A rutének. Manastyrski Sándortól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A rutének.
Manastyrski Sándortól, fordította Katona Lajos

A rútének Bukovina éjszaki részét lakják. Számuk (a körűlbelűl 30.000 hucult beszámitva) 268.000. Két, egymással rokon, de mégis jellemző sajátságokban különböző csoportra oszthatók: a síkföldi ruténekre, kik magukat rusznyákoknak (ruśnaké) nevezik s kiket mi az alábbiakban a rutén nevezettel különösen jelölni kivánunk; továbbá a hegylakókra, az ú. n. huculokra.

A síkföldi ruténeknek egységes és jóformán osztatlan zöme a Pruth és a Dnieszter vidékét meg a Czeremosz alsó mentét lakja. Életük tele van sok érdekes és följegyzésre érdemes vonással; dalaik forrása még dúsan csörgedez, jelképes értelmű szokásaik pedig még számos őskori maradványt őriznek. Leirásunkban az emberi élet szakainak rendjét követjük; kezdjük tehát a születésen.

A rutén gyermek (dityna). Az apa örvendő várakozással néz a gyermek születésének eléje. Mentűl inkább közeledik a várva-várt esemény, annál kiméletesebben és gyöngédebben bánik a férj a feleségével és szívesen teljesíti az asszonynak áldott állapotával járó rendkivűlibb kivánságait (jak sja zabahne), ha pl. valami különösebb ételt, gyümölcsöt kiván meg. Néhány nappal a szűlés várható ideje előtt már elhíjják a bábát (mosza, baba vagy powytucha), hogy tegye meg a háznál a kellő készűleteket. Ezek sorában nem felejti cl az asszony vánkosa alá fokhagymát s egy kést, vagy egyéb vasdarabot tenni, hogy a gyermekágyas (poliźnyca) minden gonosz ártalom ellen védve legyen. A mint a gyermek a világra jött, rögtön megfürösztik, s mikor a bába a fürdővízből kiveszi, háromszor köp, hogy a kisdedet a szemmel való megigézéstől megótalmazza. Azután az újszülöttnek ágyat vetnek a sütőteknőbe, ezzel pótolván a bölcsőt. A ki csak kimegy a házból, néhány szál szőrt tép ki a bundájából, hogy azt a gyermek fekvőhelyére dobva, annak jó álmát biztosítsa. A kicsike kezeire piros pamutot s a függönyre is, a melyet a gyermekágyas nyoszolyája elé vonnak, hasonlag piros szalagot kötnek, a mi szintén a szemmel való verés ellen van. A csecsemőt teknőből rögtönzött bölcsőjében altató danával ringatja el az, a ki épen ápolja, leginkább természetesen az édes anyja, mihelyt föllábad:

Álom, álom térj be,
Az ablakon férj be;
Sövény mellett áll az álom,
A szendertől kérdi halkkal:
Hol hálunk az éjjel?
Kis meleg kunyhóba’,
Hol szép kis fiúcska.
Csicsi, baba, aludj

A zöld körtefa alatt;
Körtefa majd kivirágzik,
A kis N. majd felnő;
Körtefa gyümölcsöt terem,
A kis N. meg lábra kel;
A körték majd lepotyognak,
Majd a kis N. szedi fel.

Míg a gyermek nincs megkeresztelve, addig éjente mindig világot égetnek mellette, különben a gonosz szellemek hozzá férkőzhetnének és megronthatnák. Épen ezért nem is késnek sokáig a keresztelővel s többnyire már a születés utáni napon, de legkésőbb nyolczad napra megkereszteltetik: a kisdedet. Mint a gyermek születése napján, úgy a keresztelőn is ellátogatnak a házhoz a legközelebbi rokonok, jó barátok és szomszédok s mindenik valami ennivalót, csirkét, lisztet, babot, stb. visz ajándékúl. A keresztszüléket, a rokonság vagy az ismerősök legtekintélyesebbjei közűl már jóeleve kiszemelték. Mihelyt a vendégsereg egybegyülekezett, ünnepélyes menetben megindúl az egész társaság a templom felé. Elűl, a kezükben gyertyát tartva, mennek a keresztszülék. Ezeknek megválasztásánál azonban nagyon ügyelnek arra, hogy anyós és a veje vagy a menye együtt, továbbá hogy házaspár vagy viselős asszony ne tartsa a gyermeket keresztvízre, mert ezt a néphit bűnnek tartja. A keresztségben az újszülött rendesen valamelyik rokonnak vagy a család valamely barátjának a nevét kapja, de megholtét a világért sem, mert ez esetben a gyermek is nem sokára meghalna. A keresztelő után nagy vígalommal térnek mind a boldog szülők házába, a hol a szertartást lakoma követi, melyen csirke és sertés-pecsenyét esznek, marhahúst azonban majdnem soha, mivel egyáltalán bűnös dolognak tartják az olyan állatok húsát megenni, a melyek a földmívest mezei munkájában segítik és éltetik.

A paszita közben ilyenféle dalokat hallani:

Hej, komám, jó a kend pálinkája,
Hétfőig iszszuk egy folytába,
Hétfő ha elmúlt, kedden folytatjuk,
A jó gugyicskát biz’ itt nem hagyjuk.
Méz sincs benne s mégis oly édes; –
Szerda sem űzi el a vendéget.
Csütörtök reggel még mind itt lebzsel,
És szopogatja megújúlt kedvvel.
Hej, koma, most jön még a czifrája!
Péntek a bandát még itt találja.
Szombat is eljött, a hétnek vége,
S még mindig szomjas, száraz a gége.

Egy hete immár, hogy iddogálunk,
Hát, koma, mondd meg, most mit csináljunk?
„Hivassuk el az asszonynépet,
Lássanak ők is valami szépet!”
Még ki sem mondta, adta komája,
Jön be csoszogva élete párja
„Adj’ Isten”, – úgy mond, – „drága uracskám!
Haza jöhetnél végre talántán?
Kend is, komám, biz szégyenszemmel
Kotródhatna, hogy rég nem ment el!”

A Dnieszter vidékén meg így évődik a gazda a vendégsereggel:

Vendégeim, jó barátim,
Mit adjak én nektek?
Ha csak azt a verebet nem,
Mely a kertbe repked?

A bordája kocsonyába,
Feje jó lesz sülve,
Früstök, ebéd, vacsora is
Kitelik belűle.

Ha a gyermek halva születik vagy keresztelenűl hal meg, a néphit azt kivánja, hogy hét éven át szenteltvízzel öntözgessék a sírját, s csak ennek az időnek az elmúltával szabad a szegény kis lelkecskének éjfél tájban a sírjából kikelve, az alvók ablakán kopogtatnia és megkereszteléseért esedeznie. „Krestá, krestá” (keresztséget, keresztséget), – így kiált a szenvedő lélek, s a ki e szózatot hallja, vessen keresztet, mondja el a keresztelésnél szokásos ígéket, és a megtörtént keresztelés látható jeléűl (kreźma) dobjon ki az ablakon egy darabka vásznat. Nagyon érdemes és Istennek tetsző cselekedetnek tartja a nép azt is, ha valaki ilyen módon titokban egy-egy zsidó gyermeket szenteltvízzel hint meg és megkeresztel. Jaj azonban az oly anyának, a ki vétkes mulasztásával vagy cselekedetével a gyermeke halálát okozza. A másvilágon az ilyen anyának az lesz a bűnhödése, hogy minden szombaton újra született magzatát örökké újra meg újra föl kell falnia.

Végtelen gyöngédséggel ápolgatja kisdedét az anya, kinek hű gondozása mellett a kis rutén csemete rendesen elég korán, többnyire már az első év elmúltával elkezdi azokat a szüléknek oly édesen hangzó gyermekszókat gagyogni, melyek közűl ide iktatunk néhányat: a mi szép, az czicza; a csúnya ellenben kaka; az ehető vagy ennivaló papa; az ijesztő wowa; a kutya ciucia; aludni liuliu; a bölcső liulia; Isten és a szentképek bozia; az apának a neve vidékenként djedia (így a Czeremosz mentén), vagy nenio, tato (a Pruth és a Dnieszter vidékén); az anyáé nenia vagy mama; az öregebb ember badika vagy wujko; öregebb nő wujna vagy teta; a pénz dziń; ugrani hopa, stb.

Czeremosz-vidéki népviselet.
Zuber Gyulától

Az anyatejnek a gyermek életére való üdvös hatásáról a nép olyan mélyen meg van győződve, hogy a meghalt csecsemő mellé is tesznek a koporsóba egy viasz csészikébe valamicske anyatejet, abban a hitben, hogy az a kicsikének a másvilágon majd táplálékúl szolgál. De mihelyt a gyermekek kissé fölcseperednek, már jóval kevesebb gondot fordítanak rájuk a szülők. A mint a bölcsőből kikerűlnek, rendesen idősebb testvéreikre bízzák s azokkal együtt, vagy néha egészen magukra hagyva, bezárják őket odahaza, mikor a szülék kimennek a mezei munkára. Ha pedig otthon vannak a szülék, akkor az apróság rendesen szintén minden felügyelet nélkül csúszkál-mászkál szennyes ingecskéjében künn az udvaron. Hogy baja ne essék, az őrangyal gondja, mert a közmondás szerint: Jak dityna pade, to anhel poduszku kłade (ha a gyermek elesik, az angyal vánkost tart alája). Ellenben arra már van gondja az anyának, hogy ha csak lehet, a gyermekével későn este ne legyen házon kivűl, mert ilyenkor a gonoszok könnyen kicserélhetnék a kicsikét. Azt sem engedi meg, hogy minden látogató megnézze a gyermekét, mert nagyon félti a „rosz szem”-től; hogy pedig akaratlanúl is meg ne ígézze valaki a gyermeket, a ki megnézi, háromszor köp, a mi mellé az aggódó anya ezt mondja: Cur paskudnym oczam! (jaj a rosz szemnek!) A gyermeket akár embernek, akár állatnak átlépni nem jó, mert ez a kicsikét a növésben hátráltatja. Ha a viselős asszony többször találkozik olyannal, a ki három kanna vizet visz, kettős vagy hármas ikreket fog szűlni.

A rutén gyermek rendesen már az ötödik évében elkezd némi kis segítségére lenni a szüléinek, kivált a nyájőrzésben. Künn a réten az ilyen kis gyermekek többnyire csapatosan tanyáznak és mindenféle játékkal mulatnak. Ilyen a bújósdi (źmurki), a labdajáték (pyłka), a hintázás (hojdatysja), a „tépd le a farkát” (urwyfist), a botokkal való czélba dobás (dziubki vagy gutki), stb. Nagyon kedvelt a lovasdi játék is (konika hraty), a melynél az egyik gyermek a másiknak a hátán nyargal s e közben ilyen versikét mond:

Elűl nyargal ím egy úr,
Jól üli a nyerget;
Parasztember utána,
Az is lóra termett.

Paraszt után a zsidó,
Ez már lóra nem való;
A kölykei nyomába ,
Mindnek csupasz a lába.

Iskolába bizony vajmi rendetlenűl járnak a gyermekek, a minek azonban kevésbbé ők maguk, mint inkább a szüléik az okai, a kik azért nem valami nagy barátjai az iskolának, mert az megfosztja őket az ingyen bojtártól és a könnyebb házi munkákban való legolcsóbb segítségüktől. Mostanában e tekintetben mégis mintha némi javúlás mutatkoznék, kivált a mióta egy húsz esztendős parasztlegény, az úgy nevezett „mahalai próféta”,* a népnek a pálinkától való tartózkodást, a falusi ifjúságnak pedig a népiskola szorgalmas látogatását prédikálja. Ennek olyan hatása van, hogy mai napság a Pruth vidékén a népiskolák már szinte zsúfoltak.

Mahala falu Czernowitzhoz közel.

Ha a gyermekek a mezőn játszva csigát találnak, ezzel a versikével csalogatják ki a héjából:

Csiga-biga, Palkó,
Dugd ki szarvacskádat;
Krajczárt adok derelyére,
Neked kettőt, nekem kettőt,
Osztozzunk meg rajta szépen.

Legény és leány (parubok, diwka). A mint a fiúgyermek suhanczczá, majd legénykorba serdűlt, a leányka is felnőtt, mind szüléik mellé állnak segíteni nekik azon munkákban, a melyek nagyobb testi erőt és fejlettebb értelmet kivánnak. De micsoda deli, szép alakokat is látni e suhanczok és hajadonok között, kivált mikor társasjátékra vagy tánczmulatságra nagyobb csapatokban gyűlnek össze! A szem alig győz betelni velük és tarka, színes viseletükkel. Az alsó Czeremosz-völgyben a parasztlegény nyáron magas szalmakalapot tesz a fejére s a kalapját páva- meg kakastollal, pántlikával vagy gyöngysorral (giordaný) díszíti. Télen prémes sipkát (kuczma, szapka, kapuca) visel. Bő ránczos ingére tarka kivarrású újjatlan prémes mellényt (keptar) húz s erre ölti a serdak nevű, rendesen fekete, Millie és Zamostie falvakban ellenben fehér, gyapjú köpenyeget. A nadrágja nyáron hófehér vászonból, télen pedig fehér, fekete vagy vörös gyapjúdaróczból készűl és haczi a neve. Télen hosszú szárú csizmát (czoboty), vagy fűzős topánt (czereweki), nyáron pedig bocskort (postoły) húz a lábára. A dereka körűl sárgaréz gombokkal díszes széles bőrövet hord. A kotzmani kerűletben színes gyapjú övet viselnek. Ugyane ruhaneműeket viselik a szabás és díszítés csekély különbségeivel a Pruth és a Dnieszter vidékén is, csakhogy a kalap erre felé alacsony, gömbölyded tetejű és fekete posztóból készűl.

A leányok bokáig érő, hófehér gyolcs inget viselnek, a mely a mellén vagy újjain tarka pamuttal van szépen kihímezve. E fölé öltik a tarka kivarrású, prémes mellénykét, a mely vidékenként hol hosszabb, hol rövidebb. Elég gyakran igen takaros fejecskéjüket szalagokkal átfont dús hajfonat díszíti, a melyre a Pruth és a Dnieszter mentén még alacsonyabb vagy magasabb fej-éket (kóda) is tűznek. A nyakukon és mellükön gyöngy-, kláris- és pénzfűzéreket viselnek (salba, zgarda). Hétköznap fekete gyapjúposztó szoknyát (horbotka), ünnepeken pedig violaszín gyapjú alsó ruhát (fota, rikla) öltenek, a két csipőjükön meg hoszszában rételt színes kendők csüngnek alá. A lábukra bőrczipőt vagy fekete, piros, sárga bőrből varrt czizmácskákat húznak. Nagyobb hidegben a prémes mellényke fölé természetesen ők is felöltik a serdak-ot, vagy a hosszú báránybőr bundát. Télen a leány is tarka vagy fehér kendőt köt a fejére.

Játékok (ihraszki). A fölserdűlt falusi ifjúságnak különféle társas játékai közűl egyik a Dnieszter vidékén honos fűzfa palló-játék (werbowaja doszczeszka), a melynél a leányok körbe fognak egy legényt s egy dalt énekelnek, a melyben a fűzfa-pallón sétáló büszke szép Nastiáról van szó. Nastiának a szeretője Kossowban készűlt szép czipőket visz ajándékba. A dal végeztével a leányok mindegyike arra törekszik, hogy a körben álló legényt átkarolja, s a kinek ez legelőször sikerűl, az kapja meg a díjúl kitűzött piros tojásokat.

