Santa Lucia. – Aquileja. – Grado. Schneider Róberttől, fordította Acsády Ignácz
Santa Lucia. – Aquileja. – Grado.
Schneider Róberttől, fordította Acsády Ignácz
Schneider Róberttől, fordította Acsády Ignácz
A ki ma Aquileja területére lép, némileg csalódást fog érezni. Vannak ősrégi városok, melyek minden korszakon át megtartották rangjukat, mert jóllétök forrásai sohasem apadtak el, s így mintegy megújhodtak és építészetökben alig látszanak meg viharos multjok nyomai. Vannak viszont olyan városok is, melyek mélyen lehanyatlottak egykori polczukról; de, mivel az építőkedv a vagyonosság elapadásával természetszerűen megbénúlt, legalább a régi idők műemlékeit s ezzel egykori történeti jelentőségök bizonyitékait megőrizték. Aquileja sem az egyik, sem a másik csoportba nem tartozik. A mi ezt a büszke nevet ma viseli, az egy csoport szegényes ház a termékeny, csatornáktól átszelt síkon, minden városi jelleg nélkűl. A római világvárosból, az adriai tengermelléki nagy kereskedelmi helyből s Itáliának a barbárok elleni hatalmas védbástyájából egyetlen fal, egyetlen oszlop sem maradt meg. És a mi még csodálatosabb, a sok templomú patriarcha-város szintén eltűnt, kivéve a bazilikát, a harangtornyot és a romban heverő babtisteriumot. Hogy kellően kimagyarázzuk ezen úgy szólván egymás fölött támadt két város teljes eltűntét, melyek közűl a későbbi, habár fény és gazdagság tekintetében végtelen messzire maradt a régibb mögött, még mindig tetemes anyagi s még nagyobb egyházi hatalom kifejezője volt: egyáltalán nem elég azokra a szorongattatásokra, melyeken a hanyatló római birodalom polgárháborúiban Aquileja átesett, vagy a városnak a hunok és longobardok általi elpusztítására s a patriarchatus középkori küzdelmeire hivatkozni. Sokkal inkább szem előtt kell tartanunk azt, hogy a harczias időkben a földmívelés pangásával az egykor virúló szántóföldjeiről híres síkság mind inkább elmocsárosodott, a posványi levegő mindenféle betegséget idézett elő, miért is a patriarchák papokból és szerzetesekből álló nagy számú kiséretökkel már a nyolczadik században a kies Cividaléba húzódtak s egészségtelen és lakosokban megfogyatkozott székhelyökre csak rendkivűli és ünnepi alkalmakkor látogattak el; hogy továbbá az omladozó épületek a tengerhez közeli kényelmes fekvésöknél fogva századokon át kőbányáúl szolgáltak s a Rialtón fölvirágzó város, Velencze, a régi Aquileja köveiből építtetett. A mit ez a lassú, de állandóan folyó rombolás megkimélt, azt végűl a Mária Terézia uralkodása idején eszközölt gát- és csatornaépítések takarították el, melyekkel a mocsárokat lecsapolták s a talajt ismét mívelhetővé tették. De azért hiba lenne a város művészettörténeti jelentőségét mostani külseje után itélni meg. A mint a kereszténység innen az alpesi országokba vitetett s a patriarchatus hatalma messze elterjedt éjszaki és keleti irányban, Aquilejának már régóta nagy területeken kellett döntő hatást gyakorolnia a keresztény művészetre, s a város, honnan Noricum és Pannonia romanizálása végbe ment, irányadóbb hatásúvá lett, mintsem a leletek gyaníttatják, mindazon más római városokra nézve, melyek a mai Ausztria és Magyarország területén keletkeztek. Ezt részleteiben kimutatni a régészeti kutatásnak ma rendelkezésre álló anyaga mellett, melyet inkább véletlen ásatások, mint a föld módszeres átvizsgálása hoztak fölszínre, alig lehetséges ugyan, de azért ez anyagnak is sok fölvilágosítást köszönünk, melyek itt értékesíthetők.
Idriai leletek.
