Az örmények. Dan Dömötörtől, fordította Katona Lajos
Az örmények.
Dan Dömötörtől, fordította Katona Lajos
Dan Dömötörtől, fordította Katona Lajos
Minthogy Örményországot mindúntalan rablónépek beütései zaklatták, ez számos gazdag örmény családot arra indított, hogy szorongatott hazájukat elhagyják és a távol nyugatra vándoroljanak. Így kerűltek Bukovinába is, a hol 1418 körűl telepedtek le. Ma a tartományban mindenfelé találni őket szétszórtan; nagyobb számban élnek Suczawa városában, a hol régtől fogva négy szép kőtemplomuk van; továbbá Gurahumora mezővárosban, hol néhány évvel ezelőtt szintén csinos kőegyházat építettek.
Suczawa a bukovinai örménység egyházi és nemzeti életének a fő fészke. Ott székel nemzeti gyűlésükön három évre választott tizenkét tagú egyháztanácsuk, a hoka partzutiun. Ez vezeti az elnöke útján a hitközség összes egyházi és nemzeti ügyeit; fegyelmi hatóság is egyúttal a papok, meg a többi egyházi és iskolai személyzet fölött; kijelöli a hitközségnek a papságra választandókat és az így megválasztottakat a püspöknek fölterjeszti fölszentelés végett. Saját püspökük különben a bukovinai örmény-keletieknek nincsen, minthogy a számuk ma már 600-ra olvadt le; hanem lelkiekben a felejthetetlen II. József császár nagylelkű kegye folytán a konstantinápolyi örmény patriarcha és ezzel együtt az etsmiadzini katholikos alatt állanak, a mely kiváltságuknak egész Ausztriában nincsen párja.
Suczawai örmény templom.
Russ Róberttől
A katholikus egyházzal egyesűlt többi 900 bukovinai örménynek pedig Czernowitzban van egy Péter és Pál apostolok nevét viselő szép kőtemploma, s ezek egyházi ügyeikben a czernowitzi plebános és a suczawai administrator alatt, ezeknek útján pedig a lembergi örmény-katholikus érsek fönhatósága alatt állanak.
Ezek az utóbb említett örmények már jórészt elvesztették eredeti jellemvonásaikat és nemzeti szokásaikat, valamint a nyelvüket is a lengyellel cserélték föl. De azért „örmény-lengyelek” nevén mégis külön nemzetiségi csoportot alkotnak, jóllehet ma már csak az örmény nyelvű miséjük mutatja egykori örmény voltukat. Azonban már nem messze van az idő, mikor a teljes ellengyelesedésnek örmény miséjük is áldozatúl fog esni.
Az örmény-keleti papok istentiszteleti és azon kivűli ruhája hasonló a görög-keletiekéhez, csupán abban különbözik tőle, hogy a miséző papjaik felöltik a tizenkét apostol képét viselő, vagasz nevű érczgallért, levetik a lábbelijöket és harisnyában végzik a szertartást. Papjaik, sőt a diakonjaik is süveget viselnek a mise alatt s ezt az evangelium olvasása közben sem teszik le. Püspökeik jelvénye pedig a tiara és a pásztorbot. Hajdan a papok a reggeli ájtatosságnál fekete, a főpapok pedig sötét cseresznyepiros fezt viseltek.
Az örmény papoknak a karban csak a philon nevű, hosszú ránczos köpönyegben szabad énekelniök, mely rendesen fekete; csak érdemesebb papok kapnak az érsektől kitűntetésképen kék színűt. Még magasb egyházi kitűntetés az arany lánczon viselt arany kereszt, a legmagasb pedig a thasszag nevű, violaszínű bársony sapka.
Az örmény-keletiek templomai mindenben hasonlók a görög-keletiekéihez, csak abban különböznek, hogy náluk az oltárt a templom többi részétől nem ikonostas, hanem nagy kárpit választja el.
A suczawai örmények évenként két templomi búcsút ünnepelnek; az egyiket deczember 29. (január 9-én, vagyis Szent Jakab napján), a másikat pedig augusztus 12/24. és 18/30. közötti vasárnapon, vagyis Mária halála napján. E búcsúkat azonban náluk soha sem követi zenével, tánczczal és énekszóval járó vigalom. Ősrégi pogány eredetű szokásuk, a melyet még ma is gyakorolnak, a madach, vagyis hogy az év bizonyos ünnepein ökröket és juhokat vágatnak le, s a húst a szegények között kiosztják. Ez állatoknak leölésük előtt a pap egy kis szentelt sót ad a szájukba. E szokás még abból a korból származik, a mely az örményeknek a keresztény hitre térését megelőzte, s a pogány Anahid istennőnek bemutatott áldozatok emléke, a melyet emberséges járúléka miatt a keresztény papság is megtűrt annál is inkább, minthogy a leölt állatok zsiradéka és bőre a papoknak jutott. Az áldozati állatokat gyűjtés útján beszedett közköltségen vásárolják, vagy pedig egyes gazdag hívek ajándékozzák.
