Népélet Isztriában (a szlávok kivételével). Tomasin Pétertől, fordította Katotna Lajos
Népélet Isztriában (a szlávok kivételével).
Tomasin Pétertől, fordította Katotna Lajos
Tomasin Pétertől, fordította Katotna Lajos
Isztria régi lakóinak, mint a tartománynak Tommasini J. Fülöp püspök által írt történetében (1645) olvasható, sok mondájok és hagyományos szokásuk volt, melyek Velenczéből származtak ide. Idővel azonban úgy a mondák, mint a régi szokások majdnem mind elkallódtak. Így a lakosság olasz részénél ma már semmi keresztelői és lakodalmi népszokások nincsenek. Csak elvétve fordúl elő még itt-ott, hogy zenével kisérik a mátkapárt a templomba, hol az egész nászkiséret jelen van az esketési misén. Ellenben temetéskor az alsóbb néposztálybelieknél az elhúnytat még a legközelebbi rokonai sem kisérik ki. Elégnek tartják, ha részvétlátogatást tesznek a családnál és megjelennek a gyászmisén. A virasztás (la veja) azonban az alsóbb rendűeknél egészen úgy történik itt is, mint Irlandban, ugyanis nagyban játszanak, énekelnek, lakomáznak és dorbézolnak úgy, hogy az ember azt hihetné, hogy lakodalom, nem pedig halotti gyász van a háznál.
Nagyon el van terjedve ellenben a babona e tartomány paraszt népénél. Ha a tűz sistereg (se rugna el fogo), a jámbor háziasszony boszúsan rá köp s így kiált: „Vigyen el az ördög; ma megint csetepaté és pörpatvar lesz a háznál”. Ha varrás közben elejtett ollója hegyével áll meg a padlóban, akkor valami jó barát, ismerős, vagy idegen látogató érkezik a házhoz. Ha főzés közben viszket a tenyere, férje bizonyosan pénzt visz haza. De jaj, ha sót, vagy, a mi még roszabb, ha olajat talál eldönteni, mert ez balesetet jelent. Minden reggel, de különösen újév napján nagy jelentősége van az első találkozásnak. Ha vénasszonynyal találkozik az ember legelőször, az boszorkányságot, szemmel való megverést, vagy lidércznyomást (cenciut) jelent. Igen el van terjedve az álmokból való jóslás is. Jelentésüket vagy némely vénasszonyoktól (babe), vagy az álmos-könyvekből lehet megtudni, s ha ezek sem adnának fölvilágosítást, akkor a kártyavetéshez (butar le carte), a jóslásnak ezen, kivált a nőknél igen kedvelt módjához folyamodnak.
Ha dongólégy zümmög a házban és sehogy sem akar elhallgatni, akkor azt tartják: oggi sentiremo una novitŕ (ma valami újságot hallunk). Ha virágvasárnapján nem esik, akkor húsvét napján okvetetlenűl esni fog: se no piovi su ľ ulivo, piovi su i ovi. A nagyszombati gloria-harangszóra nedvesítse meg az ember vízzel a szemét és arczát: az mindenféle szembajt elhárít, s a test ment lesz mindenféle ráncztól, szeplőtől és egyéb foltoktól. Ha áldozócsütörtökön esik, akkor utána negyven napig el nem áll az eső: se piovi ’l giorno de la sensa, piovi quaranta giorni. A milyen idő van a szeptemberi holdtöltekor, olyan lesz a reá következő hét hónapban, mert:
„A la luna setembrina
Sette lune ghe se inchina.”
Sette lune ghe se inchina.”
„A szeptemberi hold előtt
hét hold hajol meg.”
hét hold hajol meg.”
Hát még Keresztelő Szent János előestéje (június 23.)! – ez még csak ám a nap! A férjhez menni vágyó lányok egy dézsa vízbe fügefaleveleket tesznek, melyekre előbb mindenféle legénynevekkel beírt papirszeleteket ragasztanak; a mely levél másnap reggel a víz fölszínén úszik, azon van a leány leendő vőlegényének a neve. Változatosság kedvéért ólomöntésből is jósolnak (butar el piombo), vagy a ház lépcsőjén hátra felé ledobják a papucsokat s éjfél tájban az ablakon kirázzák az asztalterítőt, hogy a boszorkányok meg ne ronthassák a szeretőjöket.