A Pruth és a Czeremosz vidékén húsvétkor különösen kedvelik a tojáskocczantás (czokanje) játékát. A kinek a tojása az összekocczantásnál eltörik, az a vesztes; a kié pedig ép marad, az a nyertes, és övé az ellenfél tojása. Ezért a legkeresettebb e játékhoz a gyöngytyúk-tojás, a melynek igen kemény a héja, s ezt ép ezért húsvét táján a többinél jóval drágábban fizetik. A Pruth mellékén meg egy másféle húsvéti játék szokásos; ennél a húsvéti tojásokat egy deszkákból készített csatornácskán gurítják le, s a kinek a tojása gurúltában a legtöbb tojást érinti, az nyeri meg az összes megérintett tojásokat. Ez a kiczkaty játék.

E játékok mind a szabadban történnek. De vannak más, kevésbbé zajosak is, a melyek közűl különösen a halottvirasztásnál szokásosak említendők. Ha a faluban valaki meghal, a legények és leányok este összegyülekeznek a halottas háznál, a hol a virasztás unalmát mesék mondásával, találós kérdések föladásával és társasjátékokkal űzik el. A találós kérdések közűl ime néhány példa: Mély patakmederből kiszállott egy szarka. Mi ez? – A lövés. Erdő mögött, őserdő mögött vörös borjú bőg. Mi ez? – A hegedű. Iczi-piczi fekete, kisasszonyt fölkeltette. Mi ez? – A bolha. Piros szoknyás asszonyt a ki vetkőzteti, sír. – Vörös hagyma. Hegy mered, hegyen erdő, erdőben szakadék, benne fehér emberek? – A fő, haj, száj és fogak.

Lássunk továbbá még néhány társasjátékot. Egy legény egy másiknak a lábai közt kidugja a fejét, s akkor a többi legény mind sorban húz egyet a hátára; ha kitalálja, ki ütötte meg, akkor az illető megy a helyébe. A gyűrűsdi vagy „szem, szem gyűrű” játéknál (perstinczek) a leányok és legények körbe ülnek s egy fonálon lévő gyűrűt tologatnak sebesen körös-körül. A középen álló legénynek el kell találnia, kinél van a gyűrű, s a kinél eltalálja, az váltja őt föl a találgatásban. A gyertyácska (swiczeczka) játéknál égő fenyűszilánkot adnak kézről-kézre, s a kinél kialszik, annak az összes játszótársait sorba kell csókolnia.

Tánczok. Vasárnap és ünnepen, a mint a hegedű (skrypka), czimbalom (cembaly), vagy a csörgős dob (wuzkalo, reszeto) megszólal, legény és leány mind teljes ünnepi díszben a korcsmába, nyáron pedig ki a rétre siet, hogy ott táncz (danec) és énekszó mellett mulasson. A táncz rendesen délután két órakor kezdődik s napnyugtáig tart. A legények előbb magukban kezdik s ezalatt a leányok félre állva nézelődnek. Csak a legény-táncz (rozwodyty danec) után hívja elő mindenik suhancz a maga kedvesét, s csakhamar vigan forog az egész társaság a kör közepén ülő zenészek körűl. A legszokottabb táncz a kolomejka, már ritkább a serbyn és az arkan, a melyet csak a legények járnak. Ez több részből áll s hozzá ilyenféle tánczdalokat énekelnek:

Talpra fiúk, tropota,
Ez a munka, hajaha!
Ördög vigye el a vargát,
Ne kiméld a csizmád sarkát!

A Czeremosz vidékén a tánczot a következő dalokkal kezdik el:

Rajta, kezdjük el a tánczot, Úristen nevébe’;
Mulatságunk’ görbe szemmel a vénség ne nézze.
Rajta, perdűljünk a tánczra vidám nóta mellett,
Rátartós lány a legénynek soh’se tetszett, kellett.
Nowisilki muzsikusok, álljatok a körbe,
Hadd járom jó régi módra, a kedvem’ kitöltve.
„Tánczolj, járjad, a míg győzöd, de ne simúlj hozzám.”
,Pedig a táncz nem is ízlik, ha rám nem dőlsz, rózsám’

A tánczhelyen önti ki epéjét a legény gúnydalokban, hogy valamely lányon vagy vetélytárson boszút álljon.

De a vasárnapi és ünnepi tánczokon kivűl a kaláka (klaka vagy toloká), vagyis az egymást kölcsönösen kisegítő társas mezei munka alkalmával, melyet a rutének többnyire a kisebb ünnepeken végeznek ingyen, csupán viszontszolgálat fejében, szintén tánczol és dalol a munka befejeztével a jókedvű ifjúság. Így pl. a tengeri kapálásánál ezt a nótát éneklik:

A tengeri kapálatlan, a tengeri zöldel;
Szeretőmért fáj a szívem, érte bánat tölt el.
Kapálva a kukoricza, meg is nőtt a szára;
Kedvesemért fáj a szívem, bele van ő zárva.
Úgy hígyj leány a legénynek, mint a sunyi ebnek
Elrabolja koszorúdat s mézes szóval ejt meg.
Kaján kutya, hogyha megmar, írt találsz sebedre;
De ha szeretőd cserbe hágy, nincs ír szégyenedre.

Kukoriczafosztáskor pedig ezt

Ha kiárad a folyóvíz, ág-bog úszik rajta;
Kukoriczánk nem sokára egész le lesz hántva.
Hej! a ruta nem itt nyílik, hanem otthon nálunk;
Menjünk haza gyorsan, fürgén, mert még pórúl járunk
Szedjük össze s vigyük innen hamar sátorfánkat,
Üregeink odahaza türelmetlen várnak.
Kérdezik a szomszédságot, nem láttak-e vajjon?
„Gyerekeink tánczba mentek s még sincsenek itthon.”

Hasonló módon mulat a felnőtt ifjúság a fonóban is (na weczernycach) a hosszú téli estéken. E fonóházi összejöveteleket rendesen valamely olyan özvegyasszonynál tartják, a kinek eladó leányai vannak. A leányok szorgalmasan fonogatnak, a legények tréfálkoznak, dalolnak, mesélnek, találós kérdéseket adnak föl egymásnak.

A rutén népdalok száma igen nagy, mert Bukovina ruténjei minden alkalommal énekelnek: az anya a bölcsőnél dallal csitítja el kisdedét; a keresztelő, akármiféle vendégség, tánczmulatság, mezei munka nem eshetik meg dalolás nélkül; s otthon, avagy szülőföldjétől távol, jó vagy rosz napjaiban örömét vagy bánatát mindig és mindenütt dalba önti e nép s dalban mondja el.

Szerelem és jóslás. Az említett társas összejövetelek alkalmával, táncz, nóta és játék közben a két nembeli ifjúság hamar lángra lobban egymás iránt s a szerelem édes fájó érzelme belopódzik leány, legény szívébe. Azonban csak ritkán történik, hogy a rutén parasztok közt igaz szerelem fűzzön az egész életre szóló köteléket. Bukovinában a parasztnép mezőgazdaságból és baromtenyésztésből élvén, kivált a módosabbja lehetőleg vagyonos legényt keres és szemel ki eladó leánya számára. Így aztán a leánykérésnél rendesen a szülék akarata a döntő, nem pedig a leány vagy a legény szerelme. Valamivel mégis szabadabb a legény a választásban, mint a leány, mert emez többnyire egészen a szüléi határozatának kénytelen magát alávetni.

Épen ezért a rutén hajadon nem puszta kiváncsiságból folyamodik mindenféle szerelmi varázshoz és jóslához, javas asszonyok és bűbájosok tanácsához, hanem azért is, mert ezeknek a jóslásában a sors döntését látja, a melyben sokszor teljes megadással megnyugszik. A legtöbb falusi leány első kérdése természetesen az: lesz-e és hány kérője? Ennek a megtudása végett Szent András napja előtti estén a fás kamarában kendermagot szór szét s az alsó ruháját (horbotka) a kiszórt magvakon végighúzva, így szól:

András, András, neked szólok,
Kendermagot hintek, szórok
Mondd meg nekem izibe’,
A fejem ki köti be?

A hány mag tapad a ruhája széléhez, annyi kérője lesz a következő évben. Ha a leány arra kiváncsi, hogy a falunak melyik végéről megy majd érte a kérője, András előtti este a csizmáját átdobja a kaliba tetején, s a merre esik a csizma nyílása, arról jön a kérő. Ez este minden leány két galuskát készít: egyet kenyérből, a mely őt magát, s egy másikat vajból, a mely meg a kedvesét jelenti; aztán leteszi mind a kettőt s beereszti a macskát a szobába; a melyik galuskát a macska előbb kapja be, kettejük közűl az lép előbb házasságra. Vagy leányok többen egy sütőteknőbe teszik s aztán jól összerázzák színes gyapjúöveiket (bajurki, pojasy). A melyiknek az öve a rázogatásnál legelőször kiesik, az megy legelőször férjhez. Ólmot is öntenek s az öntött ólomdarabok különös alakúlataiból is jósolgatják jövendőjüket. Így, ha az öntvény keresztalakú, akkor a leány meghal; ha ellenben virághoz hasonló, akkor férjhez megy. Az ablakok alatti hallgatódzás is szokásos. Ha ilyenkor véletlenűl épen a „menj” szót hallja meg a leány, akkor főkötő alá kerűl; ha ellenben „maradj” vagy „ülj” az elkapott szó, akkor bizony még otthon marad. Hogy az ura gazdag avagy szegény lesz-e, azt úgy véli a leány megtudhatni, hogy behúnyt szemmel oda megy a búzakazalhoz s kihúz belőle egy szálat; ha annak a kalásza szép teljes, akkor gazdag lesz a férje; ha ellenben üres, akkor szegény. A kerítés karóit is végig olvassák éjjel egészen a kilenczedikig, így szólván: „Nem az első, nem is a második” és így tovább, a kilenczediknél aztán így kiált a leány: „Ez az enyém”, s azt aztán fonállal körűlköti. Másnap reggel megnézik az így megjelölt karót, s ha kérges, akkor gazdag lesz a leány jövendőbelije, ha kopasz, akkor szegény. A hajadon a fésűt, a melylyel Szent András előtti este megfésűlködött, egy gombolyag nyers fonálba göngyöli be s aztán a párnája alá dugja, hogy álmában föltárúljon előtte a jövője. Ha pedig a leány pontban éjfélkor anyaszűlt meztelen oda áll a tűkör elé, meglátja benne a vőlegényét. Még egy ilyenféle jóslás érdemel említést. Az asztalra egy keresztet, egy koszorút, meg egy bábut tesznek s aztán mind a hármat befödik egy-egy tányérral. A leány, a ki ez alatt nem volt benn a szobában, most belép s találomra fölemeli az egyik tányért. Ha a kereszt fölöttit emeli föl, akkor a jövő esztendőben meghal, a koszorú pedig házasságot, a bábu anyai örömöket jósol, illetőleg a leány szégyenét jelenti, ha időnek előtte következik be, a mire czéloz. Karácsony estején a leányok az ünnepi vacsoránál használt s az asztalról letakarított kanalakkal kimennek az udvarba s összecsörgetik a kanalakat. A mely irányból erre kutyaugatás vagy kakaskukorékolás hallatszik, arról várhatják a kérőjüket.

E jóslásokon kivűl a rutén leányzó még több varázslást is tud, a mivel a legényt maga iránt szerelemre gyúlaszthatni vagy már föllobbant szerelmét állandóan ébren tarthatni véle. Soha sem jár a nélkül, hogy az övében a liubestok (Levisticum offic.) vagy liuby mene (szeress engem) nevű fűvecskét ne viselné, mivel erről azt tartják, hogy magához vonja a leány kedvesét. Viszontszerelem gerjesztése végett nagycsütörtökön sebesen folyó víz partjára megy a rutén paraszt leány s ez igéket mondja:

Jó vizecske, Jordán vize,
Mossad a két partot, mossad;
Harmadikúl a szigetet,
Negyediknek moss engemet,
Engem, szegény bánatosat.
Asszonyboszú, férfiboszú,

Legényboszú, leányboszú
Ellen moss meg engem.
Jó vizecske, folyó vize,
Hozd ide a rózsám;
Éte, nyugta, álma veszszen,
Míg el nem jön hozzám!

Boszorkányság hírében álló javasasszonyokhoz is elég gyakran folyamodik a hajadon tanácsért. Ime egyik a szokottabb varázsszerek közűl: A javasasszony (czariwnyca) szentelt vizet önt egy tálba s abba mártott bazsalikomfűvel (Ocymum basilicum, ruténúl: zwassyliok) lemosogatja a szobában lévő szentképeket. A leány derékig meztelenre vetkőzve áll előtte, s erre a javas a szenteltvízzel megmossa őt, mi közben ezeket a varázsigéket mondja: „Én (a leány neve) a templomba mentem, a jobb kezemben keresztet, a bal kezemben bazsalikomot vittem. Találkozott velem három bűbájos asszony, három nagy rágalmazó; ők leköptek, leköpdöstek (pfű, pfű, pfű) s azzal odább mentek. Én ott álltam, mint a víz közepén és könyörögtem az édes Jézushoz, az Isten-anyjához és Szent Miklóshoz. Akkor ezek arra jöttek és elmondtam nekik a bajomat. Erre ők lemostak engem a Boldogságos Szűz a mellemig (itt a javasaszszony a leány mellét mossa), Szent Miklós a hónam aljáig, Jézus egész az övemig. Ennekutána bementem a templomba, a hol a szentek és az emberek mind az én szépségemet csodálták. Azt kérdezték egymástól: Ki ez a szépség, a ki itt jön; grófné avagy papné (popadja)? Nem, hanem a (itt a leány nevét mondja).” Ezzel véget ér a lemosogatás, a leány a patakba önti a megmaradt vizet és azzal a szent meggyőződéssel megy haza, hogy immár a falu valamennyi legénye mind érte fog bolondúlni. Kedvelt bájoló szer a denevér is, a melylyel így bánnak el: Megfogják, vászonba göngyölgetik, a melyen apró likacsok vannak. Aztán az így begöngyölt denevért az erdőben hangyabolyba rejtett bögrébe teszik, s ott hagyják, míg a hangyák az állat összes lágy részeit föl nem emésztik. A denevér csontvázából a leány kikeres két kis csontocskát, a melyeknek az egyike villaalakú, a másik meg olyanforma, mint az embernek a behajlított kezefeje. Ha a leány azt akarja, hogy valamely legény őt megszeresse, emezzel a csontocskával titkon magához húzza; ha pedig nem szívesen látja valamely legény udvarlását, akkor a másik csontocskával ellöki magától.

Pruth-vidéki rutének.
Zuber Gyulától

Leánykérés, eljegyzés (swátanje, zarúczyny). A szülék beleegyezése nélkül, mint már említettük, a rutén nép ifjai nem igen köthetnek házasságot, még pedig már csak azért sem, mivel a szülék adják az új pár- önálló gazdálkodásához alapúl szolgáló hozományt (wíno). Bukovinában a legény szabály szerint nem igen házasodik 24-ik évének betöltése előtt; a leányt azonban már 17 esztendős, sőt a Dnieszter vidékén olykor már 14 éves korában férjhez adják. Ifjabb leány a nénje előtt soha sem mehet férjhez, ifjabb legény a bátyja előtt nem nősűlhet; de öcs a nénje és húg a bátyja előtt igen. Hülyék és nyomorékok nem jönnek számba.

