A németek. Polek Jánostól, fordította Katona Lajos
A németek.
Polek Jánostól, fordította Katona Lajos
Polek Jánostól, fordította Katona Lajos
Német iparosok a mai Bukovinában, nevezetesen Szereth és Suczawa városaiban már a XIV. század vége felé emlitvék. Erdélyből vándoroltak ide és élénk összeköttetésben maradtak anyaországukkal. Az idegen törzsű lakosság közepette azonban, talán aránylag csekély számuknál fogva nem tarthatták fönn nemzetiségüket. Mikor az osztrák csapatok Bukovinába bevonúltak, e hajdani német gyarmatokról már csak templomaik romjai beszéltek. Azoknak a német posztókészítőknek, a kiket Kallimachi János Tódor moldvai fejedelem engedelmével az utolsó lengyel király atyja, Poniatowski Ágost gróf telepített le 1760-ban Prelipczében vagy Philippenyben a Dnieszter jobb partján, Zaleszczykivel átellenben, akkor már szintén nyomuk veszett. Ugyanez a sors fenyegette a néhány évvel későbbi sadagórai német telepítvényt is. Itt a Keleti-tenger vidékéről való Gartenberg (oroszosan Sadagórski) Péter báró 1770-ben orosz pénzverőt állított, a melynek munkásait honfitársai közűl toborzotta, kikhez kevéssel utóbb egyéb német mesteremberek és kereskedők is járúltak, köztük egyes zsidók is. Ezek a bevándorlók a pénzverőnek 1774-ben történt megszűntetése után is az országban maradtak, s itt további boldogúlásukat csak azon kiváltságos oltalomnak köszönhették, melyben őket a bukovinai osztrák katonai közigazgatás részesítette. Mai napság Sadagóra mezővárosa már körűlbelűl 5.000 lakost számlál.
Azon jó szolgálatokért, melyeket a sadagórai lakosság nemcsak a tartomány közeli fővárosának, hanem egyéb, távolabb fekvő bukovinai helységeknek is tett, Splényi báró annak idején melegen pártolta a német gyarmatokat. Utódja, Enzenberg tábornok, szintén igen becsűlte a németséget, mint e tartományban a magasabb mívelődés terjesztőjét. Kivált a földmívelés fejlesztése czéljára látta jónak, ha a „szorgalmas német muskáskezek” száma ez országban szaporodik. De azért sem az egyik, sem a másik kormányzó nem létesített egy ilyen német gyarmatot sem; sőt Enzenberg egy német gyarmat szervezésére kinálkozó kitűnő alkalmat épenséggel elszalasztott, a minek egyrészt az volt az oka, hogy a német bevándorlók többnyire igen szegények lévén, állami segítségre szorúltak volna; másfelől pedig az, hogy a míg Bukovina földjének legnagyobb része a szerzetes papság kezében volt, a telepítéshez kellő hely is hiányzott. Elég zavart okozott Enzenberg tábornoknak már az a mainzi választófejedelemségből és Mannheimból ide költözött 22 család is, a mely, miután előbb a volt temesi bánságban hosszabb ideig hiába várta, hogy valahol megtelepedhessék, egyszerre csak 1782-ben minden előleges bejelentkezés nélkül Bukovinában termett. Nagy nehezen sikerűlt közűlök 13 családot Mołodiában letelepíteni, míg a többi kénytelen volt az országban szétszóródni és csak azért nem pusztúlt el, mert a kormány a marha és gazdasági eszközök bevásárlására szükséges pénzt előlegezte, s ezenfelűl még egy évnél tovább életföntartási járúlékot is adott nekik.
