Szent-Endre és Visegrád vidéke. Thirring Gusztávtól
Szent-Endre és Visegrád vidéke.
Thirring Gusztávtól
Thirring Gusztávtól
A Dunának Esztergom és Szent-Endre közt eső váczi könyöke azt a hegyvidéket kerűli meg, melyet vagy Pilis hegységnek, vagy Dunai trachyt-hegységnek szokás nevezni. Ez az alacsony hegység az Alpesek hegyrendszerének legkeletibb végső tagja, de az újabb geologiai fölfogás szerint már a Magyar Középhegységnek egy része. Hova tartozása e szerint ma még vitás dolog. Így csak annyi mondható róla, hogy ez a hegycsomó már fekvésénél fogva összekötő kapocs a Dunántúl hegyei, meg a Felvidék hegységeinek déli végei közt. A geologiai kutatások kétségtelennek mutatják, hogy a Duna két partját szegélyző trachyt-hegységek valamikor összeköttetésben állottak egymással. Ős időkben, mikor hazánk nagy része még tengerfenék volt, ez a terjedelmes hegybástya egészen elzárta az éjszaknyugati kisebb, vagy pozsonyi medenczét a mai nagy Alföldet akkor borított beltengertől. Mérhetetlen hosszú időnek kellett eltelnie, a míg ez az édesvizű tenger a trachythegységet áttörte s medréből kelet felé lefolyhatott. A visegrádi szoroson ma is meglátszik, hogy az egészet a víz ereje vájta. Már Esztergomnál szűkülni kezd a Duna völgye, de a tulajdonképeni szoros, mely hazánk legszebb tájai közé tartozik, csak Dömöstől a Szent-Endrei sziget elejéig tart. A Duna, a mint a nagymarosi Hegyestetőt merész kanyarúlattal körűlfolyja, 400 méterre szorúl össze, holott kevéssel fölebb két kilométernyi szélességben hömpölyög. Szeszélyes alakú merész sziklák, görgeteg-födte meredek vízmosások, régi remetebarlangok nyílásai, sűrű sötét erdők s kies fekvésű községek emelik e visegrádi szoros szépségét.
Visegrádon alúl a völgy kitágúl, a Duna két ágra szakad s a 30 kilométer hosszú lapályos Szent-Endrei szigetet övezi körűl, melytől balra már a pesti síkság kezdődik. Ezen az oldalon a váczi Nagyszál (Naszál) hosszú gerincze az utolsó nagyobb emelkedés. A jobbparton a szent-endrei Dunaágat tovább kisérik a hegyek, mígnem a dél felé alább-alább ereszkedő dombok Szent-Endrénél véget érnek. Ekként Esztergomtól Szent-Endréig maga a Duna vonja meg a hegység határait, s a két város közt hozott egyenes vonal majdnem teljesen összeesik e hegyvidék nyugati határával.
A hegység, mely ezt a nagy háromszögű területet borítja, látszólag összefüggő s együvé tartozó tömeg; de a geologia két, egymástól lényegesn különböző félre osztja. Két, aránylag csekély völgyelés (a pilis-szent-kereszti és a szent-léleki), mely a Pilis és a Dobogókő közti nyergen, az úgy nevezett Két bükkfánál találkozik, jelöli a hegység két része közt a határt. E vonaltól délre a főváros környékének legmagasabb emelkedése, a Pilis-hegy (757 méter) van, éjszaknyugatról délkeletre csapó, mészkőből képződött gerinczczel. Szeszélyes alakúlatai, sok barlangja s vízben való szűkölködése élesen megkülönböztetik a sokkal nagyobb kiterjedésű trachythegységtől. A trachythegység a Dobogókőben (700 méter) emelkedik legmagasabbra s legszebb részletei ezen hegytől éjszakra, Dömös és Visegrád felé vannak. Rendszeres hegylánczokról e hegységben is alig lehet szó. Inkább csoportos jellege van, s a Dobogókőt és Szent-László-hegyet tekinthetjük a csoportok góczainak. A Duna felé meredek esésű lejtőkön túl több helyen fensíkszerű laposok terűlnek, melyek tetemes magasságok mellett is alkalmasoknak bizonyultak földmívelésre. A