A szlávok jelleme, mondái, népviselete, helységei és házai. Jirásek Alajostól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A szlávok jelleme, mondái, népviselete, helységei és házai.
Jirásek Alajostól, fordította Katona Lajos

Népjellem. A szláv törzsek, melyek Csehországot megszállották, úgy mint a charvatok, lučanok, dúdlebek és mások, a kikből a cseh nép keletkezett, nyelvjárásukban és bizonyára népjellemükben is különböztek egymástól. Bízvást következtethetjük ezt Cosmas adatából, a ki pl. a lučanok törzsét büszkének és nyakasnak mondja. A nyelvjárási eltérések pedig egyes tájszólási maradványokban itt-ott, nevezetesen éjszakkeleten és nyugaton még ma is észlelhetők. A jellembeli különbségek azonban ma már nem oly szembetűnők, mint példáúl a csehek és morvák közt még ma is; csak annyi mondható, hogy a déli csehek általában komolyabbak, mint az éjszaki és keleti tájaknak élénk természetű lakói. Itt azonban mindenesetre tekintetbe veendő az is, hogy a két vidék földje és keresetforrásai is különbözők.

A cseh népben, mint a nagy szláv törzs egyik ágában, megvannak ugyan a szláv népjellem némely alapvonásai, de azok mellett még saját külön vonások is. Országuk fekvése, szomszédságaik, kivált pedig bizonyos nagy történelmi események és fontos következményű csapások múlhatatlanúl alakító hatással voltak Csehország szlávjainak jellemére. Ki kell itt főleg azt az óriási nagy társadalmi és vallási változást emelnünk, a mely a Fehér-hegynél vívott csata után végbement. Ennek utána ugyanis a nemzeti ős nemesség nagy részének és azzal együtt az ország többi értelmiségének is számkivetésbe kellett mennie, a nép pedig, melyet a hosszan tartó háború koldúsbotra juttatott, mind nyomasztóbb szolgaságba sülyedt.

Érthető, hogy a cseh nép, a mely valaha nagy eszmékért lelkesedett s értük hősileg harczolt is, ily körűlmények közt, kivált mikor művelődésére csak kevés gondot fordítottak, ez idők folyamán egykori büszke öntudatát elvesztette, és hogy benne az idegenek és urak ellen bizalmatlanság és bizonyos parasztos ravaszság sarjadt fel, a mely – mint a közmondás tartja – „az urak előtt panaszkodik, künn a kapu előtt pedig a markába nevet” (před pány stýská si, za vraty výská si). De épen az bizonyítja legjobban, mily egészséges mag és elpusztíthatatlan életerő, valamint nagy erkölcsi szivósság is lakik a cseh népben, hogy ily nehéz körülmények közt, a mikor nyelve a hivatalos életből és az iskolákból ki volt zárva, mégis elég jókor fölébredt és mindent megtett arra nézve, hogy nemzetiségének és nyelvének dicsőséget szerezzen, ekként százéves megfeszített munkássággal elérvén azt, hogy nem áll hátrább műveltségében előrehaladt szomszédainál. Mindez nagy áldozatok árán és annak a lelkesedésnek a hevével történt, a mely a cseh népet mindenkor eltölti, mihelyt nemzeti föladatokról van szó. Mert e nép alapjában lobbanékony (chloerikus) természetű: könnyen hevűl és lángol föl, nevezetesen ha nemzeti becsülete van kérdésben. Ékesen szóló bizonyítéka ennek az, hogy midőn harmincz évi lankadatlan buzgalmú gyűjtése gyümölcseűl fényes nemzeti színházat épített magának és az, alig hogy fölépűlt, a lángok martaléka lőn, rövid két év alatt ismételt gyűjtés útján, mely csakhamar két millió forintot teremtett össze, újabb színházat állított.

Hazáját a cseh lelke legmélyéből szereti. Idegenben majdnem beteges honvágy szállja meg; ez érzésnek a nép nyelvén domácí nemoc (honi betegség) a neve. Kivándorol ugyan, ha odahaza nem tud megélni; de az idegen földön sem szűnik meg hazájába visszavágyódni s annak tőle telhetőleg hasznára lenni, nevezetesen a különféle nemzeti czélú adakozásokban részt venni, mint ez kivált az Amerikába költözött csehek tanúsítják, a kik csapatostúl látogatnak vissza Csehországba, főkép Prágába, hogy szülőhazájukat viszontlássák s azt gyermekeiknek is megmutassák.

A cseh nép vallásos, de tépelődő természetű, vallásos meggyőződéséhez szívósan ragaszkodó. E vallásos, néha egész rajongásig menő tépelődés szülte ez országban a sokféle vallási felekezetet és pártot, kivált a régibb időkben, így a huszita háborúk korában, de még a XVIII. század folyamán is, a mikor minden tilalom és üldözés ellenére is számosan csatlakoztak az evangelikus, leginkább a helvét tanokhoz, meg a „cseh testvérek” felekezetéhez, és sokszor a legegyszerűbb parasztemberek is készek voltak odahagyni vagyonukat, mindenüket, hogy számkivetésbe menjenek vallásos meggyőződésükért. E részben Angliát és Skótországot kivéve, alig van valamely más országnak Csehországéhoz fogható változatos és érdekes története. De még ma is szeret a cseh nép komoly vallási kérdésekről elmélkedni, vagy papja (pan pater, vagy velebníček) szentbeszédét, s vallásos olvasmányainak tartalmát bonczolgatni. Jellemző alakok a nép közt a „bibliás” (bibláři, vagy písmáci) és „könyves” (čitenáři) emberek, a kiknek száma azonban a terjedő iskolai műveltséggel mindinkább apad. Régebben majdnem minden falunak megvolt a maga parlagi bölcse, a ki szorgalmasan forgatta a bibliát (písmák), vagy egyéb könyveket is (čtenáři) és az olvasottakat magyarázgatni iparkodott. A cseh nép általában szeret olvasni, kivált télen. Ilyenkor vagy egyesek magukban, vagy némely ügyesebb felolvasók, rendesen valami jártasabb iskolás fiú, vagy leány olvasnak esténként az egész családi körnek meg a cselédségnek. Újabb időben az újságok is igen elterjedtek, minthogy a nép nagyobb része élénken foglalkozik politikai kérdésekkel is.

A földmívelő munkában a cseh szorgalmas és találékony. Földmívelő szerszámaira, így különféle fajtájú ekéire, de kivált a fordító ekére, mely két egyszerű falusi ember, a két Beverka testvér találmánya, méltán büszke lehet. Szellemi tehetségekkel e nép bőven meg van áldva. Erre vall tudósainak szép száma, kik gyakran a paraszt népből, vagy a kisvárosi polgárság köréből kerűlve ki, vagy hazájukban, vagy idegen földön járúltak lényegesen és nem egyszer döntőleg a tudomány gyarapításához és az európai művelődés fejlesztéséhez. Nem kisebb e nép művészi hivatottsága, nevezetesen a zene terén, mint ezt népdala s egyáltalán a népmúzsa mindennemű terméke, számos falusi költője és a népből kikerűlt jeles művészeinek hosszú sora tanúsítja. Ezek közt a legnagyobb számmal a zeneművészek és zeneszerzők vannak, a kik részben hazájukban, részben idegen földön működtek és működnek, nem is szólván a vándorló „cseh muzsikusok” (šumaři) csapatairól, kik a világon mindenütt, még Oroszországban és Romániában, sőt Egyiptomban és Ázsiában is megfordúlnak.

A művelődés és minden haladás iránt élénk érdeklődést mutat a cseh nép. Ezt tanúsítja még a szegény szülőknek is az a törekvésük, hogy gyermekeiket valamire taníttassák, iskolába járassák és kiművelés által jobb állásra segítsék. Százezrekre rúgnak azok az összegek, melyeket csak községek a maguk erejéből fentartott középiskoláikra fordítanak. A munkában való kitartás és leleményesség, melyhez a cseh népnél nagy egyszerűség járúl, általánosan ismeretes. Találékony is e nép, de kevéssé vállalkozó. Ebből érthető, hogy a cseh-szláv nagyipar, jóllehet utóbbi időben ez is tetemesen föllendűlt, még mindig nem áll azon a fokon, a hol a cseh nép rátermettsége és a kellő eszközök megléte mellett állania kellene.

A cseh nép tud takarékoskodni, de azért mulatni, vígadni is szeret. Szeret énekelni és tánczolni. Vidám lelkületére vall mély érzésű s bár gyakran elégiai, de sohasem túlságosan búskomor, inkább sokszor tréfás, enyelgő, sőt gúnyos és csipkedő mellékízű népdala, valamint a világosabb színek iránt vonzódó ízlése, a mit kivált a női viselet árúl el. A nép humora, mint dalában, úgy közmondásaiban és szólásmódjaiban, számos helyi vonatkozású boszantó szólásban és elbeszélésben is nyilvánúl.

A cseh paraszt a chalupással, vagy zsellérrel valóságos mágnás módjára bánik. A falusi parasztnépben rejlő duhaj szellem leginkább a tánczmulatságok (muzsika, most azonban már a bálok – bály – is járják) alkalmával jut kitörésre. Ez a daczos hajlam többnyire büszke önfejűségben nyilvánúl, mely sokszor hosszantartó és költséges pörökre is vezet s gyakran a leghitványabb okok miatt; habár másrészt azt is joggal elmondhatni a cseh emberről, hogy a rajta elkövetett igazságtalanságot hamar elfelejti. Azt azonban ősidők óta maguk is észrevették a csehek, hogy az idegent a maguk fajtájúnál többre tartják s kivált viseletében, de egyéb s néha nem is a legszebb szokásaiban is könnyen utánozzák.