Charlemont Húgótól
A tartománynak a római kor előtti állapotára az úgy nevezett praehistoricus leletek kezdenek világot vetni. Egy még névtelen nép sírhelyeinek hosszú sora húzódik az Isonzo völgyében fölfelé, de e sírmezők közűl még csak egy van kellően kiaknázva. Ez az Idriának az Isonzóba való torkolatánál fekszik, Tolmeintől délre Santa Lucia mezővárossal átellenben. Valami négyezer sírt bontottak eddig föl, s tartalmukat rendezve a trieszti és bécsi természetrajzi múzeumokba szállították. Ahhoz képest, a mi a hallstatti és watschi temetőkből kikerűlt, ez a tartalom szegényes; az elégetett holttesteknek vagy agyagurnákba, vagy a puszta földbe helyezett maradványain kivűl részint edényekre, részint bronz ékszerekre, példáúl csattokra, tűkre, gyűrűkre, karpereczekre s más effélére szorítkozik. Sajátságos némely agyagedénynek benyomott ércz szegfejjel vagy pikkelylyel készített díszítése; nem kevésbbé jellemzik e leleteket azon számos csattok, melyeknek félköralakú hajtékán gyűrűk, csengők, apró zörgő fémlapocskák fityegnek. Hasonló tartalmú az ugyanezen néptől és időből származó, Santa Luciától csak két mérföldnyire eső karfreiti temető; ellenben mindkettőtől lényegesen különbözik a keleti irányban egy órányira, Idria de Bazzában levő temetőhely. A mit sírokban rendesen nem szokás keresni, minők: ekevas, sarló, lapát, kapa s más mezőgazdasági szerszám, azt itt bőven találtak, s ha a santa luciai temetőből eddig csak kevés lándzsafej kerűlt elő, az idriaiban a fegyver gyakran előfordúl a holttestek mellett. Így tehát amazok egy békés, bizonyára a venetekkel rokon néphez, ezek pedig egy harczias fajhoz tartoztak, s csakugyan a sírjaikban előfordúló torques-ek (érczből sodrott nyakpereczek) és a sajátos kelta alakú csattok kétségtelenné teszik, hogy itt gallusok (kelták) vannak eltemetve.
Habár Aquileja területén eddig a római kor előttről csak kevés tárgy kerűlt elő, mindkét időszakból, vagyis (ha szabad így elneveznünk) a venetek, valamint a kelták idejéből mégis ismeretesek különböző leletek. Amabba nehány csatt, üveg- és borostyánkő-gyöngy meg agyagfazék tartozik, melyeket a szomszédos, a római város éjszaki kapuja mellett fekvő San Stefanóban ástak ki. Az utóbbit viszont éremleletek képviselik: barbár veretű ezüst didrachmák kelta királyok képével s latin betűs föliratokkal, továbbá bronz obolusok, mind a római Aquileja alapítása előtti utolsó ötven esztendőből.
Arany és ezüst ékszerek, bronz és borostyánkő tárgyak az aquilejai római sírokból.
Ritter Jenő báró gyűjteményében Görczben. Charlemont Húgótól
Ez alapításra tudvalevőleg a kelták adták az első ösztönzést. Sajátos kalandvágyuktól vezérelve, Kr. e. 186-ban egy csapatjok leszállt a hegyekről a síkságra s ott várost kezdett építeni. Rómának nem maradt más választása, mint vagy megengedni, hogy e harczias nép Itália kapujánál vesse meg lábát, vagy pedig a hadászati és kereskedelmi szempontból rendkivűl kedvező helyet saját birtokába venni. Ez utóbbit tette. Parancsszava előtt meghajoltak a törzsrokonaiktól cserben hagyott gallok és elvonúltak. De, mint a ki máskülönben is csak habozva fogott világtörténeti hivatásának teljesítéséhez, csak Kr. e. 181-ben küldött oda a körűlményektől kényszerítve latin telepítvényeseket. Ez időtől kezdve Aquileja támaszpontúl szolgált a rómaiaknak Isztria, Illyria és az Alpesek nyugtalan népeivel vívott küzdelmeikben, míg Octavianus Augustus egymás után le nem verte őket s a birodalom határát egész a Dunáig ki nem terjesztette. Ezzel új korszaka kezdődik a város történetének. Mennél inkább háttérbe lépett a katonai jelentősége, annál jobban fejlődött ipara és kereskedelme. A szomszéd országok meghódításával üzleti forgalmának területe is kibővűlt. Aranyat a tauriskok országa adott, a vas a noricumi hegyekből kerűlt. A megmaradt föliratok számos iparágról adnak hírt; voltak ruhakereskedők, csapók, asztalosok, építők, ácsok; volt egy biborfestő, egy takács, egy fegyverkovács, egy ezüstműves, egy keleti gyöngyárús, kinek boltján „Róma városához” föliratú czégtábla függött. Ide szállították a borostyánkövet a Keleti tenger partjáról, s itt dolgozták föl csinos ékszertárgyakká ezt, az ó-korban nagyra becsűlt anyagot, valamint a hegyi kristályt. Sehol sem találni efféle tárgyakat oly tömegesen, mint az aquilejai hamvvedrekben.