Erdőgazdaság. Eckl Vinczétől, fordította Arató Gyula
Erdőgazdaság.
Eckl Vinczétől, fordította Arató Gyula
Eckl Vinczétől, fordította Arató Gyula
Abban az időben, mikor Bukovina Ausztriához csatoltatott (1774-ben), az erdőségek majdnem teljesen összefüggő testet alkottak, s csak a völgyek alján és a síkságokon elterűlő szántóföldek és rétek, valamint a mocsarak szakították meg őket itt-ott. Olyan adat, mely az erdőségeknek ez időbeli kiterjedésére nézve tájékozást nyújtana, nincsen. Legelőször az 1820. évi kataszteri fölmérés alkalmával állapíttatott meg az erdőterűlet, mely akkor 487.770 hektárra rúgott. Az 1854. évi kataszteri fölmérés azonban már csak 451,195 hektárnyi erdőt talált. Ebből is látható, hogy az erdőségek hajdani kiterjedése idők folytán nagy mértékben apadt, a mennyiben ez az apadás a föntebb megjelölt két időpont közt 36.542 hektárra ment.
A míg a korábbi idők népeinek fő foglalatossága az állattenyésztés volt: addig azok fő törekvése arra irányúlt, hogy mennél kiterjedtebb legelő terűleteket teremtsenek, s ennek tulajdonítható, hogy manap a jelenlegi kimpolungi, radautzi és wiźnitzi kerűletek hegyvidékein oly nagy terjedelmű legelők (polonini) vannak. Ebben az erdőpusztításban annak idején nemcsak a birtokosok, hanem a jobbágyok is nagy részt vettek, s emezek annyival inkább, mert a tulajdonjogi és birtoklási állapotok még rendezetlenek voltak.
A birtokviszonyok rendezése Bukovinában az 1854. évi kataszeri fölmérés alkalmával történt, a mikor egyszersmind az erdők határai megállapíttattak és állandósíttattak.
Az 1859–1874. évek alatt a földbirtokok a rájuk nehezedő terhek és szolgalmak alól fölszabadíttatván, a bukovinai görög-keleti vallás-alapítványtól vétel útján igen sok erdő és más földterűlet jutott a jogosúlt jobbágyok és a községek tulajdonába, s így jöttek létre a községi és közbirtokossági erdők. Ép így jutott a kimpolungi kerűletben a vallás-alapítvány részéről, továbbá a wiźnitzi kerűletben a földesurak részéről a szolgalmak megváltása fejében számos erdő és legelő a hajdani jobbágyok birtokába, s így jöttek létre az úrbéres birtokok. Ma egyetlen erdeje sincs Bukovinának, mely szolgalommal volna terhelve.
A mai állapot szerint az erdők összes terűletéből (447.867 hektár) 227.422 hektár a bukovinai görög-keleti vallás-alapítványra, 1.493 hektár az államra, 57.665 hektár a községekre és közbirtokosságokra, 23.022 hektár hitbizományokra, 138.265 hektár a volt úrbéresekre esik, s az erdőterűlet a tartomány terűletének 42.7%-át öleli fel.
Habár Bukovina a 48 és 47 szélességi és 42 és 44 hosszúsági fokok között, tehát a mérsékelt földövön terűl el, éghajlatának természete nagyon elüt attól, a mire a földrajzi fekvését megjelölő számbeli adatok után következtetni lehetne. Ennek a jelenségnek első sorban az az oka, hogy a tartomány hegységei 1.859 méternyi magasra emelkednek, völgyei szűkek és magasra fölnyúlnak, másodsorban pedig az, hogy éjszak felé egészen nyilt a fekvése. Ehhez járúl az esőzés gyakorisága, s az uralkodó szeleknek éjszaki, éjszak-keleti és éjszaknyugati iránya.
A föld termőképességére legnagyobb hatása az éghajlatnak van, s ebben a tekintetben a tartományt négy, egymástól élesen elváló tenyészeti övre lehet fölosztani.
Az első a tartománynak éjszaki, jórészt sík részét foglalja magába s az előhegységekig terjed; a másik a Wiźnitz, Berhomet, Storoźynetz, Kupka, Petroutz, Wikow, Staźa, Putna, Suczawitza, Mardzina, Solka, Gurahumora, Illiszestie, Kaczika, Wama, Stupka előhegységekre terjed ki; a harmadik a Kimpolung, Dorna, Szipot (kincstári), Seletin, Szipot (magán) és Putilla hegységekre terjed; végűl a negyedikbe a harmadik tenyészeti övnek 1.200 méternél magasabb hegyei tartoznak.
