Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Látszik, hogy az ellenzéki frakciók tagjai, legalábbis a frakciójukon belül összeszokott párost alkotnak, hiszen magam sem tudtam volna a törvényjavaslattal kapcsolatos problémákat jobban összefoglalni, mint az előttem szóló.
Azt látjuk, hogy igyekszik salátatörvények formájában megerőszakolni a parlamentarizmust ez a kormányzat, és sokszor ezt a szakmaiság látszata mellett teszi. Én nem vitatom államtitkár úr szakmai szándékait, tehát nehogy személyes támadásnak vegye mindezt. Azt látom, hogy sokszor a jó szándékú szakmai javaslatokat is aláássák a saláta formával, amit persze a fideszes többség megszavazhat, de ettől ez még egy szakmailag alátámasztható javaslattá nem válik. Sokkal inkább szerencsésnek tartanám azt, államtitkár úr, ha az EU-jogharmonizációhoz szükséges egyes fejezeteket idehoznánk elénk egy papíroson, aztán a lakástakarékokat érintő másikat egy másik vitában egy másik papíroson, harmadsorban az államadósság számításának módszertanát taglalót egy harmadik, negyedik, ötödik csomagban, ahol már nem salátatörvényről beszélnénk, hanem tematikus csomagokról. Nyilván az összefüggő témákat lehet tárgyalni. Így azért, lássák be, igen lehetetlen helyzetbe hozzák nemcsak az ellenzéki képviselőket, adott esetben a sajtó képviselőit és a saját képviselőtársaikat is, akik így hitük, meggyőződésük szerint szavazhatnak, szakmai megalapozottsággal viszont annál kevésbé.
Azt látjuk ugyanakkor, hogy az államadósság kérdéskörét talán minden ellenzéki megszólaló felhozta, nem véletlenül. Itt 2010-ben bontakozott ki a vita közöttünk. Akkor azzal nyugtattak bennünket a kormánypárti képviselők, hogy ezt az államadósságot, ami jelen pillanatban fennáll, és fennállt már akkor is, a magyar gazdaság majd a növekedési pályára állva ki tudja nőni. Ugye, ez a „kinövés”, „ki tudja nőni”, ezek voltak azok a kulcskifejezések, amelyek az önök akkori kommunikációs papírjain panelek szintjén szét lettek osztva, és ezt nagyon sokszor előszeretettel mondták, hangoztatták.
Nem is feltétlen vitatkozom ezzel, hogy van olyan gazdasági klíma, amely képes kinőni egy akár hasonló adósságvolument, csak nem a magyar az. Azzal vitatkozom, hogy a magyar képes erre. Egy ilyen kitett gazdaság, mint a mienk, állítom, hogy nem, és bár nemzetközileg is a piac jellemzően a GDP-arányos államadósság-mutatót használja, e tekintetben nincsen vita közöttünk, és ez a mutató az egyetlen, ahol szerencsére néminemű javulást ki lehet mutatni.
Hogy mondjak jót, és tovább dicsérjem önöket, az államadósság szerkezete is képes volt néminemű javuláson átmenni az utóbbi években. Tehát még egyszer mondom, fogjuk meg azokat az pontokat, amikben egyetértünk, ezekre lehet építkezni. Ahol vita van közöttünk, az a nominális államadósság-növekmény elképesztő mértéke. Erre azt szokták nekünk mondani, hogy a piac a GDP-arányos államadóssággal foglalkozik, ahol a százalékos mutató kétségkívül, nem azt mondom, hogy hibahatáron belül, de csökken, bár nem rendszerszinten, minimálisan csökken, de mivel a nominális adósságtömeg folyamatosan nő, évente nagyságrendileg ezermilliárd forintnyi összeggel nő ez az adósságtömeg.
Azt azért el kell mondanom, hogy ami engem a legjobban érdekel, az a mindenkori magyar költségvetésben szereplő törlesztési teher. Itt a legrosszabb évben, 2010 óta talán 1250 milliárdot kellett törlesztenie Magyarországnak a korábbi kommunista kormányok által felvett adósságok után és az azóta rosszul menedzselt adósságtömeg után, és kilenc év alatt sajnos a Fidesz-KDNP is belépett a rosszul menedzselők táborába, hiszen rendszerszinten nem tudott változást elérni, nincsenek igazából államadósságmenedzsment-elképzeléseiről ismereteink, és ez a nagyjából évenkénti ezermilliárdos adósságtömeg azóta is szorongatja a magyar gazdaságot. Tehát a legnagyobb bajunk ezzel ez, nem az, hogy most módszertanilag és statisztikailag önök hogyan akarják ezt számítani, az összehasonlíthatóságot is talán megoldják majd a saját szakértőink. Éppen ezért nem értem, hogy miért az indoklás végén eldugva szerepelnek a közgazdasági szempontból értékelhető és értelmezhető mutatók egymás mellett.
