II.
II.
A XVI. század rendkivűli változásokat hozott létre hazánkban. Az ország területi egysége darabokra tört, a nemzet politikai egysége erős pártokra szakadt, hitbeli meggyőződése pedig a különböző vallási felekezetek szerint oszlott meg. A protestantismus eszméje, a melynek magában a királyi udvarban is akadt pártfogója, gyorsan elterjedt a mohácsi vész után, s nemzetünk egészen belésodródott abba a mozgalomba, mely a renaissance nyomdokain lépett föl, hogy átalakítsa a vallást s avval együtt az egész társadalmat és az európai emberiség összes világnézetét. Az új vallás apostolai fenekestűl fölforgatták a középkori magyarnak egységes hitbeli meggyőződését s harczra keltek nemcsak a katholikus egyház papjai, hanem mindazok ellen, a kik a katholikus egyház hatalmát továbbra is fentartandónak vélték. Ellenállhatatlan erővel ragadták magukhoz a szellemi közlekedés minden eszközét: nyomdát, iskolát, szószéket, s az egyszerű predikátor a hozzá csatlakozó hívek lelki épűléséről gondoskodni akarván, íróvá és költővé lett, fordította a bibliát, magyarázta az új vallás czikkelyeit, átalakította a régi egyházi énekeket, majd újakat írt s elkeseredve támadt a katholikusokra, a kik – szerinte – most már csak tévelygők voltak.
Ekkor jutott először a szoros értelemben vett irodalom közelebb az élethez, a köznéphez, a melynek nyelvén szólalt meg s a melynek erkölcsi világnézetét újjá kivánta alkotni. E végre a protestáns írók arra törekedtek első sorban, hogy, a mennyire lehet, a biblia teljes magyar fordításával ajándékozzák meg a népet. Mert eddig, jóllehet az előbbi században a biblia már nagyrészt és többször le volt fordítva, csak a kolostorokban használták azokat a szerzetesek, a nép pedig csak papjától hallhatta annak magyarázatát. Most közkincscsé lőn a biblia. Legelőször Komjáti Benedek adta ki Szent Pál leveleit Krakkóban 1533-ban, s ehhez nyolcz esztendőre jelent meg az új-testamentum teljes magyar fordítása Sylvester Jánostól, Melanchton tanítványától, a ki később a bécsi egyetemen a zsidó nyelv és történelem tanára, utóbb pedig itthon debreczeni tanító s végre lőcsei predikátor lett. Majd 1589–90-ben megjelent a teljes biblia Károli Gáspár gönczi paptól s Kassa-völgyi esperestől Ecsedi Báthori István pártfogásával ennek Vizsoly nevű falujában, miért is az első teljes bibliafordítást, a melyet némi javításokkal a protestánsok jelenleg is használnak, vizsolyi bibliának szokás nevezni s eddig több, mint száz kiadást ért. A katholikusoknál ez idétt még csak az evangeliumokat fordította s adta ki Pesti Mizsér Gábor 1536-ban.
