Hegyvidéki éghajlat.
Hegyvidéki éghajlat.
Ha valamely hegyes, bérczes vidéken egyre magasabbra hatolunk a tenger színtája fölé, azt tapasztaljuk, hogy az általános éghajlat, mely azon a darab földön különben uralkodni szokott, szembetűnőleg megváltozik. E változás valamennyi hegyes vidéken észrevehető annál inkább, mennél följebb emelkedünk. Ez az általános változás azonban minden egyes hegyvidéken külön helyi színezetet ölt, melyet gondos leírásokban lehetetlen mellőzni, ha ugyan rendelkezésünkre állanak azok az észleletek, melyekben az éghajlat sajátságos jellege kifejezést nyer.
A hegyvidéki éghajlatnak legáltalánosabb, a helyi határoktól legkevésbbé függő jelensége az, hogy a lég nyomása abban az arányban csökken, a melyben a tenger színtája fölötti magasság nő. A barometer állása a magasság arányában szigorú törvényszerűséggel csökkenvén, ez teszi lehetővé, hogy bármely tájnak meghatározhatjuk a tenger színtája fölötti magasságát, még pedig egész pontossággal, ha a légnyomásnak legalább évi átlagát is számításba vehetjük. A tenger színtája fölötti minden magasságnak megvan a maga szabályszerinti barométer-állása, melyet, a mennyiben az éghajlatra jelentősége van, kielégítő pontossággal ki lehet számítani. A légnyomás évközi változásainak vagy szabályellenes ingadozásainak, melyek egyébiránt annál kisebbek, mennél nagyobb a magasság, az éghajlatra vonatkozólag semmi jelentősége nincs.
Azon légnyomási különbségekről, melyek alatt a monarchia lakosai élnek, a következő számok nyújtanak fogalmat. Az Adria éjszaki partján a barométer átlag 761,5 milliméteren áll; legmagasabb állása volt már 784 mm. is, a legalacsonyabb 732 mm. A magyar Alföld legalacsonyabban fekvő vidékein a barométer átlag 755–758 mm.-t mutat (Pancsova; Orsova). Budapest átlagos légnyomása (153 méter tengerfölötti magasság mellett) 748.5 milliméter; Bécsé (175 méter magasságban) 746.2 mm. Ausztria legmagasabban fekvő nagyobb városának, Innsbrucknak 710 milliméternyi átlagos légnyomása van. A legmagasabban fekvő lakott alpesi völgyekben, így Ventben az Oetz-völgyben 610 mm. a közepes légnyomás. A karinthiai Obir-csúcs menedékházának lakója 595 mm. közepes légnyomás alatt él, s ugyancsak Karinthia „Fleisz” nevű arany-telepeinek bányászai pedig 544 mm. légnyomás alatt éltek. Ez volt ugyanis, legalább néhány éven át, a legmagasabban fekvő lakott hely az osztrák Alpesekben. Itt már csak mintegy 2/3-ad rész annyi légnyomás alatt él az ember, mint a tenger színtáján. A ki az ily magas éghajlathoz hozzá szokott, alig veszi észre magán a légnyomásnak ezt a csökkenését.
A légnyomás csökkenésével karöltve jár a levegőbeli melegség csökkenése is. Csakhogy a melegség apadása, nem úgy, mint a légnyomásé, nagyon is a különböző helyi körülményektől függ, sőt, ha egészen a részletekig hatolunk, bizonyos hegyi tájakon szinte kétségünk támad, ha vajjon a melegségnek a magasság növekedése arányában való apadását csakugyan általános érvényű törvénynek fogadjuk-e el.
Az észleletek, s ezek között az Ausztriában és Magyarországon följegyzettek is, nagyban és egészben azt mutatják, hogy Közép-Európa hegyes vidékein a levegő közepes melege minden 100 méternyi magasság-növekedésnél télen 0,45, nyáron 0,70, évi átlagban pedig csaknem 0,6 C.°-kal csökken. Vagyis más szavakkal: télen átlag véve 222 méternyire kell följebb hatolnunk, hogy a közepes hőmérséknek 1° C.-nyi csökkenését észlelhessük, nyáron ellenben erre már 143 méter is elég; a melegség ekkor, valamint tavaszszal is sokkal gyorsabban csökken. Az évi átlagos melegségnek 1°-kal csökkenését a magasságnak 170 méternyivel való emelkedésénél tapasztaljuk. Télen a meleg átlag valamivel lassabban csökken, ha a völgy fenekén, de sebesebben, ha valamely hegycsúcson érjük el ugyanazt a magasságot. Több természetbúvár összehasonlítván Nagy-Szeben hőmérsékét a Románia felé eső erdélyi havasok némely hegyszorosának hőmérsékével, úgy találta, hogy itt ugyan nyáron 0,6 C.°-kal csökken a meleg minden 100 méter emelkedésnél, de télen már csak 0,3-mal; sőt deczemberben átlag már csaknem 900 méterrel kell a hegyszorosokban följebb hatolnunk, hogy a hőmérséket a nagy-szebenihez viszonyítva 1 C.°-kal esni lássuk.