Csak a polgári kormányzat kezdetével létesűlt bizonyos számú német földmíves-gyarmat. Azok a nagy kedvezmények ugyanis, a melyeket II. József császár 1781. szeptember 17-ki pátense a Galicziában megtelepedő idegeneknek igért, 1783 óta a német birodalomból, nevezetesen sváb és frank földről, meg a Rajna mellékéről annyi kivándorlót csábítottak ki, hogy egyhamar nem lehetett valamennyit elhelyezni, a mi az államnak nagy költséget okozott, minthogy a hajléktalanok ellátásáról a kormánynak kellett gondoskodnia. Császári parancsra tehát 1787-ben 75 családot Bukovinába küldöttek, a hol a következő évben az állami jószágok kormányzósága a nyolcz katholikus családot St. Onufryban, a többi protestánsokat pedig szétosztva Arbora (8), Badeutz vagy Milleszoutz (8), Fratautz (16), Iliszestie (12), Satulmare (8), Tereblestie (7) községekben és az egyenesen e czélra alapított Új-Itzkanyban telepítette le. Minden gyarmatos egy szobából, kamarából és pitvarból álld házat és körűlbelűl 30 hold földet kapott örökbéri birtokúl, a mely után az állami adón kivűl némi csekély bérösszeget tartozott fizetni.
A földmívelésnél jobban kedvezett a német gyarmatok keletkezésének a tartománynak lassanként fölvirúló ipara. A bányászat erdélyi és felső-magyarországi (többnyire szepességi) németeket vonzott a tartományba, kik Jakobeny (1784–1796), Kirlibaba (1797), Luisenthal és Poźoritta (1805), Eisenau (1808) és Ruspe Boul vagy Freudenthal (1809) helységeket alapították. Alt- és Neuhütte (amaz 1793, emez 1815), Karlsberg (1797) és Fürstenthal (1803) cseh német telepek pedig az üvegipar meghonosításának köszönik keletkezésüket. Az említett községekben is házat és egy kis kerttelket kaptak a bevándorlók; szántóföldet azonban, még pedig 6–6 holdnyit, csak az üveghuták körűl foglalatoskodó favágók kaptak.
Az üveghuták által kezdett a bukovinai rengeteg erdőségek egy része értékesűlni. Erre a czélra, de egyúttal a Gurahumorából Mardzinán át Duboutzba és innen Śniatynba vezető úgy nevezett födött út mentén a közbiztonság föntartására is szolgált Bori (1835), Lichtenberg, (1836), Pojana Mikuli vagy Buchenhain (1838) és Schwarzthal (1838) gyarmatok alapítása a 30-as években, Iliszestie és Solka vallásalapi jószágok terűletén. E gyarmatok lakói mindnyájan Csehország éjszakkeleti részéről valók s minden hatósági biztositék nélkül, csupán már Bukovinában megtelepedett rokonaik biztatására költöztek be, s eleinte bizony vajmi sanyarú körűlményekkel kellett küzködniök. Elég legyen csak annyit említenünk, hogy mindössze hat-hat holdnyi s még hozzá irtásra váró erdőterűlet volt az, a mit kaptak. Még roszabbúl jártak azok a nagy számú bevándorlók, a kik őket nyomon követték. Ezeket jó sokáig idestova vándoroltatták az országban, míg valamennyire türhető otthonra lelhettek.
A vallásalaphoz tartozó jószágok kormányzóságának példájára most már egyes magánbirtokosok is kezdtek német telepítvényeseket befogadni, hogy általuk uradalmaik jövedelmét gyarapítsák. Így 1850-ben Moldva-Banilla akkori birtokosnője, Theodorowicz Petronella, részint Csehországból (Klattau és Budweis környékéről), részint Alsó-Ausztriából származó 20 családot telepített le az említett helység környékén s ezzel alapját vetette meg Augustendorf, 1887 óta önálló községnek. A 60-as években két német gyarmat keletkezett a Wassilko-Serecki bárói család Szereth melletti Berhomet nevű jószágán, név szerint Alexandersdorf (1863) és Katharinendorf (1869). Mind a kettő egészen puszta s akkoriban értéktelen terűleten szállott meg. A letelepedő svábok, a kik Iliszestiéből és Tereblestiéből, meg a galicziai német Brigidau gyarmatról kerűltek ide, csupán bérlői a kezük munkájával mívelhetővé tett földeknek. Magánbirtokon alakúlt Bukovina legújabb német gyarmata, a Szereth melletti Zadowa is, melynek földjeit 1885-ben Kranz Dávidtól és kevéssel utóbb Baloszeskul János és Gojan Sándor lovag osztályos birtokosoktól vásárolták meg a telepűlők.