Az örmények ünnepei egybe esnek a görög-keletiekéivel, csakhogy Krisztus születését és bemutatását ugyanazon a napon, január 6/18. ünneplik. Továbbá Gyertyaszentelő és Gyümölcsoltó Boldogasszony napját, valamint Mária fölajánlása és a Szent Annának történt kijelentés (Boldogasszony fogantatása) ünnepét 12 nappal a görög keletiek előtt tartják, húsvét utáni hetedik vasárnap pedig egy második pálmaünnepet ülnek. Bőjtjeik olyanok, mint az óhitűekéi, csakhogy a heti bőjtök rendesen péntek este végződnek.
Haczkadar búcsújáró-templom Suczawa mellett.
Russ Róberttől
Az örmény néphit szerint Krisztus mennybemenetele előtti szerdáról csütörtökre viradó éjjel megnyílik az ég. A ki ez éjszakát bűntől tisztán virasztja át, annak az Isten megjelenik és teljesíti minden kivánságát. Krisztus mennybemenetele előtti este az asszonyok és leányok zálogosdi-félét játszanak, hogy megtudják, melyiküknek az óhajtása fog teljesűlni. E játék abból áll, hogy a leányok mindegyike egy-egy gyűrűt, függőt, stb. tesz egy mély tányérba, melyet aztán vízzel töltenek meg s virágokat hintenek belé, végűl pedig tiszta kendővel takarnak le, s így hagyják a tányért másnapig. Úr mennybemenetele napján megint egybegyűlnek az asszonyok s leányok, és miután ki-ki valamely kivánságát nyilvánította, egy bekötött szemű leány belenyúl a tányérba és találomra kihúz belőle egy zálogtárgyat, melyet előmutatván, a tulajdonosának jelentkeznie kell. A szerencsést, kit a sors ér, a többiek üdvözlik és mind szentűl hiszik, hogy kimondott óhajtása teljesűlni fog.
Az örmények mondai ősük Haik után hái-nak nevezik magukat. Átlag középtermetűek és erős testalkatúak. Fejük közepes nagyságú, hajuk és szakálluk fekete. Fekete körszakállú vagy simára borotvált arczuk sajátos jellegét nagy sötét szemeik és sasorruk egészíti ki. Arczszínük inkább halvány, mint sötét, de akadnak – igaz, csak ritkán – szőkék is közöttük. Említésre méltó, hogy himlőhelyes egyáltalán nem találkozik náluk.
Életmódjuk egyszerű, erkölcseik tiszták és józanságuk közmondásos. Családi életük patriarchális; és a leggazdagabbjaik is atyafiságos jóindúlattal viseltetnek szegényebb fajrokonaik iránt, a kik egész bizalmasan érintkeznek velük. Készségesen alávetik magukat az egyháztanács rendeleteinek és határozatainak, a mely a szegényeket a hitközségnek nem épen bőséges vagyonából látja el. Alamizsnát kérni nagy szégyennek tartják, a miért is örmény koldúst sehol sem látni. A hitközség tartja fönn a plebánia-templom udvarán lévő négy osztályú nemzeti iskolát, a melyben a népiskolák tantárgyait egy igazgató és két altanító tanítja örmény nyelven, de e mellett a német és román nyelvet és az örmény egyházi éneket is.
Nagyra becsűlik az örmények a vendégszeretetet, de a nagy vendégeskedésnek és társas mulatozásnak nem barátai. Más nemzetbeliekkel való érintkezésükben igen szívesek és készségesek; és meglehetősen kifejlett nemzeti büszkeségük mellett is elő-előfordúl mostanában, hogy más nemzetbeliekkel és más vallásúakkal is összeházasodnak.
