Az esztendő. Weissenhofer Róberttől | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Az esztendő.
Weissenhofer Róberttől

Az újesztendőt, mint más nyilvános ünnepeket, Alsó-Ausztria legtöbb vidékén „meglövik” a legények (einschissen, lövéssel köszöntik, kezdik meg) s éjszaka körűljáró kis bandák „megfújják (einblasen); a Wechsel kerületben divatban van az újévi éneklés is (Neujahrssingen). Még közönséges szokás, hogy egymásnak évváltozáskor szerencsét kivánnak. Jellemzés kedvéért hadd álljon itt egy szokásos köszöntő mondóka:

„Boldog uj esztendőt kivánok az úrnak és asszonynak, hosszú egészséges életet, tele erszényt hozzá. Arany asztalt kivánok, minden sarkán egy sűlt halat, közepére egy kancsó bort, hogy az úr és asszony nagy vígan lehessen. Arany kocsit kivánok, azon együtt mennybe mehetnek, csak azt kérem, hogy hátul én is felülhessek.”

Ez azonban csak egyike a közkedvességű köszöntő számos változatainak. Gúnyverseket is hallani, de inkább tréfából mondva, mint komoly czélzattal.

Mindenféle hiedelmek fűződnek az év első napjához. Mindenekelőtt nem közönyös, kivel találkozik az ember, vagy ki köszönti meg először. Nagyon közönséges az a hit, hogy, a mit az ember újesztendő napján tesz, azt egész esztendőn át sokszor fogja tenni, a mint ezt ez a szokásmondás is kifejezi: „Wie zu Neujahr, – So das ganze Jahr”. A ki újesztendő napján disznóorrot eszik, szerencsés lesz. A disznót sokszor úgy fogják fel, mint jót jelentő állatot.

Vízkereszt. A házfüstölés vízkereszt-, karácson- és bévedestén (Szilveszterkor) még közönséges szokás Alsó-Ausztriában (Rauchnächte). Ha a kis processió körmenetéről visszatért a szobába, mindnyájan letérdepelnek és imádkoznak, mire a férfiak süvegjüket vagy kalapjukat, az asszony személyek fejkendőjüket a füstölő fazék fölé tartják s aztán ízibe fejökre teszik. Ez hasznos a fejfájásról.

Ezen az estén az utolsó tál ételt nem szabad elkölteni, hanem valami maradékot hagynak a tálban s ennek szélén a kanalakat, hogy Berscht vagy Berschtl (Berchta) asszony, ha éjszaka kiséretével, a kereszteletlen gyermekekkel („Zodavascherln”, tücskökkel) betér a házba, találjon valami ennivalót s ne legyen oka panaszkodni a rossz gazdálkodásról, vagy épen boszút ne álljon. A kinek a kanala reggelre megmozdúlt helyéből, szerencsétlenségtől tarthat; ellenben nőtlen személyek, kiknek kanalára sok tej rakodik („Anreint”), csakhamar megházasodnak (Ybbs-völgy). Másnap a háznép eszik a tejből (Berschtmilch); a tyúkok is kapnak belőle valamit, hogy szorgalmatosan tojjanak, meg a tehenek is, hogy sok és jó tejet adjanak. A Wechsel vidéken a Berschtl-t szép hófehér asszonynak, általában jó tündérnek képzelik, kit vízkereszt éjjelén, a hol három határ összeér, vagy keresztútakon lehet látni; ott szivesen meg is mutatja a rejtett kincset. Az Ybbs völgyében Berscht asszonyt, az eredeti mythologiai felfogással ellenkezőleg, rendesen rémnek tartják, kivel a karácsontól vízkeresztig való éjszakákon (Unternächte) nem jó volna kóborlása közben találkozni. Vízkereszt ünnepe előtt és után a vízkeresztezők („Sternsinger” „csillagénekesek”) is több napig járnak helyről-helyre.

Vízkereszt előtti estén szép tisztára szokták söpörni a szérűt, „mert hogy a három királyok éjjel tánczolni akarnak rajta”. A vízkereszt ünnepével összefüggésben van a Wechsel vidéken még szokásos úgy nevezett tevehajtás („Kameeltreiben”) farsang vasárnapja előtti hétfőn és kedden. Egy csapat czifrán öltözött maskarás legény képezi a három királyok kiséretét; ők vezetnek, hajtanak és kisérnek egy többé-kevésbbé szerencsésen utánzott járó tevealakot, míg két klarinétosból (pásztorok) s egy dobosból, ki a „török” agy nagy dobot veri, áll a muzsika. Minden ház előtt játszanak egyet; a begyűlt pénzt a legények farsangi czéczójára fordítják.

Gyertyaszentelő. A viasz tárgyak közűl, melyeket ezen az ünnepen szentelésre visznek a templomba, hadd említsük meg különösen a vihar- vagy Flórián-gyertyát („Wetter”- vagy „Floriani-Kerze”). Ezt erős zivatarok idején paraszttanyákon, sok helyütt polgárházakban is gyújtanak. A tulkoknak régebben egy szelet kenyeret adtak gyertyaszentelőkor, melyre három csepp viaszt cseppentettek (Gfőhl).

A gyertyaszentelőt „paraszt újesztendő”-nek is híjják; „z’Lichtmess sind d’Jahr aus” (Gyertyaszentekőkor ki van az esztendő), mondják a cselédekre nézve, mert a szokásos „változásnapok” közt ez az ünnep legelöl áll. (A többi közűl különösen említendő: Sz. György, Sz. Jakab, Sz. Márton). Szolgálók költözködéskor egy palaczk pálinkát visznek magukkal („Wanderbranntwein”), melyet minden szembe jövő ismerősükre ráköszönnek. A beálló új cseléd a paraszt gazdaasszonyától rántottát kap, s a „kemény” padra kell ülnie, hogy „maradós” legyen. Retz vidékén az utolsó hetet, melyen a szolgálatból kiálló cselédnek semmit sem kell dolgoznia, faczér hétnek híják „Schlankeltage”; schlankeln = hévizálni, kóriczálni).

Szérűünnep (Der Tenneboss, „Tendlboss”). Ezt a falusi ünnepet farsangon tartják, ha a szérűn a munka, a gabonacséplés elvégződött. („Bossen” annyi, mint verni, itt cséppel, tehát csépelni). Alig hogy megtették az utolsó csépütést, átszalad egy szolga vagy gyerek a szomszédba s bekiált a szérűbe: „Mi lecsépeltünk!” („Wir hab’n ausdrosch’n!”). Avval megdöngeti a pajta kapuját, vagy pisztolyt is süt el. Máskép is megtréfálják a „lusta” szomszédot, a ki vissza van a munkával. Szalma vázat támasztanak a csűre kapujához, vagy cséplőbábot („Dreschermandl”) tesznek fel a tetőre, husángot dobnak a cséplők közé, mindenféle ócska szert tömöszölnek valami csuporba („Häfen”), egeret is fognak bele s aztán mindenestűl kiborítják a szérűre, vagy főzőkanalat dugnak a szalmába s ezt kiabálják: „Holla, der Tendlboss is g’wunna!” (Göpfritz an der Wild), stb. Az a legény, a kire az ilyen s hasonló tréfabolondságok véghezvitelét bizzák, nagy hamar kereket oldjon ám; mert, ha megkapják, ugyan pórúl jár. Bekormozzák a képét, jól kinevetik, egy óráig is oszlophoz kötve álltatják, vagy derekasan megrakva nyomban haza kergetik. De azon a telken, a hol „elcsépeltek”, sincs se hoszsza, se vége a mindenféle széleskedvű bolondozásoknak. A ki az utolsó csépütést teszi, azé az „egér”, vagy úgy híják, hogy: „Stadlhenne”. Általános nevetés közt szalmával fonják be a csép hadaróját, evvel aztán a szoba küszöbére, vagy a házajtóra hármat kell ütnie s a közben ezt mondani:

„Eins, zwei,drei,
Der Tendlboss g’hört mein!”

vagy:

„I wett’, i wett’ um ein’ Eimer Wein,
Der Tendlboss ist mein!”

