A zene Csehországban Hostinský Ottokártól, fordította Katona Lajos

Teljes szövegű keresés

A zene Csehországban
Hostinský Ottokártól, fordította Katona Lajos

Bertramka-féle villa a Prága melletti Košířban, a hol Mozart 1787-ben „Don Juan”-ját bevégezte.
Charlemont Húgótól
A történelmi források mélyen hallgatnak Csehország pogány őskorának zenéjéről. Egyes később kori jelek szerint azonban kétségtelen, hogy a csehek éneklő kedve koránsem csak a keresztény hitre térésük utáni időben kezdődött; sőt határozott, bár igen gyér nyomai mutatkoznak, hogy amaz ősrégi kornak csakugyan volt valamilyen zenéje. Jóllehet ugyanis az ország kereszténynyé válta után érthető hévvel irtotta ez egyház mindazt, a mi a pogányságra emlékeztetett s ismételt tilalmakat volt kénytelen kiadni az „ördöngös danák” éneklése ellen: azért a népnél mind máig élnek még egyes oly dalok, nevezetesen a kéregető nóták (koledy) között, a melyek joggal tarthatók pogánykori eredetűeknek, habár rész szerint már régen keresztény szellemű alkalmi énekekké alakúltak át. Kemény hangnemű egyszerű dallamaik alighanem egyenesen az ütemes szavalásból fejlődtek.
Mint az újonnan megtért népeknél mindenütt, úgy Csehországban is eleinte kivált szertartásainak lebilincselő fényével igyekezett az egyház a régi vallás emlékezetét mentűl előbb eltűntetni. Már a prágai érsekség alapításának ideje táján (973) általános szükségképen érezhették a fényes szertartási rend szervezését. A népet nem igen lehetett a templomi énekben való részvételtől eltiltani, mely azonban eleinte csak a „Kyrie eleison” közbekiáltására szorítkozott. Ebből lett Csehországban a „Krleš” rövidítés, ép úgy, mint német földön a „Kirleis”. S épen e fohász fordítása és kibővítése a legrégibb cseh egyházi ének, az ősi tisztes „Hospodine pomiluj ny”, melynek szerzőjeűl a hagyomány Prága második püspökét, az ország védszentjét, Adalbertet (meghalt 997) tartja. Az Adalbert énekét külön pápai engedély folytán már 992 óta szabad volt a mise Kyrie-je gyanánt énekelni; később pedig az isteni tiszteleten kivűl is hallatták különféle egyházi és világi ünnepélyeknél, nevezetesen a koronázás alkalmával, sőt lelkesítő csatadalképen is énekelték a cseh hadak. Idővel egy második, nem kevésbbé hatásos ének sorakozott melléje, a mely tekintélyben osztozik is vele: ez a Venczel-féle ének, a mely „Csehország fejedelméhez és örökös urához” esdekel segítségért s oltalomért. Ez is olyan hivatalos ünnepi énekké vált később, mint a „Hospodine pomiluj ny”. Legrégibb hangjegyes följegyzése a XV. századból való s dallama a következő:
Természetes, hogy az egyházi zenét, mint a melynek alapja és magva magától érthetőleg a latin szertartási ének volt, legfőkép Prágában s ott is első sorban a Szent Vitus székesegyházában ápolták. Kiválóbb lendület mutatkozik e részben a XIII. század közepe táján, mikor a székesegyház új orgonát kapott, 1259-ben pedig az énekes fiúk (a 12 „boni pueri”, vagy „bonifantes”) karát szervezték s a régi elkopott énekes könyveket újakkal pótolták, stb.
A mi e legrégibb kor világi zenéjét illeti, a krónikákból, melyekben elégszer van, habár mindig csak igen szükszavú említés a nagyobb nemzeti ünnepélyek zenei részéről, annyi mindenesetre kitetszik, hogy zene, ének és táncz minden népies mulatságnak lényeges kelléke, sőt a mellette kitörő kedvnek valósággal éltető lelke volt. Így – hogy a hangszeres zenének csupán néhány példáját idézzük – II. Břetislavnak 1092-ben Págába való bevonúlásakor az útczák mentén síp- és dobszóra tánczoló ifjak és leányok csoportjai üdvözölték a fejedelmet. 1255-ben Margit királyné bevonúlásakor is „különféle hangszereken” játszott zene szólt, a minőknek II. Venczel 1297. évi koronázása alkalmából hét faját sorolja el latin nevükön a krónikás (. . .tympana, nabla, chori, tuba, sambucique sonori, rota, figella, lira. . .). A Milano elleni hadjáraton 1158-ban trombita- és dobszó mellett vett részt a csehek segédcsapata, a mit a német krónikások cseh nemzeti sajátságképen említenek, holott ugyane szokással ismételten találkozunk a régi oroszoknál is. II. Ulászlóról meg azt halljuk, hogy a trombitások és dobosok csapata előtt lovagolt. A zenészekről magukról igen keveset tudunk, csak puszta véletlenből s jogi okíratokból kapjuk itt-ott egy-egy névnek a hírét. Egy ily név azonban mindenesetre fölemlítést érdemel itt is: ez Dobrata, I. Ulászló herczeg „joculator”-a (jongleur-e, azaz: hegedőse és énekese, s talán egyúttal udvari bolondja), a ki szolgálataiért Hohenmaut környékén egy birtok jövedelmének életfogytig tartó élvezetét kapta urától jutalmúl.
Csehországnak már a helyzete és a külfölddel való politikai érintkezései is hozzá járúltak ahhoz, hogy a honi zenei elemek rovására idő folytán érvényesűlő külföldi behatások mindig egynál több forrásból eredjenek, habár időről-időre hol az egyik, hol a másik forrás áradt bővebben a többinél. A Přemíslidák (főleg az utolsók) alatt kétségtelenűl a német hatás volt a legnagyobb; hisz ismeretes az a kedvezés, a melyben I. Venczel óta a cseh királyok a német udvari kötlészetet részesítették. Luxemburgi János trónra léptével ellenben a franczia hatás is kezd erősbödni. A közeli rokonság köteléke, mely Jánost a franczia királyi udvarhoz fűzte, a véle és az avignoni pápai udvarral való élénk közlekedés, továbbá a trónörökösöknek Párisban való nevelkedése eléggé világosan megmutatják azon útakat, a melyeken e franczia hatás Csehországba jutott. Ehhez IV. Károly alatt még olasz érintkezések is járúltak. A zene terén azonban mindenek előtt egy kiváló egyéniség nevét kell említenünk, a ki mindenesetre sokat tett a franczia zeneművészetnek Csehországban való terjesztése érdekében; az Guillaume Machaut (1248–1377), az ismert trouveur, a ki harmincz álló esztendeig volt János király titkára. Ha nem is épen valami számoksak, de arra mindenesetre elégségesek a troubadourok és „Minnesänger”-ek műköltészetének és a több hangú ének szervezésére irányúlt első kisérleteknek hatását visszatükröző adatok a Luxemburgok korából, hogy a lakosságnak ily fínomabb műélvezet iránti fogékonyságát, valamint az iránt tanúsított öntevékenységű érdeklődését is bizonyítsák.
Mindazt, a mit régebben a fejedelmek és a papság az egyházi zenéért tettek, jóval fölűlmúlta azon atyai gondoskodás és igazán királyó bőkezűség, a melyben azt IV. Károly részesítette. Prágának érsekséggé emelése, új kolostorok alapítása, a székesegyház újjáépítése és a Mária-tisztelet egyidejű föllendűlése mind csupa kedvező alkalom volt az isteni tiszteleti zenének sokkal fényesebbé tételére. Már 1343-ban szervezett Károly a Szent Vitus székesegyházban egy 24 úgy nevezett „manisonarius”-ból álló énekkart, a kiknek a régibb „bonifantes” közreműködésével kellett a mindennapi Mária-ájtatosságot végezniök. Hogy utóbb még azokat a szüneteket is betöltse, a melyek a kanonok és a mansionariusok éneke közt maradtak, 1360-ban a 24 zsoltáros szintén egyházi rendű második énekkarát szervezte, kikhez végűl még harmincz karénekes járúlt, a kiknek élén egy kántor állott; így a csupán egyházi éneklésre alkalmazott egyének száma mintegy százra ment, nem is számítva a többi éneklő papságot (körülbelűl 400-at).
A népies egyházi éneklésnek egy csehországi sajátszerűsíége is IV. Károly korából látszik származni. Megalapítását legalább az első érseknek, Pardubitzi Ernőnek tulajdonítják.Ezek a Rorate-énekek, melyek az adventi idő hajnali miséjén eleinte latinúl, nem sokkal utóbb azonban (mindenesetre már a XV. században) csehűl énekeltek s a melyek mind máig népszerűek maradtak. Ezek főképen kardalok és népies énekek váltakozó sorából állanak, s dallamaik részben a mise szertartás-könyvéből és a latin Mária-énekekből, de részben világi dalokból is vannak kölcsönözve.

Az Adalbert-féle (Hospodine pomiluj ny).
A prágai egyetem könyvtárában levő XIV. század végei kézírat után készült hasonmás.
IV. Károly zenekedvelése különben koránsem szorítkozott csak az egyházi zenére. Saját vallomása szerint is szívesen szórakozott napi munkája után egy-egy szépen csengő trombita-dallam hallgatásával és arra is sokat adott, hogy vendégeit az asztalnál zenével mulattassa. Udvartartása nem is volt szűkében sem zeneszereknek, sem zenészeknek, a kik iránt ő maga is nyájas leereszkedéssel és bőkezűen viseltetett.
Az a heves vallási forrongás, mely Csehországot a XIV. század vége felé magával sodorta, szintén tetemesen növelte a cseh egyházi énekek számát. Az új szövegek tartalma azonban olykor annyira visszatetszett az egyházi hatóságnak, hogy az érsek a tévtanoknak ez úton való terjedését meggátolandó, 1406-ban az összes új énekeket eltiltotta s a régiek közűl is csupán négyet, mint a népnek nagyon is a szívéhez nőttet engedélyezett, köztük természetesen az Adalbert- és a Venczel-féle énekeket is. Nem kisebb gonddal ügyeltek az egyházi zene művészi tisztaságára és komoly méltóságának megőrzésére is; többször fordúlt elő korholás a miatt, hogy a hangszeres zenét világias dallamok játszására használták, ellenben ajánltatott, hogy csak az orgonázást gyakorolják, s határozott fölszólalások történtek egyes újonnan divatba jött világias műformák becsempészése ellen, minők a „rondelli”-k valának. Ebből is kitetszik, milyen közkedveltségű, elterjedt és fejlett lehetett már akkoriban a világi zene, hogy az egyháznak, a mely pedig dúsan fölszerelt s fényes zenei liturgiával rendelkezett, mégis ilyen komolyan kellett amannak betolakodása ellen védekeznie.
A nép-ének ellen egyházi részről szükségesnek vélt korlátozó rendszabályok azonban kérdésessé tehették volna annak további fejlődését s az egyházi zene ily körűlmények közt, mint más katholikus országokban, Csehországban is csak mint latin műének részesűlt volna fejlesztő gondozásban, ha nem következett volna be e téren épen a XV. század elején gyökeres átalakúlás a huszita mozgalom nyomában. Az a népies jellemvonás, mely a csehországi vallásreformáló mozgalmakon általában oly felötlő sajátság, a zene terén is érvényesűlt s rányomta az innen kezdődő kétszáz éves korszakra (1420–1620) a maga bélyegét.
Az a heves elvi ellenzés ugyan, a melylyel a vallásújítás a katholikus isteni tisztelet külső fénye ellen fordúlt, az egyházi zenét sem hagyhatta érintetlenűl. De valójában csak a papok latin éneklése s részben a hangszeres zene ellen irányúlt, csak néhül küszöbölte ki még az orgonát is; ellenben a hitközség népi nyelvű énekét azon elv szerint, hogy „qui canit, bis orat”, inkább mindenütt buzgón ápolták a reformatorok. Mindenekelőtt fölszabadították a tilalom alól az összes meglévő, egyelőre természetesen még katholikus szellemű cseh énekeket, csakhogy ott, a hol szükségesnek látszott, a saját hitelveikhez alkalmazták a szövegeket. Ehhez járúlt Husz János példája nyomán a hitújítóknak új énekek szerzésére irányúlt buzgalma, mely a XVI. század közepe táján, a cseh testvérek énekes könyveinek keletkezése idején érte el tetőfokát. A dallamok három forrásból kerűltek: első sorban és igen bőven az addigi latin és cseh egyházi énekek dallamaiból, aztán szerettek kölcsönözni a világi dalokból, végűl pedig az akkori időkhöz képest elég zenei műveltséggel bíró dalköltők is szerzettek egy-egy dallamot.
A legrégibb, körűlbelül a XV. század első feléből való huszita énekeskönyvben benne van a híres „Kdož jste boží bojovníci” (Ti, kik Isten vitézi vagytok) kezdetű csatadal is, melynek szerzője alighanem Žižka legbizalmasabb környezetéhez tartozott. A dór dallam teljesen a kor egyházi énekeinek modorához van szabva, de úgy ütemében, mint dallamában oly hatalmas erő és hajthatatlan elszántság nyilvánúl, hogy érthető, mikép tehetett számos ütközetben akkora lelkesítő hatást mind azokra, a kik énekelték, mind pedig azokra, a kik csak hallották. A dallama ez:
A nyomtatott énekeskönyvek sora a cseh testvérek 1501-ben megjelent gyűjteményével kezdődik. A legrégibbek a dallamokat illetőleg a hagyományra bízzák magukat s beérik azzal, ha a dallamot azon ismert egyházi vagy világi ének szövegének kezdősorára hivatkozva jelzik, a mely szerint az illető darabot énekelték, csak kivételképen jelezvén a dallamot hangjegyekkel. E részben nagy haladást tett a cseh testvérek hitközsége, mely egyáltalán mindenkor a lelki nevelés fontos eszközének tekintette a vallásos éneket s ennek következtében szigorúan ellenőrizte és bírátal az ilynemű közleményeket. Ehhez képest kötelességének tartotta, hogy maga gondoskodjék híveinek ezen szükségletéről s annak ellátását nem bízta más felekezetekhez hasonlóan egyesekre. Így pl. a német nyelvű egyházi ének első csírái is e hitközség kebelében támadtak: 1531-ben nyomatta a hitközség presbyteriumának engedelmével Weisse Mihály (egy Neisséből való sziléziai, ki 1534-ben halt meg Landskronban) az első német énekeskönyvet (157 éneket hangjegyes dallamokkal), melynek további kiadásairól maga a testvérek szövetsége gondoskodott. Nagyobb szabású ilyen vállalat volt aztán a nagy cseh énekgyűjtemény („Písně chval Božkých” czímmel, 744 ének dallamostúl), melynek nyomását 1561-ben fejezték be Samterben (a poseni Szamotuly). Számos kiadás, valamint kisebb s a dallamok nélkűli kivonatok követték ezt gyors egymásutánban, köztük valóságos díszkiadások is, mint az 1567. és 1581. évi králitzi. Az 1561. évi cseh énekeskönyv mellé sorakozott rövid öt évi időköz múlva a német, mely „Kirchengesänge” czímű, 456 éneket tartalmazó gyűjtemény szintén több kiadást ért.
A samteri nagy énekeskönyv létrejöttének fő érdeme Blahoslav Jánost illeti, a cseh testvérek szövetségének későbbi püspökét (meghalt 1571-ben), a ki Černý Jánossal közösen végezte annak szerkesztését. A morva (Prerauból való) Blahoslav különben még más tekintetben is nevezetes szerepű Csehország zenetörténelmében: ugyanis ő írt először cseh nyelven zeneelméleti munkát. E kézikönyvecske, mely áttekinthető előadásban a hangrendszer és a hanglépcsők, az egyházi hangnemek, a mértékes hangjegyírás és az ütemet tanának legszükségesb elemeit tartalmazza, 1558-ban jelent meg Olmützben „Musica” czímen s 1569-ben már második, bővített kiadást ért (Eibenschützben). Blahoslav példájának csakhamar meglátszik a buzdító hatása; már 1561-ben egy másik ily fajta cseh mű jelenik meg, melynek egyébként ismeretlen szerzője, Josquin János, határozottan hivatkozik is a testvéri szövetség új énektára által teremtett azon szükségletre, hogy a hangjegyírás s egyáltalán a zeneelmélet alapvonalai a nép körében is terjesztessenek.
A cseh testvérek példáját követték csakhamar a többi felekezetek is Csehországban; minden felől dús tartalmú s hangjegyes énekes könyveket követeltek és e kivánságot csakhamar ki is elégítették úgy, hogy a XVI. század vége felé már a kelyheseknek és a lutheránusoknak is terjedelmes énekes könyveik voltak. Érdekes, hogy az összes nem katholikus felekezeteknél kiváló kedveltségre jutott zsoltár-éneklésnél idővel a franczia kalvinisták dallamai honosodtak meg, melyeket eredetileg a cseh testvérek vettek át (Streyc György szövegfordítására alkalmazva), még pedig részben a Claude Goudimel-féle négyhangú átdolgozás szerint.
Ezek mellett természetesen a katholikusok sem maradhattak hátúl. Azt a mereven visszaútasító magatartást, melyet az 1435. évi baseli zsinat a nép nyelvén való éneknek az isteni tiszteletbe való bebocsátása ellen tanúsított, Csehországban nem lehetett érvényesíteni, sőt nagyon is tanácsosnak mutatkozott, hogy az „eretnekség leghathatósabb ellenmérge” gyanánt egy nagy énekeskönyv kiadásával maga az egyház járúljon hozzá a hívek templomi éneklő buzgóságának emeléséhez. Ezt az irányelvet főképen Morvaországban látjuk terjedni, a hol 1601-ben Olmützben meg is jelent Schwarzenbachi Rozenplut János sternbergi prépost énekeskönyve, mely 866 negyedrét lapon a legismertebb latin énekek kisebb válogatott gyűjteménye mellett számos cseh nyelvű egyházi éneket tartalmaz, s ezek lettek későbbre is valamennyi utóbbi katholikus énekeskönyv tartalmának az alapjává.