Általában a cseh népjellem alapvonása a jószívűség, melyhez még az ellenfél iránt is nyilvánúló nagy bizalom járúl. Ámde ha bántják, vagy rászedik, akkor elszánt és hajthatatlan az ellenállásban, úgy, hogy a „cseh keményfejűség” közmondásossá vált. Jószívűségéből származik vendégszeretete és bensőséggel teljes családi élete. Vendégszerető volt a cseh mindenkoron. Hajdan természetesen még szívesebben látta az idegent, lett légyen az akár csak egy drótos, a ki aztán a vacsora végeztével a gyerekeknek mesélgetett, vagy másféle vándor, a ki újságot mondott a nagyvilág folyásáról, avagy a mások és a saját kalandjaival s egy-egy tréfás történettel mulattatta hallgatóit. Valóságos mesterei voltak az ilyen hír- és regemondásnak a vándorló molnárlegények (krajánkové), a kik e réven a népélet typikus alakjaivá lettek.

A népdal is visszatükrözi a meleg családi szeretet érzését, valamint erre vallanak azok a gyöngéd beczéző szavak, a melyekkel az anya bölcsőben fekvő kisdedét szólítgatja s a melyeket más nyelvre nagy részt le sem lehet fordítani a nélkűl, hogy a bennük rejlő gyöngédség egy része kárba ne veszszen. Ezek pedig épenséggel nem mesterkélt tolmácsai a cseh nép igaz bensőségű családi életének. Falvakban azonban e szíves viszonyra olykor némi árnyat vet a gazda és a köteles részre szorított családtag közötti feszültség. A szomszédok is rendszerint szívesek és barátságosak egymás iránt a cseh falvakban, úgy, hogy sokszor az egész községben, mintha csak valamennyien egy család tagjai lennének, csupán a Kmotře (koma), kmotřičku (komácska), kmotřičko (komaasszonyka), strejčku (bátya), tetičko (nénike) megszólításokat hallani, habár mostanában e részt is változnak némileg az állapotok. Az öregebbek és ifjak, meg az egykorúak tegeződése már nem oly általános, mint régebben, és a bizalmas kmotře, strejčku mellett, kivált vagyonosabb vidékeken, a városias pane (úr) is járja.

Harczban a cseh bátran helyt áll. Történelme szűntelen háborúság lánczolata, és vitézségét nemcsak a régi időkben, magánál sokszor erősebb ellenféllel vívott harczokban, hanem újabban is, nem egy csatatéren megmutatta, a mint hogy hadvezérek is kerűltek ki soraiból, a kik a hadak történetében díszes helyre érdemesűltek. A cseh katona kitartó, bátor és kivált ott válik be kitűnően, a hol nagyobb értelmiség kivánatos, így a műszaki csapatoknál és a tűzérségnél.

Regék, mesék, mondák. A cseh népnek igen dús rege-, mese- és mondakincse van. E hagyományok némelyike még amaz ősi örökség maradványa, melyet a csehek szláv őshazájukból hoztak magukkal; mások már új honukban keletkeztek, vagy idegenből kerűltek azokon a csodálatos és titokzatos útakon, melyeken a regék és mesék néptől néphez vándorolnak; vagy pedig már pontosabban meghatározható időben s nagyobb részt ismert forrásokból jutottak a nép tudatába s vertek abban gyökeret, mint pl. a Melusina és a Bruncwik (Brunclik) mondája, a kinek a bűvös kardja most a prágai kőhídba van befalazva; de valamikor, a cseh nép valamely nagy válságos küzdelme idején, még döntő szerepe lesz e kardnak a cseh királyság ellenségeinek megsemmisítésében.

A cseh mondákban és regékben, mint más népekéiben is, a természetnek gyermeki képzelemmel és költészettel való fölfogása tükröződik s a pogány korra, a régi istenek tiszteletére való visszaemlékezések rejlenek bennök, vagy történelmi nevezetességű személyek és helyek emlékét tartják fönn. A kereszténységből is számos monda sarjadt, melyek bájos naivsággal, sőt olykor humorral is regélnek Krisztusról és a vele járó-kelő Szent Péterről.

A cseh népregék a különféle természeti tárgyak és tünemények eredetét is magyarázgatják. elmondják pl. a ló, a méhek, a mennydörgés s más természeti jelenségek keletkezését, s gyakran foglalkoznak kivált a növényországgal, a melyhez az egész természet iránt oly fogékony szláv nép lelkűlete nagyon vonzódik. Így megtudjuk e regékről, miért sarjad vörösen a rozs, hogy teremnek a gombák, az árvácska, a vad szegfű (Dianthus Carthusianorum), a melynek piros virágai a Szűzanya vérkönyeiből fakadtak, mikor fiát a Golgotára kisérte.

A kakukkfűről azt tartja a rege, hogy egy meghalt édesanyának a lelke szállt belé, megszánván gyermekeit, kik sírját minden reggel meglátogatták s ott keseregtek; mihelyt a sírt ez az illatozó virág ellepte, a gyermekek a szagában rögtön anyjukra ismertek, s azért hívják ezt a virágot mateří douškanak, az „anya lelké”-nek. A liliom- és rozmaringban, melyek valameny szűzleány sírján tenyésznek, szintén az illető leánynak a lelke lakik; éjente e lélek szomorkodva bolyong a temetőben, míg egy királyi herczeg meg nem pillantja s vele (boldogtalan) házasságra nem lép. A rezgő nyárfáról azt regéli a nép, hogy levelei azért vannak örökös reszketésre kárhoztatva, mert Judás erre a fára akasztotta föl magát. A földi tökből (Bryonia dioica), melyet azért ültetnek a ház közelébe, hogy szerencsét hozzon, idővel a házi szellem (a hospodáříček) születik, a ki pénzzel, szerencsével árasztja el a házat.

Számos monda szól arról, hogy az ember élete valamely fáéhoz van kötve. Egy férjes asszony lelke éjnek idején mindig egy fűzfába szállt, s mikor az asszony férje egy jósnő tanácsára a fát kivágta, tüstént meghalt a felesége. Egy anya a leánya lelkét egy jávorfába átkozta bele. Mielőtt a favágó a fát kivágja, rendesen bocsánatot kér tőle, mert a fában lélek lakik, a mely sokáig szenvedne, ha előbb így meg nem engesztelnék.

Berkekben és sziklabarlangokban vad emberek (diví lidé), erdei szűzek (lesní panny) és vad nők (divoženky) laknak, a kik néha szép hajadonok, majd meg rút, nagy fejű, előre fordított sarkú, nagy lábú asszonyok képében jelennek meg. Erdőszéli mezőkön szeretnek csatangolni néha nappal is. Az embernek hasznára is, ártalmára is lehetnek; kivált a gyermekágyas nők félnek tőlük, mert a míg alusznak, ellopják újszülött magzatukat és a maguk rút gyermekeivel (divous) cserélik ki. Néhanapján, kivált aratás ideje felé, látatlanúl egész a lakóházak közelébe settenkednek s fölfalják a mezőn dolgozó munkásoknak készített egész eleséget. Férjeik is vannak, de azok nem oly hatalmasok, hanem ép oly csúfak, mint a feleségeik. Barlangokban laknak a jezinkyk (barlangi nők, gonosz asszonyok), a kik az embereket elaltatják s álmukban megvakítják. Dél tájban járnak-kelnek a poludnice (polednice) nevű szellemek, a kik, ha valaki nem akar előttük meghajolni, a lábára ütnek, az engedetlen gyermekeket pedig megfojtják. Hasonlók ezekhez a kosířky nevű szellemek. A mezőkön barangolnak és a borsóföldeken hüvelyszedéssel foglalkozó gyermekeket kergetik meg. Az Óriás-hegység körűli vidéken élő cseh nép a Krakonoš-t, vagy Rübezahlt is ismeri, a ki vihar idején a Katalin-hegyeken (Kačenčiny Hory = Hohe Mense) lakó, Katalin nevű kedvesét látogatja.

A Libuša-mondából vett kép; a znaimi „pogány templom” falfestménye után.
Siegl Károlytól

A fényes nappal járó szellemeknél sokkal nagyobb a sötét éjjel bolygók száma. A vizekben szirének (ochechule), fölűl leány-, alúl hal-testű szellemek laknak, a kik csábító énekükkel a hullámokba csalogatják az arra menőt. Éjjel a víziember is kijő a habokból, a kinek a balkezéről hiányzik a hüvelykújja, dünnyögve beszél, zöld kabátot visel, a melynek a balszárnyáról csurog a víz; ez a vízbefúltak lelkét fazekakban tartogatja. A partmenti fűzfák valamelyikén ülve fésülgeti a hosszú vörös, vagy zöld haját, vagy a csizmáját varrogatja. Egész sora a mondáknak regél ez ártó vizi szellemről, a mely különféle alakokat válthat, s majd rák, majd vizen úszó lámpa, majd alsó állkapocs nélkűli fekete ló képében jelenik meg, a melyet csak háncsból font kötéllel lehet megfogni.

Éjjel kóborolnak az erdőn a félelmes kis kutyák (vyžlata), s jaj annak, a ki rájuk mer lőni. A ki az erdőn kénytelen hálni, csak úgy védekezhetik ellenük, ha három keresztet ró a fa törzsébe, mely alatt aluszik. S künn a mezőkön és posványok fölött a lidércz-tüzek (světýlka, bludičky) lebegnek, a melyek kereszteletlenűl elhúnyt gyermekek bolygó lelkei s a mocsárba csalják az eltévedteket; avagy hirtelen föllobban az éji vándor előtt a tűzember (ohnivý muž), a ki olykor tűzgolyó alakjában röppen föl s hosszú tűzfarkat (světlonoš) vonszol maga után. Ez a kóbor szellem a kürtőkbe is leereszkedik s kincseket húllat a kéményen keresztűl a házba; hasonló hozzá a plivník, vagy zmok (sárkány), a ki szintén éjjel jár s bőven ontja a pénzt, gabonát s mindenféle jót, végűl azonban magának követeli annak a lelkét, a kit kegyeiben részesített.