(„Egy, kettő, három, A „T.” az enyém.”
„Fogadok egy akó borba, Enyém a „T”.)

A csillag-énekesek.
Greil Alajostól

Ha megkaphatja a gazdasszony, a ki többnyire már készen várja egy dézsa vízzel, kelletlen tusfürdő és új kaczaj a jutalma; ha jól üt ki a csíny, egy ital bor az asszony büntetése, vagy egy kis áldomást kell adnia. Néhol csépes és csipkefejkötős szalmaembert („Glunkel”-t) is akasztanak a „Stadlhenne”-re (Mank táján). Hogy az asszony jókor a fánksütésre gondoljon, az utolsó ágyás alá a szérűn fahasábokat tesznek („Krapfaholz”), hogy nagyobb legyen a csattogás. Ekkor a cséplők valamelyike, rendszerint a „Stadlhenne”, asszonynak öltözve, észrevétlen a tűzhelyre teszi a fánksütőfát, meggyújtja s kereket oldva így kiabál (Landersdorf, kremsi kerület):

„Das Krapfaholz, das liegt am Herd,
D’Frau wird wissen, was den Dreschern g’hört,
A Reiter voll Krapfa, a Plutzer voll Wein,
Da können die Drescher brav lusti’ sein.”

(„A fánksütő fa a tűzhelyen van, a gazdasszony jól tudja, mi jár a cséplőknek, egy rosta fánk, egy kobak bor, hadd vígadjanak.”)

A cséplő áldomás nagyobb parasztházakban a legbőségesebb lakomák közé tartozik, s többnyire déltől késő estig tart. Vidékenként más-más neve van: Tendelboss, Dreschhahn, Tennhahn, Stadlhahn; az utóbbi nevek onnan eredtek, hogy régebben egy szentelt fekete kakas volt a lakozáson a főétel. Azonban a legjobb falatokat, a czombját és szárnyát, nem költötték el. Áldozatnak hagyták meg, hogy esztendőre jó aratás legyen.

A farsang Alsó-Ausztriában is a legvígabb ideje az évnek, melyben bő lakzik tánczczal és maskarázással váltakoznak s általában vidám, sokszor veszett mulatozás járja. A tulajdonképeni farsang „zabáló csütörtöktől” (der „feiste Pfingsttag”) hamvazó szerdáig tart. Néhol még ma is megkülönböztetik a „nagy” és a „kis” farsangot. Amaz Sexagesima-vasárnaptól hamvazó szerdáig tart, emezt ádvent előtt „Katalin vasárnap”-ján ünneplik.

Farsang utolsó napjain némely vidéken a fuvarosoknak ingyen ellátásuk van a fogadókban, vagy legalább fánkot kapnak és a fölszolgáló leánytól bokrétát a kalapjukra. A törzsvendégek számára is mindenütt egy-egy tál fánk van téve az asztalra. A farsangi tánczmulatság sokszor már vasárnap kezdődik s hamvazószerda előtti éjjel vagy csak reggelre szakad vége. Nem egy különben csöndes legény rúg ki ilyenkor a hámból s veri el régóta takargatott bérét a kedvesével, a kit „ki kell tartania” s istenesen megvendégelnie.

Tetőpontra hág a veszett ujjongó kedv a húshagyókeddi maskarás, bolondját járó menetekben. A legények a legnevetségesebb, legfurább gúnyákba öltöznek s kocsin ülve kezük jártatásával kifigurázzák a kovácsot, péket, szabót, csizmadiát, mosóasszonyt s egyebeket. A menetet rendszerint banda kiséri, de hallani fülszaggató macskazenét is. Laaban és környékén egy magános bolondozó szaladgál ide-oda s szerepe abban tetőzik, hogy egy sódart lop, melyet aztán zenekisérettel a fogadóba visznek s ott elköltik. A lajthamelléki Bruckban az ú. n. „Kittel”-ek (zubbony) járnak körűl, s ezzel a névvel csúfolják őket, a miért aztán jobbra-balra vesszőcsapásokat osztogatnak. Másutt a farsangi menet muzsikások után házról házra járva füstölt húst, zabot, búzát, rozsot, tojást, pénzt szed. Egy maskara szalmakoszorús lovon jár és selyemszalaggal díszített üveget köszönget a népségre. Arra a házra, melyben tánczos leány lakik, különös figyelmet fordítanak, s a megtisztelt hajadonnak hússal és fánkkal kell sziveskednie. Találkozni a dörmögő medvével is („Brummbär”), aki ugyancsak tánczol ám a bámész gyerekhad előtt. Wechsel táján teve és kecske is van a csapatban. E farsangnak a téli napfordúlat ó-germán ünnepével való összefüggését főképen a bolondos járatoknál még helylyel-közzel látható, lóhúzta kerék mutatja, melyen egy szalmabáb fekszik. Ez a formátlan szalma-ember, melyet néha kocsin is visznek, jelképezte s jelképezi ma is a farsangot, s mindenféle csúfot űznek belőle.(A legyőzött tél).

Húshagyókedden.
Greil Alajostól

Göpfritzben húshagyókedden két maskarás legény utánozza a tél és nyár közötti régi versengést. A télnek báránybőrsüveg van a fején, csép a kezében s karja, lába szalmával van körűltekerve. A nyár fehérbe van öltözve s jelképe egy sarló. Így járnak házról házra s egy dalt énekelnek, melynek jelleme már az első szakokban ki van fejezve.

Húshagyókedd délutánján, vagy hamvazószerdán eltemetik a farsangot. Egy szalmabábot („Todamandl”-nak is híják) vagy egy maskarás legényt, néha egy részeget, szent-mihály-lovára fektetnek s vagy a hóba, vagy valami gödörbe, helylyel-közzel a szemétdombon is, a temetési szertartások utánzása s jajveszéklés vagy macskazene közt eltemetik. Hirschbachban „zsidót” temetnek. Egy hosszú kenderszakállas rabbinus végzi a functiókat; egy pár érthetetlen szót mormol valami nagy könyvből, behinti a halottat vízbe vagy sörbe mártott üvegkefével s ezt a czerimoniát minden útba eső kocsma előtt ismétli. A megszomorodott felek előtt megy a „Moschel” édes anyja, a ki fülszaggató óbégatást követ el. Csak este „temetik el” a zsidót, a mi abból áll, hogy széttépik a szalmabábot.

