A puszták. Hoitsy Páltól
A puszták.
Hoitsy Páltól
Hoitsy Páltól
Néhány vízszíntes vonal a zöldszín különféle árnyalatában, egy kidőlt-bedőlt oldalú csárda rozzant tetővel, meg egy égnek meredő kútgém: ez az a kép, a melyből a város lakója a pusztát ismeri. Száraz tárgy a lelkesedéshez; hiányzik benne minden festői változatosság, a képzelet is alig talál rajta valamit, a mibe belé fogódzhassék; s e képre határtalan unalom szürke felhője borúl. És a költők a pusztát mégis annyiszor megénekelik; csodás szépségekkel rakja meg a képzelet; tündér ligeteket vél rajta találni az, a ki lábát először teszi reá.
A puszta azonban nem ilyen. Szépsége egyszerű; az, a mi a tengeré: a végtelenség. Nincs semmi, a mi a láthatár szélét kicsipkézze, mindenfelől csorba nélkűl borúl reá az égbolt. A szem csak annyira lát, mint a hajó födeléről: itt a víz, ott a vetés és fű zöldelő hullámit. Itt-ott egy város vagy falu tornya, mint távoli hajó árbocza, mered ég felé.
De mi hát a puszta? Elpusztúlt falu; a legtöbb esetben az. Járjátok be a pusztaságokat, sok helyen meglelitek az egykori templom romjait, vagy a helyet, melyről elmondják az öregek: itt állott a templom valaha; nyissátok fel a történet lapjait, s megtanúljátok, hogy a hol ma puszták vannak, ott valaha hasonló elnevezés alatt virágzó község volt.
A budapest-czeglédi vasút-vonaltól le egészen Kis-Kőrösig, Halasig mintegy 2600 négyszögkilométernyi területen puszta pusztát ér. Nagyobb terület, mint sok megye. Az egész országnak legnagyobb pusztasága ez. Pótharaszt, Dános, Mike-Buda, Vatya, Vacs, Hernád, Bene, Lajos, Adacs, Baracs, Peszér, Sarlósár, Balázs, Ágasegyháza, Ballószeg, Köncsög, Szent-Imre, Orgovány, Páhi, Bócsa, Kaskantyú, Bugacz, stb. egy összefüggő nagy pusztaságot képeznek, melyet sehol sem zavar meg falu. De ezen a nagy területen a legtöbb pusztának ma is megvan a romba dőlt temploma.
Pótharaszton, Vacson, Szent-Imrén ma is megvannak a falak, Mike-Budán, Halmon, Vatyán már csak elszórt téglák vannak azon a helyen, hol még nem régiben láthatók voltak a romok, máshol alig harmincz évvel ez előtt lett a földdel egyenlővé az egykori község utolsó nyoma. Néhol a név maradt meg „templom-halom”, vagy „templom-dűlő”, hirdetni az elpusztúlt falu emlékezetét. S így van ez nem csak Pestmegyében. A békési vagy bihari pusztákon, pl. Kóton, Irászon, Bucsán, Bélmegyeren, Dobozmegyeren szintén megvannak még az elpusztúlt templomok, klastromok romjai, s a történeti okiratok tanúsítják, hogy ezeknek a mai pusztáknak a helyén valaha városok, falvak állottak. Magát az elpusztúlt templomot „puszta-templom”-nak nevezi a nép. A „puszta” nevet jelző gyanánt használja, tehát melléknévi értelemben. S így használja sokszor a helynevekben is. Puszta-Kocsér, vagy Puszta-Pó, vagy Puszta-Dán-Szent-Miklós annyit akar tehát jelenteni, mint: az „elpusztúlt (falu) Kocsér”, vagy az elpusztult Dán-Szent-Miklós.
A tisza-ughi rév.