Részlet a jungbunzlaui latin énekeskönyv Kyriéjéből (1500).
A prágai iparművészeti múzeum közleményeiben megjelent fénynyomat után.
Siegl Károlytól
Csehország ezen egész énekeskönyv-irodalma első sorban a népnek szólt. A katholikus világban azonban a XVI. század folyamán az iskolázott énekkarokra bízott, többhangú latin műének is virágzása tetőfokára jutott; ez a Josquintól Palestrináig, Orlando di Lassótól Giovanni Gabrieliig emelkedő fényes haladás kora. Ebben az egész művészeti mozgalomban azonban Csehországnak lakói zeneérzékéhez mérten csak vajmi csekély része lehetett, minthogy itt a katholikus hitélet s azzal együtt a latin egyházi ének is ez idő tájt csak másod sorban állott, sőt részben egészen háttérbe is szorúlt, ellenben az egyházi nép-ének vált a vallásos élet tulajdonképeni mozgató és vezérlő elemévé.
Ezzel azonban az egyházi zenének művészibb színvonalra emelése iránti követelést nem lehetett sem elhárítani, sem pedig lecsillapítani. E kivánság kielégítését megint csak a nép kezdte meg, természetesen a maga módja szerint. A mindennapi templomi énekről eléggé gondoskodtak az iskolai kántorok és orgonálók, kiknek ebben többnyire fizetett énekesek kara segédkezett. A csehországi egyházi éneklést kivált a XVI. században egészen sajátszerűen jellemzik, sőt az országnak valósággal egyik sajátszerű megkülönböztető jele az ú. n. literátus-karok, vagyis tekintélyes polgárok egyesűletei, melyek ünnep- és vasárnapokon, valamint egyéb, alapszabályszerűen megállapított alkalmakkor művésziebben és nagyobb ünnepiességgel voltak kötelesek az egyházi éneket ellátni. Ilyes egyesűletek első nyomai alighanem egészen a XIV. századnak a czéhrendi szervezeteket annyira kedvelő idejébe nyúlnak vissza; annyi azonban bizonyos, hogy e literátus-egyesűletek elterjedésének és népszerűsítésének főképen a huszita-háborúk korabeli vallásos mozgalmak kedveztek, s hogy virágzásuk leginkább a XVI. századba esik.

Jan Kantor képe a jungbunzlaui cseh énekes könyvben (1572).
A prágai iparművészeti múzeum könyvtárában készült fénykép fölvétel után.
Siegl Károlytól
Feleket szerint voltak katholikus, kelyhes és később protestáns literátus-karok, a nyelv szerint pedig latin, cseh és vegyes nyelvűek. Eredetileg, nevezetesen ott, a hol a latin egyházi éneket művelték, a tagságnak magasb iskolai képzettség, vagy legalább kiválóbb társadalmi állás volt a kelléke, innen a civis literatus név is. Ez egyesűletek saját kántorok vezetése alatt állottak s első sorban ugyan az egyszólamú, de e mellett a többszólamú éneket is művelték s ehhez képest két karra voltak fölosztva: a kar- és képletes-énekesekre. A sok nyomtatott énekeskönyv, főleg az egyszólamú karoknál mind igen hasznavehető volt ugyan, mindazonáltal a csehországi literátus-egyesűletek mindenike nem csekély büszkeséggel mutogatta a maga, művészi kezdőbetűkkel és rajzokkal ékes írott énekeskönyveit, melyekből valóságos díszművek egész sora maradt fönn, s melyeknek gyakran nagyon költséges megszerzését részben a községek, részben egyes műpártolók bőkezűsége tette lehetővé. A XVI. század közepéig e drága énekeskönyveket latin, innentől fogva pedig cseh nyelven írták.
A harmincéves háború után természetesen már csupa katholikus literátus-egyesűlettel találkozunk, a melyek szervezete azonban a régi maradt, csakhogy ezentúl papi felügyelet alatt voltak, s minthogy lassanként szokássá vált minden, bármily szerény polgárembert, ha tisztességes és az énekhez értő volt, a tagok sorába fölvenni, idő folytán ez egyesűleteknek úgy társadalmi, valamint művészeti színvonala tetemesen alább szállott. E szövetkezetek conservativ szervezetével járt, hogy a hagyományhoz ragaszkodva, ott is még mindig csehűl énekeltek, a hol idő haladtával a nemzetiségi állapotok annyira megváltoztak, hogy a polgárságban és így az ily egyesűletek tagjai közti is a németség vergődött többségre. Így pl. Prachatitz, e most legnagyobb részt német város literátus-kara még ma is ragaszkodik a hagyományos cseh nyelvű énekléshez. Egyébként e kar, melynek az isteni tisztelet alatti működését egy 1604-ben az esperességi templom számára festetett érdekes kép ábrázolja, már azért is nevezetes, mert mai napság a hajdan oly virágzó literátus-egyesűleteknek ez az egyetlen még élő képviselője. Mert II. József alatt 1785-ben az összes, akkor még fennálló ily karokat (100-nál többet) föloszlatták, nem csekély vagyonukat a vallásalaphoz csatolták s más jótékonysági és iskolai czélokra fordították; így, mikor később ez egyesűletek némelyike megint új életre kelt, az egy prachatitzit kivéve egyiküknek sem volt elég életereje, hogy hosszabb időre meggyökeresedhessék. – Első tekintetre úgy látszhatik talán, mintha e csehországi literátus-karokban a németországi mesterdalnok-czéhek mását ismerhetnők föl; közelebbről nézve azonban e hasonlóság csupán a középkori társadalom szervezetéből eredő czéhszerűségre terjed. A cseh literátusok ugyanis csak az egyházi éneket művelték és egyesűleteikben csak mint működő énekesek szerepeltek, nem vonva munkásságuk körébe sem a világi zeneművészetet, sem a szöveg- vagy zeneköltést, épen ezért hiányzanak náluk a mester-dalnokok körében megvolt fokozati megkülönböztetések is.

A prágai (kleinseitei) cseh énekeskönyv egy lapja (1572).
A prágai iparművészeti múzeum könyvtárában készült fénykép fölvétel után.
Siegl Károlytól
De térjünk vissza a XVI. századba. Minthogy I. Ferdinánd megválasztása (1527) óta a német császárok többnyire Prágában lakoztak, II. Rudolf pedig épenséggel állandó székhelyévé tette e várost, természetes, hogy az udvari ének- és zenekar nem maradhatott hatás nélkűl Csehország zeneéletére nézve, habár az egyházi nép-ének tovább is egészen a maga útján haladt. A császári udvari kar ekkortájt első sorban még csak a katholikus isteni tisztelet szolgálatára hivatott énekesek testülete volt, mely nagyobb részében németalföldiekből állott, kik közt néhány ismertebb nevűvel is találkozunk; ilyenek Prughk Arnold, De Monte Fülöp és Regnart Jakab karmesterek, kikhez még Buus Jakab és az angol Luyton Károly orgonaművészek csatlakoznak. II. Rudolf alatt ezenkivül Csehország fővárosa oly híresb zenészekre nézve is vonzóvá lett, a kik nem tartoztak a császári udvari kar kötelékébe; így pl. Olmützből, a hol a püspök szolgálatában állott, ide kerűlt a krajnai származású Gallus Jakab (német nevén Handel), s itt adta ki több híres művét. Itt is halt meg 1591. július 4-én, mint a Furth melletti (már elenyészett) templom karmestere.
Az udvari körök zenepártolása nyilván lendítőleg hatott a prágai műkedvelők buzgóságára is. Az úri rendből is akadtak, a kik hatszólamú motettek szerzéséhez értettek, mint az 1621-ben kivégzett Polžitzi és Bezdružitzi Harant Kristóf; és az 1616-ban alapított „Collegium musicum” alighanem az első Csehországnak azon egyesűletei között, melyek a zenét magáért és nem egyházi czélok szolgálatában művelték. Említést érdemel ama viharos időkhöz képest (melyek, úgy látszik, ez egyesűlet működésének csakhamar véget vetettek) a tagok zenekedvelését jellemző azon körűlmény, hogy köztük nemcsak mindkét nemzetiségű, hanem nyilván különböző felekezetű egyének is voltak, minthogy az alapszabályok szerint az egyesűletből mindennemű politikai vagy theológiai tárgyú beszélgetés ki volt zárva.
A XV. és XVI. század világi zenéjéből sem sokkal több maradt fönn, mint az előző korból, csakhogy ez időszak világi népdalairól már biztosabb tudomásunk van, minthogy közűlök meglehetős számmal kerűltek belé – nyilván a legkedveltebbek és legismertebbek – az egyházi énekeskönyvekbe. A mi a hangszeres zenét illeti, mint mindenütt, Csehországban is kivált a trombitások és kürtösök járúltak hozzá a városokban és főúri kastélyokban a különféle ünnepélyek fényének növeléséhez. Egyébként, noha már sok és sokféle hangszer volt használatban, a XVI. században a magasb hangszeres zene még csak keletkezőben volt. De hogy mennyi figyelemben részesűlt, azt pl. az az egy adat is bizonyítja, hogy a Rosenbergek wittingaui karmesterének 1599-ből való leltára majdnem kétszáz különféle zeneszerszámot sorol el, valamint, hogy ugyanezek a főurak trombitásaikat a császári udvari zenészekkel taníttatták.

A prachatitzi literátusok (templomi énekesek) kara.
A dekáni templomban levő festmény után.
Siegl Károlytól
A XVII. századbanm tehát épen abban a korban, a mikor a császári udvari kar olasz hatás alá kerűlt s az újabb zenét, nevezetesen az 1600 táján keletkezett operát és oratoriumot az éjszakai országokban meg kezdte honosítani, nagyot változott a helyzet. Mindenekelőtt a császári széket még a harminczéves háború kitörése előtt Bécsbe tették át, minek következtében az udvari zene- és énekkar már csak kivételesen, mint pl. Koronázások és udvari nászünnepek alkalmával kerűlt Prágába. A fehérhegyi ütközet következményei folytán az ország egész szellemi fejlődésének folytonossága megszakadt s a dolgoknak nem sokkal utóbb megállapított új rendje eleinte a zeneművészet nagyobb föllendűlésének nem igen kedvezett.
Az egyházi zene a harminczéves háború és az ellenreformáczió után is meg tudta a lehetőségig tartani addigi népies jellegét, nevezetesen az egész hitközség szivósan ragaszkodott az annyira lelkéhez nőtt közös templomi énekhez. Ennek tehát tág teret engedtek a latin liturgia mellett, sőt a katholikus énekeskönyvek a kelyhesek, a cseh testvérek és a protestánsok legkedveltebb dallamait is átvették. Másrészt azonban az egyházi zene a kor nagy zenei haladása elől sem zárkózhatott el, s főleg – már a templomban hallható zenei előadások nagyobb érdekessége és vonzóereje szempontjából is – kénytelen volt a gyorsan fejlődő hangszeres zene és művészibb ének előtt is tért nyitni. Eleinte ugyan nem igen jutott a dolog sem a XV. és XVI. század zenei örökségének magasb művészi kifejlesztéseig, sem az újabb vívmányok hathatósabb ápolásáig. Úgy a műének, mint az ezt kisérő hangszeres zene igyekezett, hogy a néptől is érthető legyen, s e szempontból annak fölfogásához illeszkedett; ezért a műzene Csehországban az itt támadt tehetségek nagyobb száma mellett sem emelkedik a XVIII. század elejéig magasb színvonalra. E népszerűsítő korlátozásnak azonban megvolt az az egy megbecsülhetetlen haszna, hogy annak következtében a zene és ének még jobban vérévé vált az amúgy is veleszületett zenei hajlamú népnek, s ez úton annak örök időkre elidegeníthetetlen tulajdonává lett.
Dlouhoveský János, a prágai székesegyház prépostja, megemlíti, hogy mily általános figyelmet és érdeklődést keltett énekével az 1674. jubileumi évben a prágai zarándokoknak ő általa vezetett körmenete Rómában. Bizonyos ugyan, hogy ezek a cseh zarándokok és énekeik nem versenyezhettek a pápai énekkar előadásaival és műsorával, de a nép minden egyes tagjától eltanúlható s együttes egészében mégis jól és kifogástalanúl hangzó ének kivált ott, a hol inkább hivatásos énekesek művészi előadását voltak megszokva hallani, kétségtelenűl mély hatást tehetett. Némi fogalmat nyerhetünk arról az egyszerűbb módról, hogyan volt a nép templomi éneke akkoriban hangszerelve s néhol szerényebb polyphonájú zenekisérettel ellátva, ha beletekintünk Holan Venczel Károly vyšehardi karmester cseh énekeskönyvébe, mely 1696-ban jelent meg e kettős czímen: „Capella regie. Kaple královská zpěvní a musikalní v řeči a v jazyku českém svatováclavském”. Épen ennek az előszavában közli Dlouhoveský az imént említett adatot. Az állapotok különben szemlátomást javúltak. Prága zeneművelő köreinek törekvéseiről érdekes tanúságot tesz egy irodalomtörténeti emlék. 1701-ben jelent meg Prágában az újabb kor első zenei lexikona, a „Clavis ad thesaurum magnae artis musicae” czímű ismerettár, melynek szerzője, Janovka Tamás Boldizsár, műve czímlapján a „cseh, kuttenbergi patricius, a bölcselet magistere és az óvárosi Teyn-templom orgonása” jelzővel illeti magát.

Hammerschmidt András.
Weisli Sámuel rézmetszete (1646) után.
Hecht Vilmostól
Már a XVII., de még sokkal inkább a XVIII. században az ország határán túlra is kerültek részint véletlen életkörűlményeik miatt, részint önszántukból egyes nevezetesb cseh zenészek. Itt e korszak első feléből csak három jeles művészt említünk, a kikre Csehország méltán büszke lehet. Első ezek közt Hammerschmidt András, ki 1611-ben született Brüxben; 1635-ben a szászországi Freiberg Szent Péter-templomának orgonása lett s 1639-ben ugyanily minőségben a zittaui János-templomhoz kerűlt, hol nagy tisztességre és jóllétbe jutva halt meg 1675 október 29-én. Számos nyomtatott munkája közűl kivált az öt részből álló „Zenei ájtatosságok” és az „Ünnepi, bünbánó és hálaadó énekek”, legfőképen pedig az „Isten és egy hívő lélek közötti párbeszédek” szereztek számára az egykorú német zeneszerzők sorában előkelő helyet. Az úgy nevezett concert-stilusban írt egytől kezdve tizenkét, sőt több szólamra, többnyire zenekisérettel s helylyel-közzel templomi choral-dallamokat is szőtt szerzeményeibe, úgy, hogy nem csupán az újabb protestáns egyházi zene úttörői közé tartozik, hanem legutóbb említett munkájával Händel és Bach méltó elődjének nevére is érdemesűl. – Első rangú hegedűművész volt s jeles játékáért a zenekedvelő I. Lipót császártól birodalmi nemességet nyert Biber Henrik Ferencz; ez egyúttal a zenetörténelemben arról is nevezetes, hogy az elsők egyike azok sorában, kik hegedű-sonátákat kezdtek írni. 1644-ben született az éjszak-csehországi Wartenbergben, húsz esztendőnél többet töltött, mint karmester és asztalnok, a salzburgi érsek szolgálatában és ott is halt meg 1707 és 1710 közt. – A harmadik, itt említendő zeneművész Zelenka János Dismas, működésével már a XVIII. századba tartozik. A Tabor melletti Louňovitzban született, hol atjya orgonás volt. Gróf Hartignál töltött rövidebb szolgálat után 1710-ben a drezdai énekkar bassistája lett s ezen minőségében az a szerencse érte, hogy zenei kiképzését a velenczei Lotti és a bécsi Fux vezetése alatt tökéletesíthette. A szász választófejedelem büszke volt arra, hogy Zelenka szerzeményeinek ő lehetett a kizárólagos tulajdonosa, s ebben igaza is volt; hisz még Bach Sebestyén is bevallotta, hogy Zelenka egyházi zeneműveit többre becsűli a Hasse-féléknél; sokan az egyházi zenének Németországban legjelesb képviselőjét látták a cseh zeneszerzőben, kit különben a hangszeres zene terén is csak kevés kortársa múlt fölűl. Mindazonáltal hiába pályázott a karmesteri állásra s végűl is be kellett a templomi zeneszerző czímével érnie. 1745 deczember 23-án halt meg Drezdában, 66 éves korában.

