DR. MELLÁR TAMÁS,
DR. MELLÁR TAMÁS,
DR. MELLÁR TAMÁS, a Párbeszéd képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Államtitkár Úr! Elnök Úr! Utolsónak hozzászólni elég nehéz, bár van előnye is, hiszen sok mindent elmondtak már előttem, ugyanakkor pedig nagy a türelmetlenség, mert mindenki szeretne már elmenni ebédelni. Igyekszem ezért rövid lenni.
Amikor a költségvetési zárszámadásról beszélünk, akkor nyilvánvalóan azt az egyszerű kérdést kell föltenni, hogy milyen esztendő is volt a 2018. év, hiszen ez az a kérdés, ami legjobban izgat mindannyiunkat, és amire vonatkozólag itt vannak most a megfelelő számok. Kormánypárti oldalról államtitkár úr és számvevőszéki elnök úr is arról beszélt, hogy ez egy jó esztendő volt, és kormánypárti képviselőtársaim is ugyanezt erősítették meg. Elsősorban arra alapozták ebbéli véleményüket, hogy lám, milyen erőteljes gazdasági növekedés valósult meg a ’18. esztendőben, hiszen a tervezett 4,3 százalékkal szemben 5,1 százalékos GDP-növekedés volt ebben az esztendőben. Ez kétségkívül így van, bár majd később visszatérek még rá, hogy azért nem egészen van így, de most fogadjuk el első pillanatban, hogy ez így van.
Mi lehet ezzel a gond vagy probléma? Tehát amikor az ellenzéki oldal a kételyeit fejezi ki, akkor biztos, hogy csak az ellenzéki magatartás beszél belőlük, vagy azért ennél valamivel több? Nos, ha beszámítjuk azt - és a Magyar Nemzeti Bank is ugyanezen az állásponton van -, hogy a magyar gazdaság potenciális növekedési üteme 2018-ban 2 és 3 százalék között volt, akkor ez azt jelenti, hogy ha ez a gazdaság 5 százalék fölötti teljesítményt produkált, akkor ez a gazdaság túlfűtött gazdaság. S ha ez egy túlfűtött gazdaság, akkor a túlfűtöttségből bizony komoly gondok és problémák adódnak.
Hadd vitatkozzam államtitkár úrral, aki azt mondta, hogy ez nem egy választási költségvetés volt, tehát nem egy klasszikus költségvetési ciklus volt, mert lám-lám, az európai uniós pénzeket is kisebb mértékben használtuk föl ’18-ban, mint ’17-ben. Ez nem egészen így van, mert az uniós források effektív felhasználása 2018-ban nagyobb volt, közel 5 százalék volt, míg 2017-ben csak 4,3 százalék. Abban önnek igaza van, hogy a pénzforgalmi kifizetések valóban csökkentek és kisebbek voltak, de az effektív felhasználás sokkal inkább számít.
A túlfűtött gazdaságból következik néhány komoly probléma. Az egyik az egyensúlyi problémák, a másik pedig a szerkezeti-strukturális problémák. Az egyensúlyi problémákkal kapcsolatosan a legelső és legfontosabb dolog talán az, hogy bár a költségvetés nagyon dicséretesen teljesíti minden esztendőben a 3 százalékos maastrichti kritériumot, de ugyanakkor nem teljesítette, elmulasztotta teljesíteni 2018-ban a középtávú strukturális egyensúly követelményét vagy hiány követelményét, és erre vonatkozólag az európai gazdasági bizottság többször is fölhívta a figyelmet, és követelte a kiigazítást, tehát azt, hogy legalább a GDP 1 százalékát elérő kereslet-visszafogást, keresletcsökkentést hajtson végre a kormány. A magyar kormányzat azonban ezt nem fogadta el. Megtehette, hiszen nem vagyunk a monetáris unió tagja, ezért nem kötelező ránk nézve, de azért jó lett volna, ha elfogadta volna, mert nyilvánvalóan ez a túlfűtöttséget mutatja igen erőteljesen. Ez a túlfűtöttség természetesen megmutatkozik abban is, hogy jelentős mértékben csökkent a külkereskedelmi mérleg pozitívuma, hiszen - ahogy elhangzott itt - az export növekedési dinamikája 4,3 volt, az importé pedig 6,8 százalék. Persze ez még mindig többletet jelent a külkereskedelmi mérlegben, a folyó fizetési mérlegben viszont már átváltottunk, tehát ott már nincs meg ez az aktívum. Emlékezzünk, hogy ’16-17-ben igen masszív, nagy folyófizetésimérleg-aktívumunk volt, ami mostanra elfogyott. Nyilván az egyik oldala az, hogy jelentős mértékű vásárlások voltak, ami az importot is megemelte, megnövelte, a másik pedig a profitkivonások, amelyek szintén igen jelentősek voltak.