Feszty Árpádtól
Külön határa is van a pusztának mindig, még akkor is, ha valamely városnak vagy magánosoknak a tulajdona. Nyársapát puszta, példáúl, határos Nagy-Kőrössel, s a nyársapáti földek majdnem kivétel nélkűl kőrösi polgárok tulajdonában vannak, és mégis ez a két határ külön terület. Ott van közöttük a megye, hogy idáig van a város határa, azon túl kezdődik a pusztáé, pedig a mesgyén innen és azon túl, talán ugyanazon birtokos földje terűl. Ez is egy jel arra, hogy a mai puszta önálló község volt valaha; az elkülönzésre ma nincs meg az ok, de miután ez az elkülönzés mégis megvan, a múltban kell keresnünk az okát. A nép maga élesen megjelöli az e tekintetben meglevő különbséget. Azt mondja: „kimegyek a tanyára”, ha tanyája a város határán fekszik, de viszont „kimegyek a pusztára”, ha ez a terület pusztai földön van.
A puszták leginkább a tatár és török dúlások idején keletkeztek. Legtöbb a mohácsi vész után. Midőn a török 1529-ben feljött egész Buda alá, s azután a Duna-Tisza közén is átvonúlt, fölégetett minden útjába eső falut, melyet nem védett senki, s tehát nem kellett ostromolni; rabszíjra fűzte a lakosság javát, világgá üzte a többit, s lakatlanná tette a vidéket. Azóta e falvak nagy része nem épűlt föl e mai napig, s innen van, hogy a legfőbb és legterjedelmesebb puszták ma is a Duna-Tisza közén fekszenek. Világgá széledt úr és jobbágy egyaránt; a hosszú török uralom alatt ez elpusztúlt falvakban senki sem kereste a maga jogait, nem találta az sem, a ki kereste. A török pasák a földdel sajátjuk gyanánt rendelkeztek. Egyes városok pénzért vették meg tőlük egy-egy elpusztúlt falu határát, tekintet nélkűl arra, hogy az valaha kinek a tulajdona volt. Így vette meg pl. Nagy-Kőrös Pótharasztot, mely ma is a város tulajdona.
Egyes városok lakosai egész a legújabb korig közösen bírták pusztáikat; néhol így bírják ma is. Kivált a kunok és jászok városai bírtak sokat, néha messze a község határától. Még ezelőtt harmincz évvel is az ily községek úgy kezelték pusztáikat, mint a hogy kezeli Debreczen a Hortobágyot. A város polgárai földjük arányához képest küldhettek lábas jószágot a puszta legelőjére. Ágasegyháza vagy Jakabszállás pl. a kis-kun városok tulajdona volt, Mizse, Bene, Lajos puszták a jász városoké. Itt nyaralt és telelt a városi polgárok növendék marhája. A gazda kiküldte a fias tehenet borjastúl a nehány mérföldnyire eső pusztára, s nem látta olykor két esztendeig sem. A puszta el volt különítve a gulya, a ménes és a juhnyáj járása szerint.
Ma ezek az állapotok jobbára megváltoztak, a mint hogy az egész gazdasági élet is megváltozott. Intenzivebb gazdálkodás vált lehetővé, egyszersmind szükségessé. Az élet szükségei fokozódtak, az állam követelései az egyessel szemben nagyobbodtak: többet kellett produkálni. De egyszersmind vasútak is épültek mindenfelé, lehetővé vált eladni a termesztett gabonát.
A puszta nem az többé, a mi volt. A ki ismerte példáúl a Duna–Tisza közét negyven évvel ezelőtt, ma alig ismerne többé reá. Akkor a pest-czeglédi vasút vonalától le egészen Majsáig és Halasig csupa legelő volt a puszta mindenfelé. Sehol egy fa, sehol egy tanya. Itt-ott szántottak valami keveset – felében. Eladásra abból is alig ment valami. A körűl fekvő falvak lakosai voltak a felesek, csak ritkán pusztai lakók, a kik önmaguk csinálta putrikban laktak: gödröt ástak a földbe, fűzfavesszőből sövényfalat vontak párkányúl az oldalain, sárral betapasztották a fonást, azután födelet vontak reá, ablakokat hagyva tűzfalon, s kész volt a lakás. Ma mindenfelé jól épűlt s tisztán tartott tanyák fehérlenek zöld ákáczfalombok között.
