Z. KÁRPÁT DÁNIEL,
Z. KÁRPÁT DÁNIEL,
Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Előre megkérem azokat a képviselőtársaimat, akikkel bár külön szekértáborokban, de 2010 óta mégiscsak egy intézményben dolgozunk, hogy ne vegyék személyeskedésnek azt, amit elmondok a következőkben. Ez egy rendszernek szól, egy álláspontom szerint velejéig rothadt és kegyetlen rendszernek, és ezt a devizahitel-károsultak ügye elképesztő módon, egyfajta állatorvosi lóként demonstrálja.
A felvezetőben 2010-től datálják a történet elejét, visszautalva az általam amúgy nem körülrajongott azelőtti kormányra, ami a devizahitelezés kérdését illeti, viszont a folyamatábra legelejét kifelejtették. 2001, képviselőtársaim. Gondoljunk vissza, hogy 2001-ben ki volt kormányon, és gondoljunk vissza, hogy az akkori Fidesz-kormány alatt hogyan fordulhatott elő, hogy az egyoldalú szerződésmódosítások betegesen kidolgozott mutációját átengedte a magyar nemzetgazdaságon az akkori vezetés! Az tehát az ősbűn, akkor szabadult ki a szellem a palackból, hogy egyoldalúan lehetett szerződési feltételeket onnantól úgy módosítani, ahogy a korábbiakban nem lehetett.
Aztán a kétezres években, kétségkívül, amikor a svájci jegybank figyelmeztetett, amikor látható volt már a pénzpiacon, hogy az árfolyamon elszabadul, a hitelek állománya egy vállalhatatlan szintre szaporodott fel, és valóban nem történtek meg azok a szükséges lépések, amelyek csillapíthatták volna a bajt. De a csillapítással még nem lehetett volna megakadályozni, lenullázni. Megakadályozni önök tudták volna egy tisztességes elszámolási törvénnyel. 2011 óta - szerintem államtitkár úr már be tudná fejezni az én mondatomat, ha most a felénél abbahagynám, hogy a hitelek felvételkori árfolyamon történő forintosítását tarthatjuk az egyetlen igazságos megoldásnak. Mert, képviselőtársaim, ha valaki azt az úgynevezett hitelét - és ezt hozzá szoktam tenni, mert hibás pénzügyi termékről van szó: ha valaki az úgynevezett hitelét - 160 forinton vette fel, akkor miért kellett az önök piaci forintosítása miatt neki egy 256 forintos árfolyammal szembesülnie, és miért így váltották át a hitelét?
Ezek után pedig elmondják, hogy ezermilliárdos nagyságrendű összeget juttattak vissza a devizahiteleseknek. A helyzet az, hogy ha 2000-3000 milliárdot indokolatlanul elvontak ezektől az emberektől, és ezt a felvételkori forintosítással vissza lehetett volna adni, akkor a lopott holmi egyharmadának megegyezéses visszajuttatása azért ne legyen már sikerélmény! Tehát ezt azért ne tegyük fel a tablóra, mint ha rendeztük volna ezeknek az embereknek a helyzetét! Szabó képviselőtársammal még a fogyasztóvédelmi bizottságban kezdtem, szerintem egy jó hangulatú szakmai bizottság volt az, ahol a mélyrétegig, tehát nemcsak az alma héját kapargatva, hanem komoly szinten ki lehetett tárgyalni ezeket a problémákat, aztán más bizottságokban is. Ott is megegyeztünk, megegyezhettünk abban, hogy önmagában az, hogy emberek adott esetben kikerülnek az eszközkezelő rendszeréből, vagy pedig túlélték ezt a piaci forintosítást, mert a család összedobta a tartalékot, ez nem jelenti, hogy ezek a családok egy igazságos helyzetbe kerültek volna. De nézzük a legszerencsésebbeket, a végtörlesztőket! Mondjuk, nemcsak a szűk család, hanem három generáció össze tudta dobni valahogy a végtörlesztés összegét, ez nem jelenti, hogy ezek a családok egy igazságos helyzetbe kerültek volna. Ez, képviselőtársam, azt jelenti, hogy túlélték ezt a szituációt. Értem én, hogy itt nem jelennek meg az eszközkezelő-statisztikában, de ettől ezeket a családokat még kifosztották.