Az újszülöttnek mindjárt világrajötte után egy kis sót hintenek a hátára abban a hitben, hogy ez a vérét tisztítja és hogy az izzadságának nem lesz olyan kellemetlen a szaga. Tapasztaltabb bábák e sóhoz, a mint mondják, különféle illatszereket is kevernek és bizonyos imákat mormolnak a behintés alkalmával. A kisdedet rendesen csak születése után nyolczad napra keresztelik meg, még pedig többnyire a templomban, kivéve ha a gyermek beteg. A keresztelésnél a keresztszülők mindenike mind a két kezében egy-egy égő gyertyát tart. A keresztelést a pap akként végzi, hogy a gyermeket vízszintes fektében háromszor bemártja a vízzel telt, kád alakú keresztelő-medenczébe, ezután pedig piros és fehér selymet kötnek a kisded derekára, az Üdvözítő oldalából folyt vér és víz emlékezetére.
A házasságkötést megelőző alkudozásokat rendesen a vőlegény anyja kezdi meg, s általában arra néznek, hogy a kiszemelt hajadon jó családból való, jó gazdasszony és szép, de még jobban arra, hogy gazdag legyen. Egész az újabb időkig még az a keleti szokás élt az örményeknél, hogy a hajadonoknak csak újév napján és virágvasárnapon, továbbá Krisztus bemutatása és mennybemenetele napján volt szabad a templomba menniök, hogy abba a hírbe ne keveredjenek, mintha nagyon is a világ szeme elé akarnák vinni a szülék a leányaikat.
Örmény-keleti istentisztelet.
Zuber Gyulától
Az esketés szertartása az örményeknél szintén a görög-keletiekéhez hasonlít. De a házasság szentségét csak az év bizonyos vasárnapjain szabad kiszolgáltatni. A mátkapár fejére az esketés alatt virág- vagy érczkoronát tesznek. Régebben piros vagy zöld selyem zsinórt kötöttek a nyakukra, melyet a pap három nappal, vagy esetleg mindjárt másnap az esküvő után imádságok közben oldott le róluk, a mivel föloldotta őket az önmegtartóztatástól. Hajdan a vőlegénynek, a kit előbb khacs ichpaierk nevű ifjak (vőfélyek) öltöztettek föl a menyekzőre, kardot adtak a kezébe annak a jeléűl, hogy teljes hatalmat nyer az életepárja fölött. E kard egyúttal annak a jele is volt, hogy a vőlegény három napon át nem kisebb úr a császárnál. Innen az örmény férjeket jellemző, bár nem a leghízelgőbb közmondás: „Három napig császár, negyven évig cseléd!”
Az elválás igen ritka az örményeknél, kiknek vallási tőrvényei is tiltják a házasság fölbontását. Utolsó kenetben csak a papok részesűlnek, míg a világiaknál ily alkalommal csupán a szokásos imádságokat mondják el. Férjét az özvegy nő egy egész esztendeig gyászolja. Halottaiknak az örmények viasz keresztet vagy ezüst pénzt adnak a kezébe. A temetéseket nagy egyházi pompával szeretik rendezni. Hétfőn csak nagy ritkán temetkeznek, mert azt hiszik, hogy ha így tennének, akkor a hét minden napján el kellene majd hozzá tartozóik egyikét vagy másikát temetniök.
Az örmények üzleti szelleme nagyon kifejlett, s megvan nekik a hozzá való éles elméjük, szükséges furfangjuk és a kellő rábeszélő tehetségük. Csodálatos azonban, hogy Bukovinában egyetlen mezei munkás sem akad közöttük, kézmíves is csak igen kevés, de annál több a jogvégzett ember. Kereskednek gabonával és egyéb magneműekkel, borral, bőr árúkkal, gyapjúval, lópokróczczal, festett ládákkal; foglalkoznak továbbá mezőgazdasággal, marhahizlalással és marhakereskedéssel, kivált hizómarha Bécsbe szállításával, szarvasmarha- és sertéshús-árúlással, végűl szappanos-mesterséggel és sajtkészítéssel. Mostanában azonban mindinkább a magán- és vallásalapítványi jószágok bérlésére és mívelésére vállalkoznak. Az összes magán nagybirtoknak majdnem egyharmada az ő kezükben van.
Valamikor ők eszközölték Kelet és Nyugat között az egész kereskedelmet, és akkor még valóságos keleti karavánokban útaztak a kalmáraik. Az ily karavánok részesei hónapokon át készűlődtek az útjokra. Mikor már mindenük rendben volt: derekukra övezték a széles, ép szélű aranyokkal jól megtöltött tüszőt, a kimir-t; kezükbe vették a rövid nyelű fonott szíjostort és fölpattantak a lovukra. Pénzük, árúik és életük védelmére az övükben éles tőröket és a nyeregkápában töltött pisztolyokat vittek magukkal. A fekete szattyánbőrrel bevont, párnaszerű nyereg mögött volt fölcsatolva a kettős bőrzsák, melybe az árúik, fehérneműjök és az élelmiszereik mellé még egy esőköpenyeg volt csomagolva. Így naponként több mérföldnyi útakat tevén meg pihenő nélkül, estve éjjeli szállásra tértek be s dúsan terített közös asztalnál lakomáztak kedvükre.