A következő nagyon fontos kérdés az infláció. Bár a terveknek megfelelően alakult az infláció, vagy még azon belül is maradt, már amit a hivatalos inflációs számokból lehet látni, de azért mindannyian érzékeljük azt, hogy Magyarországon az elmúlt esztendőkben a deflációs világgazdasági tendenciák után jelentős mértékben növekedett az infláció. Ha a KSH venné a fáradságot, és nem két évvel azelőtti fogyasztói kosárral számolná ki az indexeket, akkor az is kiderülne, hogy bizony ez a 2,8 százalék nem is 2,8, hanem annál jóval magasabb.
A következő egyensúlyi kérdés vagy probléma az árfolyam. Az árfolyam gyengülése igen erőteljesen tetten érhető. A 2018-as tervben az volt, hogy 309 forint lesz az euró árfolyama, ehhez képest 319 volt, azt pedig tudjuk, hogy most már 330 fölött van. Nyilvánvalóan ez is egyfajta inflációs nyomást jelent a gazdaságban.
Aztán látjuk a munkaerőhiány megjelenését, miközben van természetesen jelentős munkanélküliség is Magyarországon, bár ennek egy része nem regisztrált, de jól látható a ’18-as munkanélküliségi járulék nagyságából is, hogy ez bizony igen jelentős. E mögött is az van, hogy van egy szerkezeti probléma is, és természetesen a vendégmunkások egyre nagyobb számban jelentek meg. A kormányzat erre vonatkozólag nem nagyon szándékozik számunkra adatokat adni, hogy hányan vannak, honnan jöttek, mi a terv velük, mit szeretnénk velük kezdeni és tenni, márpedig egy ilyen munkaerőhiányos helyzetben, azt gondolom, hogy ezek reális kérdések lennének.
(12.30)
Szerkezeti problémák tekintetében mit tudunk látni? Mindenekelőtt azt lehet látni, hogy ma Magyarországon kialakult egy olyan szerkezet, amelyben vannak folyamatosan vesztes szektorok - idetartozik az egészségügy, az oktatás, amely egyébként a humántőke-termelés legfontosabb területe -, és ebből nyilvánvalóan az is következik, hogy hiába gondolja azt a kormány, vagy hiába van egy szándék arra vonatkozólag, hogy növekedjen Magyarországon a versenyképesség és a termelékenység, ez nagy valószínűséggel nem megvalósítható, hiszen ennek alapfeltétele az, hogy jó minőségű humán tőke legyen, márpedig az oktatás és az egészségügy vonatkozásában óriási károk keletkeztek. Itt nemcsak arról van szó, hogy igen jelentős mértékű anyagi forrást kellene biztosítani, hanem teljesen más, teljesen új koncepciókat kellene kidolgozni annak érdekében, hogy valóban korszerű oktatási rendszerünk legyen, és azt a humán tőkét tudjuk kitermelni, amely a negyedik ipari forradalom véghez vivője lehet.
Nagyon jól látszik az, hogy az elmúlt évek konjunktúráinak és a 2018. esztendő kormányzatilag vezérelt konjunktúrájának, vagyis prociklikus gazdaságpolitikájának az építőipar volt az a szereplője, amelyik a vezető szerepet töltötte be. Ha valaki megnézi a statisztikai adatokat, akkor azt láthatja, hogy 2018-ban az építőipar száguldott, 20-30 százalékos volumenindex-növekedéseket lehetett látni, és ez a nagy növekedés, hiába kicsi a súlya a GDP-n belül, mégis igen jelentős mértékben növelte a GDP-növekedés ütemét. Azonban azon túl, hogy kiépültek olyan kapacitások, amelyek a későbbiekben nem feltétlenül lesznek majd szükségesek, amikor ez a mesterséges konjunktúra megszűnik, van egy másik eleme is a dolognak, mégpedig az, hogy mivel főként állami megrendelések és állami beruházások történtek az építőiparban, és jelentős volt a túlárazás, ebből következően egy olyan mértékű elszámolási probléma merült fel, amelyről nagyon nehéz megmondani, hogy mekkora, hogy milyen mértékű.
De ha igaz az, hogy az állami megrendelések 90 százalékánál jellemző volt a túlárazás, akkor nyilvánvalóan mondhatjuk azt, hogy az az 5,1 százalékos gazdasági növekedés ennél jóval kisebb, hiszen egy felfújt építőipar is jelentősen hozzájárult ehhez a magas növekedési ütemhez.