Állandó vendége és barátja a háznak, valóságos házi istenség a šotek (skřítek, diblík, hospodářček). Tisztelete az elhúnyt családtagok iránti kegyeletből fejlődött, a kiknek lelke a házi tűzhely közelében marad, hogy továbbra is osztozzék a család sorsában. A kereszténység ugyan mindezen képzeteket módosította, de teljesen nem tudta őket kiírtani. A jóságos házi szellemekből részben pokoli eredetű, ármányos lények fejlődtek, a kik azonban voltaképen jóindúlatúak és segítségükre vannak az embereknek. Ez a házi szellem egy fekete tyúknak galambtojásnál kisebb tojásából kél ki, de csak úgy, ha az, a ki szert akar rá tenni, kilencz nap és éjjel mosdatlan, fésűletlen és a nélkűl, hogy imádkozzék, szűntelen a bal hóna alatt hordja. A lidércz aztán minden szolgálatra kész, de birtokosa nem szabadúlhat többé tőle. Néha a házi szellem szürke, vagy fekete macskává változik, s a ki birtokában van, kincseket találhat, tolvajokat ismerhet föl a tükörben és szellemeket idézhet a segítségével. Olykor kígyó alakjában rejtőzik a ház küszöbe alatt s ilyenkor hospodář (gazda) a neve.

Az említett és még más szellemek leginkább Szent Iván (Ker. Szent János) éjjelén jelennek meg, s ilyenkor van a legnagyobb hatalmuk. Mikor a hegyeken a Szent Iván tüzei fellángolnak, a melyek szikráiból a szentjános-bogarak támadnak, akkor kékes láng lobban föl ott, a hol kincsek vannak elásva. Ez éjszakán arany virágot hajt a páfrány és mindenféle szellemek s boszorkányok járnak-kelnek. A boszorkányok tüzes üszkön, piszkafán, kendertilón, vagy seprűn nyargalnak. Varázslatuk ellen a bűbájos erejű rutából font koszorúval védekezhetni.

Csak az ember születésénél, de ekkor is látatlanúl jelennek meg a sudice nevű sorsintéző nők, három hófehér hajadon alakjában, kik botot és gyertyát tartanak kezükben és az újszülött sorsa fölött határoznak. Csak az láthatja meg őket, a ki egy fenyűszálkát előbb hét napon át egy patak partján álló fűzfa tövébe elásva rejtegetett s azt a Szent Iván éjjeli tűzön elégette. Ha ennek utána a fenyűgaly helyében támadt ághézagon keresztűl néz, valamely gyermek születésekor meglátja a sorsintéző három szűzet.

Az ember lelke néha már életében elhagyja a testét, a száján keresztűl távozva, és ilyenkor éjnek idején, vagy nappal forgó-szél (větřice) alakjában repűl valamely fára. A ki ilyen szélforgataggal találkozik, az háromszor köpjön, hogy a szele meg ne érje; ellenben nem jó kést dobni a forgó portölcsérbe, mert ezzel a bolygó lélek alvó testét sulyosan megsebezhetné. Még gyakrabban megtörténik, hogy valamely meghalt, vagy még élő, de alvó ember lelke különféle alakban belopódzik a házba s az ott alvók mellére száll, fojtogatja, vagy a vérüket kiszíva, majdnem megöli őket. Az így bolygó lélek a szívmátra (a német Trud, szláv morous, mura), a kitől csak úgy szabadúlhatni, ha a tőle megkínzott ember valamit, bármi csekélységet igér neki. Ez úton azt is megtudhatni, kinek a lelke volt a fojtogató lidércz, mert az, a ki éjjel az embert szívmátraként zaklatta, másnap megjelenik az igért tárgyért. Sok monda regél kincseket őrző szellemekről és egyéb, éjjel bolygó lelkekről, a kik arra várnak, hogy valaki megváltsa őket; vagy haza járó halottakról, minő a haza járó vőlegény lelke, a ki élő menyasszonyáért tért vissza s magával viszi azt; avagy a temető lelkeiről, kik évenként egyszer gyűlést tartanak a templomban, a hol egy elhalt pap lelke mond nekik hajnali misét. S ilyenkor nem tanácsos, hogy élő ember közéjük keveredjék, a mint az a monda is tanúsítja, mely egy leányról szól, a ki – hogy, hogy nem, – a halottak miséjére kerűlt s csak elhúnyt nagyanyja szeretetének köszönhette a veszedelemből való megmenekvését; öreganyja ugyanis még idejekorán jelt adott neki, hogy fusson el körükből. Elterjedt a Švanda nevű dudásról szóló monda is, a ki addig fújta a gonosz szellemek éjjeli tánczaihoz a nótáit, hogy végre az akasztófán ébredt föl.

Felette nagy számmal vannak a népmesékben a szellemek, ördögök, boszorkányok, varázslók, sárkányok, óriások és törpék, a kik királyok, herczegek és herczegnők s mások mellett, s rendesen elbűvölt kastélyokban, az üveghegyen, tengeren túl, vagy valamely tündérkertben és tündérszigeten, barlangokban és rengeteg erdőkben szerepelnek. a felsőbb lények elleni küzdelmében az embert gyakran állatok segítik, a kiknek nyelvét valamely bűbájos eszköz útján meg lehet érteni. E mesék mythologiai értelmét, a mennyiben effélének még a nyomára akadhatni bennük, itt természetesen nem fejtegethetjük. Számuk igen nagy, a mint erről jeles elbeszélőjük, Erben K. I., továbbá Němcová B., Malý J., Radostov Košin és mások gyűjteményei tanúskodnak.

A cseh mesék nagyobbára komoly tartalmúak; de vannak bennök humoros részletek is, sőt akadnak egész mesék is, a melyek a néphumor játékai. Ilyenek a bolond Jankó-féle mesék, vagy a kályhapadkán kuczorgó mesehősről szóló, a kit tíz éves koráig szoptat az anyja, azután a roppant erejű és nagyétű ficzkóé, a ki jóindúlatú, de tulajdonkép koránsem oly balga, csak testi-lelki nagy erejének a tudata híjával van s ezért kerűl gyakran mások szolgálatába.

A Csehországra, mint önálló királyságra vonatkozó történelmi mondákat és jóslásokat kiválóan kedveli a cseh nép s ép ily szeretettel lapozgat a cseh krónikákban is. A néphagyományban a legelevenebben a legrégibb, mythikus idők emléke maradt fönn, de későbbi korok valóban megtörtént eseményei egyikét-másikát is meseszerű járúlékokkal díszítette föl a népmonda. E mondák az ország minden vidékén ismeretesek; mellettük azonban minden tájnak megvannak a maga várairól, templomairól és kolostorairól, meg elásott kincseiről szóló saját mondái. Valamennyi mondának a királyi Prága a középpontja, melyet iránta érzett rajongó gyermekei kegyelete jeléűl a nép „matička Praha” (Prága anyóka) névvel illeti. A nagy számú mondák közűl itt csupán a legismertebbeket érinthetjük; így a nép ősatyjának, Čechnek az országba jöttét, ki övéivel a Georgsbergen (Řip) állapodott meg; aztán Krok, az első fejedelem és lányai, Kazi, Teta és Libuša mondáját. Ezek közűl Libuša, a jóslelkű bölcs fejedelemnő köré egész mondakör szövődött. Elregéli róla a nép, mint vetette meg Prága alapjait és mint jósolta meg a város nagy hírnevét; mondába foglalja a Vyšehrad körűli tündérkertjeit, a vyšehradi szikla tövében álló fürdőjét, a Jezerka forrást a Vyšehrad közelében, a hol Přemyslt s később utódait fejedelmekké kiáltották ki s aztán ünnepi menetben kisérték a Višehradra. Arról is szól a rege, mint igazította el Libuša két testvér vitáját; hogyan hítta meg a stadici vladykát, Přemyslt, az eke mellől trónja osztályosáúl; megemlékezik sógoráról, a vitéz Bivojról és a leányháborúról, mely Libuša halála után a bátor Vlasta vezérlete alatt kitört, valamint a csábító Šárkáról és Ctiradról s a Děvín nevű leányvár bevételéről. De nemcsak Vyšehrad, hanem a Poděbrad melletti Libitz vára is, a hol Szent Adalbert született, szintén Libuša székhelyeként ismeretes a mondában. A libitzi várból rendelte el a közeli Oskobrh hegynek, szintén számos helyi monda tárgyának, fa sánczolattal való megerősítését. Él e mondákban Horymir nemesnek az emléke is, a ki a pogány Křesomysl fejedelem alatt, miután a bányákat elpusztította, Šemík nevű lovának mesés szökésével ugratott le a vyšehradi szikláról és így menekűlt meg a bizonyos halál elől. Neumětelben még ma is mutogatják azt a helyet, a hol a hűséges Šemík el van temetve.