lejtőket mindenütt sűrű erdők borítják. Legszebbek a Pilis-hegy ősi bükkösei. A meredekebb ereszkedőkön az erdők óriási sziklacsoportozatoknak engednek helyet, melyek közt még a trachythegységben is megtaláljuk a mészkőnek jellemző szeszélyes alakzatait. Hosszú és mély völgyek vájódnak a hegyek közé s bő vizű források fakadoznak föl bennük. Emberi lakást csak keveset találunk e völgyekben. Két szegényes falun (Pilis-Szent-László és Huta-Szent-Lélek) kivűl csak nehány erdőőri ház látható itt-ott. A többi községek a hegység tövébe húzódtak, s a melyek a Duna partján épűltek, azok bizonyos jóllétre tettek szert. A fővárosi piacz részben innen nyeri élelmi czikkeit s ez állandó keresetforrása a környékbeli lakosságnak. A magasabb hegyek közt az erdők a népnek fő jövedelemforrásai; de, a hol csakis erre van szorúlva, ott keservesen keresi meg mindennapi kenyerét. A földmívelés a hegység legnagyobb részében lehetetlen s még ott is, a hol az eke fölszántotta, csak keveset terem a sovány föld. Helyenként, különösen Bogdányban, Visegrádon és a Lepencz-völgyben a mész- és szénégetés, a kőbányászat, a Duna partján a halászat és hajózás ad a népnek kenyeret. Főkincse a szőlő volt, mely ezelőtt Pomáztól Esztergomig a Duna mentén majdnem szakadatlan övben lepte a hegység végső lejtőit; ma már teljesen kipusztúlt s vele együtt a népesség jólléte is hosszú időre elköltözött. A Szent-Endrei szigettel szemben fekvő községek lakói a sziget homokjába ültették át szőlőiket; helyenként amerikai tőkéket honosítottak meg; de az eredmény eddig még nem elégítette ki a várakozást, s a mi eddig ez irányban történt, inkább csak kisérletezésnek tekinthető. A nép azóta még inkább a fővárosra van szorúlva s attól vár mindent. Közelsége szellemi tekintetben is jótékonyan hat reá: a fővárosiakkal való érintkezés s a falukat mind sűrűbben látogató nyaraló vendégekkel való hosszabb együttlét csiszoló és serkentő hatással van a népre, mely lassanként belátja, mily nagy értékűek azok a természeti szépségek, melyeket addig észre sem vett maga körűl. A községek ábrázata hovatovább megváltozik. Jobban s csínosabban építkeznek. Visegrádon olyan csín lepi meg a fővárosi embert, a minőt faluhelyen nem is várna. Visegrád, mint a főváros egyik kedvelt nyaralótelepe, évről-évre emelkedik s mennél inkább csinosbodik, annál szívesebben látogatja a fővárosnak üdűlésre szorúló lakossága. Visegrádon kivűl még Leányfalu fejlődött itt derék nyaralóteleppé. Újabban Szent-Endre vidékére is ellátogat a fővárosi közönség; de itt az erdők hiánya akadályozza az üdülőtelepek fejlődését. A közlekedés hiányossága is késlelteti a vidék gyorsabb emelkedését. Szent-Endre és vidéke az 1888-ban megnyílt helyi érdekű vasútban megtalálta ugyan azt a kapcsot, mely szorosabban fűzi a fővároshoz; de a felső vidék csak a szent-endrei Duna-ágnak gyér és lassú hajójárataival kénytelen megelégedni; a Pilis-hegyvidékének pedig még rendes kocsiútja is alig van. Így csak gyalogszerrel járható az a hegyvidék, melynek eddig kevéssé méltatott zugaiban nem egy kiváló természeti szépség rejlik. A főváros lakossága előtt soká ismeretlen volt ez a szép hegyvidék; a néhány évvel ez előtt alakúlt Magyar Turista-Egyesűletnek úgy szólván föl kellett fedeznie. Azóta a turisták látogatják a Pilis vidékének sűrű erdőségeit, s a Dobogókőről nyíló páratlan kilátás már nem egy világlátott embert is bámúlatra indított.