Hamvazószerdán sok helyütt divatban van a „heringlakoma”, (melyet „Fischball”-nak is neveznek); Laaban és környékén a „Disteljäten” (bogácsgyomlálás) kifejezés járja, s a fogalmat a szántóföldre vonatkoztatják, mely így kevesebb bogácsot terem. Másutt a paraszt gazda, ki már farsang hétfőjén a zabnak a „gyökerére ivott” (Wurzel trinken), hamvazószerdán ismét a kocsmába megy, hogy a zabot „dagaszsza”, s „a buzát áztassa”, míg a szolgalegénynek ugyanott a „csoroszlyát” kell „beáztatnia” (den Pflugzwickel dechteln). Egyébként is a gazdálkodó élettel kapcsolatban tűnik föl a farsang. Teszem, az a hit, hogy, ha a farsangi tánczban magasat ugranak a leányok, jó nagyra nő a kender. Zöldcsütörtöktől hamvazószerdáig minden dolog pihenjen, az orsó is, mert „Pfingstaweibl” ismét szétbontaná a fonást s nyáron sok lenne a kígyó. Húshagyókor megkenik a béresek a szerszámot, hogy a jószágot ne bántsa nyáron a bőgöly.

Gergelynapkor (márczius 12.) sok vidéken az úgy nevezett „Halterschnalzen” (pásztorok ostorpattogtatása) szokásos, minthogy ezen a napon hajtják ki a jószágot először. Egy kis borravalóért a pásztorgyerekek „versenyt” is pattogtatnak. Az estéli lakzin a kocsmában jellemző főétel az „Oaringschmalz” (rántotta).

Virágvasárnapján a parasztlegények, főkép a hegységben, nagy leveles ágakat visznek póznán a templomba szentelés végett. Ezek minden részének megvan a maga jelentése: a pálmagaly (a fűzfavessző, a salix capreáról) az Úrnak Jeruzsálembe történt ünnepi bevonúlására emlékeztet; a zsírfényű magyallomb („Schradllaub”, ilex aquifolium) tyúkot, tehenet s lovat óv a bajtól; a boróka („Segelbaum”, juniperus sabina) az állatok „rontásáról” használ. Mogyorófagalyakat is szeretnek hozzátenni, mint a melyek elhárítják a villámcsapást. A szép piros almáknak is, melyek a leghosszabb vesszőkre vannak tűzdelve, hasonló erőt tulajdonítanak.

Jóformán egész Alsó-Ausztriában népszokás virágvasárnapján isteni tisztelet után három „pálmabarkát” nyelni le; ezt némely jámbor éhomra teszi. Jó ez, úgy tartják, betegségek és más gonosz bajok ellen; e végre az istállóban a jószággal is három „barkát” etetnek meg. Közhit, hogy ez időtájt rejtet kincshez lehet jutni. Minden vidék tele van erre vonatkozó mondákkal; de az ember mindig incselkedő hatalmakkal áll szemközt s utoljára is csalatkozik. Említést érdemel végre még az úgy nevezett „Palmesel” (virágszamár) is. Ennek híjják azt, a ki virágvasárnapján legkésőbben kel.

Zöldcsütörtökön a harangok „Rómába útaznak”. Ekkor kell az első zöldségnek az asztalra kerűlnie. Nagy szerepet játszanak a nép hitében a zöldcsütörtökön tojt tojások. Azt tartják, hogy ezek a tojások igen soká, sőt egész esztendőn át frissek maradnak. Húsvét vasárnapján megszenteltetik s óvószerűl költik el „sérűlés” s más egyéb sebek ellen. Néhol a szentelt tojás héját a szántóföldön hányják el; az is szokás, hogy a tojásokat a mennykő becsapása ellen a tető alá teszik, vagy a kereszten függő Jézus hét szavainak egyikét írják rájok s tűzvészkor a tűzbe vetik, hogy a pusztító elemet megfékezzék.

Kelepelő gyerkőczök.
Greil Alajostól

Nagypénteken lehetőleg minden zajos munkát kerűl a nép, még a kenyérsütést és mosást is. Némely parasztasszony a nagyhét három utolsó napján se tejet, se tojást nem ád el. Rossz jelnek tartják, ha valaki azon a napon születik, melyen az Úrnak Judás árúlása miatt kereszthalált kellett szenvednie. Nagypénteken napkölte előtt kimennek néhol az asszonyok a közellevő földre s üres kötényből kezökkel a vetés tagjártatását csinálják.

Zöldcsütörtöktől nagyszombatig járnak az úgy nevezett „Ratschenbuben” (kelepelő gyerekek) csörgő szerszámaikkal házról házra s jelt adnak az angyali üdvözletre. Mondókáik is vannak.

Nagyszombaton délelőtt a tűzszentelés megy végbe. A templomi szertartás befejeztével kiki azon van, hogy a szentelt fát meggyújtsa. Miután ez sikerűlt, nagy sebten haza szaladnak, hogy a még pislogó darab fáról kaphasson lángot a tűzhely. Szentelt fát majd mindenhol tűznek le a mezőkön, s heves zivatar idején otthon megpörzsölik, hogy elfordítsák az elemi károkat. Az e napon szentelt vízből is (keresztvíz) visznek haza kisebb edényekkel, mert a szenteltvíznek („Weihbrunn”) nem szabad egy keresztény házból sem hiányoznia.

Nagyszerűt mutatnak a nagyszombaton feltámadás után vagy húsvét vasárnapján jóval napkölte előtt a hegyormokon felgyújtott tüzek, melyek az ó-germán napimádásra emlékeztetnek. Mozsarak dörögnek, pisztolyok durrognak ilyenkor szakadatlanúl, míg az utolsó lángocska is ki nem aluszik. A legények, miután meggyújtották a tüzet, egy szép kis imádságot is mondanak.

Imádkozás a mezőn.
Greil Alajostól

Húsvét vasárnapján a családapa hajnalszürkületkor kimegy az övéivel a mezőre, hogy a zöldelő fák alatt imádkozzanak, és pedig a férfiak egy almafa alá, az asszonyok pedig egy körtefa alá állanak. Arczczal mindenikük a nap felé fordúl, a ki ma az Úr dicsőséges feltámadásán való örömében az ég alján felbúván, hármat „szökken” („Hupferl” machen). Ez a szép szokás a napszökések mythikus hitének keresztyén változata. Néhol a paraszt húsvétkor napkelte előtt kimegy a mezőre, fiatal gabonahajtást szed, s a föld termésének és jószágának áldásáért könyörög. Otthon szentelt vízzel hinti meg a zöld sarjat s a barmoknak adja. Nagy becsület ily szent ünnepel először búni ki az ágyból, s a ki húsvétkor utoljára kel föl, azt „Osterbloch”-nak csúfolják („Bloch otrombát, gyámoltalant jelent). Némely helyen húsvétkor napkelte előtt a kert valamelyik magas fájára akasztják a megszentelendő húst, mert a római pápa a húst az egész világ számára megszenteli áldásával. A hússzentelés templomi szertartása egybe van kötve a fő istentisztelettel.