„Anyjuk, meg szeretném házasítani (oźenyty, zakútaty) a fiunkat”, – mondja az apa a feleségének, s mihelyt a szülék a házasúlandók sorába lépett legénynek (parubok, łegin) hozzá illő leányt szemeltek ki, családi tanácsba hívják össze a rokonságot és a szomszédokat, a kiknek sorából kiválasztják a kérő násznagyot (stárosta). Ez rendesen a legény valamely közeli rokona, éltesebb bátyja vagy sógora; ritkább eset, hogy maga az apja vállalja el a kérő tisztét. Egy második, nem egészen helyesen szintén stárostá-nak nevezett „tanú” csatlakozik az előbbihez és így mennek el együtt a kiszemelt leány szüléinek a házához. Ott azonban nem állanak elő mindjárt a menetelük czéljával, hanem előbb hosszú és kacskaringós bevezetést kezdenek az időjárásról, a várható aratásról, stb., s legfölebb távolról czélozgatnak arra, hogy „milyen szép egy pár lenne a kendtek leányából meg a mi fiunkból”. A leány apja erre néhány napi gondolkodási időt kér s ennek utána ismét meghívja magához a háztűznézőket. Ez már jó jel és azt következtetik belőle, hogy az ajánlat szíves fogadtatásra talált. A gondolkodási idő elteltével megint megjelennek a kérők, hogy a várható hozomány felől „nézelődjenek” (na obzoryny), s most már határozottan megkérik a leányt, mire rendesen kedvező választ kapnak, s erre a leányt is megkérdik formaság kedveért, vajon beleegyezik-e a szüléi szándékába, s minthogy e kérdést a mellékszobában rendesen az anyának jó szóval történő, de olykor fenyegetéssel is támogatott rábeszélése előzte meg, a leány közönségesen nem is vonakodik beleegyezni.

Pár nap múlva a kérőkkel együtt már a legény szüléi is elmennek a lányos házhoz, a hol ekkor megtartják a słowo-t, vagyis a „szóadás” áldomását, a melyet a nép már valóságos eljegyzésnek tekint. Ott állapítják meg a hozományt és a jegyesek mindkét részről való rokonai közt kiosztandó ajándékokat, továbbá hogy mind a két részről egy-egy zenészbandát fogadnak, meg hogy ki-ki mennyi vendéget hí meg. Ha végűl a menyekző napját is kitűzik, akkor az eljegyzés fölbonthatatlannak tekintendő. Egyoldalú, önkényes fölbontása ez eljegyzésnek sulyos következményekkel járhat, nemcsak azért, mert a hibás félt a falu bírája kártérítésre itélheti, hanem azért is, mert az ilyen féllel aztán mások nagyon őrizkednek hasonló alkuba bocsátkozni.

A következő három-öt hét alatt, a míg az egyházi kihirdetések megtörténnek, folynak a lakodalomra való több rendbeli előkészűletek. A vőlegényes és a menyasszonyos házat kitatarozzák s kimeszelik, ajándékokat vásárolnak, a sok enni-innivalót beszerzik, a minek a gondját egy tapasztaltabb nőrokonra vagy ismerősre bízzák, kinek „szakácsnő” (kucharka, zapiczna babka) a neve. Mikor már a muzsikusokat is megfogadták külön-külön mind a vőlegény, mind a menyasszony háza számára, akkor a különféle menyekzői tisztségek betöltésére kerűl a sor. A már említett stárostán és annak tanúján kívűl még egy násznagyot (batko) és nászasszonyt (matka) is választanak az atyafiság legtekintélyesebb tagjai közűl. A kotzmani kerűletben és a Dnieszter vidékén a batkó-t a vőlegény, a matká-t a menyasszony választja; a wiźnitzi kerűletben pedig épen ellenkezőleg; sőt igen ritkán az is előfordúl, hogy csak két férfi- vagy két nőrokon az esküvő tanúja. Vőfélyekűl (druźba) a vőlegény a jó pajtásai közűl szemel ki kettőt; a menyasszony meg két legjobb barátnőjét választja nyoszolyóleányoknak (druźki). A lakodalom alatt a mulatság élénkítéséről ú. n. jókedvű menyecskék (swaszki) gondoskodnak, a kiknek különösen a dalolásba nem szabad belefáradniok. Egy kis leányt gyertyavivőnek (świtewka), egy kis fiút pedig kodasznak tesznek meg, a kinek az a tiszte, hogy a menyasszonyos házba való bevonúlásnál a menetet bezárja. A menyasszonyt és a vőlegényt kisérő nyalka ifjakat bojároknak nevezik.

A lakodalom (wesiljé) rendesen három-négy napig tart a ruténeknél, s 1. az ú. n. előnapból (zawódeny), 2. a tulajdonképeni menyekző (sljub) napjából, 3. az utó áldomásból (propij) és 4. a nevető vidámság (śmijíny) napjából áll.

Az előnapon (zawódeny) állítják egybe ünnepi szertartásos módon a menyasszony és a vőlegény házánál a mátkapár menyekzői díszét. A menyasszony számára aranyozott télizöld-levelekből (Vinca minor) fejszalagot varrnak s azt a kalpakjára tűzik; vagy mint a Czeremosz vidékén, a hol kalpakot nem viselnek, télizöldből, aranypitykékből és szalagokból, ezüstpénzekből és fokhagymából korona alakú fejdíszt készítenek neki, a mely alá ruta-leveleket tesznek. Két olyan asszony varrja e fejdíszt, a ki még az első urával él, s e munka közben ezt éneklik:

Isten áldja apád, anyád veled együtt,
Hogy menyasszony-koszorúdat megköthessük.
Jó anyuska, adj tűt, selymet, hogy hadd öltsek
Leányodnak nászfüzérbe télizöldet. –
Télizöldes koszorú,
A városba’ vettelek,
Ládikámba tettelek;
De ott tovább nem hagyhatlak,
Téged búsan elsiratlak. –
Erdő, virúlj mindig újra,
Hisz te adtad koszorúba
E három szál télizöldet.
Tél hidege, nyár melege,
Meg ne árts a télizöldnek.
Tél haván zölden virúljon,
Kikeletkor kéken nyiljon!
Húzzátok rá, jó zenészek,
Koszorúnk is mindjárt kész lesz.

A vőlegény számára aranyozott télizöld-levelekből rózsát fűznek össze, a melybe szintén ezüst pénzeket és minden rontás, ártó bűbáj ellen fokhagymagerezdeket tüzdelnek keresztben. E kokárdát a prémes kucsmája jobb oldalára tűzi, mert akár télen, akár nyáron van az esküvő, ez alkalommal mindig kucsmát tesz a vőlegény a fejére. Ezt a rózsát vagy kokárdát is olyan asszonynak kell varrnia, a ki még az első urával él. Összetüzködése közben ezt dalolják:

Vörös tenger föl nem zúdúl,
Ha nem fürdik a nap benne;
Menyasszonyért a vőlegény
Majd elég, úgy eped, szegény.

Két himpáva toporzékol,
Két fitestvér a városba
Selymet venni megy sebesen,
Koszorúba kell a selyem.

Két gácsér is tipeg-topog;
Városba ért a két legény,
Hozott selymet, aranyfüstöt,
Koszorúba szép ezüstöt.

A mint a két fejdísz elkészűlt, fölteszik a koszorút a menyasszony, a kokárdát a vőlegény fejére, de előbb a szüléik háromszor sóval és kenyérrel érintik a mátkapár fejét. Erre egy imitt-amott fehér, piros és sárga tollakkal ékesített fenyűfácskát állítanak az asztalra, a melyről azt tartják, hogy az ősszülők bűnbeesését példázza; ennekutána pedig a vőlegény és a menyasszony elmennek a faluba, hogy ki-ki a maga vendégeit meghíjja a lakodalomra.

A menyasszonyt ez útjára a két nyoszolyóleánya is elkiséri, kik a Dnieszter vidékén az egyik kezükben lenbokrétát visznek, a másikat pedig vászonkendőbe (szereńka) bugyolálják. A vőlegényt is kiséri egy vagy két vőfély s ezek egyike (a Pruth vidékén) kendőn lógó kalácsot (kołacz), a másik pedig vászonkendőcskével körűlfont botot visz. A meghívás akként történik, hogy a vőlegény, illetőleg a menyasszony a meghivandónak egy kalácsot nyújtva át, így szól: „Kérik kendteket az édes apám, meg az édes anyám, és én is kérem kendteket, jőjjenek szívesen a lakodalmamra, egy kis kalács-evésre”. Ehhez a nyoszolyóleány, illetőleg a vőfély ezt teszi hozzá: „Bácsi és a felesége, a menyasszony (illetőleg a vőlegény), meg én is arra kérem kendteket, stb.” Ha pedig árvagyermek a meghívó, akkor a meghívás így szól: „Kérik kendteket a bátyáim és nénéim, nagybátyáim és nagynénéim, stb.”

Dnieszter-vidéki rutének.
Zuber Gyulától

A meghívások elvégeztével a meghívók haza térnek, s ott este felé a falusi ifjúság zeneszó és a jegyespártól adta pálinka mellett mulat. Utóbb párosával bemennek a nagy szobába (chata). Ennek a bevonúlásnak zawodeny (a házba való bevezetés), vagy zaczynajnycia (a kezdet). a neve. A menyasszonytól a legények búcsúzóúl csillagokká összevarrt és aranyfüsttel bevont télizöld-leveleket kapnak, hogy azokat kokárdáúl föltűzzék. Ezen az estén választja ki a menyasszony és a vőlegény a maga díszkiséretét, úgy nevezett „bojár”-jait s ezeknek a kalapjait is aranyozott télizöld-levelekkel ékesítik föl. A két lakodalmas ház közt azonban ez estén csak annyi érintkezés van, hogy a swaszki néven már említett víg menyecskék énekszóval elviszik a vőlegény házába a hímzett inget és a keszkenőt (szerenka), melyet a menyasszony a vőlegényének nászajándékúl adni köteles. Viszont a vőlegénytől más asszonyok a menyasszonyhoz viszik a sárga csizmát és a szokásos darab fínom gyolcsot (rantuch vagy pokrywało).

A tulajdonképeni menyekző (sljud) napján reggel a vőlegény és a menyasszony a templomba menetre készűlődik. Mind a két háznál egybegyűlnek a bat’ko, a matka és a többi vendégek, kik közűl a férfiak két-két kalácsot, fél oka pálinkát vagy egy kevés sót, a nők egy-egy tyúkot visznek ajándékba. Utóbbi időben azonban a Bukovinában mind jobban terjedő mértékletességi mozgalom következtében a lakodalmakat már majdnem mindenütt pálinkaivás nélkül tartják. A szoba közepére falóczát állítanak, a melyen a szülék foglalnak helyet s kezükben sót és kenyeret tartanak. Lábuknál egy zsúp szalma van kiterítve, arra pedig daróczot borítanak, melyre egy vánkost tesznek. Erre térdel a menyasszony, illetőleg a másik háznál a vőlegény, mire a legtekintélyesebb nászvendég a következő búcsúztatóba kezd: „Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében, Amen. Ez a gyermek itt letérdelt és meghajtja fejét az atyai szék előtt, az Úristen előtt, a legtisztább Szűz, a fényes világ, a szép atyafiság, a tisztes asztal, az Isten adományai előtt; apja és anyja, bátyjai és nénjei, a násznagy és nászasszony, nagybátyjai és nagynénjei, összes rokonai, minden szomszédai előtt és ti előttetek, tisztes keresztények; meghajol előttetek, mint a viaszgyertya a templomi szentképek előtt. A szövétnek világít és lobog és leveri az ellenséget lángjával. Ez a gyermek pedig bocsánatot kér: legelőbb is az Úristentől, aztán meghajol előttetek és bocsánatot, áldást kér tőletek; áldjátok meg mindnyájan, jámbor keresztények, boldogsággal és egészséggel, hosszú élettel és jólléttel; kisérjétek szerencsés órában életének hosszú útjára. Ime, másodszor is kéri e gyermek bocsánatotokat és áldástokat; harmadszor is kéri,” stb. Mindenik kérésre ezt felelik a jelenlévők: „Isten bocsásson meg neked, Isten áldjon meg!”

Mielőtt a menyasszony és a vőlegény a szülei házból távoznék, hogy külön-külön mindenik a maga kiséretével a templomba menjen, búzával hintik meg őket. Útján a menyasszonyt a két nyoszolyóleány, a nászasszony, az egyik swaszka és bojárjai, a vőlegényt pedig a vőfélyek, a násznagy, a świtewka és díszőrsége (bojárjai) kisérik. Mind a két menet elején a bojárok haladnak, az utánuk menő kocsik elsején pedig a fenyűfácskát viszik. A templomba menés közben zenekiséret mellett ezt éneklik:

Hová leszen útunk má’ ma?
Erdő, berek vadonába?
Erdőn, berken ma nem leszünk,
A templomba igyekezünk.
Tenger habját nem csapkodja,
Menyasszonyunk sír zokogva;

Apját kéri keseregve
Apám, édes, drága lelkem,
E tengerből ments ki engem!
„Lányom, ha ezt megtehetném!
Másé vagy már, nem az enyém,
Urad, a ki elvesz, nem én.”

A templom előtt mind a két menet találkozik. Benn az oltár előtt történik az esküvő, a melynél előbb gyűrűt cserélnek, aztán a menyasszony és a vőlegény fejére fölteszik a koszorúkat, mialatt künn pisztolyokat sütnek el, benn pedig erre az oltár körűljárása következik, miközben az új pár fejére czukordarabkákat és mogyorót szórnak. Az esketés hivatalos tanúi az első násznagy és a nászanya. Mikor a jegyespár az oltár elé áll, egyik a másiknak a lábára igyekszik lépni, mert azt hiszik, hogy a melyik a másiknak a lábára hág, az fog a másikon a házaséletben uralkodni.

Mikor a menyasszony már a kapu felé közeledik, a bojárok ezt a dalt hangoztatják:

Édes anyám, jőjj előmbe
Szépen fonott kalácsokkal,
Jőjj előmbe jó szándokkal.
Vagy nem akarsz köszönteni,
Honnan jöttünk, megkérdeni?

Honnan jöttünk, mit csináltunk,
Közel-e, vagy messze jártunk?
Pedig szerencsével jártam,
Mindjárt férjet is találtam.

A szülői házba való bevonúlásnál a menyasszonyt is, a vőlegényt is kalácscsal és sóval fogadja az anyja. A násznép az elől vitt fácska után párosával megy be a házba, előbb azonban a menet elején haladó vőfély a botjával keresztet vet az ajtófélfára, mi közben ezt éneklik:

„Hoza, hoza, hoza-sza”,
El ne vesztsük a „kodasz”-t
Vessünk neki pár garast,

Vegyünk neki paripát;
Megérdemli a kis legény,
Hogy ne járjon gyalog szegény.

Ez alatt a kodasz, vagyis a menet végén sereghajtóúl szereplő kis fiú, egy kendőbe burkolt kővel keményen ütögeti az ajtófélfát.