Jakobenyi német bányászok (a kimpolungi kerületből).
Zuber Gyulától
A német gyarmatok lakosságának gyorsan haladó természetes szaporodása folytán a nekik eredetileg kiosztott földterűlet csakhamar szűkké lett, minek következtében minden irányban terjeszkedni igyekeztek. Így történt, hogy a német gyarmatok környékén (példáúl a Sadagóra melletti Rohoźna, az Új-Itzkany melletti Mitoka-Dragomirna, a Lichtenberg melletti Glitt, a Bori és Pojana Mikuli melletti Klosterhumora, Negrileassa, a Schwarzthal melletti Ostra és Stulpikany községekben s egyebütt) a németség mind jobban erősbödik. Azonban Bukovinának egészen félreeső vidékeire is elvezette a német telepeseket a létért való küzdelmük. A gyarmatosok e terjeszkedése, valamint az, hogy az osztrák császárság kötelékébe tartozás révén amúgy is folyton költöznek be a tartományba német katonák, hivatalnokok, iparosok és kereskedők, a kik aztán gyakran állandóan is megtelepednek ott: e két körűlmény az oka annak, hogy ma már csak kevés (mindössze 15) olyan községe van Bukovinának, a hol németek egyáltalán nem laknak. Kiválóan számos a német lakosság a nagyobb városokban és néhány mezővárosban; Czernowitzban az összes lakosságnak 50, Kimpolungban 33.8, Radautzban 66.15, Szerethben 60.70 és Suczawában 58.33, továbbá Gurahumorában 78.9, Alsó-Stanestiében 36.54, Storoźynetzben 40.07, Wiźnitzben 90.06 százalékára rúg. Az egész tartományban 1890 deczember 31-én 133.501 volt a németek száma, a mi az összes lakosság 20.65 százalékával egyenlő.
A németséget Bukovinában közönségesen a „svábok” neve alá foglalják, a mely elnevezés azonban csak a protestáns gyarmatok, tudniillik Ó-Fratautz, Arbora, Badeutz, Iliszestie, Új-Itzkany, Satulmare és Tereblestie, továbbá Alexandersdorf és Katharinendorf, meg Zadowa lakóit illeti meg némiképen. A többi gyarmatok közűl a bányatelepek lakói ugyanis kizárólag erdélyi szászok vagy szepességiek; a többieké pedig néhány bajor családot kivéve csupa csehországi német.
A svábok és a csehországi németek, – emezek az egykori üveghutamunkások kivételével, a kik ma többnyire faiparral foglalkoznak, – földmívelésből és baromtenyésztésből élnek, vagy mint kőmívesek és ácsok keresik a kenyerüket Bukovinában és Romániában; a szászok és szepesiek ellenben, mióta a legtöbb bányában megszűnt a munka, részint tutajozásból, részint fuvarozásból élnek. Legbiztosabb keresetük azoknak a gyarmatosoknak van, a kik a nagyobb városok és mezővárosok közelében laknak, mert ezeket majdnem pusztán ők látják el gazdasági termesztményekkel. Czernowitzba reggelenként egész rajokban látni a „sváb” asszonyokat bevonúlni, a mint
fejükön viszik a teli tejes kannákat vagy zöldséges kosarakat, míg a könnyebb tárgyakat a két kezükben czipelik. S e szorgalmas fehér népet nincs az a rosz út és mostoha idő, a mely visszatartsa; még az ólmos úttól és hófúvásoktól sem riadnak vissza.