Nekem az esik különösen rosszul, hogy elmondják, hogy egy pozitív megoldásként próbáljunk tekinteni arra, hogy egy majdnem ismeretlen karitatív szervezet kapja meg a korábbi eszközkezelős bérlakásokat, ezzel különböző feladatokat. Még azt is el tudom hinni, hogy egy vagy két évig nem kerülnek kedvezőtlenebb helyzetbe azok a nehéz sorban élő és lakó emberek, elképesztő nehézségekkel szembesülve, mint amilyenekkel most szembesülnek. De ez még nem az ő helyzetük megoldása. Ne felejtsünk el egy fontos különbséget! Eddig, ha úgy vesszük, az állam vagy egy állami szervezet szavatolta ezeknek az embereknek a lakhatási biztonságát vagy a mindennapi biztonságérzetet szavatoló helyzetét. Most az állam vagy egy állami szervezet helyett majd egy nonprofit külső szervezet fogja ezt ellátni. Tehát önök kiszervezték ezt a feladatot is, ahogy a nemzeti vagyont kiszervezik alapítványokba, úgy ezt a magyar állampolgárok létfenntartását célzó feladatot is most kiszervezik egy, az államinál sokkal gyengébb védőhálót biztosító közülethez.
Ráadásul az állami szervezet előnye, hogy felülről nyitott kalappal működött, ahogy ezt államtitkár úrral éveken keresztül sokszor megbeszéltük, és ebben egyetértettünk, hogy a felülről nyitott kalap az jó. Tehát, ha elfogy az éves költségvetése, pótoljuk ki azt a költségvetésből. Ezen nonprofit szervezet esetében, még egyszer mondom, a védőháló gyengébb, hiszen egy költségvetés-módosítással nem tudjuk adott esetben feltőkésíteni ezt a védelmet. Tehát megoldásként semmiképp nem tudok arra tekinteni, ami előttünk van, egy fontos állami feladat kiszervezésére viszont annál inkább; ha úgy tetszik, a felelősséget tolja át Magyarország kormányzata.
Azt is látjuk, hogy folyamatos a kormányzati szándék a régi eszközkezelős lakások dobra verését illetően is, hiszen pont a költségvetési tervezetben szerepel, hogy 3 milliárd forint bevételre számítanak a korábbi devizahitelesek lakásainak kiárusításából idén és még 500 millióra lakbérből. Ez az arányokat is mutatja valahogy, hogy mennyi maradt a portfólióban, és mennyi került már eladásra. Amit viszont én történelmi bűnként kell hogy felrójak önöknek, az az, hogy az eszközkezelő - nem a legrosszabb ötletként, hozzáteszem, korrekt módon - mintegy 30 ezer ingatlannal indult Magyarországon. Ez kiváló bázisát képezte volna egy állami szinten, országos szinten működő bérlakásprogramnak. Tehát én úgy gondolom, hogy ennek az állományát meg kellett volna tartani, bővíteni kellett volna. Hozzáteszem, első körben a devizahiteleseknek én visszaadtam volna a saját tulajdonukat, de nem mi vagyunk kormányon, ellenzékből csak a finomhangolásra tehetünk javaslatokat. De az biztos, hogy ezt az ingatlanvagyont nem dobra verni kellett volna, hanem adott esetben bővíteni, amellett, hogy folyamatosan vissza kellett volna adni az érintetteknek, és emellett kellett volna, mondjuk, az üresen hagyott ingatlanvagyonból bevonni annyit, hogy egy országos méretű bérlakásprogram alakuljon ki.
Örülök annak, hogy 90 százalék nagyon nagy erőfeszítések árán vissza tudta szerezni a saját ingatlanának a tulajdonjogát. Hozzáteszem azt is, hogy ha megvizsgálnánk az ő nettó pozícióikat, illetve hogy mennyivel fizettek rá a hibás termék törlesztésére, még mindig azt találnánk, hogy irreálisan sokat fizettek rá, és sok esetben egy tisztességes elszámolás kihozta volna, hogy ők már régen kifizették a bankot, és a bank ingyen használta a pénzüket, amit aztán nem adott vissza. Nagyon sok esetben ezt hozná ki a számítás. De nem akörül akarok negatív felhangot idehozni, miszerint ezek az emberek vissza tudták vásárolni az ingatlant, hanem azt szeretném kifejezni, hogy nekem még jobban tetszett volna, ha ezt visszakapták volna egy igazságos elszámolás után, miután egy rendes egyenleget húznak, és nem kellett volna ezt visszavásárolniuk. A 30 ezres bérlakásállomány pedig nyilván nem úgy kellett volna, hogy fenntartható legyen, hogy elveszik az emberek ingatlantulajdonát, hanem folyamatosan bővítik az ingatlantulajdont oly módon, hogy a félmillió üresen álló magyarországi ingatlan körül szétnéznek.
