Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL
Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az első egy-két parlamenti hét mindig egyfajta kijózanodást hoz az ellenzéki képviselők számára, hiszen a kormányzat győzelmi jelentései közepette sokan talán elhinnék azt, hogy Magyarország stratégiai, nemzetstratégiai dolgai alapvetően jófelé mennek. Ugyanakkor ezzel szemben az az igazság, hogy évente 35-40 ezerrel kevesebb gyermek születik Magyarországon, mint ahányan elhaláloznak. Azt is látjuk, hogy ha megvizsgáljuk, milyen jövőkép áll előttünk a népesség számát illetően, akkor katasztrofális, kijózanító eredményekre jutunk.
Nemrég tartotta a kormány azt a demográfiai csúcsot, amit egyfajta erődemonstrációnak, seregszemlének tartott és tart a mai napig. Azt látjuk, hogy miközben az erről szóló sajtótájékoztatók folytak, az előző egyéves időszakban Nagykanizsa lakosságának megfelelő magyarral lettünk kevesebben; abban a hónapban, amikor a tájékoztatók tartottak, pedig Siklós lakosságának megfelelő honfitársunkat vesztettük el, pontosabban ennyivel kevesebb gyermek született Magyarországon, mint ahányan elhaláloztak.
(13.10)
Azt is látjuk, hogy a vidék és a főváros Magyarországa is két elképesztően ellentétes pályára állt, hiszen a 18 év alattiak aránya a települések egyötödén 15 százalék alá esett. Ez azt jelenti, hogy az összes magyar település egyötödénél csak idő kérdése, hogy mikor ürül ki teljesen az a község vagy az a falu. Azt látjuk, hogy ezek a problémák mintha nem léteznének, a parlamenti ülésterembe jó esetben a napirend utánik időszakában jutnak el. És azt látjuk, hogy a magyar rögvalóságot nagyon sok minden befolyásolja a mostani parlamenti vitákból, a bérkérdés, a családi adókedvezmények kérdése, az is, hogy mi lesz a következő választáson, de hosszú távon mégiscsak az számít, hogy a jelenlegi prognózisok szerint először 8 milliós, aztán 6,5 milliós ország leszünk. A helyzet az, hogy fenntartható pályára állítani így egy nemzetgazdaságot nem lehet, lehetetlenség. Ha a saját reprodukciónk felé nem mozdulunk el, akkor bizony egy megoldhatatlan helyzettel szembesülünk.
Nem megoldás a kormányzat munkaerőhiányra adott válasza sem, hiszen százezrével telepít ide szervezetten külföldi munkaerőt, de talán egyikünk számára sem csábító jövőkép az, hogy a magyar mezőgazdaságban kínai, mongol, egzotikus országokból érkező vendégmunkások dolgoznak tömegesen, a multi cégek építkezéseit pedig a konténervárosokban szintén külföldi munkások segítik.
Azt is látjuk, hogy ha megoldást keresünk, akkor először is szembenézésre van szükség. A magyar lakosság, a polgárok lényegében 75 százaléka az uniós szegénységi küszöb alatt él. Egyáltalán nem véletlen, hogy Magyarországon a korábbi metodika szerinti létminimum-számítás egész egyszerűen nem létezik, nem találkozunk éves szinten azokkal az adatokkal, amelyek meghatározzák a minimális létfenntartáshoz szükséges valódi minimális összeget, és megvizsgálnák azt, hogy hányan vannak ezen küszöb alatt.
Nagyon sokszor elmondtuk, hogy a megalázóan alacsony magyar bérszínvonal emelése, emeltetése nélkül és az ehhez szükséges motivációs környezet kialakítása nélkül nem tudunk érdemben fölfelé elmozdulni, hovatovább a nyugdíjrendszer hiányát is úgy lehetne kipótolni, hogy magasabb bérek után magasabb nyugdíjjellegű járulékbefizetésekhez jutunk, és ezekből tudunk aztán, mondjuk, differenciáltan nyugdíjakat emelni.
De a lakhatási kataklizma a másik olyan válsághelyzet, amelynek elhárítása nélkül nem megy. Látjuk a CSOK-kal történő próbálkozásokat, és azt, hogy 192 ezer szerződés megköttetett. Jellemzően a szerencsésebb társadalmi helyzetűek tudtak ezzel egyről a kettőre lépni, vagy éppen pont azok kapták meg a támogatási összeget, akik nem voltak erre rászorulva, de mondjuk, a panelban lakó, mindig másfél-kétmillió honfitárs között ingadozó lélekszám lényegében nem jutott a lakhatási céljaihoz szükséges támogatásokhoz.
Harmadsorban pedig a munkavállalók körüli munkahelyi klíma javítása lehet az, amely az országban maradást, a szülőföldön való boldogulást segíthetné. Ehhez mi a munkaügyi biztos, önálló munkaügyi ombudsman intézményét dolgoztuk ki. Nem mi találtuk ki ezt az íróasztalnál, ausztrál mintára vezetnénk be, hiszen sikeresen működik ez a rendszer. Itt ingyenes jogsegély mellett egy olyan közéleti szereplőhöz, aktorhoz lehetne fordulni, aki vélhető jogsértés esetén megelőlegezné a munkavállaló számára az ő pereskedésének a költségét. Egy olyan klímát szeretnénk tehát kialakítani, ahol nem a munkaügyi perek sokasága szaporodik, viszont azt látjuk, hogy visszaestek ezek szinte a töredékükre, tehát az érdekérvényesítés nincs a csúcson, hanem azt láthatjuk, hogy a munkavállalók körül egy olyan biztonsági szociális védőháló alakul ki, amely minden szempontból képes arra, hogy az ő boldogulásukat és mindennapi biztonságérzetüket megteremtse.
Arra kapacitáljuk tehát a kormányt, hogy első lépésként támogassa a munkaügyi ombudsman intézményének bevezetését. Köszönöm a figyelmet és a türelmét is, elnök úr. (Dr. Varga-Damm Andrea és dr. Steinmetz Ádám tapsol.)