Vásárról hazatérő német parasztasszonyok Czernowitz Rosch nevű külvárosából.
Zuber Gyulától
A bukovinai németek, jóllehet ilyen távolra szakadtak egykori hazájukból és most merőben idegen, más vallású és más nyelvű népesség közepette élnek, azért mégis híven megőrizték tősgyökeres jellemvonásaikat. Igaz és nyiltszívű, jóindúlatú és emberszerető, türelmes és nemzetiségi gyűlölködést nem ismerő e németség, a melynek szomszédaival való békés, sőt barátságos érintkezését tetemesen megkönnyíti már az is, hogy jó eleve igyekeztek az országban honos különféle nyelveket elsajátítani. E többféle nyelv keverése azzal a sajnálatos rosz következéssel is jár, hogy a saját nyelvüket, melynek tájszólási zománczát amúgy is nagyon pusztítja az egyház és iskola, meg a közigazgatás, hovatovább mind több idegenszerű szólásmód és kifejezés tarkítja.
A falusi német lakosság ruházata meglehetősen egyféle szabású. Csak a szepesieknek van még a hétköznapi viseletükben is bizonyos feltűnőbb sajátszerűségük. Míg ugyanis a svábok és a csehországi németek sapkát, dolmányt, bő posztó nadrágot és hosszú szárú csizmát viselnek, ha munkájukra mennek, addig a szepesiek keskeny karimájú kerek nemez kalapot, fölűl szíjjal fűzött, szürkésfehér, szűk gyapjú nadrágot és bocskort hordanak. Az ünneplő ruha mindenütt fekete vagy sötétkék posztó kabátból, szürke nadrágból, félselyem mellényből és fekete posztó sapkából áll. Télen e sapka helyett kerek, ellenző nélküli prémes kucsmát tesznek a fejükre, a dolmány helyett pedig sötétszürke, közepes hosszúságú bundát öltenek. Az asszonyok és leányok nyáron rövid, sűrű ránczú, sötétkék vagy vörös, mindig pettyes perkál szoknyát viselnek. A leányok vagy hajadonfővel járnak, vagy ők is, mint az asszonyok, virágos kendőt kötnek a fejükre úgy, hogy az hátúl két jókora csokorban végződik. Télen ők is gyapjú szövetekben járnak, mint a férfiak. A rátartós legény vasárnap kilógatja tarka keszkenője csücskét a zsebéből, a leány pedig bokrétát tart a kezében.
A bukovinai németség ugyan épen nem mulatni vágyó, de azért neki is megvannak a maga társas örömei és szórakozásai, a melyeken legalább vasárnap és ünnepen kimulatja magát. Ilyenek első sorban a rokonok és ismerősök kölcsönös látogatásai, a korcsmában és az előtt való gyülekezések, a hol a fiatalság többnyire harmonikaszó mellett járja a tánczot. A népdalt is ápolják, mert majdnem minden legénynek van, legalább a csehországi németek és svábok között daloskönyve, a melyben világi dalok mellett egyházi énekek is vannak. Olyan német népdalt azonban, a mely Bukovinában termett volna, eddig nem ismerünk.
Itzkanyi német.
