A mezőgazdaság fejlődése az Ausztriával való egyesűlés óta.
A mezőgazdaság fejlődése az Ausztriával való egyesűlés óta.
Bukovinát, jóllehet erdőkben igen gazdag, túlnyomólag mezei gazdaságot űző tartománynak tekinthetjük. Összesen 1,045.161 hektárt tevő terűletéből 533.600 hektár, vagyis 51.05 százalék mezőgazdaságilag használt, vagy használható föld, és pedig 288.844 hektár (27.63%) szántóföld, 132.500 hektár (12.67%) rét, 105.500 hektár (10.09%) legelő és 8.160 hektár (0.7%) kert. A szántóföld a mívelés alatt álló terűletnek 54.13 százaléka. Még szembetűnőbb a tartomány mezőgazdasági jellege, ha népének foglalkozását nézzük; Bukovinának az 1890 deczember 31-diki népszámlálás szerint 646.591 főnyi lakosságából 483.082, vagyis 74.71%, a mezőgazdaságot űző népességhez tartozik s a 350.906 összes kereső közűl 288.749 (823%) a mezőgazdaságban foglalkozott.
A tartomány ezt a kiválóan mezőgazdasági jellegét csak az osztrák császársággal 1775-ben történt egyesítése óta nyerte. Bukovina, mikor a porta Ausztriának átengedte, legnagyobbrészt rengeteg erdőség volt. Czernowitz, Szereth és Suczawa városokon kivűl a tartományban, többnyire erdőségektől körűlvett tisztásokon, 244 falu volt. Földesurak, szerzetesek és parasztok a házak melletti kerteket (levade-kat) és a szántóföldeket csaknem kizárólag tengerivel, a népesség fő élelmi czikkével vetették be, de csak épen oly mértékben, a mennyi saját szükségükre kellett; saját szükségletükre kendert és lent is termesztettek a legkezdetlegesebb módon. Főleg szarvasmarha- és juhtenyésztést űztek a még nomád pásztorok.
Az 1820. évi kataszteri fölvétel szerint a szántóföld még csak 180.293 hektárt tett, vagyis az összes terűlet 17.25%-át; a rét 176.435 hektár, 16.88 százalék, a legelő 143.120 hektár, 13.69 százalék volt. A kataszteri felűlvizsgálat befejezése 1872-ben a szántóföldet 259.939, a rétet 159.788, a legelőt 114.334, a kerteket 7.822 hektárral mutatta ki. Összehasonlítva a legújabb földadószabályozási fölvételekkel, a 75 éves időszak alatt (1820-tól 1895-ig) a szántóföldnél 108.551 hektár növekedés mutatkozik, ellenben a rét 43.935 hektárral, a legelő 37.620 hektárral, a kettő együtt 81.555 hektárral fogyott. A mívelési ágak ezen átalakúlásával egyidejűleg tetemes erdőirtások is történtek, úgy, hogy az erdőségek 476.220 hektárról, melyet az 1820-diki kataszteri fölvétel kimutatott, 450.150 hektárra szálltak le, vagyis 26.070 hektárral csökkentek.
Midőn Bukovinát Ausztria átvette, a déli országrész, az úgy nevezett moldvai kimpolungi Okol kivételével, hol kezdettől fogva szabad parasztok éltek, a földbirtok legnagyobbrészt a bojárok, zárdák, a radautzi püspök, részben a kis nemes földbirtokosok, a rezes-ek és ruptas-ok kezén volt. A paraszt tulajdonképen csak haszonbérlője volt az urasági földnek s készpénzben megállapított haszonbér helyett, az akkori terménygazdaság mellett, széna- és gyümölcstermésének egy részét fizette, továbbá nehány kisebb ajándékot: fonalat, szárnyast. Végűl bizonyos számú munkanapot kellett leszolgálnia. A paraszt, kinek megvolt a szabad költözködési joga, földesúri joghatóság alatt nem állott; ellenben őt a földesúr a telektől bármikor megfoszthatta, tőle az erdőirtással termővé tett földet elvehette, saját használata alá foghatta, vagy másnak adhatta. A földesúr és paraszt közt fölmerűlt peres ügyek eldöntésénél, ha külön egyezménynek nem volt helye, a Ghika-féle urbárium, a moldvai fejedelemnek, III. Ghikának 1766-ki ú. n. chrisowja, illetőleg annak 1776 szeptember 1/13-ki javított alakja volt irányadó.