Suczawai örmény keleti viseletben.
Zuber Gyulától
Alku közben az örmény kereskedő egyik kezével a vevő jobbját szorongatja szinte erőszakkal, másik kezével pedig a tenyerébe csapkod, mintegy csábítva annak a vásárló kedvét. Ha megvan kötve az alku, akkor előbb magasra emeli a vevő kezét, aztán megrázza s e szókkal: „Isten adjon szerencsét!” elereszti.
Az örmény házaknak magas, hegyes ormú a tetejük, melynek rendesen a keleti oldalán két padláslyuk van kémények helyett. A tető díszítésére annak a gerincze két sarkára két villámhárítóhoz hasonló, méternyi magas, esztergályozott póznát tűznek föl. Négyszögű, meglehetősen magas házaik és a házakat környező téres udvarok, valamint az útczáik is tiszták. A több lakóhelyiségből álló házak szobáiban hosszú keleti divánokat látunk, melyek ülő- és hálóhelyűl is szolgálnak egyúttal; de látunk divatos izlésű butorokat is, a minőkkel lakásaik sokszor nagyon is fényűzőleg, bár nem zsúfoltan vannak fölszerelve.
Házaik körűl rendesen tornácz fut végig, vagy legalább egy fa- vagy köroszlopokon nyugvó veranda. E házak építésmódját különben a románoktól vették át. A körűlfutó folyosó vagy az előtornácz árnyékában ül meleg nyári délutánokon az itt-ott még bő, ránczos keleti köntösét viselő gazda. Ott szijja borostyán szopókás meggyfaszárú csibukjából a jóféle török dohányt, melyet szivarkává sodorva a nők sem vetnek meg. Időről-időre török módra főtt fekete kávét is szürcsölget a verendán apró csészékből; közben-közben egy-egy szófukar megjegyzést ejt, de néha elég heves szóváltást is folytat a házbeliekkel vagy a szomszédokkal; legtöbbnyire azonban igazi keleti módra félálomban elmereng és átszunyókálja a nap legmelegebb óráit.
A társas élet ápolására a suczawai örményeknek néhány év óta egy Aní nevű nemzeti kaszinójuk és saját kávéházuk is van.
A divatos európai mellett még igazi keleti, nemzeti konyhát tartanak. Nagyon szeretik kivált a különféle szárított és füstölt halakat, melyeknek mesteri elkészítésére a sok ellenséges zaklatás taníthatta meg őket, a mit őshazájukban kellett szenvedniök. Különféle füstölt kolbászokat (salami, sugiuk, potcoave, örményűl giudem) is készítenek marha-, birka- és lúdhúsból, vagy egész darabokat tesznek ugyanilyenekből füstre ízes, fűszeres falatokúl. Amúgy is nagy szerepe van konyhájukban a sok erős fűszernek. Nagyon szeretik a sáfrányos, jó illatú mézeskalácsnak egy fajtáját, melynek hatlamá vagy gogoszcsa a neve; továbbá a pörkölt s mézbe főtt törött dióból és mákból kevert, dalauszi nevű csemegét. Sült marhahúst faedényben akként szoktak hosszabb időre is eltenni, hogy többször leöntik a saját zsírjával s ebben a kocsonyában hagyják elállni. Télen aztán e chaurmá nevű hús-konzervet fölmelegítik s úgy adják asztalra. A levesbe churut-ot kevernek, a mitől zöldes lesz a színe, továbbá aludttejjel savanyítják és petrezselyem-levelekkel. Nagyon kedvelt eledelük a sáfránynyal és burekiza nevű hús-gombóczkákkal főtt makaróni-leves is. A pecsenyét koriandrommal (czigány-petrezselyem) és rizskásával készítik. Pachlava nevű rétesféle tésztájuk mézzel töltött száz levélből áll. Igen szeretik a vagdalt húsból és tojássárgájából álló muzaká-t is. Szamszali nevű húsos derelyéiket zsirban sütik ki. Marhahús-levesbe gyakran főznek jufka nevű, apróra vagdalt metéltet. Téához és kávéhoz a vajas, élesztős, tojásos és tejes lochum nevű süteményt kedvelik. Gorgot a neve egy előbb levesbe főtt, aztán vajjal leöntött búza-kásának, melyet savanyú juh-tejfellel adnak föl. Ha valakinek az ostobaságát akarják jellemezni, azt mondják: „Gorgot-ot főzzenek be előtted, azt sem veszed észre!” Korabia nevű, sok czukorral és vajjal készűlt süteményüket a kemenczében sütik. Nem sodrott, hanem rétegekbe rakott rétesüket, a baghbacs-ot, almával, sajttal és hússal töltik. Újév napján tészta-, mák-, méz- és egy felső dió-rétegből álló sütemény, a los kerűl asztalokra. Gyakran főzik a mazsolából és rizsből készűlt pilafot is, melyhez előbb húslevesben főzik meg, aztán vajjal és mazsolaszőlővel párolják a rizst, végűl pedig, hogy el ne lágyúljon, asztalkendőbe burkolják. Nagy kedvelői különben a mindenféle keleti édességeknek, így a czukorba főtt gyümölcsöknek és virágoknak (dulcseátze), a rohat nevű csemegének és a különböző serbeteknek meg halváknak (dakahalvá).