***
Dél felől Szent-Endre a Pilis-hegység kulcsa. E csinos fekvésű városka, melynek vasúti és hajóközlekedése van, már messziről feltűnik számos templomával, melyek közűl a szerb püspöké válik ki leginkább. Érdekes régi kis város, mely vidékével együtt a XV. század első felében, Zsigmond és Albert királyok idejében nyerte szerb lakóit. A szerbek a Duna mentén emelkedő hegyre építették házaikat festői rendetlenségben és sűrű sorokban. Egyik ház a másik hátán áll, s köztük csak meredek sikátorok vannak útczák helyett. Az alsóbb, rendezettebb városrész újabb eredetű, élénkebb és szebb. Ezen fut végig az országút is, melynek mentén hosszan nyúlik el a város éjszak felé. De legélénkebb a Duna-part, a hol az üzleti élet s a forgalom központosúl. Szent-Endrének is megvan a maga korzója, melyen vasárnaponként élénk nyűzsgés-mozgás gyönyörködteti a szemlélőt. Magyar, német, tót és szerb szó egyaránt hallható a hajóállomás körűl hullámzó néptömeg közt s a népvegyülék, a Dunán uralkodó élénkség s maga a kies hegység alatt fekvő érdekes város festői képpé egyesűl, melyben a szerb elem vonásai válnak ki legerősebben. Pedig a szerbek itt is, mint az egész környéken, rohamosan fogynak s a földbirtok nagyobbára más kézre megy át. A régi dúsgazdag szerb családok egymásután pusztúlnak ki s az utolsó szerb püspök halála óta a püspökség fennállása is kérdésessé vált. Maga a város is lassan emelkedik. Lakossága 1870-től 1880-ig tetemesen fogyott. Az utolsó tíz év alatt kedvezőbb volt ugyan a népmozgalom, de azért a lakosság száma csak kevéssé gyarapodott. A gazdasági válságnak, mely különösen a szőlők elpusztúlásával érte a várost, bizonyára nagy része van ebben. A város lakossága azóta leginkább iparos foglalkozással keresi kenyerét; de a földmívelést is nagyban űzi. Ipara már a tizenhetedik században fejlődött volt. 1761-ben kilencz czéh állott itt fenn. Ma is a legiparosabb helyek közé tartozik a megyében. Lakóinak száma 4.000, s e szám majdnem egyformán oszlik meg a négy nemzetiség közt. Az értelmiség azonban magyar; de a köznép is évről-évre mindinkább magyarosodik. Társadalmi élete is élénk. Városi szervezete sok hivatalnokot tesz szükségessé. A járásbíróság, a takarékpénztár s a különféle társadalmi intézmények is hozzájárúlnak ahhoz, hogy Szent-Endre a Pilis vidékének, ha nem közigazgatásilag, – mert a szolgabírói hivatal Pomázon van, – de szellemileg középpontjává váljék. Forgalma a vasút megnyitása óta, melynek itt van a végpontja, tetemesen élénkűlt s a fővárossal való sűrűbb közlekedés újabb föllendűlésre segítette a fejlődésében már-már megállapodott várost.
Szent-Endre.
Háry Gyulától
Ebben a meg-megindúló lendűletben a város kies környékének is van némi része. A szent-endrei hegyvidék, melyet eddig figyelemre is alig méltattak, mindinkább vonzza oda a főváros lakosságát s a forgalomnak eddig ott ismeretlen nemét, a turista-forgalmat, már eddig is megteremtette. Szent-Endre vidéke természeti szép helyekben igen gazdag. A városból kilépve, éjszaknyugati irányban egy nagy völgy nyílása tűnik szemünkbe. Ez a völgy a Pilis vidékéről húzódik lefelé és Sikárosi vagy Dömörkapu-völgy a neve. Zöldelő rétekkel váltakozó erdők közt csörgedezik benne a Bucsina patak, az egész vidéknek legnagyobb folyóvize. Két egymáshoz közeledő meredek hegy, a Kapitányhegy és a Kolevka (Bölcsőhegy) közt egy félkörben lépcsőzetesen emelkedő sziklafal zárja el a völgyet. A patak, ha megdagad, tajtékozva omlik itt alá a 7 méter magas sziklafalról, betöltve zúgásával az egész völgyet. E hegyszorosnak, melyet a fővárosi turisták mostanában sűrűn látogatnak, Dömör-kapu a neve, a mi nyilván a török „demir kapu” (vaskapu) elnevezés elmagyarosított kiejtésű maradványa. Alig képzelhető szebb természeti kép, mint a Dömör-kapu vízesése. Innen dél felé két érdekes hegy ötlik szemünkbe: a Csikóvár és a Kőhegy. Amaz a tizenötödik században élt Csikó (Chyko) nemzetségtől vette nevét. A Szent-Endre, Pomáz és Kaláz vidékén birtokos Kalázy család kihaltával Pomázi Chyko János a vidék nagy részét erőszakkal elfoglalta s a ma Csikóvárnak nevezett hegyen várat építtetett. A merész emelkedésű kúpon, mely az egész hegyvidéken s a Dunamenti lapályon uralkodik, ma is tanúskodnak még némi kőhányások és mély árkok e vár egykori fennállásáról. A várúrnak a hegyben elrejtett kincseiről sokat regél a nép.
