Keresztelés.
Keresztelés.
Gyöngéd ünnep sugáraiban fürdik a kisded is.
Születését előzőleg már meg van állapítva a keresztszülék névsora, s az első keresztanya, ki a gyermeket keresztvízre fogja tartani, a várandósság végnapjaiban elkészíti koma-asszonyának a szúnyoghálós mennyezetes ágyat, valamint a kis születendőnek is a keresztelési díszt; piros szalagos dunyhácskát, fejkötőcskét s egyéb pillangónak való ékítéseket, melyekbe felöltöztetni a kis babát szintén az ő tiszte lesz annak idejében. Az új szülöttet helylyel-közzel aprólékos kedves babonák fogadják; a fiú-gyermek subára helyeztetik, hogy göndör haja legyen; orczáját piros almával simítják, hogy gömbölyű piros legyen az orczája.
Míg a keresztelő meg nem történik, sőt még azon túl is, míg az anya föl nem kél, éjjel-nappal ég a mécs a gyermekágyas házban. Érezze az anya, hogy egy pillanatig sincs magára hagyva!
Komáknak, kivált első szülötteknél, a lyánykori mátkák és legénykori pajtások egész raja felgyűjtetik; a keresztanyák nagy, néha 12–20 főből álló seregben viszik templomba a kisdedet, kire, ha leányka, az ajándék selyemkendők egész halmaza borúl, hogy a kis keresztleánynak, ha eladó lesz, sok kérője legyen. A legfelső és legnagyobb selyemkendő hosszában vagy keresztben helyezése egyszersmind azt is mutatja: fiút vagy leánykát takar-e. Önként érthető, hogy a keresztanyák a legteljesebb díszben vannak öltözködve, az illető táj viselete szerint. Sok helyen a fiú-kisdedet a keresztatya tartja keresztvízre.
A név előre meg van határozva. És, noha a magyar történeti nevek mind egyre nagyobb tért foglalnak, mindamellett a mi állandóságot szerető népünk nem kereszteltet „holmi czifra névre”. A protestánsok, kivált régebben, az ó-testamentomból szerezték néha a legszokatlanabb neveket, mint Jeremiás, Jáfet, Dina; mindamellett általában minden felekezetnél leggyakoribbak az evangéliomi nevek: József, János, István, Pál; Erzsébet, Mária, Magdolna, Julia, Lidia. Az egyház maga is őrködött, hogy szokatlan nevek szükségtelenűl forgalomba ne jőjjenek, s ha a bába „Apollóniát” susogott, a lelkiatya „Sárát” mennydörgött rá.
Keresztelés után haza térőben megállapodnak a komák a konyhaajtó előtt, hol egy öreg asszony fogadja őket: „Mit hoztak keetek?” „Ártatlan báránykát, nappali örömöt, éjjeli nyugodalmat” – felelik a keresztanyák, átadva az anyának, ki megcsókolja kisdedét s az atya karjaira teszi. Onnét karról karra, csókról csókra jár, míg végre a bába kezéből újra legjobb helyére jut.
A keresztelési ünnepnek két neme van. Egyik a tulajdonképeni keresztelő, mely a keresztelés után azonnal felszolgált reggeliből áll, melyhez csak a komaasszonyok ülnek s röviden étkeznek. Férfi be nem bocsáttatik, de nem is mer benyitni, mert tudja, hogy kalapját rögtön elveszik zálogba, melyet ki kell váltani.
Másik az ünnepélyesebb paszita (csök, csöröglye, csöröglő), melyet az anya felgyógyúlása után, sokszor két-három hó mulva, a komák és komaasszonyok s közelebbi rokonok begyűjtésével, zene mellett laknak el. Az ilyen lakoma rendesen éjfélig tart, – az áldomás-pohár is meg-megcsendűl a kisded érdekében.
„Örzsébet mondotta, Mária fogantatta, Szent József tartotta: édes kis Jézusom, neveld ezt a kicsit nagyra!” mond a keresztanya.
„Ábrahám hirdette, Dávid énekelte, János keresztelte: édes Jézusom, térítsd meg ezt a kisdedet a keresztségre!” (Szeged.)
Távozáskor a komaasszonyok sorba csókolják a komaasszonyt, csókolás közben ügyesen csúsztatván vánkosa alá a kis keresztgyereknek szánt bankjegy- vagy ezüstpénz-adományaikat, nemkülönben a bábának is a tetszés szerinti ajándékot.
Az anya, kiről egész betegsége alatt bőven gondoskodik a „komacsésze” (koma-tál), melyet a komaasszonyok napról-napra ízes étkekkel megrakva személyesen hordanak, első kimenőjében templomba megy, hova néhol a gyermeket is felviszik ilyenkor; majd sorra látogatja komáit a kicsijével, kinek ilyenkor bőven kijut a tojás-ajándékból, hogy olyan egészséges legyen, mint a – makk.
Keresztelés r. kath. templomban.
