MOLNÁR GYULA,
MOLNÁR GYULA,
MOLNÁR GYULA, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Képviselő Hölgyek és Urak! Egy picit megpróbálom ezt egy nagyobb összefüggésbe helyezni, amiről most mi itt vitázunk, és ami, azt gondolom, hogy a kettőnk között különbség.
Azt a kérdést tegyék fel maguknak, hogy mitől sikeres egy város. Tegyék fel azt a kérdést, hogy mitől élhető egy város, mitől szerethető egy város. Ha ezeket a kérdéseket itt ilyen budapesti lokálpatriótaként tisztességgel végiggondolják, akkor, azt gondolom, hogy lényegesen közelebb kerülnek ahhoz, amit mi itt a következő pár órában kritizálni fogunk, vagy ami az elmúlt napokban történt.
Igen, elfogadom azt, hogy nagyon sokféle megközelítése lehet ennek a kérdésnek. Nagyon sokféleképpen lehet erre a kérdésre válaszolni, és azt gondolom, hogy nagyon sokszor tisztességes emberek politikai hozzáállástól függetlenül próbáltak meg erre megfelelő és jó válaszokat adni.
Én tényleg mindenhol el szoktam mondani, főleg, ha az ember külföldön próbál lobbizni hazája mellett, hogy egy csodálatos adottságú fővárosunk van. Fantasztikus dolog az, hogy a történelem így alakította, hogy a Duna két oldalán különböző karakterű városrészek vannak, fantasztikus dolog a budai hegyvidék, de ugyanolyan megkapó részei vannak nyilván a pesti síkságnak is, és közte a Duna a maga szélességével, a fantasztikus hidainkkal, szóval, azt kell mondjam, hogy ez egy nagyon nagy adottsága egy országnak.
Azt látom problémának, hogy gyakran úgy érezzük, a politika gyakran úgy érzi - és ebben önök sajnos mindig élen jártak, jelzem, akkor is, ha esetleg hasonló színezetű volt a politikai vezetés a fővárosban -, hogy valamilyen szempontból szembe kellene állítani a nemzetet a fővárosával. Ezt nagyon nagy taktikai hibának tartom. Nagyon-nagyon rosszul élem azt meg, hogy nem az a helyzet alakul ki, hogy mindannyian párás tekintettel nézünk a fővárosunkra, és boldogok vagyunk, amikor eljönnek azok, akik egyébként nem itt élnek, és bizonyos szempontból azt világossá tesszük mindenki számára, hogy az ország így együtt kerek, hogy mindenki legyen büszke a fővárosára, és fogadjuk el azt, hogy ebben a fővárosi közegben bizonyos szempontból tényleg több a lehetőség, mint adott esetben valamilyen külsőbb részében hazánknak.
(16.50)
Szóval, lehet sokféle oldalról nézni, lehet sokféleképpen kritizálni, hogy helyes-e ez a fajta közigazgatási rendszer. Számtalanszor, választási kampányok idején, programalkotás idején szóba jön az, hogy city koncepció legyen, hogy lehet, hogy adott esetben ide-oda kéne csatolni kerületeket, de mégis azt mondom, hogy megvan ennek a maga szépsége, ez a 23 kerület a fővárossal, bizonyos szempontból még az is jó talán, hogyha túl tudunk lépni ezeken a napi politikai vitákon, még azt is valahol élvezem és szeretem, hogy a 23 királyság és az egy főkirályság vitájából valamilyen módon helyes politikai termékek jönnek elő.
És engedjenek meg még egy pici történeti visszatekintést. Ha az ember kézbe fogja, ha olyan pillanata van, az 1873-as évben alakult Fővárosi Közmunkák Tanácsának az évkönyveit, akkor azért nagyon-nagyon csodálatos dolgokat lát. És, tudják, az abban az érdekes, hogy van egy óriási különbség abban ahhoz képest, ami most történik: hogy ott képes volt arra három szereplő, a fővárosban három szereplő, a kormány, a fővárosi politika és a vállalkozói világ képes volt arra, hogy egyesítse az erőit, együtt gondolkozzon, és próbálja meg ezt a dolgot úgy megfinanszírozni, hogy az meg is történjen. Ha valaki ezek után tényleg kedvet kap, hogy megnézze, van benne egy térkép; van benne egy térkép a tervekről és az álmokról, és egyszerűen tényleg megható és hihetetlen módon elgondolkoztató az, hogy a semmibe vezetnek szinte utak; meg vannak tervezve hatalmas sugárutak, az, amit ma úgy hívnak, hogy Andrássy út, és látszik, hogy ott még nincsenek házak. Van egy nyolcszögletes tér benne, van egy kör alakú tér benne, és a végén pedig van egy félkör alakú tér, ezeket ma, ugye, úgy hívják, hogy Oktogon, Kodály körönd és Hősök tere, és akkor ott még semmi nem volt. És ezek köré épült meg a város. Volt akkor tervezési bátorság, volt politikai bátorság, és megvolt hozzá a finanszírozási háttér, hogy olyat álmodjanak, amiből lett tulajdonképpen egy világváros, amelynek egyébként a közlekedése is nagyon sokáig bírta, az infrastruktúrája bírta ezt a dolgot, nyilván ez most már egy picit sokkal feszítettebb.