A szentkirályi puszta-templom.
Feszty Árpádtól
A városok fölosztották polgáraik között a közösen birt pusztákat. Egyik részök ott hagyta a városi életet, tanyát építtetett a tagja közepén, s kivonúlt oda családostúl; a másik, nem tudván megválni a várostól, vállalkozóbbnak adta el földjeit. A tanyák körűl veteményes kertek keletkeztek, itt-ott gyümölcsös, sőt szőlő is. Az egyes tagokat árkokkal vették körűl, s az árkot vagy árokpartot tele ültették ákáczfával.
Sok helyen – különösen Pestmegyében – magok a nagyobb birtokú földesurak is a pusztára húzódtak, ott építettek magoknak majort, lakóházat, s ott is laknak télen, nyáron egyaránt.
Sok puszta mívelés tekintetében, s a mi gazdálkodás módját illeti, előbbre van ma már, mint némely városi határ. A városi polgár keveset időz kint a határban lévő tanyán. Kimegy a legnagyobb munka idején, de állandó lakása mégis a város. Nem fordítja minden gondját a tanyára. Nem sokat törődik annak szépítésével. De a pusztai lakót erre maga a szükség is ráviszi. Ő nem szaladhat két-három órányiról a városba, ha egy darab fára van szüksége, inkább nevel hát odahaza. Gyümölcsöt is termeszt, mert nem talál közel piaczot. Kertet is ez okon kell csinálnia. Az igaz, hogy gyümölcsöse néhány meggy-, baraczk-, szilva- és eperfából áll csupán (cseresnye, alma-, körte- vagy diófa ritkább); zöldséges kertjében leginkább csak káposzta, tök, uborka, dinnye, petrezselyem, sárgarépa, paprika, hagyma és bab terem; borsó, lencse, stb. ritkábban fordúl elő.
A sok tanya, kert és még több fa valóságos ligeteket varázsolt most már a pusztába, melyek sűrűn sorakoznak egymás mellé. Ott, hol harmincz évvel ezelőtt kopár juhlegelőn át vitt az út, s egymás mellett gyakran ötven kocsi nyom is volt látható, ma hűs árnyékot borít az árokpart közé szorított útat szegélyező ákácz s virágzás idején édes illattal tölti el a levegőt. Még azokat a helyeket is, hol ezelőtt futóhomok tartotta birodalmát, jobbára meghódította a mívelés.
Midőn először kezdték szántani a homokokat, úgy tetszett, veszélybe jutott a kötöttebb talaj is. Az eke által lazábbá lett homokkal kénye-kedve szerint bánt el a szél. Felkapta s elvitte más vidékre. Sűrű, sárgás szürke porfelleg borította be az eget s pillnatról-pillanatra lehetett látni közeledtét. A fínom szemcséjű homok elszállt néha néhány mérföldnyire. Nagy darabon nem volt egy fa, mely feltartóztatta volna útjában. A hol fába vagy csak egy árokpartba is ütközhetett, ott vékony rétegben ülepedett le, de a mely aztán évről-évre vastagodott. Ott, a hol fiatal, néhány napos vetésre akadt, szárán pörzsölte el, s másnapra kelve, összezsugorodott, kiszáradott a gyenge növény. Ma már a sok fa miatt a legtöbb helyen nem bir erőt venni a szél a homokon. Megtanulták azonfelűl az emberek hosszú szárú szalmával hinteni be a talajt szántás előtt, a mibe a homok megkapaszkodik. A mellett trágyáznak szorgalmasan. A folytonos trágya nemcsak megkötötte és termékenynyé tette a homokot, de még színét is sötétebbé változtatta.