A föld termőképességének szempontjából a tartományt éjszaknyugatról délkeletnek tartó vonallal két, egymással közel egyenlő kiterjedésű részletre lehet osztani. A tartomány éjszaki felén a lősz, agyag és kavics neogenrétegekkel alkotják a talajt, déli felén ellenben a kárpáti homokkő és a csillámpala uralkodik, melyek között trachit, mész, kovapala, agyagpala, stb. eoczén képletek fordúlnak elő.
A legjobb s a fák tenyészetére és növekvésére legkedvezőbb minőségű földet a mész- és vastartalmú homokkő elmállási képződményei, valamint a lapályok üledéktalaja alkotnak.
A kimpolungi, radautzi és wiźnitzi kerűletek hegyvidéki erdőségei legnagyobbrészt a föltétlen erdőtalajú erdők közé tartoznak, részben pedig olyan talajúak, melyekre nézve az erdőtörvény rendelkezései különleges kezelésmódot szabnak meg. Ezek közűl a cs. kir. erdőfelügyelőségek a hegykúpok meredek oldalain és a vízmosta, szakadékos völgyvégek táján ezideig 5.762 hektárnyi erdőt jelöltek ki véderdőnek.
Mikorában Bukovina Ausztriához csatoltatott, a síkföldön és a fensíkokon, a Szereth és Pruth folyamok mentén végig terjedelmes tölgyesek állottak. Manap a tölgy csupán a bükk és gyertyán közé elegyedve fordúl elő Czernowitz, Kotzman, Szereth és Suczawa kerűleteiben, meg a Storoźynetz és Wiźnitz kerűletek egy részén.
Erdőrészlet a Sipitul-völgyből.
Russ Róberttől
A síkföldi erdőségekben a bükk az uralkodó fanem, mely itt tiszta erdőrészeket alkot; de az előhegységekben a tiszta bükkösök már háttérbe szorúlnak a bükk és jegenyefenyű által alkotott elegyes erdőtenyészet mellett, e hegységekben pedig a fenyűfélék válnak uralkodókká s itt a jegenye- és lúczfenyű elegyes csoportjait a magasabb vidékeken tiszta lúczosok váltják föl. A bükk azonban csoportosan vagy egyesével még a magas hegységben is előfordúl s 1.400 méter absolut magasságig fölhatol.
A jegenyefenyű egészen a bükkel tart lépést; egyesével ez is fölhatol a lúcz regiójának legmagasabb pontjáig; azonban tulajdonképeni termőhelye az előhegységekben van, melynek főként bükkel és lúczfenyűvel elegyesen fő fanemét teszi.
Az említett fanemek mellett különösen a gyertyán érdemel említést, mely kisebb mennyiségben a bükkel és tölgygyel elegyedve majdnem valamennyi lomberdőben előfordúl, kivált a hol évszázadokkal ezelőtt a tölgy volt az uralkodó fanem, s hol most épen ellenkezőleg a gyertyán van nagyobb számban eltejedve. Kevéssel ezelőtt, részint tiszta erdőrészeket alkotva, részint a tölgygyel elegyedve a kőris is nagy mennyiségben fordúlt elő, hasonlóképen a juhar és szilfa is, mely utóbbiak az üde és korhadékban dús talajokon majdnem mindenütt mellé szegődtek a bükknek.
Az erdeifenyű a kimpolungi, radautzi és wiźnitzi kerűletekben részint elegyűletlenűl, részint más fanemek közt elszórtan fordúl elő; a vörösfenyűt is ott lehet találni egyesével, vagy csoportosan majdnem mindenik kerűletben; ezt a fanemet azonban, a hol csak előjön, mindenütt mesterségesen telepítették meg a korábbi évtizedek alatt.
A fölsorolt fanemeken kivűl előjönnek még a következők: a nyír, főként a leégett terűleteken s a fölújítás alatt lévő vágásokban, melyeket szélhordta magvai ellepnek; az éger és fűz a patak- és folyópartokon tenyészik tömegesen, egyebütt egyesével és csoportosan elszórva; a nyár, kecskefűz és mogyoró leginkább a fiatalosokban; a törpefenyű és a havasi éger a tenyészet felső határán. Itt-ott egy-egy tiszafa is található, mely pedig, mint a helyenként látható törzsek mutatják, a korábbi időkben meglehetősen nagy számban fordúlt elő és nagyra (45 centiméter vastagra) megnőtt. Kipusztúlását nem annyira annak kell fölróni, hogy fája ipari földolgozásra különösen alkalmas, mint inkább annak, hogy lombozata a marhákra, melyek levelein nyalánkodtak, mérgező hatással volt, s e miatt az állattenyésztéssel foglalkozó nép és a pásztorok valósággal hadat üzentek ellene s mindenütt, a hol csak találták, kivagdalták.