Gróf Sporck Ferencz Antal.
Hiebel és Birckart rézmetszete (1713) után.
Hecht Vilmostól
Csehország zenészetére nézve nagy és fontos újítással köszöntöttek be a XVIII. század húszas évei. Ez az opera-zene volt. A firenzei „új művészet”, az arte nuova, mint a zenekiséretű egyszólamú éneket nevezték, már alighanem II. Rudolf udvarába is eljutott, az első új stilű színielőadás azonban Prágában a III. Ferdinánd királylyá koronázásakor a hradšini kastélyban előadott énekes pásztorjáték lehetett. A harminczéves háború után ugyan olykor-olykor Prágában is meg-megjelent a császári udvari zene- és énekkar s ott kétségkivűl operaelőadásokat is tartott. Kivételesen 1703-tól 1704-ig egy vándor-társúlat (a Sartorio-féle) olasz operákat is játszott. Azonban ez egyes és ritkább alkalmak mégsem kelthettek a prágai lakosságban olyan vágyat ily zenedrámai élvezetekre, hogy az önként kielégítést követelt volna. Ezt csak 1723 augusztus 31-én ébresztette föl Lux „La constanza e fortezza” (Az állhatatosság és erő) czímű darabjának a maga nemében igazán páratlan fényű előadása. A híres bécsi udvari karmester művét ugyanis VI. Károly cseh királylyá koronázása alkalmával a Galli-Bibiena Józseftől külön e czélra épített nagy és fölötte pompás színházban mintegy 10 énekes és kétszer annyi zenész adta elő Caldara vezetése alatt, mert a jelenlévő szerző betegeskedése miatt a karnagyi pálczát helyettesre volt kénytelen bízni. Az ekkortájt épen vigárkorát élő udvari kar kitűnő erőit nem csupán Prága legjelesb karénekesei és zenészei, hanem elsőrangú művészek is számosan támogatták, kik Európa minden országából ide csődűltek s kitűntetésnek vették, hogy ezen, az olasz opera évkönyveiben mindenkorra emlékezetes és fölűl nem múlt díszelőadásban részt vehettek.
Ez a zenészeti nagy esemény arra a gondolatra vitte a prágaikat, hogy hasonló élvezetben többször is részesűlhetnének, ha természetesen nem győznék is e ritka fényű koronázási opera-előadás külső pompájával a versenyt. A gondolatot csakhamar tett, még pedig következményeiben igen nagy hatású tett követte. Sporck Ferencz Antal (1662–1738), a nemes emberbarát és műpártoló, egyáltalán nagy érdeklődéssel támogatta a zeneművészetet; így a XVII. század vége felé ő honosította meg hazájában a vadászkürtöt, melynek művészi játszására két szolgáját Párisban képeztette ki; a népies dudát is annyira kedvelte, hogy e hajlamáról még száz évvel halála után is megemlékszik a népdal. Sporck gróf meghívására kerűlt Prágába Denzio Antal vállalkozónak, úgy látszik, elég jó társúlata, mely csakhamar megkezdte előadásait egyelőre csupán ideiglenes, 1725 óta azonban igen czélszerű új operaházban, melyet Bioni „Armidá”-jával nyitottak meg. Idővel Denzio még az imént említett Fux-féle koronázási opera színrehozatalára is vállalkozott, s 1734-ben egy ideig szűken folyó bevételei után a „Praga nascente di Libussa e Primislao” (Libussa és Primislaus megalapítják Prágát) czímű, ismeretlen szerzőjű operával ütötte helyre veszteségeit.
Az olasz opera-társúlatok műsora, mely 1739 óta a prágai városi hatóság által a „Kotzen”-en épített új színházban kerűlt előadásra, csupán a XVIII. század közepe táján, Locatelli Ker. János igazgató alatt emelkedett magasb színvonalra. Ez ugyanis kiváltképen Gluck és Hasse műveit tette első sorba, s a prágaiak ez időben két érdekes bemutató előadással is dicsekedhettek: 1750-ben Glock „Ezio”-ja, 1752-ben pedig ugyane mester „Issipile”-je kerűlt első előadásra. Hogy Gluck, a ki akkor még nem tört új útat, különösen számíthatott a prágaiak vonzalmára, minthogy ifjúkorát s zenei kiképeztetése első tanulóéveit Csehországban töltötte, azt az ügyes színházigazgató nagyon jól megsejtette. Későbbi igazgatók sem mulasztották el a cseh fővárost a kor divatos opera-ujdonságaival megismertetni, s időről-időre hazai zeneszerzők, mint Gassmann, Koželuch Ev. János, Mysliveček olasz operáit is előadták.
Már 1783-ban színre kerűlt a Wahrs-féle német színmű- és operette-társúlat előadásában, a Nostitz gróf építtette új „Nemzeti színház”-ban Mozart „Szöktetés a serailból” czímű operája, melyet a közönség oly nagy lelkesedéssel fogadott, hogy Mozart életírója, Němeček, szemtanúként azt mondhatta e fogadtatásról, hogy „olyan volt, mintha mindaz, a mit addig hallottak és megismertek, nem is lett volna zene!” Midőn 1786-ban a Bondini-féle olasz opera-társaság is ép oly fényes anyagi, a mily nagy művészi sikert aratott a „Figaro lakodalmá”-val, Mozart a hozzá intézett meghívásnak engedve, 1787 január havában ellátogatott Prágába s ott személyesen is meggyőződhetett az iránt nyilvánúló határtalan lelkesedésről. A nagy művésznek e látogatása korszakot alkotó eseménynek vehető Csehország zenetörténelmében, még pedig nem csak annyiban, hogy a mester ebből az alkalomból írta Prága számára „Don Giovanni”-jét, a mely 1787 november 29-én kerűlt első előadásra, hanem azért is, mert ezentúl Mozartnak és műveinek tisztelete maradt az a vezércsillag, melynek nyomában Csehországnak nem egy zenei nemzedéke haladt. Mozart iránti rajongó tisztelete nemcsak a zenekedvelés, hanem egyáltalán a szellemi haladásért való őszinte lelkesedés jó hírét is megszerezte a cseh fővárosnak a múlt század vége felé. A „minden operák operájá”-nak vezérkönyvét különben Prágában a mester már csak befejezte, még pedig a Bertramka-villában,* a Dušek művészpár nyárilakában, a kik a legnagyobb szeretetreméltósággal igyekeztek a Prágában való tartózkodást Mozartra nézve a lehető legkellemesebbé tenni. Dušek Xav. Ferencz, a jeles zongora-művész (született 1731-ben, a Königgrätz melletti Chotěborkyban, meghalt 1799-ben Prágában), előkelő szerepet vitt a cseh főváros zenészetében; felesége, a prágai születésű Hambacher Jozefa pedig, kortársai közűl sokaknak s köztük a vele már Salzburgból ismerős Mozartnak ítélete szerint is, egyike volt azon idők legelső énekesnőinek.
E villa most már évek óta a Popelka család birtokában van, mely kegyelettel gondoskodik a Mozart lakta szobáknak eredeti állapotukban való föntartásáról s a villa körűli kertet is a mesterhez méltó emlékkel díszíttette.
1791-ben ismét Mozart egy újabb művének, a „La Clemenza di Tito”-nak (Titus kegyessége) bemutatására kerűlt sor, melyet II. Lipót koronázási operájáúl írt s szeptember 6-án, már halálos betegsége csíráját magában viselve, vezényelt a mester. Nem sokkal utóbb a „Cosě fan tutte”-vel ismerkedtek meg a prágaiak, de még mielőtt Mozart utolsó operáját, a „Varászfuvolá”-t meghallhatták volna, már a mester halálának híre érkezett hozzájuk.
A Mozart látogatásáról nevezetes mozgalmas és fényes napok s évek után a mester művei, nevezetesen „Don Giovanni” és a „Figaro lakodalma” nem tűntek ugyan le az olasz opera színpadáról, de annak műsorában kevéssel utóbb mégis Paër divatos operái vergődtek uralomra, míg végre a színigazgatók többszöri hiába való közbelépése után a hritelen csökkent érdeklődés mellett tovább fönn nem tartható olasz játékok ideje egészen le nem tűnt. Az utolsó s azzal együtt Prága zenei történelmének egy nevezetes korszaka 1807 április végén záródott Mozart „Clemenza di Tito”-jának előadásával.
A német színtársúlatok, melyek az akkori szokás szerint dalműveket is adtak elő, olasz közjátékok és franczia operettek átdolgozásai mellett Mozart, Hiller, Dittersdorf és egyéb honi szerzők egyes műveit vitték színre, melyeket más, külföldi német színpadokon is játszottak akkoriban, köztük első sorban természetesen Benda György, továbbá Holý András, Tuček Ferencz, Žák (Schack) B., a morva Müller Venczel és mások darabjait. Az akkortájt divatos melodrámákat is előadták olykor-olykor, így Rousseau „Pygmalion”-ját és Benda György „Medeá”-ját.
A prágai operának ezen XVIII. századbeli képét ki kell még egészítenünk az oratorium és az iskolai zenedráma föelmlítésével. Egyes oratorium-előadásokról, sőt e műfajt ápoló honi szerzőkről is szólnak ugyan már régibb időből való tudósítások is, azonban csak 1700 után részesűlt e műforma buzgóbb gondozásban, még pedig a cseh főváros templomaiban, melyekben kivált húsvét táján rendes szokássá vált ily zeneművek előadása. Természetes, hogy eleinte itt is az olaszok jártak elől, ámde utóbb prágai szerzők – csak Sehling J. A., Taubner A. M., Habermann F. W. s Benda Bódog neveit említjük – írták még az olasz és német oratóriumok jó részét is. Ezen egykor annyira virágzó templomi zeneelőadások majdnem ugyanegy időben szűntek meg az olasz operával, minthogy 1803 óta esze ágában sem lehetett senkinek, hogy sikeres versenyre léphessen az újonnan alapított „Zeneművész-egyesűlet”-tel, mely eleinte oratoriumok bemutatásával lépett a nyilvánosság elé. Az iskolai latin zenedrámák ápolását pedig még jóval előbb megszüntette egy 1765-ben kiadott hatósági tilalom. A humanisták korának latin és görög iskolai drámáit ugyanis, a melyekben itt-ott a régiek modorát utánozni véló karének is szerepelt, lassanként újabb divatú zenedrámai előadások szorították ki. Ezek, mint már „melodráma” nevük is mutatja, épületes tárgyú latin operáknak tekinthetők, s leginkább a jezsuita és piarista iskolákban divatoztak. Az ilyféle színielőadások legnevezetesbjeinek egyike volt az 1723. évi koronázás alkalmával a prágai Clementinumban játszott „Sub olea pacis et palma virtutis conspicua. . . regia Bohemiae corona” (A béke olajága és az erény pálmája alatt ragyogó. . . cseh királyi korona) czímű ünnepi darab, mely a Venczel-legenda egy részletét adta elő, s melynek a már említett Zelenka J. D. írta a zenéjét.
Az olasz opera kétségtelenűl újabb műélvezettel gyarapította Prága zenekedvelő közönségét, sőt egy időre a művészet iránti közérdeklődés fő tárgyává is lett. Mindazonáltal nem tagadhatta meg idegenszerű mivoltát és sokáig tartott, míg a honi zeneszerzők egyike, másika – kivéve természetesen a hazájukon kivűl működőket – e műfaj szolgálatába szegődött. Annál buzgóbban ápolták azonban a templomi és a hangszeres zenét.
A XVIII. század alatt lassanként még az egyházi zene terén is a homophon írásmód kerekedett felűl, holott addig határozottan a polyphonia volt benne az uralkodó. Ugyane változás természetesen Csehországban is beállott, azonban azért még e század első felében az ellenpontozástan igen kiváló mestereivel találkozunk itt, a kiknek még a következő művésznemzedékekre is üdvös és maradandó hatásuk volt. Legjelesb képviselőjük kétségtelenűl a minorita rendű Černohorský Bohuslav. Nimburgban született 1684-ben s az ottani orgonás fia volt; zenei kiképzését Prágában s utóbb Olaszországban nyerte; egy ideig Paduában* működött, mint templomi karmester, de megint visszatért Prágába, hol a Szent Jakabról nevezett minorita-kolostorban vette át az egyházi zene vezetését. Itt orgonás, karmester, zeneszerző és tanár minőségében igen sokoldalú munkásságot tanúsított, a melylyel kora egyik legnagyobb zenészének jól megérdemlett hírnevére tett szert. 1742 július 2-án halt meg Olaszországba való útja közben Gráczban. Sajnos, hogy az ellenpotozásban mesteri tökéletességű műveinek csak néhány töredéke maradt meg, minthogy irodalmi hagyatéka a Szent Jakab kolostor 1754-i leégése alkalmával a lángok martaléka lett.
Vajjon Černohorský azonos-e azzal a „Padre Boemo”-val, a ki Assisiben 1715-ben a híres Tartini hegedűművészt a zeneszerzéstanban oktatta, az még eldöntetlen kérdés.
A Prágában Černohorský mellett működő zeneművészek közűl említendő ifjabb kortársa, Sehling Antal József (az Elbogen melletti Teisingből), a ki 1756-ban halt meg 47 éves korában, mint a székesegyház karmestere. Černohorský tanítványai között pedig, a kik nemcsak hálás kegyelettel ápolták mesterük emlékét, hanem művészeti örökségével együtt e kegyeletet is átadták az ifjabb nemzedékeknek, – egész sorát látjuk a derék zenészeknek, kik közűl némelyek a külföldön is szép állásokba jutottak, mint Tuma és Zach, a honi zenére azonban valamennyi közűl a legnagyobb hatású Seger József Nándor Norbert (1716–1782), ki a Melnik melletti Řepínben született, de tanuló éveitől kezdve mindig Prágában működött, hol csakhamar a legkiválóbb orgonaművésznek ismerték el és számos tanítványt gyűjtött maga kör. E művészek csoportjához tartozik még Habermann Ferencz W. is, jóllehet sok időt töltött külföldön, előbb tanúlmányúton, majd meg Condé herczeg és a toscanai nagyherczeg szolgálatában. 1743 óta azonban a derék művész (a ki 1706-ban született Königswartban) hazájában működött, mint templomi karmester, még pedig harmincz évig Prágában, aztán meg Egerben, hol 1783-ban halt meg.
A legtovább tartó hatást azonban műveivel a XVIII. század egyházi zeneszerzői közűl kétségtelenűl a nagytehetségű, élénk formaérzékű és szerfölött termékeny Brixi Xav. Ferencz gyakorolta, a kit 39 éves korában (1771-ben) ragadott el a korai halál a Szent Vitus székesegyháznál viselt karmesteri állásából. Miséi még ma is nevezetes részét teszik számos csehországi templom zeneműsorának. Meg kell még említenünk Brixi második utódját, a ki száz évvel ezelőtt Prága vezető szerepű zeneművészei közé tartozott, Koželuch (Koželuh) János Antalt (1738–1814), Koželuch Lipótnak, az ismert bécsi udvari zeneszerzőnek unokabátyját és tanítóját, a kivel őt különben nem egy kortársa egészen egy rangba állítja.
Csehország lakossága mindenekelőtt a hangszeres zenére való rátermettségének és a zene buzgó ápolásának köszöni legszélesb körben elismert hírét. A XVIII. században igen sok cseh zeneművész próbált hazáján kivűl szerencsét s közűlök elég sokan teljes mértékben föl is találták azt, a mi kerestek. A Prágában élő művészek sorából a legnevezetesebbek egyikét, Dušek Xavér Ferenczet már említettük; számos tanítványa közűl leginkább kiemelendő Maschek Venczel Vincze (1755–1831), a derék zongora- és harmonika-művész. A múlt század legnagyobb zongoraművésze azonban, a ki Csehországból indúlt világgá, kétségtelenűl Dusík János László volt, kinek a nevét rendesen Dussek-nek írják.* Több helyütt nyerte kiképzését, így mindenekelőtt Časlauban, hol 1761 február 9-én született, majd Iglau, Kuttenberg és Prága voltak tanúló éveinek állomásai, fényes hírnevét pedig egész Európán keresztűl-kasúl tett művészi útazásain szerezte, melyekből rendesen csak egy-egy rövid s csak nagy ritkán hosszabb pihenőre tért meg honába. Egyike volt a mai zongora-technika úttörőinek, szerzeményei pedig még ma is mindenütt a legbecsesb, sőt valósággal a klasszikus zongoraiskolai irodalom kincséhez tartoznak. Már mint ünnepelt művész kerűlt haza Dusík 1802-ben atyja, a derék karmester és orgonás látogatására, s ez alkalommal nemcsak Prágában, hanem szülővárosában is hangversenyt adott, még pedig emitt az ugyanazon vidékről való kürtvirtuózzal, Stich Jánossal közösen, ki Giovanni Punto néven európai hírnévre tett szert. Stich egy évvel utóbb halt meg Prágában, Dusík pedig 1812 márczius 20-án, St. Germain en Layeban. Emlékezzünk meg még egy, a maga idején híres hárfaművészről, Krumpholz Jánosról (született 1745-ben, Zlonitzban, de Párisban nevelkedett), ki 1790-ben a Szajnába ölte magát a franczia fővárosban. A hárfa szerkezetén tett nevezetes javítással is kiváló érdemet szerzett magának.
A Dusík (Dussek) és Dušek (a régi cseh helyesírás szerint ezt is írják Dussek-nek) művészcsaládokat jól meg kell egymástól különböztetni.