Ezeket az állapotokat a cs. kir. katonai igazgatás, mely a megszállás után az ország kormányzását átvette, az 1780 ápril 4-ki bizottsági jegyzőkönyvvel, mint status quo-t, szintén föntartotta. Csak az 1786 november 1-én kelt császári pátens teremtette meg a jobbágysági köteléket s hozta létre a parasztnak a földesúrhoz való jobbágyi viszonyát. Ez némely tekintetben, különösen a paraszti birtok biztosítása szempontjából, haladás volt, mert mindazon telkek, melyek akkor a parasztság birtokában voltak, jobbágytelkeknek nyilváníttattak, melyek elvétele megtiltatott. A jobbágyok részéről a földesuraknak járó szolgáltatások (úgy nevezett robot, mely kézi és igásnapszámból s terményadóból állt) szintén szabályoztattak. További lépés a paraszti birtoklás biztosítására csak 1835-ben történt az október 24-ki pátens által, mely a jobbágyi birtok bizonytalanságát megszűntette s az egyes parasztoknak a telekhez való tulajdonjogát kimondta.
Bukovina mezőgazdaságának emelésére három körűlmény gyakorolt irányzó és tartós hatást: az ország némely részében idegen gyarmatosok letelepedése; a II. József császár 1786 ápril 29-én kelt szabályozási terve szerint a görög-keleti zárdák és a radautzi, később czernowitzi püspökség birtokaiból alakított bukovinai görög-keleti vallásalap javainak, valamint a kincstári jószágoknak állami kezelésbe való vétele; végre a radautzi cs. kir. ménes alapítása, mely czélra a katonai kincstár a radautzi püspökség terjedelmes jószágait bérelte ki.
A német gyarmatosok bevándorlásáról, melyre II. József császárnak Czernowitzban 1783 június 19-én kelt kézirata adta meg az első lökést, már a bukovinai németek népéletéről szóló fejezetben volt szó.
Noha II. József császár eredeti szándéka, hogy a német gyarmatosokat nagyobb tömegekben telepítse le, melyek bizonyos mértékben mintafalvakúl szolgáljanak, nem valósúlt meg teljesen, s a legtöbb telepítvény kezdettől fogva nem alkotott külön helységet, csak tovább terjesztése volt a már meglevő faluknak, melyek jóval később nyertek községi önállóságot: mindazáltal a telepesek gazdaságokat alapítottak, melyek az akkori állapotokhoz képest mintagazdaságok valának s a benszülöttek előtt a czélszerű gazdálkodás példaképeiűl szolgálhattak.
Minthogy a tartományban a bukovinai görög-keleti vallásalap s utána a kamarai alap volt a legnagyobb birtokos: hat kamarai gazdasági hivatal fölállítása, és az, hogy két nagy vallásalapítványi uradalmat harmincz évre bérbe adtak báró Kriegshabernek, a mezőgazdaság fejlődésére rendkivűli fontosságú volt. Ezer meg ezer hektár, egész községek határai hevertek akkor parlagon. A szántóföldek trágyázása ismeretlen volt, de az új irtású földek jókarban tartásához szükségtelen is; otromba eke, fából készűlt kormánydeszkával, fa borona, vasbádoggal borított hegyű fa ásó, legkisebb vasrészszel sem bíró fa szekér, ezek voltak az akkor használt gazdasági eszközök. A házi szükségre termesztett kukoriczán kivűl a gabnatermesztés oly csekély volt, hogy a pálinkafőzéshez való szemes gabonát a szomszéd Galicziából kellett bevinni. Az állami alkalmazottak által házilag kezelt és az uradalmi bérlők által mívelt állami és vallásalapítványi birtokokon, valamint a telepítvényesek telkein megkezdődött a búza, rozs, zab és árpa termesztése; a burgonyát is ismerték, de csak az 1812 és 1816-ki inséges években kezdték igazán becsűlni és általánosabban termeszteni. A háromnyomásos gazdaság terjedelmes ugarral lépett sok helyt az egészen rendszertelen gazdálkodás helyébe. Minthogy a parasztok a fönnállott jobbágysági viszonynál fogva az alapítványi és kamarai birtokokon az urasági földeket a vetéstől a termés betakarításáig munkálni tartoztak, sőt a cséplést is végezni, elég alkalmunk volt a szántóföldnek bár kezdetleges, de az általuk űzött gazdálkodáshoz képest előhaladott mívelését megismerni, s őket az itt szerzett tapasztalatok és elért eredmények, valamint a telepítvényes gazdaságok gyorsan fölvirágzó jólléte utánzásra serkentették.