A bibliának részenkinti, majd teljes fordításával együtt megindúltak a hitviták is, egy felől a protestánsok és katholikusok, más felől a mind élesebben külön váló protestáns felekezetek között; s bár az ekorbeli vitaíratok különös fontosságra kevésbbé jutottak, mégis ezeknek lehet köszönni, hogy a magyar próza némi keresetlenségre, népies erőre, szóval bizonyos műgondra tett szert, hogy az erkölcsi fölfogás tisztább, komolyabb, de egyszersmind zordabbá és ridegebbé is lőn. Legelőször Ozorai Imre állította az új és régi vallás tanait egymással szembe egy 1535-ben kiadott művében, a melyet azonban nagyon fölűlmúlt Dévai Bíró Mátyásnak a tíz parancsolat s a hit ágazatinak magyarázatáról szóló vitaírata, a mely a „magyar Luther” nevét szerzé meg számára. Még nevezetesebbek Melius vagy Horhi Juhász Péternek, a ki, mint debreczeni predikátor és superintendens, a református egyház tulajdonképeni megalapítója volt, többrendbeli predikációi s vitaíratai, a melyeknél nagyobb erővel, világosabban, hevesebben s egyszersmind zordabb színekkel senki sem festette kora sülyedését. Igazán a genfi Kalvin magyar földön! Nem csekély hatással működött Dávid Ferencz, a magyar unitárius egyház megalapítója sem; és ezeken kivűl még számosan nyúltak a szó és írás fegyveréhez, hogy a régi egyház híveit kiforgassák minden erősségükből. Ötven esztendei szakadatlan küzdelem meg is termette a maga gyümölcsét, s mire a katholikus egyház papjai elérkezettnek látták az időt, hogy az új vallás diadalát útjában megállítsák, a protestantismus megalapításának nagy munkája jóformán be volt fejezve. Szerencséjére azonban a kath. egyháznak olyan férfiak léptek föl mindjárt először a régi egyház védelmére, a kikben a képzettség ízléssel, a hazafiság mély vallásos meggyőződéssel, a positiv tudomány éles látással egyesűlt, mint Telegdi Márton pécsi és Monoszlai András veszprémi püspökben. Ez utóbbi a hitágazati eltérések erős kritikája közé vegyíti azt a jellemző fölfogását is, mintha az új vallás okozta volna hazánk akkori szomorú állapotát. E támadást azután Magyari István torolta vissza 1602-ben, a protestánsok abbeli meggyőződését hangoztatván, hogy épen a régi tévelygésben való megátalkodottság miatt bünteti Isten a magyar nemzetet a sokféle ellenséggel.
Érdekes jelenség, hogy a hitvitáknak ez utóbbi eszméje körűlbelűl egy századig minden magyar írót és költőt hatalmában tart. Énekszerzők, elbeszélésírók, tanító és feddő verselők egyaránt hangoztatják ez eszmét mind a katholikusoknál, mind a protestánsoknál. A haza szenvedéseit szoros kapcsolatban hiszik nemcsak a politikai pártok – német és török – felfogásával, hanem a vallásfelekezetek meggyőződésével is. A német párt a katholikus vallástól, Isten igaz anyaszentegyházától való elszakadásból magyarázta a törökök sanyargatását, az ország romlását, miként ezt a következő században Pázmány és Zrinyi oly mély meggyőződéssel hirdették; a török párt a protestáns vallás üldözésének, a régi egyházhoz való ragaszkodásnak tulajdonította nemzetünk sülyedését s kölcsönösen Isten büntetésének hitték az ország elgyengűlését. A hazafiság most is összeolvadt a vallásos felfogással s lyrikusok és epikusok egyaránt e forrásból merítenek anyagot énekeikhez, jeremiádjaikhoz, világi és bibliai tárgyú elbeszéléseikhez. Természetes, hogy az új vallás igehirdetői sokkal nagyobb buzgalmat fejtenek ki a régi énekek átdolgozásában, új énekek írásában, Luther énekeinek vagy a zsoltároknak fordításában, mint a katholikusok. Énekgyűjteményeink 1536-tól egész a XVII. század elejéig mind a protestáns felekezetek számára készűlnek és pedig a legtöbb a Kalvin-követőkére, míg az ágostai evangelikusok, unitáriusok, szombatosok jóformán csak egy-egy énekgyűjteményből táplálkoznak. Egész sereg énekszerzőről van tudomásunk e században, a kik közt legnevezetesebbek: Dévai Bíró Mátyás, Székely István, Sztárai Mihály, Batizi András, Huszár Gál, Bornemissza Péter, Bogáti Fazekas Miklós, a ki először adott teljes magyar zsoltárfordítást unitárius hitfelei kezébe. Tisztán aesthetikai szempontból legszebbek az unitárius és szombatos felekezetek énekei, a melyekben a középkor vallásos mély áhítata újúl meg, s az üldözés elől menekűlő hívőnek erős hite, Istenben vetett törhetetlen bizalma szabályos rhythmusokban szól hozzánk. Csak egyet idézünk a szebbnél-szebb unitárius énekek közűl:
Igaz felség, egyedűl úr,
Egy hatalmas Isten!