Az első húsnak, melyet húsvétkor esznek, szentelt húsnak kell lenni; ezt némely vidéken tojással és húsvéti kalácscsal az isteni tisztelet után ünnepi ruhában költik el, vagy első „húsétel”-űl tálalják fel. Húsvétkor a pékek húsvéti kalácscsal kedveskednek a vevőiknek, a mészárosok pedig füstölt nyelvvel, vagy báránynyal. Vendéglőkben még néhol szentelt húst tesznek a törzsvendégek elé („Aufgeschnittenes”-t, azaz borjúhúst, sódart, nyelvet, kalácscsal). Igen elmés húsvéti szokás, amolyan földszentelés, tartotta fenn magát mind maig Wechsel vidékén. Ugyanis húsvét vasárnapján az apa övéivel a zöldbe megy („in d’ Groan”), azaz ki a megmunkált földekre. A családtagok, a gyermekek is, mind egy-egy szentelt vizes edényt visznek az egyik, szentelt pálmagalyat a másik kezükben s így lépdelnek egymás mellett, halkan imádkozva és szentelt vizet hintve a földre. Akközben helylyel-helylyel a szántóföldbe dugdozzák a szentelt galyakat s így az erre az esztendőre meg van áldva.

Húsvéthétfőn délután sok helyt szokásban van az úgy nevezett „Emausgehen”. Ugyanis meglátogatják az atyafiakat, a kik a környéken laknak.

A kókányozás.
Greil Alajostól

A Morva-mezőn érdekes szokással találkozni, mely „Schmeckostern” névről ismeretes. Húsvéthétfőn t. i. a szlovák legény fűzfavesszővel helybe hagyja a szeretőjét, húsvétkedden pedig a leány a legényt. Minél nagyobb a szeretet, annál sűrűbb és erősebb a verés. Ezért aztán húsvéti tojást adnak egymásnak. A húsvéthétfő és a fehérvasárnap valóságos örömnapjai a gyermekeknek, mert akkor mennek el keresztszüleikhez s „piros tojást” kapnak, a min bőséges lakomát kell érteni, melynek maradékát aztán haza viszik. Pénzt is kapnak a kis vendégek, s a keresztszülék egy-egy ezüst pénzdarabot szoktak a nagy kalácsba tenni („Göd’nkipfl”). Némely gazdag paraszt büszke rá, hogy húsvétkor a szobája tele legyen keresztgyerekekkel. Húsvétkor szokás a keresztgyerekek „fölruházása” is, ha tizenkettedik évüket elérték, vagy az előbbi évben megbérmálták őket. Fehérvasárnapon meg szokták látogatni a „nagyanyát” is, a miért ezt a napot „Ahnlsunntag”-nak híják. A tojásjátékok közűl a legközönségesebbek a „törés” (rézpénzzel, „Einhauen”), a „kókányozás” (egyik tojást a másikkal, „Pecken”) és a görgetés (a legörgő tojás a másikét találja, „Eiwalzen”).

Szent György naphoz nem egy jellemző szokás és hiedelem fűződik. Figyelmet érdemel a „Jörg’n-Schnalzen” (ostorpattogtatás), melynek a Felső-Ausztriával határos vidékeken van legnagyobb divatja. Ez a nép közt még mindig eleven boszorkány hittel függ össze. A legények két héttel Szent György előtt és után s e napon este is egyre durrogatnak hosszú ostorral, mert a meddig az ostorpattogás elhallik, nincs hatalma boszorkánynak.

Egy másik jó régi szokás a határfecskendés („Rainspritzen”). Szent Györgykor és május elsején a gazda vagy gazdaasszony, néha a szolgalegény vagy szolgáló is, bejárja, olvasón imádkozva, a határmesgyéket s szentelt vizet hinteget, néhol ezzel a mondással: „Alles Böse weich’von dannen – In Jesu und Maria namen”. Közönséges az a hit, hogy Szent György nap éjjelén a boszorkányok napkölte előtt kötényükkel letörlik a harmatot („Thaufischen”), hogy a tehenek elapadjanak.

Igazi népszerűek Alsó-Ausztriában is a május elsei játékok és mulatságok. Esznek, isznak, énekelnek a szabadban, járják a tánczot a májusfa körűl, míg merész mászók az árboczok tetejéről alá integető díjakért versenyeznek. A zenekart sokszor egy harmónika pótolja, sőt az együgyű dorombbal („Fotzhobel”) is beéri a tánczos kedvű népség. Május első éjjelén a legények tekintetben lévő helybeli lakosoknak, de még inkább szeretőjüknek tiszteletűl, gyűlöletes személyeknek, főkép rossz hirű leányoknak pedig csúfságból májusfát állítanak a házuk elé.

A Morva-mezőn a szlovák legény egész éjszaka a májusfánál heverész, melynek csúcsán libeg-lobog az a selyem kendő, melyet rá a szeretőjének ajándékúl este titkon feltűzött.

A májusfához egy szép legenda fűződik. Szent Fülöpöt kínos halálra keresték a pogányok. Hogy tartózkodása helyére ismét könnyen rátaláljanak, egy fát állítottak a ház elé, melyben lakott. De, midőn a poroszlók megjelentek, mindenik ház előtt állott ily fa úgy, hogy nem találhatták meg a szentet. Az újabb kutatás a májusfában a tavasz megszemélyesítését ismeri fel.

Pünköstkor némely helyen kora reggel hegytetőkre mennek ki, ott a szent lelket hívják. Ezt úgy nevezik, hogy: „heiligen Geist fangen”.

A pünkösti pattogtatás Alsó-Ausztriában még ép oly divatos és azon jelentésű, mint a szent-györgynapi. Sajátszerű keresztény felfogás szerint az ostorok zúgása a Szentlélek lejövetelére emlékeztet.

A pünkösdi lődözéssel („Bäume anschiessen”) fagytól és villámtól akarják óvni a gyümölcsfákat. Az a hit, hogy pünköst vasárnapján napkeltekor a pápa az egész világnak áldását adja, közönséges; azért is jókor kimennek a szabadba és imádkoznak, arczczal az örök város felé fordúlva.

Némely vidéken nyoma van a másfelé oly ösmeretes „pünkösti király”-nak. Jetzelsdorfban pünköst tájban néhány legény bejárja a helységet, még pedig hétköznapi öltözetben; csak egyikük van „csuklyá”-ba bújtatva, azaz virággal teletűzdelt czukorsüveg forma vesszőfonadékba, mely egészen beborítja úgy, hogy a lába is alig látszik ki. A király és kisérete előtt egy magas zöld faágat visznek, melyre színes szalagok vannak aggatva. Régibb feljegyzés szerint azelőtt a pünkösti király arczát feketére mázolták, s a körűljárás végződtével a királyt vízbe dobták. Hogy ez az alak nem egyéb, mint a május megszemélyesítése, azt ezek az elnevezések is bizonyítják: Maikönig, Maigraf.

