napokban tárgyalt azon törvénycsomagnak, amiben például a Magyar Fejlesztési Banknak a kisvállalkozók felé való nyitásáról volt szó, mert az inkább a versenyképességet javítja. A versenyképességet - Mellár tanár úr elmondta itt - önmagában adózással nem lehet növelni, mert a versenyképesség akkor jelenik meg, amikor nagyobb hozzáadott érték jelenik meg például a feldolgozóiparban, és akkor annak az eredményével már visszacsapódhatnak a társadalomba azok az előnyök, amelyek aztán szépen emelik a társadalom életszínvonalát és hazánk teljességének versenyképességét.
Két elemet emelnék ki ebből a jogszabálycsomagból. Az egyik a magánalapítványok, a vagyonkezelő alapítványok megjelenése a jogrendszerben, illetőleg annak az adótörvényekbe való adaptálása. Önmagában már ennek az egész magánalapítványi rendszernek a megjelenése, azzal együtt, hogy egyértelmű, hogy a nyugati világban ez már nagyon régóta használt intézmény, de Magyarországon egy ilyen polarizált társadalomban, ilyen óriási szegény rétegek mellett és ilyen elég szűkös gazdag réteg megjelenése után pillanatokkal nem volt elegáns a társadalom felé ezt a fajta intézményt így létrehozni. Még az a szerencsénk, hogy a nép nem nagyon tud róla, de hát ilyen manipulált médiarendszerben nem is csoda. Tehát önmagában, amikor versenyképességet írok, és például abban a magánalapítvány adózási adaptációja is szerepel, akkor mindjárt azt tudjuk mondani, hogy igen, az oligarchacsaládok versenyképességét mindenképpen javítani fogja, csak akkor esetleg a címben erre érdemes lett volna utalni, merthogy ezek a magánalapítványok vagy ezek a vagyonkezelő alapítványok elég rendesen az adóoptimalizálás érdekében működnek mindenütt a világon, illetőleg az öröklési rendszer anomáliáinak kikerülésére. Ily módon elegánsabb lett volna a kormánytól, ha a társadalmat a versenyképesség címe mellett nem a magánalapítványoknak az adóoptimalizálási jogszabályába vezette volna be.
A másik összefüggés pedig: állandóan mondjuk, hogy a társasági adó 9 százaléka tulajdonképpen semmi mást nem szolgál, mint a nagyvállalatok támogatását. Én ezt a kérdést szeretném szembeállítani a még mindig 27 százalékos áfával. Nagyon kedvesen mondta Ovádi Péter képviselőtársam, hogy amikor a szocialisták adót akartak csökkenteni, akkor mindig több lett a teher. Hát, azért ők 25 százalék fölé soha nem vitték az áfát, és nem volt nagy dolog ’90-ben (sic!) azt az iszonyatos költségvetési hiányt, illetőleg a gazdasági válság utáni pénzügyi viszonyokat vagy a makrogazdasági és költségvetési viszonyokat helyre rakni a magánnyugdíjvagyon lenyúlásával, illetőleg a 27 százalékos áfa bevezetésével. Az lett volna a csoda, ha nem javulnak a mutatók.
Ezzel kapcsolatban számokat mutatok, pont azért, hogy körülbelül értsük. Ha egy már családi adókedvezményt igénybe venni nem tudó dolgozónak bruttó 200 ezer forint a jövedelme, akkor abból az adóival, járulékaival és a vásárlása eredményeként generált adókkal, járulékokkal és illetékekkel 100 ezer forintot ad minden hónapban a költségvetésnek. 200 ezer bruttóból 100 ezret ad. Iszonyatos! Ha nem csinál mást, csak megnézi egy nagyvállalat bevételét, és azt, hogy a legvégén tőle mennyi… - jaj, megjött Nacsa Lőrinc képviselőtársam, halleluja, halleluja!, most már legalább lesz reakció, hogy adót akarok emelni -, tehát az a lényeg, hogy ha semmi mást nem teszünk, csak megnézzük egy nagyvállalat bevételét és az összes terhére jelentkező mindenféle adót és járulékot, biztos, hogy nem egy 50 százalékos eredmény jön ki. Azt azért látni kell, hogy a társadalom óriási nagy létszáma és a gazdasági élet jelentősen szűkebb emberlétszáma megítélése adózási szempontból Magyarországon olyan óriási törés, amit nem lehet tovább a kormánynak sem vinni-húzni. Most még lehet, hogy van egy nagyon szép számú gazdasági emelkedési szám, és ez úgy elfed minden alatta fekvő problémát, de ha egyszer elkezd esetleg csökkenni, és megjelenik újra akár a munkanélküliségi mutatók romlása, akár megjelenik az, hogy már az az olcsó munkaerő, amit behoztak tízezerszámra, nem fog olyan olcsó pénzért dolgozni, na, akkor meg fogjuk nézni, hogy mi lesz ennek a következménye.
Nemrég, pár órával ezelőtt tárgyaltuk Vietnam beruházásvédelmi egyezményét az Európai Unióval, és akkor elég sok adat elhangzott a felszólalók részéről, köztük részemről is. Akkor egy nagyon fontos tényadat hangzott el, hogy míg 1990-ben a vietnami társadalom 70 százaléka mélyszegénységben élt, 2018-ra ez már csak 10 százalék az iszonyatos gazdasági fejlődés eredményeként. Magyarországon a ’90-es 13 százalék először megnőtt, aztán még csak 15 százalékra ment vissza. Nézzük meg tehát, hogy nálunk romlott a szegénységi mutató. Tízezer nyugati vállalat telepedett meg a hatvanas évektől Vietnamban, amelyek ezt az óriási gazdasági teljesítményt generálják, de képzeljék el, hogy 10 százalékos az áfa, az alapvető élelmiszerek áfája 5 százalékos, a luxustermékek áfája - most Vietnamról beszélek - elmehet 70 százalékig, és ami a legfontosabb, a társasági adó 20 százalék. Tehát nem igaz az a törvényszerűség, hogy ha a társasági adót levisszük ilyen alacsony szintre, akkor az bármifajta GDP-emelkedést, termelékenységnövekedést, versenyképesség-növekedést generál. Az előbb Mellár tanár úr számtalan országot hozott ide, de ő régebbi, civilizált, régóta erős gazdaságú országokat hozott ide, én meg most idehoztam az új XXI. századi kistigrist mint példát.
Ezzel csak azt akarom mondani, és kérem a kormány képviselőit, hogy kezdjenek el az unortodox gondolkodásból esetlegesen az ortodox gondolkodás felé visszamenni, s igenis gyűjtsék be azokat a nemzetközi tapasztalatokat, akár nyugatról, akár keletről, ami bizony erről fogja meggyőzni önöket. S el kell kezdeni nálunk is a multikkal tárgyalni, mert nem fogják tudni ezt a társadalomtorzító, a társadalom szétszakadását erősítő viszonyrendszert fönntartani a 9 százalékos társasági adóval és a 27 százalékos áfával. Ez a kettő nagyon-nagyon segít a társadalom polarizációját nemhogy fenntartani, hanem mélyíteni. Én azt gondolom, hogy el kellene kezdeni egy koherens, komplett adórendszer-átalakítási elképzelést kialakítani, ami összvolumenében nem növeli az adót. Egyes szegmensekben igen, mert nekik többet kell fizetni, mert magasabb a jövedelmezőségük, ahol pedig nagyon alacsony a jövedelmezőség, ott kell elkezdeni adót csökkenteni, mert a társadalom erejét vissza kell építeni a versenyképes, vásárlóértékben erősebb társadalommá. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)