Gleccseres tájkép.
Schaeffer Ágosttól
Még feltűnőbbek az ily jelenségek a Keleti Alpesek némely részeiben. Karinthiában még azt is észlelhetni, hogy tél derekán a legmélyebb völgyfenekektől fölfelé egy bizonyos közepes magasságig emelkedik a meleg. A nép ezt a sajátságos tényt már rég ismerte, mielőtt azt a hőmérsék följegyzései megerősítették volna. Még közmondás is szól róla, azt mondván, hogy „a ki télen egy emelettel följebb hág, rá melegszik a kabát”.
A legkeményebb téli hideg a Klagenfurt körűl fekvő völgyben, a Dráva és Gail alsó völgyében, valamint az alsó Lavant-völgyben uralkodik. A völgyön fölfelé haladva, egészen 1400 méter magasságig, sőt azon túl is, a hőmérséklet emelkedik, csak aztán kezd ismét csökkenni. Az Obir-csúcson levő menedékházban, 2046 méter magasságban a tenger fölött, természetesen csak dél-keleti fekvésekben, a januári hőmérsék –6.4, tehát alig alacsonyabb, mint a 440 méter magasságban fekvő Klagenfurtban. A Keleti Alpesek egész területén hasonló helyi viszonyokat találni, csakhogy sehol egyebütt ily nagy mértékben.
Téli időn, nevezetesen tél kezdetén a hőmérsékletnek a magassággal való ez együttes emelkedése Közép-Európa hegyes tájain néha általában is előfordúl nehány napra, sőt néha hetekre is. Míg lenn a hóborított völgyekben kemény fagy honol, a magaslatokon langyos, tavaszias a levegő, mely még éjjel is enyhén marad. Még pl. a Schafberg csúcsán, 1780 méter magasságban is megesik tél derekán, hogy a hőmérő nehány napon át nem száll a fagypont alá. Egy ily magaslatról aztán az észlelő nappal fehér gomolygó ködtengert lát maga alatt, melyből csak az egyes hegycsúcsok, mint megannyi külön sziget, tűnnek elő. Fölül sötétkék az ég és meleg a napsugár, míg lenn a völgyekben sűrű ködfátyol rövidíti a nappalt s az erdőket fehéren csillámló zúzmarába öltözteti.
Az efféle időjárási szakok a magaslatok telének sajátszerű bájt kölcsönöznek. Ezek rendesen olyankor állanak be, mikor egy-egy magas légnyomási területnek a középpontja a tőle függő szélcsend és égderű kíséretében épen a vidék fölé helyezkedik. Ilyenkor a föld a melegnek a hosszú éjszakákon át való kisugárzása következtében gyorsan lehűl, kivált ha hóréteggel van borítva. A lehűtött levegő a hegyek lejtőiről mind a völgy felé tolúl, ott meggyűlik, megáll s ködöt képez ugyanazoknál az okoknál fogva, melyek a nyári félév reggeli ködeit is előidézik. A hegyoldalakról és csúcsokról a völgyekbe leszálló levegő helyére más kerűl, mely még nincs lehűtve, tehát sokkal melegebb. Valószinű, hogy ilyenkor a levegőnek magasságból való aláereszkedése maga is melegségi forrássá válik, mint pl. a Főhn szélnél. A lejtőkön és csúcsokon ennélfogva sokkal nagyobb a meleg, mint a völgyfenekek- és medenczékben. Azt, hogy a völgyek nagy hidegét az éjjeli melegkisugárzás okozza, bizonyítja az is, hogy közvetlenül napkölte előtt legjelentékenyebb a melegnek felfelé való növekedése.
A hol ez a jelenség a legzavartalanabbúl és leggyakrabban jön elő, ott a melegnek a magassággal arányos növekedése is szabályszerű jelenséggé válik (a téli hónapok alatt); ez az eset a Keleti Alpesek egy részében fordúl elő, nevezetesen Karinthiában. Az Alpesek hegylánczai éjszak, nyugat és dél, sőt részben még kelet felől is útjába állanak a légáramlatoknak s az ekként elősegített szélcsend lehetővé teszi, hogy a leirt folyamat zavartalanúl mehessen végbe.