A beruházásokkal kapcsolatosan örvendetes, hogy 17 százalékkal növekedtek a beruházások, és a beruházási rátánk immár 20 százalék fölött van, sőt 25 százalék környékén van, ami igen magas. De ha ennek a szerkezetét megnézzük, akkor megint csak azt látjuk, hogy túl sok benne az állami beruházás és kevés a magánberuházás, különösen a magyar tulajdoni többségű vállalkozások beruházásai - a külföldi beruházások valamelyest javítanak a helyzeten -, és sajnos az is továbbra is megvan, ami már ’17-ben is megvolt, hogy igen sok az építőipari beruházás, és igen kevés a gépberuházás. Azt lehet látni, hogy ezekből a jelentős mennyiségű európai uniós pénzekből a magyar kormány elmulasztotta a technikai-technológiai fejlesztést, ennek a szektornak a teljes megújulását, illetve a tőkeállomány technológiai korszerűsítését, ami egyébként a későbbiekben, azt gondolom, hogy igen jelentős problémákat fog majd fölvetni.
Aztán van két olyan eleme ennek az egész történetnek, amelyet érdemes most itt nagyon erőteljesen kihangsúlyozni, mert a megelőző években ezeknek alapvetően pozitív hatása és pozitív következménye volt, de mostanra megváltozott a helyzet, és már messze nem így néz ki az egész.
Az egyik az adóbevételek és az adók szerkezete. Az Orbán-kormány 2010 után egy olyan adófilozófiát fogadott el, amelynek az volt a lényege, az volt a meghatározó eleme, hogy egyre erőteljesebben adóztatta a fogyasztást, és ehhez képest egyre kisebb mértékben adóztatta a jövedelmeket. Ennek az volt a pozitív folyománya - amire egyébként Domokos elnök úr is utalt -, hogy igen jelentős mértékben kifehéredett a gazdaság, és így az adóbevételek jelentősen növekedtek. Ez az, amit én pozitív elemként mondok, és azt mondom, hogy igen, ennek volt egy ilyen pozitív eleme. De ne feledkezzünk el arról, hogy két igen jelentős negatív eleme is volt ennek. Az egyik az, hogy egy igazságtalan és nagyon méltánytalan adórendszer alakult ki, amelyben a szegény emberek arányosan sokkal több adót fizetnek, mint a gazdag emberek. Ez még akkor is így lenne, ha nem egykulcsos lenne az szja, de ráadásul az még rárak egy lapáttal, hogy egy egykulcsos szja-rendszer van, azért, mert a szegény embereknek nincsenek megtakarításaik, tehát ők az egész jövedelmüket fogyasztásra költik, és ennek nagy részét 27 százalékos áfával fizetik, miközben a jobb módú emberek pedig megtakarítanak, és a megtakarításokat pedig nem adóztatja meg ez a rendszer. Tehát ez az egyik igen jelentős probléma, és ez aztán mára már olyan társadalmi feszültségeket idézett elő, amely nyilvánvalóan nem teszi tovább fenntarthatóvá ezt a rendszert.
A másik pedig az, hogy ez a fajta adózási rendszer a konjunktúrát nem segíti elő, tehát nem ösztönöz arra, hogy a gazdasági szereplők növeljék meg jelentős mértékben a kiadásaikat elsőként, hanem sokkal inkább arra készteti az országot, így a kormányt is, hogy a kormány költekezzen, és így tovább romlik az amúgy is rossz gazdasági szerkezet. Ha igaz az - és természetesen fogadjuk el, amit Domokos úr mondott -, hogy az online gépek, az online számla és az adómorál javulása jelentős volt az elmúlt esztendőkben, akkor azt gondolom, hogy bátran belevághatna a kormány abba a dologba, hogy akkor megváltoztatja ezt a kétfajta adózást, és jelentősebb súlyt adna a jövedelem típusú adóknak, különös tekintettel egyébként a vállalkozásokat sújtó adókra. Ezt pedig már Z. Kárpát Dániel képviselőtársam is említette, hogy az azért mégiscsak túlzás, hogy ezek a multinacionális cégek Magyarországon 9 százalékos adót fizetnek, miközben azért jelentős mértékű profitra tudnak szert tenni.
Aztán a másik dolog, amire még szeretnék utalni, a gazdaságpolitikai mix megváltoztatása. 2010 előtt az a helyzet volt, hogy a Gyurcsány-kormány egy olyan gazdaságpolitikai mixet rakott össze, amelyben egy laza fiskális politika volt, és ez párosult egy szigorú monetáris politikával. Ez a politika nyilvánvalóan nem volt jó, nem volt megfelelő, és emiatt meg is kaptuk a büntetésünket, hiszen szégyenpadra kerültünk az Európai Unióban. Ezzel szakított az Orbán-kormány, és azt mondta, hogy akkor fordítsuk meg a helyzetet, legyen egy szigorú fiskális politika, és ehhez párosult egy laza monetáris politika. Persze természetesen most már látható, hogy ez a fiskális politika igazából nem szigorú. Azért nem szigorú, mert ugyan betartjuk a 3 százalékos kritériumot, de a jelentős mértékű európai uniós támogatások miatt ez végül is már egyáltalán nem szigorú. A laza monetáris politikának pedig az a következménye, hogy megpróbálja igen jelentősen élénkíteni a gazdaságot és a beruházásokat növelni, de valójában egyébként most már, amikor a deflációs időszak megszűnt, ez az infláció felpörgetéséhez ad jelentős segítséget, közvetlenül is azzal, hogy keresletet generál, és közvetve is azzal, hogy nem áll oda a forint árfolyamának védelmére.