Isztria népe mértékletes és nem igen válogatós az eledelekben. Csak polentája legyen, egyébnek nem érzi valami nagy híjját. Ez a kukoriczalisztből készűlt s megszikkasztva darabokra szelhető puliszka körűlbelűl ugyanaz az isztriainak, a mi a német parasztnak a gombócz. Hallal bőven ellátja a tenger e már lakóhelyénél fogva is halászatra született népet. Ki is győzné a tengeröbölnek azt a tömérdek hal- és kagyló-fajtáját mind név szerint elősorolni, melyek dr. Plučar Ernő „Der Fischplatz zu Triest” czímű könyvében le vannak írva. Fontos eledel a sokféle metélt is, minők a macaroni nevű vastag- és a bigoli meg a spagheti nevű fonál-metéltek, azután a lasagne nevű szalag-metélt és a sokféle alakú tészták, milyenek a búzaszem-, csiga-, cső- és csavart tészták (semenzine, peverini, fidelini, subioti, verete, paternostri és strangolapreti). A legkedveltebb népies eledelek közé tartozik a risoto és a rizsleves is. Minden levesbe reszelt parmesan-sajtot tesznek, és a rizst nem szabad tovább főzni, mint a meddig az apostoli hitvallás elmondása tart, vagy a míg százig olvas az ember, – különben zúgolódik a háznép, hogy el van főve: i risi xe longhi, i xe andai.
De azért az év bizonyos napjain, vagy rendkivűli alkalmakkor az isztriai sem tagad meg magától egy-egy nagyobb vendégséget, s ilyenkor, különösen keresztelő, bérmálás vagy lakodalom ünnepein erős húsleves, lében párolt kappan s az egyebütt is divatos ünnepi étkek kerűlnek asztalára. Farsang utolsó napjain zsírban kirántott kenyérszeletek (le snitte), sült vajas tészta (i crostolo), fánk (le frittole) és iskátulya alakú kalácsok (i rafioi) a szokásos eledelek. Húsvétkor velenczei származásához híven a hagyományos hónapos retket (i ravanei), a pinze nevű tojásos húsvéti kalácsot és a presniz nevű töltött kalács-féle süteményt látjuk minden ház asztalán. Mindenszentek napján pulykasült és a fave di morto néven ismeretes apró, gömbölyű, fehér, vörös, barna vagy sárga, mandulából és czukorból készűlt sütemény a hagyományos ünnepi eledel. A disznóölés ideje Márton napjától farsang kezdetéig tart. Ilyenkor látják el a házat az egész évre füstölt hússal, sódarral, kolbászszal (le luganighe), szalámival és disznósajttal (i cotighini), meg a zampini, mortadelle és romboli nevű hurkákkal.
Karácsony bőjtjén délben rendesen szigorú bőjtöt tart az isztriai ember. Vacsorára risi col bisato vagy risi col caparozoli nevű rizskásás hallevest eszik. Az osztriga s másnap a mustár (mostarda) és a vékony, pálcza alakú mandolás sütemény (mandorlato) szintén elmaradhatatlan karácsonyi ételek. Ünnepnapokon a szegényekről is emberszerető bőkezűséggel emlékeznek meg. Ilyenkor a szegény- és árvaházak lakóinak is jó dolguk van. S ha valakinek az épen említett nagy napok idején annyira fogytán van a pénze, hogy nem telik jobb fajta ünnepi ebédre, hamarosan kéznél van a segítség. Mire való a zálogház példáúl a trieszti Via delľ Ospitale-ban, az őrűltek háza szomszédságában, a hová Mindenszentek és karácsony napja előtt, farsang végén és a nagyhéten nehéz batyúkkal hosszú sorban bandúkolnak a szegényebb néposztályhoz tartozó asszonyok, hogy minden nélkülözhető ingóságukat elzálogosítva, pénzt teremtsenek a közelgő ünnepekre!
Lássuk most a szép reményű ifjúság s különösen az útczai gyerekek, az úgy nevezett mulók szokottabb játékait. Ilyenek a sassetto, vagyis a gombázás, a koczkajáték (i dadi, la tria), a golyócskázás (le s’cinche) és a tocafero vagy tocamuro nevű fogócska-játék. Sokszor bizony a járókelők kalapja, sőt feje sincs eléggé biztonságban a levegőben röpkedő kövektől (lavre), vagy az annyira kedvelt pigétől (pandolo). A búgó-csiga (zurlo) szintén egyike a legkedveltebb játékszereknek s a görögök rhombos-ának és a rómaiak turbo-jának egyenes utóda lévén, a mulóknak ez antik népek ifjúságáéval való rokon lelkületére vall. Hogy a mulo a pénz iránt is korán fejlődő érdeklődést tanúsít, annak bizonyítéka az itt Marcomadonna néven ismeretes „fej vagy írás”-játék, mely nagyon régi lehet, mert nevével a velenczei köztársaság gazetta nevű aprópénzére mutat, melynek egyik oldalán Szent Márk és a szárnyas oroszlán képe, másikán pedig a Szűzanyáé volt látható. Egyéb szokottabb játékok még: a színek játéka (i colori), a zálogosdi (i pegni), a bújósdi (zogar sconder), a lakodalmas játék (i sposi) és a hintázás (el zitolo-zotolo). A legkedveltebb társasjátékok közé tartozik itt is a szembekötősdi (Barbajata, Maria Orba), a körösdi (bozolo canarin) és a szem-szem gyűrű (caffč ).