Benda György.
A „Mechau del. – Geyser sc.” jegyű rézmetszet után.
Hecht Vilmostól
A hegedű-virtuózok szép sorából csak kettőt nevezünk meg: a deutschbrodi Stamitz János Károlyt (1719–1761), az akkortájt előadása fínom árnyalatáról híres mannheimi zenekar első hangversenymesterét; továbbá az ó-benáteki Benda Ferenczet (1709–1786). Emez eredetileg énekesnek képezte magát, utóbb azonban a hegedűjátékhoz fordúlt, s mintegy tíz évi hányatott vándorlás után egy kóbor zenészcsapat hegedűséből a porosz trónörökös kamarazenésze lett, végűl pedig Graun karmesteri pálczáját örökölte s Berlinben csakhamar az akkori idők egyik legnagyobb hegedűművészeűl híresedett el. Különösen az éneklő hangoknak érzéssel teli kifejezése által tűnt ki; de nemcsak kiváló előadó művész, hanem jeles tanár is volt. Minthogy Benda Ferencz volt számos, kivétel nélkűl zenei tehetséggel megáldott testvérei között a legidősb, egész családját Berlinbe igyekezett áttelepíteni, hogy itt gondoskodhassék ellátásukról. S ez sikerűlt is neki; legijabb öcscse, József, pedig utóda is lett a karmesteri állásban. E messze elágazó művészcsalád legjelesb tagja azonban Benda György, ki 1722-ben született Ó-Benáteken. Néhány évet a berlini udvari zenekarban töltvén, 1748-ban a gothai herczeg udvarában lett karmester, mely állásán harmincz éven át művelte a zenét minden irányban. A zenetörténelemben elfoglalt kiváló helyét azonban első sorban a színpad számára írt műveinek köszönheti, a melyek olaszországi tanulmányútja óta munkásságának fő tárgyai voltak. Benda operáinak egész sorával gyarapította kora legkedveltebb darabjainak számát. Különösen „Romeo és Juliá”-ja állott a maga idején nagy becsben. De a legnagyobb tetszést mégis melodrámái, „Ariadne Naxos szigetén” és „Medea” keltették, melyek nyomába később, mikor mind jobban növekvő (s még Olaszországban is elismert) diadalain neki bátorodott, még néhány hasonló következett. Bendát e téren számosan utánozták; Mozart is, ki őt „a lutheránus karmesterek közt kedvenczé”-nek nevezi, szintén az ő példáján buzdúlva szőtt be két melodrámai jelenetet „Zaďde”-jába, sőt e példától arra érezte magát indíttatva, hogy az operai recitativo nagyobb részét melodrámai betétekkel pótolja. Benda 1778-ban gothai állásától megválván, rövid ideig Hamburgban élt, majd Bécsben hangversenyezett s Párisban vezényelte „Ariadné”-ja előadását, mígnem utóbb egészen az emberkerűlésig és minden zenétől való irtódzásig fokozódó búskomor félrevonúltságban fejezte be életét az Altenburg melletti Köstritzben 1795 november 6-án.
Egy más cseh származású zeneszerző, Mysliveček József, az olasz opera szolgálatában értékesítette tehetségét. Prágában született s ugyanott Habermann és Seger vezetése alatt képezte ki magát. Atyja mesterségének, a molnárságnak, azonnal búcsút mondott, mihelyt első símphoniája sikert aratott, s Olaszországba vándorolván, az olaszos Venatorini, vagy a származását jelző „Il Boemo” néven csakhamar a divatos zeneszerzők legkedveltebbjei közé emelkedett, a kinek operái sok helyütt, de kivált Nápolyban mindig nagy tetszéssel találkoztak. 1777-ben Münchenbe hívták, hol a következő év farsangján kerűlt színre „Ezio”-ja, de már 1781-ben, még csak 44 éves korában elhúnyt Rómában. Minden sikeres működése mellett is nyomasztó anyagi körűlmények közt fejezte be életét.

Gyrowetz Adalbert.
Mansfeld J. G. rézmetszete (1793) után.
A már említett cseh zeneművészekhez és szerzőkhöz, a kik honuk határain kivűl tekintélyes karmesteri állásokba jutva, vagy egész Európát bevándorolva szereztek hírnevet, még oda sorolhatjuk Zach Jánost, ki Mainzban, Rössler (Rosetti) Antónia kisasszonyt, ki Schwerinben, Stefani Jánost, ki Varsóban, Pichl V.-t, ki Milanóban élt. Természetes, hogy a közeli Bécsnek, mint a zenekedvelő osztrák főnemesség találkozó helyének, s honukon kivűl is babért keresni óhajtó művészekre különös vonzóerőt kellett gyakorolnia. A Bécsbe kerűlt cseh zeneművészek és szerzők közűl elég lesz csak néhány nevet említenünk. Ilyen az Adler-Kostelecből való Tuma Ferencz, ki Černohorský és Fux tanítványából kitűnő orgona-játszóvá és egyházi zeneszerzővé lett; 1741-ben Erzsébet Krisztina özvegy császárnő udvari kamara-zeneszerzőjévé nevezte ki; búskomorságba esve, hetven éves korában halt meg 1774-ben, Bécsben. Igen sokoldalú munkásságával vált ki Gassmann Flórián Lipót, ki 1729 május 3-án született Brüxben; a rá erőszakolt kereskedői pályáról megszökve, egy ideig mint vándor hárfás tengődött, mígnem sikerűlt Olaszországban tanúlmányait befejeznie s oly hírnévre szert tennie, hogy 1763-ban II. József császár Bécsbe hívta udvari ballet-szerzőnek; ott halt meg mint udvari karmester 1774 január 22-én. Számos operája, balletje, egyházi és kamarazenei szerzeménye kora legtermékenyebb és legkedveltebb zeneírói sorába emelték. Maradandó emléket azonban Bécsben kivált azzal állított magának, hogy 1771-ben megalapította az „Osztrák zeneművészek özvegyei és árvái nyugdíjintézeté”, a mely „Haydn-zeneművész-egyesűlet” néven még ma is áldásosan működik.
Koželuch Lipót (született Welwarnban, élt 1752-től 1818-ig) Bécsben legelőbb mint kitűnő zongoraművész és tanító tűnt föl, végűl pedig Mozart utódja lett udvari zeneszerző és kamarai karmester minségében. Wanhal B. János (1739–1813), ki a saját művészi keresményével váltotta meg magát a jobbágyságtól, valamint Gelinek József abbé (másként Jelinek, 1757–1825), kinek jámbor zongoraművei a legtágabb műkedvelői körökben olyan kedveltségnek örvendtek, hogy Párisban szinte mesterségszerűen gyártották nyomában az úgy nevezett Gelinek-féle darabokat, – szintén a száz évvel ez előtti divatos zongoraművészek közé tartoztak az akkori Bécsben. Ezek mellé állítható még a budweisi Gyrowetz Adalbert is, jóllehet ez a valaha annyira kedvelt és termékeny „isteni filiszter” csak 1850-ben halt meg 87 éves korában, miután rég egészen háttérbe szorította az újabb művészeti áramlat.
Hogy Csehországban a XVIII. század folyamán ily nagy mennyiségű zenei alkotás jött létre, annak a nép veleszületett tehetségén kivűl még egyéb okai is voltak. Első sorban említendők ezek közt és teljes joggal a falusi iskolák, a melyek tanítója kisebb községekben rendesen egyúttal a templom kántora és karmestere is volt, s így a maga érdekében is gondoskodnia kellett arról, hogy képzett zenészek és énekesek kara kerűljön a fejlődő nemzedékekből melléje. Az így már elég korán megkezdődő zenei oktatást aztán rendesen nem kisebb buzgalommal folytatták a latin iskolákban is, minthogy az ezek élén álló szerzetes papság majdnem kivétel nélkűl zeneértő volt; a prágai egyetemi hallgatóknak meg a nagyobb része zenével kereste kenyerét. Ismeretes, hogy ifjú éveiben Gluck is így tett. Számos és pedig részben tetemes alapítvány és kegyes adomány ápolta és fejlesztette az egyházi zenét, s jóllehet a lierátus-karok virágkora rég elmúlt, azért sok vidéki városban még mindig megvoltak jótékony hatásuknak egykönnyen el nem múló nyomai. A világi zene meg igen becses támaszra talált az előkelőbb nemesi családok zenekaraiban, a melyek révén nem egy szép teheség számára nyilt meg a dicsőség pályája. Számos főnemes ugyanis tehetségesebb jobbágyait a maga költségén alaposan kiképeztette s mindazoktól, a kik szolgálatába óhajtottak lépni, rendesen egyúttal zenei képzettséget is kivánt. Így e főúri családi zenekarok olykor negyven kitűnően iskolázott zenészt is számláltak, a kiknek egy-egy jeles karmester állott az élükön. Haydn is egy ily cseh főúr, a jeles zenészként ismeretes Morzin Nándor M. szolgálatában (1759, Unterlukaveczben) kezdte meg karmesteri pályáját. Híresek voltak Thun, Pachta és Nostitz grófok, Lobkowitz herczeg és mások zenekarai is. Nem ritkán a csehek, kivált az üveg- és vászonipar vidékeinek kerületeiből valók öröklött vándorösztöne is hozzájrúlt azon alkalmakhoz, a melyek a falusi iskolákon már némi előkészületben részesűlt tehetségeket a nagyvilágba ki és a művészi pályára rá vezették.
Ámde a XVIII. század vége felé e részben nagy változások történtek. II. József alatt számos kolostor megszűnt, az alapítványi javadalmakat megnyirbálták, a literátusok énekkarait föloszlatták. A 90-es évek háborúi közben nem kevés főúr kénytelen volt a saját zenekarát elbocsátani, mások meg Prágából Bécsbe költöztek, ismét mások csupán nyári kastélyaikban foglalkoztatták ideiglenesen zenészekből álló udvari személyzetüket, így a cseh fővárosban a hajdan oly híres nemességi zenekarok mind ritkábbakká lettek. Mindezekhez járúltak még a nagy forradalom mélyre ható társadalmi átalakúlásai, más részt pedig a fokozódott követelmények, a melyeket az ép ez időben fölvirúlt zenei klassziczizmus kora az előadó zenész iránt támasztott. Az addigi patriarchalis és valamikor igen jótékony műpártolás és műkedvelősködés kora immár lejárt s pusztúlnia kellett a zeneművelés nyilvános gyakorlata elől, a zenész pedig teljes egyéni és művészi szabadságra törekedett. Nem csoda, ha ily gyökeresen átalakúlt körűlmények közt egyelőre úgy látszott, mintha Csehország és különösen Prága zenészetét rohamos hanyatlás fenyegetné, a mely csakugyan nem csekély aggodalommal is töltötte el az igazi műbarátokat. 1808-ban igen szavahihető helyről halljuk, hogy „a Csehországban eddig oly virágzó zeneművészet annyira hanyatlott, hogy immár Prágában, a fővárosban is nehéz csak egy teljes jó zenekart is összeállítani, s ennél az egynél sincs némely hangszer egészen kellőképen ellátva.”
De utóbb minden jóra fordúlt. A zenei szükséglet a társadalmat arra ösztönözte, hogy önerejéből segítsen az érzett hiányokon, s rövid pár év alatt három kiválón nevezetes esemény követte egymást, a melyek új alapokra fektették Csehország zeneművészetét: 1803-ban megalakúlt a prágai zeneművész-egyesület („Tonkünstlersocietät”), 1807-ben az 1798 óta nemességi színházban megszűntek az olasz opera-előadások és 1811-ben megnyílt a conservatorium.
Az első lépés a hivatásos zenészek társadalmi és anyagi helyzetén akart javítani. E zenészek legjelesebbjei Sporck János Venczel gróf védnöksége alatt a bécsi hasonló egyesűlet mintájára megalkották a még ma is fennálló és jótékony működésű zeneművész-társúlatot, a melynek tulajdonképeni czélje elaggott tagjainak és az elhúnytak özvegyeinek, árváinak segélyezése. E czélra első sorban az egyesűlet tagjaitól előadandó oratoriumok és hangversenyek jövedelmének kell vala szolgálnia. Működését az egyesűlet méltóképen kezdette meg, 1803 húsvétján előadván Haydn „Teremtés”-ét, a mely után karácsonykor az „Évszakok” s az azutáni húsvétkor Händel „Messiás”-a következett. Mint Bécsben, úgy Prágában is Haydn két oratoriuma hajtotta a legnagyobb jövedelmet, s csak a köteles hála kifejezése volt az egyesűlet részéről, ha 1853-ban ünnepelt ötven éves jubileumán egyéb nagy mesterek és mulandó hírnevű divatos szerzők műveinek sorozata után a „Teremtés” előadása koronázta meg ez ünnepélyt. A társúlat hangversenyein, melyeknek eleinte „akadémia” volt a nevük, honi szerzők ugyan sűrűn léptek föl egyházi és világi műveikkel, de az oratorium terén való eredményesebb alkotásra mégsem igen érezték magukat indíttatva.
Mindjárt a legelső oratorium-előadások, a melyekkel a zeneművészegyesűlet a nyilvánosság elé lépett, azt a nagy fogyatkozást tették igen felötlővé, hogy Prágának nem volt a kor színvonalán álló zenekara. Ezt egész nyiltan be is vallották a föntebb idézett szavakkal egy nyilvános fölhivásban. Ezt Wrtby F., Sternberg F., Nostitz János és Frigyes, Clam-Gallas K., Pachta J., Klebelsberg F. és Firmian K. grófok aláírásával 1808. április 25-én intézték Csehország zenekedvelőihez, egy zenepártoló egyesűlet alapítását sürgetvén, melynek legközelebbi czéljáúl egy jó és a korszerű követelményeket kielégítő zenekar szervezését tűzték ki, további föladatáúl pedig azt, hogy növendékek kiképzése által az ily zenekarban idő folytán megüresedő helyek mindenkor alkalmas utódokkal legyenek betölthetők. Az egyesűlet Nostitz János gróf elnöklete alatt alakúlt meg s nem sokára már annyi tőkével bírt, hogy 1811. május 1-én megkezdődhetett a tanítás az új „zeneiskolá”-ban, mely csak a következő évben vette föl a hangzatosabb conservatorium czímet. Az összes zenekari hangszereknek kitűnő tanítói valának (az énektanítási osztály csak 1815-ben jkárúlt a többihez) s az intézetben Weber Frigyes Dénes volt az igazgató. Ez a kitűnő zenetanár 1766-ban született a Karlsbad melletti Welchauban s már kora ifjúságában a legtöbb hangszeren jártasságot szerzett, de csak a gymnasiumnak Troppauban való elvégzése, valamint Prágában folytatott bölcseleti, hit- és jogtudományi tanulmányok után lépett a zenészeti pályára. Mint zeneszerző ugyan nem igen emelkedett magasb polczra, de tanár és elméleti író minőségében teljes elismerés illeti; mint a rá bizott intézet tapintatos és a körűlményekkel okosan számot vetve szervező igazgatója pedig még nagyobb érdemeket szerzett. Munkásságának szép gyümölcsei már 1816-ban mutatkoztak, a mennyiben az intézet első végzett növendékei, köztük kiváltképen a prágai Kaliwoda János (1800–1866), az ismert hegedűművész és zeneszerző, – teljesen kielégítették a hozzájuk füzött várakozásokat.