Úrnapján a templomi körmenet után az útra állított nyirfákról galyakat törnek s elteszik az ablakokba vagy másuvá, mert villámhárító erejük van. A virágkoszorúkat se dobják el, hanem vagy mint szentelt eleséget a jószágnak adják, vagy a tejes köcsögök körűl fonják.

Napfordúló estéjén Alsó-Ausztria sok vidékén hegyeken, halmokon tüzek lobognak és mozsarak durrognak. Annyi rőzsét és aprófát hordanak össze, hogy gyakran órák hosszat, késő éjjelig is folyton lánggal ég. Azonkivűl üres szurkos hordókat gyújtanak meg, égő seprűket csóválnak. Sok helyt röppentyűket is eresztenek s bengáli tűz gyönyörködteti a szemet.

A napfordulói tűzbe szentelt fát, régi pálmaseprűt és elfonnyadt úrnapi koszorúkat is dobnak. Legények és leányok, kéz-kézben, versenyt ugrálnak a tűzön át és sokat hanczúznak. Ha a legények, s még inkább a leányok magasra ugranak a tűz fölött, akkor, azt tartják, nagyra nő az idei kender és gabona. Ha bogácskórót dobnak a tűzbe, ez a gaz a következő esztendőn nem tenyészik buján. Az a föld, melyen nem ég napfordúlói tűz, egész esztendőt át gyászol. A meddig elvilágít a napfordulói tűz, nem lesz jég. A ki a napfordulói tüzet átugorja, nem fájdúl meg a dereka aratásban. Vannak nyomai, hogy a napfordulói tűz áldozati szent tüze volt a németek őseinek.

Úrnapja után hosszabb szünete van az egyházi ünnepeknek; annál jobban elfoglalják a népet a gazdasági érdekek. De ez az erős munka sincs örömek hijával; a gabona aratása („Schnitt”) falusi ünneppé válik, melynek jelentőségét kivált egy igen elmés szokás jellemzi. Több helyen még most is koszorút nyújt át a gazdának valamelyik arató s ezt mondja vagy énekli el:

„Geehrter Hausherr, der Schnitt ist aus!
Wir kommen jetzt vom Schneiden z’Haus,
Wir haben geschnittenund angebunden
Und haben einen Kranz gefunden;

Der Kranz ist von Gold und Edelstein,
Wir haben geschnitten undnicht getanzt
Der Hausherr soll zufrieden sein.”

(„Becsületes gazda, az aratásnak vége van! most jövünk haza az aratásról, arattunk és kötöztünk, s egy koszorút találtunk; a koszorú arany és drágakő, arattunk és nem tánczoltunk, legyen hát a gazda megelégedve.”)

A ki a mondókát elmondja vagy elénekli, egy forintot kap. A koszorút elteszik újig. Az arató áldomás („Schnitthahn, Saathenne”) busásabb lakoma, melyből a zsiros kásának és fánknak nem szabad hiányoznia. Nagyobb helyeken a lakomát néha táncz fejezi be. Az ó-germán arató áldozati kultuszra emlékeztet még némely aratáskori szokás. Teszem, egy-egy csomócska gabonát hagynak a földön a pásztorok vagy falubeli szegények számára. Ismeretes az úgy nevezett „Windknopf” vagy „Windzopf” is, melyet az utolsó kalászokból csinálnak és a szélnek hagyják.

Szent Lőrincz naphoz az a hiedelem fűződik, hogy azon, bárhol ássák fel a földet, tüzes szenet találni, mert Szent Lőrinczet ezen sütötték meg.

A Szent Mihály után való hétfőt „Lichtbratlmontag”-nak hívják. Mert a rá következő napon kezdik meg a szabók, csizmadiák, asztalosok, bognárok és egyéb mesteremberek a gyertyavilág melletti dolgozást, azaz őszszel és télen este világnál folytatják a munkát. Előtte való vasárnap elköltik a „Lichtbratl”-t. Ezen általában valami jobbféle lakoma értendő, melyen a pecsenye a főétek. A rá következő hétfő a lakomától veszi nevét s félünnep („Anfeiertag”).

A szüret kezdetén (wenn „’s Biri aufg’sperrt” ist = ha a hegyet megnyitják) mozsarak s pisztolyok durrognak s örömtüzeket gyújtanak. E napokon a szőlőmunkások közt, a fárasztó munka mellett is, széles jókedv uralkodik, melyet újjongatással és dalolással mutatnak ki. Még a költői lélek is megpezsdűl bennök, mert kocsit, barmot szőlőgalylyal s virágkoszorúval díszítnek fel. Szüret idején a húsétel járja, mely tavaszszal és nyáron szűken van a vinczellér körűl. Mint a mezei munkás, a szőlőmíves sem feledkezik meg szüretkor a szegény emberekről. Megengedi neki, hogy a megszedett szőlőben böngészhessenek. A szüret végeztével „jó esztendőkben” egy kis tánczos dáridót is szoktak csapni a kocsmában („Presserball” = préselők bálja).

Igazi népünnep több helyen az úgy nevezett „Kirchweihe” (búcsú), az egyes gyülekezetek hálaünnepe, mely minden községben más-más napra esik. A készülődés erre a napra (Kirchtag) már hetekkel előbb kezdetét veszi. Söprik, tisztogatják a házat kivűl, belűl s oly költséget tesznek, mint akármely legnagyobb egyházi ünnepre. A búcsúra boldog, boldogtalan, rokon és ismerős hivatalos; ki is tesznek magukért, ugyancsak megadják a módját mindennek. De nemcsak a házban, kinn a templomtéren is nagyban folynak az előkészűletek. Ez a feladat a két vagy három legényre („Kirchtag- oder Hüttenbursche”) néz, kik, pajtásaiktól választva, már előre megrendelik a muzsikusokat, felállíttatják a tánczoló bódét vagy sátort, s az ünnep napján a rendről gondoskodnak. A tánczhely („Hütte”) egyszerű alkotmány, mely galyakkal van befonva s virággal, zászlócskákkal, papiros lánczczal s effélével felczifrázva. Némely helyen nem csinálnak ilyen bódét, hanem a kocsmában tánczolnak.