Nagy és eléggé meg nem becsűlhető művelődési munkát végzett Bukovinára nézve a mezőgazdaság terén a cs. kir. ménes-birtokgazdaság igazgatósága Radautzban. A radautzi, 29 15/17 négyszögmérföld terűletű vallásalapítványi uradalom, eredetileg magánosok, de nagyobbrészt a moldvai fejedelmek által a radautzi püspökségnek s a putnai, suczawitzai és szent-illiei görög-keleti zárdáknak tett alapítvány volt, mely 1786-ban a papi állások szabályozási terve folytán a bukovinai görög-keleti vallásalapítványba kebeleztetett s állami kezelés alá vétetett. Az 1792. évig ebben az uradalomban az imént említett alap részére a cs. kir. államjavak igazgatósága által Fratautz községben fölállított kamarai gazdasági kezelőség gazdálkodott.
Az osztrák lóújonczozási ügy megteremtője, Cavallar altábornagy, akkor még őrnagy, eszközölte ki, hogy egy állami ménes fölállítására a radautzi uradalmat válaszszák. Az uradalom 1792 május 1-én a bukovinai görög-keleti vallásalapítványnak fizetendő évi bérösszegért, a cs. kir. állami ménesintézet előmozdítása czéljából a cs. kir. udvari haditanács korlátlan használatára bocsáttatott. A ménes- és lóújonczozási főfelügyelő, gróf Hardegg Henrik altábornagy, egy ismeretekben gazdag férfiú, kit Bukovina művelődési haladásáért a legjobb szándék lelkesített, úgy a lótenyésztés, mint a radautzi uradalom gazdasági kezelése tekintetében czélszerű elveket állított föl, melyek végrehajtására 1819-ben gazdasági igazgatónak Asbóth Gottfriedet hívta meg Magyarországból. Asbóth szakított a háromnyomásos gazdasággal és rendszeres váltógazdaságra tért át; az ő vezetése alatt több éven keresztűl a katonaság egész zászlóaljait használták erdőirtásra; terjedelmes mocsarak száríttattak ki s az így nyert terűleteket részint fölszántották, részint rétmívelésre használták föl. A mezőgazdaság előhaladása Asbóth alatt a radautzi ménes-uradalomban gyümölcsöző volt az egész országra nézve, mert sok magánbirtokos vett példát a radautzi gazdaságról, s nemcsak a mezőgazdaság javítására, a terjedelmes mocsarak kiszárítására és a földek trágyázására fordított gondot, hanem ménesek alapítására is.
Asbóthnak 1838-ban bekövetkezett halála után, az ő nyomdokán haladva, Ambrosius Ármin működött mint jószágigazgató. A ménesparancsnok, Hermann ezredes, a radautzi uradalomba a piros (tiroli) szarvasmarha fajtával megvetette alapját a jobb szarvasmarha tenyésztésnek, mint a milyen az addig Bukovinában leginkább elterjedt darvas szőrű podoliai pusztai fajta volt. Hermann ezredes és Ambrosius igazgató sok érdemet szereztek a gyümölcstenyésztés ápolása körűl is.
Az összes mezőgazdasági állapotok gyökeres átalakúlását idézte elő a jobbágysági viszonynak 1848 szeptember 7-én történt megszűntetése. Ez legelőször is a latifundiumok birtokosainál okozott érezhető zavarokat; mert a robot alól fölszabadúlt parasztság a földesuraknak még a legmagasabb napszám mellett is csaknem mindenütt megtagadta mindennemű munka teljesítését. De még nagyobb baj volt, hogy a parasztság a nyert szabadságot nem a már korlátlan tulajdonában levő föld jobb megmunkálására fordította, hanem megelégedett azzal, hogy csak annyit termeszszen, a mennyi a megélhetéshez okvetetlenűl szükséges volt. A nagybirtokosok a munkaerő hiányán legelőszőr azzal igyekeztek segíteni, hogy idegen munkásokat fogadtak, különösen Galiczia nyugati részéből; de tőkéik csekélysége miatt lassanként kényszerítve érezték magukat, hogy a földmívelést, különösen a szemtermesztést megszorítsák s a hizlalás és szeszfőzés kiterjesztésében keressenek kárpótlást. Az állattartásnak s a legtöbbnyire Oroszországból és Moldvából bevitt szarvasmarha hízlalásának térfoglalása annyiban a földmívelésnek is javára vált, hogy a nyert trágya a szántóföldekre kerűlt s az évek során át örökös gabona- s különösen kukoriczatermesztés folytán kimerűlt és terméketlenné vált föld jobb karba helyeztetett.