A mint a menyasszony a szobában az asztal mögé kerül, a vendégek a búcsúztató nótát dalolják, a mely így szól:

Most jön menyasszonyunk
Esküvőről vissza,
Asztal előtt magát
Meghajtja nagy sirva:
Asztal, édes asztalom,
El kell válnunk, el bizony!

Jó anyámtúl el kell válnom, –
Bánat ül a bárving-ágon.
Labdarózsát ne bántsátok,
Édes apja, édes anyja,
Most lesz tőle búcsúzástok.

Erre, mint a vőlegény házában, itt is lakomához telepednek a vendégek. Az asztalnál a menyasszonytól jobbról-halra a nyoszolyóleányok ülnek. A lakoma után ezek a menyasszony fitestvéréhez fordúlnak, a ki a mulatság rendezője, s e versikével nógatják a táncz megkezdésére:

Vőfély, galambom,
Ha már ide hoztál
Ebbe a jó házba,

Vezess ki, de mindjárt,
E ház udvarára,
Hadd perdüljünk tánczra.

S így vidám mulatozással töltik az időt a vőlegény érkeztéig, a ki, míg a saját vendégei eszem-iszommal vigadnak, megteszi a menyasszony hazavitelére a kellő készűleteket. A menyasszonyért rendesen este felé indúl az ünnepélyes menet, a melynek elején a vőlegény megy barátai és a zene kiséretében. Mögöttük néhány kocsi következik; az elsőn a nászasszony, a świtewka és a swaszkák ülnek. Utánok következnek a többi vendégek, a kiket már a słowo-ivás alkalmával elrendeztek, még pedig úgy, hogy egy-egy kocsin mindig páratlan számban üljenek, a mi a menyasszonynyal való visszatérésnél párossá kerekedik ki. A mint a menyasszonyos ház elé érnek; a vőlegényt sóval és kenyérrel üdvözli az anyása.

Egyelőre azonban a vőlegény még a kapu előtt marad kisérőivel együtt s maga helyett a kérő násznagyot és a vőfélyt küldi be a házba alkudozni. Amaz a vőlegény nevében egy aranyfüsttel fölczifrázott kalácsot ád a menyasszonynak, kit a nyoszolyóleányoktól pénzen vált ki. A menyasszony átveszi a kalácsot, keresztet vet magára s aztán a kalács közepén lévő lyukon keresztűl a négy világtáj felé tekint, majd pedig ő is hasonló kalácsot küld ki a vőlegénynek viszonzásúl.

A mint a vőfélyek belépnek, a vendégek e dalba kezdenek:

Bánat ül a bárving-szálon,
Messze földről sólyom szállong.
Sólyom száll a messzeségből;
Fecskék innen elszálljatok,
Sólymok elől tágítsatok!

Az asztalnál ülő nyoszolyóleányok azonban a vőfélyekkel ingerkedve ezt, éneklik:

Bánatos a bárving szála,
Szépen ragyog a hold rája;
Vőfélyek itt sürgölődnek,
A zsebükben pénzt csörgetnek,
Véle minket vesztegetnek.

S ez alatt a vőfélyeknek mindaddig aprópénzt kell egy tányérba dobniok, míg a nyoszolyóleányok a váltságdíjat meg nem eléglik. Ennek jeléűl fölkelnek a menyasszony melletti helyeikről.

Most a vőlegény a ház ajtaja elé megy vendégeivel. Elől a kérő násznagy a fácskával és az egyik vőfély. A küszöbön a menyasszony atyja, a swat, a kezében pálinkás palaczkot tartva várja a vendégeket. „Jó napot, swat”, mondja neki a stárosta, a mire ez a felelet: „Adjon Isten kendteknek jó egészséget!” Erre a násznagy: „Merre vezet az út a kendtek házába?” Ekkor a gazda előbb nem a kellő irányba mutat, s csak a kérdés harmadik ismétlése után, mikor már valamennyi vendégét megkinálta pálinkával s azok már a ház előtt tánczra kerekedtek, akkor vonúlhat be a vőlegény a házba. (Ez a szokás kivált a Czeremosz völgyében). A vendégek párosával kézenfogva és énekszóval mennek be. A stárosta, kinek ez alkalommal a köpenyét tarka kendő éhesíti, vagy fehér kendő van a dereka köré övezve, az asztalról leveszi a menyasszonynak tollakkal díszített életfácskáját és a vőlegényét teszi helyébe. Azután a vendégektől nyomon követve háromszor körűljárja az asztalt. Ez alatt a menyasszony az előtte lévő kalácsokra hajtja fejét s könyhullatással búcsúzik a szülői háztál. A vőlegény a háromszori körjárat közben, valahányszor elmegy mellette, mintegy vigasztalásúl, a kezében lévő keszkenővel fölemeli a fejét. A hármas körjárat után a vőlegény a menyasszony bal felén lévő díszhelyre ül s e közben abban mesterkedik, hogy a mátkája ködmönének a csücskét maga alá kerítse s így magának a házaséletben a fölötte való uralmat biztosítsa. A vőlegénytől balra a vőfély ül, a ki most már három kendővel ékeskedik, melyek egyikét a menyasszonytól, a másik kettőt pedig a nyoszolyóleányoktól kapta. A vőfély mellett van a kiadó násznagynak meg a nászasszonynak a helye, a kik szintén egy-egy kendőt kapnak ajándékba a menyasszonytól. Az új pár mögött áll a świtewka s azt a két égő gyertyát tartja a kezében, melyekkel a vőlegény és a menyasszony az oltár előtt állottak. Tovább jobbra-balra a többi vendégek helyezkednek el tekintély és kor szerinti rendben és sorban. A lakoma után a kiadó násznagy azt a darab finom gyolcsot, a melyet előtte való napon küldött volt a vőlegény, előveszi és átadja a menyasszony bátyjának, a kitől a vőlegénynek szintén meg kell előbb vennie a mátkáját legalább egy zsebkéssel. A menyasszony bátyja a rantuch vagy pokrywało nevű kendőt két pálczikára tűzve fölemeli s aztán a menyasszony fejére ereszti le s ezzel asszonynyá avatja A kotzmani kerűletben e szertartás után következik a vőlegény rokonainak megajándékozása.

Erre még egy kis tánczmulatság következik, a mely után végre az elmenetelre kerűl a sor. A menyasszony ingóságaival töltött nagy ládát (skrynia) fölteszik arra a kocsira, a melyen a świtewka és a swaszkák ülnek. A vőlegény az indúlás előtt még hármat suhint egy vesszővel a menyasszonynak párnával födött hátára annak jeléűl, hogy ezentúl ő az ura, aztán felül vele a kocsira s azzal haza hajtatnak az egész násznéppel együtt, mely az úton alkalmi dalokat énekel. Azonban más úton mennek, mint a melyen jöttek, hogy a menyasszony, ha netán meg akarna az urától szökni, haza ne találjon a szüléihez, – így tartja a szokásmondás. A mint a menet a vőlegény házához ér, a kapu előtt ezt danolják:

Hej nász uram, nyiss ablakot,
Bocsásd be a fényes napot;
Nászasszony a kaput tárja,
Deli menyét alig várja;
Félre azzal a závárral,
Jövünk az új házaspárral.

A bojárok leszedik a szekérről a menyasszony ládáját, ágyneműjét és egyéb holmiját s behordják a házba, a mi után a vendégek, a menyasszony nászfácskáját vivő stárosta vezetése alatt egymást kézen fogva énekszóval bevonúlnak az új házasok otthonába, a hol az örömszülék sóval és kenyérrel üdvözlik gyermekeiket. Az új pár a díszhelyre ül, a mely a ház keleti falánál van, hogy nyugatnak nézzenek. A vőlegény mellett balról az első vőfély s utána érdem szerinti sorban a többi vendégek következnek. A Czeremosz vidékén a menyasszony csak ilyenkor osztja ki a vőlegény családja tagjai és a cselédek közt a nekik szánt ajándékokat, többnyire a háziipar s a maga keze munkája termékeit. Erre megint lakoma és táncz kezdődik, mélynek végeztével a nászasszony az új párt a kamarába kiséri, mire a vendégek is haza mennek.

Másnap a vendégek az új férj házában még egyszer összegyülekeznek az úgy nevezett propij (utóivás) lakomájára, melyben már az új menyecske rokonai is részt vesznek. A násznagyot és nászasszonyt e lakomára a vőfélyek és a swaszkák ünnepélyes követsége híjja meg egy-egy kalács átnyújtása mellett, és ép oly ünnepélyesen s énekszóval történik az átkisérésük is. A mint e díszvendégek megérkeztek, a többiek az asztalhoz telepednek, miközben ezt éneklik: „Minden jól és rendben volna, csak az ifjú pár itt volna.” Erre a vőfély az új házasokért megy, a kik az asztalhoz ülnek s most már az ifjú menyecske kinálja a vendégeket pálinkával, a miért a férfiaktól pénz ajándékot, a nőktől pedig keszkenőket s más efféléket kap. A vendégek azonban sokszori kinálást várnak; a nélkül nem is akarnak enni. Búcsúzásúl hálaadó dalt énekelnek. A Pruth vidékén e nap estéjén póznákra tűzött szalmacsutakokat gyújtanak meg.

A menyekző negyedik napjának a „nevető vidámság” (śmijiny) a neve, de ezt ma már csak nagy ritkán tartják meg. E napon az ifjú pár a férj rokonaival meglátogatja az asszony szüléit, kiknél megint eszem-iszom van, a melylyel a lakodalmi ünnepek végre befejeződnek.

Férj és nő. A házasok (férj = czołowik, muź; nő = źinka, gazdynia) sokkal egyszerűbb ruhában járnak, mint a nőtlenek és hajadonok. A férjes nő a fejét hófehér kendővel (rucznyk, peremitka) födi be, melynek a tetejére kócz-gombolyagból egy kis dudorodást (kerpa) csinál. Odahaza színes kendőt, vagy (mint pl. a kotzmani kerűlet néhány községében) piros fezt is visel.

Az asszonynak bizony nem valami irigylésre méltó sorsa van. Azzal a három jelképes csapással, a melyet a szülői ház elhagyása előtt a menyasszony hátára mér a vőlegény, csakugyan alárendelt helyzetbe kerűl az asszony a férje irányában. Erre czéloz, még pedig elég gyöngédtelenűl a rutén közmondás is, a mely azt tartja, hogy a „veretlen asszony olyan, mint az életlen kasza” (źinka nebyta, jak kosá neklepana). Sőt a Czeremosz vidékén a férj a feleségét olykor nem is nevezi a nevén, hanem csak ceszja (ez), vagy czeliadýna (a cselédséghez tartozó) szókkal illeti. Ugyane tájon a paraszt rendesen úgy szólítja a Feleségét, hogy a keresztneve elé oda teszi a nia szócskát, melylyel az állatokat szokás biztatni. A tánczos is olykor csak egy füttyentéssel szólítja föl a párját. A rutén asszony elhalálozását az ura a papnak néhol e szókkal jelenti be: „A cselédségemhez tartozó elpatkólt.” A rutén nő, sajnos, még ma is abban a rabszolgai helyzetben van a népnél, mint ezredévvel ezelőtt. Erre czéloznak az ilyenféle közmondások is: „Hosszú haj, rövid ész.” „Magasabb a kucsma, mint a konty” (tulajdonképen a kóczból való kerpa). Ez azonban még sem az egész rutén népnél van így.

A rutén asszony, úgy látszik, soha sem gondol a válásra; a férj olykor maga biráskodik, s ha az asszonynyal egyáltalában nincs megelégedve, el is kergeti a háztól. Ha azonban kiderűl, hogy az asszony nem volt hibás, a falu birája a férjet bezáratja. A mely férj a feleségét igaz ok nélkül bántalmazta, fájdalom- és hallgatásdíjjal megvásárolhatja az asszonytól, hogy ne menjen panaszra. A hűtlen asszonyt rendesen mindjárt a vétke kitudódása után jól helybenhagyja az ura. A csábitóra pedig a férj és barátai jókora fütykösökkel fölfegyverkezve mindaddig leskelődnek, míg egyszer jól el nem páholhatják, sőt sokszor vérbe-fagyva hagyják.

A háztartás és a gazdaság gondja a két hitves között megoszlik. Eleinte, míg az új házasok a férj szüléinél laknak, az ifjú pár, de különösen a fiatal asszony teljesen alá van rendelve az öregeknek. Egyetlen kis szobácskában (chatczena) húzódnak meg, és ha külön háztartásuk van is, egészen a szülék felügyelete alatt állnak s mindent az ő tanácsaik szerint kell tenniök. Csak mikor a fiatal férj a szüléitől kapott telken a saját kunyhóját fölépítette, akkor kezd a maga kezére gazdálkodni, a mit úgy mondanak, hogy „elvált” vagy „elszakadt” (win widdiływsja, widohromywsja). Ebbe az új otthonába viszi az új gazda a szüléitől kapott gazdasági fölszerelést és a barmokat is, mikor aztán teljesen önállóvá lesz, ő az úr a maga házában és a gazdaságában is, a hol mindenki engedelmességgel tartozik neki.

A rutén nép általában igen jámbor és vallásos. Soha sem mulasztja el a reggeli vagy az esti imádságát s elalvás előtt a vánkosára keresztet vetve így szól:

Dicső kereszt a fejemnél, | Tisztaságos hely alattam,

Lábamnál az Úr hiatalma, | Fölöttem az Úr oltalma.

A parasztok sokat bőjtölnek, mert az egyházi bőjtökön kívűl önkénteseket is fogadnak és tartanak; így pl. betegség esetén, vagy „az ellenség fejére” (t. i. kárára), ha pörösködnek valakivel, hogy az igazságtalan vádat (napast) magukról elhárítsák s más efféle okokból. Talizmán gyanánt a rutén ember olykor a húsvéti kenyérrel együtt egy darabka szentélt fát (klokiczka) hordoz magával. Falubelijei iránt általában igen szíves és nyájas. Sőt még a beszédében is fölötte tisztességtudó, pl. az ilyen szókat, mint ing, gatya, disznó, kutya, soha sem mondja ki a nélkül, hogy egyben hozzá ne tegye „Megkövetem a szentképeket, a napot és kendet, szíves jó uram”. Egyívású emberek így szólítják egymást: Moj! vagy Moj-ty-mo (enyém, te enyém, t. i, én barátom). A napot a rutén a három étkezési idő szerint osztja szakokra. A délelőtt 9–10 óráig tartó napszaka az obid, a déli idő a poludenok, az estve pedig a weczerja. Ha étkezése közben megy vendége, az érkező ezt kérdi: czas do obidu? (ebéd ideje?). A mire a felelet: „Annak az ideje, kérjük kendet is”. A déli és az éjféli időt szerencsétlennek tartják. De különben is, ha valamely napon szerencsétlenség történik, a rutén paraszt mindjárt megjegyzi, hogy: se foralna dnyna (ez szerencsétlen nap). Vannak a nép hite szerint olyan órák is, a melyekben minden átok vagy áldás beteljesedik. A páratlan számokat szerencsétleneknek tartják és a hol csak lehet, kerűlik. Munkakezdéskor a rutén a markába köp, mert azt hiszi, hogy az erőt ád neki. A hónapok nevei közűl általánosabban csak a következő három ismeretesebb mart vagy marot (márczius), berezeń (nyírfa-hó, vagyis április) és trawen (szénahó, vagyis május). Ha beszéd közben az ördögről esik szó, mindig hozzá teszi: szczaz-by (pusztúljon el), vagy ne snyw-by-se (róla ne álmodjam). Ha bölcsőbeli gyermek jelenlétében kerűl szóba a farkas, rendesen ezt mondják utána: „Forró kő a foga alá s az este a tenger mögött”. Ha valaki a kis gyermek jó színét dicséri, a rutén rögtön utána veti: niwroku (rosz szem ne érje), vagy „cur (pfúj) a gonosz szemeknek!”