A Szent Venczel-lovagok a Blanik hegyben.
Schwaiger Jánostól

A kereszténység terjedése korából nem egy legendaszerű elbeszélés említi a szent életű Ludmilát és iránta ellenséges indúlatú menyét, Drahomira fejedelemnőt, Szent Venczel anyját, ki a vele kétségtelenűl igazságtalanúl elbánó monda szerint elevenen sülyedt el a Pohořelecen, a prágai vár előtt. Szent Venczelről, „Csehország oltalmazójáról és védszentjéről” egész mondakör szól, a mely végig kiséri őt egész életén, prágai cselekedetei színterein; elmondja meggyilkoltatását, halála utáni csodatételeit, mint oltalmazta meg és segítette győzelemre számtalanszor a cseh hadakat, ha az ő zászlói alatt küzdöttek. A nép hite szerint Szent Venczel, mint ezt egy több száz éves hymnusa is mondja, nem engedi, hogy a cseh nemzet elpusztúljon. Ezért bízik a cseh nép benne és segítségében, mint ezt a Blanik hegyben alvó lovagok mondái is bizonyítják.

Vlašim városa közelében Louňovitz városka mellett áll a Blanik 600 méter magas, erdőborította hegye, a melynek a tetején ősrégi sánczfalak láthatók. Magából a várból ma már nem maradt kő kövön. Ebben a Blanik hegyben alusznak és várnak, míg harczba szólítják őket. A monda számos változatban regél egyes emberekről, kik a Blanik lovagjai közé kerűltek, hol egy pásztorról, hol leányról, majd egy kovácsról, kivel a lovagok megpatkoltatták a paripáikat s aztán megjutalmazták érte. Mindazok, a kik a hegybe bementek, egy évnél továbbá időztek ott, jóllehet nekik úgy tetszett, hogy csak kis ideig voltak benne. A Blanik csúcsa alatt egy ív alakú szikla van. Ott a hegy bejárata. Ugyanott fakad az a forrás, melyben a Blanik-lovagok lovaikat itatják, ha hosszú idő múltával egy-egy holdvilágos éjen a hegy lábánál elterülő erdők között rétre nyargalnak, hogy ott vitézi tornajátékokat vívjanak. Ily éjszakákon az egész környék tompa zörejtől, dobpergéstől és trombitaharsogástól hangos. Reggelre kelve aztán számtalan lópatkó nyoma látszik a mezőn. A valódi, a válságos küzdelemre azonban majd csak akkor vonúlnak ki a Blanik-lovagok, mikor Csehország állapota már a végső veszedelemhez lesz közel, s mikor annyi lesz az országban az ellenség, hogy annak egész földjét elvihetnék a lovaik patkóin. Akkor elszáradnak a Blanik erdejének fái, de a hegy tetején egy régi, kiszáradt tölgy kivirúl s a szikla tövében fakadó forrás megáradva, záporpatakként ömlik alá. Akkor majd megnyílik a Blanik, és a lovagok Szent Venczel vezérlete alatt kivonúlnak a harczba, s oly ádáz küzdelem támad, hogy a vér folyam gyanánt fog omlani Strahovtól a prágai Károlyhíd kőpilléreiig, s ez ütközetben Szent Venczel valamennyi ellenségét meg fogja semmisíteni. Más változat szerint ezt a szörnyű harczot a Pilgram környékén álló Svidník hegyen fogják vívni. Hasonló mondák, mint a Blanik hegyéről szóló, fűződnek a már említett Oskobrh hegyhez, valamint a Nachod környékén emelkedő erdős Turov hegyhez is.

A kereszténység későbbi korából valók a Szent Wolfgangról, Szent Adalbertről és a sazavai szláv kolostor apátjáról, Prokopról, szóló mondák, a ki ördögöket fékezett meg és fogott az eke elé s kinek lelke holta után a német barátoknak megjelent.

IV. Károly királyról, a legdicsőségesebb cseh uralkodóról, azt tartja a népmonda, hogy bölcsője vele együtt nőtt, a míg ágy nem lett belőle. Ez az ágy a király híres karlsteini várában állott s a fejedelem elhúnytával senkit sem tűrt meg magán, hanem mindenkit levetett, a ki reá próbált feküdni. Az opatovitzi kolostor mesés kincsének mondája is főképen IV. Károlyra vonatkozik.

A nagy huszita harczokból a cseh nép hagyománya legélénkebben azok leghatalmasabb vezérének, Trocnovi Žižka Jánosnak emlékét őrizte meg. A vak hősről sok monda él a nép ajkán, melyek elregélik, hogy egy tölgyfa tövében született; mint vesztette el utóbb a szemevilágát, mint verte le még vakon is ellenfeleit csellel és hadi fortélylyal, mint rombolta le ellenségei várait s mint lelte végúl halálát megint egy tölgyfa árnyékában. Hadi tettei mélyen bevésődtek a nép emlékezetébe. Még ma is mutogatják nemcsak születése és halála helyét, hanem azt is, a hol táborozott, a fát, a mely alatt megpihent, vagy étkezett. Ezért a legkülönbözőbb vidékeken majd egy-egy Žižka-sziklával, majd egy Žižka asztalával, vagy egy Žižka-hárssal találkozunk. A csodálatos erejébe vetett hit egész a babonáig nőtt, a mi abból is kitetszik, hogy a születése helyéűl híres tölgyfához messze vidékről is elzarándokolt a nép, hogy róla egy galyat törjön, a fájából balta-, vagy kalapácsnyelet faragjon magának, abban a hitben, hogy az ily nyelű szerszámokkal nagyobbat, erősebbet lehet ütni, jobban lehet vágni. A Žižka bőrével bevont dob, a melynek már a hallatára is megfutamodtak a keresztesek, vagy Csehország más ellenségei, szintén ismeretes a cseh nép mondáiban; de ennek aligha maga a nép a szerzője, hanem csak Aeneas Silvius krónikájából merítette Hájek, e monda elterjesztője.

A fehér-hegyi csata után következett vallási villongások idejéről emlékezik a Rózsamezőről szóló és keleti Csehországból eredő monda. Leitomischl közelében, a mely valaha a cseh testvérek legnevezetesb városa volt, Morašitz falu mögött az erdő szélén, szántóföldek közt egy kis rét terűl, a melyen sajátszerű , rendesen júniusban nyíló rózsákkal ékes alacsony bokrok virúlnak. Szobában, cserépbe ültetve e rózsák nem élnek meg. A monda szerint e helyütt gyülekeztek egybe az egész vidék cseh testvérei, mielőtt számkivetésbe mentek. Itt imádkoztak utoljára együtt s ájtatosságok végeztével az arany áldozókelyhet elásván, elbúcsúztak hazájuktól. S azóta teremnek e réten az említett sötétpiros rózsák, és a későbbi nemzedékek szent kegyelete oly nagy volt ez emlékezetes hely iránt, hogy rá sem igen mertek lépni. A ki pedig mégis elég vakmerő volt e kegyelettel daczolni, az keservesen meglakolt érte, mint az a paraszt, a kinek a lovai, mikor a rétet föl akarta szántani, megbénúltak. Egy másiknak meg, a ki már föl is szántotta egy darabját és lent vetett belé, a rajta termett len szárítása közben elégett a lánya. Ez a rózsarét eleinte csak a közeli környék előtt volt ismeretes. Annál nagyobb csodálatot keltett, hogy 1813-ban, mikor a Napoleon ellen vonúló orosz csapatok erre jártak, néhány orosz tiszt a Rózsarét felől tudakozódott. S mikor megmutatták nekik a helyet, letérdeltek, térden csúsztak a közelébe és áhítatosan imádkoztak. E Rózsaréten a monda szerint valamikor három fejedelem fog találkozni egymással, és csak ennek utána jő majd el az igazi béke kora, a melyben örökre vége szakad minden háborúságnak. E monda tehát mintegy a cseh testvérek tanainak távoli visszhangja.

A harminczéves háború pusztításainak emléke sem mosódhatott el egykönnyen a nép tudatából. De leginkább csak egyes helyi mondák őrzik emlékezetét. Nyugati Csehországban, kivált Taus környékén, sokat regélnek Sladký Jánosról, melléknevén Kozináról, a ki a chodok régi kiváltságait Albenreuti Lamminger Wolf ellen megvédelmezte s igazságtalanúl halálra ítéltetvén, az említett nemest még ugyanazon év lejárta előtt Isten itélőszéke elé idézte, s a nevezett úr Kozina szellemétől idéztetve, csakugyan hirtelen halállal halt meg még azon évben tausi kastélyában.

A történelmi mondákhoz csatlakozik még sok mindenféle jövendőmondás, a minők ősidők óta igen nagy keletnek örvendenek a cseh népnél. A legrégibbek és honi földön termettek a hagyomány szerint Libuša fejedelemnőtől származók, melyeket utóbb Budek Křivojen jegyzett fel. Libuša ez állítólagos jóslatai az ország sorsáról, bányáiból merítendő későbbi nagy gazdagságáról, így az eulei, přibrami, kuttenbergi és más bányákról szólanak. Ezek mellett körűlbelűl a XV. században az ú. n. Sibylla jóslatai is közkeletűekké váltak, melyek mindenesetre régi latin följegyzéseken alapúlnak, emezek megint egy, a Kr. u. I–IV. században szerkesztett görög eredetiből származnak. Nem kevésbbé népszerűek voltak a vak ifjú (slepý mládenec) jövendölései, melyek közt a Blanik-monda is megvan. A vak ifjú IV. Károlynak megjósolta utódai sorsát és a cseh királyság jövendőjét. Ugyanez az ifjú állította össze a monda szerint, jóllehet világtalan volt, a Kuttenberg melletti sedleci kápolnának emberi csontokból és koponyákból való csodálatos díszítését, sőt egy más hagyomány szerint a prágai ó-város városházának híres óráját is ő szerkesztette; de, mikor utóbb kétségbe vonták, hogy e műremek alkotásának a dicsősége az övé, egyetlen kézmozdúlattal elrontotta az egész gépezetet. Valamivel későbbi időből, mintegy a XVI. századból valók a Havlata Pavlata jövendölései, a ki a Vysoké hegyvidékéről való egyszerű paraszt ember volt.