A fák tenyészete általában véve igen buja, s a jó záródásban felnövekedett fák törzse rendkivűl magas, vaskos és egészen egyenes. A legerősebb és leghosszabb törzseket a kimpolungi kerűlet erdőségei szolgáltatják, melyekben a 40–60 méter magas és alúl 1.0–1.80 méter vastag fák épen nem tartoznak a ritkaságok közé. A bükk is kiválik törzsének magasságával (16–24 méter) és fájának hasadékonyságával.
Annak következtében, hogy a rendszeres erdőgazdaság Bukovinában csak mintegy öt évtizeddel ezelőtt vette kezdetét, az erdők legnagyobb része vágható állapotban van, a mi az erdők rendszeres használatának olyatén szabályozását, mint a húzamos gazdálkodás kivánja, megnehezíti.
Az előhegységbeli és a magas hegységi többi terűleteken, melyek már hosszabb idő óta használat alatt állanak, a hajdani hamuégetés, hasított faárúk termelése, valamint a fáknak oly czélból való kivágása, hogy lombozatuk a kecskéknek és juhoknak táplálékúl szolgáljon, s más efféle kiméletlen használatok az erdők állapotát nagyon megrontották, úgy, hogy ezekben egyelőre alig lehet szó fatermelésről, kivált ha azt is számításba veszszük, hogy ezeken a terűleteken az erdőégesek, irtások és a korlátlan legeltetés miatt az újra beerdősűlésnek alapföltételei mind hiányzanak.
A talaj jó termőereje s a tetemes fakészlet daczára a jelenlegi erdőterűletek évi fatermését, illetőleg a fa tömegének gyarapodását hektáronként átlag 3.6 köbméterre lehet tenni, vagyis egészben véve évi 1,612.321 köbméterre.
A korábbi időkben, mikor az erdők birtoklása rendezetlen volt, mindenki szabad tulajdonnak tekintette azokat és faszükségletét onnan fedezte, a hol érte. Csak 1776-ban adatott ki Bukovinára nézve az első erdőrendtartás. Az erdőkezelésnek némi rendszerbe foglalása csak 1792-ben vette kezdetét. Alapúl az ú. n. terűlet szerinti vágás-osztást választották, melynél az évente kihasználható vágásterűlet nagyságának kiszámítása csupán az erdő kiterjedésének és a vághatóság korának figyelembe vételével történik. Egyes erdőkben, melyek fatermése értékesíthető volt, el is készítették ezen az alapon a gazdálkodás tervét. A magántulajdonúl bírt erdők ellenben úgy a védelem, valamint az ápolás tekintetében rosz bánásmódban részesűltek, úgy, hogy a politikai hatóság 1818-ban és 1838-ban képzett erdőtisztek alkalmazását kivánó rendeleteket adott ki. Mindemellett a legtöbb erdőben a rendszertelen szálalás módja honosodott meg. Ezzel legelőbb a vallásalapítványi erdőkben hagytak föl és 1876-ban az erdők kezelését korszerű elvek szerint szabályozták, megállapítván azoknak előbb ideiglenes, azután végleges gazdasági tervét. Az erdőfelügyelőségi intézménynek 1871-ben történt fölállítása óta pedig részint rábeszélés, részint ráparancsolás útján a községek és volt úrbéresek erdeiben is tért hódított a rendszeres gazdálkodás, úgy, hogy ma már a még meglevő erdők mind rendszeres kezelésben részesűlnek, még pedig a húzamos erdőgazdaság elvei szerint, nevezetesen: a görög-keleti vallás-alapítvány birtokán 229.288 hektár, a községi és közbirtokossági erdők közűl 28.579 hektár, a magántulajdonban levő erdők közűl 76.931 hektár, tehát összesen 334.798 hektár erdőterűlet, vagyis az összes erdőterűletnek 74%-a.
Leggyakoribb kezelésmód a szálerdő mívelés tarvágással vagy fokozatos fölújító vágással. Csekélyebb elterjedésnek örvend a csoportos fölújító vágással kezelt szálerdő és a sarjerdő mívelsémódja. Jelenleg 436.882 hektárt szálerdő mívelsémóddal, 10.985 hektárt sarjerdő mívelésmóddal kezelnek. A vágásfordúló a szálerdőkben a vallás-alapítványoknál 100–120 év, a községi és magántulajdonban levő erdőkben rendszerint 60–80 év. A sarjerdők vágásfordúlója 3–40 év között változik.