Sokkal többször szerepel a történelemben a Kőhegy. Ez alatt haladt el a rómaiak egyik fő útja, mely Szent-Endrét Esztergommal kötötte össze. Az Árpádok korabeli okíratok a Kőhegyet Kyhug és Promontorium Pomaziense név alatt említik. Kitűnő szőlői miatt sok viszálkodás folyt érte. IV. László 1278-ban nővérének, a mai Margitszigeten levő apácza-klastrom fejedelemasszonyának, adományozta; de az apáczák e birtokot nem birhatták háborítatlanúl. A XIII. században többször elfoglalták tőlük erőszakosan; 1467-ben pedig Pomázi Chyko János ejtette hatalmába. Mátyás királynak kéz ízben kellett intézkednie, hogy az apáczákat jogos tulajdonukba visszahelyezze. A török hódoltság idejében a Vathay család bírta a Kőhegyet. 1662-ben Wesselényi nádor a pozsonyi Klarisszáknak adományozta, a mi hosszas viszályra adott okot a Vathay család és az apáczák közt.
A ma már elkopárodott lejtőkön csak némi fáradsággal juthatunk a Kőhegy tetejére. Nem nagyon magas (367 méter), de nagy kiterjedésű fensík ez, mely kelet felé mintegy 100 méternyi függőleges falakkal szakad meg. Trachyt-tufa és breccia alkotja e sziklafalat, melyből hatalmas bástyák szögellenek ki. A víz sajátságos alakzatokat mosott ki a lazán összefüggő brecciából s egyes sziklatömegeket egészen elválasztott a hegy testétől. Ős időkben az alföldi tenger mosta e sziklák tövét. Talán ezzel a geologiai ténynyel függ össze a népnek az a hite, hogy 200 évvel ez előtt a Duna még a Kőhegy aljában folyt volna s a visegrádi országút is egészen a hegy aljában vonúlt volna el. A pomázi nép mesélő kedve ehhez még azt is hozzáfűzi, hogy a Kőhegy szikláiba nagy vaskarikák vannak beleillesztve, melyek ama régi időben a gályák kikötésére szolgáltak volna.
A Kőhegy.
Háry Gyulától
Szent-Endrétől éjszak felé haladva, mintegy másfél órányira Leányfalut érjük. A főváros egyik legcsínosabb nyaralótelepe ez, melyet majdnem kizárólag fővárosiak – írók és művészek – létesítettek, a kik nyáron nagy számmal telepednek itt le. Kissé fölebb Puszta-Tahi fekszik; kevés házból álló telep igen csínos vidéken. Ezzel átellenben, túl a Szent-Endrei szigeten, Vácz városának háztömege fehérlik, mely mögött a gyönyörű erdős Nagyszál, meg a honti és a nógrádi hegyek lánczolatai látszanak. Éjszaknyugat felé Duna-Bogdány tornyai tűnnek föl. A népes község festőileg fekszik a Dunára ereszkedő lejtőn, melynek legmagasabb pontján a kálvária-templom áll. Duna-Bogdány régi község. A török uralom alatt megfogyott lakosságát német telepesekkel szaporították; ma is ezek utódaiból áll a község német ajkú lakossága. Abban az időben a község a gróf Zichy család birtoka volt s az ó-budai uradalomhoz tartozott, melylyel később a korona birtokába ment át. Vidékén kitűnő szőlő termett s még ma is nagy a gyümölcstermesztése. E mellett lakosságának nagy része kőbányászattal foglalkozik. A községtől délre egészen magánosan emelkedik a Csódi-hegy (286 méter), e ritka szabályos kúp, melynek harangalakja már messziről is szembe ötlik. A Csódi-hegy kőzete trachyt, mely ritka szép táblás elválású, s nagy kőbányákban dolgoztatik föl. A sok követ, mely innen kikerűl, hajókon Budapestre szállítják, hol az útczák kövezésére használják.