Zuber Gyulától
A legnevezetesebb családi ünnepük a lakodalom, melynek rendes ideje az ősz vagy a farsang s a mely két-három napig is eltart. Zeneszó nélkül egyáltalán nem eshetik meg. Épen a zene miatt választják oly helységekben, a hol egyszerre több lakodalom is van, a vasárnapot, keddet és csütörtököt; csupán Boriban szeretik inkább a hétfőt, mint szerencsés napot. A lakodalomra való meghivást sokszor csak előtte való nap végzi vagy maga a jegyespár, vagy négy-hat erre kiválasztott legény. Némely gyarmaton, így példáúl Fürstenthalban, a hagyományos szokás erre külön „hivogató” vőfélyt rendel, a ki szalagokkal gazdagon fölczifrázott bottal megy a kijelölt házakba és vagy maga kigondolta, vagy az ősöktől öröklött rímes mondókával hívja meg a vendégeket „egy csöpp levesre, egy csipet húsra meg főzelékre, egy ital borra meg egy fordúlóra” . Minden házban egy pohárka pálinkával kinálják meg a hivogatót s egy újabb szalaggal díszítik a botját. A lakodalmi vendégek a menyasszony szüléinél gyülekeznek, a hol a vőlegény a násznagyok és vőfélyek („Junggesellen”) kiséretében jelenik meg. Szokás, hogy a menyasszony és vőlegény, mielőtt az esküvőre mennének, bocsánatot kérnek a szüléiktől és az összes vendégektől a netalán valamikor ellenük elkövetett vétségekért. Némely helyütt már a templomba menet közben zsinórt vonnak vagy botot tesznek a lakodalmas nép útjába a legények, hogy a menyasszonyvivőket megvámolják; másutt ezt csak visszajövet teszik. A „vám”, melyet a vőlegénynek fizetnie kell, 20 krajczártól egészen egy forintig emelkedhetik. Odahaza a menyasszony anyja kenyérrel és sóval (Jakobenyben süteménynyel és borral) fogadja az új házasokat. Az ekkor következő nászlakomán, melyet a menyasszony házánál tartanak s csak akkor a vőlegény szüléinél vagy másutt, ha amott nincs elég hely, – nevezetes szerep jut az „asztalnok”-nak, a kit Roschban (Czernowitz német külvárosa) „Plampatsch”-nak, Jakobenyben és Kirlibabában pedig „hosszú keszkenős”-nek hívnak. Ez nemcsak az ételeket hordja föl, hanem a vendégek mulattatásáról is neki kell gondoskodnia. Ehhez járúl részéről Fürstenthalban és Boriban, hogy egyebet ne is említsünk, mindjárt az is, hogy az első tálat, a mely rendesen csak tojáshéjakkal van tele, a vendégsereg harsogó kaczagása közben a szoba közepén a padlóra ejti. A lakoma vége felé a násznagyok és a vőfélyek (Jakobenyben és Kirlibabában az ú. n. „hosszú keszkenős”-ök) egy tányérral, a melyen két borral töltött pohár áll, körűljárják az asztalt s minden vendéget megkinálva, ajándékokat gyűjtenek tőlük. Rendesen a menyasszony köszöni meg ez ajándékokat; csupán a protestáns, tehát tulajdonképeni „sváb” gyarmatokon végzi e tisztet helyette a vőlegény. Végűl a szakácsné és a zenészek valamelyike is kéreget; amaz rendesen azzal a tréfás ürügygyel, hogy főzés közben elégette a kötényét; emez pedig azzal, hogy a zenélés közben eltörött a flótájának a szopókája. Némely faluban, így pl. Boriban az a szokás, hogy a szakácsné körútja előtt suttyomban az asztal alá lopódzik s lekapja a menyasszony lábáról a czipőt, melyért aztán a vőfélytől váltságdíjat kiván. Éjfélkor, mely idő tájban a lakoma véget ér, a menyasszonyt a két nászasszony és a többi asszonyok a szomszéd szobába vezetik, a hol leveszik fejéről a menyasszonyi koszorút és leszedik az ünnepi ruhát s hétköznapiba öltöztetik, a fejére főkötőt tesznek s kötényt kötnek elébe, a mely két dolog a nászasszonyok ajándéka. Erre az asszonyok, a kiknek mindegyike égő gyertyát visz a kezében, visszakisérik az ebédlőbe, hol ezalatt már félre takarították az asztalokat s minden előkészűletet megtettek a tánczhoz. Legelőször csak egymagában tánczol a menyasszony, aztán sorban a vőlegénynyel, a násznagyokkal, a nászasszonyokkal, a vőfélyekkel, a nyoszolyóleányokkal („Brautmascheln”) és a többi vendégekkel lejt egy-egy fordúlót. Ez a menyasszony-táncz vagy „vad” táncz, a melynél a jelenlévő legények a menyasszonyt, mikor előbbi tánczosát egy újabbal készűl fölcserélni, „elragadni” igyekszenek, hogy a vőlegényt váltságdíj fizetésére kényszerítsék. A szepességieknél és néhány csehországi német telepen (így Boriban és Fürstenthalban) a menyasszonynak háziasszonyi tisztébe való beiktatása, az ú. n. „fejkötő-föltétel” csak másnap történik. A lakodalom záradéka a hozomány átvitele (ágynemű-szállítás) és a „szalmazsák elégetése”. Ez abban áll, hogy a szakácsné vagy más valamely nőszemély egy marék szalmát vagy szénát, a melyet a menyasszony ágyából elcsent, az asztal alatt meggyújt.