Mindezeket a jóslásokat, melyek a cseh királyság sorsára vonatkoztak, idővel a kor változó körűlményeihez alkalmazták. Szó van bennük mindenféle borzalmas és rémes esetekről, hallatlanúl sulyos robot-munkákról; arról, hogy az ország világi és egyházi hatóságai gyűlölni fogják a cseh nyelvet; továbbá szörnyű háborúkról, sőt Prága elestéről is, de mindannyiban végűl az a vigasztaló jóslat foglaltatik, hogy utoljára mindezen szenvedések megszűnnek, és a lován elősiető s kardját villogtató Szent Venczel és a pásztorbotját tartó Szent Prokop le fogják győzni és kiűzik az országból annak ellenségeit.

Ezen általában ismeretes jóslatokon kivűl van sok helyi jelentőségű is, a milyen példáúl a Nachod környékéről való, a mely a vidék a múlt századi sziléziai háború idején sokat szenvedett. Ott még ma is mutogatnak egy régi fenyűfát a határszélen s azt tartják róla, hogy ez alatt fog a teljes veresége után menekülő porosz király megpihenni, a mikor egész nagy seregéből már csak annyi embere lesz, a mennyi egy dob között elfér.

Az említett jövendőléseket, melyekből szorongattatásainak sulyos napjaiban a cseh nép vigasztalódást merített, a XVI. századtól kezdve számos utánnyomatban terjesztették a nép közt, s még a XVII. és XVIII. század viszontagságos éveiben is nagy részük volt ezeknek is abban, hogy a cseh nemzet önérzete és jobb jövőjébe vetett reménye nem tört meg.

Népviselet. Az ősi cseh viselet a többi szlávokéhoz, nevezetesen a lengyelekéhez hasonló volt. Erre vallanak e viselet egyes részeinek a többi szlávokéival közös nevein kivűl Bremai Ádám és Helmold egyenes tudósításai is. Vászon, posztó, bőr és prémek valának azok az anyagok, a melyekből e ruházat egyes darabjai, úgy mint a vászon köntös, az ingek, fejkendők és újjasok, szoknyák, köpenyegek, sipkák, nadrág, czipők és bundák készűltek.

De a cseheknél korábban mutatkozott az idegen hatás a viselet átalakításában, mint egyéb szláv népeknél, ámbár nem egyenlő mértékben a nép minden osztályánál és nem is egyenlőképen a cseh nép lakta terület minden részében, úgy, hogy példáúl Morvaország cseh lakossága és még inkább a tótok legtovább és legjobban megőrizték őseredeti viseletüket. Hogy Csehországba oly korán bejutottak az idegen viseletek, annak fő oka kétségkivűl az ország helyzete volt, a melynél fogva lakói nem zárkózhattak el a többi Európa divatjai elől; e mellett azonban jó része volt ez alkalmazkodásban a nép élénkebb vérmérsékletének is. Kelet és nyugat itt közelebbről érintkeztek egymással; de a nyugat hatása erősebb volt, kivált a vagyonosabb néposztályoknál, főleg a nemességnél, s még ott is legerősebben nyilvánúlt ez a hatás a XIV. században, a Luxemburgiak uralkodása alatt, mikor a franczia divat az udvarnál és a főnemességnél általánossá lett. De még ebben az időben is (1318-ban) szó van a prágai szabók szabadalmi levelében a cseh viseletről. Aztán egyéb hatások is mutatkoztak, példáúl a német; azonban mégsem olyan erősen, mint a csehek és németek gyakori politikai és kereskedelmi érintkezéseinél fogva gondolni lehetne.

A huszita vallás szigorú szelleme, mely minden fényűzést bűnös hiúság gyanánt itélt el, véget vetett az öltözetek azon pompájának és elpuhúltságának, a milyen Csehországban főleg a XIV. század folyamán lábra kapott volt, és érdekes látni, mint kerekedtek fölűl e vallási hatás alatt a sötét és szürke színű ruhák az előbb oly kedvelt világosak és rikítók fölött, a mint az e korból fenmaradt hagyatéki leltárak és végrendeletek bizonyítják. De már a XV. század vége felé ismét újabb visszahatás mutatkozik. Ismét világos ruhák jöttek divatba és maradtak uralkodók főleg a XVI. században, úgy annyira, hogy nem ritkán szigorú tilalmakat is kellett ellenük az országgyűléseknek kibocsátaniok.

Akkor tájt Csehországban ép úgy, mint a többi európai országokban, az olasz és spanyol divat volt az uralkodó. Utóbb a franczia kerekedett fölűl, főként a nemességnél és polgárságnál, míg a föld népe hívebben ragaszkodott nemzeti viseletéhez. A divatban történt változások különben régente nem oly gyorsan követték egymást, különösen a népnél, mint mai napság. De azért a paraszt nép sem zárkózhatott el teljesen az idegen hatások elől. Legtöbbnyire a földesura és a városi lakosság példája után igazodott; ezeknek divatából egyet-mást, ha valamivel később is, de mégis csak átvett. Figyelemre méltó, hogy az Óriáshegység lábánál, Vysoké környékén még nem rég pirit volt a kalap egyik neve, (sőt talán ma is az), valamint az ugyanott, de Csehországban egyebütt is hallható facalik, a mely az olasz fazoletto (zsebkendő) szóból lett, a XVI. századi olasz viselet hatásának az emléke. Az Óriáshegység lábánál lévő cseh vidékeken a kukla is meg van még, habár ma már nem eredeti alakjában, minthgoy ma nagy kendőt jelent, a melybe ép úgy beburkolják a fejet, mint valaha a csuklyába. Keleti Csehországban a paraszt asszonyok még ma is nagy, fodros gallérokat viselnek az ingeiken, melyek a régi századok fodros gallérainak (okruží) az emlékei, s még ma is él itt-ott a régi ožidlí elnevezés, mely a XV. századbeli följegyzésekben gyakori. Érczpikkelyekből való koszorúkat, a milyeket valaha a nemes asszonyok és gazdag polgárnők viseltek, még a legújabb időkben is hordtak a paraszt menyasszonyok, és Csehország éjszakkeleti vidékein még e század harminczas éveiben is szokásban volt, hogy a nyoszolyólányok rizspor helyett rendesen liszttel porozták fehérre a hajukat.

Öreg chod férfi.
Ženišek Ferencztől

A gazdasági fejlődés, azután meg az, hogy újabb időben nem otthon a háznál készítik többé a ruhaszöveteket, s még inkább a tökéletesedő közlekedési eszközök, melyek által régebben egymástól elzártabb vidékek is könnyebben érintkeznek egymással, legfőkép pedig a föllendűlt gyár- és kézműipar s a kereskedelem következtében a cseh nép föltűnően hamar kivetkőzött régi viseletéből, melyet még a múlt századból áthozott örökségűl a jelenbe. Némely tájakon e változás az ötvenes években történt, másokban, nevezetesen a hegyvidékeken, valamivel később. Ez idő előtt még minden cseh vidéknek megvolt a maga viselete, mint meg azokon a parasztlakadalmakon látható volt, a melyeket V. Ferdinánd 1836. évi koronázásakor az illető tájak népviseletének bemutatásával tartottak.

Ma már a falusi nép is többnyire városiasan öltözködik, azonban természetesen a maga falusi szabójának a szabása szerint, jóllehet gazdagabb vidékeken oly községek is akadnak, a melyekben a kocsiján hajtó parasztot alig lehet a divatosan öltözött városi embertől megkülönböztetni. De azért még ma is vannak vidékek, a hol a honi viselet még nem egészen elavúlt emlék s nem csupán oly kivételes alkalmi ruha, a melyet csak nemzeti ünnepeken öltenek föl. Így van ez főleg az egykori cseh határvidék lakóinál, a chodoknál, Taus környékén, aztán Pilsen táján, továbbá délen Veselí tájékán (na blatech), tabor, Neuhaus és Teindles (Daubleby) körűl. Keleti Csehországban még az asszonyok őrizték meg, ha nem is tökéletesen, a régi viseletet.

Az ősi szláv alkotórészei ugyan egészben ugyanazok maradtak, de mégis némi változásokon mentek át az idők haladtával. Egy s más eltűnt; egyes darabok meg, mint az asszonyok fűzője és a férfiak mellénye, a bruclek, idegenből kerűlt hozzájuk. A köntös, vagy felöltő (sukně), melyet eredetileg a férfiak és nők egyaránt viseltek és a mely külföldön, így Francziaországban is elterjedt, a XVII. században szűnt meg férfiruháúl is szolgálni. Helyébe a kabát lépett, utóbb a zeke is. Az ó-szláv hace (szerbűl és tótúl gatě) nevét már a XIII. században a nohavice (nadrág) váltotta fel. E név mellett a XVI. század elején divatba jött az idegen galioty, kalhoty is. Az eredeti škorě és střevice mellett elterjedt az idegen bota (csizma; francziáúl: la botte) is, sőt amazokat ki is szorította, és az eredeti čechelt is elég korán fölváltotta a košile (ing, a latin casula).

