Gerincesek. Feiser Otmártól, fordította Paszlavszky József
Gerincesek.
Feiser Otmártól, fordította Paszlavszky József
Feiser Otmártól, fordította Paszlavszky József
A természet barátjának, a ki Közép-Európából útazik Boszniába és Herczegovinába, s ez országoknak nemcsak földjét és népét akarja megismerni, hanem növényeit és állatait is, azon útak egyike ajánlatos, melyek, a folyók völgyein haladva, az országot éjszakról délre szelik át. Így az ellentétek, a milyenek példáúl Bosznia déli részének magas hegységében, vagy épen Herczegovina karsztjában tűnnek föl, nem olyan átmenet nélkül ötlenek szemébe, és az útas öntudatlanúl azon a természet kijelölte úton halad, melyet vándor madaraink ezrei tavaszkor és őszszel évről-évre oly pontosan megtartanak. Ha tehát az ember e szárnyas útmutatók nyomain átlép valahol a határt alkotó Száván, kezdetben csekély különbséget talál az itteni és az éjszaki szomszéd ország növényzete és állatélete között. Az utóbbi két évtized erős művelődési törekvései is nem egy jellemző állatfajt fosztottak meg létfeltételeitől, mint például épen itt, a Száva völgyében, a gém-telepek gyönyörű lakóikkal együtt majdnem teljesen eltűntek s csak a terűlet keleti szögletében, a Drina torkolatánál találtak számbavehető menedéket.
A sűrű cserjés erdők (dubrave) kiirtásával szintén majdnem végkép eltűnt innen a vadász embernek oly becses nyírfajd is. A vidék alföldi jellemét azonban megőrzi mindenütt a fehér gólya és a fekete kánya; a Majevica, a Vučjak, a Motajca és a Kozara előhegyei pedig hullámzó lombos-erdeikkel már a tovább délen kezdődő középhegység hirdetői. Gazdag őz- és elég jó nyúl-állományukról nevezetesek ez erdők és a félig vad sertés egész nyájakban turkálja keresztűl-kasúl a mély talajt. De a farkas is elég nagy számban tanyázik itt és ki-kiveszi dézsmáját a legelő nyájakból; az emberre azonban e vidéken soha sem válik veszedelmessé. Inkább veszedelmesek itt a hamis juhászkutyák, melyek ereje és hatalmas termete különben csodálatra méltó.
Áradás idején természetesen az egész Száva-völgyet számos, olykor valóban töméntelen vízi madár népesíti, a mi ismét a réti-sasnak (Haliaëtus albicilla) s más szárnyas és négylábú ragadozónak ad gazdagon terített asztalt. Mikor később az ár elvonúl, és a berkek elkezdenek zöldelni, nagy számban jelennek meg a kedves vándor és a nyári énekes madarak. Csattog ekkor a fülemüle a bokrokban mindenütt, pirreg a nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides) a lápos helyeken, turbékol a sok gerlicze az erdőkben, és este felé a nem messze fészkelő erdei szalonka kvarrogását hallani.
Mennél tovább halad az ember dél felé, annál kevesebb síkföldet talál. Az erdős középhegyek állatvilága egyre sűrűbben mutatkozik. Az erdő borította hegyoldalról a fekete gólya szárnyal le a völgy aljára, hogy kedves eledelére, a fürge pisztrángra szert tehessen, a vándor sólyom pedig, mint a nyil, a vad galamb seregei közé csap le zsákmányért.
A napos lejtőkön már itt találkozik az ember a fölbidgyedt orrú veszedelmes homoki viperával (Vipera ammodytes), a magasabb helyeken pedig a kurta kígyónak (Pelias berus) egyszínű, fekete fajváltozatával.
A fölebb következő tölgyesek zónája nem sok sajátosságot nyújt; természetesen azonban, hogy a szakadékokban számos vaddisznó tanyáz kivált télen. Nappal a fák koronáján a mókus sürög, mely az egész országban csak fekete színben fordúl elő, éjjel pedig a falánk nagyalvó pele (Myoxus glis). A felsőbb magaslatokat már fenyvek koronázzák és ebben van a magyarázata a sokkal változatosabb állati életnek. Itt dürög legkorábban a délczeg fajdkakas (Tetrao urogallus), és ugyanabban az időben jelzi a tavasz közeledtét a sok harkály kótogása. A harkályok között a fekete harkályon (Picus martius) kivűl találunk egy jellemző balkáni formát, a hellén harkályt (Picus Lilfordi), még pedig elég gyakran. A tiszta vizű hegyi patakok mellett a vízi rigó (Cinclus aquaticus) űzi vidám játékát, az ágakon pedig a czinkék örökké zssibongó népe örvendeztet bennünket.
Egészen más az állatélet az emberi lakások környékén: épen itt érvényesűl és épen itt tűnik leginkább szembe a kelet közelsége. Az ember és az állatok együttélése ugyanis benső, és az állatvilág, hála a mohamedán hitnek, a legrégibb időktől a mai napig változatlan maradt; – a Korán e tekintetben sokkal többet használt, mint a mai államoknak összes madárvédő törvényei.
Csak az utóbbi évek művelődési munkája háborította meg észrevehetően e patriarchalis állapotot; mindamellett Bosznia legnagyobb városai sem vesztették el a maguk ide-oda szállingó csóka-raját; Szerajevo kertjeiben még nyugodtan építi kitapasztott kosár-fészkét a csörgő szarka, és a tolakodó mezei veréb kényelmeskedik még az új épűletekben is. Csak az elvadúlt kutyák és a nagy hollók tűntek el végkép a nagyobb városok környékéről, mert kedves tanyáik, a régi török vágóhídak helyén immár mai kori berendezések vannak.
Dél felé kezdett vándorútunkat folytatva, látjuk, hogy a hegytömegek folyton magasabbra tornyosúlnak, az erdők mind sűrűbbekké válnak és egybefüggően mind nagyobb-nagyobb terűletet borítanak: ezek Közép- és Déli Boszniának tulajdonképeni őserdei. Majdnem úgy látszik, mintha itt gyér volna az állati élet, holott épen itt, és nem is sejtett számban él az ország állatvilágának leghatalmasabb alakja, a medve, habár igen nagy terűleten szétoszolva. Természeténél fogva jóindulatú és leginkább növényevő ugyan, olykor-olykor azonban mégis megrémíti a pásztorokat, a kik azután a hatóságok és valamennyi kiállítható vadász közreműködésével mindent elkövetnek, hogy a szegény maczkót a hivatalos díjjal egyetemben kézrekerítsék.
De sok más állatot is rejt Bosznia titokzatos őserdeje. Sötét árnyékában napközben is elég gyakran mutatkozik a különben oly ritka urali bagoly (Syrnium uralense) és itt-ott a törpe kuviknak (Glaucidium passerinum) – Európa legkisebb bagolyfajának – a süvöltő pirókéhoz hasonló szavát is hallani. Este ismét a gatyás kuvik (Nyctale Tengmalmi) szólal meg e vidékeken; és ha az elszáradt fákon buzgón kopácsoló harkály egyhangú rikoltása irányában kutatunk, többnyire úgy találjuk, hogy a sárgafejű harkály (Picoides tridactylus) az, mely itt tanyát ütött.
A süketfajd (Tetrao urogallus) és nyírfajd (T. tetrix) is elég nagy számban népesíti a magasan fekvő erdőségeket, és mindenütt ott van a fenyves szajkó (Nucifraga caryocatactes), a mely a keresztcsőrű madárral (Loxia curvirostra) egyetemben nemcsak a fenyűtobozt pusztítja, hanem őszszel igazán végtelen seregekben vonúl mogyoró-szüretre is. Kevésbbé feltűnők az őserdőkben a kis madarak: a kontyos- és a fenyves czinege (Parus cristatus és P. ater), a vörös-begy (Erithacus rubecula) és a tüzesfejű királyka (Regulus ignicapillus), azután a lép-rigó és az énekes rigó (Turdus viscivorus és T. musicus), a magasban pedig az alpesi örvös rigó (T. torquatus alpestris) a főbb képviselőik.
Ha azután a mind ritkásabbá váló erdőövet elhagyva, a tulajdonképeni magashegyi régióba jutunk, mely Boszniában mintegy 1.600, Herczegovinában 1.700 méternél kezdődik: ismét egészen új állat-alakokat találunk. Az emlősök köréből a legmagasabb helyeken honos zergén és nehány alpesi poczkon meg denevéren kivűl keveset látni ugyan, de a madarak közűl sok jellemző faj élénkíti a boszniai magas hegyeket. Jelentsük itt ki mindjárt, hogy e terűleten a legcsekélyebb nyoma sincs a vadkecske, a marmota, a havasi nyúl és a havasi fajd egykori, vagy mai előfordúlásának; épen úgy nincs ma az országnak egyetlen vizében sem hód. Ezeket azonban gazdagon pótolják mások. Mindenek előtt Európának legfejedelmibb madaráról, a szakállas saskeselyűről (Gypaëtus barbatus) kell megemlékeznünk, melyet itt meglehetősen rendesen látni, holott más országokban vagy teljesen kipusztúlt, vagy rendkivűl ritkává lett. A bosznia-herczegovinai határhegység ormainak ma is páratlan dísze ő. Hanem az egész Balkán vidékének jellemző madara, a fakó keselyű (Gyps fulvus), és itt-ott sötétebb színű legközelebbi rokona, a barna keselyű (Vultur monachus) is elég gyakran el-ellátogat az alpesi régióba. Mind a mellett most is, ezen túlra is csak a szirti sas (Aquila chrysaëtus) a magas ormoknak őseredeti ragadozó madara, melynek a bárányra való nagy étvágya minden juhásznak annyi aggodalmat és gondot okoz.
Zerge-tanya.
Charlemont Húgótól
Sárgacsőrű havasi csókák (Pyrrhocorax alpinus) füttyengetve és csevegve keringenek a levegőben; mindenfelé szól a havasi pityér (Anthus spinoletta) s az illatos alpesi fűben el-elsurran a csinos balkáni füles-pacsirta (Otocorys alpestris.) A meredek sziklafalról nem hiányzik az ékes színezetű hajnalmadár (Tichodroma muraria) és a törpe-fenyű közűl mindenfelől hallik reggelenként a szirti fogoly (Caccabis saxatilis) berregése, meg a havasi szürkebegy (Accentor alpinus) kedves éneke.
A hol a fönséges hegyi táj közepette terjedelmes fűtermő térség, fönsík, legelő van, nagy számban lakik ott a vak vakondok (Talpa coeca), mely a közönséges vakondok módjára túrást túrás mellé emel egész sorjában, a meddig a szem ellát. Némikép az ürgét helyettesíti ez itt, mely e terűletről teljesen hiányzik.
A homoki vipera (Vipera ammodytes) a lapályokra és Herczegovinára szoritkozik, a hegyek között ellenben a kurta kígyó vagy keresztes vipera (Pelias berus) a gyakori, sokféle színváltozatban. A több kígyók közűl az Aesculap-kígyót (Coluber longissimus) és a koczkás siklót (Tropidonotus tesselatus) említhetjük meg, mint leggyakoribb és sokszor óriás példányokban előfordúló fajokat. Mint messze éjszakra kerűlt előörs, egyes hegyi völgyekben még a görög béka (Rana graeca) is honos.
Ha eddig főképen a középeurópai állatvilág alakjaival találkoztunk, teljesen megváltozik a kép, mihelyt Herczegovina földjére lépünk. Az éghajlatnak, az állat- és növényvilágnak mediterrán jellemvonása van itt, még pedig annál szembeötlőbben, mennél közelebb esik az illető vidék a tengerparthoz. A különbség mind tájképi, mind állatföldrajzi tekintetben olyan nagy, hogy minden útazónak és pedig az évnek minden szakában szemébe ötlik, ha mindjárt csak a vasúti kocsi ablakából tekinthet is körűl.
Még a vizekben is szokatlan, csak e vidékeken honos halak laknak, nevezetesen két kiváló pisztrángfaj; azután, mihelyt a föld alá búvó folyók és a karszti időszakos vizek terűletére lépünk, egész sorát láthatjuk az érdekes barlangi kis halaknak, melyeket a lakosok sűrű szemű selyemhálóval fognak és izletes ételűl esznek. A Narenta alsó vidékén, meg az Utovo tó vizében legfontosabb hala a lakosságnak kétségkivűl az ángolna, melyet olykor igazi díszpéldányokban fognak. A teknős-békák közűl a melegebb vidékeken nagy számával a görög teknős-béka (Testudo graeca) tűnik itt föl; a mocsári teknősbéka (Emys orbicularis) egész Bosznia mocsaraiban is előfordúl; ellenben a káspi teknős-béka (Clemmis caspica) a Szutorina patakra szorítkozik. Két helyen (Metković és Ljubuški mellett) már a barlangi gőtét (Proteus auguinus) is kimutatták.
Omorika-fenyves és szakállas saskeselyű.
Charlemont Húgótól
Igen nevezetesnek kell mondanunk a gyíkok rendjét, és nem kevésbbé a kígyókét. Kiválóan feltűnő e részben egy nagy lábatlan gyík, a seltopusik, itt a nép nyelvén blavor (Ophisaurus apus Pall.). Ámbár teljesen ártalmatlan, kígyó alakú nagy termetével gyakran félelembe ejti a tudatlant. Még érdekesebb a természetbuvár előtt a hegyes fejű gyíkhoz (Lacerta oxycephala D. B.) közel álló s Dalmácziában a Mosor hegyről leírt mosori gyík (lacerta mosoriensis Kolomb.), melyet eddig csak egyes pontokon találtak Gačko és Bilek kerületben. A kígyók száma rendkivűl nagy; leginkább feltűnik közűlök a szép színezetű leopárd-sikló (Coluber leopardinus Bonap.) és a Dahli-sikló (Zamenis Dahlii Fitz.). A kígyótól, akár mérges, akár nem, az egész lakosság rettenetesen irtózik és undorodik.
Kevésbbé feltűnők az emlősök; de említésre méltó az a nem régiben szárnyra kelt váratlan hír, hogy a sakál (Canis aureus) a dalmát-herczegovinai határterűleten előfordúl, a mi bizonyára onnan lesz magyarázható, hogy ez állat Sabioncello dalmát félszigeten aránylag gyakori.
Rendkivűl élénk és tarka Herczegovinában a madárélet.
Folyton más-más kép tárúl elénk, ha e tekintetben a nagy mocsarak, vagy a száraz, pusztaszerű síkságok, a trópusi gazdagsággal zöldelő mezők, vagy az igazi karszt, avagy végre a meredek sziklafalak lakóit veszszük szemügyre. A legtöbb ilyen meredek sziklafal látható már a Narenta nagyszerű szorosából, vagy a Radobolja és a Buna forrásvidékének általában szokásos meglátogatásakor. Itt szállong az egyiptomi dögkeselyű (Neophron percnopterus), itt hallani esténként a nagy buhu (Bubo bubo L.) tompa huhogását és a kövi rigónak (Monticola solitaria) dallamos flótahangját. Idestova röpkedő szirti galambok (Columba livia), egy-egy károgó holló (Corvus corax), el-elsurranó havasi sarlós-fecskék (Micropus melba), az ormok körűl folyvást keringő szirti fecskék (Cotyle rupestris) és az örökké nevető, kiáltozó sziriai csuszka (Sitta syriaca), egészítik ki a madarak sorát.
Sokkal kevésbbé népesnek, sőt gyakran épen gyéren lakottnak találjuk a tulajdonképeni karszt vidéket a maga kietlenségével és úttalanságával. Itt mindenekelőtt a szirti fogoly (Caccabis saxatilis) az, mely figyelmet érdemel, azután két délvidéki hantmadár (Saxicola), a sövényi sármány (Emberiza cirlus L.) és a szakállas poszáta (Sylvia leucopogon), melynek gyöngéd énekét mindenütt hallani az örökzöld bokrokban. Ott, a hol a karsztot a kék Adria nyaldossa, a Sutorinában, még két kedves dalos madár jelenik meg, a melyeknek tulajdonképeni hazájok sokkal messzebb van délre: a kucsmás poszáta (Sylvia melanocephala) és a czisztusz-lakó fülemüle (Cisticola schoenicla Bon.).