A melegnek a magasság szerinti növekedése télen bizonyára a Kárpátok vidékein is gyakran előfordúl, noha e felől nincsenek oly részletes észleleteink. A Magas Tátrában a hőmérséklet megoszlása tárgyában tett vizsgálódások azt mutatják, hogy ott is vannak 500–600 méter magasságban olyan helyek, melyeken januárban nagyobb a hideg, mint a 700–1000 méter magasságban fekvőkön. Erdély hegyvidékeire nézve hasonló tapasztalatokra lehetünk elkészülve. Mennél bentebb esik a szárazon s a tenger hatásától mennél inkább mentes valamely hegyvidék, annál gyakoriabbak és állandóbbak a téli hőmérséklet ilyetén megoszlásának az esetei.
Ellenben a völgyfenekek fölött bizonyos magasságban fekvő hegyoldalak, kivált a dél-keleti és dél-nyugati fekvésűek a legkellemesebb téli éghajlatnak örvendenek. Még a nyári félév alatt is megvan az a kedvező helyzetük, hogy a völgy felé áramló hideg éjjeli szelektől s az éjjeli órák alatt beálló nedves hidegtől és ködöktől kevesebbet szenvednek, mint a völgyfenekek.
Kiemeltük fönnebb a hegycsúcsokon jelentkező enyhe, derült, szélmentes téli nap kellemeit. De meg kell jegyeznünk, hogy az időjárás e jelenségei némileg nagyobb magasságban csak néhány rövid időközre terjednek a tél egész szakán. Legtöbbnyibe erős szelek uralkodnak ott s azokkal mindig megérkezik a hideg is. S hogy az alacsony hőmérséklet erősen szeles időben mennyivel élesebb, mint szélcsendben, azt mindenki tudja. Lenn a völgyben kemény hideg van, de szél nincs; fönn azonban legtöbbnyire erős szél is van s melegség csak szélcsendes időben áll be. Az Obir menedékházának lakója ennélfogva januárban is többet szenved a hidegtől, mint Klagenfurt lakói, noha a közepes hőmérséklet ez időben csaknem egyenlő mind a két helyen. A legerősebb hideg azonban a magaslatokon a tél vége felé s a tavasz kezdetén szokott beállani, mikor már a völgyekben megindúlt a tenyészet. A télen átlag derűlt időt ilyenkor változó, csaknem mindig borús és havas időjárás váltja föl. A tavasz a hegyi éghajlat legkellemetlenebb időszaka, míg ellenbeli az ősz, nevezetesen pedig az ősz vége, annak fénypontja. Nyáron az időjárás gyakran ingadozik e kettő között.
Azokat a hirtelen és éles ellentéteket, milyenek a magaslatokon előfordúlnak, a hol a derűlt, szélcsendes nyári napra néha egy éjen át viharos, esős vagy havas nap következik, a völgyek és rónák nem ismerik. Amaz aetheri fénynyel árasztja el a magaslatokat, a száraz, fris levegő életkedvet gerjeszt, a vándor szinte valami földöntúli világban képzeli magát, nem érzi az élet sulyát és gondjait. Ez mindenre ráborítja sötét, nyirkos, köd- és felhő-leplét. A látókör alig terjed néhány lépésnyire, az orkántól korbácsolt finom eső vagy hó áthatol minden ruhán s a vándor szinte megdermed a fagytól. Borzongva érzi az egyedűl álló ember tehetetlenségét a felhők és viharok e szabad honában.
