DR. RÉTVÁRI BENCE,
DR. RÉTVÁRI BENCE,
DR. RÉTVÁRI BENCE, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Frakcióvezető Úr! Tisztelt Ház! Az ellenzékkel kapcsolatos nyitó megjegyzésére csak annyit reagálnék, hogy a magyar ellenzéknek két dolog fáj igazán. Az egyik, ha szembesül saját korábbi intézkedéseivel, a másik, ha szembesül saját korábbi nyilatkozataival, beszédeivel. Mind a kettőt szeretnék eltörölni, mind a kettőt szeretnék elfelejteni, mert alkalmatlanságuknak és elvtelenségüknek az ékes bizonyítéka mind e kettő. (Felzúdulás, közbeszólások a Jobbik soraiból.)
Tisztelt Frakcióvezető Úr! Egy kormánynak mindig az a feladata, hogy az ország függetlenségét megvédje, az ország függetlenségét kell szolgálnia. Ha egy olyan kormánya van egy országnak, amelyik nem ezt teszi, ha olyan politikusai vannak egy országnak, akiknek a célja mind retorikában, mind szavazatokban, szavazatokban idehaza, szavazatokban akár az Európai Parlamentben… - ha ezekben nem az nyilvánul meg, hogy a nemzeti függetlenséget védi meg, hanem igyekszik - akár az embereket megkerülve is vagy az Európai Unió alapító szerződéseit átértelmezve - jogköröket átadni másoknak a szuverén döntéshozatalon túlra, tehát a Magyar Országgyűlésen, a magyar kormányon túlra, akkor az nem valódi kormány, hanem igazából helytartó. Azok az emberek nem vezetni akarják az országot, hanem más vezetők nevében helytartókként akarják irányítani a hazát. Márpedig az ilyen kormányok ritkán szoktak a történelembe dicsőséggel bevonulni, általában a sötétebb lapjaira kerülnek a történelemkönyveknek.
Tehát minden kormánynak és minden politikusnak, illetve minden politikusnak, aki itt ül a parlamentben, az lenne feladata, mint amiért 1848-49-ben sokan az életüket is hajlandóak voltak kockára tenni vagy fel is áldozni, hogy a nemzet függetlenségét szolgálják és azt növeljék, és abból ne adjanak föl semmit. 171 évvel ezelőtt annyira nem akartak föladni abból semmit, hogy miután alkotmányos módon kivívták és április 14-én törvénybe iktatták a nemzet kibővült szabadságát és függetlenségét; azután, miután erőre kapott az uralkodó és fegyverrel akarta elvenni ezt tőlünk, fegyverrel hajlandóak voltak meg is védeni. Ezért mondjuk mi, nemzeti gondolkodású politikusok, hogy nem engedünk a 48-ból.
De ugyanígy azt is tudjuk mondani, pláne az elmúlt hónapok, évek tapasztalatai után, hogy nem kérünk a 49-ből sem. Nem kérünk a fenyegetésből sem, ami régen hadierővel párosult, most másfajta szankciókkal és médiaerővel párosul. Nem kérünk a retorziókból, különböző monitoringbizottságokból. Nem kérünk megtorlási kísérletekből, pénzmegvonásokból, és nem kérünk az elnyomásból, nem kérünk abból, hogy másodrangú, másodrendű állampolgároknak tekintsenek minket, akiknek csak az a feladata, hogy szolgálják az uralkodót egyfajta alattvalóként. Ez a világ megszűnt, tisztelt képviselőtársaim.
Kíváncsian várom, kíváncsian várjuk, hogy az Európai Unió döntéshozói mikor jutnak el oda, mint ahova Ferenc József eljutott 1849-től 1867-ig, a fenyegetéstől, a megtorlástól, az elnyomástól a kiegyezésig. Mikor jutnak el oda, hogy végre úgy tekintenek Európa térképére, hogy a Lajtától keletre és a Lajtától nyugatra egyenrangú, egyenlő szabadságú nemzetek vannak, és kellő tisztelettel kell beszélni a kelet-európai népekről is, az ő sérelmeiket ugyanolyan sérelemnek kell tartani, mint a nyugat-európai országok sérelmeit. Gondolok itt például a kommunista diktatúra bűncselekményeire, és gondolok itt arra, amikor a vörös csillagot ők nem tartották olyan jelképnek, ami büntethető lenne. És mikor hajlandóak figyelembe venni, hogy az itt élő embereknek, az itt élő gazdasági társaságoknak ugyanolyan lehetőségeket kell biztosítani, mint a nyugat-európaiaknak?
Mikor jön el az az idő, hogy a brüsszeli vezetés felismeri azt, amit Ferenc József 1867-ben ismert fel, jól szimbolizálja ezt akár az itteni parlamenti épületünk díszítése, amely az egyfajta szabadságkivívástól egészen Ferenc József megkoronázásig tart, és az, akit halálra ítélt Ferenc József, ezen a falfestményen éppen megkoronázza Ferenc Józsefet. Ebből is látszódik, hogy voltak nagy konfliktusok a magyar történelemben, szakítópróbák is voltak a magyar történelemben, de amikor a Lajtától nyugatra élők végre rájöttek, hogy itt is emberek élnek, és ezeknek az embereknek a jogait és az érdekeit is ugyanúgy tiszteletben kell tartani, mint a nyugat-európaiakét, akkor jött el valóban mind a gazdasági, mind a kulturális kibontakozás ideje. (Gyöngyösi Márton közbeszól.)
Számunkra a bevándorláspártiság, a bevándorlás ösztönzése elfogadhatatlan minden nyugat-európai vagy más politikai erő részéről. Azokkal közösséget vállalni nem tudunk, akik ezt szeretnék, és elfogadhatatlannak tartjuk, ha valakik ezt ránk erőltetik. Ha ebből éles konfliktus keletkezik, hát keletkezik, de minket a magyar választópolgárok az ország megvédésére hatalmaztak föl. Nekünk azok az európai szövetségeseink, akik ki merik azt is mondani, hogy család, nem csak azt, hogy gender; ki merik mondani, hogy nemzet, és nem azt mondják helyette, hogy nemzetiség; akik ki merik mondani, hogy keresztény kultúra és nem a multikultiba menekülnek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Ház! Nagyon sokan gúnyolódtak lengyel barátainkon a mai napon is, akik idejöttek és együtt ünnepelték velünk március 15-ét. Tudják, az a különbség, hogy amikor a Múzeumkertben vagy a Bem-szobornál (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) a magyar és a lengyel lobogók együtt lobogtak, egyik nemzetet sem sértette a másik nemzet lobogója, nem akarta toleranciára hivatkozással vagy nemzeti érzékenységre hivatkozással levetetni a másik ország szimbólumait, hanem ezek az országok szívvel-lélekkel együtt tudnak ünnepelni.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok soraiban.)