Ha az ország sivár, pusztai jellemű síkságait látogatjuk meg, ismét egészen más alakokat találunk: mindenekelőtt a rövidújjú pacsirtát (Calandritis brachydactyla) és a parlagi pityért (Anthus campestris); éjjel az ugartyúk (Oedicnemus crepitans) kisérteties szólása árúlja el jelenlétét. A hol a víz bősége valamivel dúsabb növényéletet hoz létre, nevezetesen a hol fák is nőnek, azonnal új madárfajok járúlnak ezekhez: így a gyönyörűen éneklő dalos poszáta (Sylvia orphaea Temm.), a selymes poszáta (Sylvia Cettii), és, kivált a szőlőkben, az aranyos kucsmás sármány (Emberiza melanocephala Scop), mely minden útazónak épen úgy okvetetlenűl szemébe tűnik, mint a vizek partján tarka színekben pompázó méhész gyurgyalag (Merops apiaster L.).
Mosztár kertjeinek báját legnagyobbrészt épen tollas lakói adják meg: a csattogó fülemülék, a fecsegő gezék (Hypolais olivetorum) és a kaczagó gerliczék (Turtur risorius), melyeket a törökök egyenesen szenteknek tartanak.
Egészen különbözők az eddig leírt tájaktól lakóikkal együtt s mintegy külön kis világot alkotnak a herczegovinai blatók, vagy mocsaras tóvidékek.
Majd mindegyik ilyen blatónak sajátos képe van: egyesek, mint pl. a mosztári blato, teljesen sík víztűkrök; mások ellenben, mint pl. a nagy Utovo blato, legnagyobbrészt buja növényzettel vannak benőve és így sok vízi madárnak szolgálnak igen kedves költőhelyűl és menedékűl.
Fő czéljokat a blatók télen töltik be, a mennyiben töméntelen mocsári és vízi madárnak adnak kellemes téli szállást. Így történik, hogy a mosztári blato nyílt víztükrén télen majd minden évben száz meg száz éjszakról való énekes hattyút (Cygnus musicus) találni, az Utovo tó halbeli gazdasága pedig időnként még a borzas gődényt (Pelecanus crispus) is ide csalja legközelebbi lakóhelyéről, a Skutari-tóról. De az európai madárvilág ez óriásain kivűl itt sürög-forog a vadkacsák és vadludak legkülönbözőbb fajainak egyveleges serege is, a melyek közűl mint legritkábbakat, bár majdnem minden télen megjelennek, a koralcsőrű üstökös réczét (Fuligula ferina) és a kékcsőrű bütykös réczét (Erismatura leucocephala) említjük meg külön.
Legszebb eleven ékességöket csak tavaszkor, a gémek ide vonúlásával kapják meg e vidékek. Az Utovo tó még ma is dicsekszik a kis kócsag (Ardea garzetta L.), az üstökös-, vörös- és szürke gém (Ardea ralloides Scop., purpurea L., cinerea L.) telepeivel; a törpe kárókatona (Phalacrocorax pygmaeus) is nagy számban csatlakozik költéskor a gémekhez és a tájképnek mindenütt bizonyos jellemző külsőt kölcsönöz. A szabad víztükröt ezer meg ezer fekete szárcsa és búbos vöcsök (Podiceps cristatus) népesíti; a szárcsa az, mely a réti sast és kivált a lármás sast ide csalja. Gazdag zsákmányra találnak itt ezek, valamint más szárnyas és négylábú ragadozók is. A hol a vízben álló fűzfabokrokon keresztűl-kasúl nő az éles sás, egész éven át hallik a selymes poszáta csengő szava, télen pedig hozzá szegődik egy ritka vendég, a barkós nádi-poszáta (Acrocephalus melanopogon Temm.). A partszéleken és a parti lejtőkön számos fürj és erdei szalonka telel s a tenger közel voltát hirdeti az ezüstös sirály, mely gyakran halászgat itt.