(11.40)
Nyilván, a magántulajdonúakhoz senki nem akar nyúlni, talán még a kormány sem, bár újabban egyre több ilyen kicsit padlást lesöprő, szocialista jellegű, inkább kommunista jellegű javaslatot hoz be ide, de hagyjuk most az aktuálpolitikai célozgatásokat. Mert ott vannak az önkormányzati és ott vannak az állami tulajdonú üres ingatlanok, nagyjából félmilliós nagyságrendről beszélünk, tehát olyan 500-550 ezer ingatlanról, amelyből ha kivesszük a magánt, még akkor is, ha csak az egytizedét felújítanánk vagy élhető állapotba hoznánk, abból egy országos bérlakásprogram több tízezer bérlakással elindulhatna. Hozzáteszem, ez nem szünteti meg a felelősségét annak, hogy építeni is kellene rengeteg bérlakást egy olyan piacon, ahol kínálati szűkösség áll fenn. Ezért bánt engem nagyon, hogy bár a kormány behozta ide a rozsdaövezetekre vonatkozó elképzelését, ebből lényegében semmi nem valósult meg. Két irányba mozdult el ez a történet. Egyrészt a kedvezményes lakásáfával való hulahoppozás és szlalomozás, miszerint bevezetik, eltörlik, bevezetik, eltörlik, és most újra bevezetik, ezt pedig bejelentik egyfajta nóvumként vagy zseniális piacserkentő ötletként; ez tökéletesen kicsinálta a rozsdaövezetekben foganatosítandó beruházások piaci szándékát, márpedig, ha ezeket megcsinálták volna, abból sem lett volna garantáltan bérlakás. Tehát ezt egész máshogy szerettük volna.
Ha pedig rozsdaövezet, sajnos nem tudjuk kihagyni a kínai egyetem ügyét, ahol azt látjuk, hogy egy kínai megahitellel, kínai vendégmunkásokkal, a magyar adófizetők pénzéből egy nagyon furcsa ideológiai hátterűnek tűnő intézményt szeretnének meghonosítani, oly módon, hogy az önök piaci szakértői is elismerték, hogy egy Corvinustól vagy egy Műszaki Egyetemtől, kiváló magyar egyetemektől igenis hallgatókat szív el egy ilyen intézmény. Tehát egy viszonylag sajnos szűknek tekinthető piacon azért ez komoly hátrányt jelent egyéb magyar intézmények számára is. De ez megint csak egy másik napirend tárgya.
Összességében el szeretném tehát mondani, hogy bérlakásépítési program hosszú távon egy szociális lábbal, de nem szociális program, piaci alapú, csak mondjuk, egy osztrák, német szociális pontrendszerrel, elejét tudná venni a hosszú távú bajoknak. Ugyanezeket a szociálpolitikai szempontokat ott meg lehetne valósítani úgy, hogy viszont a magyar fiatalok piaci alapon, bekerülési költségen megvásárolhassák a bérlakásukat jó pár év múlva. Így megspórolnánk nekik azt a 8-10-15 évet, amíg bankhitelesként kuporgatnak egy lakásban; itthon tudnánk tartani stratégiai ágazatokban dolgozó magyarokat úgy, hogy a pontrendszerben nyilván előrébb tud kerülni egy ápolónő, egy gyermekeinkkel foglalkozó szakember vagy éppen egy gyermekpszichológus; harmadsorban pedig magyar vállalkozásoknak folyamatos megrendelésállományt biztosítana, ily módon multiplikatív hatást kiváltva a piacon, az összes odarakott adóforint pár éven belül visszacsorogna a költségvetésbe. Egy ilyen programra lenne tehát szükség; ha ez meglenne, akkor nem kellene kozmetikázni, kiszervezni a korábbi állami feladatokat és az azzal járó tevékenységeket.
És még egy dolgot azért meg kell említenem - hármat, ahogy a papíromra nézek, de akkor csak sorjában. Egyrészt, a válsághelyzet közepén is a végrehajtói letiltások, 33, illetve 50 százalékos letiltások folyamatosan pörögtek. Én azt szeretném javasolni képviselőtársaimnak, államtitkár úrnak, hogy nézzenek utána, a Nemzeti Eszközkezelő maradványai által érintett több tízezeres körben mekkora hányad az, amelyet ezek a végrehajtói letiltások terhelnek. Mert ha államtitkár úrék végre megfogadnák a jótanácsomat, és keresztülvinnék azt, hogy a minimálbér szintjén vagy akár a garantált bérminimumig, illetve a kisnyugdíjak tekintetében nem lehet végrehajtói letiltásokat foganatosítani, főleg nem egy válsághelyzetben, akkor ezeknek az embereknek valódi levegőt, könnyebbséget lehetne juttatni. Hagyjuk most azt, hogy ha megvizsgálnánk ezen végrehajtói követelések hátterét, akkor mire jutnánk, mert nem sok és nem szép dologra. Biztos, hogy a szépből lenne a kevesebb. De ezeket az embereket mentesíteni lehetne az indokolatlan teher alól.
Másrészt itt van a magáncsőd intézménye, amelynek nekem a neve sem tetszik, de egy új típusú megoldással igenis lehetne pénzügyi és jogi segítséget ingyenesen nyújtani azon bajba, adósságspirálba került honfitársaink számára, akikről itt is szó van a javaslatban. Ha ezt kiegészítjük egy „walk away” típusú megoldással, tehát a tengerentúlon ismert olyan megoldással, hogy ha felszaporodott a hitelállomány, egy megállapodással, ha mondjuk, már elveszett az ingatlan, akkor szabadon engedi azt az adóst, tehát nem követel rajta még további milliókat, tízmilliókat, akkor megint csak kiszabadítottuk a csapdából több ezer, több tízezer honfitársunkat.
Harmadsorban pedig: komoly szakmai vita dúl a kilakoltatási moratóriumról. Talán önök is tudják és látják, hogy a járványügyi veszélyhelyzet, akárhány hulláma lesz, még hónapokig biztos, hogy velünk marad, és elhúzódik; elmondták, hogy nyáron is lesz maszkviselés. Bár én nagyon bízom benne, hogy a különböző mutatók végre csökkenésnek indulnak, és végre egy tolerálható helyzetbe jut az életünk, honfitársaink egészsége és biztonsága is szavatolható lesz. Ugyanakkor néhány napon belül a kilakoltatási moratórium lejár. Néhány napon belül. Párhuzamosan több petíció fut ebben a témában és kérdéskörben, az én javaslatom egyértelműen, államtitkár úr, hogy hosszabbítsák meg a kilakoltatási moratóriumot egy tollvonással, egy mozdulattal, egészen a járványügyi veszélyhelyzet végéig. Ne legyen szakjogászi viták tárgya az, hogy most április utolsó napjával jár le vagy május közepén, ameddig önök meghosszabbítottak egy rendkívüli helyzetet, vagy éppen mikor; deklarálják, hogy a végrehajtók ne is készülhessenek arra, hogy egy járvány közepén magyar emberek ingatlantulajdonát elvegyék, mert ezt gyilkossági kísérletnek hívnák. Ezt nem szabad megengedni. Izmusoktól, politikai és pártállástól függetlenül nekünk együttesen ki kell állnunk azért, hogy járványhelyzetben magyar embert ne lakoltathassanak ki. Mi ott leszünk az utcán, ott leszünk a terepen, jogsegélyt igyekszünk nyújtani, de nem a mi dolgunk lenne ez, államtitkár úr. Szavatolják tehát, hogy magyar emberek - önök vannak kormányon, önök tudnak lépéseket tenni - ne kerülhessenek járványhelyzet közepén utcára. Szerintem ez egy nemzeti minimum lehet még ebben a mostani, elképesztően nehéz politikai helyzetben is. Köszönöm a figyelmet, elnök úr. (Taps az ellenzéki padsorokból.)