Az utolsó tizenöt esztendő alatt Pótharaszt és Vatya körűl, a hol előbb gyakran lehetett látni porfellegeket minden tavaszszal és őszszel, többé azok nem fordúlnak elő. Nyáregyházánál egy egyszerű sövényt húztak valamikor a Beleznay grófok a határ mentén, hogy dánosi birtokukat a szél által oda hordott homok ellen biztosítsák. A homok megakadt a sövényen, lassacskán egész halmokat alkotott, s így Dánosra nem jutott belőle.
A vacsi erdő dámvadakkal. A vacsi puszta-templom.
Feszty Árpádtól
Mivé lehet a pusztát rövid idő alatt átalakítani, legjobban mutatja a vacsi puszta példája, mely Koháry-jusson a Koburg herczegi család tulajdona. Valaha falu volt itt is, de a törökök elpusztították, s a később összeszedődött lakosai papjukkal együtt Nagy-Kőrösre telepedtek. Elpusztúlt minden. Az erdőt kivéve csupa homokbuczkákból állott az egész tizennyolczezer holdnyi terület. A kecskemétiek tartották bérben, (egy időben Kalocsa János odavaló polgár az összes pusztáért 55 tallért s egy pár tafotával bélelt karmazsin csizmát fizetett) s legelőnek használták az egészet. Csak 1837-ben vette házi kezelés alá a tulajdonos herczegi család. Akkor néhány ezer juh, s néhány juhász talált rajta táplálékot, lakóház pedig nem volt az egész pusztán. Előlről kellett kezdeni mindent. Meg kellett törni a szél erejét, szántófölddé kellett átalakítani a legelőt, népet kellett hozatni nagy távolságról, a mely dolgozzék, s lakóházakat, gazdasági épületeket kellett emelni. S mindez meg is történt, még pedig csodálatos sikerrel. Ma a puszta kilenczven nagy táblába van beosztva (az erdőkön kivűl) s a táblák között legelőnek alkalmas széles útak vonúlnak végig; kétfelől öt-hét sorjában ákácz-alléek. Ezek fogják föl a szél erejét. A földek rendes mívelés alatt állanak, s a valaha szélhordta homokon ma repcze, búza, dohány, luczerna terem. Az őrlésre gőzmalom van felállítva a puszta közepén, a helyben termő burgonya értékesítésére pedig szeszgyár. Egy szép ménes, melynek lovai könnyű járásukról híresek, egy Csáky-féle fajú gulya, egy sertésfalka s közel tízezer darabból álló fínom juhfalka járja a legelőt. A tölgyesben mintegy háromszáz darab dámvad s nagy mennyiségű fáczán képezik a becses vadállományt. A lakosság pedig ma már 1872 lélekből áll. Eleik Sárosból, Zemplénből, Árvából, sőt Galicziából kerűltek ide, most magyarúl beszél mindannyija. Külön birójuk és jegyzőjük van – nagyközséget képeznek – külön papjuk és templomuk, két tanítójuk és iskolájuk. Még posta is van a pusztán, s benne postatakarékpénztár, melynek évi forgalma közel 30.000 forint.
A puszta – mint mondtuk – falu volt valaha. A kultúra ismét faluvá teszi. A mi időnknek jutott a feladat, hogy az átalakítás munkáját végbe vigye s pótolja háromszáz esztendő mulasztásait.
A rombolás műve gyorsan ment végbe. Egy török csapat néhány órai fosztás és gyújtogatás által csinált a faluból pusztát sok száz esztendőre; de nekünk századokra van szükségünk, hogy fölépítsük a sok romot, falvakat emeljünk a régiek helyén, melyek hírdessék fajunk erejét, szaporodását és gyarapodását.
A munka serényen folyik.
