DR. FÓNAGY JÁNOS,
DR. FÓNAGY JÁNOS,
DR. FÓNAGY JÁNOS, a Miniszterelnöki Kormányiroda államtitkára: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A Városháza kapcsán kialakult, valóban nagyon zavaros és számtalan kérdést felvető helyzetet elsősorban a fővárosnak és a Főváros Közgyűlésének kell tisztáznia, és meggyőződésem, hogy a Fővárosi Közgyűlésben dolgozó Fidesz-KDNP-frakció ezeket a kérdéseket fel fogja vetni, és ezekre a válaszokat meg fogja követelni.
Ami a magyar Országgyűlésre és a parlamentre tartozik ebből, az elsősorban az, hogy ez az ön által most példaértékűen bemutatott, újból előkerült gyakorlat mikor és hogyan válik államrezonná. És hogy ez nem lehetetlen, engedjék meg, hogy arra idézzek egyébként egy 2004-ben összeállított, az Állami Számvevőszék által összeállított anyagból, amely azt mondja: „Az 1994 nyarán hivatalba lépett szocialista-liberális kormány koalíciós megállapodása kimondta, hogy tulajdonosi szerkezete átalakításának és a vállalati válságkezelésnek alapvető módszere a privatizálás. Ennek előkészítését és lebonyolítását gyorsan el kell végezni, ezt a kormányprogram is megerősítette.”
Az emlékezet felélénkítése érdekében engedjék meg, hogy ennek a következményeiről néhány szót szóljak. Elöljáróban: a rendszerváltást követő, de zömmel az 1994 és 1998, majd a 2002 és 2010 közötti privatizálás során az ezen időszakokban és az e körben privatizált állami induló vagyonnak körülbelül a fele eltűnt, még csak el sem adták; egyszerűen eltűnt, leértékelődött, elveszítette a munkaerejét, elveszítette a piacait. Erről kevesebbet beszélünk, hiszen az akkori privatizálók jelentős része nem üzemet, nem munkahelyet, hanem piacot vásárolt.
A privatizáció során dobra verték az összes természetes monopóliumot, az összes olyan természetes monopóliumot, amely egy állam működéséhez nélkülözhetetlenül szükséges: az erőműveket, az energiahálózatokat, az energiaszolgáltatókat, a gáztározókat, az építőiparhoz szükséges alapvető bányákat, a tégla- és cserépipart, a hazai acélipart, a gépipari és építőipari alapanyagokat előállító cégeket, a bankokat, biztosítókat, pénzintézeteket, az élelmiszeripart a teljes feldolgozóvertikummal együtt, majd 2002 után az ország egyetlen nagy nemzetközi repülőterét és a MÁV teherszállító üzletágát. Ezek vannak, ha az egységek oldaláról nézzük.
Ha a társadalompolitikai oldaláról nézzük, hogy mik és kik voltak ennek a legnagyobb vesztesei, akkor elsősorban a foglalkoztatás, a munkaerő. A privatizálás következtében mintegy egymillió munkahely szűnt meg Magyarországon, ez több százezer család - több százezer család! -, teljes térségek nyomorodtak el évtizedekre - évtizedekre! -, generációk estek ki ennek következtében, munkakultúrák szűntek meg, olyan tradíciók szűntek meg, amelyeket nem vagy csak nagyon nehezen tudunk és sok idővel és sok pénzből pótolni.
(12.20)
A másik nagy vesztes - és erről is kevés szó szokott esni - a kutatás-fejlesztés. Most mondjuk, hogy nagyon fontos, és igyekszünk nagy léptékkel pótolni, de a kutatás-fejlesztésben, az innovációban ez évtizedes hátrányokat okozott. És nem utolsósorban ilyen veszteség, ilyen alapvető társadalmi veszteség szerintem a privatizáció körében szétvert, megszüntetett szakoktatási rendszer, a szakoktatási rendszer teljes fizikai és szakmai infrastruktúrája.
Mind a mai napig nem tudtuk vagy csak nagyon nehezen és jelentős ráfordítással tudjuk pótolni ezeket a hiátusokat. Ezért kérem tisztelt képviselőtársaimat, hogy pártállásra tekintet nélkül kísérjék figyelemmel a Városháza körül történteket, mert a Városháza egy alappélda (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), és tulajdonképpen a korábbi gyakorlat bevezetésének ismételt jelét mutatja. Köszönöm figyelmüket. Köszönöm, elnök úr. (Taps a kormánypártok soraiból.)