Kinek híre és nagy neve
Terjedt mennyen, földön,
Egy hatalmas Isten!
Kinek híre és nagy neve
Terjedt mennyen, földön,
Halhatatlan, láthatatlan
Vagy dicsőségedben,
Az angyalok, a nagy szentek
Áldnak énekekben.
Vagy dicsőségedben,
Az angyalok, a nagy szentek
Áldnak énekekben.
A szombatosok énekeiben, a melyek nagy része Péchy Simontól, a következő század egyik legkiválóbb emberétől, Erdély kanczellárjától maradt ránk, szintén megható vallási buzgóság s a kisded felekezet megmaradhatásában való erős bizalom szólal meg. Példáúl a „Mi dolog” kezdetűnek második versszakát idézzük:
El kell vallásunkért atyánkat, anyánkat
Hagynunk, édes földünket,
Feleségünk’, fiunk’, házunk’, örökségünk’
és minden életünket.
Hagynunk, édes földünket,
Feleségünk’, fiunk’, házunk’, örökségünk’
és minden életünket.
Sok nyomorúságot búdossal kell tennünk,
Tűrnünk sok gyalázatot:
De kicsinynek véljük, csak engedd érhetnünk
Az utolsó szombatot.
Tűrnünk sok gyalázatot:
De kicsinynek véljük, csak engedd érhetnünk
Az utolsó szombatot.
A vallási küzdelem mezejére teljes fegyverzetben állottak ki azok is, a kik nem annyira templomi énekeket, mint inkább otthoni lelki épűlésre szereztek tanító, oktató és feddő verseket, a melyekben a halálra és utolsó ítéletre emlékeztetik s erényes életre intik híveiket és örök kárhozattal fenyegetik a bűnösöket, a kik között a földesúri jogokkal visszaélőket, a szegény népen kegyetlenkedő főurakat ép úgy ostorozzák, mint a kik az új vallás terjedését bármi tekintetben gátolni merészlik. Töredelmes lélekkel várták az isteni igazságszolgáltatást, a mely bár csak kedvező lehete rájuk nézve, mégis elkeseredve látják a nemzet pusztúlását, mert akármelyik politikai párthoz s akármelyik vallásfelekezethez tartozott is az író: szíve mélyén mindenek előtt magyar volt. A nemzet jövendőjét a zsidó nép sorsából olvasták ki. A két nemzetet több író összehasonlította egymással, de senki sem tett nagyobb hatást, mint Farkas András a „Zsidó és magyar nemzetről” írt s 1538-ban kiadott művével. Az Isten e két választott népének sorsa szerinte ugyanegy: mind a kettőt bevezette Isten az ígéret földére, megajándékozá őket bölcs királyokkal, nagy hősökkel; de a zsidó népet elveszté, mert nem ismerte el a Messiast, a magyart a némettel és törökkel sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását s a régi tévelygéstől nem akar szabadúlni. E mély hazafi-fájdalom a bibliából táplálkozik s így zengik protestáns költőink Mózes átkát, a babyloni fogság panaszait és Jeremiás siralmait, a melyekkel sokszor a legélesebb gúny, a legsötétebb gyűlölség vegyűl, mint példáúl Szkhárosi Horváth Andrásnál, a kinél nálunk ez idétt senki sem írt erővel teljesebb nyelven, kiméletlenebb kritikával s maróbb satyrával. Épen oly őszinte védője a népnek, mint kiméletlen támadója az uraknak. Soha ki nem fárad a küzdésben, az elnyomottakért való lelkesűlésben s épen oly kedvtelve teszi nevetségessé a fennálló társadalmi rendet, mint e rend egy-egy kiváló vagy jelentéktelenebb képviselőjét a római pápától elkezdve az utolsó szerzetesig.
Az első ismert magyar nyomtatvány: Komjáthy Benedek „Szent Pál levelei” czímű (1533) bibliafordításának czímlapja.
Eredetije a budapesti kir. m. tud. egyetemi könyvtárban.
Az első magyarországi ismert magyar nyomtatvány: Sylvester (Erdősi) János „Új testamentom”-ának (Újsziget, 1541) czímlapja.