Az örmények ruházata egyszerű és ma már majdnem általánosan a divat szerint igazodó európai viselet; csak itt-ott látni még elvétve egy-egy hosszú, keleti köntösben járó örményt. Régebben a férfiak salvári nevű, bő posztó nadrágot, télen pedig báránybőr nadrágot (meszini) viseltek. Kabátjuk a fehér vagy vörös csíkos, gyakran selyemből varrt s fölálló gallérú antereu vagy zobon volt, melynek jobbról balra gombolódó szárnyait drága virágos török sálkendővel övezték a derekukra. E kabát mellfodraiba nagy, színes, többnyire selyem zsebkendőt tűztek. Nagy, fehér és előre álló, de nem keményített inggallérjuknak a mellükre lelógó fekete selyemkendővel adtak feszesebb tartást. Kabátjuk újjain alúl gombok voltak, a melyeket azonban nyáron nem igen szoktak begombolni, úgy, hogy ilyenkor az ingújjuk rendesen kilátszott alóla.
E köntös fölött nyáron övig érő, cseresznyepiros, bő újjú fél-köpenyeget viseltek, a melynek fermenea vagy szkurteika volt a neve; télen pedig ugyanilyen szabásút, csakhogy ez zöldes gyapjúszövetből készűlt és drága prémmel volt béllelve. A fermenea fölött minden időben még egy térdig érő, becses prémmel szegett, bő újjú gyapjú köpenyeget hordtak, a kaczavejkát. Kimenőre pedig még mindezek fölé egy hosszú és bő, lábfejig érő, nyáron selyemmel, télen drága prémmel béllelt, dzsubea nevű posztó köntös kerűlt. A férfiak a fejükön vörös fezt viseltek, a mely köré kimenőre csalma nevű török kendőt csavartak. Újabban magas, fölűl bársony betétű hódprém sipkát kezdtek helyette hordani; a szegényebbek pedig még ma is magas báránybőr kucsmát viselnek.
A nők egész testüket végig beborító, egybe szabott, bokáig érő, újjatlan bő ruhát öltöttek, a mely többnyire tarka selyemből készűlt s elűl a nyakon nyitott és arany zsinórzatú volt. E ruhát ékkövekkel kirakott nagy ezüst vagy arany csatos övvel szorították a derekukhoz. Föléje takaros fermenea és erre még a bársonyból, selyemből vagy posztóból varrt dulama kerűlt, a mely rókamállal vagy bárányprémmel volt szegve, s a minőt az örmény nők legalább odahaza még ma is viselnek.
A nők fehér fezt tettek a fejükre, a mely fölé rangjukhoz vagy módjukhoz képest selyem vagy gyapjú kendőt borítottak akként, hogy e kendő egyik csücske háromszög alakban lelógott a hátukon.
Férfiak s nők egyaránt sárga szattyán czizmát vagy hegyes orrú, sárga török félczipőt (iminei vagy busmakei) húztak a lábukra.
Mind a két nembeliek elterjedt szokása, hogy míg törökösen maguk alá szedett lábaikon guggolva pihennek a divánon, az alatt időtöltésűl borostyánkő szemekből fűzött olvasót (pathor) morzsolgatnak a kezükben. Ez az olvasó-morzsolgatás, valamint a törökös ülésmód még ma is megrögzött szokásuk az örményeknek.