A nyár, még pedig a nyárelő, az év azon szaka, a melyben a magaslatok és a völgyek hőmérséke között a különbség a legnagyobb. A nagy magasságok éghajlatát a sarki éghajlathoz szeretik hasonlítani. E hasonlatot, hogy egyáltalában jogosult lehessen, az Alpesekben inkább nyárközépi, semmint téli szakára kell érteni. A „Fleisz” aranytelepnek 2740 méter magasságban álló bányásztanyája körűl a nyári közepés hőmérsék épen olyan, mint az éjszaki szélesség 74°-a alatt fekvő Novaja Zemlyáé (4.1) s 3300 méter (10.000 láb) magasságban már alacsonyabb, mint Gröndlandban a 80° alatt. A téli hőmérsék azonban sokkal enyhébb (a Fleiszon alig –9°, Novaja Zemlyán –17°; 3300 méter magasságban az Alpesekben alig –13°, Éjszaki Grönlandban a 80° alatt –33°). A hűvös nyár az Alpesekben mintegy 2800 méter magasságban a téli havat már nem birja megolvasztani s az örök hó rétegei, az ezekből eredő jégárak, a glecserek ebből keletkeznek. A nyári meleg hiánya a gyümölcs- meg a gabona-termelésnek kora határt szab a magas völgyekben. Az 1400–1500 méter magasság közt fekvő alpesi völgyekben a hóolvadás és a tenyészet ébredése csak április 21-ike körűl kezdődik, a cseresznye május 20-ika körül virágzik, a kaszálás átlag június 27-ére esik. A cseresznye csak augusztus vége felé érik, a téli gabona szintén csak ez időtájt, a zab szeptember közepén, s november 10-ikével újra megjelen az állandó hólepel. Míg 600 méter magasságban a hóburok mintegy 77 napig tart, 1300 méter magasságban már 200 napon túl is megmarad, 1900 méter magasságban pedig 250 napig is. A tenyészet időszaka tehát följebb haladva mindig szűkebb időhatár közé szorúl.
Esős zivatar a magas hegységben.
Schindler Jakab Emiltől
A hűvös nyár s a viszonylag enyhe tél következtében a hőmérsék évi változásai csekélyebbek a magaslatokon, mint az alattok levő völgyekben. Innsbruckban pl. a legmelegebb (18°) és a leghidegebb (–3°4) hónap hőmérséklete között a különbözet 21°4 C, holott a több mint 1200 méterrel magasabban fekvő Venten csak 17°3. Még csekélyebb e különbözet a hegyoldalokon, de különösen a hegycsúcsokon. A Schafberg-csúcson, mely valamivel alantabb fekszik, mint a Vent melletti Oetzvölgy, január (–5°4) és július (9°5) között csak 15°.
Ha a hőmérsékletnek évi változását az év folyamán előfordúló legmagasabb és legalacsonyabb hőmérséklet különbözete szerint mérjük: a hegyi éghajlat még egyenletesebbnek tűnik föl, mert a tél legkeményebb hidege fölfelé csak kevéssé, vagy épen nem növekszik. Klagenfurtban pl. már –30 C°-ra is leszállt a hőmérő; az Obiron ellenben, mely pedig 1200 méterrel magasabban fekszik, csak –27°5-re szállt ugyanazon évek folyamán. A venti és innsbrucki egyidejű vizsgálatokból láthatjuk, hogy a legalacsonyabb hőmérséklet fönt –26°7, alant –22°5 volt. Nagyon tévednénk tehát, ha azt hinnők, hogy a hegyek nagyobb magaslatain ugyanabban az arányban nő télen a legnagyobb hideg, a milyenben nyáron a magasság szerint a meleg csökken. Ismételjük: a mi az embert a legmagasabb alpesi csúcsok benépesítésétől visszatarthatná, az nem a téli hideg túlsága, hanem a nyári melegnek a hiánya.
Az eső és hó alakjában jelentkező légköri csapadékok a hegyes vidékeken bővebbek és gyakoriabbak, mint a szomszédos lapályokon. Ezt különösen nyáron tapasztalhatjuk. Mi alatt a lapály hőségtől és nyári aszálytól szenved, addig a hegyeken a délutáni órákban ragyogó halomfelhők tornyosúlnak mind jobban-jobban, míg végre a viharok sötét méhévé folynak össze. E felhők estig csupán a hegyekre öntik alá tartalmukat, a szomjas síkságnak egy csöppnyi sem jut belőlük. Legfeljebb a hegyekből alá-alácsapó hűvös szél kavarja föl a port s a zivatart szülő felhőkből mindenfelé elterjedő fejér fellegfátyol takarja el egy időre a napot. Napszállta után minden felhő eloszlik s a fölfrissült hegységi völgyek, valamint a rónaság forró párái fölé csillagfényes ég borúl. E jelenség néha több nap ismétlődik egymás után, míg végre egy általános zivatar-roham a síkságot is megáztatja és lehűti. A tavasz és a nyár a hegyekben mindig sok helyi esővel és zivatarral jár. Csak őszszel válik az idő állandóbbá s a rónaságokéval inkább egyezővé.