Kittl János Frigyes.
Manes J. kőnyomatú rajza után.
Webernek 1842 karácsonyán bekövetkezett halála után az állására nagy számmal pályázók közűl Kittl János Frigyes kerűlt ki győztesen. A tehetséges, még fiatal embert (szül. 1809-ben, Orlíkban), a ki azonban vidám „Vadász-symphoniá”-ja révén már ismeretes volt a külföldön is, csak a conservatorium igazgatójává történt megválasztása vette rá, hogy megváljék az állami igazságügyi szogálattól. Az intézet élén elfoglalt vezető-tanári állása azonban épenséggel nem csökkentette szerzői termékenységét s dalok, nyitányok és symphoniák, stb. mellett utóbb operákat is írt. „Bianca és Giuseppe, vagy a francziák Nizza előtt” czímű operája, melyhez Wagner Richárd írta a szöveget, 1848-ban szép és tartós siekrt aratott, a minőre már két következő művével, a minőre már két következő művével, az „Erdei virág” és a „Képrombolók” czíművel nem tudott szert tenni. Kittl eredményes igazgatói tevékenységének jól megérdemlett jutalma volt, hogy neki jutott osztályrészűl az intézetnek 1858 július havában bekövetkezett ötven éves jubuleumán azt a zajot öt napi zeneünnepet vezetnie, a melyre egész Európából számos nagy hírű zenész jelent meg, köztük Spohr Lajos is, hogy hódolatukat Közép-Európa legrégibb conservatoriuma iránt leróják.
Kittl 1865-ben mondott le a conservatorium vezetőségéről és Lengyen-Lissába vonúlt vissza, a hol három évvel utóbb elhúnyt. Utódja az orgonaiskola akkori igazgatója, Krejčí József (1822–1881) lett, a ki a Kittl alatt újabb irányba lépett intézetet megint veszedelmesen conservativ szellemben próbálta vezetni. Nyugalomba vonúlása után Bennewitz Antal (szül. 1833-ban, a Leitomischl melletti Přívratban) kerűlt az intézet élére, ki már 1865 óta volt annak hegedűtanára s maga is a conservatorium növendéke. Alatta a hangversenyek ismét szorosabb kapcsolatba jutottak a kor haladó követelményével és a helyi körűlményekkel. Az ő igazgatósága idejében költözött új otthonába, a Rudolphinum nevű művészházban az intézet, a melynek legutóbb is több korszerű újítás történt a szervezetében, nevezetesen az, hogy zongora-iskolával is bővűlt.
Azon fölötte nagy számú derék s részben kitűnő zenész közűl, a kiket a prága conservatorium nyolczvan éves fönnállása óta kiképzett, itt csak a legismertebb és leghíresebb néhány nevet említhetjük, természetesen csupán a honiakat vevén számba. A zeneszerzők sorát a már említett Kaliwoda János (jelenleg karmester Donaueschingben) nyitja meg. Kortársa Gläser Ferencz (szül. Obergeorgenthalban, meghalt 1862-ben, mint a kopengáhai udvar karmestere) szorgalmasan irogatott a színpad számára, és „Sasfészek” czímű operáját (1830) valamikor sűrűn adták. Labitzky József (Schönfeldben Eger mellett szül. 1802-ben, meghalt 1881-ben), a jó nevű karlsbadi fürdői zenekar szervezőjét, valamikor, az osztrák tánczzene virágkorában, Strauss és Lanner mellett ezekkel egyenrangú harmadik gyanánt emlegették. A legnagyobb művészi sikerekkel azonban Abert János József (szül. 1832-ben a Leitmeritz melletti Kochowitzban) dicsekedhetik, a ki az utóbbi évtizedek legelismertebb német zeneszerzői közé tartozik. Mindjárt a conservatorium elvégzése után 1852-ben karmestere lett s ez állásából csak nem rég vonúlt nyugalomba. Hírnevét mindenekelőtt C-moll- és „Columbus”-symphoniája alapította meg; „Landskroni Anna” (1859), „Enzio király” (1862), „Astorga” (1866) és „Ekkehard” (1878) czímű operáiban Abert kiváló színpad-ismeretéről tett tanúságot s főleg „Astrogá”-val aratott szép sikert, mely darabja hosszabb ideig volt a prágai színház műsorán is.
A prágai conservatorium legnagyobb részt hegedűművészeinek köszönheti hírnevét. Ezek közt első helyen Slávík Józsefről kell megemlékeznünk (szül. a Příbram melletti Jinecben), a ki tüneményszerű játékával bizonyára teljesen érdemessé teszi vala magát a „cseh Paganini” elnevezésre, ha 27 éves korában el nem ragadja a halál (meghalt 1833-ban, Pesten). Dreyschock Raimund (1820–1869) Lipcsében működött, mint a conservatorium nagyra becsűlt hegedűtanára és a Gewandhaus hangversenymestere. A türmitzi születésű Mildner Móricz (1813–1865) szintén sokat tett hosszú tanári pályáján az intézet jó hírnevének emelésére, melynek maga is növendéke volt. Tanítványa, Laub Ferdinánd pedig (szül. 1832-ben Prágában, meghalt a Bozen melletti Griesben, mint a moszkvai conservatorium tanára), kétségtelenűl legnagyobb dísze a prágai hegedűiskolának. Utódja a moszkvai tanszéken Hřímalý János (szül. 1844-ben, Pilsenben) lett, kinél senki sem közelítette meg jobban Laub hírnevét. Meg kell még említenünk Hřímalý öcscsét, Adalbertet, a czernowitzi zeneegyesűlet jelenlegi igazgatóját, Kopta Venczelt, a philadelphiai conservatorium egykori tanárát, továbbá Sitt Jánost, ki Lipcsében, Zajíc Floriánt, ki Strassburgban, és Halíř Károlyt, ki Weimarban tanít. Végűl pedig Ondříček Ferenczet nevezzük meg (szül. 1857-ben, Prágában), ki az élő művészek sorában a legelsők egyike. A gordonkások sorából Popper Dávid (szül. 1846-ban, Prágában) szerzett magának már kora ifjúságában Európaszerte ismert nevet.
Két évtizeddel a conservatorium alapítása után nyílt meg a prágai „orgonaiskola”, a mint röviden a „Csehország egyházi zenéje ápolására alakúlt egyesűlet” (1826) alkotta képzőintézetet hívják, melyben 1830 óta tanítanak. Első igazgatója Vitásek (Wittassek) Nep. János volt (született 1771-ben, a Melník melletti Hořínban), a Dušek F. iskolájából kikerűlt zongora- és orgonaművészek egyik legjelesbje, kinek 1839-ben bekövetkezett halála után rövid ideig Weber Dénes személyében közös igazgatója volt a conservatoriumnak és az orgonaiskolának. Emennek élén aztán Pitsch Károly (szül. 1786-ban, a Roketnitz melletti Batzdorfban, meghalt 1858-ban), majd a már említett Krejčí József s ennek a conservatoriumhoz való meghivatása után Skuherský F. Zdenko (szül. 1830-ban, Opočnóban, meghalt 1892-ben Budweisban) állottak. Az utól említett igazgatóval, a ki sokoldalú zeneszerző és derék tanár, valamint elméletíró is volt, bezáródik az orgonaiskola önálló vezetőinek sora, minthogy az ő (1890-ben történt) nyugdíjazása után ez intézetet egyesítették a conservatoriummal. Az iskola üdvös munkásságát a belőle kikerűlt jeles orgonások és karmesterek szép számán kivűl az bizonyítja legjobban, hogy egész sora a később kitűnően bevált tanároknak nyerte benne kiképzését, így nevezetesen Krejčí J., Blažek F., Zvonař József Lipót, Förster József székesegyházi karmester; továbbá nem egy kiváló cseh zeneszerző, mint Bendl Károly, Dvořák Antal és Nápravník Ede, a szentpétervári császári opera karmestere.
Az olasz opera-előadások végleges megszűntetése, melyet a zenészet terén századunk elején bekövetkezett három döntő fontosságú esemény egyikeképen említettünk már az imént, egyelőre csak annyi hatással volt az 1807 május 3-án Cherubini „Fanisca”-jával megnyílt német opera-műsorra, hogy az addig előadott olasz darabok mellett (melyek aztán német fordításban kerűltek színre) ezentúl franczia zeneirodalom is több figyelemben részesűlt. De minden komolyabb törekvést meghiúsított az a léha szellem, mely a legsületlenebb operetteknek és énekes bohózatoknak is tág útat nyitott a színpadra főleg azért, mivel Müller Venczel, az első karmester, e téren maga járt elől a rosz példával. Csak oly igazi és erélyes művészi egyéniségnek, a minő Weber Károly Mária volt, sikerűlhetett azon rövid idő alatt, a míg (1813–1816) az opera igazgatója volt, annak színvonalát emelni. Utódai alatt az intézet sorsa változó volt, de a divatos nevezetesb zenedrámai újdonságokat mindenkor elég hamar bemutatta a prágai közönségnek, és a negyvenes, meg az ötvenes években fényes sikerei is voltak. A honi zeneszerzőknek a német opera-műsorban való része egyes, nem épen ritka, de mégis minden bensőbb összefüggés nélküli kisérletekre szorítkozott, a melyek csak néhány ivételes esetben arattak tartósabb sikert. Mindjárt eleinte Vitásek és Tomášek, később pedig főleg Wolfram József M. teplitzi polgármester (1789–1839) dolgozgatott a színpad számára, kinek részben Németországba is eljutott operái közűl a „Bányarém” (1831) aratott legtöbb elismerést. Később Kittl vált ki leginkább e téren a vele versenyzők közűl.

Skroup (Skraup) Ferencz.
Fénykép után, Hecht Vilmostól
Jóllehet a cseh szinészet mezején már a múlt század végén is nagy igyekezet mutatkozott, s itt-ott zenés bohózatok és operettek előadásával is történtek kisérletek: mégis csak 1823 óta lehet szó valódi cseh nyelvű opera-előadásokról, a mikor ugyanis a színház részéről nagy előzékenységgel támogatott műkedvelők vették kezükbe az ügyet. Az első előadások (1823 decz. 28.) Weigel „Svájczi család”-ja kerűlt színre, s a közönség oly nagy lelkesedéssel üdvözölte e kisérletet, hogy az a cseh nemzeti törekvésekre nézve maradandó emlékű művészeti eseménynek tekintendő. Nem sokkal utóbb ez elsőt újabb, nem kevésbbé sikerűlt próbálkozások követték, melyekben mind nagyobb részt vettek a rendes operaénekesek. Színre kerűltek egyebek közt a „Vízhordó”, a „Bűvös vadász”, „József és testvérei”, „Don Juan”, sőt Rossini operái is cseh nyelven, a min fölbuzdúlva, Chmelenský J. K. költő és Škroup (Skraup) Ferencz jogász és műkedvelő zenész (szül. 1801-ben, a Chrudim melletti Vositzban, meghalt 1862-ben Rotterdamban) nekibátorodtak egy eredeti cseh opera írásának. Ez az első cseh zenedráma az 1826 február 2-án nagy örömújjongással fogadott „Dráteník” (A drótos) czímű víg opera volt, melynek szerény, de a színszerűség iránt némi érzékre valló zenéje első sorban Mozart, Cherubini és Méhul hatását mutatja, azonban híjával van minden határozottabb művészi egyéniségnek, vagy igazi nemzeti jellemnek. Škroup, ki a darab czímszerepét énekelte s különben is az egész vállalat lelke volt, e siker következtében kevéssel utóbb búcsút mondhatott a jogi pályának, mert 1827-ben második, majd tíz év múlva első karmestere lett a rendi színháznak, melynek harmincz éven át volt egyik legjelesb zeneigazgatója. A „Dráteník” sikerét a hatvanas évek derekáig sem Škroup maga két utóbbi cseh operájával, sem egyes követői, köztük öcscse, a későbbi székesegyházi karmester, Škroup Nep. János (1811–1892), nem tudták utólérni. Maradandó becsű nyeresége ugyan ezen első kisérletekből a cseh nemzeti zeneirodalomnak nem volt, de nyert velük a cseh közönség, melynek legalább ez által alkalma nyílt olykor-olykor egyes idegen operák cseh nyelven való hallására. Škroup Ferencznek azóta különben a német operái is rég letűntek a műsorról, egy szerzeménye azonban még ma is él az egész cseh nép ajkán, melynek valóságos nemzeti dalává lett s mindenkorra tisztelt nevet biztosít költőjének. Ez a „Kde domov můj?” (Hol az én hazám?), mely 1831 deczember 21-én csendűlt meg először Tyl J. K. énekes bohózatában, a „Fidlovačka” (egy még ma is dívó prágai népünnep) vak hegedűsének dalaképen. Dallama, habár épenséggel nem cseh nemzeti színezetű, mindenesetre a legszebb mindazok között, melyeket Škroup költött.

Tomášek (Tomaschek) Venczel János.
A Mayer F. T. rajzolta és Payne A. H. metszette kép után.
Csehország zeneművészetének örvendetes föllendűlését, mint láttuk, első sorban a nemesség áldozókészsége, azután pedig a fővárosi zeneművészek becsületes igyekezete készítette elő. De azért tévedne, a ki azt hinné, hogy a vidék „apró emberei” szintén nem járúltak hozzá. E szerényebb munkások közt a legtöbb érdemük van az iskolamestereknek és kántoroknak, a kiknek kicsiny munkakörükben kifejtett sokoldalú munkássága tartotta épen a régibb idők jeles hagyományait. A jó iskolamester és kántor, a ki fáradhatatlanúl játszta, énekelte és szerzette is sokszor valóban bámúlatos termékenységgel az egyházi és kamarazene műfajait, nem ritkán operák és oratoriumok írására is elég merész volt. Hogy csak egy példát említsünk, Ryba Jakab J. rožmitáli tanító, ki a cseh irodalom újabb korában alighanem az első kisérletezők egyike a zeneírók között, 1805-ben ünnepi miséjével Pilsen városától polgári oklevelet nyert. Ily körűlmények közt nem meglepő sem a vidéken többnyire már jól előkészűlt erőknek Prágába, kivált a conservatoriumba való özönlése, sem az a bátor önbizalom, a melylyel még kisebb városok is nekivágtak a nagyobb föladatoknak. Így pl. 1827-ben Schüttenhofenben előadták Gluck „Orfeo”-ját, három évvel utóbb pedig Warnsdorfban Beethoven nagy D-dúr miséjét (92 zenészszel), Rakonitzban meg Mozart requiemét, arról nem is szóván, hogy Haydn oratoriumainak előadása még kisebb falvakban sem tartozott a ritkaságok közé.
Az a mester, a kinek neve irányjelzővé lett Prágában századunk első felének zenészetére nézve, Tomášek (Tomaschek) Venczel János, szintén a vidékről kerűlt. 1774 április 17-én született Skučban, keleti Csehország egy városkájában s egyszerű takácsmesternek és vászonkereskedőnek a fia volt. Fejlődése nem volt épen valami szokatlanúl gyors. Kilencz éves korában nyerte alapvető zenei oktatását Chrudimban, az ottani derék templomi karmestertől, s aztán a szükséges német nyelvi ismereteket elsajátítván, Iglauba kerűlt, hol énekesfiú lett a minoriták kolostorában, kitűnvén szép coloraturjával. Ugyanott kezdte meg, de Prágában fejezte be gymnasiumi tanúlmányait, melyek után jogi pályára lépett. „Don Juan” egy előadásának meghallgatása azonban egyszerre rajongó Mozart-imádóvá tette az addig Pleyel csodálatában elfogódott ifjút, a ki ezentúl legfőbb vágyának azt tekintette, hogy egészen a zenének élhessen. Az elméletet Tomášek könyvekből tanúlta meg, minthogy Koželuh A. drága leczkéit nem győzte volna fizetni; a zongorajátszást, a melyben nem sokára kiváló művészszé küzdötte föl magát, jóformán szintén önerejéből sajátította el, még pedig nem csekély küzdelem árán. A múlt század kilenczvenes éveinek végén lépett első nyomtatott szerzményével (zongoraváltozatokkal) a nyilvánosság elé, de csak „Lenore” czímű balladájának teljes sikere vezette óhajtott czéljához. Erre ugyanis Buquoi gróf 1806-ban a saját udvari zeneszerzőjévé nevezte ki, ezzel lehetővé tévén neki, hogy egészen művészetének szentelje magát. Zongorára írt művei közűl legnagyobb figyelmet keltettek „eklogái”, „rhapsodiái” és „dithyrambjai”, s ezen akkortájt igen fölkapott hangverseny-darabjai érdekes kisérletek voltak a költői műfajoknak a zenei térre való átvitelét illetőleg. Tomášeknek Goethe egyes szövegeire írt szerzeményeit a nagy költő maga is megdicsérte, tehetségének pathetikus vonása pedig kiváltkép Schiller egyes költeményeinek megzenésítésére tette őt alkalmassá. „Seraphine” czímű operája ellenben, jóllehet 1811-ben kedvezően fogadták, nem maradt tovább műsoron. Tomášeknek zenekari és kamarazenei, valamint egyházi szerzeményei még halála után is becsben állottak és többször előadásra kerűltek, legtökéletesebb művéűl azonban – a Schiller „Messinai ará”-jának végső jelenetéhez írt zenén és koronázási miséjén kivűl – nagy C-moll requieme tekinthető.

Dessauer József.
Kriehuber kőnyomatú rajza után.
Tomášek egész életét előkelő visszavonúltságban, de tisztelő tanítványai és hozzá gyakran ellátogató idegen művészek társaságát szívesen fogadva töltötte s 1850 április 3-án halt meg, mint az ország fővárosának egyik legtekintélyesebb férfia. A prágai egyetem már 1811-ben a szép művészetek mesterének czímével tűntette ki. Ötven éves tanári működése igen áldásos volt. A keze alól kikerűlt zongoraművészek nagy számából előbb csak a három legjelesebbet említjük. Ezek: Voříšek (Worschischek) János Hugó (Wambergből, 1791–1815), ki ifjan halt el, mint a bécsi udvar orgonása; Dreyschock Sándor (szül. 1818-ban Žakíban, megh. 1869-ben Velenczében), mesterének legkedveltebb tanítványa, ki a maga korában csak kevesektől fölűlmúlt technikájával s nevezetesen a balkeze bámúlatos iskolázottságával szerzett magának csakhamar európai hírnevet, úgy, hogy 1862-ben az akkortájt alapított szentpétervári conservatorium zenetanárának hívták meg; végűl Schulhoff Gyula (szül. 1825-ben Prágában), ki nemcsak mint előadó művész, hanem mint ízléses szalonművek szerzője is elismert helyet szerzett magának a zenevilágban. Hozzájuk negyedikűl, mint a többiek képviselőjét még Dessauer Józsefet (szül. 1798-ban Prágában, megh. 1876-ban Mödlingben) csatoljuk, ki műkedvelőűl kezdte meg zenészi pályáját s idővel kedvelt zongorajátszóvá és dalszerzővé lett. A Tomášek iskolájából kikerűlt zeneszerzők közt kétségkivűl Kittl Frigyest illeti meg az elsőség. Az ő tanítványai voltak még Hauser Ferencz (szül. 1794-ben Krasovitzban, megh. 1870-ben Freiburgban), a ki énekes, tanár és egy időben a müncheni conservatorium igazgatója volt, továbbá Hanslick Ede, a hírneves zenei író (szűl. 1825-ben Prágában), a ki a negyvenes évek vége óta Bécsben működik, hol rövid idő alatt a legtekintélyesebb zenebírálóvá s 1856-ban egyetemi tanárrá is lett, miután 1854-ben megjelent korszakot alkotó műve, „A zenei szépről”, igen üdvös mozgalmat keltett a zeneművészet aesthetikájának addig pangó szakmájában.
Csehország ez időben különben is igen sok jeles zenetanár hazája volt. Tomášek idősb kortársai közűl ugyanitt említendő Miksch János, a híres énektanár (szül. 1765-ben Georgenthalban, megh. 1845), jóllehet magasb zenei kiképzését csak Drezdában nyerte, a hol később működött. Korának egyik legjelesb zeneelméleti írója volt Reicha Antal (szül. 1770-ben Prágában), a ki 1836-ban mint a zeneszerzéstan tanára halt meg Párisban, hol kevéssel előbb Boieldieu utódjáúl az akadémiába is beválasztották. Ő az egyetlen cseh, a kit e kitűntetés ért.
Bécsben Albrechtsberger után Sechter Simon (szül. Friedbergben 1788-ban, megh. 1867-ben) udvari orgonaművész volt a szigorú újjrakás elsőrangú mestere, Prágában pedig a tizenhárom éves korában megvakúlt Proksch József (1794–1864) működött oly üdvösen a tanítás terén, hogy az általa 1830-ban alapított zeneiskolának a Logier-féle rendszeren épűlt módszere maradandó emléket biztosítneki Csehország zenetörténelmében. Proksch tanítványainak nagy számából csak néhány, a külföldön is jól ismert nevet akarunk itt említeni. Ilyenek: Bendel Ferenc, Richter Pius, Kuhle V., Wehle K., Clausz-Szarvady Vilhelmina, Kolár-Auspitz Auguszta, stb. Proksch zeneiskoláját sokfelé utánozták is, úgy, hogy Prágában idővel meglehetős számú intézet alakúlt, a melyekben nem egy kiválú zongoraművész nyerte első kiképzését. Hogy többet ne említsünk, elég jó példa az 1852-ben született prágai Grünfeld Alfréd, ma egyike a legkiválóbb zongoraművészeknek.

Sechter Simon.
Kriehuber kőnyomatú rajza után.
Tomášeknek végső éveiben meglehetősen hanyatlott a tekintélye. Az a lelkesűlt Mozart-tisztelés, mely annak idején a „Don Giovanni” szerzőjében látta a zeneművészet utólérhetetlen mesterét, s melyben Tomášek Weberrel és Vitásekkel osztozott, a múlt század végén haladó irányzat volt; később azonban, Beethoven teljes kifejlődése után már conservativismussá, sőt idővel épenséggel sajnálatos reactióvá lett, mely az ifjabb művész-nemzedéket az ellenzék pártjára szorította. Az új szellem diadalát nagyon elősegítette a conservatorium igazgatóságában történt változás, minthogy a Weber D. helyébe lépett Kittl a romantikusok felé vonzódott. Már 1846-ban Berlioz nevét visszhangozta egész Prága. A nagy lelkesedést, melylyel a franczia mester hat hangversenyét fogadták, egy évvel utóbb mitnegy hivatalosan is szentesítette a conservatorium azzal, hogy újonnan választott tiszteleti tagjai sorába Liszttel együtt Berliozt is fölvette.
Kittl mellett nagy része volt a Berlioz tiszteletére szentelt fényes és iszt jelenléte által is szépített napok maradandó hatásában Ambros Vilmos Ágostnak. Az akkor még ifjú igazságügyi tiszteviselő ugyanis (szül. 1816 november 17-én, Mauthban Pilsen mellett), ki azonban már tisztes helyet foglalt el a prágai zenészek közt, lángoló buzgalommal ragadta meg az alkalmat a merész újító ékesszóló védelmére. Ambros különben egyúttal jól iskolázott s komoly czélokra törekvő zeneszerző is volt. Fínom műérzéke és sokoldalú képzettsége azonban, a melylyel bámúlatos emlékezőtehetség is párosúlt, leginkább az irodalmi téren érvényesűlt. „A zene és a költészet határai” czímű szellemes aesthetikai tanúlmányával lépett 1856-ban e térre, a melyen három kötetes, de sajnos, befejezetlen zenetörténelmi munkájával („Geschichte der Musik”, 1861–1878) első rangú íróvá emelkedett, kiváltképen a németalföldi mesterek és Palaestrina méltatásával állítván magának elévűlhetetlen emléket. Az államszolgálat, melyben Ambros továbbra ismegmaradt, szerencsére elég szabad időt engedett neki arra, hogy mint a zenetörténelem tanára, előbb a prágai egyetemen és conservatoriumon, majd a bécsin működhessék. Bécsbe 1872-ben hívták meg az igazságügyminiszteriumban való szolgálattételre s egyúttal a boldogúlt Rudolf trónörökös tanítójáúl. Itt is halt meg 1876 július 28-án.
A haladópárti zenészkörök komoly törekvéseinek egyik góczpontja volt az 1840-ben Apt Antal (1815–1887) által alapított s egy teljes negyedszázadon át lankadatlan buzgósággal vezérlett „Cziczelle-egyesűlet”, mely első sorban a karének és a kamarazene ápolását tűzte ki czéljáúl, de nem sokára már saját zenekarra tett szert, úgy, hogy belföldi szerzők művein és a klasszikus műsoron kivűl idővel nem csak Mendelssohn és Schumann nagyobb karok számára írt műveit, hanem az ötvenes évek elején Wagner Richárd operáinak töredékeit is sikerrel adhatta elő, a mivel a nagy reformatornak a prágai színpadra hjutása útját egyengette. A karéneket gonddal ápolta egy, az előbbivel majdnem egy időben Jelen János Alajos (1801–1857) által alapított, de ma már csak zeneiskolaképen fönnálló egyesűlet, a „Zsófia-akadémia”. Alapítójáé, a jeles karmesteré annak az érdeme is, hogy a prágaiaknak ő mutatta be először (1842-ben) Beethoven kilenczedik símphoniáját. Apthoz és Jelenhez hasonlag Veit Venczel Henrik, az itt harmadikúl említendő zeneszerző sem volt eredetileg zenész, hanem hivatalnok. Veit, a ki 1864-ben mint kerületi törvényszéki elnök halt meg Leitmeritzben, melynek szomszédságában született 1806-ban, – azért tartozik e csoportba, mivel ő is a romantikusok hatása alatt állt s zenekari művek, de kivált derék kamarazene-szerzemények mellett számos hatásos karéneket és dal is írt.

Ambros Ágost Vilmos.
Fényképek után Hecht Vilmostól.
A Zsófia-akadémia, de részben a Cziczelle-egyesűlet valának egyúttal azok az intézetek, a melyek a cseh dal művészibb ápolását komolyan fölkarolták. Az első, a ki 1800-ban egy nyomtatott füzetnyi cseh dalt adott ki, a már említett Ryba, rožmitáli tanító volt. Igen szerény kezdet volt ez, de már 1812-ben a Bécsben élő Doležálek János Emmánuel zongoraművész követte s utána 1813-ban már Tomášek, a mester is kezébe vette az ügyet, a mennyiben saját vallomása szerint azért, „hogy anyanyelvét egészen el ne felejtse” s az iránta érzett kötelességet leróhassa, hat cseh dalt adott ki, melyeket utóbb még néhány további követett. Nem sokára ifjabb zenészek, mint pl. Škroup Ferencz és Jelen, cseh szövegű férfi-négyeseket is kezdtek már írni, s az egyidejűleg megindúlt és sikerrel találkozó cseh nyelvű operaelőadások is oly buzdítólag hatottak ez irányban, hogy a dalszerzők száma műkedvelők és zenészek soraiból mind jobban gyarapodott, minekutána a két fönti zeneegyesűlet megalakúlása óta az említettekhez Kníže Ferencz, Vorel József, Horák V. E., Kittl, Veit, stb. is csatlakoztak. Az 1825-ben Rittersberg kiadásában megjelent 300 cseh népdal, még inkább pedig a Martinovský J. P. permontrei szerzetes 1884-ben megindított zongora-átiratában népszerűvé lett Erben-féle gyűjtemény egy része szintén ráirányozta a figyelmet e kincsre, melynek művészi értékesítése azonban csak később volt bekövetkezendő, jóllehet már ennek az átmeneti és előkészítő korszaknak a vége felé is történt egy s más, kivált a zenetanár és szorgalmas író minőségében egyaránt derék Zvonař József Lipót (1824–1865) részéről annak ismertetése és méltatása érdekében. Mindezen törekvések természetesen szorosan összefüggnek amaz idők egész irodalmi mozgalmával, a mint hogy a múltva való visszatekintés, a melybe már Martinovský tudós rendtársa, Dlabač Gottfried János (1758–1820) bevezette nemzetét „Csehország s részben Morvaország és Szilézia általános művészet-történelmi lexikoná”-val, – szintén nem csekély hatással volt a cseh zeneművészekre. Dlabač maga is nemcsak a cseh nyelv és irodalom egyik legrégibb előharczosa, hanem egyúttal tekintélyes zenész is volt (mint a strachovi kolostornak évek hosszú során át templomi karmestere), s a cseh rendek támogatásával megjelent lexikona a legszorgalmasabb forrástanúlmányok alapján készűlt emlékszerű munka, melynek a szakember még ma is igen jó hasznát veheti.
Ámde az a két elem, a melyek kölcsönös egymásra-hatásának alapján vált csak lehetségessé a cseh zenének nemzeti művészetté fejlődése, a negyvenes években és az ötvenesek elején mág távol állt egymástól. A vezérlő szerepű zenészek kiválóbbjai ugyan egy részt a korszerű haladás barátai valának s más részt erős hajlammal vonzódtak a népdal felé, melynek a cseh zene jövőjére való nagy fontosságáról mélyen meg voltak győződve; de a népdalokat akkortájt még vagy csak a maguk teljes egyszerűségében utánozták több-kevesebb szerencsével, vagy az eredetieket dolgozták föl átiratok, egyvelegek, változatok és többszólamú karok alakjában. Valódi szellemüket, mélyebb zenei jellemüket még nem fogták föl s nem tudták magasb műformákban is teljesen értékesíteni.- E nagy föladat megoldására még nemcsak az egészen rá termett művész hiányzott, de még a hozzá kellő külső feltételek némelyike sem volt meg. Ezek csak a hatvanas évek elején alakúltak ki, szerencsére körűlbelűl ugyanakkor, a mikor a föladatra hivatott férfiú is ott termett teljes művészi érettségében a munka mezején.
Az 1860-ik év október 20-ával kezdődő alkotmányos élet általában igen kedvező hatással volt a cseh nép összes művelődési törekvéseire. A fölpezsdűlt egyesűleti szellemet buzgón ápolta a gyorsan fejlődő napisajtó, s a művészet érdekei ezentúl a politikai tényezpk hathatós támogatására is számíthattak. Az új irányban a „Hlahol” (Hang) nevű dalegyesűlet alapítása (1861) volt az első lépés. Már 1859-ben alakúlt ugyan Tauwitz Ede vezetése alatt egy férfi-dalegyesűlet, a mely rövid ideig tartó kétnyelvű átmeneti időszaka után két egyesületté szakadt: a még ma is fönnálló német férfidalkörre és a cseh „Besedá”-ra. Ez azonban az időközben leginkább Lukes János operaénekes buzdítására alakúlt „Hlahol”-lal nem bírta ki sokáig a versenyt és a hetvenes években megszűnt. A „Hlahol” ellenben gyorsan fejlődött, főkép Bendl Károly buzgó művezetése alatt (1865–1877) s csakhamar Prága legerősebb és legjobban iskolázott daloskörévé vált, kevéssel utóbb pedig, Kittl vezetése idején vegyes karrá bővűlve, már a legnehezebb föladatokat, így Beethoven D-dur-miséjének és Berlioz requiemének előadását is sikerrel oldotta meg. A prágai „Hlahol” mintájára alakúlt s többnyire ugyane nevet viselő számos egyesűlet úgy a fővárosban, mint a vidéken a lehető legjobb hatással volt a cseh karének ápolására, valamint a zeneszerzésnek e téren való föllendűlésére is. Ugyanez időtájt különben Morvaország felől is erősen hatott a buzdító példa. Křížkovský Pál Ágoston-rendű szerzetes ugyanis anégyszólamú karének népies szellemben való földolgozására addig még páratlan rátermettséget tanúsított s ezzel enmcsak a karének nemzeti szellemben való fejlesztését mozdította hatalmasan elő, hanem enemű magasb művészeti törekvéseknek is derekasan egyengette az útját. A cseh kardal-szerzők hosszú sorában nemsokára Bendl Károly (szül. 1838-ban Prágában, s az ottani orgonaiskolában nyerte zenei kiképzését) foglalta el az első helyet; azonban több zenekiséretű, nagyobb énekkari művet és igen sok kedvelt dalt is szerzett.
A második – s mint a következés megmutatta, a legnevezetesb lépés volt a cseh ideiglenes színház megnyitása 1862 október 18-án s annak a német országos színháztól nem sokkal utóbb történt elválasztása. Ezzel ugyan a negyvenes évek óta szűntelenűl egy önálló cseh nemzeti színház alkotására irányúló törekvés még nem érte el végső czélját, de a Ferencz-rakparton álló szerény új házban mégis nevezetes támaszpontra lelt e törekvés, a melynek teljes valósúlását mind jobban elősegítették a színháznak egyre gyarapodó művészi eszközei. A „Vízhordó”-val kezdődő műsor csakhamar eljutott egy felől Francziaország divatos nagy operáiig, más felől pedig Gluckig és Mozartig, s lassankint hozzá érlelődött a közönség műízlése is. Hathatós kapocscsá vált a cseh közönség és művészei közt mindjárt fönnállása első éveiben az 1863-ban alakúlt „Umělecká Beseda” (Művész-egyesűlet), mely írókat, képzőművészeket és zeneszerzőket vonván kötelékébe, már 1864-ben nevezetes hatással volt Liszt „Erzsébet”-jének és Berlioz „Romeo és Juliá”-jának (Shakespeare ünneplése alkalmából történt) előadása által a zenei izlésnek haladó irányban való fejlesztésére, az utóbbi évek során rendezett változatos hangversenyeivel pedig nemcsak a prágai zenészetet lendítette föl, hanem egyéb tényezőknek a legkülönbözőbb irányokban való buzdítására is sokat tett.
Az ugyan nem volt elkerűlhető, hogy a két országos színház különválasztása, a mi az addig egységes intézet megkettőzését tette szükségessé, nemkülönben egynémely művészetápoló egyesűletnek a két nyelv szerint való kettéoszlása egyelőre legalább az erők szétforgácsolását ne vonja maga után s így a művészet érdekeinek koczkáztatását ne látszassék méhében hordani, a mitől nem egy zenebarát komolyan tartott is. Azonban ezt a kikerűlhetetlen átmeneti válságot is sikerűlt legyőzni, sőt az összes erőket megfeszítő üdvös verseny csakhamar még nagyobb pezsgést vitt a prágai zenészetbe s újabb elemek bevonását eredményezte. Hogy ez a mozgalom első sorban a cseh nemzet érdekeinek vált a javára, az Csehország és fővásora néprajzi állapotainak természetéből következik. Idő haladtával azonban a német művészi érdekek is többet nyertek, mint a mennyit eleinte veszteni látszottak ama különválásból és a nyomában bekövetkezett nemzeti önállósításból. A német hangversenyzés ügye – nem is szólván a továbbra is közös intézményekről és vállalatokról – a hatvanas évek elejéhez képest határozott haladást mutat. A férfi-dalegyesűlethez, hogy csak a nevezetesebbeket említsük, a német deákok dalköre („Liedertafel deutscher Studenten”) és az eleinte közös Szent Vitus-egyesűletből kivált „Singverein” vegyes kara járúlt, s ide sorolandó még a virágzó kamarazene-egyesűlet is, mely kifelé ugyan közös (cseh-német) jellegű, de benső életében mégis nagyobbára német. A német operára nézve is több tekintetben ép óly jótékony serkentővé vált a két országos színház állandó versenye, mint a cseh zenedráma otthonára, s jóllehet emennek a hazai zeneművészek alkotókedvére gyakorolt három évtizedes buzdító erejével nem mérkőzhetik a német műintézeté, azért ez is megelégedéssel tekinthet Wagner R. későbbi műveinek bemutatásában („Mesterdalnokok” 1871, Nibelung-tetralogia 1885–1887, „Tristan” 1887) oly érdemes művészeti eseményre, a mely Prága összes zenei köreivel megéreztette mély és emlékezetes hatását.
A hatvanas évek elejének hirtelen föllendűlő zenészetét és dalos kedvét, de egyúttal annak a csehországi nemzeti művészet törekvései javára értékesíthető nagy és üdvös fontosságát is a lángész átható tekintetével ismerte föl s minden irányban sikerrel is értékesítette Smetana Frigyes, kinek ez éleslátás elévűlhetetlen érdeme. A svédországi Gothenburgban elfoglalt szép állását, a hol a philharmoniai társaság igazgatója volt, 1861-ben elhagyván, visszatért szülőföldére, hogy azontúl egész művészi törekvését és készűltségét hazája zenéjének szentelje. Prágában sokoldalú lankadatlan munkásság terére lépett, mint a „Hlahol” és az „Umělecká Beseda” hangversenymestere, mint zongoratanár és előadó művész, zenebíráló és szerző. Már 1863 tavaszán kész volt „Braniboři v Čechách” (A brandenburgiak Csehországban) czímű operája, de majdnem három évig tartott, míg e műve az ideiglenes színház lámpái elé kerűlhetett. A színház igazgatósága egy fiatalabb művész későbbi keletű művének kedvezve, ennek adott elsőbbséget; s így történt, hogy Šebor Károly (szül. 1843-ban az Elbe melletti Brandeisben) „Templomosok Morvaországban” czímű operája nyította meg 1865. november 19-én a cseh eredeti operák sorát. Külső sikere fényes volt, azonban zeneértő körökben mindjárt élénk sajnálkozással látták, hogy a rendkivűl tehetséges és eleven szellemű szerző, ki a prágai consevatoriumon nyerte kiképzését, csupán Meyerbeer és Verdo gyújtó hatásaira vadászó eklektikus és minden határozott egyéni stilusnak híjjával van. S általában ugyanezt kellett a birálatnak Šebor további operáiról, a „Drachomíra” és a „Huszita menyasszony”, meg a „Blanka” czíműekről is mondania, a melyek gyorsan következtek egymásután. Évekkel utóbb a zenekari szerzeményekben is több oldalú tevékenységet tanúsító daljátékával az időközben Smetanától megalkotott nemzeti vígopera terén is.
1866 január 5-én végre színre kerűlt Smetana „Braniboři”-ja, melynek leírhatatlan lelkesedéssel fogadott bemutatója határjelző a cseh zene történetében. Azonnal felötlött mindenkinek s nyíltan is kifejezésre jutott az a gondolat, hogy ha valaki, ő az a művész, a ki a cseh opera épületének alapköveit lerakni hivatott. Smetana Frigyes akkor már érett korú férfi volt. 1824 márczius 2-án született Leitomischlban, hol atyja serfőző volt. Valóságos csodagyereknek tartották, ki már öt éves korában az első hegedűn játszott négyesekben s 1830-ban aratta első babérait zongorajátékával egy ünnepi hangversenyen, melyet szülővárosa az uralkodó nevenapjára rendezett. Gymnasiumi tanúlmányai mellett, melyeket több városban, legutóbb Pilsenben végzett, fokozódó hévvel tanúlta a zenét, míg végre apja akaratával vívott nem kis küzdelem útán sikerűlt neki magát egészen a művészetének szentelni. Húsz forinttal s fejében a legmerészebb terveket forgatva kerűlt 1843 őszén Prágába, hazulról semmi támogatást nem remélhetvén, egyedűl zongorajátékából és tanítóskorásból lévén kénytelen megélni. De néhány keserves hónap múltán már sikerűlt zenetanári állást nyernie Thun Lipót gróf házában. Most már gondtehertől menten képezhette magát nemcsak a zongora-művészetben, hanem Prokschnál magánórákat véve a zeneelméletben is, mely tanúlmányainak gyümölcseűl nem sokkal utóbb egy zongorasonatát adott a nyilvánosság elé.
A negyvenes évek azon zenei törekvései és eseményei, melyekről az imént szóltunk, a Prágában élő fogékony ifjú művészt egész életére a haladás rendűletlen hívévé avatták. Ekkori leghőbb vágya azonban, hogy rajongó tiszteletének tárgyát, Lisztet, tanárának nevezhesse, csak négy évvel utóbb teljesedhetett, a mikor Thun gróf házától megválva, maga nyitott zongoraiskolát. Ez előtt némi időt Weimarban töltött s ott a nagy mester oktatását élvezte úgy a zongorajáték művészetében, mint a zeneszerzéstanban, s amabban előadásának rendkivűl fínom gyöngédsége és e mellett mindig tökéletes technikájú világossága kivált Chopin jeles tolmácsává tette őt. A zeneköltés terén egyelőre zongorára írt műveket szerzett, melyek még a negyvenes évek egy másnemű hatására vallanak. Smetana figyelme ugyanis már ekkor a népzenére irányúlt s már legelső művei közt találkoznak cseh népdalok alapján írt ábrándok és változatok, később pedig egész sorát írta az ép oly ragyogó, mint fínom érzésű polkáknak, melyek ugyanoly szellemben kezdik a cseh tánczzenét művészileg értékesíteni, mint Chopin művei a lengyelt. Már ez is nevezetes haladás volt a cseh zene terén, habár egyelőre még szűkebb körre szorítkozott. De 1849-ben Smetana már egy „Ünnepi nyitány”-nyal, 1855-ben pedig az uralkodópár lakodalmára írt s jórészt Haydn néphymnusának themáján nyugvó „Diadalmi symphoniá”-val és még ugyanazon évben egy zongora-hármassal lépett a nyilvánosság elé. Említsük meg ugyanitt Smetanának a prágai kamarazene fejlesztésével szerzett érdemeit is, valamint azt, hogy a művész ez időben a zenekedvelő Ferdinánd császár udvari zongorajátszója volt, kinek egy magánkörben tartott előadását a nyugalomba vonúlt fejedelem személyes jelenlétével tűntette ki.
Három érdekes és élénk symphoniai költeményével, a „III. Richárd”, „Wallenstein tábora” és „Hakon Jarl” czíműekkel, melyek a Gothenburgban töltött öt év alatt (1856–1861) születtek, Smetana egészen a weimari kör hívének vallotta magát, de zongoradarabjaiban már kitetsző nemzeti irányát ezekben még zenekari térre nem vitte át. A dalköltéssel addig még egyáltalán nem próbálkozott meg; első nevezetesb énekszerzeménye a Křížkovský férfi-négyeseinek hatása alatt a prágai „Hlahol” számára 1862-ben írt „Tři jezdci” (A három lovas) czímű kar, melyet utóbb néhány más követett, s ezek első jelei annak az új áramlatnak, a melybe Smetana Svádországból való visszatérte után kerűlt. Egyidejűleg keletkezett operája, a „Brandenburgiak”, pedig épenséggel valóságos összetétele művészi tevékenysége és egyénisége addig különvált alkotó részeinek. Liszt tanítványa természetesen Wagner Richárd híve is volt; a cseh zenész azonban, a ki szívében hordta népe dalait s már a polkát is művészi magaslatra tudta nemesíteni, az iperai zenekart is nemzeti szellemmel hatotta át és főkép a karoknak és tánczoknak megkapó népies színt tudott adni. A „Braniboři” azonban még koránsem jelzi azt a végső czélt, a melyet Smetana maga elé tűzött vala, hanem inkább csak a kiinduló pontja operaszerzői munkásságának, de partiturája azért már nem a kezdőt, hanem az öntudatos és minden művészeti eszközzel biztosan bánni tudó mestert láttatja, a kinek e művében megvannak már következő drámai alkotásainak minden nevezetesb csirái. A népies elem ezek közűl legközelebb a „Braniboři” után néhány hóval előadott „Prodaná nevěsta” („Eladott menyasszony”) zenéjében érvényesűlt teljesen. Ebben a szerző azon szándéka, hogy Sabina szerény követelésű szövegére könnyebb stilű operettet írjon, annyiban nem sikerűlt, hogy ilyen helyett a legüdébb vidámságú komikus operát alkotta, a melynek dús zenei leleménye a legeredetibb nemzeti jellegű. A darab, melynek szavaló részeit csak később pótolta a szerző recitativóval, az újabb idők cseh zenéjének legnépszerűbb terméke. Magán az egy prágai cseh színpadon rég meghaladta az „Eladott menyasszony” a 200 előadást. E művének nagy sikere azonban balvégzetűvé vált a szerzőre nézve, kinek legközelebbi művét, a tragikus komorságú „Dalibor”-t (1868) a „Prodaná nevěsta” mértékével mérték s mint a Smetana alkotta nemzeti zenétől a Wagner-féle irányhoz való szegődést elitélték. Hiába hivatkoztak ezen igazságtalan itélet ellen Smetana barátai arra, hogy a darab egy részt csehebb színezetű, más részt pedig semmivel sem Wagneribb (kivéve tán a vezérmotvumok hatásosabb és áthatóbb értékesítését), mint a maga idején lelkesedéssel fogadott „Braniboři”: azért mégis csak tizennyolcz év múlva, mikor alkotója már nem volt többé az élők sorában, oldozta föl a cseh nemzeti színházban megért fényes sikere „Dalibort”-t a sokáig reá nehezűlt átok alól.
Első operáinak stilusában Smetana még engedményeket tett az uralkodó izlésnek, hogy ezeknek fokozatos visszavonása által lassanként a maga eszményibb álláspontjára nevelje a közönséget. A haladás, melyet ez irányban 1872-ben befejezett „Libušá-jával elért, annál nagyobb és bátrabb lehetett, mert ünnepi darabnak lévén szánva, ebben a rendes műsori tekintetektől szabadnak érezhette magát. „Libuša” 1881 június 11-én kerűlt először előadásra a boldogúlt Rudolf trónörökös jelenlétében. De, bár ezt a nemes előkelőségű és ünnepi hangúlatú művét sem kivánta Smetana utolsó szavának tekintetni, ebben mégis több részben jóval messzibb ment „Lohengrin”-nél, mint a mennyire a hetvenes évek elejének zeneszerzői általában menni mertek, a nélkűl azonban, hogy azért zenéjében a sajátszerűen cseh színezetet megtagadta volna. „Libuša” elkészűlte és előadása közé esik három víg operája: a „Dvě vdovy” (Két özvegy, 1874), „Hubička” (Csók, 1876) és „Tajemství” (A titok, 1878). Az első fínom társalgó hangjával a franczia játék-opera nyomain halad, később ellenben ennek a párbeszédes részét is recitativóval pótolta, a másik kettő azonban félreismerhetetlen haladást mutat a komikus zenedráma felé, azonban mindig az „Eladott menyasszony” nemzeti jellegének teljes megőrzésével. Kétségtelen is, hogy az utóbb említett darab mellett a „Hubička” a szerző legnépszerűbb alkotása, melynek bájos üdeségén ugyan nem venné észre senki, hogy szerzője már teljesen siket volt, a mikor írta. A komikus opera terén legmagasb értékű műve azonban mégis a „Tajemství”, főleg tekintettel nagyszabású és remek kivitelű első fölvonására. Egyébiránt az 1882-ben színre kerűlt „Čertová stěna” (Az ördögfal) czímű komikus varázs-opera zenéje is teljesen méltó a mesterhez.