Az aratók koszorúja.
Greil Alajostól

Az ünnep terét többnyire valami karcsú fenyő is díszíti („Kirtabaam” = búcsúfa), melyet a búcsús legények a község erdejéből szereztek, hegyéig lefosztottak s mindennel felékesítve, ünnep előtt való éjszaka felállították. Sokszor a fa csúcsán fűzéres borosüveg pompázik, vagy piros selyem keszkenő lobog, s akad jó mászó legény, a ki lehozza szeretőjének. Korán reggel egy muzsikus járja be a helységet s felveri szerszámával az alvókat. Délelőtt ünnepi istenitisztelet van; ebéd után ráhúzza a banda a papház, általában a „jobb” házak előtt; a zenészeket megvendégelik s borravalót is kapnak. A banda élén járnak a búcsús legények, kalapjukon és gomblyukokban koszorú és selyempántlika, egyik kezükben a borospalaczk, a másikban az ivópohár. Így veszik sorra a házakat, ráköszönik a bort a gazdára s gazdasszonyra s meghívják őket a búcsúra. A délesti istenitisztelet után kezdődik a tulajdonképeni népünnep. A szomszéd falvakból csapatonként érkeznek a legények és leányok, hogy részt vegyenek a búcsúban, s egyszer megint isten-igazában kitánczolják magukat. A banda minden újon érkező csapatnak, egyes pároknak is, valami darabot játszik fogadásképen s bevezeti őket (ez az ú. n. „Einbloaten”). Ha már elég a vendég s kiki fizetett, kezdődik a táncz. A Morva-mezőn a németeknek és szlávoknak külön tánczhelyiségük van, a mit már maga a nemzetiség különbözősége is megmagyaráz, de még inkább gyakorlatilag a két népfaj tánczainak különbözősége. Minden táncz után a legény a tenyerébe csap a tánczosnéjának, a mit ez nyomban viszonoz s úgy megy vissza helyére a társai közé. A tánczközökben a muzsikusok elé állanak a legények s zenekiséret mellett nótákat dalolnak. A tánczoló bódé körűl ülnek a házasemberek feleségükkel, gyerekeikkel és vendégeikkel, s bort, sört vagy méhsört iddogálnak; nyalánkságok is vannak a durván ácsolt asztalon, hogy különösen a gyerekeknek is legyen valami harapni valójuk. Húsfélét azonban egy falúbeli lakos sem eszik a búcsútéren, vendégeit se kínálja olyannal, nehogy úgy tessék, mintha otthon nem látta volna el őket elegendőképen. A tánczosnékat, ha szomszéd faluból érkeztek, szintén meghívják vacsorára szüleikhez a helybeli legények. De ha legény, leány „vidéki”, a tánczos egy fertály „libát” („Gansl”), kávét és bort adat a tánczosnéjának. Régebben az is szokás volt, hogy a helybeli legények egy-egy muzsikust hívtak meg ebédre és vacsorára.

A kocsma előtt, a kapuszínben és az udvaron bábosok állanak. Kucséberek (Gottscheer) is járnak-kelnek kosarukkal s a legények páros-páratlant s egyebet játszanak narancsra, czukorskatulyára, fügére mire. Egész éjszaka áll a táncz; reggel a legények párjukkal haza muzsikáltatják magukat („Ausblasen”). Az ünnepi kiadások kiegyenlítése a búcsú-legények dolga.

Néhol két-három napig is eltart a búcsú, vagy következő vasárnap van a folytatása. Az is szokás némely vidéken, hogy a búcsút, ha vége van, „eltemetik”. Egy álorczás legény siránkozik néhány előtte heverő tört palaczkon, vagy rongyos zászlócskán, a muzsikások pedig gyásznótákra zendítenek.

Búcsú.
Greil Alajostól

Késő őszszel, helyenként azonban csak télen nyílik meg a fonóház. Oly vidékeken ugyanis, hol a paraszttanyák sűrűn, vagy épen helységekké csoportosúlva állanak, a leányok délutánonként, vagy vacsora után össze-összejönnek rokkájukkal valami parasztházban, még pedig felváltva ma ebben, holnap amabban, és fonnak. Emellett természetesen foly a tere-fere, pletyka, találósmesejáték, stb. A „fonó” azonban igazi fészke a népi költészetnek is, hol a legcsudálatosabb mondákat, gyönyörűbbnél gyönyörűbb meséket, törűlmetszett nótákat és dalokat lehet hallani. Sokszor az egész fonó sereg a mesemondón felejti a figyelmét, egy rokka se pereg a szobában s a háziasszonynak úgy kell hazatuszkolni a leányokat. A hol a tisztességre néznek, férfiszemély nem mehet a fonóba. Hanem aztán odakünn lesnek a legények a hazatérő leányokra, s istenesen „kiharangozzák” őket kolomppal, üres hordóval és korsóval, melyeket ugyancsak kongatnak, továbbá fütytyel és gajdolással olyan búcsúzót csapnak, mely túltesz akármely városi macskamuzsikán. Iparkodnak is a fonólányok észrevétlenűl illanni haza. Egy-egy leányzó ilyenkor örömest ád találkozót a szeretőjének. A hol vacsora után gyűlnek össze fonni, gyakran késő éjjel harmonika vagy czitera mellett járt táncz fejezi be a közös munkát. Minthogy ez esetben természetesen a legények is ott vannak a mulatságon, a fonóház erkölcsi tekintetben nem ritkán elveszti ártatlan voltát.

Néhány évtized óta kezd sok vidéken elárvúlni a régi fonóház; a józan korszellem e csöndes helyekre is behatolt s a rokkával együtt egy kedves költészet tündérszálait is jóformán elpusztította.

Valamint a fonást, úgy egyéb munkát is közösen szoktak végezni, p. o. a gyümölcs-csomoszolást, alma- és répahámozást, tollfosztást, tilolást. Egy-egy kotnyeles látogatóval ugyancsak elbánnak a leányok, bekenik a képét, vagy tele dugdozzák ruháit pozdorjával.

Késő ősz kezdetével az egyház két ünnepet ül egymásután; mindszentet és halottak napját, melyekben az osztrák nép különböző módon vesz részt.

Mindszentre fonatos kalácsot sütnek. Ezt adnak mindenekelőtt a háziaknak és a keresztgyerekeknek, mely utóbbiakat azonfölűl sok helyt gyümölcscsel, dióval és pénzzel ajándékozzák meg, vagy ebédre is meghívják. De szegény emberek is, gyermekek és felnőttek, kérnek fonatost a gazdagabb házaknál. Némely vidéken egy fehér czipót adnak nekik, ünnep szombatján feketébbet, ünnep napján fehérebbet, melyet mind a kettőt a háziasszony sütött, mit azután úgy tartoznak meghálálni, hogy a szegény lelkekért általában, különösen pedig az elhúnyt családtagokért imádkoznak. ellenben a fínomabb fonatosokat a keresztgyerekek számára a péknél rendelik meg. Egy-egy vagyonos parasztcsalád mindszentkor száz czipót is elosztogat a szegények közt, s az asszony ilyenkor csak azért is otthon ül, hogy senki, a ki beköszönt, üres kézzel el ne távozzék valahogy.

Néhol a felső-ausztriai határ közelében nagyobb suhanczok éjjel is eljárnak „mindszentezni”, még pedig néha maszkosan; ablakkopogtatással felverik a gazdasszonyt, a ki aztán a háborítókat musttal, almával, dióval jól tartja, sőt velök egy-két forduló tánczra is kénytelen fanyalodni.

Fonóban.
Greil Alajostól

Az a szép szokás, hogy halottak napján a drága elhúnytak emlékét a sírok feldiszítésével tisztelik, egészben véve inkább a polgári körökre szorítkozik, főleg ott, hol a parasztházak messzebbre vannak a templomtól. De a gyászistenitiszteletre, és a mindenfelé divó temetőlátogatásra özönlik a parasztság is. A szegény lelkekért bőven áldoznak imádsággal, alamizsnával.