Az esőmérések kimutatták, hogy az esőmennyiség a szerint nő, és pedig már meglehetős távolságon kezdve, a mint a hegyek felé közeledünk. Magában a hegységben aztán a tenger fölötti magasság arányában növekedik, csakhogy igen szabálytalan, egészen a helyi viszonyoktól függő módon. Az esőmennyiségnek a tenger színtája fölötti magasságtól és a vidék helyrajzi viszonyaitól való e függése legszebben mutatkozik Csehországban. A cseh medenczének a közepén legkisebb az esőmennyiség, s onnan minden irányban növekszik, a mint a hegykerethez közelebb érünk, leginkább a Cseherdő meg az Óriás-hegység irányában. Ha Bajorország felől közeledünk a Cseherdő felé, az esőmennyiség a 20 ctmrre nő, sőt azon fölűl is hág, a mint a hegység gerinczét elértük; aztán lépésről lépésre ismét csökken egész 50 ctmrre, sőt alább a cseh medenczében, honnan aztán ismét szabályosan gyarapodik az Óriás-hegység felé haladtunkban egész 100 ctmrre, sőt följebb is. E hegységnek másik, Porosz-Szilézia felé néző oldalán az Oderavölgy felé ismét alászáll egész 50 ctmrre. Hasonlókép nő az esőmennyiség Magyarországon a párkányhegység felé, úgy szintén Galicziában a Kárpátok éjszaki oldala felé. A hegyvidékek a szomszédos rónaságoknak nagy esőtermelői s egyúttal eső-tárházai. Elvonják a légáramlatok víztartalmát, melyet ezek a rónaságoktól megtagadtak, sőt a nyár hevében maguk is támasztanak légáramlatokat, melyek a vízgőzt a magasba emelik, sőt felhő- és esőképződményekké sűrítik. Az erdős hegyoldalak aztán meggyűjtik ölükben az eső- és hóvizet, s lassankint leszivárogtatják a mélyebb földrétegekig. Ahol azonban az ember megzavarja a természet e szép összhangját s lepusztítja az erdőket a meredek hegyek lejtőiről, ott aztán pusztító vízomlásokat teremt magának, holott az előbb egyenletes vízkészlet elapad. A felhők kiöntik tartalmukat a hegyek fölé csak úgy, mint azelőtt, ezt az ember meg nem változtathatja; de a hegység vízgyűjtő természetét megsemmisítheti vagy ellenkezővé változtathatja.
Középhegyeinkben az évenkinti csapadék helyi mennyisége egész a legmagasabb tetőkig mindig növekedik. Különösen a hűvösebb évszak hó- és esőmennyisége növekszik itt jelentékenyen, s nagy hómennyiségükkel kivált a Cseherdő és az Ércz-hegység tűnnek ki. Ugyanez áll többi középhegységeinkről is. Ellenben van a magas hegyekben egy bizonyos magasság, melytől fölfelé az évi csapadékmennyiség már nem nő, hanem apad. Az egyes csapadékok tartalmassága a magasság arányában csökken s egy bizonyos magassági övtől fölfelé a tartalmasság e csökkenését már nem pótolhatja az sem, hogy a csapadékok ott fönn gyakoriabbak. Hogy azonban ez a határ milyen magasságban lehet, arra még nem rendelkezünk elegendő észleletekkel. Az Alpesekben aligha van az 2000 méternél sokkal föntebb. Igen nagy magasságokban a téli hó finom jégkristályok alakjában hull alá.
Már fönnebb említettük, hogy oly hegyekben, melyek több hegylánczból állanak, mint pl. az Alpesek, a külső hegylánczok közé eső belső völgyek sokkal kevesebb csapadékban részesülnek, mint a külső hegylánczok völgyei, még ha magasabban feküsznek is. Kivált a tél száraz az előbbiekben, mivel az alant vonúló havas felhőket a külső hegylánczok nagyobbára föltartóztatják. A magasan vonúló nyári felhőkre ez kevésbbé áll s aztán forró nyár szakán a helyi záporesők is szaporítják a belső völgyek esőmennyiségét. Az Alpesekben s a Magas-Tátra völgyeiben tehát, úgy szintén Erdélyben is többnyire aránylag száraz telekkel, ellenben bőséges nyári esőzésekkel találkozunk. A csapadék főtömege itt az év meleg szakára esik. Itt tehát épen megfordítva van a dolog, mint a középhegységekben.
