BALCZÓ ZOLTÁN
BALCZÓ ZOLTÁN
BALCZÓ ZOLTÁN (Jobbik): Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! 1956. november 4-én kora reggel hangzott el Nagy Imre miniszterelnök rövid rádióbeszéde: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” Ezzel kezdetét vette forradalmunk eltiprása, amit a kommunisták véres bosszúja, százezrek elvándorlása, majd a kádári diktatúra évtizedei követtek, így méltán tekintünk november 4-ére nemzeti gyásznapként.
A Jobbik-frakció felkérésére szólok ezen az évfordulón az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, ugyanakkor amit elmondok, az én személyes gondolataim, mert csak így érezhetem magam hitelesnek. A személyesség részben azt is jelenti, hogy nyolcévesen megélhettem az eseményeket, és úgynevezett osztályidegen család tagjaként azok lényegét felfogtam.
Különös módon nálunk, Nyíregyházán október 23-a és november 4-e sorrendje felcserélődött: 24-én, szerdán reggel már a házunk előtt elhaladó szovjet tankok áradatának rémisztő lánctalpcsikorgását hallhattuk, és külön ijesztő volt a tudat, hogy a cél Budapest, ahol három testvérem tartózkodott; október 23-a pedig 26-án jött el, amikor a tüntető tömeg a déli harangszóra egy darus kocsi segítségével ledöntötte a gyűlölt kozák lovas szobrát, majd nemzetőrök jártak fel-alá a városban teherautóval. Nos, ennyit a személyes emlékekről az általánosabb gondolataim előtt.
Mit tartok 1956 legnagyobb csodájának? Azt a teljes nemzeti összefogást, együttgondolkozást, érzést és cselekvést, ami azokban a napokban létrejött. Sokan ezt várják el ma is, de ilyen ihletett pillanat jó, ha évszázadonként egyszer megadatik egy nemzetnek. Az azonban ma is elvárható lenne, hogy a gyűlölet uralmát a megértés és az együttérzés kultúrája váltsa fel.
Abban sincs még közmegegyezés, hogy kiket tekintünk ’56 hősének, mártírjának vagy áldozatának, és így van ez Nagy Imre esetében is. Sokan vannak, akik szubjektív mérlegükre teszik életútjának pozitív és negatív tetteit, és ennek alapján mondanak ítéletet. Számomra nem az a meghatározó, hogy honnan indult, hanem hogy hová jutott el: a forradalom miniszterelnöke lett, aki ezt a forradalmat és szabadságharcot a bitófa árnyékában sem volt hajlandó megtagadni, inkább életét áldozta fel, így vált mártírrá. A kádári hatalom könnyen túllépett több száz ártatlan ember kivégzésén, de a valaha hozzájuk tartozó Nagy Imrével nem tudtak mit kezdeni, még a nevét sem lehetett kimondani vagy leírni, legfeljebb verssorok kezdőbetűinek összeolvasásával.
1956 súlyát szerte a világban az adta meg, az hívott százezreket szimpátiatüntetésekre, hogy forradalmunk az elnyomó szovjethatalommal szembeni szabadságharccá vált. A mi igazi hőseink azok a fiatalok, akik közül sokan még csak kamaszkorúak voltak, de vállalták a hatalmas túlerővel szembeni fegyveres harcot, életüket is feláldozva. Ők váltak 1956 szimbólumává, ők a pesti srácok. 1956. október 23-a győzelmét november 4-e fizikailag eltiporta, de az szellemileg tovább él mindaddig, amíg a magyarságban, bennünk él a szabadságvágy és az ezért való tenni akarás.
November 4-ének az is üzenete, hogy a Nyugatra nem várhatunk, ha szabadon és valódi demokráciában - nem népi demokráciában vagy illiberális demokráciában - akarunk élni, a küzdelmet magunknak kell megvívni. Köszönöm. (Taps a Jobbik soraiban.)
(15.10)