De térjünk a felnőttekhez. A férj keveset tartózkodik odahaza; a derék háziasszony már inkább, kivált téli időben vasárnap vagy ünnepen. Ha látogatói vannak is, utóvégre a sok beszélgetést is megúnja az ember. Időtöltésűl ilyenkor a tombolához vagy libázáshoz fordúlnak az unatkozók. A ki pedig ezekben sem talál elég szórakozást, azt a lutri ördöge kisérti és hajszolja. Sajnos, Triesztben és Isztriában oly nagy a játékdüh, mint talán sehol egyebütt az egész monarchiában. Minden képzelhető számításra és találgatásra adják az emberek fejöket, csillagjósláshoz és álomhüvelyezéshez folyamodnak e kárhozatos szenvedélyük kielégítése végett. Látogassunk csak el példáúl Triesztnek Rena vechia nevű városrészébe, a hol naphosszat járnak föl s alá a vén és fiatal árúsnők, mindenféle apró-cseprő holmit, ruhaneműt, edényeket, ennivalót, baromfit kinálgatva, s a járókelőket színes cartelloni-kkal jelzett tételekre szólítgatva. A megtett számok közűl a nyerőket valamely útczai gyerek húzza ki teljes nyilvánossággal ugyan, de néha még sem minden csalás nélkűl, mikor aztán hirtelen pokoli lárma, káromkodás, szitkozódás, sőt néha bizony egy kis parázs verekedés is támad.
S mivel töltik idejöket a férfiak? A középrendűek Isztriában is a kávéházba, vagy az osteriába járnak, hogy baráti körben egy-egy órát elkártyázgassanak. A tresette mellett a játszók mélyen hallgatnak, mert mint a közmondás tartja: el tresette xe sta fato de quattro muti (a tresette játékot négy néma találta föl). A briscola mellett már beszédesebbek, sőt sokszor nagyon is lármásak a játszók. Vasárnap és ünnepen, ha szép az idő, rendesen a szabadba rándúlnak ki s ott valamely osteria udvarában a boccie vagy borelle nevű tekejátékkal mulatnak, mely egész Olaszországban és Tirolban el van terjedve.
Olyan városokban, a hol színház van, alkalom adtával majd czirkuszi mutatványokban, majd néma játékokban, majd pedig bábszínházakban gyönyörködhetik az ifjúság. A bábszínházak Reccardini óta, kinek Arlecchinója és Facanapája bizonyos hírre tett szert, még mindig kiváló kedveltségben állanak. A míg a szép idő engedi, addig a papíros léggömbök és sárkányok föleregetése szintén elég mulatságot szerez, mihez Triesztben még a térzene is hozzájárúl. A mulo ugyanis jó eleve készűl a katonai pályára. Minden pénteken s Ő Felsége születésnapjának előestején alig várja azt az időt, mikor a katonabanda a főtérről a Via della sanitán, a Corsón, a San Antonio útczán és a Via Casermán végig harsogó zeneszóval tér vissza a kaszárnyába. A zenészek előtt és után tömérdek mulo halad katonalépésben, mintha csak a legszigorúbb káplár hosszas oktatása alól kerűltek volna ki.
Triesztben és Isztria némely városaiban vízkereszt egész hetében esténként fiúk és leányok csapatai járják végig a várost apró lámpásokat hordozva s a házak kapualjában letérdelve, zsolozsmát énekelnek a három király tiszteletére, a miért aztán némi pénzajándékot kérnek a házbeliektől. Koldúló énekük előbb elmondja, hogy Krisztus szegényen született, szegényen élt és a keresztfán halt meg; a vége azonban nem egészen ilyen jámbor, mert, míg a szíves adakozóknak azt kivánják benne, hogy annyi angyal vigye őket az égbe, a hány lyuk van a szitán: addig a kemény szívű fösvényt annyi ördöggel vitetik a pokolba, a hány szeg van a ház kapujába verve.