Szent Márton napján Alsó-Ausztriának még sok vidékén uralkodik az a szokás, hogy délben fő étekűl ludat esznek; sőt p. a Lajtahegységben a rokonoknak s azoknak, kikkel üzleti összeköttetésben állanak, Márton-lúdját visznek vagy küldenek. Eggenberg körűl Szent Mártonra következő vasárnap táncz van az ú. n. „őszi zene” mellett. A legények ez alkalommal libapecsenyével vendégelik meg a leányokat, a miért is az említett vasárnapnak ott „Liba-vasárnap” a neve.

A szőlősgazdára Márton napja más tekintetben fontos. Mert akkor „keresztelik” meg a bort, azaz a mustot attól fogva bornak nevezik.

Márton napján a pásztorok néhol házról-házra járnak s beléptükkor egy-egy nyírfavesszőt adnak át, hogy esztendőre avval hajtsák ki a barmot. Bécs-Újhely körűl a pásztorok bojtárjaikkal bort szednek a házakban, melyet a magukkal hordott nagy kancsókba töltetnek az adakozókkal. A Márton-dicséret alkalmasint a napnak templomi officiumára vonatkozik. („Laudamus Deum nostrum in confessione beati Martini.”)

Borbála napján (decz. 4) cseresznyegalyat tesznek valami vizes edénybe, melyet naponként fel-feltöltenek. Karácsonkor kivirágzik a galy. A leányok ebben annak a jelét látják, hogy esztendőre férjhez mennek.

Miklós-nap szombatján két felöltözött személy jár mint Mikulás és mumus (Krampusz), s a jó gyermekeket megajándékozzák, a szófogadatlanokat megfenyítik. Sz.-Pölten környékén a Mikulás előre küldi a szolgáit, hogy a házakban a gyerekek magaviseletéről tudakozódjanak; ünnep napján maga jelenik meg a Mikulás.

Lefekvés előtt a gyermekek kalapot, czipőt vagy tálat tesznek ki az ablakba, melyekbe a Mikulás belerakja az ajándékait. Miklós napjára némely vidéken Mikulás- vagy más, állatformájú különös kenyeret sütnek. A Mikulás járásban a germán ősidőnek egy keresztényileg átidomított Wodan-mythusával találkozunk.

Nagy szerepet játszik az osztrák népnél a különböző jelből jövendőlés, melynek két fő mozzanata van: a sorsvetés, vagy jövendőmondás és a „hallgatódzás”. Tamásnap estén a nőtelenek, de különösen a hajadonok közt még nagy divatja van az ágylábtaposásnak. Bal lábbal háromszor rátaposnak a két hátúlsó ágyláb valamelyikére, ezt mondván:

„Bettstaffel, i tritt’ di’,
Heiliger Thomas, i bitt’ di’:
Lass ma erschein’n
Den Liebsten (die Liebste) mein.”

(„Ágyláb, taposlak, Szent Tamás, kérlek, mutasd meg nekem a kedvesemet.”)

Legények ezt is mondják: „Zeig mir glei’ – Mein künftig’s Wei’!” Ekkor bal lábbal kell ágyba menni s megfordítva: fejjel lábtul feküdni. Álomban meg fog jelenni a kedves. Nőtelenek Tamás napjától karácsonyig egy almát is hordoznak zsebjükben; ez idő alatt nem mosdanak, nem imádkoznak, sem szentelt vízzel nem hintik meg magukat. Karácsony-estén a külső csűrkapuban, a hol nem igen látja meg őket a háziak szeme, megeszik az almát. Ekkor kell a jövendőbelinek arra menni; de megszólítani nem szabad.

Ösmeretesek más egyéb szokások is, mint a saruvetés, fahordás, tőkevonás, ólomöntés s több efféle.

Hallgatódzáskor a leányok szeretnek valami meggyfa alá állani. Ezt megrázva, így verselnek:

„Weichselbaum, i schüttl’ di,
Thomas, i bitt’ di:
Lass ma a Hunderl bell’n,
Soll sie mein Manderl meld’n.”

(„Meggyfa, megrázlak, Tamás, kérlek, ugattass egy kis kutyát, hadd jelentse meg az uramat.”)

Némely leány a disznóólnál is hallgatódzik; ha a „vénje” mozdúl, élemedettebb férjet kap, ha valamelyik fiatalabb disznó röffen, csinos fiatalt. Ha kakasülőnél fülelnek, a megszólaló kakas a házasságjósló.

Karácsony éjszakáján keresztútra állanak hallgatódzni. Ha nevetés, dalolás, muzsikálás hallatszik, az örvendetes eseményt jelent esztendőre, leányoknak házasságot is. Imádkozás vagy siránkozó hang szerencsétlenséget jövendöl. Ha szentelt krétával kört húz az ember maga körűl, a gonosz nem bír vele, s mindenféle jövendőt lát; a felhők formájából a rája váró sorsot következteti, látja, hallja mindazt, a mi a házakban végbemegy. De természetesen ilyenkor sem mukkanni, sem moczczanni nem szabad.

Karácsony. Ezt a nagy egyházi ünnepet minden varázsával és mély jelentőségű szokásaival a lakosság minden körében igazi családi ünnepnek fogják fel és ülik meg. Karácsony-este sok családban jászolt állítanak. A gyermekeknek eszökre adják, hogy csendesen legyenek, hogy fel ne ébreszszék az alvó Krisztust, a ki majd azért a karácsonyfa ajándékaival örvendezteti meg őket gazdagon. A karácsonyfa évről-évre messzebbre terjeszti csillagzó galyait; ma már a legtöbb polgárházban ott pompázik, sőt már nem egy parasztházba is besugárzik fénye. A vacsorától a hajnali miséig való időt imádkozással, vallásos énekléssel, elbeszélésekkel és ártatlan játékokkal töltik, mely utóbbiak közűl némely családban a kártya ki van rekesztve. A karácsonynyal nagy számú jellemző szokás és hiedelem van összefüggésben.

Közönségesen el van terjedve Alsó-Ausztriában az a másfelé is honos hit, hogy karácsonyéjjel az állatok beszélni tudnak. Mindenhol el szokták ilyenkor regélni annak a parasztnak a történetét, a kinek a két ökre (vagy lova), melyeket az istállóban kihallgatott, megjósolta közeli halálát. A karácsonyi mise alatt minden kút bort ád. A jelfejtés is nagy szerepet játszik a szent éjszakán. A kinek a feje első gyertyagyujtatkor nem vet árnyékot a falon, az esztendőre biztosan meghal. A ki az asztalnál ülők közűl dióevéskor először fekete gerezdet talál, az hal meg először. A ki a háztetőn koporsót lát, nem sokára meghal maga, vagy valaki az atyafiak közűl. Ha a szent éjjelen a kulcslyukon üres szobába néz az ember, ott látja ülni azokat a rokonokat, a kik esztendőre meghalnak.