Ezzel aztán még egy másik jelenség is összefügg, mely a nevezett hegységek magas völgyeinek éghajlatára fölötte jellemző: a téli derült napok nagy száma, hatalmas napfénynyel. A tél egész Közép-Európában az igen gyakori borongós napok s az egészen elborúlt ég évszaka. A magas völgyekben megfordítva áll a dolog. Itt a tél a legtöbb egészen tiszta napok s az átlag csak kevéssé borúlt ég évszaka. (Legfelhősebb a tavasz.) E körülbelül 1300 méter magasságban kezdődő völgyek fölötte vannak a ködrétegeknek s a tél alacsony hófelhőinek. S mivelhogy a levegő igen tiszta és száraz s már ritkább is: a nap sugárzása e számos derült napok folyamán igen erős. S ha ehhez még hozzá veszszük az itt uralkodó szélcsendet is: itt a szabadban tartózkodást még igen alacsony hőmérsék mellett is egész kellemesnek fogjuk találni. A szél nélküli napok télen e völgyekben a túlnyomók, mihelyt az azután maradandó hó leesett, mely a fölmelegedés minden különbözetét kiegyenlíti s a helyi légáramlásokat megakadályozza. Ez az oka, hogy e völgyeket, noha ott a tél levegőjének középhőmérséke igen alacsony, mint klimatikus téli gyógyhelyeket keresik, mint pl. Graubündenben Davos. De vannak hasonló éghajlatú magas völgyek az Alpesekben, sőt a középponti Kárpátokban is.
Zivatar a síkságon.
Schindler Jakab Emiltől
A levegő nedvességének is, a mennyiben a szerint mérjük, hogy mennyire telik meg vízgőzzel, megfordított folyamata van a hegyekben, mint a síkságokon. A viszonylag legnagyobb szárazság ott télen, ellenben a síkságokon nyáron következik be, míg itt télen a levegő csaknem állandóan vízgőzzel van telítve s ködképzésre hajlandó. A magas fekvésű völgyekben a csendes levegő következtében a nagyobb hideg is könnyebben elviselhető, mint a rónákon a kisebb fokú hideg. A magaslatokon a levegő tavaszszal a legnedvesebb, ez a nagyobb felhőjárásnak is az ideje. A hegyek akadályozzák a légáramlatokat s ezért a völgyekben általán véve gyengébb a légmozgás, mint künn a nyílt rónaságokon. A völgyek ez előnyét azonban gyakran ellensulyozzák a sajátságos körülmények folytán beállható heves helyi széljáratok. A légáramlásnak különben egy bizonyos, naponkint előfordúló szabályszerűsége minden hegységi völgynek közös sajátsága. Napközben, körülbelül reggeli 9 órától egész napszállta utánig fölfelé, éjjel pedig egészen reggelig lefelé áramlik a levegő. Nyáron, szép időben legerősebbek e völgyi szelek, melyeknek az Alpesekben az egyes völgyek szerint még külön nevök is van. A Garda-tó mellett s az Ecs alsó völgyében a nappali szelet ora-nak, az éjjelit sover-nek, paesano-nak nevezik. A felső-ausztriai tavak körül al- (nappali) és fel- (éjjeli) szélnek mondják. Ha e szelek a rendes órában kezdődnek, azt mindenütt az állandó jó idő jelének veszik, és pedig egész jogosan, mivel ez azt mutatja, hogy hevesebb általános szelek még nincsenek.
A hegyi vidékek meteorologiájára ezek az időszaki szelek nagy hatással vannak. A nappali szelek, melyek a völgyekben és a hegyoldalakon mindenütt fölfelé fújnak, okozzák azt, hogy minden hegytömeg fölött, melyből völgyek súgárzanak ki, emelkedő légáramlat terül, mely a völgyek nedvességét a magasba fölviszi. Az emelkedő levegő kiterjedvén s így lehűlvén, vízgőz-tartalma ama fényes halomfelhőkké tömörül, melyek meleg nyári délutánokon szokták a hegytetőket koronázni. Ha a levegő nedvessége nagy, e halomfelhők helyi viharfelhőkké lesznek, melyekről már szólottunk. De e fölszálló légtömegek még száraz időben is megzavarják kissé a levegő tisztaságát. Napszállta után ellenben a föld és a növényzet meleg-kisúgárzása által áthűlt alsó légrétegek a hegylejtők és a völgyek mentében aláfelé szállnak; megindúl a légtömegek általános aláereszkedése. A nappal képződött felhők most föloszlanak, fönn a magasban szárazabbá lesz a levegő, s innen van, hogy a magaslatokon napkeltekor a legtisztább, a legátlátszóbb a levegő s legtágabb a látóhatár. A nedvesség ilyenkor lenn tanyáz a völgyekben köd vagy könnyű, fehér pára alakjában, melyből éles körvonalakban emelkednek ki maguk a hegyek. A mint a nap följebb száll, e légtömegek is megindúlnak a völgyekből fölfelé s többnyire már délelőtt szórványos, könnyű, bárányfelhők alakjában jelennek meg az ég kék boltozatán.