Nagycsütörtökön és nagypénteken a trieszti mulo egy, már jóval előbb elkészített nagyobbfajta ládában „szent sírt” állít s azzal a leglátogatottabb útczák szögletein foglal helyet. Majdnem minden második lépésnél egy-egy előre nyújtott kéz háborgatja a járó-kelőket a következő kérés kiséretében: La prego un soldo pal santo sepulcro (kérek egy krajczárt a szent sírra). Míg Triesztben csak úgy, mint a monarchia egyéb részeiben, a nagyszombati feltámadási körmenetet tartják nagy ünnepléssel: addig Isztriában a nagypénteki körmenet szokásos. A különféle vallásos egyesűletek tagjai e körmeneten régi velenczei szokás szerint fekete, sárga, fehér, vörös, hamuszín vagy violaszínű hosszú köntösben jelennek meg. A templomi zászlók ritkák Isztriában; azok helyett inkább óriási faragott képeket, meg vastag és szálas viaszfáklyákat (cirii) látni a körmeneteken, mely utóbbiak részben még a velenczei köztársaság idejéből valók. Isztria némely vidékén a könyörgő napi körmenetek valóságos útazások. Búzaszentelő, vagyis Szent Márk napján s az áldozócsütörtök előtti három napon a Mindenszentek litániájának éneklése mellett fölkerekednek a hívek papjukkal s rendesen valamely igen távoli templomba mennek misét hallgatni. Útközben a pap több evangeliumot és imádságot olvas s a körmeneti kereszttel a négy világtáj felé fordúlva ördögűző áldást mond, könyörögvén, hogy az Isten a vetéseket és ültetvényeket jégesőtől s egyéb elemi csapásoktól, hernyóktól és pusztító férgektől óvja meg. Az isteni tisztelet végeztével a búcsúsok letelepednek a szabadban, jóízűen falatoznak a magukkal vitt eledelekből s csak késő este térnek vissza falujokba.
Borelle-játék.
Ruben Ferencz Leótól
Az 1849-iki kolerás év óta a triesztiek november 21-ét, Mária bemutatásának napját, városuk legnagyobb ünnepeként ülik meg la Madonna della Salute (az egészségadó Boldogasszony) néven, s e napon, a ki csak teheti, elmegy a Santa Maria Maggiore templomába a nagy fénynyel és pompával tartott isteni tiszteletre.
Nagy igazságtalanságot követnénk el az isztriaiak ellen, ha e helyütt farsangjukat hallgatással mellőznők. E „szent idő” közeledtével az isztriainak szűntelen csak ez ünnepen jár az esze. Nem hiába nevezi a farsangot „szent idő”-nek, s közmondása is azt tartja: Pasqua, Nadal e – santissimo Carneval. (Húsvét, karácsony és – a legszentebb farsang.) Ilyenkor csak úgy hemzseg a nép a festiniken és az osteriákban, melyekben hajnalig mulatoznak. Az ifjúság meg esténként álarczosan a színházakba és táncztermekbe megy, s e mellett magán társaságokban is vígan járják a tánczot. A mindenféle tánczmulatságokon (veglioni, balli nobili, parč, balli popolari) az isztriai ifjúság a monferinát, lengyelkét, skót polkát és franczia négyest tánczolja. Triesztben a városi színházban tartani szokott húshagyó-keddi előkelő álarczos bálon (Cavalchina) kivűl, melyen csak kevés és igen tisztességes álarczost látni, míg az urak a földszínten többnyire díszöltözetben jelennek meg s a páholyokban a legjobb és legmódosabb családok hölgyei foglalnak helyet, – a többi nyilvános tánczmulatságon bizony nem mindig őrzik meg egész szigorúan a tisztességet. Hát még a Cuccagna körűl tomboló népmulatságokon, melyeken a negri, a nép söpredékének legszilajabb része, adja a hangot. A Cuccagna szó eredetileg amolyan mesebeli tejjel-mézzel folyó aranyország, melynek boldog lakói minden munkától menten, örökös dőzsölés és ki nem apadó gyönyörök közt élik világukat. Az albero de la Cuccagna azonban egy magas, sima és szappannal vagy faggyúval még csúszósabbra kifent árbocz, melynek a tetején egy pénzes zacskó és különféle ajándéktárgyak, meg ennivalók vannak fölaggatva. A ki az árboczra föl tud mászni, azé a tetejére kitűzött jutalom.