Rutén parasztház Lenkoutz helységben a Pruth vidéken.
Russ Róberttől

A bukovinai rutének fő tápláléka a kukoriczalisztből készűlt kułesza vagy mamalega nevű polenta, mely semmiféle eledel mellől sem hiányozhatik. Továbbá a borszcz nevű savanyú leves, a pyrohy (derelye), małaj (kukoriczamálé), borsó, bab, paszuly, uborka, árpadarával töltött káposzta (hałuszki), burgonya, és csak nagy ritkán sertés- vagy csirkehús.

A férfi a ház körűl és künn a mezei gazdaságban szorgoskodik, az asszony pedig a háztartásban sürgölődik és a veteményes kertet míveli. Mindent szép rendben igyekszik tartani; minden este tisztára söpri a két szobát, a nagyobbat (chata) és a kisebbet (chatczena), hogy az angyalok éjjel bátran ellátogathassanak a ház lakóihoz. Süt, főz, kenyeret dagaszt, feji a teheneket, vajat köpűl, mos és súrol, tisztogat, sző és fon s egyáltalán végzi mindazt a munkát, a mi gazdasszonyi tisztéhez tartozik. Köpűlés közben a rutén asszony ezt mondogatja:

„Koldúsok verekedtek,
Borsót öntöttek el,
Én (N. N.) arra mentem és fölszedtem.

Vajat köpűltem,
Állj össze vaj, állj össze vaj,
Össze, össze, össze vaj!”

Kenyérdagasztásnál, mikor a kovászt (kesełyca) csinálja, ez a mondókája:

„Öreg ember ment a jégen,
Elvesztette borát, sörét,

Bora, söre mind beömlött,
Mind be a mi kovászunkba (kwasza).”

Mikor azután a kenyerét a sütőkemenczébe hányja, az első kenyérre a kezével keresztet vet. Ugyanígy tesz a kenyér megszelésekor a kés hegyével.

A vagyont rendesen közösen kezelik a férj és a felesége, de a rendelkezés joga többnyire pusztán a férfié. Csupán a hozományúl kapott ruháját és fehérneműjét tekintik az asszony érinthetetlen személyes tulajdonának. Ha az asszony rövid házasélet után gyermektelenűl hal el, ingóságait a szüléi visszakapják.

Ház és háztáj (chata, podwirje, obystje). Ha az ifjú férj önálló gazdálkodást akar kezdeni, első dolga, hogy hajlékot épít magának, a mihez sokszor kalákába (kłaka vagy tołoká) híjja meg a rokonait és szomszédait, vagyis ingyen munkára kéri föl őket, csupán az enni- és innivalójukról gondoskodik. Az építő anyag is ilyen közös munkával készűl s vidékenként más-más, hol kő és fa vegyest, hol csupán fa, vesszőfonat, stb. A háztetőt szalmával, náddal vagy zsindelylyel fedik. A ház falainak fölépítését azzal kezdik, hogy a gazda két gerenda közé sót, ladanumot (szagos füstölő gyantát) és néhány darabka szentelt húsvéti kenyeret tesz és e helyet szenteltvízzel hinti meg. Az épűlet elkészűltével több helyütt a háznak egyházi megáldása is kiséri az áldomást. De még gyakoribb a következő szokás. A gazda egy-két nappal az új házba való beköltözködése előtt egy fekete kutyát vagy kakast dob a szobába, a mely állatra előbb rá átkozzák mindazt a betegséget és bajt, a mi a ház lakóit érhetné.

A rutén parasztház átlagos hoszsza 8–10 méternyi, a szélessége pedig mintegy 5 méter. A hosszanti oldala, melyen a kapu nyílik, többnyire délnek néz. A bejáró ajtó a pitvarba vezet (siny vagy chorómy), a melyből egy-egy ajtó jobbra a nagy szobába (chata), balra pedig a kis szobába (chatczena) nyílik. Amannak a déli és a keleti fala mentén hosszú és széles lóczák (lawy) állanak. A keleti oldali pad előtt áll az asztal, s a mellette levő falon szentképek függnek, a melyek mentűl régibbek és füstösebbel, annál hathatósabb erejűek. Ha a szomszéd ház kigyúlad, a veszélyben forgó szomszéd kivisz a háza elé egy-egy szentképet, egy darab sót és két kenyeret, és ezzel védve hiszi a hajlékát minden szerencsétlenségtől. A rutének házaiban leggyakoribb szentképek: Krisztus keresztre feszítése, a Boldogságos Szűz, Szent Miklós, Szent Borbála, Szent György, stb., melyek rendesen különféle virágokkal díszítvék. A szentképekkel egy sorban függnek a császár és császárné s az uralkodóház más tagjainak az arczképei is. Az éjszaki falon van a ruhafogas (źerdka), ott áll az ágy is (postil), mely előtt a ruhás láda (skrynia) van. A nyugati falhoz támaszkodik a kemencze (picz) és a pohárszék (zamyśnyk). A kis szoba főkép téli lakásúl szolgál. Ennek a déli falánál egy pad húzódik, a keletinél pedig a pohárszék áll, melyen kołomeai tálakat, bögréket és kancsókat látni. Az éjszaki falnál áll a sütőkemencze és ennek a padkáján a téli meleg hálóhely (horn), a nyugati fal előtt pedig az asztal.

A rutén házzal egybe van építve s vele egy födél alatt áll az istálló. Mellette az udvaron egyéb gazdasági épűletek állanak: a házzal szemközt a kamara (komora) melyben az élelmiszereket és a gabonát tartják, e mellett a kukoricza-góré (kosznyca), a marha nyári istállója (kolésznia), a borjak számára való karám, továbbá a sertések és a baromfi álja (karmnyk és kurnyk). Többnyire kút, (kernyca) is van az udvaron, melynek egyszerű s nyitott a kávája. Ugyancsak az udvarból nyílik a pincze (piwnyca, potajnik) is. Az udvar vagy a ház mögött terűl el a veteményes kert, esetleg a gyümölcsös is, melyben meggy-, szilva-, alma- és körtefák a leggyakoribbak. Itt-ott kis virágoskert is díszlik, s benne bazsalikom, szegfű, mályva, őszirózsa, pünkösdi rózsa, levestyik (Levisticum) a legkedveltebb virágok.

A rutén falu (seło). A rutén paraszt ritkán él a szomszédjaival jó egyetértésben. A közmondás is azt tartja, hogy „a ki házat akar magának építeni, előbb keressen jó szomszédot”. A két szomszéd telket elválasztó sövény, a föld mesgyéjén nőtt fa, a tyúk, a mely esetleg a szomszéd udvarában talál tojni, s más efféle sokszor elég ok a legnagyobb pörpatvarra és ellenségeskedésre. Az ilyen viszálkodó szomszédokról mondják aztán, hogy „veszekednek, marakodnak, mint a kutyák innen s túl a sövényen”. A melyik szomszédnak összenőtt szemöldöke van, azt rosz szeműnek tartják. Ellenben a szeplős arczú jóravaló, dolgos és igaz ember hírében áll. A gyújtogatóknak, azt hiszik, nincsen árnyékuk, míg a ki hosszú árnyékot vet, az derék s jó ember. A nem sokra becsűlt szomszédról mondják, hogy: „Kakas is úr a maga szemetjén”. Az olyanról meg, a ki nagyon is visszaél a szomszédjai jóságával és segítségével, az a szokás-mondás járja, hogy „szomszéd csépjével akár a tüskebokrot is könnyű kicsépelni”.

Az egymás mellé sorakozó házakat sövények, a telkeket mesgyék (meźi), földhányások vagy gödrök (kipci, kopanké) választják el egymástól. A falu határát általában hotari, hranyci néven hívják, ha pedig dombok jelölik az ilyen határt, ezeknek mohyły a nevük. A határjelet elmozdítani nagy bűnnek tartják; azért a nép azt hiszi és vallja, hogy az olyanok, a kik e földön határvillongásban éltek, a másvilágon egy mesgyén a hajuknál fogva ránczigálják egymást örökké. Közös tulajdonai az egyfalubelieknek: a falu határában lévő folyók és patakok halastúl együtt, a községi legelő, a templom, a temető és a benne termő gyümölcsfák, az útak, a mezei kútak, a hídak, a folyamparti kavics, az erdei száraz galy, aratás után a szántóföldeken maradt kalászok, a gomba, a földi eper és szeder, végűl az erdei vad is.

A falu első embere a földesúr és a pap után a bíró (dwirnek, naczalnek vagy predstojetel); utána következnek az esküdtek (prysiaźńi) vagy dźuraty).

Ha a bíró nem népszerű, azt mondják róla, hogy „csapása az egész falunak”. Ha pedig gyámoltalan ember, akkor azt mondják rá, hogy „igazgatni akar mindent, pedig egy árat se tudna kihegyesíteni”. A falu bírája mellett, kivált ha közkedveltségű, a plébános (panotec) igen tekintélyes ember a községben. Ö az egész helység tanácsadója pörös ügyekben, mindenféle bajban és betegségben, házasságkötéseknél és a házasfelek egyenetlenkedéseiben, s a czivódó felek igen gyakran készségesen alávetik magukat az ő ítéletének. Már kevésbbé tekintélyes a tanító (uczytel), a kiben a nép az épen nem kedvelt iskola fönnállásának az okát látja, s mivel az iskolát nem szeretik, a tanítót sem jó szemmel nézik. E tekintetben ugyan mostanában javúlt valamicskét a helyzet. Kiválóbb és fontosabb személyiségek még a faluban a jegyző (pysar) és a kántor (djak vagy daskał), nemkülönben a módosabb és többnyire pergő nyelvű korcsmáros, meg a vén obsitos.

Vasárnap és ünnepen a falubeliek a korcsmában vagy a mezőn gyülekeznek össze; a hol pedig olvasókör (czytalnia) van, ott annak a helyiségében mulatnak és tanácskoznak. A rutén paraszt igen vendégszerető s kedves vendégét már a kapunál fogadja kenyérrel és sóval. Ha pedig a vendég távozik, a házbeliek enni-inni valókkal egészen a kapuig kisérik (wirjadźajut), sőt olykor egész a falu végeig.

Jogi vélekedések. A nép meggyőződése szerint a részegségben elkövetett gyilkosság nem valami sulyos vétség s a nem szándékolt emberölést egyáltalán nem is kellene büntetni. A házsártos asszony és a zsidó megölését is igen enyhén ítélik meg, a miből eléggé kitetszik, minő alacsony e nép szemében a nőnek és a zsidónak az értéke. Ellenben a kereszt megszentségtelenítése, templomrablás és papgyilkolás a lehető legsulyosabb bűnök előtte. Nem kevésbbé szent a rutén népnél a szülék személye. Az olyan gyermeknek, a ki apjára vagy anyjára merte emelni a kezét, e vétkes tagja a néphit szerint elsorvad, vagy az ily magáról megfeledkezett gyermek megőrűl. A legégbekiáltóbb bűn tehát a szülegyilkosság, vagy az áldott állapotú nő megölése. A halott megrablását, vagy egy szegény özvegyasszony tulajdonának az elidegenítését is igen szigorúan ítélik meg. Sajátszerű, hogy a méhek eltolvajlását is igen nagy véteknek tekintik. Útálattal fordúl el továbbá a nép az öngyilkosoktól, a kiket a temetőnek csak bizonyos félreeső helyén enged eltakarítani. De már Dowbusz, a hírhedt rablóvezér, kit 1745-ben lőttek agyon, a nép szemében, jóllehet rabolt és gyilkolt, koránsem közönséges gonosztévő, hanem valóságos hős, a kiről egyebek közt azt is regélik, hogy magát az ördögöt is agyonlőtte, a miért is angyal jelent meg neki és Isten óriási erővel ruházta föl. Dowbusz és czimborái a nép vélekedése szerint nem holmi közönséges rablók (rabiwnyki) valának, hanem gavallér betyárok (opryszki, hajdamachi), a kik a nép elnyomói ellen harczoltak és a nép emberei közűl csak árúlóikat üldözték.

Az ügyvédről azt tartják, hogy „csak ír, ír, de mindig a te bőrödre.” Épen ezért a falusi ember, ha csak teheti, a pörös ügyeit lehetőleg a felsőbb törvényszék elkerűlésével a község bírája vagy más békebíró előtt szereti eligazítani. Az esküszegő vagy hamisan esküvő lelke a néphit szerint az ördögé; de a ki hamis esküje közben követ rejt a hóna alá, annak nem árt a hamis eskü, mert a büntetés így a követ és nem az esküvőt éri.

Jó szomszédnak vételnél elsőbbsége van, ha ugyanannyit igér, mint más idegen. A ló vagy a szarvasmarha eladásánál a vételárba rendesen a kötőfék is bele van értve. Ha az alkut megkötötték, az elárúsító „szerencsepénzt” (na szczistje) dob a földre; ha ez a czímeres felével esik, akkor a vevőnek szerencséje lesz a megvásárolt állattal. Az eladó, mikor az állatot a kötőfékkel együtt új gazdájának átadja, így szól: „Adjon Isten kendnek szerencsét az állathoz, nekem pedig a pénzhez!” Erre azután áldomás-ivás (mohoricz) következik. Talált jószág visszaadásáért a ruténeknél jutalmat szokás adni, a melynek nagyságát azonban teljesen a tulajdonos tetszése szabja meg. A paraszt, ha telkére szállott méhrajt fog, azt sajátjának tekinti, ha a tulajdonosa nem keresi.

Földmívelés, baromtenyésztés. A rutén paraszt szentnek tartja az anyaföldet (śwjata zemlyca), melyhez, mint táplálójához, imádkozik is és a mikor térdet hajt (pokłony), megcsókolja. Földjébe veti minden reménységét; nem csoda tehát, ha mindenféle titkos bűbájjal és varázslással igyekszik magának jó és bő termést biztosítani. A búza elvetésénél a gazda a jobb kezét húsvétkor szentelt szalonnával keni meg és az első marék gabonát behúnyt szemmel veti a barázdába. Szólnia sem szabad e munka közben, ha valaki megszólítja, mert különben a verebek megdézsmálják kalászéréskor a gabonát. Nagyon fél a jég- és viharfelhőktől, a melyek ellen ígézéshez is folyamodik s azt hiszi, hogy ezzel el lehet hárítani a jégesőt. Vannak ilyesmiben kiválóan jártas ígézők, a kiknek a paraszt gabonával és liszttel adózik. Hogy az uborka szépen és dúsan teremjen, az asszonyok a meddő uborkavirágokat általútakra szórják és ott megostorozzák.

Marháját a rutén paraszt úgy védi a szemmel való rontás ellen, hogy udvara sövényére állatkoponyákat tűz föl, a szebb teheneinek és borjainak pedig piros szalagot köt a nyakukra. Különösen veszedelmesek a tehenekre nézve a boszorkányok. Szent György napján hajtják ki a teheneket először a legelőre. Ez ünnep előtti éjfélen az összes boszorkányok gyűlést tartanak a határhegyeken és azon tanakodnak, hogyan lehessen a tehenek tejét apasztani, a mi ellen a parasztnép mindenféle varázslattal él.