S itt az Eurostat- és a KSH-számok tekintetében nem csak ezt a tisztázást kellene elvégezni. Mondok még egy példát, államtitkár úr, és kérem, adja tovább, mert eddig nem jutott el a megfelelő kézbe. Amikor inflációt vizsgál Magyarország, hogyan dolgozik a KSH? És tudom, hogy a KSH-t nem lehet innen, a kormányzati székből dirigálni, nem is ezt mondom, csak a szakmai egyeztetéseken vessék fel, mert minket nem hívnak meg a szakmai egyeztetésekre, önök pedig ott ülnek. Árulják el nekünk, hogy a KSH ilyen esetekben miért a két évvel ezelőtti tipikus fogyasztói jószágkosárral számol, és miért nem a mostanival! Mi ennek a módszertani magyarázata? Hiszen ha a mostanival számolna, kiderülne, hogy az az infláció, ami az alapvető élelmiszerek árát is érinti, brutálisan elszabadult a várakozásokhoz képest, az alapvető élelmiszerek ára pedig pláne.
(15.00)
Tehát ezeket a módszertani kérdéseket lenne érdemes megtárgyalni.
Vagy mondok még egyet, mielőtt rátérnék a további lényeges témákra. Hogy van az, hogy a foglalkoztatottak számáról ez a Ház óriási vitákat folytat? És én nagyon szeretném, szerettem volna, ha ez a tíz év alatt egymillió új munkahely létrejöhetett volna. Sajnálatos módon nem fog, mert egy óriási statisztikai ámítás - maradjunk ennél a kifejezésnél - is van a dologban.
Hogy lehet az, államtitkár úr, hogy egy foglalkoztatotti soron szerepel ön mint államtitkár, én mint képviselő, az, aki a gyárban végzi a tisztességes fizikai munkát, az orvos, az ápoló, de ugyanebben a sorban szerepel az, aki havonta adott esetben egy óra munkát végez diákmunkásként? Hogy van ez? Mennyire lehet ebből a statisztikából valós, a való életre vonatkozó folyamatokat kiolvasni?
Nem azt akarom mondani, hogy manipulatív a rendszer, mert biztos vagyok benne, hogy a KSH nem egy manipulatív intézmény. Azt mondom, hogy azt olvassa ki egy politikai oldal belőle, ami számára hasznos, és ezt hozza ide a parlament elé. De ettől ez még nem lesz valóság! Attól, mert az államadósság számítása tekintetében módszertani változásokat eszközlünk, ez nem jelenti azt, hogy a valóság terében bármi is megváltozna ezen rossz államadósság-menedzsmentet illetően.
Lesz itt egy zárszó, azt látom, hogy komolyabb vita nem, de kérem, hogy a zárszóban néhány gondolatot szánjon arra, hogy hogyan kívánják Magyarországot megszabadítani ettől az évenkénti 1000 milliárdos tehertől. Mondok egy példát. A Jobbik „Mi várunk” programja - bérlakásépítés, otthonteremtés, lakhatási támogatás és adómentesség biztosítása annak, aki magyar hallgatónak adja ki a budapesti vagy nagyvárosi ingatlanját - cakompakk elindítható lenne 100-150milliárd forintból, tehát az általam vitatott éves óriási tehertétel nagyjából egytizedéből, egynyolcadából, tehát ebből a nagyságrendből. És hány ilyen fejlesztési programot lehetne még elindítani? Kárpát-medencei Marshall-tervet lehetne indítani ennyi pénzből, csak ehhez olyan államadósság-menedzsment kellene, amely meghatározza azt az utat, hogy nem jövőre, nem két év múlva, nem is ebben a kormányzati ciklusban, de tízéves távlatban hogy tudja Magyarország megszabadítani magát ettől az elképesztő tehertől, aminek egy része kommunista örökség.
Tehát én nem tartom indokoltnak azt, hogy mai országgyűlési képviselőként olyan költségvetésre kelljen szavaznom, ahol még annak a korszaknak a nyomai ilyen mélységben jelen vannak, és nemcsak a kommunista luxusnyugdíjak tekintetében, hanem bizony az örökölt adósság tekintetében is. Ennek a menedzsmentje ugyanis nem változott pozitív irányba, és nem indultak el azok a folyamatok, amelyeket önök 2010-ben nekünk is megígértek, és ami még fontosabb, a saját szavazóiknak is megígérték ezeket. Nem került kinövésre ez az államadósság. A számítási módszertanról vitatkozunk kilenc év elteltével a parlamentben, amit összességében hazánk és nemzetünk sorstragédiái szempontjából megközelítve borzasztó kilátásokkal kecsegtető jelenségnek tartok. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiból.)