* Voltak nagy fazekasműhelyek, s az üveggyártást is nagyban űzték. Az a sok kövecske, mely a szomszédos római tartományok területén, főleg a dalmát tengerpart hoszszában roppant mennyiségben találtatik: karneolok, ametisztek, jaszpisok és onyxok mindenféle vésett ábrázolásokkal, úgy látszik, szintén aquilejai gyártmány volt. Csak mikor a dunai határvonalat ismét veszély fenyegette, nyerte vissza a város eredeti katonai jelentőségét; ez okból római császárok is gyakran időztek falai közt. Így Aquileja fénye a késő ó-korban csak fokozódott. Mindazonáltal hiba lenne ezért a várost műtörténelmileg, mint rendesen történni szokott, a legmélyebb hanyatlás kora termékének tekinteni.
A legszebb aquilejai borostyánkőtárgyak az udinei közkönyvtárban, báró Ritter-Zahony Jenő görczi gyűjteményében, és Londonban a brit múzeumban őriztetnek.
Ezüst csésze Aquilejából.
Bécsben a felséges uralkodóház régiséggyűjteményében levő eredeti után.
Charlemont Húgótól
Az eddigi ásatások az ó-kori Aquileja helyrajzi állapotaira is vetnek némi világot. Minthogy lényegesebb természeti akadálya nem volt, a város elég szabályosan épűlhetett. Éjszaki oldalán volt ugyan egy kis kihajlás; de máskülönben trapez-alakban, mely kétszer oly hosszú, mint széles volt, terjedt délről éjszaknak s kettős fallal volt övezve, melyek közt folyosó volt. A tenger felé fekvő déli városrész volt az eredeti colonia, ellenben az éjszaki rész később épűlt. A falak nagyobbára tömören, faragott kőalakú téglából épűltek; de itt-ott a fal, valamint a vele csak lazán összekapcsolt, különböző alakú, egymáshoz nem egyenlő távolságban levő tornyok közönséges kőből és törmelékből rakattak. E toldalék- és kiegészítő építkezések valószínűleg a Krisztus utáni 238. évből valók, midőn az aquilejaiak a Laibach felől előnyomúló Maximinus Thrax ellen voltak kénytelenek a béke hosszú korszakában elhanyagolt s ekkor hamarjában kijavított falak mögött védekezni. Mindazonáltal hősiesen tartották magukat s megvédték a kegyetlen császár boszújától Itáliát, mely elszakadt tőle. Azóta Aquileja az egész IV. századon át mindaddig, mig Attila el nem pusztította, erős vár hírében állott. Valószínűleg a város délkeleti sarkán, az egész környék legmagasabb pontján, hol ma a bazilika van, emelkedett a Capitolium, míg ettől éjszakra egy ott talált fölirás szerint a baromvásár, forum pecuarium, volt. E kettő között fekhetett a forum civile, hol sok más ismeretlen szoborművön kivűl a város körűl érdemeket szerzett C. Alvius Pollio quatuorvir aranyozott lovas szobra, valamint Cornelius Scipio Nasicának, C. Flaminiusnak és L. Manlius Acidinusnak még a köztársaság idejében emelt szobra volt fölállítva; ez a három férfiú vezette a latin telepűlőket a római tanács rendeletére Aquilejába. Manlius Acidinus szobrának föliratát ismerjük több töredékben, melyek egyike Catajo kastélyban Padua mellett, másika a Tornieri-gyűjteményben, Vicensában, őriztetik. A forum mellett több, különböző istennek szentelt oltárt ástak ki. Közelében közhasznú épületek, gabonatár és a császári pénzverő ház álltak, melynek helyén a múlt században pénzzel telt kosarakat és tégla-alakú nehéz rúdezüstöt találtak. A baromvásár tőszomszédságában egy ház romjaiban még nagy mozaikpadlót is tártak föl, Galateát (vagy Európát) ábrázolva, ki Amor által vezetett bikán úsztat át a tengeren; az egész szép, föltárásakor még színeinek teljes üdeségében díszlő, kitűnően komponált és rajzolt munka volt, mely azonban elhanyagoltatása következtében fölismerhetetlenné vált. Nem kevésbbé gazdag a nyugati fal mentén elhúzódó városrész különféle leletekben. Itt keresik a császári palotát, melynek létele legalább a későbbi időkben kétségtelen, valamint még sokkal több okkal a színházat. E helyen már régebben hatalmas, féldombormívű virágfüzérrel, Erosokkal és sasokkal díszített épületrészek, valamint föliratokkal ellátott színházi ülések kerűltek elő, míg újabban csakugyan ástak ki a város belső fala mellett egy félköralakú építményt, de még nincs eldöntve: színház volt-e vagy czirkus.
A Curiusok emléke s más római maradványok Aquilejában.
Charlemont Húgótól
Bármily hézagosak ismereteink a régi Aquilejáról, történetének minden időszakából vannak egyes leletek, melyek részben visszanyúlnak a köztársasági korig. A köztársaság utolsó, vagy Augustus császárságának legelső éveiből valók egy Jupiternek szentelt templom romjai is, melyet tizenkét évvel ezelőtt a város nyugati falának egyik tornyában az előbb említett színház tőszomszédjában fedeztek föl. Az épület nyolcszögű alaprajza s a falaknak hét, váltakozva félkörű vagy szegletes fülkéi világosan kivehetők. Mikor ezt a kis szentélyt beépítették, előcsarnoka négy oszlopát az épület belsejébe vitték; kettőnek a felső részei épen jutottak korunkra. Az egyik dr. Gregorutti gyűjteményében őriztetik Aquilejában, a másik, mely kevésbbé ép, réges-régen páduai területre vitetett, hol hosszú időn át a peragai temetőben egy kereszt tartójának használták, még pedig akként, hogy megfordították s törzséből négy apró oroszlánt faragtak ki; végűl az oszlop a páduai múzeumba kerűlt. Mindkettőn azonos fölirat őrzi az Isten neve mellett a templomocska alapítója, Tampia, Lucius leánya nevét. E föliratok nyelvi és paläographiai sajátságaiból megállapítható az építés ideje. Egészen sajátszerű az oszlop alkotása. Jóniai rendszerű, de az oszlopfej és a hornyolt törzs közt egy sima keskeny középdarab van, melyet a törzstől egy gyöngysor választ el. A Juliusok korából való az a híres ezüst csésze, mely a felséges uralkodó család bécsi régiséggyűjteményében őriztetik, s a legértékesebb emlékek egyike, melyek Aquileja területén kiásattak. Egy, valószínűleg császári származású római van benne dicsőítve. A földmívelés körűl szerzett érdemei magasztalvák Triptolemos képében. Alakja, mely a többiek közűl erősebb domborműben válik ki, egyéni kifejezésével határozottan eltér az eszményi környezettől. Kissé pöffedt arcza kifejezésében inkább Neróhoz, mint Agrippához, vagy Germanicushoz való hasonlatosságot – ez az általános nézet – lehetne találni. Épen áldozni készűl Ceresnek, ki fedett fővel, kezében fáklyát tartva, trónon van jobb felől ábrázolva. Két fiú, kiket egy, fején kosarat vivő kis leány követ, nyújtja neki az áldozati adományokat egy oltáron át, melyen kevéssé kiemelkedő domborműben Proserpina elrablása van föltűntetve. A kétkerekű szekeren levő kigyókat az ősznek félmeztelen Horája eteti, mögötte egy kigyóval játszadozva a tél koszorúzott Horája áll lepelbe takarva és sással koszorúzva, míg a nyár kalászkoszorús Horája és bizalmasan reá támaszkodva a virággal díszített tavaszi Hora az oltár fölött láthatók. Lenn a föld erős fiatal asszony képében, kényelmes fekvésben van személyesítve s mellette áll a szántó bika; fenn az égbolt látszik a felhőkből kormánybottal és villámmal alá tekintő Jupiter képében. Az egésznek rajza szép, kivitele pedig tökéletes, s a szellemes compositió egyszersmind érdekes bizonyítékát nyújtja, hogy a római művészet hogyan tudta értelmesen átalakítani és allegorikusan értékesíteni a görög hitregéket.
Az említett színház közelében nehány évvel ezelőtt két császárszobrot találtak. Az egyik Tiberiust togában, mint legfőbb papot ábrázolja, a másik hosszú köpenyben, a palliumban, Claudius császár fejét láttatja. Mindkettő derekas munka. Nem sokkal későbbi időből származhatik az ugyanott talált öt medaillon Jupiter, Mercurius, Vulcanus, Venus és Minerva fejével, melyek díszítésűl valamely épületen – valószínűleg a császári palotán – voltak elhelyezve. Ugyanezen lelhelyről való egy más, a maga nemében egyetlen emlék, melyet az előbb említettekkel együtt az aquilejai állami múzeumban őriznek. Ez egy kőasztal, melynek derékszögű lapjába syrakusai Skopinas rendszere szerint szerkesztett vízszintes napóra és szélrózsa van bevésve. Az asztal körűl három oldalon alacsony ülőpadok állanak, a negyedik s épen az éjszaki oldalon az asztal szabadon hagyatott, hogy a néző bármikor oda léphessen a nélkűl, hogy árnyékával elfödje az órát. A déli oldalon a pad mögött emelt talapzat rendeltetése bizonytalan; nem ok nélkűl sejtik róla, hogy azon volt elhelyezve a groma, az a mérő szerszám, mely a római tábor helyének kimérésénél, vagy templom építésénél fontos szerepet játszott. A napóra készítőjének M. Antistius Euporus mondja magát a föliratban, melynek betűi a Krisztus utáni második század alakjait mutatják.
A gradói dom szószéke.
Charlemont Húgótól
Mint Róma és Pompeji útszélein, akképen Aquileja kapui előtt is számos síremlék állott, s különösen a város éjszakkeleti részén, Colombránál, nagy temető volt. Ott találták 1883-ban a Curiusok mausoleumát, melyet a meglevő romokból teljesen helyre lehetne állítani, mert megvannak a kerek alépítmény, valamint az elhúnytak szobrai s a három oldalas, korinthusi oszlopfejjel lezárt tető. Csak a három oszlop, melyen a tető nyugodott, pusztúlt el. Alacsony fal, melynek felső szélén hamv-vedrek voltak megerősítve, (mert a négy, levehető gúlaalakú tetővel ellátott, üreges sarokpillért hamv-vedreknek is használták) vette körűl a szellős, valami hét méter magas emléket, mely a kerítésen levő föliratok szerint a Krisztus utáni első században épűlt.
Aquileja megmaradt keresztény emlékei építésök idejére nézve, úgy látszik, nyomban követik az ó-koriakat. Mert a baptisterium építése még a negyedik századba tehető; ez nyolczszögű, eredetileg kupolaszerűen födött tér volt, átmérői irányában eső oldalain fülkékkel s közepén hatszögű keresztelő medenczével, melyet hat gránit oszlopon nyugvó ívcsarnok födött. És ugyanez időből való lehet Krisztusnak Monasteróban talált monogrammja, mely báró Ritter-Zahony Jenő ajándékából a császári régiséggyűjteménybe kerűlt. Mint a nyugati egyház egyik legrégibb megyéje, melyet rangban csak Róma előzött meg, Aquileja bizonyára már korán kiterjedt keresztény műipar középpontja lehetett. De Attila hadai örökre megtörték (452) nagyságát. Mindazonáltal Niketas érsek Gradóból, hova előde menekűlt, visszatért régi székhelyére. De száztizenhat évvel később (568) a közeledő longobardok elől Aquileja első patriarchája, Paulinus, újra Gradóba menekűlt s utódai állandóan ott laktak. Midőn 606-ban a terület új urai politikai okokból megengedték, hogy Aquilejában ellenpatriarchát válaszszanak, az ó székvárosnak szárazon és tengeren uralkodó hatalma két felé szakadt s Grado lett örököse a tengeri, a romjaiból újra föltámadt Aquileja pedig a szárazföldi uralomnak. Ekképen alig két mérföldnyi távolságban egymástól két patriarcha-székhely alakúlt, melyek ellenségeskedéseit semmiféle pápai közvetítés sem tudta kiegyenlíteni. Ez a szakadás, mely kezdettől fogva egyformán beleoltotta mindegyikbe a romlás csiráját, a két város székesegyházában úgy szólván építészeti kifejezést nyert.
Az aquilejai dom.
Charlemont Húgótól
A gradói dom tervezetében, szerkezetében és díszítésében egészen görög jellegű s valószínűleg azon görög építészek műve, kiket a görög származású Helias patriarcha (571–586) új székhelye földíszítésére hozatott. A templom három hajójú bazilika kereszthajó nélkűl, előcsarnokkal, a középhajót bezáró apsissal s nehány lépcsővel emelt, eredetileg márványkorláttal a többi tértől elzárt szentélylyel. Húsz oszlop, melyek feje részben ó-kori épületekből vétetett, tartja a főépület ívezetét. Habár a templom régi ablakai egynek kivételével az apsisban, melyen még látható a kőrácsozat, eltűntek s a falak megfosztvák mozaik és márvány lapjaiktól; megmaradt régi fehér, vörös és fekete kövecskékből kirakott padlója és kárpótlást nyújt annyi sok efféle munka elvesztéseért, melyekből másutt, példáúl Parenzóban, Zárában, Veronában és Bresciában csak szegényes töredékek maradtak fenn. Egyszerű virág- vagy mértani díszítései föliratokkal váltakoznak, melyek az alapítók nevét s néha az ő költségükön mozaikkal kirakott tér nagyságát tudatják az utókorral. Ugyanez időben épűlt a baptisterium s a S. Maria della Grazie templom, mely kicsinyben utánzata a domnak; e templomban az apsistól jobbra és balra alkalmazott két sekrestye a bizánczi modor hatása tekintetéből különösen tanúlságos. A nyolczadik és kilenczedik században, főleg ifjabb János patriarcha (814–818) idején történt építkezésnek szintén számos nyoma maradt, csakhogy a tevékenység, úgy látszik, inkább a régi templomok gazdagabb díszítésére irányúlt. Így a S. Maria templom padlójába egy ciborium töredékei vannak berakva, melyet a nevezett patriarcha emeltetett; a dom melletti udvarban pedig ugyanez időből egy parapet (kartám) gazdagon díszített töredékei láthatók, míg más, hasonló stilben díszített kövek az úgy nevezett patriarcha-szék fölállítására alkalmaztattak, mely szék a dom belsejében áll. Azon hat oszlopocska feje is, melyekre a szószék támaszkodik, ugyane korszak jellegét viseli magán. Valamivel későbbi időbe tehetők a könyöklőkön levő négy evangelista symbolum domborművei és ez a velenczei csúcsívekkel díszlő csinos alkotmány csak a XV. században készűlt szembetűnőleg a San-Marco két amboné-je egyikének mintájára.
Míg a gradói székesegyház minden lényeges részében egy és ugyanazon építészeti korszak bélyegét viseli, az aquilejai dom az első pillanatra nem egységes alkotásnak látszik. Ennek a régibb, félkörű apsisban végződő építmény szolgál alapúl. A kereszthajó a Konstantin-féle bazilikák mintájára már az első tervben meglehetett. De Popo patriarchasága idején (1019–1025) teljesen átalakították a templomot. Akkor kapta minden keresztágban kis apsisokkal kelet felé záródó kápolnáit, a kriptát és az emelt szentélyt. A három széles hosszanti hajó, legalább mai alakjában, szintén ez átépítésből származik. Popo korából való még a faragott kőből épűlt torony is a harangház kivételével, melyet Bertrand patriarcha (1334–1350) építtetett; ugyanő építteté a várszerű patriarcha-palotát, melyből ma már csak két oszlop van meg.
A XIV. századbeli földrengés után a bazilikát újra építették. Ugyane századból való több kőkoporsó a templom belsejében, míg a baloldali mellékkapunál álló kis kerek építmény, a „sacrario”, kétség kivűl szent sír s a román styl korából származik. Eredetileg a római épületek mintájára lapos kupola födte, nem pedig az a meredek sátortető, melyet egy későbbi helyreállításakor kapott.