Kevéssel fölebb a hegység éjszaki végpontját érjük, s ez ott van, a hol a szent-endrei Dunaág az anyafolyóból kiszakad. Itt kezdődik a Szent-Endrei sziget, melynek déli vége Békás-megyer határáig nyúlik. Hajdan Orosz-szigetnek nevezték. Kis-Oroszi község nevében még ma is fenmaradt a sziget egykori orosz lakóinak emléke. Maguk a lakók már régen elmagyarosodtak úgy Kis-Orosziban, mint a sziget többi három községében: Tótfaluban, Pócsmegyeren és Sziget-Monostoron. Az előtt több község volt a szigeten; de a török uralom alatt elpusztúltak; 1690-iki oklevelekben Bulgár, Várad, Szent-Péter, Torda és Tahi már mint elpusztúlt helyek fordúlnak elő. Ma csak Tahinak a neve maradt meg a túlsó parton fekvő Puszta-Tahiban, Szent-Péteré pedig egy templomromban a Kecske-sziget közelében. Legnépesebb Tótfalu 2.000 lakossal. Sziget-Monostor mellett a királyi fáczános-kert van, mely a Horányi-csárdával együtt a szent-endreiek és vácziak kedvelt kiránduló helye.
A Szent-Endrei szigeten felűl, a hol az egyesűlt Duna völgye dél felé kanyarodik, Visegrád várának nagyszerű romjai emelkednek. Alig van hazánkban szebb fekvésű vár s alig van olyan, melynek dicsőbb múlt jutott volna osztályrészűl. E romok, melyek a 328 méter magasban épűlt fellegvárból, a Duna partján álló Salamon-toronyból, a kettőt összekötő hosszú falból s az erdőben elárvúlt főkapuból állanak, már csak hiányos képét mutatják a vár régi terjedelmének és fényének, de így is legnevezetesebb váraink egyikéűl tűntetik föl Visegrádot. Már a rómaiaknak volt itt telepök Castrum ad Herculem névvel, melynek nyomaira a Salamon tornyától éjszakra fölfedezett római temetőben, meg számos római téglában és kőben akadtak. Mikor épűlt első ízben a vár, az iránt eltérők a nézetek. Neve arra mutat, hogy már a magyarok bejövetele előtt, a szlávok idejében megvolt. De valószínű, hogy az Árpádházi első királyok alatt elpusztúlt. Annyi kétségtelen, hogy Visegrád városa már Szent István idejében fennállott. 1056 körűl I. Endre a görög Vazul-rendi szerzetesek számára kolostort épített itt, melyet 1221-ben latin szertartású barátok foglaltak el, később pedig IV. Béla a Benczéseknek adott át. IV. Béla idejéből való maga a mai vár is. Mikor ugyanis a tatárok Visegrád városát is elpusztították, Béla az ismétlődhető támadások ellen építette a visegrádi hegyre a később oly nagy hírre emelkedett várat. Eredeti czélja az volt, hogy menedéket nyújtson a Margit-szigeten tartózkodott özvegyeknek, árváknak és apáczáknak a mongolok újabb támadásai ellen, s e czélra Mária királynő ékszereit és drágaságait áldozta föl. 1259-ben Béla király a nejének ajándékozta a várat a pilisi erdővel és a hasonnevű vármegyével együtt. Valószínű, hogy ugyanakkor, de bizonyos, hogy a XIII. század folyamán épűlt a Duna partján a ma Salamon-torony név alatt ismeretes torony, a mely soha sem szolgált Salamon király börtöneűl, mint a hagyomány regéli, s csak jóval később nyerte mai népies elnevezését.