Hegyes vidékeinken gyakoribb a zivatar, kivált a nyári zivatar, mint a síkabb területeken. A keleti Alpesekben évenkint átlag 22–25, Felső-Magyarországon, meg a Tátra déli tövében, úgyszintén Déli-Magyarországon és Erdélyben 22, az Alföldön ellenben csak 13, Galicziában 17, Csehországban és Sziléziában 18 zivataros nap fordúl elő. A Középponti Alpeseknek kifelé elzárt völgyeiben ritkább a zivatar s az is többnyire mind nyár idejére esik, mivel helyi természetűek s a fönt leirt módon forró nyári időben keletkeznek. Természetes, hogy a szűk hegyi völgyek kisebb látókörének is van része abban, hogy itt kevesebb zivatart észlelhetni, mint a nagy nyílt völgyekben, meg a hegységek alján. Az Adria hegyes partvidékein szintén sok a zivataros nap: évenkint átlag a trieszti öbölben 20, Korfu vidékén 40 is. De itt a zivatarok már őszszel is csaknem oly gyakoriak, mint nyáron, sőt itt már téli zivatarok is vannak, még pedig mennél inkább délfelé, annál többször. Beljebb a szárazföld felé az őszi és téli zivatarok száma ismét csökken. A többi országokban ritkák a téli zivatarok, legritkábbak a keleti országokban. Az Alpesek éjszaki oldalán, éjszaki Csehországban és Sziléziában még leggyakrabban előfordúlnak.
A magas hegylánczok olyan formán is hatnak az általános légáramlatokra, hogy azokat bizonyos tulajdonságaiktól részint megfosztják, részint más tulajdonságokat kölcsönöznek nekik. Ha nedves szél fúj valamely magasabb hegyláncz fölött, ez arra kényszeríti a felhőt, hogy vízgőz-tartalmát eső vagy hó alakjában azon a hegyoldalon adja ki, melyen föl kell szállania. A hegyláncz másik oldalán ilyenkor ugyanaz a légáramlat száraz és az ég kék marad, s csak a hegycsúcsokon és hegygerinczeken ülő felhőhalmazokból látja az ahhoz értő megfigyelő, mi megy végbe a tulsó oldalon. A hegyek felé áramló szél mindenütt nedves és felhőt hozó; a hegyek felől áramló ellenben száraz, szép időt hozó. Az Alpesek éjszaki oldalán a délkeleti és déli szelek tehát szárazak, melegek és derűt okozók, míg az Alpesek déli oldalán ugyanakkor többnyire esős idő van. A nyár éjszaknyugoti szelei, melyek az éjszaki oldalra nyirkos, nedves időt hoznak, a déli oldalon száraz szelekké válva, derült ég vagy oszladozó felhőzet mellett áramlanak. Galicziában, a Kárpátok éjszaki oldalán az éjszaknyugoti szél okoz gyakran hosszantartó erős felhőszakadásokat és áradásokat, a déli (magyar) oldalon ellenben a délnyugoti és déli szél. Bécsben nyáron gyakran van derült ég vagy könnyű fátyolfelhőzet mellett tartós, erős, meleg délkeleti szél, mely mellett nagy szárazság uralkodik s a levegő porral van tele. A látóhatár éjszaki és éjszakkeleti részén ilyenkor rendesen zivatarképződést s este élénk villamlást látni. Többnyire jól ki lehet venni, hogy Morva- és Csehország szomszédos részei fölött, vagy épen Alsó-Ausztria határán, pusztító záporesőtől kísért vagy jéggel vegyes erős zivatar tört ki. A déli szelek, melyek Bécs környékén az Alpesekről fújnak, ott szárazak; de, ha feljebb éjszaknak a cseh-morva határhegységen fölfelé áramlanak, vízgőztartalmuk ott, sőt már az alsó-ausztriai erdős vidéken is záporesővé sűrűsödik.