Az év ünnepei. Számos az évkör ünnepe, melyeket a parasztság bőjttel, imádsággal, munkaszünettel és mindenféle, részben még pogánykori emlékeket őrző szokással ül meg. Az év ünnepeinek sorát a karácsony (rizdwo, deczember 25–27, illetőleg új naptár szerint január 6–8.) nyitja meg. A szent estén (śwjatej weczer) mindenek előtt ladanummal (szagos gyantával) kifüstölik a nagy szobát, azután a bethlehemi jászol emlékére az asztal alá szalmát, az asztalra pedig az abrosz alá szénát terítenek, a melybe kendermagot, fokhagymát és egy lakatot tesznek óvószerűl minden ártó bűbáj ellen. Erre a háznép az asztal köré telepedik, melyre a hosszú és szigorú bőjt (pełepiwka) után most dús lakoma kerűl. Kalács (knyszí), savanyú leves (borszcz), árpakásával töltött káposzta (haluszki vagy hołubci), friss és aszalt gyümölcs (suszenýci), mindenek fölött pedig a hagyományos mézben főtt búza (pszenyca vagy kutja) az ünnepi eledelek. Mielőtt a mézes kását megízlelnék, a gazda egy kanálnyit a szoba mennyezetére dob föl belőle; a mennyi szem búza tapad meg a mennyezeten, annyi raj méhe lesz a következő nyáron a gazdának. Rokonok, szomszédok és jó barátok ez estén a bőjti eledelekből küldözgetnek egymásnak, a mely szép szokás a szláv népek hajdani házközösségének az emlékeűl él még ma is „vacsoravitel” (weczerju nesty) neve alatt. Ezalatt a falu suhanczai előre meghatározott helyen összegyülekeznek; az egyik legény öregnek (did), a másik kecskének (kozá) öltözik. Aztán az énekesek (koliadnyki) kiséretében házról-házra mennek, s az ablakok alatt mindenütt elzengik karácsonyi éneküket (koliada), mindenféle nyers tréfával fűszerezve mondókájukat, a miért a gazdák néhány darab rézpénzt s kenyeret vagy kukoriczát ajándékoznak nekik. E karácsonyi dalok kettője im itt következik; az első a Dnieszter, a másik a Pruth vidékéről való:

Világ teremtése előtti időben, hej, adja Isten!
Mikor ég s föld volt még csak keletkezőben, hej, adja Isten!
Kékellő tengernél egyéb még nem látszott, hej, adja Isten!
Annak közepébe zöld jávorfa* állott, hej, adja Isten!
Három galamb szállt a jávor tetejére, hej, adja Isten!
Tanácsot tartának, imigyen beszélve: hej, adja Isten!
„Testvérek, világot hogyan teremthetnénk? hej, adja Isten!
Talán a tengernek fenekére mennénk, hej, adja Isten!
A csőrünkben onnan arany-fövényt hoznánk; hej, adja Isten!
Arányos homokból világot alkotnánk; hej, adja Isten!
Előbb szelíd holdat sarló formájára, hej, adja Isten!
A mely világítson sötét éjszakába, hej, adja Isten!
Nappali világnak fénylő napot aztán, hej, adja Isten!
S ezer kis csillagot az ég boltozatján hej, adja Isten!
Testvérek, merűljünk tenger fenekére, hej, adja Isten!
Arany-fövenyt hozzon ki-ki a csőrébe. hej, adja Isten! ”

Jawir (Platanus orientalis).

A másiknak kevés az értelme; szószerinti fordítása ez:

Búsúltak a hegyek, völgyek,* hej adja Isten!
Ettek, ittak a zöld indákról,
Hogy rozsot, búzát nem termettek;
De teremtek zöld indákat,
Zöld indák fölfelé kúsztak,
Galambszürkén virágzottak,
Virágoztak; dús termést hoztak,
Ezt őrizte N. N. kisasszony,
A mint őrzé, varrt mellette,
S varrás közben elaludt mélyen.

Karácsonyi ének a Pruth mellékén.

Oda szálltak paradicsomi madarak,
Ettek, ittak, szárnyukkal csattogtak,
Felköltötték N. N. kisasszonyt,
A mint fölébredt, elhajtá őket karjával;
Hess innen, hess! mennyei madarak,
Ne egyétek a zöld indákat;
Van egy bátyám, még nem házas,
Magam is nagyon ifjú vagyok még.

Hasonlóképen ünneplik a következő három napot is, a mikor a „templomi testvériség” is bejárja a falut és az egyház számára kéreget. Karácsonynapján vétek a csibéket a szokásos cip, cip, cip! szóval hivogatni, mert ha így szólítják őket, nem fognak majd tojni. Nem szabad továbbá a prémeskucsmát az asztalra tenni, mert attól a vakondok feltúrja a földet. Beszéd közben ilyenkor kerűlni kell a mák említését, mert attól nagyon elszaporodik a bolha; ép így a babot sem szabad emlegetni, mert az meg a nyakmirigyek megdagadását (torokgyulladást) okozza.

Új-év (nowej rik, január 1. ó- és 13. új naptár szerint). Ez ünnep előtti este némely vidéken csak a falu kisebb fiúgyermekeinek szabad koledálva házalniok. Énekük így szól:

Fecskemadár jött repülve,
Szállt s az ablakívre ült le,
Ott elkezde énekelni:
Gazda, nézz körűl a házban;

Nézz körül az istállóban;
Teheneid megellettek,
Csupa kis tinót ellettek,
Aranyszarvú tinócskákat,

Örömére a gazdának!
Megellettek a kanczák is,
Mindnek kesely a csikója,
A homlokán mindnek csillag,
Örömére a gazdának!

Báránya lett minden juhnak,
Mindeniknek kosbáránya,
Csupa görbeszarvú kis kos,
Örömére a gazdának!

Új-év előtti éjszaka alig alszik valaki a faluban. A házról-házra járó fiúk sorsot is húzatnak a magukkal vitt jelekből, a melyek templomot, keresztet, napot, szerencsét, sírt, öreget, legényt, leányt, stb. ábrázolnak, s a kihúzott jegyből jósolnak az illetőnek. Éjfélkor a néphit szerint megnyilik az ég, s ugyanakkor a háziállatok is emberi nyelven beszélnek; de jaj annak, a ki kihallgatja őket, mert az halál fia. E varázsos éjszakán a földbe rejtett kincsek a föld színére vetődve égnek. Új-év reggelén szerencsekivánók mennek a házhoz, búzát szórnak a lakókra és ezt a mondókát szavalják:

Vetlek, hogy nőjj, rozs és búza,
Takarmányt is vetek bőven,
Kender, érj le egesz földig,

Földig érjen az ing széle,
Térdig érjen a len szála,
S kendteknek sohse fájjon a feje.

A Dnieszter vidékén a falusi fiúk új-év előtti este ezt a jó kivánságot rikkantják be a házak ablakain:

Hej, hej, a te ökreid, az én ökreim,
Hej, hej, a te ekéd, az én ekém,
Hej, hej, a hány czölöp a kerítésben,
annyi ökre legyen a gazdának!

Hej, hej, a mennyi lyuk a szitában,
annyi juha legyen a gazdának!
Hej, hej, a hány lába a lóczának,
annyi fiúgyermek sütkérezzék
a gazda pestje mellett!

Új-év napján sem pörlekedni, sem valakinek pénzt kölcsönözni nem szabad, mert azt teszi majd az egész esztendőn át. Azt a vizet, a melylyel e napon az edényt elmosogatják, egy palaczkban elteszik, hogy vele majd a rajzáskor elszállni készűlő méhek kasát meghinthessék.

Vízkereszt ünnepe (widorszi, Jordan, január 6. ó- és 18. új naptár szerint). E nap előtti este egy legény néhány énekes kiséretében „Małanka”-nak öltözve járja be a falut és mindenféle mókával a ház körűl sürgölődő gazdasszony cselekedeteit utánozza. („Małanka” a Szent Melania népies neve, kinek e napra esik az ünnepe). E játék mellé ezt a nótát éneklik:

Gazda, édes gazda uram,
Csak bocsásd be a Małankát,
Mert Małankánk jó gazdasszony,
Tud meszelni, jól tud mosni;
Tálak ott a lóczák alatt,
Már a fű benőtte őket,
A bögrékkel sincs különben,
Azokat is gyom veré föl.
A mi Małankánk kacsákat őrzött,
Hét pár csizmát koptatott el,
Míg megitatta mind valamennyit,
Hét pár csizmát szakgatott el;
Míg behajtotta mind valamennyit,
Hét pár csizmát tépett szélylyel.
Małankánk a Dniesztertől való,
Dniesztervizet ivott mindig,
Egy kövön a lábát mosta,
Közben nedves lett a köténye.
Szellő, szellő, fújj erősen,
Szárítsd meg a szép kötényit;
Szellö, fújj az útczán végig,
Fújj a szegény Małankára;
Fújj csak szellő és ne bánjad,
Szárítsd a kötényt, mint a mákot,
Fújj, te szellő, Załuczéből,
Szárítsd a kötényt, mint a kapczát.

A Jordán-ünnep előtti este ugyanúgy terítik meg a háznép asztalát, mint karácsonyestején, s előbb nem fognak a vacsorához, míg mindenki egy korty szenteltvizet nem ivott. A mint besötétedik, érkeznek az énekes fiúk s ezt az alkalmi nótát fújják:

Szép jó estét e szent estén!
Itthon-e a ház gazdája?
Béres mondja, nincsen itthon,
De én tudom, hogy itthon van,
Ott ül fönn az asztalfőnél,
Bundájába burkolódzva;
De a bundán zseb is vagyon,

És a zsebbe’ aranycsikók,
Ennek s annak ád belőle;
Nekünk, fiúknak, egy-egy kenyeret,
Nektek, lányok, egy-egy koszorút,
Nektek, aggok, egy-egy kalácsot,
Nektek, anyókák, egy-egy vesszőt,
És most Isten áldjon, gazdánk!

Magán az ünnep napján folyóvíz partján történik a vízszentelés, melynél a nép taplót gyujtogat, s minden család egy az alsó végén bazsalikommal töltött és kendőcskébe csavart vastag viaszgyertyát (trijca) szenteltet a maga számára. A mint a pap a szertartást befejezte, az egész nép „jordan woda, gerelejsom” (Jordán vize, Uram irgalmazz!) kiáltásban tör ki. Az így megszentelt folyóvízben és a patakokban az ünneptől számítva tizennégy napon át nem szabad ruhát mosni.

Gyertyaszentelő (stritenje, február 2. ó- és 14. új naptár szerint). E napon a jámbor hit szerint a Boldogságos Szűz bemutatta szent fiát a templomban és ott tisztúlásáért hálaadó imádságot mondott. Ugyanekkor találkozik a tél a nyárral. Ekkor viszik haza a templomból a vízkeresztkor szentelt gyertyákat (trijcy), melyek addig ott voltak, s ettől fogva a házban őrzik őket, hogy alkalomadtán égiháború elleni oltalmúl meggyújthassák. A fülfájósakat e napon szárított marhatrágyával szokás füstölgetni.

Gyümölcsoltó Boldogasszony (błahowiszczenje, márczius 25. ó- és április 6. új naptár szerint). E napon égetik el azt a szalmát, a melylyel karácsony estején a bethlehemi jászol emlékére a szoba padlóját beterítették, s a melyet utóbb a fagy és a hernyók elleni oltalmúl a gyümölcsfák köré csavartak. Az elégetés után megmaradt hulladékait folyóvízbe dobják. A szokásmondás azt tartja, hogy „a minő ezen a napon az idő, olyan lesz húsvét vasárnapján is.” A ki e napon ülteti meg a kotlóst, annak kétfejű csibéi kelnek ki a tojásokból.

Fehér hét (biłej tyźdeń vagy masnyca) és húsvéti bőjt (howinje vagy wełykej pist). A húsvéti nagy bőjt előtti hétnek „fehér hét” a neve s ezen már nem esznek húst, de tejet és sajtot még igen, a miért „kövér hét”-nek (masnyca) is nevezik. Ezen és a nagy bőjt következő hetén nem szabad fonni és szőni, mert különben a tej és a sajt megnyüvesedik. A bőjt első hetében pedig még azért sem szabad fonni, mert „Szent Tódor ott áll a szögletben.” Ugyanezért e hét folyamán a háznak minden szögletét tisztára söprik és takarítják.

A nagyhét (wełykej vagy styastnyj tyźdeń). Nagyhét szerdáján, melyet a nép „fekete szerdá”-nak is nevez, senki sem költözködik be új házba, mert ezt szerencsétlen napnak tartják. Zöld csütörtökön (źywnej czetwerj) a patakokban fürödnek, hogy bőrbetegségek ellen védve legyenek. „Zywernej”-nek azért hívják e csütörtököt, mert a mikor Krisztus meghalt, a veréb „źyw! źyw!” szót hallatott. Nagyszombaton a húsvéti kenyérhez használt tojások héjait a patakokba és folyókba szórják, hogy valamely távoli országban leúszván, az ott lakó rachmanoknak (e félig ember-, félig haltestű bölcseknek) az ünnepről hírt vigyenek. Mikorra e tojáshéjak oda leérnek, ismét ép tojásokká változnak s minden egyes tojáson 12–12 rachman osztozik. Ez évenként a húsvét utáni negyedik hét szerdáján történik, miért is e napnak a népnél rachmanskej Welykdeń (rachmanok húsvétja) a neve. Nagyszombaton vagy zöld csütörtökön égetik el a „Did”-et, vagyis azt a zsúp szalmát, a mely az immár tehetetlenné vált s a bevonuló tavasz elől pusztúló telet jelképezi.

Húsvét (Welyk deń). Az ünnepek ez ünnepén kora reggel megszentelik a húsvéti kenyeret (paski), kolbászt, sajtot, húst, szalonnát, tormát, fokhagymát, hámozott tojásokat és a festett húsvéti tojásokat (pesanki). Isteni tisztelet után mindenki siet haza, hogy a szenteltből (dorá, śwjaczene) ehessék. Legelsőben a tojást ízlelik meg, mert azt tartják, hogy ez jó a gyomorgörcs ellen; aztán a tormából esznek egy keveset, hogy olyan egészségesek, majd a szalonnából, hogy olyan kövérek legyenek, mint az, s végűl a sajtból, hogy hidegleléstől mentek maradjanak. Ekkor megszólal a templom tornyában a húsvéti harangszó, a mely innentől kezdve három napon át majdnem szünet nélkül tart, s apraja-nagyja a templom terére siet, hogy ott a húsvéti játékokban részt vegyen. E napokban a szokásos köszöntés helyett „Christos woskres – woistenno woskres” (Krisztus föltámadt, – valóban föltámadt) szavakkal üdvözlik az emberek egymást. A templom körűl a leányok énekelgetnek is. Húsvét hétfőjén a rutén leányzót a szeretője és annak pajtásai megöntözik, a miért viszonzásúl hímes tojásokat kapnak, melyeken olykor igen szép hagyományos czifrázatok láthatók. Húsvét keddjén viszont a leányok öntözik meg a legényeket. Ha valaki szerencsével akar halászni, az húsvét vasárnapján, mikor a pap először hirdeti ki, hogy „Krisztus föltámadt”, erre ne a szokásos „valóban föltámadt”, hanem a „ja łowju rybu” (halat fogok) szókkal feleljen. Az a leány, a ki húsvét vasárnap először húzza meg a harangot, nem sokára férjhez megy. Húsvét vasárnapján senki se vegyen sót a kezébe, de legkivált leány ne, mert izzadós lesz tőle a tenyere.