Az erdők fölújítását azelőtt egészen a természetre bízták. Csak a mikor a síksági erdőkben nagyobb terűleteket kezdettek kihasználni, akkor fogtak hozzá a vágásoknak mesterséges úton való beerdősítéséhez.
Az ekként létesített nagyobb kiterjedésű fiatalosok a 70-es évek közepéből származnak, a mikor a görög-keleti vallás-alapítvány síksági erdeiben a letarolt terűletek beerdősítéséhez nagyobb erélylyel kezdtek hozzálátni. Ez a példa hatott, s a mint az erdészet közigazgatási tényezői is buzdítólag léptek föl s az ügyet támogatni kezdték, a mesterséges erdősítés a magán erdőbirtokosok körében is mind több tért hódított.
A közigazgatás erdészeti alkalmazottjainak szaporítása útján azután, a törvényes rendelkezések alapján sikerűlt a községek és magánbirtokosok erdőterűletein is nagyszabású erdősítéseket létesíttetni, úgy, hogy a legutolsó két évtized alatt beerdősíttetett:
| I. a görög-keleti vallás-alapítványnál | 22.905 hektár 211.384 frt 39 kr költséggel, |
| II. a községek és közbirtokosságok által | 438 hektár 5.029 frt 79 kr költséggel, |
| III. a magánbirtokosok által | 2.281 hektár 18.331 frt 48 kr költséggel, |
| tehát mindössze . | 25.624 hektár 234.745 frt 66 kr költséggel, |
mely adatok szerint a hektáronkénti átlagos költség 9 frt 16 krajczárra rúg.
A mesterséges újra erdősítésnél a síksági erdőkben a tölgyet, elegyes erdőknél a bükköt választják fő faneműl. Ellenben a hegységi erdőkben a lúcz- és jegenyefenyűnek adnak elsőbbséget, míg a bükköt lehetőségig visszanyomják. Az említett fő fanemeken kivűl alkalmas termőhelyeken tért engednek az erdeifenyűnek, vörösfenyűnek, kőrisnek, szilnek és juharnak is.
A mi a fa értékesítését illeti, az Bukovinában a vallás-alapítványnál (1786-ban) kezdődött olyképen, hogy a jobbágyok 24 krajczár lefizetésével jogot szereztek arra, hogy építő és tűzi fával az alapítványi erdőkből láthassák el magukat. Nagyobb mértékű lett a fa értékesítése már 1803-ban az üveghuták létesítése következtében, a milyenek Krasna-Ilskiben és Krasna-Putnán, később Karlsbergen és Fürstenthalban, illetőleg Neuhüttén és Czudynban keletkeztek. Ugyanakkor indúlt meg az összes vallás-alapítványi és magán erdőkben a hamuzsírfőzés, és a fát nem sokára oly sokféleképen hasznosították, hogy az erdők állománya már-már veszélyben forgott s az évi vágás mennyisége igen megapadt. A tarolás azután csak a honi fogyasztásra szükséges építő és szerszámfa, hasított árúk és tűzifa termelésére szorítkozott, a legelső fűrész pedig 1816-ban állíttatott föl.
A putnai kolostor gőzfűrésze.
Russ Róberttől
1816-ban és 1820-ban azt is megkisérlették, hogy a dornai és jakobenyi kerűletekből a fát Keletre tutajozzák; ez a kisérlet azonban akkor a romániai jogállapotok rendezetlensége miatt meghiusúlt. Nagyobb szabású fakivitelre irányúló kisérlet aztán csak az ötvenes években történt újra, a mikor a Dorna és Bisztricza völgyén végig nagyobb mennyiségű fát sikerűlt Keletre szállítani.
Ebben az időtájban kezdett föllendűlni a fakereskedés is a wiźnitzi kerűletben, a Czeremosz folyó mentén, s a folyónak nagy vízkörnyékéről sok szálfát és rönköt, metszett és hasított árút szállítottak tutajozással Czernowitzba s onnan tovább Oroszországba és Romániába. A lemberg-czernowitz-jassyi vasútvonal kiépítése pedig (1866-ban) a fínomabb szelvényárúnak külföldre való kivitelét is lehetővé tette s valósággal ettől az időponttól kezdődik a tulajdonképeni fakereskedés fejlődése. Tűzifát pedig a vasút maga is igen sokat fogyasztott, s azonkivűl sokat szállított Czernowitzba és a Galiczia keleti részén fekvő városokba; a tölgyfa, hangszerfa, dranicza, zsindely és szitakéreg élénk keresletnek örvendő kiviteli czikkek.