Taus vidékéről (domažlitzból) való viselet.
Ženišek Ferencztől

Az említett vidékeken a viseletek ugyan különbözők; de a mi alkotórészeiket illeti, azok nagyjában mégis ugyanazok. Abban is hasonlók, hogy valamennyi sok és dús hímzéssel van megrakva. Saját ízlésű hímzéseiben a nép mindenben szép tanújelét adta művészi hajlamainak. Ez a nemzeti hímzés, minthogy a háziipar többi ágainál kevésbbé volt a tulajdonképeni mesterségekkel járó szakszerű ügyességhez kötve, egész szabadon fejlődhetett. A cseh nép hímzései sok hasonlóságot mutatnak a másik két cseh-szláv néptörzséivel, tudniillik a morvákéival és tótokéival, még pedig annál nagyobb e hasonlóság, mennél jobban közeledünk a morva határszél felé. De idegen hatások is mutatkoznak a parasztházak és kunyhók e hímes munkáin, kivált az egyház, városok és az urasági kastélyok révén, nevezetesen pedig a barokk ízlés volt az, a mely átalakítón hatott a népies díszítő stilre. azonban a föld népénél a szláv nemzeti szellem mindig oly erős volt, hogy semmiféle idegen hatás sem tudta egészen kiölni. Ez az idegen hatás inkább gyakran az eredeti elemekkel új, de ismét eredeti műalkotássá olvadt egybe. A legszebbek a plena (egy sajátszerű fejkendő) és a főkötő (holubinka) hímzései. De a kötényeken és fűzőkön, a férfi és női ingeken, a mellényeken, meg a férfiak és nők kabátjain és a szoknyákon is látni művészi hímzéseket, a melyek rajz és színezés tekintetében ép oly tetszetősek, mint azoknak a vörös fonallal kivarrott kárpitoknak a hímzései, a melyekkel a gyermekágyas asszony ágyát szokás befüggönyözni. Színes czérna mellett tarka selymet, aranyszálakat, fénylő, színes gyöngyöket (bůstky, zománcz) és arany pikkelykéket is használnak a hímzésnél. A kimunkálás nagy ügyességre vall. Jellemzők egyes motivumoknak egy közép köré csoportosított elhelyezései és a színbeli nagy gazdagság, melyet még fokoznak a közbe vegyített kis érczpikkelyek és a színes zománczgyöngyök. A színek közt uralkodók a sárga és vörös, jóllehet fekete hímzések is divatosak voltak már a XVI. században, mint azon korbeli följegyzések tanúsítják. De a fehér hímzésnek is nagyon szép művű s valósággal remek darabjaival találkozunk, melyek közűl némelyek, mint példáúl a főkötők göbös hímzései, páratlan különlegességek érdekességével bírnak. A díszítő elemek a rendes mértaniakon kivűl többnyire a növényvilágból vannak véve; állatok közűl leggyakoribb egy-egy stilizált madár, nevezetesen a kakas.

Az egyes viseletek leírása előtt szóljunk még a férfi haj és szakáll ápolásáról. Az régi szokás, mely szerint az állat és arczot simára borotválták, még ma is általánosnak mondható, noha ma már, kivált a falukon és főleg fiatalabb embereknél a körszakáll és a bajúsz, vagy legalább a barkó szintén nem ritkaság. Emez főkép Sobešlau és Veseli környékén gyakori. A hosszú hajat régi divat szerint kerekre nyírva s a fülek mögé fésűlve, vagy néha a homlokon lógva és hordani ma már ritkaság s csak a hegyvidékeken, egyes öregebb embereknél látható még. Az ifjabbak rövidre nyirakoznak, hajukat különféleképen fésűlik, leggyakrabban azonban a bal fülök fölé eső választékkal osztják ketté.

A chodok, vidékén, Taus környékén a férfiak sárga bőr nadrágot viselnek, melyeknek a térdén szíjacskák (ještěrky, gyíkok) vannak. A lábbelijük kék vagy fehér harisnya s e fölött hosszú szárú csizma. Ma már azonban a többség hosszú posztó nadrágban (pantalonban) jár. Kék posztómellényük, a lajb, a gallérján és a zsebei fölött rendesen tarka selyemmel szépen ki van hímezve. E mellényt többnyire nem gombolják be végig, hogy a piros posztó béllése kilássék. Fínom vászonból való vasárnapi ingük gallérja, újjai és kézelői fehérhímzéssel ékesek. A gallér lehajló s a csokorra kötött és többnyire selyem szövetű nyakkendőre borúl. A mellény fölött a legények (chlapci) sötétkék posztó dolmányt viselnek, melynek a gallérja, a hajtókái és az újjai szintén gazdagon ki vannak tarka selyemmel hímezve. e dolmányon két sor fényes gomb van, de rendesen nyitva hordják. Az egyik zsebéből a többnyire vörös színű zsebkendő csűcske, a másikból a czifra dohányzacskó kukucskál ki. régebben hímzett, vagy ezüstös veretű övet is viseltek.

Taus vidékéről (Domažlitzból) való viselet.
Ženišek Ferencztől

A fejüket fekete puha kalap, vagy vidraprémes, piros, vagy zöld színű s kerek tetejű sapka födi (vydrovka). Régebben a legények széles karimájú, tarka zsinórokkal, vagy üveggyöngyökkel (zdrcky) s oldalvást bokrétával díszített nehéz kalapot viseltek. A házas emberek is hasonlóan ruházkodnak, csak azzal a különbséggel, hogy a dolmány helyett már a lakodalomra s azon túl mindenünnepi alkalommal hosszú, sötétkék posztó kabátot öltenek, a melynek a varrásait vörös zsinór jelöli. Ez a ženicí župan, vagy lakodalmi kabát, a melynek csak egy gomblyuka van fölűl a nyakon, s abba a vőlegény a lakodalmán egy, menyasszonyától kapott, szalagot fűz, melyet aztán egész életén át, vagy legalább a míg a kabát tart, ott visel.

Még a lakodalmi kabátnál is régibb viselet és a chodok vidékén valaha általánosan divatban volt a ma már fölötte ritka župánek nevű fehér halina zeke, melynek félig gyapjú, félig czérna szövetű posztóján sem gallér, sem gomb, sem hímzés nem volt, csupán a varrásai hoszszában volt fekete zsinórral sujtásozva. Hajdan, mikor a chodok még csorbítatlanúl élvezték szabadságukat és kiváltságaikat, úgy mondják, e zsinórok aranyosak voltak; mikor azonban a fehér-hegyi szerencsétlen ütközet után sulyos robotmunkára adták el őket s jogaik legjelesb védelmezőjét, Sladký Jánost, más néven Kozinát, Pilsenben 1695-ben fölakasztották, azóta gyászuk jeléűl fekete zsinórt kezdtek viselni a fehér zekéjükön. Ehhez a halina zekéhez térdig érő, fehér bőr nadrágot, gyapjú harisnyát és „füles” czipőt, a fejükön széles karimájú, fekete szalagos, gyász esetén pedig fehér pántlikás kalapot hordtak. Falujából útra kelve, vagy ünnepi alkalommal mindig magával vitte a chod čekana nevű fokosát, a melynek az alsó végébe hegyes szög volt verve. A fokos nyele fölűl bádog lemezzel és szegekkel volt kiczifrázva. Télen a chodok fekete, vagy kék színű, galléros köpönyeget, vagy bundát viselnek, a mely többnyire tarka virágokkal van kihímezve.

A Taus környékbeli női viseletet bizonyos előkelőség jellemzi. A lányok vörös gyapjú harisnyát s czipőt viselnek (régebben még a templomba is papucsban jártak), melynek a sarka fölötti része s a lába feje hímzéssel és sárgaréz gyűrűkkel, meg fekete szalagcsokorral van díszítve. A vasárnapi ingüknek széles, dudoros újjai (rukávce) fehér hímzéssel, a gallérja pedig a szélén fekete kivarrással díszes, a miről szintén azt mondják, hogy a Kozináért viselt gyász emléke. Piros posztó mellénykéjük rendesen nincs kihímezve, hanem keskeny zsinórzattal és közötte számos gyöngygyel és érczpikkelylyel czifrázva. A szoknyájuk a fűző alján lévő két kitömött vászon tekercsről csüng alá.

A lányok és asszonyok szoknyája egyaránt szűk, ránczos és egyszínű, még pedig husvéttól adventig világos vörös, vagy zöld is lehet. Adventben és a nagybőjtben, valamint temetések alkalmára kék szoknyát s ugyancsak a gyász jeléűl fehér kötényt viselnek. Minden szoknya alján élénk színű, gazdag virágdíszű szegély húdik, melynek pantl a neve. Máskor a kötény (zástěra, fěrtoch) különféle színű lehet. A mellükön selyem kendőt kötnek keresztbe, melynek a csücskeit a kötény szalagja alá húzzák.

Pilsen környékéről (Skvrnanból) való leány régi viseletben.
Ženišek Ferencztől

Az egy tekercsbe font hajat kontyba (čampule) csavarják s a gazdagabbak nagy fésűvel tűzik keresztűl és sajátszerű kötésű (na babku) virágos kendőt tesznek rá. Ha templomba, vagy a faluból kimennek a lányok, e kendő fölé még egy másik, nagyobb, fehér vászon kendőt (plena) kötnek, melynek a csücske virághímzéssel és a széle csipkével díszített. A fejkendőt nem valami könnyű dolog rendesen megkötni s elég sokáig babrálnak vele a tükör előtt. Forró nyári időben leteszik. Mikor a lány ezt a kendőt köti a fejére, ugyanakkor rendesen kék, fekete, vagy fehér posztó kabátot is ölt, a mely felől olyan széles kivágású, hogy a selyem kendő kilátszik alóla. A mellen a kabát kapcsai alól nagy vörös szalagcsokor kandikál ki, a kabát újjai a kéztőtől a váll felé bővűlnek és selyem hímzéssel vannak ékítve, a minők a mellén is láthatók. Az asszonyok is hasonlóan ruházkodnak, csakhogy a mellükre a selyem kendő alá egy kis vánkoskát illesztenek, a melynek toll töltelékét fölfelé, az álluk irányába rázogatják föl. A férjes nők ma már ugyan csak ritkán, de itt-ott még mindig viselik a koláč nevű, fekete hímzésű, sajátszerű főkötőt. Templomba menve, vagy a faluból távozva, a kezükben egy háncsból font és színes csíkokkal tarkázott, meg szalagokkal ékes tarsolyt visznek, míg a lányok csupán fehér és hímzett, vagy tarka zsebkendőt tartanak a kezükben. A régebben divatos hosszú női bundákat ma már nem látni.