Az „apostolok” karácsonyi színjátéka.
Zuber Gyulától
A bukovinai németek családjai rendesen nem szegények gyermekáldásban. Az újszülött gyermeket, mihelyt megfürösztötték, legelőbb az anyjának, majd az atyjának s aztán a többi jelenlévőknek mutatják be. Valamennyien sorra csókolják és keresztet vetnek rá. A bányásztelepeken ezenkivűl még egy-egy Miatyánkot is mondanak a szájába (így Jakobenyben), vagy a fülébe (így Kirlibabában). A keresztszülői tisztet rendesen kölcsönösen vállalják el az ismerős családok, s azt visszautasítani nagy bűn volna. Keresztelő-ajándékúl pénzt (egy-két forintot) és két méter perkált szokás adni, a melyből az anya a gyermeknek első vagy a második éve betöltésekor ruhácskát varr. Mikor a föllábadt gyermekágyás először megy a templomba, a ki csak találkozik vele, mindenki e szókkal üdvözli: „Áldott legyen a kimenetele. Szerencsét kivánok a kegyelmed herczegéhez (vagy herczegnőjéhez); Isten tartsa meg őt, s nevelje föl kegyelmed Isten dicsőségére, hogy Istennek és a világnak kedve teljék benne.” (Jakobeny.)
Mint a világba léptekor, úgy abból való távoztakor is mindenkit a Mindenható kegyelmébe ajánlanak. A mint ugyanis a család valamely tagjának elérkezett a végórája, összegyülekeznek nála az atyjafiai és barátai, s ha épen vasárnap van, a község más tagjai is, hogy egy-egy Miatyánk elmondásával megkönnyítsék a haldokló kimúlását. A míg a holttest a házban van, éjjel a rokonok és ismerősök virasztanak mellette közös imádkozással.