Smetana Frigyes.
Fényképek után Hecht Vilmostól.
Ha Smetanát drámai költésében nem egyszer korlátozták a színházi körűlmények és a szövegek gyöngeségei, annál szabadabban és minden melléktekintettől mentesen szárnyalhatott szelleme a hangszeres zene terén. De csak több, mint tizenhárom évnyi szünet után (ennyi telt el a „Hakon Jarl” megírása óta) kezdett – alkalmi szerzeményekről, minő a Shakespeare-ünnepre szerzett lendűletes ünnepi indúló, nem szólva – megint nagyobb stilű zenekari művekkel foglalkozni, s 1874 és 1879 közt a „Má vlast” (Hazám) czímű hat symphoniai költemény cyklusában határozott s erős nemzeti jellegű mesterművet teremtett, mely egymaga is elég lenne, hogy díszes helyet biztosítson neki korunk legelső zeneköltői sorában. Az egész mű tökéletes alkata, színekben bővelkedő zenei jellemzése, hatalmas fokozódása és harmonikus betetőzése Smetanát művészi képzettsége és ereje tetőfokán mutatja. A bevezető darab, „Vyšehrad”, mintegy a lelkesűlt vándordalnok éneke, kinek képzelme teljes mondai fényében elénk varázsolja az ősi fejedelmi székhelyet; utána jön az üde folyású „Vlatava” (Moldava), a szenvedélyes hevű „Šárka” (a leányháború mondájának egyik amazonja), a romantikus színezetű „Ž český luhů” (Csehország erdeiről és mezeiről), aztán „Tábor”, a husziták csataterének megrázó erejű zenei képe, s nyomában az egész sorozatot bezáró diadalmámoros „Blanik” (annak a hegynek a neve, a melynek belsejéből a népmonda szerint a cseh nemzet végső szorongattatása idején a mentő lovagok serege ki fog áradni), mint a cseh nemzet újjászületésének dicsőítése, a mely a „Vyšehrad” bevezető rhapsod-dallamának újjongó fölelevenítésével ér véget. E nagyszabású zenekari cyklus méltó párja a „Z mého života” (Életemből) czímű gyönyörű hegedűnégyes, melyben Smetana (1876) élményeinek zenei hangúlatképeit állítja elénk. Mesteri éveinek zongoraszerzeményei közűl kiváló említést érdemelnek a „Ręves” (Álmok) és a „Cseh tánczok”.
Smetana külső életkörűlményeinek további része pár szóval elmondható. Az „Eladott menyasszony” nagy sikere után 1866-ban a cseh opera karmestere lett, mely állásában mindaddig meg is maradt, míg sulyos fülbaja a vezénylést rá nézve lehetetlenné nem tette. „Vyšehrad” czímű sypmphoniai költeményét már e kínzó idegbetegség fájdalmai közt fejezte be, mely kevéssel utóbb, még a „Vlatava” elkészűlte (1874 vége) előtt gyógyíthatatlan süketséggé fokozódott. A fáradhatatlan művész azonban a következő évek alatt sem szűnt meg most már minden hivatalos elfoglaltságtól ment idejét a zeneszerzés terén szép sikerrel értékesíteni, míg 1883-ban egy újabb vonósnégyese szellemi erejének hirtelen megfogyatkozását el nem árúlta. Kevéssel utóbb megőrűlt, de nem soká szenvedett, mert 1884. május 12-én a jótékony halál már kimenté a prágai őrűltek házából.
A míg élt, csak néhány műve jutott az újabb kor legnagyobb cseh zeneköltőjének a külföldre. Az „Eladott menyasszony”-t 1870-ben Szent Pétervárott és 1873-ban Zágrábban kedvezőn fogadta a közönség, az orosz kritika azonban teljesen félreismerte. Procházka Lajos (szül. Klattauban 1837-ben, élt 1887-ig), a jeles zongoraművész és tanár, ki nagy érdemeket szerzett Prága zenészetének föllendítése terén s később Hamburgban és Drezdában sokat tett a cseh zene fejlesztése érdekében, kieszközölte, hogy 1881-ben a hamburgi városi színház előadta Smetana „Két özvegy”-ét, melynek bemutatása általános elismerést és megillető tiszteletet vívott ki a mesternek. Zenekari művei közűl külföldön az „Eladott menyasszony” nyitányán kivűl a „Vlatava” czímű symphoniai költeményt és az „Életemből” czímű vonós négyest játszották külföldön legtöbbet s méltányolták is a legnagyobb elismeréssel.
Követőire leginkább azzal a szerencsés fogásával hatott Smetana, hogy az „Eladott menyasszony” jeleneteiben a falusi nép életét vitte a színpadra. Egyelőre ugyan e téren csak szerényebb műveket alkottak utánzói, kik ugyan eltalálták nagyjában a népies hangot, de többé-kevésbbé mégis csak az opera és operette közötti mesgyén járdaltak. Blodek Vilmos nyitja meg 1867-ben sorukat az élénk „V studni” (A kútban) czímű egyfelvonásos darabbal, melyet Rozkošný és Hřýmalý A. hasonló művei követtek. Csak 1874-ben, tehát nyolcz évvel az „Eladott menyasszony” után lépett Dvořák megint egy zeneileg tartalmas, „Král a uhlíř” (Király és szénégető) czímű víg operával a színre. A komolyabb drámai zenére ellenben Smetana példája egyelőre még nem hatott, mert az még mindig a hagyományos „nagy opera” irányában haladt tovább. A már említett Šeboron kivűl Skuherský is gyarapította néhány operával a műsort. Nevezetesebb sikert aratott 1868-ban BendlKároly „Lejle”-ja, mely a Mendelssohn követőinek lágy dallamosságát Meyerbeer operai fölszerelésével igyekezett elegyíteni, de egyszersmind szerzőjét Smetana mellett a legérettebb és legegyénibb tehetségűl mutatta be azok közűl, a kik addig az opera műfajának szentelték erejüket. „Lejla” után, mely a közönség részéről nagy és tartós tetszéssel találkozott, a szerző következő darabja a „Břetislav” hanyatlást mutatott, míg az ezt követő „Černohorci” (A montenegróiak, 1881) már ismét nem csekély népszerűségnek örvendett. A „Karel Škreta” (1883) czímű víg dalmű és a „Dítě Tábora” (A Taborita-gyermek, 1892) czímű tragikus opera arra vall, hogy a szerző a részletes jellemzés és komoly zenei elmélyedés terén a korszerű haladás útjára lépett. Bendl, kinek a „Hlahol” és a cseh dalköltés érdekében kifejtett buzgalmát már említettük, a hetvenes években egy könnyedebb stilű víg operát is írt, a „Starý ženich” (A vén kérő), meg egy zenés bohózatot, az „Indická princezna” (Indiai herczegnő) czíműt. A zeneszerzők ezen csoportjába való az imént már említett Rozkošný József Richárd is (született 1832-ben, Prágában), kinek némileg Gounod lyrai zenéje hatását éreztető romantikus operája, a „Svatojanské proudy” (A Szent János-vízesés, 1871) csakhamar a műsor legkedveltebb darabjainak egyikévé lett. A szerző, ki csak kevéssel előbb mutatkozott be „Mikuláš” czímű egyfelvonásos operájával, később két másik művével nem volt oly szerencsés, ellenben 1884-ben előadott „Popelka” (Hamupipőke) czímű darabja már megint teljes sikert aratott.
Az 1874-ik év két zeneszerzővel gyarapította a cseh opera irodalmát, kik különben mind a ketten úgy mutatkoztak be már előbb a zeneköltés más ágaiban, hogy jóformán semmi kétség sem lehetett többé azon kiváló helyet illetőleg, melyet majdnem Smetana mellett és után elfoglalni hivatottak lesznek. Az említett év áprilisében adták Fibich Zdenko „Bukovín”-ját, melyet szerzője húsz esztendős korában írt, de a művet, melyből különben szép drámai tehetség félreismerhetetlen jelei igérkeztek, kevéssel utóbb félretették. Dvořák Antal ugyanez év novemberében színre kerűlt „Král a uhlír”-jának érdekes előzményei voltak. Eredeti zenéje ugyanis olyan énekelhetetlennek bizonyúlt a próbák során, hogy szerzője maga is jobbnak látta visszavonni, de a helyett, hogy e miatt duzzogott volna, néhány hónap múlva már teljesen új zenével mutatta be a különben épen nem alkalmas szöveget. Ez új alakjában a közönség zajos tetszéssel fogadta a művet, mely még évek mulva is helyt állott a cseh nemzeti színház műsorán. Az önuralom e szép tette igen jellemző az akkor még küzdelmes éveiben önmagával vívódó tehetségre, mely ép azon időtájt kezdett kitörő hevét lassankint mérsékelve, lehiggadni.
Dvořák előtt is csak szívós küzdelem árán nyílt meg a művészi pálya. 1841 szeptember 2-án született az Elbe-menti Mühlhausenben, hol apja korcsmáros és mészáros volt s ugyane mesterségre szánta a fiát is, kinek már szülőhelyén, aztán Zlonitzban és Cseh-Kamnitzban töltött tanúlóévei alatt jelentkező zenei tehetsége azonban végre is legyőzte az apa ellenkezését. A prágai orgonaiskolából 1860-ban kerűlt ki a rendkivűl tehetséges, kitűnően iskolázott, de egyelőre még önmagával tisztában nem lévő s hatalmasan forrongó tehetség. Egészen önerejére lévén szorúlva, Komzák polgári zenekarába állott be brácsásnak, majd 1862-ben a cseh színházi zenekarba kerűlt, melynek tagja maradt a további tizenegy éven át. Mindenfelől tódúlt a sok és sokféle hatás a rendkivűl fogékony lelkű ifjúra, a ki eleinte nem is igen bírta azokat földolgozni, még nem lévén elég erős uralkodni rajtuk; de évek múltával aztán jól megtanúlta ezt is, miután előbb idestova ingadozva, szorgalmasan írogatta a négyeseket és symphoniákat, melyeket nem adtak elő; sőt már egy „Alfred” czímű (német) operát is szerzett, mely soha sem kerűlt a lámpák elé. Végre 1873-ban döntő fordúlat állott be sorsában: a „Hlahol” egy hangversenyén „Hymnus”-ával, e hatalmas karral, oly viharos tetszést aratott, a milyen csak kevés van följegyezve a prágai zenészet évkönyveiben. A közönség és a kritika egyhangú itélete a legjobbak mellé sorolta őt s a legmagasb várakozásokkal nézett jövője elé, melyek nem is hiúsúltak meg. A kedvező fogadtatás után, melyben „Král a uhlír” részesűlt, „Tvrdé palice” (A buksi) czímű egyfelvonásos darab írásához látott, mely azonban csak évek múltán (1881) kerűlt előadásra. Megelőzték ezt: 1876 tavaszán egy komolyabb tartalmú érdekes mű, a „Vanda”, és 1878 elején egy (azóta Drezdában és Bécsben is előadott) víg opera, a „Šelma sedlák” (Hunczut a paraszt), mely utóbbi élénk és heves lüktetésű zenéjében Smetana nemzeti irányának erős hatását mutatja. Dvořák valóban közelebb is áll e téren az „Eladott menyasszony” és a „Csók” szerzőjéhez, mint bármely más cseh zeneköltő. Egyébként azonban a dráma terén nem folytatta Smetana munkásságát; mert jóllehet Dvořák régebbi vezérkönyveiben félreismerhetetlen nyomaira lelünk Wagner hatásának, 1882-ben bemutatott „Dimitrij” czímű operájával már egészen a hagyományos stilű „nagy opera” útjára lépett, a mint különben is teljesen conservativ irányban halad, a mióta fönt vázolt küzdelmes forrongási korszakának tépelődésein átvergődött. Dvořák legújabb drámai műve, a „Jakobín” (1889), ismét a víg múzsa alkotása.
Bármily jeles részletek vannak is Dvořák operáiban, melyek mindig a legjobb fogadtatásra találtak és nagyobb részt meg is maradtak a cseh színpad műsorán: azért e mester legkiválóbb alkotásai mégis az absolut zene terén keresendők, a hol genialis képzelőereje a költő szavától való teljes függetlenségben, szabadon szárnyalhat és egészen csak a saját érzése mélyének túláradó hangvilágából meríthet. Innen jő nála a rhythmus kiapadhatatlan elevensége és üdesége, a dallam természetes, soha sem erőltetett ömlése; ezekhez az évek során át szerzett gyakorlat és tapasztalat becses eredményeképen a gazdag hangszövedék játszi könnyűségű kezelése és vonzó összhangzatosság járúl. Az ily tehetségű művész természetesen a kamarazene műfajait kedveli legjobban. Ennek körébe vágó művei közűl kivált több vonós négyese és egy hatosa említendő, melyekhez a zenekari szerzeményekhez való átmenetképen mindenekelőtt két serenadeja sorakozik, az első vonós, a második fuvó hangszerekre. Mint symphonia-író Dvořák, – kinek a hetvenes évek óta megjelent symphoniái közűl négy (F-dur, D-dur, D-moll és G-dur) Csehország határain túl is elismerésre talált, – oly jelességgel dicsekedhetik, a mely ma már az absolut zene jelesb művelőinél sem gyakori, s ez a dús színezetű, mindig biztos hatású hangszerelés. A mesterei ebben kétségtelenűl Beethoven, Schubert és Brahms, de egyszer Liszt példája is utánzásra serkentette „Szláv rhapsodiái”-ban. Említsük még meg nyitányait, melyek két legismertebbjéhez, a „Huszita menyasszony” és a „Hazám” czíműekhez újabban három további járúlt: a „Természet” (Májusi éj), „Élet” (Cseh farsang) és „Szerelem” (Othello).