A Horst czég mellett, mely 1867-ben a radautzi kerűletben nagyobb fatermeléshez fogott, 1876-ban azonban működését tőkehiány miatt kénytelen volt megszűntetni, a jelenleg is fönnálló fatermelő és gőzfűrész részvénytársaság (korábban Götz Fülöp és Károly s társa) fejlesztette nagyon a fakereskedést, mely utóbbi 1874-ben Czernowitzban tízkeretes gőzfűrészt létesített.
A hatvanas évek folyamán kiépített helyiérdekű vasútak a két fő vízi útvonaltól oldalt eső vallás-alapítványi és magánerdőket is megközelíthetőkké tették a kereskedelem számára s ezeknek az erdőknek föltárása számos vállalat létesűlését idézte elő.
A fatermelés és a fakereskedés fejlődésével lépést tartva a különféle faföldolgozó gyárak keletkezése is lépést tartott.
Miután 1816-ban a Czeremosz folyón az első fűrészmalmot fölállították, még abban az évben ugyanazon a folyón, valamint a Besztercze és Dorna vizén is több fűrészmalom épűlt. Ezek a fűrészmalmok természetesen nagyon kezdetleges berendezésűek voltak, ú. n. oláh-fűrészmalmok; csak mikor a szelvényárúk kivitele jövedelmező üzletté vált, kezdték fölállítani a fínomabb czikkek kidolgozására alkalmas műfűrészmalmokat s utóbb a gőzfűrészeket.
Bukovinában jelenleg 31 gőzfűrész és 123 fűrészmalom dolgozik, 146 több pengéjű és 146 egyszerű kerettel, 2.286 fűrészlappal; ezeken kivűl van bennük 144 körfűrész, 6 bütüző fűrész, 9 gyalúlógép, 1 léczfűrész, 5 szalagfűrész. Mindezek földolgoznak évente mintegy 900.000 köbméter gömbölyűfát, s körűlbelűl 500.000 köbméter szelvényárút állítanak elő. A gőzfűrészek és a műfűrészmalmok jórészt a Kelet és Németország felé irányúló kivitel számára dolgoznak, míg a közönséges fűrészmalmok a helyi fogyasztás számára állítják elő a szükséges anyagot.
Bukovina erdeiben főként rönkőt, épűleti és szerszámfát s hasított árúkat (hangszerfát, drániczát, zsindelyt) tűzifát és szénnek való fát termelnek. A csekély értékű tűzifaanyagból a helyi fogyasztás számára szenet égetnek. A rönk- és épűletfa termelésénél kerűlő hulladékokból, favégekből, a mennyiben a fa erre alkalmas, zsindelyt, drániczát és kádárfát állítanak elő; a többi lágy és kemény tűzifát, mint értékesíthetetlen anyagot, a vágásterűleteken hagyják elkorhadni.
Facsúsztató és favágó kaliba hucul munkásokkal.
Russ Róberttől
A mennyiben a kiterjedt közlekedési eszközök mellett nem kell többé attól tartani, hogy fenyűfélék kellően értékesíthetők nem lennének, ezek ára évről-évre emelkedik; ellenben a nagy kiterjedésű bükkösöket ez idő szerint haszonnal értékesíteni nem lehet, mert a tűzifa fogyasztása sokkal csekélyebb, hogysem a nagyobbára igen vén bükkösök fölhalmozott fakészletének értékesítésére számítani lehetne.
A bukovinai lakosok közűl csak a hegyvidéki rutének, az ú. n. huculok adják magukat egészen favágásra és tutajozásra. Kivéve a rövid ideig tartó tavaszi mezei munkát és a nyári aratás idejét, a hucul az egész éven át favágással, faföldolgozással, a rönkök és szálfák szállításával foglalkozik. A síkságok népe csupán a tűzifa vágásához szolgáltat munkásokat.
A hucul ügyes és szorgalmas, mindamellett kevéssel beérő és az időjárás viszontagságaihoz megedzett erdei munkás; kin az erdőn, hasítványokból kezdetlegesen összetákolt kunyhóban (kolibában) lakik s évhosszant napról-napra a kukoriczalisztből készített mamaligán él. Hébe-hóba egy-egy falat hús, gyakrabban egy-egy ital pálinka s munkaközben egy-egy pipadohány mindaz, a mire egy ilyen famunkásnak szüksége van.
A fontosabb erdei mellékhaszonvételek: a legeltetés, cserkéreghántás, makkoltatás, kőfejtés és a vadászat. A gyantaszedéssel szintén kisérletet tettek ugyan, de mivel nem járt kedvező eredménynyel, abbahagyták.
Az elsorolt mellékhaszonvételek közűl említésre méltó értéke csak a legeltetésnek van; ez a haszonvétel évente hektáronként 6–15 krajczárt jövedelmez. A lúczkéreghántást cserzés czéljára a korábbi időkben az erdőgazdaságra nézve igen káros módon gyakorolták, a mennyiben 40–60 éves erdőrészeket tartoltak le e végre; a törzseket lehántották s magát a fát vagy fölgyújtották, vagy a vágásterűleten elkorhadni hagyták. A kéreghántásnak ezt a módját azonban már elhagyták, s csak a rendes évi vágásterűleteken a fák letarolásakor gyakorolják. Abbahagyták már a hamuzsírfőzést, illetőleg a fának ily czélból való fölégetését is, mert ez a haszonvétel a faárak emelkedése miatt nem hajt elég jövedelmet. A makkoltatás csak időszakonként, makktermő években ad hasznot a síksági és az előhegységi bükkösökben. Famagvakat csupán erdősítési czélokra gyűjtenek, s kivéve a vallás-alapítványi erdőkből a nyugati állami erdők számára szállított lúczfenyűmagot, a magvaknak nincs is kelete. Nagyobb fontossága van a mészkő és épűletkő fejtésének, mert amaz mészégetésre és czementkészítésre, emez pedig kőfaragó munkára igen alkalmas. A vadászat csak rövid idő óta hajt némi jövedelmet, a mióta ugyanis a Suczawa völgyében és a Moldawitza-völgy felső részén lévő vadászterűletekért, melyekben nagy vad is tanáyzik, a külföldi vadászok nagyobb bérösszegeket fizetnek.
A kivágott faanyagokat a vágásterűletekről az erdei útakhoz, erdei vasútakhoz és vízi útakhoz föld- vagy facsúsztatókon, vagy pedig tengelyen juttatják el s ott az erdei rakodókon halmozzák föl. Innen a faanyagokat vagy tutajba kötve vízen, vagy pedig vasúton szállítják tovább; avagy ha a fűrész vagy fapiacz nincs messze, tengelyen.
A fának a tartomány belsejében való szállítását rendkivűl megkönnyíti a számos folyó, melyek Bukovinát minden irányban keresztűl-kasúl szeldelik. A folyók közűl a Dnieszteren kivűl az Oroszország és Románia felé irányúló kivitel szempontjából főleg a Pruth és Bisztricza, a helyi fogyasztásra szánt faanyagok szállítása szempontjából pedig a Czeremosz, Dorna és Szereth folyók s mellékvizeik a nagyobb fontosságúak.
Tutajkikötő és fölfogó gereb a Czeremosz folyón Uśczeryki mellett.
Russ Róberttől
A Czeremosz folyón már 1816-ban elkezdték a tutajozást s Wiźnitzbe és Czernowitzba szállítottak rajta gömbölyű fát. A Bisztriczán pedig ugyanabban az évben Konstantinápolyba akartak fát szállítani; ez a kisérlet azonban akkor Moldvaország rendezetlen jogállapota miatt meghiúsúlt. Csak 1842-ben, illetőleg 1843–1844-ben sikerűlt Strohmayernek a Bisztriczán, még pedig Románián át egész Galatzig rendezni a tutajozás ügyét, mire aztán 1847–1848-ban nemcsak a Bisztricza és Dorna folyók, hanem a Teszna és Koszna patakok is alkalmasokká tétettek a tutajozásra. A Suczawa folyót 1820-tól 1860-ig helyi szállításokra már szintén használták s a szállítás akadályainak elhárítása által egészen Hadikfalváig alkalmassá tették az épűletfa tutajozására és a tűzifa úsztatására. Mivel azonban az úsztatás a Suczawa folyó medrét többnyire úgy megrongálta, hogy csak nagy költséggel lehetett megint tutajozásra alkalmassá tenni, e miatt a tűzifa-úsztatást ezen a vízen abbahagyták. Addig, míg a vágások a Czeremosz, Bisztricza és Dorna folyók alsó folyása táján s a mederhez közel eső erdőkben folytak, a fának leszállítására elegendő volt az a víztömeg is, a mennyi tavaszszal a hóolvadáskor s az ezutáni esőzések alkalmával összegyűlik a folyók medrében. Mikor azonban a vágások az említett folyók felső vízkörnyékére kerűltek, itt is előállott annak szüksége, hogy a folyók természetes vízbősége mesterségesen, alkalmas vízgyűjtők által szaporíttassék.