E tekintetben a legügyesebb gyarmatosok tagadhatatlanúl a jászok és kunok, a kik a történet tanúsága szerint legtovább éltek nomád életet, s legkésőbb telepűltek meg városokban. Kerekegyháza, Jász-Kara-Jenő, Lajos-Mizse községek az ő alapító ügyességöknek kiváló bizonyítékai.
Leirjuk legalább az egyik keletkezését.
A budapest–kecskeméti országútban egy részt Kecskemét és Nagy-Kőrös, más részt puszták által határolva ezelőtt még húsz esztendővel merő pusztaság volt Lajos-Mizse, a jászberényi közbirtokosság tulajdona, s mellette Bene, a jászladányiaké. Összes területök körűlbelűl ötvenezer hold merő legelő. Egy puszta-bíró képviselte e területen a legfőbb hatóságot, a kit Jászberény városa küldött oda. A földet közösen bírták, a legelőt közösen használták a város polgárai. A talaj egyik részében igen termékeny, de ezt sem szántották. Külön legelője volt a ménesnek, külön a csordának és a juhnyájnak. Mindegyik jászberényi polgár otthon bírt földjének arányában küldhetett jószágot a legelőre. A pusztai föld voltakép a jászberényi városi földnek volt tartozéka. Az egész határban, kivéve a pusztabíró lakát s a pásztorok gunyhóit, nem volt más épület, csak egy nagy fogadó az országút mellett. A vasút megnyilta előtt az egész Bánság vidéke, Arad, Szeged és Kecskemét ezen az országúton járt föl Pestre, s onnan Bécsbe. Ez a fogadó volt az utolsó állomás, honnan egy nap alatt be lehetett érkezni Pestre még a nehéz társzekereken is. Ezért látogatták azt sokan. A vendég mindenkor kaphatott szállást (vagy tizenhat szoba volt benne berendezve), úgy szintén a szekeresek, kiknek érkező, távozó és állomásozó fogatai adtak a vidéknek némi élénkséget.
A hatvanas években a földet elosztották a jászberényiek maguk között birtokuk aránya szerint. A kinek többje volt a határban, annak több jutott a pusztából is. Fölmérték, parczellázták az egészet, azon felűl helyet hasítottak az épülendő község számára is. A talajt ugyan nem jól választották meg, mert a jobb földeket szántóknak szánták és sajnálták házhelyeknek, de azért épülni kezdett lassan a falu, s építettek egy csinos templomot is. A városiak egy része kint épített magának lakóházat a pusztán, s végleg oda költözött. Voltak, kik a faluban emelték föl hajlékukat, voltak, kik a tagjukon csináltak tanyát s ott vettek állandó lakást.
A hol harmincz évvel ez előtt csak nehány pásztor, meg a pusztabíró tartózkodott, ott ma hatezer ember lakik. Virágzó község emelkedett a puszta közepén, s csak tanyája 539 keletkezett. A hol harmincz évvel ezelőtt nem tudták a földet másként, mint legelőnek értékesíteni, ott ma tizenöt forint haszonbért fizetnek egy holdért. A nép egyike a legélelmesebbeknek az Alföldön. Szorgalmasan míveli földjét, s terményei fölöslegével ellátja a kecskeméti piaczot. Pedig elég élelmes maga a kecskeméti is. Életre való voltuknak egyik jele, hogy az Örkényen, Dabason át Kőbányáig tervezett vasútvonalra ötvenezer forintot ajánlottak meg. A közgyűlésen egyhangúlag hozták a határozatot, nem emelkedett ellene egyetlen egy hang sem.
Így lesz a pusztából falu.
Harmincz évvel ezelőtt az ország egyik legvadabb vidéke határát gulya taposta, csikósok és pásztorok tanyája volt; ma ötvenezer forintot raknak össze a lakói, hogy vasúti összeköttetésbe jussanak a fővárossal.
