Közlakomák, mulatságok.
Közlakomák, mulatságok.
Budapest közönsége híres a vendégszeretetéről. Minden nemzetbeli celebritást, ki a magyar fővárost meglátogatja, a legszívesebb előzékenységgel fogadnak itt. Külföldi írók és művészek, költők és tudósok, hygieniai, ornithologiai, statisztikai és más tudományos kongresszusok minden nemzetbeli tagjai, stb. egyenlő testvéries fogadtatásban részesűlnek; bárhová mennek, ünnepeltetnek; tiszteletükre díszlakomákat rendeznek, s azokon a magyarok az idegeneket saját nyelvükön köszöntik föl, míg az idegen hálából viszont magyar szavakban rögtönöz viszonzást.
Általában a díszlakomák rendezésében Budapest kiváló helyen áll. Nincs nevezetes esemény, örömhír, író, színész, közhivatalnok jubileuma, hogy az lakoma nélkűl lefolyjon, s ha országos csapás jön: árviz, tűzveszélyek, vagy külföldi nagy szerencsétlenség, földrengés, hajóelsülyedés: akkor meg a szenvedők fölsegélésére rendeznek itt hangversenyt, tombolát, hölgybazárt, s ennek a vége is díszlakoma. S ezeknek a becsét a pohárköszöntők sora határozza meg, miben hazánkfiai valódi virtuózok. Oly emberek, a kik máskor hallgatagok, pohárköszöntéskor Demosthenesekké válnak; komoly férfiak ajkáról szikrázik a humor; a vége a toastnak a vendégsereg üdvriadalában vész el.
Czigány zenekar egy budapesti vendéglőben.
Feszty Árpádtól
S ha már a közlakomákról szóltunk, a rokontermészetű bálokat se hagyjuk említetlen. A budapesti nyilvános bálok is többnyire valamely jótékony czéllal vannak összekötve. Legnépesebb szokott közöttük lenni a jogászok bálja, azután az orvosoké, a technikusoké, az építészeké; de legfényesebb az athléta bál. Ezekben azonban csak külön meghívókkal megtisztelt közönség vehet részt. Vannak azután jótékony egyletek által rendezett calicot-bálok (a hol senki sem visel calicot-t) és álarczos bálok (a hol senki sem visel álarczot). Ezekben mindenki megjelenhet, a ki elegánsúl van öltözve. Vannak aztán végre a nagy közönség számára rendezett álarczos bálok, a hol nincs föltételezve a viselet díszessége; ezekben aztán egész fesztelenűl megy a mulatság. E bálok majdnem mind a nagy Vígadó termeiben tartatnak.
A magas aristocratia pedig a saját palotáiban, vagy a nemzeti kaszinó termeiben szokott rendezni zártkörű tánczvigalmakat, melyek csak a társadalom legfelső tízezrének a legfelső száza részére vannak nyitva.
Farsangon különben az egész ég tele van hegedűvel, s a ki a poharat a fenekéig szereti kiüríteni, a hol a seprűje van: elvágtathat ugyanegy órában a Vígadó elite báljából a külvárosok táncz-szalonjaiba s tanúlmányozhatja az ethnographiai különbséget ugyanazon népfajnak két különböző meridianus alatt kifejlett szokásai között.
Nincs mulatság, bál, közlakoma czigányzene nélkűl. Egy prim hegedűs, két kontrás, egy brúgós, egy klarinétos, meg egy czimbalmos – s teljes a banda. Trombita, fagót, fuvola, dob, pengető szerszámok hiányoznak belőle. S ezek a czigány bandák nemcsak a fővárosban, de a vidéki városokban is az értelmi képzettség azon magaslatán állnak, a melyen zenészek szoktak állani. Ismerik a hangjegyeket, de legtöbbnyire fínom hallás után játszanak és hangjegyek nélkűl úgy, hogy az ilyen czigánybanda egy hallásra eljátsza az új melódiát. Fejükben hordják az egész repertoirt; százait a nemzeti népdaloknak, a hallgató nótákat, a régi magyarokat; a mellett többféle királyhymnuszt, osztrákot, angolt, oroszt, németet, majd a Rákóczy-indúlót és a Marseillaiset; a legrégibb és a legújabb keringőket, egész operarészeket, s azokat a primásnak egy intésére rögtön eljátszák a legcorrectebben. Bámúlatos az emlékezetük és a zeneérzékük. Ha az ivótársaságba, a vendéglőbe egy jól ismert pártfogó belép véletlenűl: rögtön rákezdik neki „az én nótámat” (t. i. a patronusét). Maga a primásuk hegedűvirtuóz, a ki bátran versenyezhetne sok híres koncertistával. A mellett jó czimbora. Csak úgy poharazik, mint a házi gazda; de soha le nem issza magát. Részeg czigányt ritkán látott a világ. Mikor kitalálta a hallgatója kedvencz nótáját, a fülébe húzza s maga is osztozik annak elragadtatásában. S van a művészetében valami elbűvölő varázs, mely az idegent is magával ragadja. A fővárosi czigány egyúttal tisztességes polgár, a ki adóját megfizeti s jámbor családi életet él. Egyik leghíresebb primásnak huszonkét fia volt, s valamennyi mind derék ember lett. A legidősebb kapta az apja hegedűjét és művészi tehetségét s folytatja a család nemes hírét, a többi mind polgári állásba jutott; pap és ügyvéd is vált közűlök. E czigánybandáknak legtöbbje beútazta a külföldet is. Jó fogadásban részesültek Párisban, Londonban, még az oceánon túl is; de azért csak visszakivánkoztak haza; mert másutt talán jobban megbecsülik, jobban megfizetik a czigány művészt, de úgy nem szeretik, mint Magyarországon.