A gazdasági életet is sokképen kapcsolatba hozzák a karácsonyéjszakával. Aschbachban egy boronát, ekét és egy mércze árpát visznek a szobába, a hol imádkoznak. Másutt egy kötél szénát terítenek az udvarra, s mise után a jószágnak adják. Vacsorakor a családapa minden evőtől három legszebb dióbelet szed s ünnepnapján a jószágnak adja csemegeképen. Ez az abrak néhol csipkebogyóból áll, vagy oly kenyérből, mely csipkebogyóból kevert mindenféle gabonafajból van sütve. A pinczébe eltett káposztáról a szent éjszakán a legjobb mag rázódik le. Az almában megfordúlnak a magok, s ha ezeket földbe teszik, oly fák nőnek, melyeket nem kell nemesíteni. Ha mise alatt dolgozik” a must a pinczében, jó musttermés várható; ha pezseg a bor a hordóban, vagy „megfordúl”, jó bortermés lesz.

A karácsonyi éjféli mise alatt meg lehet ismerni a boszorkányokat is, ha kilenczféle fából csinált zsámolyra ül az ember, vagy ha átlyuggatott forgácson, kövön vagy valamely koporsódeszka görcslyukán néz keresztűl. A gonosz lelkek az imádságoskönyvet megfordítva tartják maguk előtt s háttal ülnek, vagy állnak az oltár elé.

Mise után a családokban mindjárt húslevest, becsinált vagy sült húst esznek. Több helyen disznófej van szokásban; vendéglőkben leginkább kolbász járja. Ünnepnapján „gyümölcsös vakaró” a csemege. Ebből a háziak mindegyike egy egészet kap kalácscsal együtt; sok helyt vendéglőkben a törzsvendégek is kapnak. Az egyszerű paraszt gyümölcsös vakaró közönséges kenyértésztából s felaprított aszaltgyümölcsből, névszerint körtéből áll; polgári házakban a fínomabb tészta közé diót, mandulát, fügét, mazsolát, czukros czitromhéjat, s néhányféle nemes fűszert is elegyítnek. Pálinkával is szeretik fölereszteni a tésztát. Egyéb vidékeken gyümölcsös vakaró helyett kalácsot vagy diós és mákos patkót sütnek. Karácsonykor kilenczféle gyümölcsös vakarót kell enni, akkor egészséges marad az ember s nagyon erőssé lesz, vagy a lány nem sokára férjhez megy.

Wechsel tájékán egy monda a gyümölcsös vakarót egy éhség alkalmából származtatja, mely arra kényszerítette az embereket, hogy mindenféle esőlékből holmi „zagyvakenyeret” süssenek. Később aztán ezt hálás emlékezet okáért tették, hogy abból a nagy veszedelemből megmenekűltek.

Énekes pásztorok.
Greil Alajostól

Karácsonykor Alsó-Ausztriának több vidékén „énekes pásztorok” járnak, kik magánházaknál, ritkábban vendéglőkben tréfás játékokat adnak elő. Négy fiatal felöltözik szerepe szerint s egymás után belép a szobába. Az első pásztor a házigazdát kérdezi, panaszolkodik a kemény téli hidegről s a kályha mellett leheveredik a földre. Szintúgy tesz a másik kettő, kik a pajtásuk keresésére jöttek. Csakhamar mind a három „mély álomba” van merűlve, melyből azonban az angyal felkölti őket „aranyos pálczája” érintésével. Álmélkodva hallják szavát: „Gloria in excelsis Deo!” s a bethlehemi csuda hírét. Erre együtt valami kedves pásztordalt énekelnek, melynek motivumai igazi népiesek. Aztán fölpillantanak az égre, hol ma nagyon vígan vannak, mintha a farsangot dicsérnék odafenn. Az istállóban levő kis gyermeknek mindenféle áldozati ajándékot akarnak vinni: az egyik egy kövér gödölyét, a másik piros új ruhácskát, a harmadik szép czinegét kalitkástul, stb. A „mennyei kisdednek” „gyönge kásácska” kell, mert a „gáncza még nem neki való” (denn an Sterz – bringt’s no nit übers Herz”). Ekkor képzeletben a jászol előtt állanak és szidják Józsefet, hogy ily rosz tanyát választott; „Neked, öreg, több eszednek kéne lenni”, inti őszintén az egyik pásztor. De a kis gyermek víg, gőgicsél és nevet, mihelyt hallja szólni a czinegét s megpillantja a kedves kis gödölyét, meg a piros ruhácskát, s örvendezve nyújtja feléjök kövér kacsócskáját. Végűl a pásztorok térdepelve imádják az újszülött megváltót s boldogan térnek haza. A nagyobb karácsonyi játékok közűl mint legnevezetesebbet hadd említsük meg azt, melyet Gmündben maig is előadnak. Az úgy nevezett jászolos játékok kiveszőben vannak.

István napján Murstettenben legények nyargalásznak körűl. Ennek a szokásnak ott a neve: „Stephanireiten”; vajjon ezt az ősi Wodancultus maradványának kell-e felfognunk, vagy helyi eredetűnek tartanunk, eldönteni, az eset egyedűl állván, nem lehet.

Kivált bortermő vidékeken Szent János napján bort adnak (decz. 27). A Szent János áldása, vagyis a búcsúpohár, melyet a gazda távozni készűlő vendégeinek ád, e szerint valami áldozóital.

Deczember 29-ike és 30-ika néhol „szél- és víznap” néven ösmeretes. Amazon áldozatot hoznak a forgószélnek úgy, hogy ételdarabokat tesznek a sövény oszlopaira; emezen az első molnárlegény az ebéd minden fogásából valamicskét a gátörvénybe dob, még pedig a „Wassermandl” számára. Az elemeknek áldozás szokása a pogány őskorból maradt fel.

Hogy Szilveszter estéjén a jövendölések különösen járják, magától értetődik. Hisz, ha a távol jövőt nem is, legalább a következő esztendőbeli sorsát szeretné előre tudni az ember. Leányok gyűrűt lógatnak hajszálon egy pohárba; a hányszor hozzá ütődik, annyi esztendeig tart, míg férjhez mehetnek. A mezei gazda újesztendő éjjelén cserepet vagy követ rak az almafái ágaira, hogy a virágokat el ne perzselje a villám.

Hadd említsünk meg még végtére egynehány szerencsétlen napot, melyek Alsó-Ausztriában is, mint egyebütt, születésre, betegségre s bizonyos vállalkozásokra rosszat jelentenek. Ezek: április elseje, Judás Iskariótes születése napja; augusztus elseje, melyen Luczifer a pokolba taszíttatott; deczember elseje, Sodoma és Gomorra veszedelmének napja. Magdolna napja (július 22) is szerencsétlen nap. Ezen kilencz ember felköti magát, kilencz vízbe fúl, kilencz pedig akkorát esik, hogy szörnyet hal.

Így végére értünk az esztendőnek. Mély értelmű szokások és hiedelmek lánczolata jegyzi körfutását, s ha a józanító korszellem sok tekintetben megtette is már hatását, az osztrák nép jellemző vonásai még mindenütt elég erősek arra, hogy e nép gondolkodónak, dús kedélyűnek és jóravalónak tűnjék fel az elfogúlatlan kutató és szemlélő előtt.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem