III. A Karszt és a Partvidék állatvilága.
III. A Karszt és a Partvidék állatvilága.
A Karsztvidéknek az osztrák-magyar monarchia állatvilágára való jelentőségét röviden már a bevezetésben megemlítettük és sajátszerű talajalakulatáról, melynek állatvilága sajátosságát köszöni, az előbbi fejezetekben is megemlékeztünk. Déli részének (Dalmáczia) nagyon enyhe éghajlata gazdag növényzetet nevel, mely jellemére nézve alacsonyabb szélességi fokoknak felel meg és szembeötlő, határozott hatással van a szárazföld faunájára, a mi különösen a madarak és csúszó-mászók osztályában vehető észre. Az emlősök, a gazdagon képviselt (22 faj) denevérek kivételével, határozottan háttérbe szorúlnak; mindamellett, miként már említettük, ebből az osztályból is kerűlnek ki új alakok; így a faji önállóságára nézve kétséges Talpa coeca, a Leucodon micrurus, a Crocidura suaveolens, továbbá a Vesperugo ursula és mások.
A Karszt madárvilágában megtaláljuk a monarchiában élő ragadozó madarak nagy többségét, de egyetlen új faj sem járúl hozzájuk. A fakó- és a barna-keselyű, valamint a szirti sas állandó madarak; az egyiptomi keselyű valószínűleg költ is itt; a szomszédos Boszniában nem ritka király-sast a dalmácziai hegyekben többször, ellenben a szakálos-keselyűt csak itt-ott figyelték meg. A közönséges vércse és a vándor-sólyom (Falco peregrizus), valamint (nem tekintve Görögországban való előfordúlását) a kiválóan éjszakvidéki törpe-sólyom (Falco aesalon) állandó madarak Dalmácziában, és a vörös vércse (Tinnunculus cenchris), rendesen költ Bua és Solta szigetén. A Falco Eleonorae fajnak e vidéken való megjelenése épen úgy bebizonyításra vár, mint az afrikai Falco peregrinoides-é; ennek itt való előfordúlását olyan példányokból következtették, melyről még az is valószínűnek látszott, hogy Dalmácziában kelt ki a tojásból*. A Feldegg-féle sólyomról már előbb megemlékeztünk. E rend többi alakja nem kelt új érdeket. Annál érdekesebb az éneklők rendje, melyből első sorban a sziklakúszók módjára szirteken és meredek falakon élő szirti kurtakalapácsot (Sitta syriaca) kell fölemlítenünk. A gyakoribb gébicsekkel egyidejűleg jelenik meg a ritka délvidéki Lanius meridionalis is. A Duna déli vidékéről már ismert gyász-czinke állandóan, a görögországi Hypolais olivetorum (olajfa-ligeti fülemüle) tavasztól őszig s gyakran tartózkodik itt; de már az Acrocephalus melanopogon (feketeszakállú- vagy tamariska-fülemüle) látszólag ritkábban vehető észre mint Magyarországon. A selymes nádi-fülemüle (Cettia sericea) a Narenta völgyében állandó madár; különös ritkaságként látható télen az Európa délnyugoti vidékéről való provencei fülemüle (Sylvia provincialis). A Karszt déli vidékén fészkelő fehérszakállú fülemüle (Pyrophthalma subalpina), a feketefejű fülemüle (P. melanocephala) és az orpheus-fülemüle (Sylvia orphea) Isztriában is megjelenik. Igen kevés adatunk van a Cisticola schoeniclus nevű nádi-fülemüléről, melyről azt mondják, hogy Dél-Tirolban is honos, sőt hogy fészkel is ott. A kék-rigó (Monticola cyanea) állandó madár a Partvidéken (részben az isztriai partokon is), miként Dél-Tirolban, hol 1.200 méter tenger fölötti magasságig honos. A Saxicola stapazina és S. aurita, valamint a Feldegg-féle szürkefejű billegtető (Budytes cinereocapillus), melyek Tirolban nyári vendégek, Dalmácziában költenek, és lehet, hogy vonúlás alkalmával megjelenik a Görögországban és Éjszak-Afrikában honos feketefejű billegtető (Budytes melanocaphalus) is. Be van ez bizonyítva a Tirolban, Csehországban, Magyarországon stb. ritkán észlelt vöröstorkú pipiskéről (Anthus cervinus) és a még ritkább éjszakvidéki szirti pipiskéről (Anthus obscurus), melyet azonban a többi közt egy erdélyi mocsáros vidéken is ott találtak. A feketefejű pacsirta (Melanocorypha calandra) állandó madár; és az utóbbi években pl. Stiriában is több ízben elejtett csonkaújjú pacsirta (Alauda brachydactyla) rendesen fészkel a Partvidéken. A feketefejű sármánynak (Emberiza melanocephala), melyet egy ízben Csehországban is megfigyeltek, rendes elterjedési köre Görzig terjed; idáig jut el a Dél-Tirolban, Magyarországon és a többi területen igen ritka Emberiza cirlus is, mely Dalmácziában fészkel.
Újabban azt mondják e példányról, hogy nem más, mint a vándor-sólyom fiatal hímje.
A monarchia délvidéki állatvilágából: Hollók, egyiptomi, fakó és barna keselyűk.
Bank Henriktől
A szirti galambot (Columba livia) a Karsztvidéken részben mint igen közönséges állandó madarat találja az ember; Krajnában mint „barlangi galamb” a róla nevezett Galamb-barlangban (Taubengrotte) lakik. Rendkivűli jelenség az afrikai sarkantyús szárnyú bíbicz (Hoplopterus spinosus) és a nem kevésbbé délvidéki európai futri-lile (Cursorius europaeus); különös ritkaság a biboros vízityúk (Porphyrio hyacinthinus), melyet különben Karinthiában és Csehországban is elejtettek már, és az Isztriában, illetőleg a Partvidéken észlelt flamingó (Phoenicopterus ruber) melyet mint jövevényt a Bódeni tónál s 1860-ban a Tisza mellett Kis-Kanizsánál is láttak. A más vidékekről említett pólingokhoz járúl a Karszt déli vidékén a vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostris). Mint a Duna alsó vidékein, itt is, még pedig a Narenta torkolatánál nagy számban fészkel a göndörfejű gődény (Pelecanus crispus); a búbos kormorán (Phalacrocorax cristatus) állandóan ott van Dalmácziának középső és déli meredek partjain, és Isztriában költ is. A Puffinus Kuhlii és P. anglorum nevű viharmadarak az Adriának „a parttól távol eső szigeteit” népesítik. Nem számítva a rendellenes jelenségeket, a tenger madárvilágához tartoznak még a sirályok, nevezetesen a „minden évszakban igen közönséges” vész-sirály (Larus canus), a kevésbbé gyakori hering-sirály (L. fuscus), a déli ezüstös sirály (L. argentatus), a sötéthátú sirály (L. marinus), a keletről való törpe sirály (L. minutus), mely a fiumei kikötőben is megjelenik; az igen közönséges nevető sirály (L. ridibundus) és tavaszszal a feketefejű sirály (L. melanocephalus), mely Isztriában júliustól szeptemberig közönséges jelenség. Ritkán látható a három-újjú sirály (L. tridactylus) s igen gyérek az adatok a Földközi-tenger partjain és szigetein honos Larus Audouinii nevű sirály előfordúlásáról. Ugyanezt mondhatjuk az éjszakvidéki rabló sirályokról (Lestris), melyek a délmagyarországi mocsarakon és tavakon, különösen késő őszszel és télen, nem is ritkák, de többnyire megközelíthetetlen helyeken tanyáznak és így a fajnak biztos megállapítása nem mindig lehetséges. Itt leggyakoribb talán az élősdi sirály (Lestris parasiticus), Csehországban pedig a pomerániai rabló-sirályt (Lestris pomarina) figyelték meg gyakran. A halászkák vagy csérek közűl megjelenik költözéskor a káspi csér (Sterna caspica), és a kenti csér (St. cantiaca), mely utóbbi télen Isztriában is látható.
A kétéltűek és csúszó-mászók közűl 39 faj található a Karsztvidéken, melyek között egy kizárólag erre a territóriumra szorítkozik, nyolcz faj pedig, melyeket a monarchia más részein eddig nem találtak, bizonyos értelemben jellemző rá nézve; ezekhez csatlakozik végre még egy (tengeri) partvidéki alak. A vidék sajátlagos alakja a nevezetes barlangi gőte, a Proteus anguinus, melyet hét helyi fajváltozatban figyeltek meg. Elterjedése nem szorítkozik a krajnai Karszt-barlangokra (nevezetesen a Magdalenen- és Kleinhäuslergrotte stbre), hanem kiterjed az isztriai és dalmácziai barlangokra is.
Az említett jellemző kilencz faj között négy kigyófaj van, melyek közűl három, nevezetesen a Tachymenis vivax (Isztria, Dalmáczia), az Elaphis quaterradiatus Dum et Bibron (Dalmáczia) és a Zamenis Dahlii (Dalmáczia) a siklók (Colubridae) családjából való; a negyedik faj, a Coelopeltis lacertina a homoki kigyók (Psammophidae) családjának a tagja. Ezekhez járúl azután három gyíkfaj, nevezetesen a tapadó-újjú gyíkok (Ascalabotes) családjának egy képviselője, a Hemidactylus verruculatus (Dalmácziában) és két tipikus gyík, t. i. a hegyesfejű gyík (Lacerta oxycephala), meg a fekete pettyes gyík (Notophilus nigropunctata); az első Dalmácziára szorítkozik, a második pedig Illyriában, Isztriában és valószínűleg Dalmácziában is honos. A még hátralevő két csúszó-mászó az európai tengeri tekenősbéka vagy „kaouana” (Thalassochelys corticata) és a káspi tekenős-béka (Emys caspica). Az első kiválóan a Földközi-tenger sajátja, de az Adriában is otthon van egész Triesztig. A második Dalmácziában Ragusától kezdve honos s a lassan folyó vizekben, sőt a meleg források 32 Reaumur fokú pocsolyáiban is lakik. Rendkivűli ritkaság az Atlanti-tengerben honos óriás tekenős-békának (Chelonia midas) az Adria partjain való megjelenése.
A Karszt-vidéknek rendkivűl sajátszerű hal-faunáját már a bevezetésben említettük. Tizennégy halfaj van, melyek első sorban Dalmácziára, azután Horvátországra és Boszniára szorítkoznak és a galóczafélék (Salmonidae), potykafélék (Cyprinidae) meg a tengeri gébek (Gobiidae) családját képviselik. A galóczák családjából való a „narentai pisztráng” (Salar obtusirostris), mely csakis Dalmácziában fordúl elő, nem pedig Olaszországban is, a mint hitték; a gébek családjából a Gobius Knerii nevezetes. A többiek a potyka-félékhez tartoznak és öt nemben oszlanak meg: Aulopyge, A. Hügelii fajjal Dalmácziában és Boszniában; Leuciscus, L. adspersus Heck., L. illyricus Heck. et Kn. (az Isonzoban is), L. ukliva Heck., L. Turskyi és microlepis Heck. dalmácziai fajokkal, és a L. tenellus boszniai (Livno) alakkal. A csabakkal (Telestes Agassizii) rokon Telestes polylepis és a Paraphoxinus croaticus Horvátországban él; a P. alepidotus fajt Dalmácziában és Boszniában, a P. Pstrossiii fajt pedig ez ideig csak a Trebinsicza folyóban találták. Végre a Chondrostoma (paducz) nemet a Ch. Knerii (Dalmácziában) és a Ch. phoxinus (Boszniában is) fajok képviselik.
Egy természetbúvár Dalmácziát már évekkel ezelőtt a „Clausiliá-k hazájának” nevezte. Dalmácziát különben a Clausiliáknak nemcsak számos benszülött faja, nevezetesen a Medora és Agathylla al-nem fajai tűntetik ki, hanem nagyszámú sajátlagos Camphylaea fajai is. Körűlbelűl 300 csiga-faj szorítkozik többé-kevésbbé a Karszt-vidékre és mintegy 280 faj csakis itt található; barlangjai faunánkat a Zospeum nevezetes nemével gazdagítják, melynek fajai Krajnára, a Partvidékre és déli Horvátországra különösen jellemzők.
Nem csekély része van továbbá a Karszt-vidéknek az ízeltlábúak világának alakúlásában, melyeknek majdnem valamennyi felsőbb rendjéből vannak itt egyes feltűnő, föld alatt, illetőleg barlangokban élő* alakok is. Meg szoktak különböztetni barlangkedvelő (troglophil) és barlanglakó (troglobion) fajokat; a barlangkedvelőket a barlangon kivűl is találja az ember, ellenben a barlanglakók kizárólag csak föld alatti üregekben tanyáznak. Ilyen barlanglakókat különösen a bogarak között találtak sokat; nevezetesen a futrinka-félék családjából a Sphodrus és Anophthalmus nemeket; az elsőt 3, a másodikat 9 szem nélkűli fajjal; a rövidszárnyúak (Staphylinidae) családját a vak Glyptomerus cavicola, a dögbogarakét (Silphidae) az Adelops nem 13 fajjal, a Leptoderus nem 4 fajjal, a Leptomastax és Pholeuon nem 1–1 s az Oryotus nem 2 fajjal képviseli; a törpe-bogarak (Pselaphidae) közűl a Machaerites nem két faját, a rojtos-szárnyúak közűl a Ptenidium coecum fajt s végre az orrjas bogarak (Curculionidae) közűl a Troglorhynchus anophthalmus és baldensis nevű két fajt nevezzük meg különösen. E bogarakon kívül vannak barlanglakó egyenes-szárnyúak (Troglophilus neglectus, Dolichopoda palpata stb.) és legyek, a Nicterebia nemből; van továbbá 14 pókfaj, 2 százlábú és több rák-faj, melyek a karszt-vidéki barlangokból ismeretesek.
Ide nem számítva a barlangba véletlenűl kerűlt állatokat és azokat, melyek a barlangokban csak épen jó búvóhelyet találnak.