Szent György napja (deń św. Jurija, április 23. ó- és május 5. új naptár szerint). Szent György a marhának és a szántóföldeknek oltalmazója a boszorkányok rontása és a farkasok kártétele ellen. Napjának előestején a rutének négyszegletű vagy kerek gyepdarabkákat ásnak föl s azokat a kapu tetejére teszik a boszorkányok elleni védekezésűl. A tehénistállók ajtajára kátránynyal kereszteket mázolnak, továbbá kifelé fordított boronával torlaszolják el a bejárást, hogy a boszorkányok a tehenek tejét el ne vehessék. Szent György napján napfölkelte előtt hajtják ki a csordát a legelőre, hogy a marha a kora hajnali harmattól annál kövérebb legyen.

Szent Márk napja (deń sw. Marka). E napon a nép, ha maga dolgozik is és nem ünnepel, de mint „ökrök ünnepén” (wolowe śwjato) a szarvasmarhával nem dolgoztat, mert azt tartja, hogy ha e tilalmat megszegné, a barmainak árthatna.

Pünkösd (śwjata nedilja, zełeńi śwjata). Pünkösd szombatján az udvart zöld lombbal, az ablakokat pedig levestyik-levelekkel díszítik föl, miért is „zöld ünnepek”-nek hívják e napokat. Ez ünnepen a temetőbe is kimennek s a sírokra étel- és italáldozatot (kalácsot, tejet, sót, stb.) téve, a halottakért imákat (prówody) mondanak. Pünkösd hétfőjén, vagy ha e napon esős az idő, a legközelebbi vasárnapon járják be körmenetben a földeket s megszentelik a vetéseket és kútakat (połe śwjatyty). Pünkösd napjáig nem szadad fürödni, mert az embert a Niauki nevű vízitündérek könnyen a víz alá ránthatnák. E tündérek a felhőket is „el tudják zárni” s így megfoszthatják a földet az esőtől.

Szent Prokop napja (św. Pvokípija, július 8. ó- és 20. új naptár szerint). A nép e napot a „tűz ünnepe” (wohnowe śwjato) néven üli s azzal szenteli meg, hogy a házakban nem gyújt tűzet; dolgozni sem szoktak ekkor, jóllehet az egyház nem tiltja a munkát. – Szent Illés (św. Iljí, július 20. ó- és augusztus 1. új naptár szerint), valamint Gábor (Hawriiła, július 13/25.) és Phokas (Foki, augusztus 12/24.) napja a „mennydörgés ünnepei” (hromowe śwjato). Illés napja után már nem lesz több égi háború. Jellemzi e napot az a legenda, a mely szerint mikor az Úristen a világot s a többi közt a villámot és mennykövet teremtette, az ördögre bízta őket, a ki azonban visszaélt velük. Erre az Isten az összes vizeket 24 ölnyi mélységig befagyasztotta s az ördögöt ez alá a vastag jég alá zárta. Most aztán megparancsolá Szent Illésnek, hogy lopja el az alvó ördögtől a villámot és a mennykövet, a mit kemény küzdelemmel meg is tett. Ezóta Szent Illés szekerével kalácsot vive robog végig az égen, mikor mennydörög. A néphit szerint a méhek is csak Illés napjáig rajzanak, utána már nem. – Mária oltalmának napján (Pokrowa, október 1/13.) a férjhez menni vágyó leányok ezt a versikét mondogatják:

Boldogságos Szűzanyám,
Takard be a koponyám
Akárminő kendővel,
Csak ne legyek lányfővel.

Szent Dömötör (Dmytria, október 26. ó- és november 7. új-naptár szerint). Ehhez a szenthez, de még inkább Szent Miklóshoz (Nykolaja, deczember 6/18.) folyamodnak, a kik sulyos betegségben szenvednek s tőlük remélnek segítséget. – A Szent András napját (św. Andreje, november 29. ó- és deczember 11. új-naptár szerint) megelőző estén szokásos babonákat már említettük; itt csak azzal toldjuk meg, hogy e napot a nép leányok ünnepének (diwocze śwjato) is nevezi.

Ördögök és kisértetek (czorty i duchi). Az ördögöt a nép emberi alakban, de feketének, a fején szarvakat, hátúl farkat viselőnek képzeli, a ki ballábára, mely kecskelábhoz hasonló, sántít. Az ördög nevei: ditko (öregecske), czort (a fekete), neczystej (a tisztátalan), sczaz-bý vagy sczaznyk (pusztúljon vagy tűnjék el, vagy az eltűnő), duch śwjatyj pry nas (a Szentlélek legyen velünk). Kisérői és társai a pokolban a kisértetek, haza járó lelkek, varázslók, boszorkányok és kurúzslók. A poklot a nép a föld közepébe képzeli, hol az ördög az örök tüzet szítja és a forró szurkot kavarja, a melyben az elkárhozottakat irgalom nélkül gyötrik. A pokol bejáratát senki sem ismeri, de azt tartják róla, hogy valahol szörnyű mélyen van. Ha bolygótűz vagy lidérczfény jelenik meg mocsaras, morotvás terűleten, azt a nép hite szerint az ördög gyújtja föl, a ki az embereket veszedelembe akarja vele csalni. Az ilyen helyeken, továbbá régi elhagyott malmokban és a szántóföldek barázdáiban szeret tartózkodni és a legkülönbözőbb alakokban jelenik meg az emberek előtt: majd mint fekete borjú vagy macska, és az ördögnek ezt az alakváltoztatását a nép perekedatysjanak nevezi. Ha mennydörög, a paraszt nem mer a földje mesgyéjén ülni, mer t ott szeret az ördög lappangni s nem tűr meg maga mellett senkit sem. A jégesőt is az ördög szerzi, a ki ilyenkor fehér lovon nyargal; s a mikor a vihar nagyon tombol az erdőn és félelmesen süvölt a szélvész, akkor is a „fekete” szágúld a levegőn át. Ha az ilyen ítélet-idő két-három napig is eltart, akkor azt mondják, hogy valaki fölakasztotta magát, annak a lelkét viszi az ördög a pokolba.

Mikor valaki lidércznyomást érez, akkor az ördög ül a mellén s az fojtja el a lélekzetét. A ki megméreti magát, azzal az ördög is leméreti magát látatlanúl. Zsidók és zsugori emberek az ördögöt házi szellemként mindig készen tartják a szolgálatukra a kéményben s tőle kapják a gazdagságukat. Ha valaki elveszt valamit; fonalat köt az asztal lábára s így szól: „Ördög, ördög, ne bomolj velem, add vissza, a mit elvesztettem!” A ki a kisújja (mizennej pałec) vérébe mártott tollal éjfélkor kötelezvényt ír a saját lelkéről az ördögnek, az élte fogytáig minden vágya teljesedtét megnyerheti s kincset, vagyont kapat a sátántól, de halála után az ördögé lesz az eladott lelke.

Az ördögön kivűl erősen hisz a rutén nép a vampyrokban (opyŕ). Ezek mindig hímneműek s ilyenekké válnak holtuk után rendesen a javasok, varázslók, öngyilkosok, vesztőhelyen kivégzettek, valamint a megcsalt szeretők is. Az olyan opyŕ, ki életében farkat viselt, holta után föltűnő piros arczáról ismerhető meg. Temetése után a sírban nem tud nyugtot lelni, hanem éjjel kisért s éjféltől kezdve a földön bolyong, a gyermekek és fiatal leányok vérét szíjja s olykor meg is fojtja őket. A mint azonban a kakas éjfél után elsőt kukorékol, a vampyrnak megint vissza kell térnie sírjába, a mely rendesen a behorpadt sírgödörről és a benne lévő lyukról ismerszik föl. E vampyrok jégesőt és zivatart is tudnak támasztani; a ki erről meg akar győződni, az csak nyissa föl egy ilyen vampyr sírját s majd meglátja, hogy a vampyr szája jégdarabkákkal és hóval van tele. Épen ezért a vampyrt arczával lefelé kell a koporsójába fektetni s a szívét karóval át kell szűrni, akkor aztán többé nem kél ki sírjából. Mintegy 20 esztendővel ezelőtt csakugyan megtörtént Luźan faluban, hogy a parasztok egy öngyilkost, a kinek még holta után is piros volt az arcza, éjszakának idején kiástak a sírjából és bedobták a Pruth folyóba, s mindezt azért, hogy a vampyrnak hitt halott jégesőt és zivatart ne támaszthasson a határukban.

Varázslás (czarzivnyctwo). A legfélelmesebb varázslónők a rutén nép szemében a boszorkányok (widmý), a kik bűbájosságaik gyakorlása közben és társas összejöveteleiben kibontott hajjal járnak-kelnek, a jobb kezükben lapátot (łopata) vagy seprőt (mitłá), a baljukban pedig tejes sajtárt (dijnyca) visznek, a mely tele van a megrontott tehenek tejével. Szent György nap előtti éjfélkor a boszorkányok tizenkettenként összegyülekeznek a határdombokon (mohyły) s ott tánczolnak és tüzet raknak. A ki a teheneit e gonosz bűbájosok rontása ellen meg akarja védeni, Szent György napja előtti este hintsen a tehene köré mákot vagy lisztet és mondja el ezt az igézést: „Csak ha előbb ezt a lisztet (vagy mákot) mind egy szemig fölszedted, akkor vehesd el te N. N., a tehenem tejét”. Ha a tehén e mellett meg lenne babonázva, még pedig vagy úgy, hogy a tölgye vérfoltos, vagy úgy, hogy a teje elapad: akkor a parasztasszony egy kötelet von végig Szent György nap hajnalán a harmatos fűben. Aztán a kötelet apró darabokra vagdalva és sóval keverve a tehén takarmányába heveri és megeteti vele. A mint a tehén ebből evett, a varázslatnak vége.

Varázslónők (czariwnýci) a szó szorosabb értelmében az olyan fiatal asszonyok vagy leányok is, a kik a legényeket tüzes szemük pillantásával, mindenféle fűvekkel és bájitalokkal tudják magukhoz bilincselni és sokszor kétségbeesésbe vagy halálba is kergetik szerencsétlen áldozataikat. Ilyen esetre mutat az az ismert fonóházi dal, a mely így kezdődik: „Ne menj, Hryciu, a fonóba!”

Javasok és javasasszonyok (prymiwnek, prymiwnyca) az olyan férfiak és nők, a kik titokzatos eszközeikkel, kivált ígézésükkel az embereket és állatokat mindenféle bajtól, betegségtől meg tudják szabadítani. A betegségek elleni ráolvasásokat azonban igen nehéz tőlük megtudni. E sorok írójának mégis sikerűlt néhányat megszerezni. Ime két példa:

Gyomorgörcs ellen kilencz napig ezt mormolja a javasasszony:

Beléd horgaszkodott a görcs
Újhold idején
Olyan fájón olyan szúrón,
A véredet is kiszívón,
Reggel, estve,
Délben, éjfélkor.
Görcsök, innen vissza ígézlek,
Visszahívlak benneteket
Hetvenhétszer.
Itt ne legyen maradástok,
Hogy e testet megrontsátok,
Hogy a vérét kiszíjjátok;
De pusztúljatok a sötét hegyekbe,
A tengernek fenekére,
A sárga futóhomokba,
Mocsárba és morotvába!
De ezt a megtisztúltat,
Az Úrnak e megkeresztelt szolgáját,
N. N.-t,
Hagyjátok egészségesen,
Épségben!

A tehén tölgyének daganata ellen ezt mondják kilenczszer:

Daganat, beste lelke,
Olyan lettél, mint az alma,
Almányiból diónyira,
Diónyiból babnyi nagyra,
Babnyi nagyról borsónyira,
Borsónyiról mákszemnyire,
Mákszemnyiből semmivé fogyj.
Így enyészsz el te is, daganat,
Mint a hab a víznek színén,
Mint a harmat a fűszálon,
Mint a viasz a tűzlángban,
Úgy enyészsz el!

Jóslónők (woroźké) rendesen az olyan tapasztalt vénasszonyok, a kik szerelmi bájitalok készítésével foglalkoznak s bűbájos szereiket pénzért vagy pénzt érőért bocsátják árúba; varázsígéikkel egymáshoz fűzik a szerelmeseket (ilyen a kedvesnek a kéményen át való idézése); magtalan asszonyoknak tanácsokat adnak, hogy gyermekre tehessenek szert; a tolvajnak nyomára segítik a károsúltat, álmokat fejtenek, kártyavetésből, bab- vagy kukoriczaszemekből jósolnak. Kiváló hírnévnek örvendett nem régiben két ilyen jóslónő: az egyik Boroutz faluban (Kotzman kerűlete), a másik Czartoriában (Storoźynetz kerűlete). A babszemekkel való jóslás így történik: A jóslónő 41 szem magot vagy babot vesz elő, aztán három csoportba osztván őket, így szól: „Negyven babszem és még egy, mondjatok igazat, akár egy.” A három rakáska babszemből aztán addig szed el négyet-négyet, míg a helyükben csak 4, 3, 2, vagy egy sem marad. Ugyanezt még kétszer megismétli és az így kapott három sorozatban lévő szemek számából és állásából jövendől.

Ha valaki gyűlölt ellenfelét meg akarja rontani, régi fazékba hajat, egy seprődarabkát és bizonyos füveket tesz és aztán e fazekat olyan útra teszi. a melyen az ellensége gyakran jár. Ha ez a „rontás”-t átlépi, megőrűl vagy sorvasztó betegségbe esik. A bűvölésnek ezt a nemét „valaki alá öntés”-nek (kohoś pidsypaty) híjják. Tolvajok emberi lábszárcsontot szereznek, abból kiszedik a velőt és a csont lyukján át gyertyát öntenek. Ennek a gyertyának állítólag olyan tulajdonsága van, hogy a mely házat vele háromszor megkerűlnek, annak a lakói halálhoz hasonló mély álomba merűlnek, s azalatt a tolvajok bátran ellophatnak mindent a nélkül, hogy rajta érnék őket.

Álommagyarázás és egyéb jósjelek. A rutének nagyon sokat adnak az álomra; de az álomfejtés nehéz dolog, a mihez csak a falu némely öregebb, erre kiválóan hivatott emberei értenek. Azt hiszik, hogy a jó álmok az Istentől, a roszak ellenben az ördögtől jönnek.

De vannak jó jelek is (dobri vagy zli znaké), melyekből szintén megtudható a jövő. Ilyen jelek, melyekre főleg idős emberek sokat adnak, igen számosak. Ime néhány példa: Ha légy esik a tejbe, ajándékot kap az ember. Üres kannát vivővel találkozni rosz jel; tele kanna szerencsét jelent. A ki zsidóval találkozik, az szerencsével fog járni; ellenben pappal találkozni szerencsétlenség; ettől csak úgy óvakodhatni, ha az ember titokban követ vagy szalmaszálat dob a pap után. Hétfőn nem szabad pénzt váltani, mert különben az egész héten át költekeznie kell az embernek. A ki pénteken nevet, annak vasárnap sírnia kell és viszont. A ki nagyon (csontig-velőig) átfázik (moroz tiłom ide), azt nem sokára valami baleset vagy betegség éri. A ki előtt az úton nyúl szalad keresztűl, az ne reméljen jártában jó sikert, stb.