A nemzeti elem, mely Dvořák legtöbb szerzeményében uralkodó, nem mindig kizárólag cseh, mint Smetanánál, hanem sokszor más szláv törzsek jellemét is tolmácsolja; miért is azon négykezes zongoradarabjait, melyeknek életvidám heve 1878-ban Dvořák hírnevét tulajdonképen a külföldön megalapította, helyesen szláv tánczoknak nevezte el, habár azért ezekben is természetesen a cseh rhytmusok az uralkodók. A mester egyéniségétől különben kissé távolabb álló zongora számára írt művei közűl még említendő egy régibb hegedűhangverseny párdarabja, valamint a Stefánia özvegy trónörökösné Ő cs. és kir. Fenségének ajánlott, „A Cseherdőből” czímű cyklus, főleg pedig a nemes bensőségekükkel kiváló „Legendák”.
Csehországon kivűl az az új élet, mely 1862 óta a cseh zene terén támadt, alig keltett figyelmet. Nem is nagyobb szerzeményeinek zajos prágai sikerei irányították a külföld szemét Dvořákra, hanem azon alapjában véve véletlen körűlmény, hogy 1878-ban újabb állami ösztöndíjért folyamodván, kérvényéhez mellékelte egyebek közt kevéssel előbb megjelent „Morva kettősei”-t. Ezek először is Brahms és Hanslick érdeklődését nyerték meg számára, mikor pedig kevéssel utóbb Simrock Berlinben Brahms „Magyar tánczai”-nak párjaképen megrendelte nála a „Szláv tánczok”-at, azzal Dvořák szerencséje meg volt alapítva. De honán kivűl sehol sem találkozott oly meleg fölkarolással, mint Angliában. Ezt egy, már a hetvenes években írt, de Londonban csak 1883-ban előadott „Stabat mater”-ének köszönheti, mely kétségtelenűl még ma is legjelesb alkotásai közé tartozik, habár utóbbi karművei közt nagyobb szabásúak is akadnak, mint példáúl a „Svatební košile” (A szellem-ara), a Szt. Ludmilla-oratorium, meg egy requiem, melyeket mind Angolország számára írt. Most aztán sorban érték a hivatalos kitűntetések is: a Felség a vaskorona-renddel díszítette föl s a cseh akadémia szervezésénél annak tagjai közé nevezte ki, a cseh egyetem a bölcselet, a cambridgei meg a zene tudorává avatta, a prágai conservatorium a zeneszerzéstan tanárának, legutóbb pedig a new-yorki nemzeti conservatorium igazgatójának hívta meg.
A jelenkor cseh zenéjének három leghívatottabb képviselője közűl legifjabb a Časlau melletti Šebořitzban, 1850 deczember 21-én született Fibich Zdenko. Már bécsi és prágai tanúlóéveiben oly hévvel és annyi önbizalommal adta magát a zenére, hogy tizennégy éves korában már egy saját szerzeményű symphonia-tételt vezényelt Chrudimban. Méltó figyelmet keltő tehetsége a leggondosabb kiképzésben részesűlt; 1865-től 1867-ig Moscheles és Richter tanítványa volt a lipcsei conservatoriumon, továbbá Jadassohné s hosszabb párisi tartózkodás után Lachner Vinczénél Mannheimben fejezte be tanúlmányait, a honnan 1870-ben tért vissza honába, melyet azóta egy évet kivéve, a mikor (1873–1874) Wilnában zenetanítóskodott, nem is hagyott el többé. Zenei tanúlmányainak útja korai technikai érettségre vezette, mely már kezdő korában is megóvta minden fiatalos túlcsapongó hévtől és tájékozatlan kapkodástól, s a Lipcsében még magát Shumann őszinte hívének valló ifjút bár gyors, de még sem hirtelen, hanem szakadatlan és szerves átmeneteken keresztűl fejlesztette a haladás útján járó s önálló zenei egyéniséggé. Ez átmenet tulajdonképen már az alatt a három év alatt történt meg, a mely tanúlóévei befejeztével szerzett s már említett „Bukovín” czímű operájának megírása és színrehozatala között telt el.
Schumann hatása erősen érzik különben még egész 1872-ig írt többi művein is, nevezetesen több nyitányán és kamarazenei szerzeményén, valamint számos, jórészt még ki sem adott fínom érzésű dalán és egy nagyobb balladai karán, a „Forgószél” czíműn. De már a következő évben az ifjú művész a symphonia-költés terén nemcsak első lépésével aratott siekrt „Othello”-jában, hanem az erre következő második és még nevezetesebbel is, a „Zábok, Slavoj a Luděk” czíművel, mint az első ilynemű zeneművel, a mely határozottan nemzeti színezetű. Ezt kevéssel utóbb egy harmadik követte, a „Toman a lesní panna” (Toman és az erdei tündér), úgy, hogy e téren a többi cseh zeneszerzőt, még Smetanát sem véve ki, megelőzte. Eléjük kerűlt a kamarazenében is egy ugyanez időtájt írt figyelemre méltó vonós négyesével (A-dur) is, melynek Trio-képen szereplő Scherzo-jában először értékesíti a honi polkát. Így haladt aztán Fibich tovább is bátran a Smetana törte úton előre, de olykor új ösvényt is nyitott, hogy rajta ugyanazon czélhoz jusson. Az „Eladott menyasszony” szerzője a műzene terén azt a naiv, majd hetyke vidámságú, majd elmélyedőn elegiai hangúlatú szellemet szólaltatta meg, a mely a cseh néplyrát jellemzi, s ebben szerencsével követte őt Dvořák; azonban csak Fibrichnek sikerűlt legelőször 1874-ben „Štědrý den” (Karácsonyest) czímű megragadó melodrámájában s később a „Věčnost” (Örökkévalóság) és „Vodnik” (Vízimanó) czíműekben azt a lélek mélyéből fakadó sajátszerű népballadai hangot eltalálnia, mely Erben „Kytice” czímű gyűjteményéből zeng felénk. (Az említett három melodráma elseje és utolsója különben épen ebből a gyűjteményből van merítve.) Fejlődése ezen fokán érlelt alkotásai közűl azonban a szerző legbecsesb műve egy pezsgő elevenségű és dús leleményű zongora-négyese (E-moll), melynek adagio-tétele alaki tökéletességű változatokká van földolgozva, s a mely azóta a legszélesebb zenei körökben, így Bécsben és Londonban is megérdemlett elismerést szerzett neki.
Az a körűlbelűl öt évnyi időköz, mely Fibich második operájának, a „Blaník”-nak, e tartalmas és drámai élénkségű, de még kellőkép nem méltányolt zeneműnek befejezése és első előadása (1881 vége felé) közt eltelt, a zeneköltő fejlődésében ismét nevezetes haladást jelez. Ennek legszebben szóló bizonyítéka a „Blaník” bemutatója után néhány héttel megkezdett s 1884-ben a cseh nemzeti színházban előadott „Nevěsta Messinska” (A messiai ara) czímű tragikus opera. A Schiller szomorújátéka után írt remek zenedráma a hagyományos opera-ízlésnek tett minden engedményt kizáró következetes stilszerűségével sokkal közelebb jár Wagner eszményi czéljához, mint bármely más cseh opera; becses és végig előkelő zenei tartalmával pedig leghívebb kidejezője, alkotója egyéniségének. Minthogy továbbá a cseh szöveg időmértéki és hangsuly-törvénye, melynek addig csak Smetana szerzett fokozatosan érvényt operáiban, Fibichnek e művében tökéletes hibátlansággal meg van tartva, a szerző már ennyiben is az utóbb említett mester haladó irányzatának főleg drámai téren legméltóbb örököse és folytatója gyanánt tekintendő. De minden műfajban egyenlő szerencsével dolgozó sokoldalúsága is Smetanáéhoz hasonló; hogy pl. csak a nevezetesebbeket említsük, 1875 óta további kamarazenei szerzeményeken és nyitányokon (így a Shakespeare „Vihar”-jához, Vrchlický „Egy éj Karlsteinon” czímű vígjátékához és a Comenius-ünnepre irottakon) kivűl egy vidám elevenségű szép symphoniát (F-dur), egy mély költői érzésű tavaszi hangúlatot lehelő symphoniai költeményt („Vesna” = Kikelet) szerzett, nem is szólván „Vigiliák” czímű két bájos zongoradarabjáról, melyeket utóbb zenekarra írt át.
A melodráma iránti kiváló hajlama Fibichet arra a merész gondolatra vitte, hogy egy egész színmű melodrámai kiséretével tegyen próbát. A múlt század vége felé Benda György és utánzói mono- és duodrámáikban csak egyes jelenetekre és csupán néhány személyre szorítkoztak s a szavalást kevés kivétellel nem kisérték szakadatlan zenével, hanem inkább a régi recitativ módjára mintegy szétdarabolták közjátékaikkal. Ezek az önálló színpadi melodrámák azonban idővel egészen feledésbe merűltek, s azóta csak elvétve akad operákban és egyéb színdarabokban még a nagyobb mesterektől is csupán egy-egy melodrámai jelenet, s mellette végűl kivételképen (mint Schumann „Manfred”-jában) a szavalást teljesen és szakadatlanúl végig kisérő zene. Mindez csak igen kevés támpontot, de tulajdonképen egyetlen igazi mintaképet sem nyújtott arra nézve, a mit Fibich akart, midőn 1888-ban nem is egy dráma, hanem mindjárt egy egész trilogia, a Vrchlický Jaroslav „Hippodamia”-ja melodrámai megzenésítéséhez fogott. A „Pelops leánykérése”, „Tantalus bünhődése” és a „Hippodamia halála” czímű három szomorújátékot 1890-től 1891-ig a prágai nemzeti színházban oly sikerrel adták, hogy ezzel a melodráma művészeti jogosúltságáról és zenei fejleszthetőségéről sokáig folyt vitatkozás a pusztán elméleti szóharcz meddő talajáról a gyakorlat teljes világításába kerűlt, mely alaptalanoknak tűntette föl az ezen műfaj lehetősége ellen hangoztatott elvi kétségek legkelendőbbjeit. Fibichnek a szavalatot kisérő zenéje, mely míg egy részt a mai zenedráma technikájának teljesen a magaslatán áll, más felől a beszéd menetét egy csöppet sem zavarja, sem el nem nyomja, magában véve is lángelméjű alkotásnak mondandó, mely a zenetörténelemben mindenkép nevezetes marad, akár talál követőkre, akár nem a legközelebbi jövőben. Ily kisérlet csakis annak a mesternek sikerűlhetett, a ki művészetének nem csupán egész technikája, első sorban a zenekar fölött teljes biztossággal uralkodik, hanem egyúttal a helyesen számító elme amaz éleslátásával is bír, a mely nélkűl ily nehéz föladat megoldására még csak gondolni sem lehet. ez utóbbi jelessége teszi Fibichet egyúttal oly kitűnő tanárrá is, kinek üdvös hatása Csehország legijabb zenész-nemzedékének nem egy tagján megérzik. Tanítás közben szerzett tapasztalatai egy részét a Malát Jánossal együtt kiadott nagy zongoraiskolában értékesítette.
A jelen vázlat, mely csupán a legfontosabb s történelmi és művészeti szempontból legnevezetesebb adatok kiemelésére szorítkozhatik, nem terjedhet ki a szép jövővel kecsegtető ifjabb nemzedék ismertetésére, valamint azon jó sikerű reformtörekvésekére sem, a melyek utóbbi időben az egyházi zene terén mutatkoztak. E sorok már meg valának írva, mikor a prágai nemzeti színház egész személyzetének az 1892. év júniusában a bécsi nemzetközi zene-színészeti kiállításon való vendégjátéka alkalmával a cseh opera minden várakozást fölűlmúlt fényes fogadtatásra talált úgy a közönségnél, mint a birálat részéről, mely az imént Smetanát, Dvořákot és Fibichet illetőleg mondottakat teljes mértékben igazolta.
Mindenekelőtt Smetanát végre az egész nagy zenevilág újjongva üdvözölte s jóformán csak most fedezte föl tulajdonképen. Az „Eladott menyasszony” és a „Dalibor” e kiállítási előadásait 1893-ban az előbbieknek a bécsi „An der Wien”-színházban és Berlinben való színre hozatala követte, a hol ugyanazon lelkesedéssel fogadták, mint egy évvel előbb a kiállítási színházban. Azóta ez opera, valamint a „Csók” czímű is útat talált más német színpadokra is. Dvořák, ki a kiállítási színpadon „Dimitrij”-ével képviseltette magát, Bécsben mint operaíró már nem volt egészen új ember; ellenben teljesen újszerű jelenségként hatott Fibichnek a Vrchlický-féle „Hippodamia”-trilogia első részéhez írt melodrámai zenéje, még pedig nem csupán a szerzőnek addig kevéssé ismeretes volta, hanem a szokatlan műforma miatt is, mely azonban ennek daczára a legkitüntetőbb méltánylásban részesűlt, úgy, hogy 1893 márcziusában „Pelops leánykiérése”, majd kevéssel utóbb a „Tantalus bünhődése” is nagy tetszéssel kerűlt színre Antwerpenben is, mint a közelébb adandó egész trilogia hírmondói. Ezekhez járúlnak az említett három zeneköltő további nagy sikerei Bécsben a kamarazenei és zenekari műfajok terén, úgy, hogy e fejezetet alig zárhatnók be illőbben, mint ha kiemeljük azt a buzdító elismerést, melylyel a zenekedvelő császárváros a hatvanas évek óta föllendűlt nemzeti élettel együtt virágzásnak indúlt, de honán kivűl nem igen méltányolt cseh zenének, bár későn, de annál teljesebb mértékben adózott.

Hynais Adalberttől

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Adatbázisok

Arcanum Újságok

Arcanum Kézikönyvtár

Arcanum Térképek

Hungaricana

Technológiák

Digitalizálás

Mesterséges intelligencia

Történelmi térképek

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem