Görcz és Gradiska tájképekben. Noé Henriktől, fordította Katotna Lajos
Görcz és Gradiska tájképekben.
Noé Henriktől, fordította Katotna Lajos
Noé Henriktől, fordította Katotna Lajos
Grado városa.
Zoff Alfrédtól
Az osztrák Alpesekben és azok mellékén sehol sincsenek egymástól oly kis távolságban annyira különböző tájak, mint Görcz és Gradiska herczegséggé emelt grófságnak éjszaki és déli határszélein. Csak nyolczvan kilométer választja el az örök-hómezőktől és zuhatagoktól csillogó magas völgyet, melyben a Koritnica és Isonzó kristálytiszta hullámai összeömlenek, a trieszti öböl lagunáitól, hol a szárazfölddel itt összefüggő, amott tőle félig édes, félig sós vizű öböltócsák által elválasztott, vagy időnként a tenger vizétől egészen is elborított iszapzátonyokon csak halászok és mocsári madarak tanyáznak. Már pedig nagyobb ellentétet képzelni sem lehet, mint a minő az Alpes-hegység és a tengerpart közt mutatkozik. Ez ellentéthez, a velejáró hőmérséki különbségen kivűl, az egymással szembe állított vidékek nagy részében még a népjellem és nyelv nagy eltérései is hozzájárúlnak.
Lássuk előbb a hegyvidéket. Mindenkinek, a ki csak az Alpesekben útazott, szemébe tűnhetett az, hogy a hegyek és völgyek alakja, a tájkép körvonalai egészen mások a szerint, a mint példának okáért granit, pala vagy mészkő a földkéreg kiemelkedő részletének anyaga. Sokat dicsért nevezetességű a Dachsteinmész dolomitja, melynek könnyen málló kőzete olyan csodálatosan szaggatott alakzatokra tagozódik, minőkkel az alpesi tartományokban annyifelé találkozunk. A leghíresebb mindazon tájak közt, a melyeknek sajátságos jellegét e geologiai alakúlat adja meg, a Pusterthaltól délre fekvő terület, vagy közkeletű nevén a déltiroli dolomit Alpesek vidéke, melyet Svájcz leglátogatottabb tájékai mellett alighanem a leggyakrabban emleget a nyári hónapokban üdűlést kereső turista nép.
Ilyen dolomitos vidéken fakad a Tengermellék fő folyója, az Isonzo, a szlávok Sočá-ja. Titokzatos rejtekben, mintha már eredetében előre jelezné a föld alatti rétegeit a Karsztnak, melynek legalsó lépcsőfokai előtt később elfolyik, forráserei legelőbb egy kis medenczébe gyűlnek egy sötét hegyüreg fenekén, hová a beléje vezető sziklakapun át be lehet pillantani. Ez az egyik forráspataka az Isonzónak. Egy másik mintegy másfél kilométernyi út megfutása után egyesűl vele. Ez utóbbi a Hátsó-Trentából jön a Veliki Jelenk és Smichen lejtőiről. Nevét e folyó a keltáktól kapta. Ugyanazon is (menni) gyökből származik e szó, mely folyók nevéűl gyakrabban előfordúl igenévi alakokban, pl. Isonta (Salzach) „a menő”, mint -ara képzővel ellátva.
Áttérve a folyó völgyének leírására, a nagyszerű forrásvidéknél valamivel lejebb ismét igen jellemzetes és nagy szabású tájképet látunk a tolmeini medenczében. Ennek leggyönyörűbb pontjai déli szegélyének közelében Santa Luciánál vannak, ott, hol a Ternovani erdőből lefolyó Idria két szorosnak áttörése után az Isonzóba szakad. A falu kis vendéglőjétől a folyó felé terjedő fáskertből igen szépen végig lehet az egész tájat tekinteni. Déli bujaságú növényzet árnyékolja be az egymás felé tartó két folyó partjait. Mindenfelől vízmorajlás zúg föl a sziklamedrekből. Az Isonzó egy mészkő lépcsőn rohan lefelé, útat törve magának az ellenszegűlni látszó mészkő falakon át. Az Isonzóval szemben pedig azon sziklaréseken, melyeket az útját álló hegysánczolatban vájt magának, az Idria tör elő.
Mielőtt az Isonzo vidékének felső részétől, a Tengermellék legfelső fensíkjától búcsút vennénk, vessünk még egy futó pillantást e tartomány szélső határfalára, melynek S alakban görbűlő vonala Felső-Krajna és Velencze tartomány keleti része közt Karinthia felé nyomúl. Éjszaknyugatra a tengervidék legmagasb bástyái e határvonalon a Confin-csúcs, a Rombon, a Prestreljenik és a Vrh Kanin (2.355, 2.210, 2.505 és 2.582 méter), ha éjszakon a Mangart és Jaloue, keleten pedig a Triglav csúcsait Krajnának engedjük át. – Ama szorosok közűl, melyek itt a szomszéd tartományokba vezetnek, a Predil fölötti híres átjárón kivűl, melyen széles országút húzódik végig, még megemlíthetők: a Luknia-szoros, a Trenta- és a legfelső Isonzo-völgy meg a Feistritz patak völgye, a gyönyörű Vrata-völgy között; a Trentában levő Isonzo-forrástól a Moistroka-szoroson át a Velika-Pischenza völgyébe a krajnai Kronau felé vezető út; Tolmeintól a Skerbina-hegyháton át a Wocheini-tóhoz, s Tolmeintól a Cerna-prst-en át Feistritz felé a Wocheinba; Oberbrethtől a Mangart-menedékház érintésével a Krajnában fekvő weissenfelsi tavakhoz vivő út. Mindezen átjárók számba vétele azonban már inkább az alpesi turistaság körébe tartozik, mintsem a közlekedési útak jegyzékébe. Nem így az az út, mely Karfreittől Staroselon át a velenczei Natisone völgyébe, és az, a mely Tolmeintől Santa Lucián és Tribusa-dolnján át a krajnai Kirchheimba vagy Idriába vezet.
Az Isonzó eredete.
Zoff Alfrédtól
Az Isonzo esése nem igen nagy; Flitschtől, hol jobb felől a Koritnica egyesűl vele, Görczig alig tesz 400 métert. Alsó részének esése pedig a síkság és tenger felé még csekélyebb. Völgye mélyen bevágódik a Juli Alpesekbe, s a görczi dombvidék éghajlata és növényvilága még jókora magasságig fölnyomúl a folyó mentén.
A délvidék hatása meglátszik már az emberi lakhelyek berendezésén is. Szellős pitvarok, magasb házak váltják föl lassanként a felső völgy hegyi lakóinak szegényes kunyhóit. Itt-ott a házak közelében már az olasz mezei lakok környékét díszítő provencei nád (Arundo donax) szálai ringatódznak. Egészen az Isonzo meredek és helyenként hatalmas szirtektől megszaggatott partjáig kövér gyepszőnyeg terűl, gyümölcsfákkal elég sűrűn beültetve. Canale körűl a növényzet már olyan, mint a Görcz-melléki dombokon.
Solcano felé közeledvén, körűlbelűl öt kilométernyire Görcztől, ott, hol az Isonzónak addig szűk völgye tengerparti síksággá szélesedik ki, már a Karszt kezdődik, mely itt a Monte Santo és a Monte San Valentino meredek lejtőivel az Isonzo felé ereszkedik. A radiolit-mészkőből az Isonzo mindkét partján s a folyó tőszomszédjában kristálytiszta vízű források buzognak elő: a jobb parton a folyótól nyugatra fekvő széles és átlag ötszáz méter magas hegyhát forrásüregeinek összegyűlt s tajtékzó habokban előtörő csapadéka, a bal parton pedig ama tiszta víz-erek, melyek más természetű hegységben, mint a minő a Karszt, a magasabban fekvő Čepovan völgyben nyílt mederben csörgedező patakként folynának, itt azonban a sziklalépcsők közt szivárognak lefelé a mélységbe, hogy a legmélyebb helyen törjenek ki a földből, az Isonzo tükrével majdnem egy színten. E patakokat méltán híjják merzlekeknek (hideg vizek).
Az Isonzo felső völgyében, Karfreittól keletre emelkedik e vidék legmagasabb kilátó pontja, a 2.246 m. magas Krn. Ez orom a Juli és Velenczei Alpesek csúcsai fölött uralkodó helyzetével épen olyan kiváló jelentőségű, mint a maga sokkal szerényebb környezetéhez képest a nála majdnem négyszerte alacsonyabb Monte Santo (684) épen a merzlek fölött. Bajos lenne valahol még egy másik ily csekély magasságú emelkedést találni, mely ennyire tanúlságos és változatos panorámát nyújtana.
E tekintetben ez a hely mindazon követeléseket kielégíti, melyeket az ősrégi áldozati helyek okos megválasztásánál méltán szem előtt tartottak. Elénk tárúl innen a Ternovani erdő egy része, az Isonzo mély völgye, az isztriai félsziget partvonala s a lagunák sora egészen a Piave torkolatáig, sőt azon túl is; a kép legszebb darabja azonban a Karszt ama része, mely az Isonzo-völgy és Idria közt fekszik.
E kopár fensíkoknak és föld alatt bujdosó patakok völgyeinek sajátszerűségéről bármely leírás is csak alig nyújthat fogalmat. A fügefa jókora magasságig megél e hegy lejtőjén. Fenn a korcsma előtt egy terebélyes hársfa áll, mely alól a legmesszebbre érő kilátás nyílik minden irányban. Meglehetős kocsiút vezet egészen föl a hegytetőre. A Karsztra éjszak felé nyíló kilátást már sokszor hasonlítgatták Jeruzsálem és a Holt-tenger tájképéhez, s ez a hasonlat igazán sok tekintetben találó. Csak egyes részletekben mutatkoznak eltérések. Ezek azonban sem a színezet, sem a körvonalak dolgában nem sokat változtatnak a két táj feltűnő hasonlatosságán. Csakhogy itt a szakadékokban és a kopár lejtők elmállott kőzetén földi-mogyoró-, szederinda-, boróka- és egértövis-bokrok tarkítják helylyel-közzel a rideg talajt, míg ott keleten a Wadik közt néhány oda tévedt s elvadúlt füge- és narancsfa, meg egy-két elcsenevészedett sykomorfa tengődik. Víznek sem itt, sem ott semmi nyoma.
S most térjünk ismét vissza a hegy lábához, hol az országút elhalad, melyet a folyóval együtt a Predil környékétől egészen idáig nyomon kisértünk. Még csak egy kilométerrel haladunk tovább, s ime az Isonzo opálszínű hullámai áttörik a fucoid-homokkő bástyát, mely a már valamivel beljebb vonúlt, de a mainál még mindig magasb felszínű tenger hullámverésének lerakodásaként halmozódott a mészkőszirtekre, – s ezzel az utolsó korlát, a legvégső földemelkedés is át van törve a mai tengerpart előtt. Ez utolsó bástya, mely félkör alakban támaszkodik a lejtőjével délnek néző hegységre, gömbtükörként szórja szét a déli napnak reá eső sugarait. Ezért tenyészik a görczi tartománynak épen e helyén, Lucinicótól le egész Castagnapizzáig és még tovább, e félkör szélein az olajfa oly gyönyörűen s ezért virúlnak itt a téli rózsák legtovább. Kiváltkép az éjszakról jövő útasra hat egyszerre meglepően és elbájolón ez áttört sziklafal, melyen át a fehér Triglavról lefutó vizek nyitottak maguknak útat. Mert e bástya széléhez érve, egyszerre mintegy varázsütésre tárúl elé a tengerpart előtt e zöld partszegélyzet s aranyszínű hátterén a kertek városa.
Mielőtt azonban a tengervidék alpesi övétől búcsút véve a második övbe, a termékeny dombvidékre s a Karszt alsó lépcsőire szállanánk alá, előbb még vessünk egy pillantást közelebbről a Ternovani erdő tekintélyes fensíkjával tetőzött ama hatalmas hegységre, mely már előbb lekötötte a Monte Santóról kelet felé reá irányúlt tekintetünket. A Ternovani erdő, a Jura-tenger e nagy korallszirtje, az egész görczi tartomány földtani történetének legrégibb emléke. Az erdei fának leszállítására rendelt út, mely a hegytetőre visz, igazán mintaszerűnek mondható. Alig érzi az ember a lejtőn való emelkedést, a mint lassanként mindegyre alább-alább törpűlni látja maga előtt a Monte Santo csúcsát, mely pedig oly magasról tekint alá az Isonzo partjára és Solcano terére.
A fensík első helysége, melyet útunkban érintünk, Ternovo, már is 105 méterrel magasabban fekszik a Monte Santo csúcsánál. A hegytömeg, melynek fensíkja az Isonzo és az Idria (Idrica) völgyei közt 800–900 méter tengerszín fölötti átlagos magasságban vonúl el, majdnem a legmeredekebb szakadékokig szálas erdővel van benőve. Ternovónál érjük el az erdő szélét. E fensík fölött még 400–500 méterrel magasb hegyek emelkednek, melyek a tengeren érkezőnek a parttól már jó messze szemébe tűnnek. E hegyek egyike, a Bukovec, 1.447 méter, tehát majdnem oly magas, mint a Semering magas szomszédja, a Sonnenwendstein.
Ez az erdő egyike a legnagyobb kiterjedésűeknek a monarchiában. A déli tenyészetre fellegvárként tekint alá a fölötte zöldelő éjszaki növényzet. A ki a görczi virúló mezőségről, az Isonzo partjáról halad föl az erdőségbe, az éghajlatot illetőleg öt vagy hat szélességi fokkal éjszakibb vidéken vélheti magát. Leginkább érezhető e hirtelen átmenet őszszel, mikor az alsó vidék kertjeiben szüretelnek s még a fán érik az utolsó pár füge, odafenn pedig már a zord tél készűl beállani. A Ternovani erdő nagyobb helységeiben, Ternovóban, Lokveben és Karnicában állami erdőtisztek és erdőőrök laknak, kiket mélyebben lakó pályatársaik a világtól elszigetelt állomáshelyeik miatt tréfásan „erdei manók”-nak nevezgetnek. A mi különben ez általában művelt és vendégszerető emberek elzártságát és magánosságát illeti, az korántsem látszik oly elviselhetetlennek, ha az ember példáúl csak a derék ternovói erdőmester lakásának ablakaiból kinálkozó kilátást szemügyre veszi. Egyfelől a Triglav és a Mangart, másfelől meg a tenger gőzösei és halászbárkái láthatók. A kelő nap sugarai Szent Márk városának tornyait aranyozzák be előtte s a kékelő mélységben egészen világosan rajzolódnak le Udine házainak körvonalai. Elég gyakran a délibáb tündérjátéka is mutatkozik s különben láthatatlan partokat emel a látkör széle fölé. Velencze tágas síksága terűl el a messze távolban, folyóinak ezüstszalagjaitól átszelve, melyek egyközű vonalakban haladnak a tenger felé. Az erdőség mindenütt gondos ápolásról tanúskodik. A magasb csúcsokon, hol a bóra legdühösebben tombol, a hatalmas koronájú faóriásokat meghagyták a fiatal erdő védelmére. Sehol sem látni irtásokat, s bár az erdőgazdaság jól jövedelmez, mégis mindenütt a legszebb szálfák díszlenek. Itt még olyannak láthatjuk a Karsztot, a minő lehetett letaroltatása előtt s a minőnek ma már lenn a sík földön csak kevés helyütt mutatkozik.
Hogy a sűrű erdőség közepette is Karszt-talajon állunk, azt nemcsak a moha és páfrány közűl helyenként kimeredező kopasz sziklagerinczek, hanem az a körűlmény is mutatja, mely itt ép úgy, mint mindenütt az egész Karszt területén, a földszíni patakok feltűnő hiányában a talaj üregességére vall. A vizek mind a föld alatt keresnek maguknak útat s valahol lenn a lejtő alján törnek elő, mint példáúl a Vitovlinál kibuggyanó gyönyörű forráspatak, mely alig hogy kibukkan, már is malmokat hajt vizével. E fensík és e hegyek csapadékai mind a föld alatt rohannak a Wippach felé. Ezért akadunk az erdőség közepén helylyel-közzel a mélységbe vezető üregekre, a melyeknek boltozatait a lefolyó eső és hóvíz vájta ki. Ilyen tátongó üreg Ternovo közelében is látható, s a bele tekintő szem nem ér a mély tölcsér fenekéig. A Ternovani (valamint a tőle délre, Krajnában fekvő Birnbaumi) erdőnek egyik sajátságaként emelendők ki a benne található jégbarlangok. Ezek oly dolinák, aknák és szűk üregek, melyek fenekén, a hová a bóra a téli havat besöpri, jókora vastagságú földalatti glecserek képződnek. Míg fenn a fölszínhez közel a hóréteg csakhamar durva szemcsés kérgűvé válik, a mélyebben fekvő rétegekben csillogó jéggé tömörűl, melynek képződésében az óriási nyomás sulyán kivűl bizonyára a megrepedezett üregeket átjáró melegebb légáramoknak is van némi részük.
Fordúljunk most a dombvidék felé. A görczi dombvidék legszebb, szőlőkben, nemes gyümölcsfákban és mindennemű tenyészetben legdúsabb része az, melyet éjszakon a Korada hegy alsó lépcsőfokai, keleten az Isonzo és nyugaton a Judrio folyócska szegélyez, egyúttal ezen oldalon a monarchia és Olaszország közötti határvonalat is alkotva.
E dombvidéknek németűl „In den Ecken”, olaszúl Coglio, szlovénűl Berdo a neve, mely utóbbi szó szelíden emelkedő közép-hegységet jelent. Görczből a magasan fekvő Quiscába, vagy csak St.-Florianon és Cerovon át Cormonsba menve, avagy Cormonsból a Monte Quarinra fölhaladva, e mosolygó tájék legszebb sajátszerűségeinek nagy részét megismerheti az útas. Itt fűvel benőtt vagy áttört Nagelfluhból álló lejtők között egy kis patakocska csörgedez; amott meggy-, füge- és olajfák zöldelnek a domboldalon, míg az átellenes déli lejtőn lépcsőzetes sorban állnak egymás fölött a szőlőlugasok. Mert a Coglio e tartományban a szőlő tulajdonképeni hazája. Az e tájon termő borok közt a legnevezetesebb s a legelterjedtebb a fehér bornak egy fajtája, a szó legsajátabb értelmében vett fehér bor, minthogy a szokottabb aranyságra szín helyett majdnem olyan világos és átlátszó, mint a víz. De jaj annak, a ki ez italt nem ismerve, ártatlan színében megbízik! Szakadékokban, a hol itt-ott egy-egy bükk- vagy szurok-fenyőnek még megkegyelmeztek, az éjszakibb erdő e végső hírmondói mellett a Földközi-tenger partvidékeinek tenyészetéből is mutatkozik néhány ide tévedt előőrs. A tüskés spárga (Asparagus horridus), a szúrós tukma (Smilax), a vad myrthus, az ú. n. „idegen” buzér és a pintyő itt ép oly honosak, mint a tengerparton. Az örökzöld tölgy és boróka közt a szirti varjútövis és délvidéki pöszméte tenyészik úgy, hogy az ember egész meglepetve nézi a szomszédságukban található éjszakibb növényeket.
A Coglio mosolygó halmaival majdnem inkább a Toscanai dombvidékhez hasonlít, mint a közelebb fekvő Felső-Olaszországhoz. A fehér mezei-lakok mellett cziprusok állanak, s a napfényben csillogó síkság körvonalait ismét cziprusfák, karcsú márvány-tornyok és szelíd fenyők szegélyzik. Itt-ott a Coglio szélén tekintélyesebb erdő is mutatkozik még. Így példáúl a St.-Mauro és a Podsabotino lejtőin. Ezek mintegy három kilométernyire éjszaknak feküsznek Görcztől. A víz fölé rezgő-nyárfák és legenyék lombja vet árnyékot. A cserjésből a hályogmakk fehér kelyhei kandikálnak ki, s a berkenyefa sűrű lombja váltakozik az ausztriai feketefenyű és az örökzöld hárs sötét koronájával. Tovább azután sűrű erdőűl a szálasabb fák egész családjai következnek; igy a tölgyek közűl a téli-, a nyári- és a csertölgy, a kétféle szilfa, a parókafa, a nagy és kis levelű hárs, a közönséges és a virágos kőrisfa, a gyertyánfa és a komlós véniczfa, a jávorfa három fajtája, a somfa, a vörös-fenyű, meg a közönséges és a szemölcsös kecskerágó. Mindezen fanemek itt szálas növésűek. Ha mellettük még azokra is tekintettel akarnánk lenni, melyek csak elszórtan tarkázzák a nagyobb tömegekben uralkodó fajokat, akkor még egész sereg fa- és bokorfélét kellene elsorolnunk. Ilyenek a lúczfenyű, a vörös-bükk, a tiszafa, a már említett örökzöld tölgy, a Mahaleb-cseresznye, a barkócza, a pisztáczfa, a bolyhos tölgy és az égerfa.
A tartomány legtermékenyebb vidékeinek egyike a Görcz és Haidenschaft közötti, gyümölcsben gazdag és gondosan megmívelt terület, melyet délen egy mészkőből álló hegyláncolat határol. Ennek legmagasb pontja a Terstelj (644 méter) délkeletre a Wippach melletti Ranzianótól. Ha Görcztől dél felé haladva egyenesen a tengernek tartunk, útunk e mészkőhegységen át vezet, melynek kelet felé húzódó folytatásában emelkedik ki a Terstelj. Merna és Lokvica közt fekszik a kopár Nad lohem fensík. Látjuk innen a tengert, a Wippach és Isonzo folyókat s a Görcz fölötti Monte Santót; a magas hegységről nézve mindez szürke és kék, a tenger pedig fénylik. Ez útnak Duino vagy Nabresina felé való folytatása a tenger melléken tehető legtanúlságosabb kirándúlások közé tartozik. A fensík Lokvicától Hudilo-n (die „schlimme Au”) át egész Selláig terjed. Itt a széles földhullám hirtelen meredek eséssel szakad félbe. E 160 méter magas hágó valószínűleg egy ősi folyammeder éjszaki partfala volt egykoron. A föld alatt itt is mindenfelé barlangok húzódnak, melyek közűl csak kevés van eddigelé kikutatva. A diluviális korszakban ez egész területen keresztűl-kasúl útakat vájtak maguknak a lefelé rohanó vizek. De épen ez az oka, hogy ma a Brestovica egész széles völgyében sehol a fölszínen nem találunk egyetlenegy víz-eret sem. Pedig csak egy pillantást kell vetnünk e tájra, hogy a hegyek alatt húzódó széles árokban az egykor erre elhaladt folyó medrére ráismerjünk, melynek még ma is meglévő tanújele a Doberdo-tó és a Jamle melletti vizek földalatti kortyogása. Valamivel Brestovicán túl ismét termékeny dombvidék következik, melynek aszfaltszerű sötét palával borított talajában fölötte gyakoriak az őskori halak csontvázai és lenyomatai. Az őszi baraczk-, füge- és gránátalmafák ugyanitt már a tenger közelségére vallanak. A falakon már elég sűrűn mutatkozik a mantis-sáska s nagy gyíkok sütkéreznek a verőfényen. Imitt-amott egy-egy magános szelídfenyű látszik a sötétkék távolban.
A krétamészből álló dombvidékhez számítjuk még a Nabresinától s az imént leírt fensíktól délkeletre egészen Krajna és Isztria határáig húzódó területet is. Itt a Karsztnak, illetőleg e hegység ama részének tenyészete tárúl elénk, melyet a magasabban fekvő krajnai Karszttal ellentétben meleg Karsztnak neveznek. A Földközi-tenger partvidékének növényzete még idáig is előretolta nem épen ritka képviselőit. A Mahaleb-cseresznye, a csertölgy s a Coronilla Emerus árnyékos lombozata alatt, a föld hasadékaiban ama bőrlevelű s illő olajokban gazdag növények számos faja tenyészik, melyek Európa déli vidékeinek jellemzői közé tartoznak. Nabresina környéke, melynek külön vált csoportokban zöldelő sűrűségei tavaszszal a meleg Karszton mindenfelé honos fülemilék ezreitől népesek, egyáltalában az Adria-mellék legérdekesebb részleteinek egyike. Mélyen a föld alatt kétségtelenűl valami folyó csörgedez, melynek partjait emberszem még nem látta. Álló vizek itt nincsenek s a csatornázásról egészen maga a természet gondoskodott. A fehér mészkőből épűlt s ívezetével a Campagna római vízvezetékeihez hasonló hosszú vasúti pályahídról (viaduct) a kéklő tenger meg a távolság miatt szintén kék színbe játszó laguna-vidék síksága tűnik szemünkbe. Az év minden szakában zsálya- és méhfű-illat terjeng a levegőben. Imitt-amott mélységes aknaüregek tátonganak: lejáratai a földalatti barlangok és folyosók, boltozatok és örvények titokzatos alvilágának, mely a krétamészben vízvájta csöveken át leszivárgott s folyton mélyebben bujdosó folyók hajdani medrét jelöli. A rómaiak idejében e tájék s távolabbi környéke sokkal több méltánylásban részesűlt, mint ma. Aquileja, melynek templomtornyát Nabresinából meglátni, második Rómává emelkedett. Itt találkoztak Itália, Dalmáczia, Pannonia és Noricum országútjai. Ugyanígy találkoznak e ponton kölcsönhatásaikban Dél-, Közép- és Kelet-Európa éghajlati sajátságai.
Egészen más a képe aztán a Karsztnak föntebb Divačá-n (Divazza) túl, a híres St.-Canzian-barlangok táján. A ki fogalmat akar nyerni e vidék talajalakúlatairól, ne sajnáljon a St.-Canziantól éjszak felé egy kilométernyire fekvő Gradišče falucskába elfáradni. Itt olyan látványon legeltetheti tekintetét, melyhez hasonló csak a hold kérgén lehet gyakori, földünkön azonban csak vajmi ritkán találkozik. Gyűrűalakú tág üstök tátongnak mindenfelé, az egész üreg mélységének csak mintegy harmadrészeig engedve bepillantást. A St.-Canzian-barlangok összefoglaló nevével jelölt ezen üregek, melyek közelében a Krajna és a tengervidék határáról érkező Reka folyó az alvilágba rejtőzik, különösen a mióta könnyebben hozzáférhetők, nemcsak monarchiánk, hanem az egész világ egyik legritkább nevezetessége gyanánt említendők. Az egész említett vidék örvények, torkolatok, barlangok, aknák és vízesések szakadatlan sorozata. Legmeglepőbb az úgy nevezett „nagy dolina” környéke, melyet a „Stefánia” kilátó toronyról lehet legjobban áttekinteni. A St.-Canzian barlangcsoport a víz- és cseppkő-barlangoknak oly elegyes alakulata, a minőre sehol egyebütt nem akadunk. Az első, a mi Mattaunból jövet a St.-Canzian kis templomocskája felé haladó vándort ugyancsak meglepi, az Okroglica nagyszerű köralakú örvénye.
A Reka zuhatagai.
Zoff Alfrédtól
A legmeglepőbb mégis az itteni látnivalók közt az úgy nevezett „természetes akna” és abban az Oblasser-őrtorony, mely zúgó vízesések között áll. A sötétségből kilépő útas egyszerre csak az alárohanó bujdosó patakra bukkanva, leírhatatlan megilletődést érez. Máig a föld alatti folyó mentén egy kilométernyinél csak kevéssel tovább lehetett eljutni, s e rövid útra is tizennyolcz vízzuhatag esik. Az utolsó nagy boltozat, hová eddigelé emberi láb eljutott s mely mintegy 80 méternyi magasságban borúl a víztükör fölé, az ú. n. „Alpenvereinsdom”. A divačai (divazzai) vasúti állomástól két kilométernyi távolban délnyugatra fekvő Divača-barlang is egyike a nagyobbszerű karszti látványosságoknak. Beláthatatlan sorokban állanak benne egymás mellett a fehér kőalakzatok. A trieszti országúton, mely közel e barlang bejáró-tölcsére mellett halad el, még két kilométernél valamivel tovább menve, Corgnale (szlovénűl Lokva) faluhoz ér az ember, melytől megint harmadfél kilométernyire éjszaknyugatnak a régóta híres corgnalei barlanghoz érünk. Ennek lejtése, a meddig már lemehettek belé, nyolczvan métert tesz s az egymás fölé rakódott rétegek mentében halad. A leszállásnál minden egyes lépcsőfoknál fölismerhetők az egyes rétegek elválasztó vonalai.
A radiolit-mészkőből vagy eocaen-homokkőből alakúlt dombvidék e második övéből a lapályos vidékek diluviális vagy alluviális talajára szállván le, ennek határa közelében a tengerparti tartomány gyöngyét, a csodálatra méltó Duino-kastélyt látjuk magunk előtt. E várlak történelmi dicsőségével vetekedik az elbűvölő pompa, melyet a természet a környékére pazarolt. Pár száz lépést haladva, a vándor akkora éghajlati ugrást tett, mintha Felső-Olaszország síkságairól egyszerre a Tyrrheni tenger valamelyik szigetének partvidékére kerűlt volna. Ilyen nagy a különbség ama Karszt-fensík közt, a melynek alsó szélén a remek kastély emelkedik, s az alatta a tengerig leereszkedő, jól megvédett lejtő örökzöld kertjei között. E kert szikláin az agavék ép oly jól megélnek, mint Sorrento vagy Camaldoli környékén. Az Adriai tenger szigeteiről, főleg Lussinról egész családja az ifjú tenyészetnek telepedett ide át, s egy napról a másikra szemlátomást duzzadnak húsos levelei, melyeknek üde zöld színe vetekedik a sziklás parthoz verődő tenger hullámainak zöldjével. Nem messze e délszaki telepítvényesektől egyes sziklahasadékokban a Karszt felől bevándorolt bíborvörös havasi ibolya (Cyclamen) virít, a téllel is daczolva.
Hogy a tulajdonképeni tengermellék sajátszerűségeivel megismerkedjünk, látogassunk el az ősrégi és nagyhírű Aquileja környékére, kiindúló pontúl az újonnan épűlt császári múzeummal szemben fekvő helyet választva. Az Osteria al Museo-tól kocsiút visz a Belvederehez, hol a fövénypart az idáig érő lagunát szegélyezi. Ezen az úton csakhamar Belignába érünk, melyet az egykor itt állott ó-kori színház és Belenus temploma tesz nevezetessé. E templomnak minden legcsekélyebb nyoma is eltűnt a föld színéről, melyen itt ma az Arundo Phragmites magas szárai ringatódznak sűrű csoportokban. A körűl fekvő erdőkben számos kopasz folt jelöli a fejsze irtó munkáját. Csak egy remek darabnak kegyelmeztek még meg annyi sok közűl a fákat itt oly irgalmatlanúl pusztító emberek. Ez a belvederei fövénypart szelídfenyű-ligete. Némely írók szerint e részlet még ama nagy szelídfenyű-erdő egyik maradványa, mely hajdanta az Adria egész éjszaki partja mentén végig húzódott s melynek másik utolsó hírmondója a Ravenna melletti Porto Corsini híres fenyvese (Pineto). – Egy jó nevű zoologus az aquilejai és gradói lagunákat a madarak Eldorádójának nevezte. S valóban, míg csak a töméntelen sok vízi szárnyas éjszakról délre és visszamenő vándorútjában erre felé elhalad, mindaddig önkénytelen fel fogják keresni csapataik e pihenő helyet, hol mégis nagyobb békességben lehetnek, mint a szárazföldeken. E beláthatatlan mocsárterületeken ugyanis a természet meglehetősen biztos menedékhelyet tartott fenn számukra. Csónakunk széles vízi útakon halad, melyekben az evezőcsapások hullámzó mozgásba lendítik a Zostera Marina nevű tengerifű hosszú zöld szalagjait; nem sokára a sziget kőlépcsőinél köt ki a ladik, hol több mint tizenhárom évszázad óta áll tiszteletben a Barbanai Szent Szűz kápolnája. E tengerhaboktól körűlzajlott szenthely mindazon szépségekkel ékes, melyek a lagunák kegyhelyeinek annyi tisztelőt szereztek. A keresztfolyosóban a meghallgatott kéréseikért hálálkodók áldozati ajándékai vannak fölaggatva.
Duino-várkastély a tenger felől.
Zoff Alfrédtól
Barbanától délnyugatnak egy parti szigeten emelkedik az ősrégi Grado városka. Egyike ez a tengertől szűntelen fenyegetett ama szigeteknek, melyek a Sdobba (Isonzo) torkolatától egészen a Brentáéig, hol közelebb a lagunaparthoz, hol távolabb tőle sorban következnek egymás után.
Ma kevés vonzó ereje van e helynek. Csak a legutóbbi időkben gondoskodtak itt-ott egy kis ültetvényről, mely az eddig teljesen kopár szigetnek majdnem egész területét elfoglaló házak egyhangúságát megszakítva, némi üdülést nyújtson a mindegyre nagyobb számmal ide özönlő fürdővendégek szemeinek. Egy jelessége azonban mindenesetre fölébe helyezi Gradót a Tengermellék sok más helyének, t. i. homokos tengerpartja, melyre ki-kicsap a nyílt tenger hullámverése. A hosszú fövénypart épen délnek és a tenger szélességi vonalával szemben fekszik, nem pedig valamely öböl mélyén s talaja nem kavicsos, nincsenek benne hirtelen esésű mélyedések, hanem egészen sík homokmeder, melynek enyhe vizében tovább élvezhetni a sós hullámok játékát, mint az Éjszaki-tenger fürdőiben.
A laguna-csatornáknak csónakon való bejárása közben számos vonzó kép kínálkozik. Néha szinte Rotterdam, vagy Schiedam környékére képzelhetné az ember magát, míg a tájkép éjszaki részét félkörben elzáró hatalmas hegységre nem esik tekintete. Grado és Porto Buso valának egykor Aquileja kikötői; amaz volt a hadi kikötő, melyben a ravennai hajóhad egy része az oltalmazó földnyelv fövénypartja mögött vetett horgonyt, az utóbbi pedig a kereskedelmi kikötő volt, melyből az akkoriban még Aquileja mellett folyt Natiso (Natisone) folyón kelet legdrágább árúczikkeit szállították be a városba. Ma e csatornák mentén csak szalmafödeles kunyhókat látni, melyek előtt szárítgatásra kiaggatott hálók függenek, az iszapterületen sápadt arczú asszonyok és gyermekek szedegetnek mindenféle tengeri csigabigát s egyéb állatot, a messze terjedő nádasokból sárga vízi-liliomok kandikálnak ki, a távolban olykor-olykor egy-egy narancsszínű chiozzói vitorla tűnik föl, az előtérben káka-sövénynyel elrekesztett helyek a tenger hullámaival beléjök sodort halak számára, – amott egy megtépett szelídfenyű a sárga homoktalajon, s mögötte a tenger sötétkék síkja tajtékzó hullámfodraival. Imitt-amott egy-egy kikötő czölöp áll ki a vízből, s elvétve egy-egy halárúsnő csónaka suhan el előttünk az aquilejai piacz felé. Itt az árral szemben halad csónakunk, amott kigyódzó csatornán siklik tova, melyben a nádszálakon még meglátszanak az apály iszapnyomai, – majd meg oly helyeken, hol az erősebb hullámcsapás a nyílt tenger beözönlésére vall.
Most még kellő óvatosság mellett száraz lábbal bejárhatja az útas az egész szürke területet. Pár órával később már derékig ér a dagály elöntötte öböltócsák vize. Most üdítő szellő lengedez a Monte Cavallo hófödte ormairól, majd meg dohos mocsárszag emelkedik a süppedékes parttalajról, melynek kásás homokján a reá sütő napfényben szűntelen perczegéssel pattannak szét a vízbuborékok.
A belvederei fenyűerdő Aquileja mellett.
Zoff Alfrédtól
E tájéktól ismét Aquileja felé fordúlunk, mely Gradótól éjszakra tíz kilométernyi távolságban fekszik. E tájleírás keretében nem sok helyet szánhatunk a már mondottak után e teljesen elhagyatott helynek, melynek régi épületeiből már semmi sincs meg. Csak azt jegyezzük meg, hogy egy hajdan több százezernyi lakosú városnak ily teljes elpusztúlásán való csodálkozásunk mindjárt alább fog szállni, mihelyt megtudjuk, hogy a fosztogatás és rombolás munkájának nagyobb részét maguk e város lakói végezték. Már a IV. század vége felé romba dönté a keresztények vakbuzgósága a pogányság műemlékeit. S már a hunoknak a város falai alá érkezése előtt Gradóba és a partvidék egyéb helyeire menekűlt félelmében a lakosság. A barbarok üres és elszegényedett várost találtak ott, hol kemény ellenállásra és zsákmányra számítottak. És amaz időtől fogva le egészen a középkor derekáig Aquileja folyton valóságos kőbányája és anyagforrása volt a körötte épűlt városoknak.
Gesztenyefa a Coglio melletti Dobra helységben (12 méter magas és 52 méter kerületű).
Charlemont Húgótól