A vallási vitáknak s feddő költeményeknek e komor hangja, e sötét keserűsége teremti meg az úgy nevezett dialogizált satyrákat, a melyek a magyar dráma történetében nevezetes forduló pontot jelölnek. A mysteriumok ugyan, a melyekből újabban szép számmal összegyűjtöttek a nép ajkáról, kétség kivűl már a XIII. és XIV. században virágzottak nálunk is, de nagyon valószínűen megmaradtak azon a fokon, midőn még a templomi liturgiának voltak mintegy kiegészítő részei s önálló világi színművé nem fejlődhettek. A magyar dráma legtöbb valószínűséggel azon színjátékokat tekintheti őseinek, a milyenek a XVI. században az olasz színművek és a német iskolai drámák utánzatakép nálunk is hajtottak néhány termő ágat. Így Sztáray Mihály „Az igaz papság tíköre” és „A papok házassága” czímű dialogizált satyrákat írta e tájban, a melyekkel a magyar iskolai színjátékoknak jóformán három századon keresztűl háborítatlanul fejlődő sorozatát nyitotta meg. Csak az irodalmi újítás korában, a XVIII. század második felében, nyert a magyar dráma újabb lendűletet, addig csupán egyetlen drámáról emlékezünk meg röviden, a mely pedig nem is annyira dráma, mint korrajz. Ez a „Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról”, mely a XVI. század egyik leggonoszabb, legjellemtelenebb emberét, a vitéz, de rabló főurat, a kiben a kor összes erkölcstelenségét, számító cynismusát megszemélyesíti a szerző, állítja előttünk pellengérre. A protestans, valószinűleg unitárius névtelen drámaíró az egész katholikusságot gúny tárgyává teszi az esztergomi érsek személyében s éles hangot ád a rabló főurak által elgyötört szegény nép panaszának és boszújának. Balassi, hogy Zsigmond királytól nyert várait Miksa király alatt is megtarthassa, áttér a katholikus vallásra s rettenetes bűneit egymásután gyónja meg Oláh Miklós esztergomi érseknek. Ez a gyónás a mű legkitűnőbb része: a bűnök felsorolását gyermekkori tolvajságain kezdi s ezekről halad tovább az erőszakosságokra, rablásokra, gyilkosságokra, a melyekből sehogy sem akar kifogyni s az érsek már türelmetlenkedik. De az elveteműlt gonosztevő száz gíra ezüstöt igér gyóntatójának, a ki erre késznek nyilatkozik őt minden büneitől azonnal feloldozni. A mű, mint dráma, csekély becsű, de mint a legélesb vonásokkal színezett jellemrajz ritkítja párját egész irodalmunkban. Nemcsak kitűnően vannak személyei, főkép maga Balassi, rajzolva, hanem párbeszédei is elevenek, nyelve szabatos, erős és jellemzetes. Személyei az élet nyelvén beszélnek, a mi az író tehetségének legkitűnőbb bizonyítéka.