Dignanói népviselet.
Ruben Ferencz Leótól
Kövér csütörtökön, Quinquagesima-vasárnapon, meg az arra következő hétfőn és kedden az álarczosoknak nyílt útczán is szabad megjelenniök. Triesztben e czélra leginkább a Corsót választják, hol a mondott napokon a gyalogösvényeken tolongó álarczosok közt két sorosan haladnak lassú lépésben a kocsik. Mostanában már csak a farsang-vasárnapi és keddi álarczos menetnél nagy a tolongás, holott a kövér-csütörtöki Corso, mely az előtt kiválóképen a gyermekek mulatsága volt, ma már kiment divatból. Az álarczos meneteken résztvevő kocsik száma is leapadt a régebbi hét–kilencszázról mintegy két–háromszázra. A jellemzetesebb álarczosok száma is jóval kevesebb ma, mint hajdan. A legtöbbje az olasz népies bohózatok állandó alakjaitól kölcsönzi jelmezét, minők: a Truffaldino, Arlecchino, Dottore, Pantalone, Pierrot, Pulcinella, Pajazzo és Brighella. De egyéb alakok is gyakoriak, sokan pedig akármilyen szedett-vedett öltözetet kapva magukra, álarcz helyett is gyakran csak valami idomtalan orrot tesznek föl, vagy korommal és festékkel mázolják be arczukat. A tarka tömegben itt rongyos koldúsokat, amott állat-, vagy szörnyetegfejű bohóczokat, kertészeket és kertésznőket, szalmabábokat, mandrieréket, juzeket és juzkeket (Trieszt-vidéki parasztok, parasztasszonyok és leányok), csicseket, boszorkányokat és ördögöket, kéményseprőket, vén házsártosokat, asszonyoknak öltözött férfiakat, fegyver nélkűli katonákat, középkori ruhákba öltözött orvosokat és ügyvédeket, drótosokat, nagy kalapú napszámosokat, továbbá vadembereket, csavargókat és szerecseneket, aztán becsípett, vagy egészen részeg embereket látunk, kik közűl némelyik tölcséren trombitál, másika gitárt penget, harmadika vizes kannán vagy valami tonnán dobol, míg a többi torkaszakadtából énekelve, ordítva, fütyűlve és üvöltve járúl hozzá a pokoli zsivaj növeléséhez. Mind sűrűbben szaporodnak ez álarczos alakok s mindegyikük pajzánkodva és olaszos elevenséggel igyekszik jelmezéhez illő szerepét játszani. Leggyakoriabbak a női ingbe bújt Pierrot-k és Tati-k, kik sokszor százával hemzsegnek az útczán. Szintén számosak a múlt századi franczia viseletbe öltözött ficsurok, kik összebeszélés szerint találkoznak és csinálják csínjeiket. A legelőbbkelő jelmezesek azonban kétségtelenűl a fekete ruhás, aranynyal vagy ezüsttel díszített bársony köpönyeges Tabarik, kiknek öltözete a régi velenczei nobilikét utánozza. Pap- vagy apáczaruhát tilos ez álarczos meneteken viselni. Csinosabb jelmezeket nagyobb részt csak a leányokon látunk, kik minden áron tetszeni akarnak a szépségüket lehetőleg mutatós öltözettel kivánják emelni. Menetek és allegoriai csoportok is jelennek meg gyalog avagy kocsikon. Mindenütt pajkosság és vidámság uralkodik, sőt a vastagabb tréfák is járják, mert minden álarczos a rendőrség oltalma alatt áll, és a mindenütt járó-kelő őrszemek szigorú rendet tartanak. Fegyvert kivált dugaszban hordani tilos.
A Corson a kocsisorok közt szabad térnek kell maradnia. Olykor a kocsis és inas is álarczban van; a kocsisok nőknek vannak öltözve, s a kocsikra néha annyi ismerőst és barátot szednek föl, a mennyi csak fölfér. A kocsik körűl és között sűrű tömegben hullámzik a nép. Az általános újjongást csak növeli a cartolinékkel és confettikkel való dobálódzás. Emezek helyett ma már többnyire csak színes papírszeletkéket dobálnak egymásra. Leginkább a kocsik és a feltűnően nevetséges álarczosok vannak e sajátságos bombázásnak kitéve. A gazdagabbak és előkelők virágokat és igazi czukorkákat is dobálnak egymásra, s a kocsikban ülő hölgyeket bokrétákkal tűntetik ki tisztelőik. Az ilyen kocsik után rendesen egész falka mulo szokott rohanni, hogy akár élete koczkáztatásával is elkapkodhassa a szerteszét lehúllott cartolinékat és confettikat.