Az év nagy ünnepei között legfőbb a karácsony. A katholikusoknál, tehát a csehországi németeknél és a szepességiek többségénél karácsony estején megjelenik fehérruhás nő alakjában a kis Jézus. Kisérője egy ijesztően álorczázott férfi, a ki az egyik kezében vesszőt visz a rosz gyermekek, a másikban pedig asztalkendőbe kötve almát, diót a jó gyermekek számára. A protestáns sváboknál ilyenkor a „Pelznickel”, vagyis a bundás Mikulás és két, hozzá hasonlóan kifordított bundát viselő kisérője jár házról-házra. De még valóságos karácsonyi színjátékok is szokásosak Bukovinában. A bányásztelepeken egy pásztorjátékot, a csehországi német gyarmatokon pedig egy háromkirály-játékot adnak elő, a melynek másik neve „a Herodesek”. Czernowitz Rosch nevű külvárosának csehországi német lakói továbbá még egy ilyen karácsonyi játékot ismernek, az „apostolok” vagy „a keresztény apostolok” játékát. Ebben az Üdvözítő, Szent Péter, Márton, Miklós, Tamás, Mózes, két angyal és két ú. n. „Ruperus” (Ruprecht, afféle Krampusz) társaságában az emberek, de kivált a gyermekek fölött törvényt lát. Vádlókként Péter, Miklós, Márton és Mózes lépnek föl, s a mit vádként előadnak, az oly terhelő, hogy a Krampuszok egyike már ugyancsak készűl a jelenlévő gyermekek elvitelére. Ekkor azonban közbeveti magát Szent Tamás és kegyelemért könyörög. A két angyal és a két Ruperus szerepét leányok, a többi személyét férfiak játszszák. Az összes szereplők fehér inget viselnek, melyet színes papirból készűlt öv szorít a derekukhoz. A fejüket papirkorona ékíti. Krisztus kormánypálczát tart a kezében, Péter nagy fa kulcsot. Mózes két kőtáblát, Miklós és Tamás pásztorbotot (püspökpálczát), Márton szelenczét, a nagyobbik angyal fa kardot, a kisebbik csengetyűt, a két Krampusz lánczokat. Így járnak az „apostolok” házról-házra, hogy mindenütt, a hol bebocsátják őket, egy kis jutalomért, melyet Márton kéreget össze, a szobában vagy a pitvarban előadják játékukat.
A mellékelt rajz e játék végső jelenetét ábrázolja, mikor az összes szereplők egy karácsonyi éneket zengenek.
Jóllehet Bukovina németjei általában magasabb értelmiségűek a tartomány többi népfajainál, azért nekik is megvannak a maguk babonái. Általánosan elterjedt ő náluk is az András-napi álomöntés, meg a czipődobás. A leányok e napon még az ismeretes gombóczfőzés és karóölelés által is igyekeznek megtudni, hogy mi lesz a jövőjük. Amahhoz rendesen kilencz leány gyülekezik egybe. Mindenikük egy-egy gombóczot főz s jól megjegyzi magának annak alakját és nagyságát. A gombóczokat, mikor megfőttek, egy jól táplált kutya elé teszik. A melyik leánynak a gombóczát a kutya legelőször befalja, az megy legelsőbb férjhez. A karókból való jóslás pedig úgy történik, hogy a leányok éjfélkor a legközelebbi sövény karóit megolvasván, a tizenkettediknél megállanak, s a minő aztán ez a tizenkettedik kard, olyan lesz a leány vőlegénye; ha szép egyenes, akkor a jövendőbeli deli termetű lesz; ha pedig görbe, akkor púpos.
A gazdának a karácsonyeste jósjel. Derűlt karácsonyéjből világos, vagyis üres, borúsból sötét, vagyis teli csűrre következtet. Hogy megtudja, milyen termény fog a következő esztendőben jól és melyik roszúl fizetni, egy deszkára bizonyos számú izzó parázsdarabot tesz, melyeket előbb egyenként a különböző terményekről nevezett el. Most aztán arra ügyel, hogy melyik parázs hamvad el teljesen és melyik alszik ki csakhamar, mielőtt elhamvadt volna. Amazok lesznek a bőven termők, emezek a roszúl fizetők. Újév előtti éjszakán az ismeretes hagyma-naptárral próbálja megtudni, az újévnek mely hónapjai lesznek szárazak és melyek esőben bővelkedők. Jégeső ellen azzal véli a vetéseit megótalmazhatni, hogy szentelt húsvéti tojások elégetett héjának a hamvát hinti a bevetett földekre, és hogy a nyírfácskákat, melyek az úrnapi oltárok mellett állottak, a vetése közé ülteti. Természetes, hogy a bukovinai németség hiedelmei sorában nagy szerep jut a boszorkányoknak is, kiknek ártó hatása embert és állatot egyaránt ér. A barmokat úgy védik meg ellenük, hogy a takarmányukba az úrnapi körmenet alkalmával szentelt virágokból kevernek egy-egy kicsit.