Vagy szeretném azt önöknek elmondani, hogy mindig vita van, hogy hol legyen a híd. A Margit híd tervezése idején arról szólt a vita, hogy a Margit híd a semmibe vezető híd, azt nem kéne megcsinálni, beljebb kellene egy hidat csinálni, mert az akkori forgalom, az akkori közlekedési struktúra azt a hidat preferálta volna. Az a Közmunkák Tanács mégis azt mondta, hogy a Margit híd a fontos, és ehhez igazodott aztán később a város, ehhez igazodott a közlekedés.
Na most, miért kezdtem én ezt ilyen távol? - túl azon, hogy ugye, a vezérszónoki időkeret 15 perc, tehát hogy bőven megtehetem, hogy ilyen típusú elmélkedést mondjak. Merthogy önök itt ezt a fajta gondolkodást dobták ki az elmúlt időszakban, az elmúlt pár hétben. És hadd mondjam Nacsa képviselő úrnak gyorsan, hogy természetesen le lehet egyszerűsíteni a problémát úgy, ahogy ön mondja, és persze, igen, ez egy kétigenes szavazás lesz a részemről, de hadd mondjam el önnek: azért sebésznek semmiképpen se menjen el, mert ugye, akkor úgy nézne ki a dolog, hogy felkeresik önt: műteni kell? Igen. Hol? Középtájt. Tehát azért ez mégsem így van! Vagy ne menjen el optikusnak se, azt mondja: rosszul lát? Rosszul. Kell egy szemüveg. Milyen? Hát, ilyen nagy. Tehát azért ennél szerintem, ahogy az orvostudomány is differenciáltabb, azt gondolom, az, amivel mi foglalkozunk, a jövő, ez a fajta jövő, ami ennek a térségnek nyilvánvalóan a következő évtizedekre vagy évszázadokra meghatározza a jövőjét, az igenis ennél szerintem lényegesen fontosabb.
És hadd idézzek akkor Orbán Balázs államtitkár beszédéből, amikor 2018-ban ezzel a projekttel kapcsolatban elfogadódott egy törvényjavaslat. Akkor azt mondta, hogy a legfontosabb kihívás, ahogy említette, Észak-Csepel és Dél-Pest rendbetétele, a legnagyobb horderejű fővárosi beruházás „Déli Városkapu” fejlesztési program néven, régi adósságot törleszt, hiánypótló fejlesztésekről beszélhetünk, egységes szemléletben valósítjuk meg a városfejlesztést, és itt jön a lényeg: a fejlesztés központi eleme, ezt is hangsúlyoznám, az a 12 ezer egyetemi polgár megfelelő színvonalú lakhatását biztosító Diákváros, de lesznek itt a magyar élsportot és a szabadidősportot egyaránt szolgáló, mindenki által használható sportlétesítmények, közösségi terek és jelentős közlekedési fejlesztés a környéken. Na, ez a probléma, látják? Hogy tulajdonképpen mi egyetértettünk azzal, amikor ez a 2030-ig terjedő városfejlesztési dolog volt az elmaradt olimpia rehabilitációjának a helyén, hogy igenis épüljön egy olyan komplexum, amelyben többfajta funkció meg tud tapadni, most pedig azt tudjuk, hogy lesz egy valamilyen csökkentett mértékű Diákváros, ami kollégiumot jelent, és lesz egy kínai egyetem, amit a kínai műszaki részleg fog valamilyen formában felépíteni. Nem tudjuk, én nem tudom, hogy önök látták-e, hogy itt milyen…, nyilván azt fogja mondani az államtitkár úr, hogy jaj, hát korai még erről beszélni, de azért hogyha valaki megnézte a norvég Snøhetta cégnek a rajzait, azért az, megmondom õszintén, én, mint aki ilyet már láttam életemben gyakorló polgármesterként, azok tényleg szívet melengetõ rajzok voltak, szellõs terek, megfelelõ dolgok. Tehát hogy azért ez így egyben is mûködõképes volt.