Az első vízgyűjtők (vízfogógátak) közűl az egyik 1869-ben épűlt a Rippen patakon a wiźnitzi kerűletben, a másik 1868-ban a Brodina patakon a radautzi kerűletben. A hatvanas évek folyamán, mikor a fakereskedés élénkűlésnek indúlt, s illetőleg a Dorna és Bisztricza folyókon a fenyűfának Keletre való kivitele nagyobb mértékűleg történt, első sorban a Bisztricza folyónak Erdélybe eső részén építettek három vízfogót, hogy ezek vízével a Kirlibabán levő erdők fatermését leszállíthassák egészen addig, a honnan aztán a tutajozás vízgyűjtők segítsége nélkül is történhetett. Nem sokkal utóbb (1879-ben) a bukovinai részen szintén építettek egy vízfogót, valamint a Teszna és Deaka patakon is. 1879-ben és 1880-ban s a következő években aztán a Teszna, Koszna, Tzibo, Kirlibaba és a Deaka patakon még egy-egy vízfogót létesítettek s a fölsorolt vizeket partvédelmi és vízszabályozási építményekkel egészen alkalmasokká tették az úsztatásra. Hasonló vízépítési és szabályozási munkálatokat egyebütt is végeztek; 1879-ben fölépítették a Rudolf-gátat a Fehér Czeremosz folyón s a vízduzzasztót az Ihnatessa patakon.
A nyolczvanas években még a Biskeu, Dichtinetz, Jalowiczora és Sarata patakokon építettek egy-egy, meg a Putilla patakon két gátat, s egyszersmind a patakok medrét szabályozták és az úsztatásra alkalmassá tették. Ugyanakkor a Szereth folyó felső vízkörnyékén is végeztek hasonló munkálatokat, nevezetesen a Szereth folyó felső részét is alkalmassá tették az úsztatásra, a Zwarasz, Zubrynetz, Borsukeu és Lopuszna patakokon pedig egy-egy gátat építettek. 1891-ben a Suczawán létesítettek egy ilyen vízgyűjtőt s e mellett a folyó medrét Szipot és Frassin között úsztatásra szintén teljesen berendezték.
A Rudolf trónörökös-gát a Czeremosz völgyében.
Ehrmanns Tivadartól
Ez idő szerint Bukovinában a következő vízépítmények állanak használat alatt: a) a Bisztricza és Dorna folyón s ezek mellékvizein: 8 vízgyűjtő (620.000 köbméter víz fölfogására); b) a Czeremosz és Putilla folyón és mellékvizein: 10 vízgyűjtő (900.000 köbméter víz fölfogására); c) a Szereth folyón és mellékvizein: 5 vízfogó (450.000 köbméter víz fölfogására); d) a Suczawa folyón: 1 vízgyűjtő (180.000 köbméter víz fölfogására); összesen tehát 24 vízgyűjtő, melyek együtt 2,150.000 köbméter vizet fogadnak be.
A vízgyűjtőkön kivűl van 2 vízi csúsztató, melyek hoszsza 11.5 kilométer. A vízfogókkal kapcsolatos vízi útak, melyek partvédelmi és szabályozási munkálatok által úsztatásra teljesen alkalmasokká tétettek s 5 ölfakifogó gerebbel is el vannak látva, egy hosszaságba mérve 328 kilométerre rúgnak. A fának vizen való kiszállítását akként gyakorolják, hogy a rönköket a mellékvizeken egyesével, szabadon úsztatják le a fő vízig; ott több rönköt (úgy, a mint a szálfánál szokás) talpba kötnek s így tutajozzák le tovább.
Évenként átlagosan letutajoznak a Czeremosz és Pruth folyón mintegy 10.839 talp haszonfát (körűlbelűl 216.680 köbméter fatömeggel), a Bisztriczán és Dornán pedig mintegy 9.284 talpat (körűlbelűl 185.680 köbméter fatömeggel), s felteherként is levisznek mintegy 90.000 köbméter szelvény-árút.
A tartomány többi részén, a hol a vizek szállításra kevéssé alkalmasak, a vágás helyéről való kihordás az erdei útakon, vagy az erdei vasútakon történik. Az első fa-pálya (fasínekkel, de lőerőre berendezve) 1870-ben létesűlt Berhomet erdőterűletén. Ez idő szerint 20 erdei vasút van, még pedig: 5 erdei vasút gőzerőre, ezek hoszsza együtt 366 kilométer, továbbá 15 lóvonatú erdei pálya, melyek hoszsza összesen 81 kilométer.
Az eddig említett szállító eszközökön és berendezéseken kivűl alkalmazásban vannak még: a fatermékeknek a vágás terűltéről való kiszállítására vízi, fa- és földcsúsztatók, melyek építését a lakosság az eleinte külföldről szegődtetett munkásoktól már egészen eltanúlta s ebben elég ügyességre is szert tett. Van még egy gőzerőre berendezett vontató út is, melynek hoszsza 36.6 kilométer. A mennyiben a föld emelkedései megengedik, a vágásterűletekről a fát igásmarhával is szokás kivontatni. A tartós használatot nyújtó s ehhez képest berendezett erdőkben pedig sokat adnak a fuvarozáshoz szükséges úthálózatok kiépítésére is, a miben a vallás-alapítvány által adott jó példát a többi erdőbirtokosok közűl sokan követik.