A két patriarchai város egykori kincseiből a hely színén körűlbelűl semmi sem maradt. Pedig különösen Grado egykor valóságos keleti fényt űzött s ereklyetartóinak, arany, ezüst oltárainak, lámpáinak, fogadalmi koszorúinak, szentségtartóinak, füstölő edényeinek, szöveteinek sokaságával és értékességével a konstantinápolyi Hagia Sofiával vetekedett. A mit belőlök az idő meg nem emésztett, azt nagyobb részt Velencze vitte el. Így egykor Gradóban állott a híres alexandriai püspöki szék, melyet Heraclius császár küldött ajándékúl Primigenius patriarchának (630 körűl), míg Velence 1520-ban a dogék templomába nem vitette, melynek antitesorojában van most is. Egy darab cipollino márványból faragva, lapos domborműben, magas hátsó támaszának köralakú díszítésében elől és hátúl két-két evangelista látható jobbra és balra a kereszt jelétől, míg szárnyas jelképeik a hát és kartámaszték külső lapjain, a mystikus bárány, s az élet fája, melynek gyökeréből a négy paradicsomi folyó fakad, azok belső oldalán vannak feltűntetve. Ma a gradói templomban a főoltár pala ďoro-ján, mely 1372-ben készűlt, egy ereklyetartón és egy evangeliumon kivűl, mely szintén azon századból, vagy csak valamivel előbbi időből való, egykori dúsgazdagsága szerény bizonyítékáúl még csak három más ereklyetartó van. Mindhármat 1871-ben együtt egy márványládába rakva találták a főoltár alatt, s kétségkivűl vértanúk ereklyéit tartalmazták, melyeket a kereszténység régibb korában az oltár alatt szoktak volt elrejteni. De épen nem ugyanegy időből származnak. Az egyik ereklyetartó derékszög-alakú kis arany ládika; födelén zománczból berakott kereszt van, egészen hasonló egy másikhoz, melyet Polában találtak; a görög keletről származik, honnan bizonyára tartalmával együtt kerűlt Gradóba. Ez egy másik, nagyobb kerek ezüst szelenczében volt elhelyezve, melynek födelét trébelt munkában a trónon ülő istenanya képe díszíti, ölében a kisdedet s jobbjában a kereszt jelével végződő kormánypálczát tartva. A harmadik, tojásdad ereklyetartó szintén ezüstből van; födelén két bárány közt a kereszt jele látszik egy dombon, melyből a négy folyó ered s födelén az Üdvözítő, az apostolfejedelmek és öt, írva megnevezett szent vannak ábrázolva. Mindkét mű, úgy látszik, nyugaton, valószínűleg magában Gradóban az V. vagy a VI. században készűlt.
Aquileja kincseit a patriarchatus megszűntetésekor (1751) az udinei és görczi székesegyházak közt osztották meg. Így legalább valami megmaradt belőlök a tartományban; ilyen példáúl egy figyelemreméltó körmeneti ezüst kereszt, melyet a patriarcha előtt vittek, mikor a székesegyház bevonúlt; két püspök bot, melyek egyike a hagyomány szerint Szent Hermagorastól származik s még a pásztorbot kezdetleges alakját mutatja; míg a másikban, melynek nyele hegyi kristály, s melynek szárnyas sárkányalakú s drágakővel kirakott hajlásában egy stilizált bárány van, a XII. század ötvösművészete teljes virágzásban lép elénk.
Az aquilejai székesegyház még Grimani Domokos patriarcha korából (1497–1517) a renaissance nehány szép alkotását is őrzi a szentélyben álló gazdagon díszített és csinos márvány emelvényben s ettől jobbra levő oltár féldomborművében, mely Krisztus sírbatételét ábrázolja; mindkettő a milanói Bisono Bernardino műve. A renaissance terméke a nagy, három részre osztott oltárkép is a föltámadt Megváltónak, az apostolfejedelmeknek s a város védszentjeinek életnagyságnál nagyobb alakjaival. Ez oltárképet Pellegrino da San Daniele festette 1503-ban. Ezek az utolsó művek, melyekkel a képzőművészet e történetileg emlékezetes helyet ékesítette.
Pásztorbotok a görczi dom kincsei közt és Krisztus monogrammja.
Bécsben a felséges uralkodóház régiséggyűjteményében levő eredetiek után.
Charlemont Húgótól