Az ötvenes évek elején a mezőgazdasági körökben, kivált a nagybirtokosoknál élénk törekvés nyilatkozott a haladásra s az érdekközösség helyes fölismerése mellett a kölcsönösség erősebb érzete jutott érvényre. Ennek köszöni lételét a még ma is működő gazdasági egyesűlet, melyet 1854-ben dr. Petrowitz Kristóf lovag alapított, több rokongondolkozású nagybirtokossal és másokkal együtt. E törekvésekhez részben a görög-keleti papok és a vallásalapítványi uradalmak bérlői is csatlakoztak.
E mozgalommal eleinte nem törődött a parasztság, mely minden újítási és javítási kisérletet bizalmatlansággal tekintett, annál inkább, mert az említett kisérletek az egykori földesuraktól indúltak ki. Egy azonban, miután a szabadság első mámora eloszlott, világos lett a paraszt előtt, az, hogy ismét dolgoznia kell. Az által, hogy az állam, a tartomány, a község egyre fokozottabb követeléseket támasztott iránta, melyeket szükségképen teljesítenie kellett, kénytelen volt tulajdon telkén többet dolgozni, az egykori földesuraknál pedig munkájával keresethez jutni.
Kemény tanévek voltak a parasztságra nézve az 1866, 1867 s részben az 1869-dik inséges esztendők. Míg korábban ahhoz volt szokva a paraszt, hogy inséges években földesurától kapjon kenyérben és gabonában segítséget: most az nem volt többé erre köteles, s habár a tartomány az inség enyhítését kezébe vette is, a kisbirtokosok kénytelenek voltak egyetemleges kötelezettséget vállalni az inségkölcsönnek részletekben való visszafizetéseért, s ezt a kölcsönt az évek bizonyos sora alatt vissza is tartoztak fizetni. Az inséges évek rögtöni következménye az lett, hogy a parasztság, mely a földuzsorások kezébe kerűlt, mértéktelenűl eladósodott, továbbá hogy a parasztbirtok eldarabolódot, szétforgácsolódott, a mit a föld szabad adás-vevését s a parasztgazdaságok megosztását részint tiltó, részint korlátozó rendeleteknek a tartományi törvényhozás által 1868-ban történt megszűntetése s a tőke- és hitelhiány mozdított elő; ezekhez járúlt végűl a kényszereladások nagy száma. Ezer meg ezer ember ment tönkre e körűlmények nyomása alatt. De a nyomás egyúttal annyiban jótékonyan hatott, hogy a parasztok kezdték belátni, hogy a gazdálkodás eddigi módjával nem boldogúlhatnak, hogy ezentúl többet kell dolgozniok, munkájukat jobban értékesíteniök s a földet czélszerűbben s haszonhajtóbban mívelniök.
Ez időszakban, az inséges és a következő években eladásra kerűlt parasztbirtokokból számos középnagyságú gazdaság keletkezett átmenetűl a latifundium és a kisbirtok között. A paraszt lassanként jobb ekét s más, tökéletesebb gazdasági eszközöket kezdett használni és kezdte belátni a trágyának, meg a föld gondosabb megmunkálásának fontosságát és értékét. Ez, úgy szintén az állam és tartomány beavatkozása, a földmívelés védelmére hozott törvények, a mezőgazdasági vándortanítás, egy mezőgazdasági közép-iskola, meg két földmíves-iskola alapítása s általában az értelmiség emelése, valamint a mezőgazdaság előmozdítására szolgáló intézkedések, minők a mezőgazdaság egyes ágainak, példáúl a szarvasmarhatenyésztésnek emelésére nyújtott segélyezések, kisbirtokosoknak vetőmagvak kiosztása, – a parasztság lassú megerősödésére, a mezei gazdálkodás javúlására és a gazdasági állapotok gyógyúlására vetettek. A fejlődésnek ezen az útján van Bukovina mezőgazdasága ma is. Visszaesések természetesen az utóbbi huszonöt év alatt is fordúltak elő. Helylyel-közzel a rosz termés, az általános mezőgazdasági válság, mely főleg a nagybirtokot nyomja, a mezőgazdasági nyers termények értékesítését előmozdító ipar hiánya, a szarvasmarha elárúsításának kedvezőtlen volta, de mindenek fölött a még mindig meglehetősen indolens parasztságnál az iskolai képzettség és az értelmesség hiánya: ezek Bukovinában a mezőgazdaság gyorsabb fejlődésének legyőzendő akadályai, mert azon száz év alatt, mióta a tartomány Ausztriához tartozik, a fejlődésnek csak alapjait sikerűlt lerakni.
Kukoriczaföld Suczawa vidékén.
Russ Róberttől