Bármilyen gazdag is e század lyrája, nem gazdagabb epikájánál, a mely felölelte az ó-testamentum majd minden elbeszélését, az európai mondák és novellák, a Gesta Romanorum anyagát, Aesopus és a németek mese gyűjteményét, a classicai világ „historiáit” s a hazai események egész csoportját, a melyeket nagy részt verses formában siettek közzé tenni. Az epikai elbeszélők részint egyenes utódai a régi középkori regösöknek, részint száraz krónikaírók, a kik tárgyaikon mit sem akarnak szépíteni. Közűlök itt csak azokat említhetjük, a kik hazai tárgyakat dolgoztak föl és a kik úgy nevezett „szép históriákat” írtak. Az előbbiek között Tinódi Sebestyén kiváló figyelmünket érdemli. Ő a XVI. században az epikai elbeszélésnek, illetőleg verses krónikaírásnak legderekabb képviselője, a kit a háborús világ korán a harcz mezejére szólított s így a megénekelt eseményeknek jó részt szemtanúja volt. Várról-várra járt lantjával, hogy énekelje „Erdély históriáját”, „Szeged veszedelmét”, Szondy, Dobó és Losonczy hősi halálát vagy önfeláldozó viadalát, egykori jó urának, Török Bálintnak fogságba hurczoltatását, vagy hogy kigúnyolja a részegeskedőket, a kevély udvarbírákat, a kik őt nem a legszívesebben látták. Tinódi mint alakító költő alig jöhet szóba: de mint olyan, a ki kora eseményeinek részleteit oly lelkiismeretesen fölkutatta, s a ki forró hazaszeretetével, erkölcsi bátorságával nem szűnt meg az erőszakoskodó s pártoskodó főurakat a haza nevében inteni, dorgálni és folytonos összetartásra, egyességre buzdítani, méltán kiváló helyet foglal el a korabeli versszerzők között. Talán ő az egyetlen a XVI. századbeli magyar írók közt, a ki buzgó protestans létére sem türelmetlen, mert a hazafiság sokkal erősebb benne a vallásos meggyőződésnél. Előtte csak egy igazi czél lebegett: hazánk önállóságának visszaszerzése, a földarabolt ország egyesítése, s ép úgy ellensége volt a németnek, mint a töröknek, mert mindegyiktől egyformán féltette nemzeti életünk szabadságát.
A „szép historia”-írók közt egy sincs ily nevezetes alak, bár költői tehetségre nézve mind kiválóbbak Tinódinál. Így Gergei (mások szerint Gyergyai) Albert, a ki „Argirus királyfi” czímmel egy tündérmesét hagyott ránk, a mely népünknek maig is kedvelt olvasmánya; Ilosvai Péter, a ki a Toldi-mondát foglalta versekbe a nép ajkáról s evvel anyagot adott Arany János remek művéhez, a Toldi-trilogiához; továbbá két névtelen, a kik közűl az egyik „Béla királyról és Bankó leányáról” írt „szép históriát”, a másik pedig „Szilágyi és Hajmási históriáját” dolgozta fel. Ez utóbbi monda maig fenmaradt a székelyeknél. A többi ide tartozó műveket mellőzve, csupán az „Euryalus és Lucretia” czímű „szép históriát” említjük meg, a mely Aeneas Sylvius hason czímű prózai regényének verses átdolgozása, a melyben a német császárral Sienában időző Euryalusnak egy ottani nővel való szerelme van elbeszélve, s a szereplők fejlődő és mind erősb szenvedélyének rajza s annak dialectikája szinte művészien elénk állítva.
Ki lehet a magyar átdolgozás szerzője: maig sem egészen bizonyos. Szilády Áron Balassa Bálintot tartja szerzőjének, a mit sok valószinűséggel bizonyít. E kérdés bővebb vizsgálata nem ide tartozik, de Balassával kissé részletesebben kell foglalkoznunk, mert ő a XVI. század legnagyobb magyar költője, a ki új korszakot alkotott lírai költészetünkben. Iránya egészen eltérő az eddig tárgyaltaktól. Balassa fölléptéig a hazafiság, családi érzelmek s a természet szépségeinek szemlélete a vallási elemmel párosúltak. A világi örömek, a szerelem csak elvétve találtak kifejezésre. Balassa is megtartja ugyan költeményeinek egy részében a vallási elemet, de áthajlik a világihoz is, felölelvén a költészetnek addig majdnem teljesen ismeretlen tartományait. Ismeri a népköltészetet, a virág-énekeket, de ismeri a korabeli európai irodalmat is és mindkettőt forrásúl használja dalaiban, a melyeknek hatása egészen a XVIII. század végeig érezhető. Ez az ő legfőbb irodalomtörténeti fontossága. Nemcsak új tárgyakat ölel fel, de új műfajt is teremt, a mely addig csak a népköltészetben volt ismeretes, a műköltészet tartózkodott tőle. E mellett azokat a lírai versformákat, a melyek ének-szerzőinknél több-kevesebb szerencsével kifejlődésre jutottak, szabályosabban kiképezi, sőt új magyar versformát is teremt, a mely nevéről maig is Balassa-strophának neveztetik.