Visegrád Róbert Károly idejében élte fénykorát. E királyunk szívesen tartózkodott a visegrádi várban. Itt ünnepelte háromszori menyegzőjét (Máriával, Beatrixszel és Erzsébettel), s itt született 1326 márczius 5-én fia, Lajos, a későbbi nagy király. Visegrád országra szóló ünnepélyek színhelyévé lőn. Egymásután látogattak el ide koronás fők: Kázmér lengyel király, János cseh király fia, a későbbi IV. Károly császár, és István bosnyák király. Fogadtatásuk mesés fénynyel és pompával történt, s az ünnepélyek híre az ország határain is messze túlszárnyalt. De Visegrád látta Zách Klára szörnyű tragédiáját is. Az udvarhölgyek közé tartozott gyönyörű leány áldozatúl esett a királyné öcscse, lengyel Kázmér ármányának. Az atya, Zách Felicián, előbb Csák máté nádora, azt vélvén, hogy maga a királyné is részes a gaz tettben, fegyveresen a visegrádi alsó várban levő királyi palotába rohant, hol a királyt családjával együtt épen asztalnál találta (1330. ápril. 18.). Vak dühében karddal támadt a királynéra, kinek védekezésre emelt jobb kezéről négy újját levágta; majd a királyi gyermekek ellen fordúlt, de azoknak csak két nevelőjét sebezte meg, kik a gyermekeket testükkel oltalmazták. E közben a lármára összefutott az udvari nép s a dühöngő támadót darabokra konczolta. Ezt a borzasztó vérengzést még szörnyűbb boszú követte. Az országnagyok a római jog kegyetlen szellemében az apa támadásaért rémítő halállal lakoltatták gyermekeit, sőt, mint Arany történeti alapon, de költői alakban oly meghatóan énekli, „egész nemzetségét” is. Róbert Károly e rá homályt vető gyászos eset után is jóltevője maradt Visegrádnak, melynek lakói, mikor 1342-ben meghalt, úgy siratták, mint atyjukat. Nagy Lajos alatt sem szűnt meg a vár fénye. Ő ugyan 1350-ben Budát tette székhelyévé; de azért sok időt töltött e várban, a hova hadjáratai után pihenni tért. Az ő halálával Visegrád fénykora is sírba szállt. Zsigmond alatt annyira hanyatlott, hogy 1412-ben királyi rendelettel kellett a romba dőlt házak fölépítését megparancsolni. 1440-ben Erzsébet királyné innen lopatta el Kottaner Ilona udvarhölgye által a magyar koronát, melyet Frigyes császárnak zálogosított el, s mely azután csak huszonhárom év múlva kerűlt vissza a hazába.
Mátyás király alatt új életre ébredt Visegrád vára. A magyar koronát ismét itt őrizték s a király gyakran és szívesen mulatott a várban. A visegrádi királyi palota ekkor újra európai hírű volt. Oláh Miklós érsek leírása szerint Visegrád város akkor három részből: a magyar városból, német városból és a fellegvárból állott. A fellegvár a hegy csúcsán uralkodott, alatta a királyi palota és a német város terűlt el, míg a magyar város távolabb fekvő külváros volt. A palota melléképületeivel együtt a Salamon-toronytól a mai erdészeti hivatal épületéig terjedt. Följárata a Duna felől volt s tágas udvarra szolgált, melyet gyönyörű virágos kert, alabástrom kávájú kút és márványoszlopokon nyugvó kupola díszített; innen márványlépcsők vezettek a felső udvarra, mely az előbbinél még díszesebb vala. Maga a palota épen a várhegy tövében állott s összesen 350 termet foglalt magában, aranynyal és ritka szép faragványokkal ékítve, oly pompával, minőt azon időben sehol másutt nem ismertek. A palotától a Salamon-torony felé függőkertek, fürdők és halastavak voltak, melyekhez a várfalon kivűl vadaskertek, tornázó terek és sétahelyek csatlakoztak. A német városban az előkelő családok (Drugeth, Rozgonyi) palotái sorakoztak; ugyanott volt a Szűz Mária tiszteletére emelt gót ízlésű plebánia-templom is. A magyar város a Lepencz patak völgye felé húzódott s benne Szent Györgynek szentelt kápolna állott, melynek helyére utóbb Ferencz-rendi kolostor épűlt.