A délkeleti és keleti szelek Csehország éjszaknyugoti részeire is esőt és zivatart hoznak; de ha az Érczhegység felől fúj az éjszaknyugoti szél, akkor szárazság van vagy csak kevés eső esik, míg a szászországi oldalon esős az idő. A monarchia hegyvidékeinek egyes részein tehát ugyanabban az időben többnyire különböző az időjárás; ugyanazok az időjárási általános föltételek a hegység egyik oldalán borús időt, esőt idéznek elő, a másik oldalán ellenben száraz, derült időt okoznak. Csak ha az igen alacsony légnyomás vidéke maga a hegység fölött helyezkedik el, akkor van a vidéknek csaknem minden részében egyforma rossz idő; ellenben mindenütt szép és derűlt az idő, ha ugyanoda a legmagasabb légnyomás vidéke helyezkedett.
Némely hegységi völgyekben a hegyek felől fúvó szél fölötte nagy mértékben száraz s ugyanakkor rendkivűl meleg is. A neve ilyenkor Föhn vagy Scirocco. A vorarlbergi Illvölgyben lép föl a Föhn a leghevesebben, délkeleti vihar alakjában, igen nagy szárazságot s tél közepén nyári meleget árasztva magából. Innsbruck vidékén is előjön, a hol Sciroccónak nevezik s rendkívül lehangoló, kellemetlen hatása miatt igen rettegnek tőle. Ha beköszönt, érzékenyebb természetű emberek fejfájást kapnak s minden munkára tehetetlenekké válnak. E szél a Brennerről fúj alá s egészen Innsbruck vidékére szorítkozik, mely a Silvölgy hasadékának irányában fekszik. Az innsbrucki ú. n. Scirocco azonban korántsem oly száraz és oly meleg, mint a bludenzi Föhn. Távolabb keletre Salzburg körűl is találkozunk bizonyos gyengébb Föhn-szerű széllel; nemkülönben egy délkeleti és déli, sokszor erősen Föhn-szerű széllel Windischgarstennál és Spital am Pyhrn mellett, holott is „Pyhrni szél”- nek nevezik. Még tovább keletre egyre gyöngébbekké válnak a délkeleti és déli szelek Föhn-szerű sajátságai, de még Bécs környékén is fölismerhetők.
Karinthiában a meleg déli szelet „Jauk”-nak nevezik; vajjon vannak-e ott olyan helyek, melyeken ez valóságos Föhn gyanánt mutatkozik, arra nézve nem tudunk semmit. Az Ecs-völgyben a Brennertől délre az éjszaki és éjszakkeleti szél néha nagy melegséggel és szárazsággal lép föl, a tulajdonképi Föhn hevességét és erejét azonban nem éri el. Arco és Riva éghajlati gyógyhelyek mellett is járnak száraz éjszaki szelek, melyektől a hőmérő is emelkedik.
A Kárpátokból Föhn-szerű szelekről nincsenek észleleteim, de alig lehet kétség, hogy ott is vannak ilyen szelek, ha nem oly erősek is, mint az Alpesekben. Nagy-Szeben vidékén a vöröstoronyi szorosból jövő szél nagy melegsége és szárazsága által tűnik ki s azért „vöröstoronyi szél”-nek is nevezik.
A Föhn-szelekre legkedvezőbb idő az ősz meg a tél, vagyis a nagyobb légáramlatok s a magasság szerinti leglassúbb melegcsökkenés évszakai. Nyáron egészen elmaradnak vagy alig vehetők észre.
Ezek a szelek nem messziről hozzák nagy melegöket és szárazságukat, hanem csak a hegyekről alászálltuk közben nyerik azt, mivel ilyenkor a levegő a természet törvényei szerint gyorsan fölmelegszik, és pedig egy-egy C°-kal minden 100 méternél. Mivel a hőmérsékletnek a magasság növekedtével való csökkenése mindig kisebb 100 méterre 1 C°-nál; a gyorsan alá szálló levegő a völgyben nagy fölmelegedést okoz, s mivel nem vehet föl oly gyorsan elegendő nedvességet, aránylag száraz marad. Hogy a Föhn nem a Szaharától kölcsönzi melegét és szárazságát, mint annak előtte gondolták, már abból is kitűnik, hogy az Alpesek déli oldalán többnyire nagy eső és hűvös van, mikor az éjszaki oldalon a száraz, meleg Föhn uralkodik és abból, hogy az Alpesek déli oldalán is van száraz, meleg Föhn, mely éjszak felől fúj alá. A Föhnnek csak magában a hegységben állanak elő a sajátságai, melyek olyanok, mint a milyenek valamely, a magasból alásülyedő légtömegnél tapasztalhatók. A lapályokon hiányzanak a mechanikai föltételek, melyek mellett az ily hirtelen alászállás lehetővé válhatik.