Dignanói kecskepásztor.
Ruben Ferencz Leótól
Régebben e népünnep fényét nagyban emelte a vele kivonúló álarczos zenekar, a melyet alapítójától, Luigi dei Fiori-tól, la banda dei fiori-nak híttak. Ez ma már letűnt a színtérről, s egyáltalában a mai farsangi Corso csupa czifra nyomorúság a harmincz évvel ez előttihez képest. Triesztben hamvazó-szerdán nagy népcsődűlet mellett gyászbeszéddel és mindenféle bohó szertartással szokták eltemetni a farsangot jelképező szalmabábot. E játék színhelye rendesen a várossal szomszédos Guardiella nevű falu.
A tavasz kezdetét is megünneplik. Már Isztria lakói nagyon kedvelik a virágot; de Triesztről meg elmondható, hogy alig van a monarchiának más városa, melyben annyi pénzt adnának ki virágért, mint itt. A virágárúsnők szűntelen el vannak foglalva, s majdnem minden családnak folyton meg-megújúló pompázó virágasztala van. A halászatnak, nemkülönben a vadászatnak, újabban pedig a vasparipázásnak is buzgó hívei a triesztiek. Az efféle egyesűletek tagjai külön-külön ruházatot viselnek és bárkáik is más-más alakúak (lancia, lancione, scalč, sculler, Skiff és Pairvar)..
Meg kell még említenünk a nyilvános tombolát, mely a legnagyobbszerű népünneppé, a város lakosságának legkiválóbb gyülekező alkalmává s egyúttal jótékonysági ünneppé is lett, a mennyiben tiszta jövedelmét a szegények fölsegélésére, vagy egyéb közhasznú czélokra fordítják. A húzás bizonyos ünnepies formaságokkal s kirendelt hatósági személyek ellenőrködése mellett történik, kik előzetesen meggyőződnek arról, vajjon mind a kilenczven szám külön-külön tokokba zárva benn van-e a szerencsekerékben. A nyerő számokat, melyeket egy árva- vagy szegényházi gyermek húz ki, fölmutatják, kikiáltják, a nép közé dobják s minden húzás után a tér különböző szögletein messzire ellátszó táblákon tűntetik föl. A nyeremények a cinquind-ra, meg az első és második tombolára esnek. A nyerőt a zene tussal üdvözli. Mint minden népnek, úgy az isztriai olaszoknak is vannak saját népdalaik. E nagyobb részt szerelmi tárgyú dalok többnyire Triesztben teremnek a farsang alatt és villámgyorsan terjednek el az egész félszigeten. A régebbi időből való népdalok, sajnos, elvesztek, kivéve a pár évvel ez előtt dr. Ive Antal tanár által gonddal összegyűjtött és kiadott rovignói dalokat.
Isztria olasz lakóinak Tommasini Jakab Fülöp püspök fönt említett munkájában (1645) leírt viselete ma már teljesen eltűnt. A tartomány olasz lakossága ma már egészen polgári módra öltözködik, általában igen egyszerűen, legfölebb annyi különbséggel, hogy a műveltebbek ritkán magastetejű, gyakrabban ellenben alacsony kalapot viselnek, míg a köznép mintegy négy újjnyi s egyenes ernyőjű franczia sipkában jár. (Ezt az ernyőt az unghia [köröm] olasz szó tájszólási alakjával ongia-nak, vagy rasca-nak nevezik.) Csak elvétve akad még itt-ott az öregebbeken a hajdani isztriai népviselet egy-egy maradványa; így példáúl a capodistriai, muggiai, piranói, rovignói, stb. paolani-k (popolani, a. m. falusi lakók) között. Ezek az öregek rövid, térdben szorosan álló nadrágot, nyáron sötétkék pamut, télen pedig fehér gyapjú harisnyát s durva posztóból készűlt rövid dolmányt viselnek. Fejökön hosszú zacskóalakú, lelógó bojtos, sötétbarna pamut sipkát hordanak, épen úgy, mint a chioggiai halászok. Dignanóban a férfiak viselete, hosszú nadrágjukat kivéve, majdnem olyan, mint a merániaké, az asszonyoké pedig leginkább a régi lombardiai népviselethez hasonlít.
Falusi ház Pisino környékén.
Joanovits Páltól