És akkor mondom a Fidesz vezérszónokának: igen, akkor is meg lehetett volna menteni ezt a csepeli sportdolgot, ha önnek most ez az egyik legfontosabb kérdése - helyesen - természetesen, akkor is meg lehet építeni a hidat természetesen, akkor is meg lehet mindezt csinálni, és az, amiről most beszélünk, ami a legnagyobb probléma, hogy összekeveredik a dolog, és az az érzésünk, hogy talán a figyelem ebből a szempontból sokkal inkább a kínai egyetemre fog fókuszálódni, és nem arra, amit mi fontosnak tartanánk.
Hadd mondjak önöknek számokat az érdekesség kedvéért! Ma Magyarországon 54 500 kollégiumi hely van, ebből - ugye, mert itt sokat hivatkoztak a PPP-konstrukcióra - 44 ezer felsőoktatási van, Budapesten 5540 szobában 14 399 hallgató van, mindösszesen 24 százalékuk, 3460 olyan kollégista van, aki olyan szobában lakik, ahol vagy a szobához, vagy két szobához vagy néhány szobához kapcsolódóan van fürdőszoba. Önök 11 éve vannak hatalmon. Értem, hogy iszonyat terheket jelent cipelni az előző kormányzat hibás döntéseit, de talán érdemes lett volna ezzel is foglalkozni. És itt van most ez a 8-12 ezer lehetséges, véleményem szerint nyilván világszínvonalon vagy legalábbis XXI. századi színvonalon megépülő kollégiumi szoba, és azt gondolom, hogy erre persze az a válasz, hogy természetesen igen. De mi van ezzel a térséggel? Önök most tényleg meg vannak arról győződve, hogy ugyanolyan büszkék lesznek arra, mint amit még anno Tarlós István és a most kormányszóvivő Szalay Alexandra - akkor ő volt egy ilyen tervzsűriben - jóváhagyott, hogy mi legyen itt? És most hirtelen azt kidobjuk, és még egyszer mondom, lesz egy egyetemváros és lesz egy kollégiumi negyed - azért ez nem ugyanaz a történet, értsék meg!
És most hadd mondjak kritikát! Én tényleg nagyon gyakran szoktam nosztalgiázni és visszagondolni arra - ugye, ezzel kezdtem, és lassan itt fogom befejezni -, hogy ennek a városnak kell valami jellegének, karakterének lennie. Ez lehet egy művészváros, lehet bulinegyed, diákváros, de tényleg megy arrafelé, hogy a fiatalok jól érezzék magukat - ez helyes! Az a kérdés, hogy a városnak például van-e szimbóluma, és az a probléma, hogy a város szimbólumainak többsége a XX. század elejéhez vagy még inkább a XIX. századhoz kötődik. Gondoljanak bele, a Hősök tere, a Parlament, az Akadémia, a Lánchíd, a Gellérthegy, a Citadella - most nem akarom ezeket mondani, nyilván mindannyian ismerik ezeket -, gyakorlatilag a XX. század, a rendszerváltás utáni időszak érdemben nem tett ehhez hozzá, és most az eltelt időszakban sem látszik, hogy mi lehet ez. És nagyon nem vagyok büszke arra, ami a Petőfi híd alatt a Duna-parton történt, sem a pesti oldallal, sem a budai oldallal, a lakórésszel, a Nemzeti Színházzal, a Művészetek Palotájával vagy a túloldalon az egyetemvárossal, ezek nem olyan épületek, amelyekre évszázadok múlva úgy fognak… (Nacsa Lőrinc: Zöld Pardon!) Még egyszer mondom: önkritikus leszek vagy vagyok, de ezt el kell ismerni. És azt akartam mondani, hogy az utolsó részek vannak, amelyekben valamilyen módon a Duna-part, mert a Duna-part egy kulcsfontosságú dolog, az utolsó rész ez, ahol valamilyen olyan karaktert vagy olyan jelleget adhatunk ennek a városnak, amire tényleg majd az unokáink vagy a dédunokáink is büszkék lehetnek. Félek, hogy itt kockák, falanszterek és nem élhető terek fognak kialakulni.
(17.00)
Szóval, tisztelt hölgyek és urak, képviselőtársaim, összefoglalva mégiscsak azt kell mondani, hogy amikor önök Tarlós főpolgármester idején a közfejlesztési tanács döntéseivel és azzal a hivatkozással, hogy ez mennyire fontos, ahhoz képest most a főváros és a kerület ellenére mást csinálnak, azt gondolom, ezzel mégiscsak önök becsapták a budapestieket. Szeretném itt elmondani, nem ártva neki, hogy nagyon sajnálom Fürjes Balázst, hogy ezt már ő sem bírta. Köszönöm a figyelmet.