Pilsen környékén a férfiak viselete hasonló a Taus-vidékihez, csakhogy általán véve egyszerűbb és takarékosabb.

Pilsen vidékén is sárga bőr nadrágot s térdig érő szárú csizmát, vagy régi szokás szerint harisnyát és czipőt viselnek; az ing gallérja itt is ráhajlik a fekete selyem nyakkendőre, a sötétkék, violaszínbe játszó, hímezetlen posztó mellény pedig sűrű sor sárga gombbal és vörös szegésű gomblyukakkal ékes; a mellény fölé a legények ugyan olyan posztóból való és szintén minden hímzés nélkűli zekét, a férfiak pedig hosszú, szintén sima, sötétkék posztó kabátot öltenek. Télen galléros köpönyeget, vagy bárányprémes és ugyanoly béllésű, zsinóros bekecset viselnek. A sipkájuk kerek, ellenző nélkűli, a teteje vörös és arany, vagy selyem bojt van a csúcsán; vidraprém szegése hátrafelé szélesedik. De ellenzős sipkát és kerek kalapot is hordanak, kivált újabban, minthogy az általános európai divat szemlátomást kiszorítja nemcsak a férfiak, hanem a nők eredeti viseletét is, mely rikítóan pompázó és furcsa esetlenségű volt. A nagy fejkendők, kötények és főkötők ŕ jour-hímzéseivel keltett méltó figyelmet, készítése módjában és idomában sokféle változatú volt. A pilseni főkötő, melyet egykor Taustól Rokycanig mindenfelé viseltek, leginkább hátúl fölálló óriási csokrával, úgy nevezett szárnyaival (křídla) tűnt föl. E sokszor méternyi szélességű szárnyak végei ki voltak hímezve. Úgy ezeken, mint a fejkendők csücskein és a kötényeken valósággal remekelt a Pilsen-vidéki nők természetes hímző művészete. A főkötő fölé fehér, keményített és három csücsökre eresztett nagy fejkendőt kötöttek, melynek a gazdagon kihímzett középső csücske hátúl, a csokor szárnyai közt lógott le, míg az első két csücsök elől az álluk alatt volt egyszerű csomóra kötve.

A nők vasárnapi ingének ugyanolyanok az újjai, mint Taus környékén. S valamint itt, úgy Pilsen táján is a vörös gyapjú harisnyák és hímzett fekete bőrczipők, vagy a ma már általánosabb fűző czipők a kedveltek. A mellfűző rendesen vörös és virágokkal szépen kivarrott posztóból készűl; elől szintén virágokkal ékes selyem kendő födi, melyet a mellen keresztbe kötnek. A Pilsen-vidéki női viseletnek legkiválóbb sajátsága az egymás fölé öltött szoknyák nagy száma. Mennél módosabb az asszony, vagy leány: annál több szoknyát, néha tizenkettőt, sőt tizenötöt, húszat is vesz magára. Valamennyi rövid, csak térdig érő, a leghosszabb is csupán a lábikra közepéig ér; az alsók egyszerűbbek, a felsők szép, kékes-fehér szövetből vannak. Ezt a szalaggal (pantl) díszített szoknyát herbinka-nak hívják. A szoknyák aljának legalább is addig kell érnie, vagy lehetőleg még alább, mint a főkötő szárnyai. A szoknya fölött vörös sárga csíkos kötényt viselnek. Ha pedig a faluból ki, vagy templomba mennek, akkor brabanti házinyúlprémmel szegett fehér kabátot öltenek.

Pilsen környéki paraszt mai viseletben.
Ženišek Ferencztől

Csehország déli vidékei, melyek pedig az ország valamennyi része közűl még a legjobban el vannak zárva a világforgalomtól, ma már szintén tetemes átalakúlást mutatnak a népviseletben.Napjainkban már az egész ifjabb nemzedék a városias viselet átalakító hatása alatt áll. Öregebb férfiak azonban még viselik a térden szíjacskákkal (stouhy) ellátott sárga bőr nadrágot, vagy a rendesen kék harisnyát és czipőt, a Veselí-vidéken (na blatech) vörös mellényt, vagy lajbíkot, a lehajló inggallér alatti nyakkendőt, a felső karon és a kézelőn hímzéses ingújjakat, fejükön pedig puha kalapot, vagy bárányprémes sipkát. Régebben, kivált a Veselí-vidéken vidraprém-sipkát hordtak, mely az oldalain színes szalagokkal volt díszítve. Télen déli Csehországban galléros köpönyeget, vagy rövid, barna bekecset hordtak, a mely helyett ma már az ifjúság városias téli kabátot visel. Csizmán és bőrczipőn kivűl, kivált ha munkára mennek, a déli vidékeken mindenfelé faczipőt is húznak a lábukra; az ilyen faczipők közűl főkép a gyermekekéi különféle beégett rajzolatokkal czifrázottak, elől fönn pedig bőrdarab védi a lábfejet, hogy kemény szélük föl ne törje.

A nők czipőt (még pedig fűzős czipőt is) viselnek, míg régebben kimenőre, vagy a templomba menetkor is papucsot hordtak. Nyáron fehér, télen olyan vörös harisnyát húznak a lábukra, mint Soběslau környékén. Egyéb tájakon, így a na blatech vidéken, télen-nyáron vörös harisnya járja és csak a menyasszony megy fehérben az esküvőjére. A vasárnapi ingnek (tenčice) széles hajtókájú (výkladek) fodros gallérja, bő dudoros és a felső karon, valamint a kézelőn hímzett újjai vannak, melyeknek varrása a könyök fölött csipkével van szegve. Itt-ott, mint Soběslau környékén, ma már csak rövid, keskeny, fehér hímzésű újjakat viselnek.

A szoknya rendesen posztóból van és többnyire zöld, valamivel az alja fölött pánttal. A kötény virághímzéssel, vagy fehér kivarrással, továbbá csipkékkel és színes selyem hímzéssel, vagy fehér kivarrással, továbbá csipkékkel és színes selyem hímzéssel van díszítve. A virágokkal díszített fűzőt elől keresztbe hajtott kendő födi, úgy, mint keleti Csehországban. Templomba, vagy a faluból kimenve, hajadonok és férjes nők egyaránt sötét kék, elől kivágott kabátot (špensr) öltenek, melynek újjai a felső karon bővek, a kéztőn ellenben szűkek. Ilyen kabátban megy a menyasszony az oltár elé is. Télen olykor a kabát helyett bárány béllésű, kék posztó bekecset is viselnek.

Déli Csehország jellemző női fejtakarója a holubinka főkötő, kivált pedig a plena nevű nagy fejkendő. A 30 évvel ezelőtt még általános használatú főkötőt azonban ma már csak az öreg asszonyok kedvelik. A déli vidékeken viselt csillogó fehér, gazdagon hímzett szegélyű és csücskű fejkendő minden másutt divatosnál jobban kiválik sajátszerű díszítésével, mely tarka színeinek szép összhangját tekintve sokszor bátran vetekedhetik a keleti hímzésekkel. Szegéseűl fehér czérna csipke szolgál, vagy mint a na blatech vidéken hordják, fátyol béllésű és szépen kihímzett, szélesebb csipkeszegély veszi körűl. Ilyen fejkendőt viselnek úgy a hajadonok, mint a férjes nők. A koszorúlányok azonban egy vínek nevezetű fejszalaggal övezték a homlokukat, a minőt másutt is kedveltek Csehországban, így Turnau vidékén. Ez a szalag rendesen fekete (de Turnau környékén vörös is) és a homlokra szorosan oda tapadva, a konty alá húzódik, a honnan a keresztbe kötött hímzéses végei hátúl lelógnak. A menyasszonynak hátúl lefüggő piros szalagos koszorú van a fején, a feje búbján pedig rozmarin szállal és gyöngyökkel díszes koronát visel, melyet ünnepélyesen vesznek le, mikor „bekötik” a fejét, (zavíjejí, čepí), vagyis mikor az asszonyok sorába iktatják. Ekkor vagy fehér, vagy galambszürke főkötőt tesznek a fejére, e fölé pedig egy roušska nevű fejszalagot, a mely tükördarabkákkal, gyöngyökkel és aranylemezekkel gazdagon van díszítve s hátúl a haj alatt megkötve. Mindezt aztán még egy hosszúkás kendő (roucha) födi takaróúl, mely szintén ki van hímezve. Fejkötő, fejszalag és a roucha nevű kendő teszik együttvéve a zavity nevű fejdíszt, melyet a férjes nő mindig visel, s melyhez még a plena nevű nagyobb kendő járúl. Így volt ez kivált a na blatech vidéken. Másutt az öregebb asszonyok csak egy színes kendőt viselnek, mely sajátszerűn van csücsökre (na kačenku, vagy zaklesnutý) kötve, s e fölé veszik a fönt leírt nagy fejkendőt.