Részlet a putna-oglindei erdei vasútból.
Russ Róberttől
Minthogy Bukovina vasúthálózata ma már annyira ki van épűlve, hogy a tartományt keletről nyugatra s éjszakról délre mindenfelé vasútak szelik át, s minthogy az erdei termékek szállítását az úsztatásra és tutajozásra berendezett vízi útak és erdei pályák is igen megkönnyítik, s e mellett az erdei útakon, tengelyen való szállítás is eléggé olcsón történhetik: alig van olyan erdő a tartományban, melynek termékeit nagy termelési költségek miatt piaczra vinni nem lehetne.
Azok a tényezők, melyek az erdőkre károsan hatnak, a dér, a zúzmara, hónyomás és a kései fagyok mellett leginkább az éjszaknyugati és nyugati szelek, melyek a szálalás alatt álló erdőkben évről-évre nagy kárt tesznek. 1885-ben egy keleti irányból jövő cyclon a wiźnitzi, storoźynetzi és radautzi kerűletekben több ezer hektárnyi erdőt döntött ki s tett tönkre. A szél dúlásai mellett a tűz is nagy károkat okoz évről-évre, a mit jórészt az erdei munkások és pásztorok gondatlanságának kell tulajdonítani, bár az erdőégésekben a földmívelő lakosságnak is van része.
A lúczfenyű szúja s ennek rokonai majdnem mindenfelé nagy számban lépnek ugyan föl az erdőkben, eddig azonban különös megemlítésre méltó szú-rágás nem fordúlt elő. Úgy látszik, hogy a gyors időváltozások a bogár rajzási idején, valamint a tavaszi hideg időjárás hátráltatják a szúknak veszedelmes mértékű elszaporodását. Meglehetősen gyakori a jegenyefenyű szújának előfordúlása is, főként az erősebben szálalt, bükkel elegyes jegenyefenyvesekben. Ennek a rovarnak nagyobb mértékű elszaporodását mégis a megtámadott fák idejekorán való kivágásával és eltávolításával nem nehéz megakadályozni.
Az erdőknek legnagyobb ellensége azonban itt is maga az ember. Az erdőkárosítások ugyan rendszerint csak azokon a vidékeken nagyobbak, a hol községi és volt úrbéres erdő nincsen; de más felől a magánerdőkben maguk a birtokosok teszik a legtöbb kárt a rendszertelen vágásokkal, a túlságos legeltetéssel és az irtásokkal; ezért az erdőpusztítás megakadályozása végett rendeleteket kellett kibocsátani. Így rendeltetett el 5.841 hektár tönkretett erdőterűletnek mesterséges úton való újrabeerdősítése, s ekként szegte útját a hivatalos beavatkozás még 56.514 hektár erdő megrongálásának.
Az erdők kezelése szempontjából meg kell még említeni, hogy Bukovinának Ausztriához történt csatolásakor az erdők semmiféle felügyelet alatt nem állottak. Csak 1786-ban alkalmaztak a vallás-alapítványi erdőkben felügyelő személyzetet. Ezt a példát (1792-ben) a katonai kincstár követte legelőbb, mely az általa bérben bírt radautzi uradalomban egy főerdészt, három erdészt és három erdőszolgálat alkalmazott, s az erdőkben a rendszeres gazdálkodásnak alapját megvetette. Más felől azonban 1818-ig egyetlen magánerdőbirtokos nem akadt, a ki erdejének kezelését és őrizetét csak valamennyire is alkalmas személyzetre bizta volna. Ilyen személyzet alkalmazása a politikai hatóságok által először 1818-ban, azután újra 1823-ban rendeltetett el, s a birtokosok akkor egyszersmind erdejük fölmérésére és a használati terv elkészítésére is rászoríttattak; így 1836-ban már valamennyi nagyobb magánbirtoknak készen volt a használati terve, s az erdők kezelése és felügyelete erdőtiszti személyzetre volt bizva.
A mióta a bukovinai görög-keleti vallás-alapítványi erdők gazdasági ügyének intézése a cs. kir. földmívelésügyi miniszterium kezébe ment át (1872), és az állami erdőfelügyelet is szerveztetett (1871), a mit aztán az államerdészet szervezése is nyomon követett: az állami s egyszersmind a magán erdőtiszti személyzet is tetemes számbeli gyarapodást mutat.