Balassa 1551-ben született főrangú családból s a szellemi képzettségben épen oly gyors haladást tett, mint a fegyverforgatásban. Igazi levente volt, a ki huszonegy éves korában a Rudolf királyt koronázó pozsonyi országgyűlés vigalmán deli tánczával a fejedelmi nézőket is elragadta. Hadi pályája azonban épen oly szerencsétlen volt, mint családi élete. Erőszakos természetű, szerelmében állhatatlan, alattvalói iránt kegyetlen, igazi középkori kényúr levén, örökös zaklatottságban töltötte életét, a mikor neje, Dobó Krisztina elhagyta, bújában és szégyenében világgá indúlt, hazájából kibujdosott s csak 1594-ben tért vissza, mikor Esztergom ostrománál kapott sebeiben meghalt.
Költeményei között vannak egyházi énekek, szerelmi dalok s hazafias és vitézi versek. Számos valódi dalt s még számosabb dalszerű költeményt írt első szerelmeséhez, nejéhez és másokhoz is, de a szerelem valódi heve hol búsongással, hol epedőleg azokban nyilatkozik a legszebben, a melyek Losonczi Anna Máriához szólnak. Tárgyai, a melyeket költői érzésével dallá alkot, épen oly különfélék, mint a milyen alkalmasok czéljára. Mint igazi dalköltő, mindenben tud vonatkozást találni szerelméhez: majd hattyúnak képzeli magát, a mely párjával együtt úszik a tóban; majd postáúl használja föl gyűrűjét, a melyet kedveséhez küld emlékeztetőűl, hogy el ne felejtse őt, mert hiszen benne találja föl egész gyönyörűségét; máskor a méhekhez fordúl némi szemrehányással, hogy azok a virágokról szedik a mézet, holott kedvese ajakán, a mely „megért cseresnyéhez hasonló”, sokkal édesebb mézet találnának.
A szerelem miatti nyughatatlanság, édes-bús öröm számos dalt sugal Balassának, a ki vagy készségét jelenti, hogy kedveséért minden szenvedést eltűr, vagy arra kéri, hogy tegye őt semmivé, úgy sincs reménye, úgy is csupa kín élete. Van olyan dala is, a melyben vídám pajzánsággal mondja el, hogy megszabadúlt a szerelemtől, a mely eddig fogva tartotta s a vitézi élet örömeiben keres kárpótlást vagy könnyebbűlést. Ilyenkor – mondja –
Köll immár énnékem csak jó ló, hamar agár,
Ifjak társasága, éles szablya, jó madár;
Vitézek közt ülvén,
Kedvem ellen sincsen
Jó borral teli pohár.
Ifjak társasága, éles szablya, jó madár;
Vitézek közt ülvén,
Kedvem ellen sincsen
Jó borral teli pohár.
Néha a dal hangjából az ódáig emelkedik s kereserűen fakad ki, miért született a világra, ha folytonosan „gyilkos kínok” üldözik; máskor a csöndes lemondásban keres vígasztalást és szelíd panaszszal zúgolódik sorsa ellen, a mely szomorúra vált, mint a hogy őszi harmat után hideg szél fújdogál, szíve zokog, síró szeme könyet hullat s kérdi: élhet-e még kedvére, vagy holtig árván kell járnia az életet. Mikor szíve itt hagyott kedvesén, hazáján s vitézi életén érzett búsongását összevegyűlve érzi: igazán megható elégiákat zeng:
Messzire bujdosom,
Hazámat itt hagyom,
Hazámat itt hagyom,
Isten vezérli dolgom,
Isten vezérli dolgom.
Isten vezérli dolgom.
Balassa műveiben benne van egész egyénisége, a mint előttünk mint honát szerető igaz magyar, keresztény vitéz, bátor katona, hű barát, szerelmes dalia, mély érzelmű költő megjelenik. Eszméje és képzelete egyaránt gazdag, s a magyar versformákat és költői nyelvet a XVIII. század végeig a legmagasabb fejlődésében mutatja. Egy szóval Balassa a régi magyar költészetnek a lyrában épen úgy legelső képviselője, mint Zrinyi a XVII. században legelső epikusa.