Mátyás halála után a vár egy ideig még megőrizte ugyan régi fényét; de, midőn a mohácsi veszedelem után a törökök Visegrádig nyomúltak, hanyatlani kezdett. Őrsége hűtlenűl elhagyta, s a Mária Nosztráról ide költözött Pálos szerzetesek védték a várat Szolimán serege ellen. De az ellenállás nem sokat használt; 1544-ben a törökök elfoglalták a várat s ezentúl többször váltakozott benne a török őrség a kereszténynyel. Utolszor 1683-ban kerűlt a törökök kezére, kiktől 1684 július 18-án Lotharingiai Károly főhadvezér foglalta vissza. Ezzel a vár története bezáródott. Nem a törökök romboló keze dúlta föl a híres királyi várat; az osztrákok pusztították el, hogy Rákóczy hadainak támaszpontjáúl ne szolgálhasson.
Visegrád a Duna balpartjáról nézve.
| Salamon tornya. | Visegrád várromjai. |
A törökök kiűzése után Visegrádnak csak romjai maradtak fenn. Elhagyott falai közt a XVIII. század első tizedében németek telepedtek meg, kik a mai Visegrád község alapját vetették meg. A visegrádi uradalomért ez időben hosszas pörösködés folyt. 1659-ben a gróf Zichy család nyerte volt adományúl; de a királyi ügyész a korona birtoklási joga alapján pört indított a család ellen, és száz évnél tovább folyt a versengés az uradalom tulajdonjogáért. Visegrád a korona birtokába csak 1767-ben jutott ismét végleg, de a vár romjainak megóvására azután sem történt semmi. Újabb száz esztendőnek kellett elmúlnia, a míg Viktorin József visegrádi plebános kezdeményezésére a törvényhozás a romoknak részben való megújítását és a végenyészettől való megóvását elhatározta. A lelkes plebános fáradozásának köszönhető, hogy a visegrádi várhegy nagy része ma parkká van alakítva, hogy kitűnő útak vezetnek a fellegvárhoz s hogy Zách Klára emlékét díszes kereszt jelöli; az ő érdeme, hogy a fellegvár romhalmaza kitisztíttatott, a vár belseje járhatóvá tétetett és a Salamon-torony teljesen újjá-építtetett abban az alakban, a mint most áll. Az országos munkálatok a kies fekvésű községre fordították a közönség figyelmét, mely benne a főváros egyik legalkalmasabb üdülő helyét ismerte föl. Így keletkezett a várhegy alján a nyaralók azon díszes sora, mely a hely természetes szépségét oly kedvezően emeli. A község jóravaló népe is vállvetve törekedett a község szabályozására és csinosítására. Visegrádnál szebb s rendesebb községet ma sehol a főváros környékén nem találunk. És megjött az az idő is, hogy Visegrád újból királyi vendéget üdvözölhetett falai közt. Nem régiben I. Ferencz József Ő Felsége tűntette ki látogatásával Visegrádot s keresett szórakozást vadakban bővelkedő erdőiben, meg a Prédikálószék elragadó panorámájának szemlélésében.
***
Visegrádon felűl nem messzire elhagyjuk Pestvármegye határát és Esztergomvármegye területére lépünk át. Dömös itt az első s egyúttal a fővároson felűl az első tiszta magyar ajkú község. Ez történelmileg nevezetes hely. I. Béla királynak kedves mulatóhelye volt. Kastélya volt itt, mely a hagyomány szerint 1063-ban összeomlott feje fölött s őt romjai alá temette. Valószínűleg azon a hegyen állott a királyi kastély, melyet ma Árpád-várának vagy Pádvárnak nevez a nép. Tetején még ma is látszanak a falak nyomai. Itt régebben fegyverek kerültek elő a föld mélyéből. Dömös később is megtartotta nevezetességét. 1115-ben itt talált menedéket Álmos herczeg abban a prépostságban, melyet 1107-ben alapított. A prépostság soká a legkiválóbbak közé tartozott; 12 kanonokja és sok birtoka volt. A tatárjárás után ugyan elpusztúlt, de később újból fölépűlt s állandóan élvezte királyaink kegyét. A XVI. század elején a nyitrai püspökséggel egyesíttetett s ezentúl a dömösi prépostság csak mint czím maradt meg. Romjai ma is tanúskodnak hajdani nagyságáról.