(12.40)
És ezt nemcsak én mondom, hanem az államtitkár úr minisztere is ezt fogalmazta meg néhány héttel ezelőtt, amikor azt mondta, hogy jó lenne egyébként, ha egy stabilabb árfolyam alakulna ki Magyarországon, mert az akkor a monetáris politikát is áttekinthetővé tenné, illetve nyilvánvalóan valamilyen módon korlátozná a többletkeresletet. Igen ám, de akkor ez csak úgy valósítható meg, hogyha a jegybank elkezd kamatemeléseket végrehajtani, de a kamatemelések pedig a magánberuházásokra fognak negatív hatást kiváltani, és kiderül akkor az, hogy jó néhány olyan beruházás indult el, amelyiknek valójában nincs meg a megfelelő jövedelmezősége, csak a nagyon alacsony kamatlábak miatt látszik úgy és látszik annak.
Ez viszont azt fogja jelenteni, hogy az a folyamat, amelyben azt mondtuk, hogy a korábbi, a Gyurcsány-időszakban 53 százalékról fölment 80 százalékra az adósság/GDP hányados, és ezt az elmúlt években 80 százalékról ledolgozta ez a kormány 70 százalékra, ezt többen is, kormánypárti képviselők is nagy-nagy pozitív tettként említik. De álljunk már meg egy pillanatra!
Ha csak annyi történt volna 2010 után, hogy a magánnyugdíjpénztárakat, amelyeket államosítottak és amelyek a GDP 10 százalékát tették ki, ha teljes egészében az államadósság csökkentésére fordították volna, akkor is ott lennénk ezen a 70 százalékon. Ezt a gazdaságot valójában az a 45 százaléknyi - kumuláltan természetesen - GDP-arányos külföldi segítség, mégpedig az Európai Unió jelentős mértékű támogatása volt, amely dinamizálta és mozgatta. Ehhez képest egyébként az adósság/GDP hányados csökkenése igencsak látszólagos.
Tehát nagyon úgy néz ki, hogy a ’18-as esztendő ugyan látszólag komoly eredményeket hozott, de a gazdaságpolitikáról az látszik, hogy ez hosszabb távon nem tartható fenn. Természetesen persze a kormánypártiak azt mondják, hogy mi mindig azt mondjuk, mi mindig károgunk itt, hogy nem fenntartható, nem fenntartható, és akkor kiderül, hogy mégiscsak fenntartható.
Igen, egyébként valóban fenntartható. De ne felejtsük el, hogy ez egy extenzív gazdasági növekedés. Extenzív, mert jelentős mértékű, évi 4-5 százaléknyi külső forrást von be; extenzív jellegű, mert jelentős munkaerő-mennyiséget vont be, hiszen ne felejtsük el, hogy úgy értünk el ’10-18 között 23 százalékos GDP-növekedést, hogy közel 20 százalékos foglalkoztatásnövekedés valósult meg, hiszen a 4,5 milliót a 3,8 millióhoz kell viszonyítani.
Tehát ennek a gazdaságnak nincs valóban egy termelékenységi és egy magas termelési potenciálja, hanem csak egy extenzív növekedési bázisa, amelyet egyébként nagyon hamar fölél, és már nagyjából föl is élte.
Tehát ez a fajta gazdasági modell természetesen fenntartható; fenntartható, ha az Európai Unió a következő években rendre küldi a 4-5 százaléknyi támogatását; fenntartható, ha jelentős mennyiségű vendégmunkást tudunk évenként behozni Magyarországra, és fenntartható, ha a társadalom jelentős része úgy gondolja és elviseli azt, hogy mi a visegrádi országokhoz és a balti országokhoz képest továbbra is és egyre erőteljesebben maradunk le. Akkor fenntartható.
De én nagyon örülnék neki, ha nem azt várnánk meg, hogy ez meddig fenntartható, és hogy meddig ér a társadalom türelme, hanem sokkal inkább azt, hogyha a kormányzat észrevenné és felismerné azt, hogy ez a modell tovább nem tartható, és ezt jelentős mértékben át kell alakítani. Én abban bízom, hogy talán egy ilyen tanulsága is lesz a mai vitának vagy beszélgetésnek.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