Vágó Páltól
* * *
Kisdedekről levén szó, helyén levőnek tartjuk megemlíteni az iskolába-toborzást, mely régebben sok helyt divatozott. Gergely napján – ez volt az iskolai év kezdete – a mester néhány nagyobb tanítványát zászlóval, kis-dobbal kiküldötte toborzani. Ezek minden házhoz betértek a Szent-Gergely doktor énekével:
Szent Gergely doktornak híres tanítónak az ő napján,
Régi szokás szerént mönjünk Isten szerént oskolába – – –
Szüléknek örömek, mint drága szép gyöngyök, ti gyermekek
Isten int titeket, mint jó szülőtöket, – felküldjétek.
Régi szokás szerént mönjünk Isten szerént oskolába – – –
Szüléknek örömek, mint drága szép gyöngyök, ti gyermekek
Isten int titeket, mint jó szülőtöket, – felküldjétek.
Hogy ha nem adhattok ezuttal deákot házatokból,
Papirosra, tentára adgyatok minékünk javatokból.
Papirosra, tentára adgyatok minékünk javatokból.
Ezen ősi éneknek népies változata is van, mely így kezdődik:
Fiúk, lyányok, jertek, menjünk iskolába,
Eleget kandikáltunk a kásás fazékba.
Jó tanitónk vagyon, szereti a játszást,
Megengedi nyárban a jégen csuszkálást ….
Eleget kandikáltunk a kásás fazékba.
Jó tanitónk vagyon, szereti a játszást,
Megengedi nyárban a jégen csuszkálást ….
Az apróság mindenütt készen várta már tarisznyájával, kis kosárkájával, ment a zászló után faluhosszat; a kis tábor házról házra növekedett, míg végre megkerűlték a falut s diadallal vonúltak be az iskola-udvarba. Az iskolában nem fogták mindjárt igába; egy-két hét játékkal tölt el. Ez alatt az apja faragott neki egy kis kézi lapátot, melyre a tanító egy betűkkel (apró és öreg ABC) teleirt papirlapot ragasztott: ez volt az első tankönyv.
Az étkezésben a nép házi szokásaihoz alkalmazkodott az iskola is. Mivel népünk napjában négyszer étkezik, s mivel az étkezési időkből kettő a tanítási órák közé esett: ennélfogva minden gyermek – fiú tarisznyában, leány kosárkában – fölvitte magával reggelijét és ozsonnáját, melyet a tanító által kitűzött időben vettek elő. Az étkezést ének és ima előzte meg és zárta be; utána szellőztetés. Erre következett a leczke-felmondás, mely igen sokszor kukoriczamorzsolásban, konkolyválogatásban, dohánysimításban elevenűlt meg. Az iskolásgyermekek általában minden házi, sőt néha könnyebb külső munkát is (szénagyűjtés) végeztek a tanítónak, s nem egy értelmesebb leányka mint kész főző kerűlt ki a tanítóné keze alól. A taneszközök összesége egy-egy falitáblából állott, melyhez azonban a nyúllábat a tanító lőtte. A községnek az évi meszeltetésen kivűl alig volt dologi kiadása, mivel a gyermekek tiszte volt az iskola belső tisztogatása, sőt sok helyen fűttetése is, mely czélból fás vidékeken minden növendék tartozott Mindszenttől Szent-György napig délelőtt délután egy darab fát vinni fel. A hetenként két félnapi szűnidőért – melyet azonban az iskola-udvarban játszva töltöttek – „lusus-váltság” járt a tanítónak, minden gyermektől egy-egy cső kukoricza, vagy egy tojás, melyhez nem mindig igaz úton jutott a gyermek. Az aratási, a szüreti szűnidőnek egy marok kalász, egy kosárka szőlő volt a váltsága. A ludak is nagy szerepet játszottak ezen apró capitoliumokban, mivel szárnytollaik mind a tanítóhoz kerültek, ki azokat feléből volt köteles a kis irástudóknak „megaptálni”. A tanítóé volt a tinta-üzlet is, melyet a Márton professzor ősi recipéje szerint készített, nem ritkán hamisítást is követvén el, midőn arábiai gallus helyett csingebogyót használt pótléknak. Sok helyt, kivált kisebb községekben, a tanító vitte a jegyzői hivatalt is.
Noha az iskolába járás nem volt kötelezett dolog, mindamellett is kivált falukon ritkaság volt, hogy valaki a népiskolát ki nem járta, vagy épen iskolázatlanúl maradt volna. Nem sokféle volt, a mit tanultak; a tananyag nagy részét vallási tárgyak, s az idő jó részét vallási gyakorlatok foglalták el, befoglaltatván ez utóbbiba a harangozás is. A fiúk jól megtanultak irni és számolni, a leányok azonban az irásban nem gyakoroltattak.
Ma már törvény őrködik a gyermekek iskoláztatása fölött; iskoláinak szaporodnak, tágúlnak; díszben, berendezésben, szilárdságban versenyezve épülnek; a statisztika évről évre mutatja, hogy az iskolázatlanúl maradottak száma folytonosan csökken. A rendes hat évet nem minden gyermek tölti ugyan ki, de iskolázatlanúl még a nagy Alföldön is, hol a tanyai gazdálkodás folytán az iskola látogatásában csaknem elháríthatatlan akadályok mutatkoznak, legfeljebb egy százalék nő fel.