Dömöstől délre látható a Dobogókőnek a Dunával egyközűleg vonúló gerincze, mely hatalmas sziklafalaival („Szerkövek”) hirtelen ereszkedik a dömösi Malomvölgy felé. A hegy tetejéről szemünk elé tárúló kép elragadó szépségű. Közelben a fejedelmi Duna tágas völgye kanyarodik el mélyen alattunk; távolabb nyugaton a kis, keleten és délkeleten a nagy Alföld végtelen rónája terűl. Délnyugat felé a Pilis hatalmas tömege zárja be a képet. Ez kelet és nyugat felé igen meredek, sűrű erdőkkel benőtt lejtőkkel ereszkedik alá, déli oldalain pedig szaggatott sziklacsoportozatok tornyosúlnak egymás fölé. Megmászása legérdekesebb, de legnehezebb is azon a keskeny sziklaélen, mely Pilis-Szántó felől vonúl föl a hegy tetejére. Kényelmesebb útja van az erdőn át. A hol ez a sziklaélre kiér, onnan kínálkozik a legszebb kilátás. Mészképződményei a természettudós figyelmére is érdemesek. A Vaskapu hatalmas sziklaívezete, a déli oldalon levő barlang-nyílások, éjszakon a Feketekő orgonasíp-alakú oszlopai, úgy szintén a Pilis-Szent-Kereszt melletti Szurdok-völgy tájképi tekintetben is kiválnak. Évszázadokkal ez előtt nagy kolostorok s hatalmas várak állottak e vidéken, míg ma csak nehány szegényes község küzködik itt a megélhetés nehézségeivel.
A Pilisen 1184-ben III. Béla király a cistercita rendet telepítette le s a bold. Szűz Máriáról nevezett pilisi apátságot dús javadalmakkal látta el. S ez nem valami kisebbszerű apátság lehetett, mert királyaink számos kiváltsággal ruházták föl s II. Endre ide temettette az összeesküvők tőrétől kimúlt nejét, Gertrud királynét. A tatárdúlás a pilisi apátságot is elpusztította; de 1253-ban újra fennállt s gazdagabb javadalmazással, mint az előtt. 1526-ban a törökök ismét elpusztították. Azóta a pilisi apátság csak czím gyanánt maradt meg, melyet jelenleg a zirczi apát visel. Ide, ez erdős hegyek közé telepedtek a Pálos-remeték is. Már IV. Béla végéveiben keletkezett, mint mondják, a Dömöshöz közel eső Benedek-völgyben, e magyar szerzetnek a Szentlélekről nevezett rendháza. Némi romjai ma is láthatók Huta-Szentlélektől éjszakra. Valamivel később keletkezett a visegrádi Kékeshegy tövében állott kolostoruk. Ma mind a szerzetnek, mind egykori házainak csak emlékezete van fenn.
Az újkor szelleme kivetkőztette e vidéket régi jellegéből. A Pilis vidékének minden történelmi és közművelődési tényezője leköltözött a Duna partjára s oda hatott, hogy a hajdani pesti hegy (a Gellérthegy) s a Rákosmező vidéke váljék a magyar birodalom középpontjává, a magyar korona székhelyévé, a nemzeti művelődés és a nemzeti törekvések góczává. Dömös, Visegrád, a Pilis és a Kőhegy a múlt képviselői; akkor szerepeltek a magyar történelemben, mikor a harczok zivatarai viharzottak az országban. A mióta a béke pálmája vette át az uralmat s a vértezett vitézek helyébe a munka harczosai léptek, nemzeti közművelődésünk minden ága Budapest fő- és székváros szívéből táplálkozik. Ezé a jelen, ezé a jövő!
Salamon tornya Visegrádon, a hegyoldalról nézve.
Cserna Károlytól