Kuruzslás (liké, znachárstwo). Jóllehet a rutén paraszt általában többnyire jó egészségnek örvend, betegségektől sem marad megkimélve. Ezek ellen a falu orvosláshoz értő emberei vagy asszonyai olyan szereket használnak, a melyek közűl a legtöbb sokkal inkább a betegnek irántuk való erős hiténél fogva, mintsem igazi gyógyító erejével hat. A nép orvosságai leginkább bizonyos füvek, gyökerek és virágok, a melyeket esős időben, tavaszszal hóolvadás után, újholdkor, vagy bizonyos ünnepeket megelőző éjszakákon kell szedni; ezek mellé sajátszerű virázsígék és cselekedetek járúlnak, a melyekről a föld népe azt hiszi, hogy csalhatatlan gyógyító erejűek. Azonban nehéz dolog a javasoktól az ilyen varázsígéket megtudni, mert azokat az egyes családok mindig a legnagyobb gonddal titkolják és apáról fiúra örökítik át. A néphit szerint valamely házaspárnak a legutolsó fiú szülötte (mizynok) kiváló gyógyító erővel jön a világra. De nőknek is van ilyen kurúzsló tehetségük, s az ilyenek mindig el is vannak látva mindenféle, embernek és állatnak a baja ellen való orvossággal és egész vidékükön nagy a tekintélyük. A nép nagy számú orvosságai közűl csak a legközönségesebbeket soroljuk el:

Ijedés ellen (wid strachú) napfölkelte előtt három napon ezt kell a beteg fölött elmondani, a ki ezalatt kést tart a fogai közt:

A berekben jártomban
vad tehénre akadtam;
segítségért kiabáltam,
hangosan fölkiáltottam,
Szent Szűzhöz folyamodtam
Szentséges Szűzanyám,
Kérlek, hallgas reám!
Kezdé tőlem kérdeni:
Mivel segíthetek rajtad?
Az Atyának és Fiúnak
nevében ez ijedtség
tőled menten távozzék;
menjen el a hegyekbe,
hasadozott szirtekbe;
olvadó hó mossa el,
téged tovább ne kínozzon;
folyó víz sodorja el,
menjen követ görgetni,
szűnjék téged gyötörni,
a véredet ne igya,
csontodat ne sorvaszsza;
tűnjék, mint levél a vízen,
tova tőled, megkeresztelt,
megtisztúlt
s az Isten anyját
jámborúl tisztelő N. N.

A hályogot (bilmó) úgy gyógyítják, hogy a betegnek szemét első gyermekét szoptató asszony tejével kenik meg. Avagy még gyakrabban törött czukrot vagy porrá tort szegfűszöget fújnak a hályogos szembe és ehhez naponkint háromszor mormolja a javas a következő mondást:

Fehér hegyről jött egy leányzó,
fehér a keze, fehér a lába,
fehér a válla.
Hozzá szegődött az Isten anyja:
Eredj, fehér lány, a megtisztúlt, megkeresztelt
N. N.-hez, Isten szolgájához,
és a hályogját
az ásóddal ássad ki,
gereblyéddel tisztítsd ki,
lapátoddal hajítsd ki,
a söprőddel söpörd ki.
Olyan tiszta legyen a szeme,
mint az arany vagy a nap fénye.

Hideglelés (frebra, triasawyca, teta) ellen denevérrel vagy sündisznóval füstölik meg a beteget. Azt is tanácsolják neki, hogy fölfordított kanna fenekére öntsön vizet s azt a szoba küszöbén igya le.

Kelések (czeraké) ellen egy darab fába annyi rovást rónak, a hány kelése van a betegnek s aztán a fát kidobják az útra. A ki megtalálja, arra mennek át a kelések, a beteg pedig megtisztúl tőlük.

A kis gyermekek ideggörcse (frass vagy skusa) ellen a templomból elcsent kefesöprővel háromszor kell a gyermek arczát meglegyinteni s ezt mondani: „Jakej hist, takej kołacz” (a milyen a vendég, olyan a kalács).

A ki rühes (korósta), napfölkelte előtt meztelenűl fusson végig a harmatos kenderföldön, s attól meggyógyúl. Szemölcsöket (borodawki) a békák váladéknedvével kell bekenni, hogy elmúljanak. Gyomornyomás (bil’zołotnyká) ellen az úgy nevezett „fazékforgatás”-t (hornje perewertaty) használják, vagyis a betegnek a köldökére szájjal lefelé egy kis bögrét tesznek, a mely alatt kócz ég. Az iszákost (pijak) úgy gyógyítják, hogy olyan pálinkát itatnak vele, a melyben előbb tökvirágot áztattak.

Égitestek és természeti tünemények: Azt hiszik, hogy minden csillag egy-egy ember életével áll kapcsolatban. A fényesen ragyogó csillagok az igazak lelkei, a halványan pislogók a bűnösökéi. Ha csillaghúllás van (padúcza zwizdá), valahol egy emberélet aludt ki. A csillagképek közűl csak a következők ismeretesek a nép előtt: a gönczölszekér (kuraszka), a rák (rak) és a bak (czepeha). Mikor a tejút (doróha) nagyon fényes, jó időt várhatni. Fölötte nagy dolog egy-egy üstökös (wichá) megjelenése; ha vörös a fénye, háborút jelent; ha pedig fehér, éhséget vagy döghalált. A nap- és holdfogyatkozások (zatminje sonca, misića) azért történnek, mivel az asszonyok szombat este vagy vasárnap reggel varrják föl az ingek gallérjára a kötőszalagokat (zászczinki), a mi nagy vétek. Újhold (nowej misiać`) a legalkalmasabb ideje bizonyos gyógyító vagy varázserejű füvek szedésének.

A villámot (błyskáwyca) és mennydörgést (hrim) az Isten teremtette ugyan egyéb dolgokkal együtt, és az ördögnek adta át, ettől azonban, mint már említettük, Szent Illés visszavette. Ha a villám valahová beüt és tüzet támaszt, azt csak kecsketejjel lehet eloltani. A mennykőütött embert némelyek igazlelkűnek tartják, mások ellenben Isten bűntetésének tekintik az ilyen hirtelen halált. Innen van ez az átok: Hrim-by tebé tris (üssön meg a mennykő).

A jégeső (hrad, túcza) az ördög műve. De vannak olyan emberek, a kik el tudják ígézni, vagy oda irányozni, a hová akarják. Az ilyen jégesővarázslónak hradowej (jégeső-ember) a neve és ekként végzi a varázslását: Mihelyt a sárgás-szürke jégeső-felhő közeledik és a levegőben való zúgása már hallható, a varázsló vagy egészen meztelenre, vagy egy ingre vetkezik, aztán az egyik kezébe egy ócska kalapot, a másikba kaszát kap s azzal négyszer keresztet vet a közelítő felhőre, mondván: „Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, amen (négyszer); Seminte, Binte, Hegi*, Éliás, te verő!, vidd el e felhőket az erdőkre, a sziklákra, oda, a hol sem szántóföld, sem gyümölcsfák nincsenek; ha ezt nem tennéd, te léssz Isten előtt a bűnös.” Erre még rövid imádságok következnek. Más módja a vetés jégveréstől való megóvásának az, hogy a szántóföld négy szélén szentelt húsvéti kenyeret (ártos) ásnak el. Közeledő zivatar elé különben a harangokat is meg szokás húzni, továbbá egy lapátot, meg söprűt vetnek keresztben a ház ajtaja elé. Az eső után rendesen szivárvány (duhá, wesélka) támad, mely a nép hite szerint fölszíjja az esőt a felhőkbe, mire szép időnek kell lennie.

Érthetetlen varázsszavak.

A rutének számos időjóslásai közűl is ide iktatunk egynéhányat: Nagy hófúvások jó termésű évet jelentenek. – Ha a leölt disznó lépe hosszú, sokáig fog tartani a tél; ha ellenben rövid, hamar kitavaszodik. – Ha a hollók rajokban s nyugtalanúl röpdösnek idestova, az az évszak szerint havat vagy esőt jelent. – Ha a sertések szalmát hordanak az almukba, eső lesz. – Ha sok a cserebogár, bő kukoriczatermés várható.

Halál és temetés. Ha bagoly (sowá) huhog a ház fölött, vagy ha a kakuk (zazulia) gyorsan egymás után kilenczszer vagy tizenegyszer kiált a ház táján, a rutén azt hiszi, hogy a házban, vagy legalább a szomszédságban nem sokára meghal valaki. A halottat, mihelyt a lelkét kiadta, megmossák, éltében viselt ruháiba öltöztetik s aztán a ház déli falánál álló széles lóczán kiterítik. Kis gyermekek holttestét az asztalra is szokás kiteríteni. A férfi és felnőtt ifjú fejére kucsmát tesznek, az asszony fejére fehér kendőt csavarnak, a leányokét egy, a Pruth vidékén karabuli-nak nevezett kerek fej-ékkel, virággal és szalagokkal díszítik, a kis gyermekeknek pedig télizöldből font koszorút tesznek a halántékukra. Ezután a holttestet föl egész a nyakáig fehér vászon lepedővel (rantuch, a mely szó a német Randtuch-ból ered) terítik le; a kezeit keresztbe kulcsolják s az újjai közé azt a gyertyát illesztik, a melynek világánál kiszenvedett. A megholtnak a lelke (duszá) azonban a nép vélekedése szerint csak nagy nehezen szakad el a testétől s egészen a temetésig annak közelében tartózkodik, sőt a temetés után is visszatér a szobába. Ezért igen gyakran egy négyszögű lyukat (ú. n. „ablakocská”-t, wikonce) fűrészelnek ki a koporsó alsó végén, hogy a léleknek a testtel való közlekedését megkönnyítsék. A halott fejénél gyertyatartó állvány van, melyre a látogatók mindenike oda tűzi a maga gyertyáját, s e gyertyák éjjel-nappal ott lobognak az elhúnytnak lelki üdveért. A halott fehér tokú párnákon fekszik, a melyek mellé ki vannak terítve megmaradt ruhái, s ezeket aztán a temetéskor a ház előtt a koporsó fölött a rokonság vagy a falu szegényei közt kiosztják. Ez különösen a kotzmani kerűletben szokás és akkor történik, mikor a halottat a ház elé kiviszik.

Mindaddig, a míg a holttest a házban fekszik, annak férfi lakói hajadon fővel, a leányok pedig kibontott hajjal járnak-kelnek. Este, mint már mondottuk, a falu felnőtt ifjúsága elmegy a halott mellett virasztani (lubok = szeretet-szolgálat, vagy prevetje, a román priveghierea-ból = virasztás) s ott társasjátékokkal mulatnak, de természetesen éneklés nélkül.

Mikor a koporsót fölemelik, hogy a házból előbb a templomba, onnan pedig a temetőbe vigyék, előbb háromszor leeresztik a ház minden küszöbe fölött, mintegy elbúcsúztatva a halottat hajlékától. A családtagok e közben a szobában maradnak s hamar becsukják az ajtót és ablakot, hogy a halott valakit maga után ne híjjon, és csak némi idő múlva jönnek ki, hogy a temetést kövessék. Útközben a halott hozzátartozói, de fogadott siratónők is az alkalomhoz illő siratóénekeket zengenek, mint példáúl: „Ej, hogy is hagyhattál itt bennünket, jó anyuskánk? Ki fog most már nekünk enni adni, bennünket ápolni és fésűlgetni? – Ó, édes drága anyám, milyen egyedűl fogsz most itt feküdni!” így és hasonló szókkal siratják a leányok az anyjukat. Az anya pedig így kesereg a fia halálán: „ó, fiacskám, fiacskám, milyen kicsi kunyhócskát építettél magadnak! Ki fog téged már most ölelni, csókolni; s milyen hideg lesz neked odalenn a földben; ki fog téged táplálni és fésűlni?” A felnőttekkel régebben egy kalácsot, sőt olykor sült csibét vagy egy palaczk pálinkát is tettek a koporsóba; de ez a szokás már mindenütt megszűnt. Egy-két krajczárt azonban még mindig kap a halott, s azt, mint a régiek az obolost, vagy a mellére teszik, vagy a koporsója után dobják.

A koporsó előtt nagy kenyeret visznek, a melybe öt-kilencz pálczika van szúrva rajtuk függő mézeskalácscsal, szilvával és almával. Ennek parastas* vagy derewcé a neve s bizonynyal ősrégi halotti áldozat maradványa. A sírásónak a sír fölött fekete tollú eleven tyúkot szokás adni szomorú tiszte jutalmáúl, továbbá szokás a halott után a sírba pénzt vagy földgöröngyöket dobni.

Görög παραστας, a „mellette álló”, mivel az így földíszített kenyér a halottas házban is, a templomban is a holttest mellett szokott állani. A halottért mondott záró imádság után a parastas-t háromszor fölemelik, meg leeresztik.

A halottért szolgáltatott istenitiszteletnek, a gyászmisének is parastas a neve. Ezzel tor is jár, s rendesen heted, kilenczed, tizennegyed, negyvened nap, vagy egy év múlva megismétlik a mise utáni torral együtt, melyen főtt búzát (kołewo) s egyéb eledeleket esznek és a vendégek között viaszgyertyás kalácsokat és vízzel telt kis bögréket osztanak ki. A kalács és a bögrék átadása közben mindig megemlítik a halott nevét, a kinek lelki üdveért (za duszu N.) ez ajándékot adják. A saját lelki üdveért is szokott a ház gazdája bögrét adni e szókkal: „A lelkemért előre” (na wpered moji duszí). Ezután a megholt kedvelt ételeit osztják ki a jelenlévők között. Midőn ez alkalommal isznak, előbb mindig a földre loccsantanak pár csöppet az italból halotti áldozatúl (libatio).

Pünkösd szombatján (subota pomerszych, prowidyná) a sírkereszteket koszorúkkal díszítik és a sírokon gyertyákat gyújtanak, a pap pedig a temetőt bejárva minden sír fölött imádkozik a megholtakért.

Kedves halottjukot rendesen egy egész évig, a kotzmani kerűletben pedig legalább hat hétig gyászolják. Ha a leány e hat hét letelte után tánczolni akar, „megváltja magát a gyásztál” (wikupjujesja), vagyis nehány darab aprópénzt dob a tánczhely padlójára.

A világ végét (konec świta) következőleg képzelik el a rutének: Legelőbb is sok véres háború (wojny) fog dúlni, majd éhinség (hółod) és sáskajárás (saranczá) látogatja meg a földet; utóbb vascsőrű madarak jelennek meg és minden élő teremtménynek kivágják a szemét; ezeket egy óriás bölény (bujwoł) követi, mely az összes folyók és tavak vizét kiiszsza és minden földet, mezőt lelegel. Erre a föld hét ölnyi mélységben égni kezd és az egész világon akkora szélvész fog végig fújni, hogy három dombot söpör össze a Jozafát völgyébe. Ezen a három halmon lesz az utolsó ítélet, a melyre ekkor Krisztus megjelenik. A míg azonban a gonoszok fölött ítélkezik, a Boldogságos Szűz mély álomba lesz merűlve, hogy buzgó könyörgésével az örök Igazság szigorú ítéletét meg ne másíthassa.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem