HOHN KRISZTINA
HOHN KRISZTINA
HOHN KRISZTINA (LMP): Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Van néhány olyan téma, amelyről nehéz beszélni. Az egyik ilyen a gyermekbántalmazás. A WHO definíciója szerint, mint az ismert, a gyermek bántalmazása és elhanyagolása, a rossz bánásmód magába foglalja a fizikai és/vagy szellemi rossz bánásmód, a szexuális visszaélés, az elhanyagolás vagy hanyag bánásmód, a kereskedelmi vagy egyéb kizsákmányolás minden formáját, mely a gyermek egészségének, túlélésének, fejlődésének vagy méltóságának tényleges vagy potenciális sérelmét eredményezi egy olyan kapcsolat keretében, amely a felelősségen, a bizalmon vagy a hatalmon alapul.
Tisztelt Képviselőtársaim! Tudták önök, hogy Magyarországon például 2013-ban harminc gyermek halt meg gyermekbántalmazás vagy elhanyagolás következtében? Tudták azt, hogy a gyermekbántalmazás túlnyomó többsége a családon belüli erőszak kategóriájába tartozik, mely hivatalosan 7-8 ezer gyermeket is érint évente? Tudták, hogy a valóságban sok olyan eset van, amely nem kerül felszínre, nem ér el a gyermekvédelmi szakemberekhez? Tudták, hogy a szexuális abúzust csak az esetek körülbelül 7 százalékában követi el ismeretlen? Ami azt jelenti, hogy 93 százalékban rokon vagy családi jó barát, esetleg szomszéd az elkövető. Hogy apák, nagyapák, nagybácsik, testvérek, nevelőapák követik el nagy többségben gyerekek, sokszor egészen kis gyermekek ellen ezeket a cselekményeket. Tudták, hogy az elkövetők több mint 90 százaléka férfi, és csak 20-30 százalékuk serdülőkorú?
Tudták, hogy a magas iskolai végzettséggel rendelkezők ugyanolyan arányban bántalmaznak gyermekeket, mint az alacsony végzettségűek? Sajnos a magas társadalmi státuszú vagy éppen köztiszteletnek örvendő személyek által elkövetett abúzus ritkábban kerül napvilágra, mert ilyen esetekben az áldozatok joggal arra számítanak, hogy a környezetük nem fog hinni nekik.
Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy hogyan lehet ez. Csukott szemmel járunk, vagy nem akarjuk észrevenni a sok esetben nyilvánvaló jeleket? Az iskolában, a szomszédoknál, a rokonságban nem vesznek észre semmit? Hogyan lehetne az érintetteknél, a családoknál és a hozzátartozók esetében a szégyenérzést feloldani, hogy el merjék mondani, hogy baj van, és segítségre van szükségük? Miért van az, hogy ha a gyermek vagy valamelyik családtag, például az édesanya mégis segítségért fordul, akkor vagy már a közvetlen környezetükben nem hisznek neki, de nem is próbálnak utánajárni, vagy olyan eljárás következik, hogy az áldozat újra és újra át kell élje a borzalmakat? Tudták, hogy a legtöbb esetben a bizonyítási eljárás során ezek az ügyek elakadnak? De miért? Tudták, hogy azért nem készül minden esetben felvétel a gyermek meghallgatása során, mert nem ki-, hanem meghallgatás történt? Tudták, hogy sok esetben a kirendelt szakértő felnőttpszichológus? Tudták, hogy a nyomozóknak nincs felelősségük, ha nem megfelelően teszik fel a kérdéseket, vagy ha nem a szakmai előírásoknak megfelelően járnak el, és használhatatlan lesz a gyermek kihallgatása?
A kormánynak és a társadalomnak első számú feladata lenne, hogy oly módon támogassa a családokat, hogy minél több nehézséget, gondot átvállaljon tőlük. De az oktatási-nevelési intézmények szerepét is kiemelném, ahol a pedagógusok nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülése révén kevesebb feszültségre, konfliktusra, abúzusra kerülhetne sor. Illetve pedagógusok aktívan részt vehetnének a jelzőrendszer működésében, a felvilágosítás, az egészséges étrend és a családi életre nevelés közvetítésében. A szakszolgálatok, orvosok, védőnők szerepét fontos lenne megerősíteni mind a prevenció, mind a kialakult helyzetek megoldása terén is, hiszen rajtuk is múlik, hogy e kóros folyamat megszakadjon. Ezenkívül törvényi szinten még jobban kéne szigorítani a valós gyermekkori bántalmazások elkövetőinek a büntetését. A bántalmazott gyermekek, illetve szülők, felnőttek számára fontos lenne egy állami finanszírozású befogadóotthon-rendszert kiépíteni, ami nemcsak befogadásról, hanem rehabilitációról, pszichoterápiás támogatásról szólna, ahonnan lelkileg megerősödve tudnának ki-, illetve visszakerülni a társadalomba.
A felszólalásomat egyébként több olyan történet ihlette, amelyet érintettek szüleitől hallottam. Sajnos nemrégiben egy 17 éves gyerek öngyilkosságot kísérelt meg egy régi szexuális folyamatos abúzus miatt, amire a mai napig nincs még megoldás. Szerencsére nem sikerült meghalnia, de azért úgy gondolom, hogy erről mindenképp beszélnünk kell.
Beszéljünk róla, mert beszélnünk kell róla! Ugye, önök is így gondolják? Köszönöm szépen. (Taps az LMP és a DK soraiban.)