Pilsen-vidéki parasztnő régi viseletben.
Ženišek Ferencztől

Csehországnak sem éjszaki, sem közép része nem tartotta meg ősi viseletét; az éjszakkeleti vidékeké is majdnem teljesen megváltozott. Alkotórészei különben ezeknek is ugyanazok voltak, mint az eddig leírtakéi. Ma már a férfiak úgy itt, mint keleti Csehországban csaknem teljesen városi módra ruházkodnak, kivált azok, a kik városok közelében laknak. A hegység felé ellenben mindinkább elmarad az öltözet a divattól. Ott széles, vagy aránytalanúl szűk gallérú, hosszú újjú rövid kabátokat, nyakig begombolt mellényt s részben a csizmába húzott, részben a fölött viselt pantalont látunk, a mely azonban hol nagyon is hosszú, úgy, hogy szép időben is feltűrve hordják, hol meg kellőnél rövidebb s a csizmaszár ránczai is kilátszanak alóla. Szövetük e ruhaneműeknek rendesen olcsó gyári termék s tartósság tekintetében épenséggel nem mérkőzhetik a régibb viseletek jóféle posztójával. Állandó s úgy szólván hagyományos színek sem uralkodnak ma már, mint a hajdani viseletekben. Nyakukon az idősb férfiak kendőt, az ifjabbak pedig gyakran már divatos, többnyire tarka, sőt rikító színű nyakravalót viselnek. A puha kalapok az általánosabbak ugyan, de azért magas tetejű, kemény s városi divatú kalapokat is látni. Télen báránybőrrel szegett sipkát hordanak. Gyakran látni Csehországnak e vidékén s egyebütt is olyanféle sipkát, a minőt a katonák s Ausztriában a hivatalnokok is viselnek, s ilyent nem csupán a falusi zenészek, hanem helyenként a legények és serdűlő fiúk is kedvelnek. A virágos hímzésű bekecsek és bundák, a hajdani viseletnek e szép darabjai, ma már egészen eltűntek. Általában nem igen válogatják az északok szerint a szöveteket. Nem egy téli kabát olyan könnyű, hogy akár júliusban is beillenék, és nem egy nyári olyan vastag, hogy akár télen is föl lehetne ölteni. Könnyebb és olcsóbb, pl. barchent szövetből való zubbonyt viselnek rendesen a kabát alatt, kivált hétköznapon és a munkánál. Ennek a neve podvlekáč. A szegényebb osztálynál a nők sem nagyon igazodhatnak az évszakhoz ruháik szöveteinek megválasztásában, s ugyanazt a kivasalt karton szoknyát viselik télen-nyáron, azzal a különbséggel, hogy télen több alsó szoknyát vesznek alája. Ugyancsak télen egy egyszerű kabátka (a jupka, vagy kacabajka) s egy nagy fejkendő egészíti ki az öltözetet. Az éjszaki hegyvidéken és keleten is hétköznapon gyakran látni kék vászon, vagy karton szoknyákat is, a melyek fehér nyomású mintákkal tarkázottak. Ezek az úgy nevezett modračky szoknyák.

Déli csehország férfi viselet.
Ženišek Ferencztől

Nachod felé a hegységben s tovább az Óriás-hegység lábánál, mint régebben, úgy még ma is felöltik a munkához a nők a kanduš nevű, újjatlan derekú s csupán vállszalaggal ellátott szoknyát. E vidékeken, valamint keleten a morva határ felé is, az öregebb asszonyok a nyakukba lógó csücsökre (na placku, na pokos) kötik a fejkendőjüket. Egyebütt férjes nők a templomba menve, vagy falujokból távozva nagy, csíkos, vagy S-alakú díszítéssel tarkázott angora kendőket hordanak a fejükön s ezeket a mellükön át hátra kötik. A régi festői kabátok helyett ma rövid, gyakran bársonyból szabott zekét, télen pedig a módosabbak itt-ott már valóságos paletot-szabású felöltőt is viselnek. Az ifjúság általában lehetőleg városi divat szerint igyekszik ruházkodni. Azért a gazdagabbak keztyűt, arany melltűket és órát is viselnek, sőt néhol már napernyőt is. Csak még a városias kalap nem tudott eddig útat törni. E helyett a hajadonok az álluk alatt bogozott kendőt, még pedig gyakran világos selyemből szőttet kötnek a fejükre. Így van ez az ország éjszakkeleti és keleti részében s nagyjában így a többi vidékeken is. E mai viseletek tehát, mint látható, már koránsem oly festőiek, mint keleti Csehország régi viseletei voltak, kivált a Leitomischl és Hohenmauth környékbeliek.

Hajdan a férfiak csizmát, sárga bőr nadrágot, hímzéses gallérú és kézelőjű inget, bruclek nevű mellényt, zekét, vagy kabátot, pávatollal ékített övet, kerek, báránybőrrel szegett fekete sipkát, vagy drágább, vidraprémes, avagy bársonyból készűlt sipkát hordtak, melynek a teteje zöld posztóból, vagy bársonyból volt, a vidraprém szegése pedig hátra felé szélesedett. A sipkával széles karimájú kalap váltakozott. Télen köpönyeget, vagy bundát viseltek. Kiválóan szépek voltak a mellényeik, a melyeknek sötétzöld posztója világoszöld, vagy narancssárga selyemmel volt kivarrva; de fehéreskék és kék selyemmel kihímzett mellények sem valának ritkák. S hímzéssel nem csupán az eleje, hanem a zsebek leffentyűi és a kabát hátsó szárnyacskái is föl voltak díszítve. Sötétzöld posztó kabátjaikon hasonló, habár egyszerűbb hímzés volt látható.

Hohenmauth és Leitomischl környékén idősb asszonyok még mindig viselik a fodros, csipkés szélű gallérral és dudoros, nem egészen könyökig érő újjakkal ellátott inget. A gallér (melynek vejložek, itt-ott ožidlí is a neve) régebben nagyobb volt, mint ma. A különféle színű fűződerék (životek, šněrovačka), a melynek elűl egy mellényke volt a kiegészítője, damaszt szalaggal volt befűzve. A fekete posztó derék zöld selyemmel, az ugyanily színű bársony derék pedig arany, vagy ezüst fonállal volt kihímezve; más színű mellénykék más színű, vagy szintén ezüst hímzésűek voltak. Minden hímzés nélkűli s ilyenkor rendesen damaszt szövetű derekakat is viseltek.

A virágdíszes selyem szalaggal szegett szoknyák többnyire félgyapjú s leginkább zöld színű posztóból, az úgy nevezett cajk-ból (a német Zeug) valának s ilyen cajčky volt a nevük. Gazdag parasztasszonyok és molnárnék fénylő selyemszoknyát is hordtak. A tarka posztóból, vagy selyemből szabott kötények drága szép hímzéssel voltak borítva. A mellényke fölé rendesen fehér, hátúl sűrű ránczokba vont, elűl kivágott és szorosan a nyakhoz símúló, hátúl csúcsban végződő gallérral ellátott kabátot öltöttek. A most rendesen fehér, vagy tarka harisnyák régebben szintén hímzésesek voltak, az alacsony czipőket pedig elűl szalagcsokor ékítette. A koszorúlányok damaszt szalagot fontak nagy mesterkedéssel fejük köré kanyarított hajfonataikba, a melyeket ezüstözött sárgaréz tűvel szúrtak át. Ennek egyik, lapát alakú, széles vége hamis kövekkel volt díszítve. A menyasszony és a nyoszolyó-lányok még az úgy nevezett pentlik-et is viselték, vagyis egy kemény papirosból csavart hengert, a melyet a kontyba tekert hajfonataik fölé illesztettek. Ennek a selyemmel bevont hengernek a két végébe kis tükröcskék voltak illesztve és arany szálak, pikkelyek, kláris gyöngyök és szalagok függtek le róla. Az esküvő és a nászlakoma után a menyasszony e fejékét fehér selyemmel hímzett, fehér batiszt főkötővel cserélték föl, e fölé pedig a šata nevű kendőt kötötték, mely az éjszak-csehországi vínek és a dél-csehországi rouška párja. Ennek a csücskei is gazdagon ki voltak hímezve és honi gyártású csipkével díszítve. A férjes nő egy kisebb és egy nagyobb fejkendőt viselt; ez utóbbi azonban, a plena, itt már nem volt oly közkedveltségű és nem mutatta ugyanazt a dús ékítést, mint a déli vidékeken. Régebben általános szokás volt s az öregebb asszonyok még ma is megteszik, hogy egy összehajtogatott plachetka, vagy loktuška nevű kendőbe göngyölgetve viszik templomba az imakönyvüket, a mely rendesen fekete bőrbe, az országnak kivált déli és nyugati tájain pedig gyakran sárgaréz táblába van kötve és domborművű ékítményekkel, vagy hamis kövekkel is díszítve.

Keleti csehországi férfi viselet (Leitomischl).
Ženišek Ferencztől

A faluk építése. A helyhez képest, a hol állanak, Csehország falvai különböző korbeliek. A legrégibbeket az ország belsejében, termékeny, a földmívelésre alkalmas vidéken s így oly helyeken találni, a melyek épen ezért legkorábban népesedtek be. Ezek eredetileg családfalvak valának, a melyekben eleintén ősi szláv szokás szerint csak egy-egy nemzetség (rod) tagjai laktak. A telepnek nem is igen volt külön neve, hanem csak a benne lakó nemzetség nevén hívták (így pl. Ratibořice, Radonice). Ilyen nevektől azonban megkülönböztetendők hasonló végű, de más eredetű elnevezések, a melyek vagy a talaj mineműségétől, vagy a telep rendeltetésétől, vagy alapítójuk nevétől származnak. (Ilyenek pl. Vrbice a vrba = legelő szótól, Strážnice a stráž = ősrég szótól, Bernartice a Vernart tulajdonnévtől). Idő haladtával azonban a családok annyira megsokasodtak, hogy újabb telepítvényekre lett szükség. Ezek aztán oly újabb neveket kaptak, a melyek részben a falu helyére, részben a lakók életmódjára, szokásaira, vagy foglalkozására vonatkoztak. Ilyenek: Vysočané: domblakók, Lešané: erdőlakók. Nem ritkán gúnynevekből is származnak, mint Přepychy a přepych: elbizakodottság, henczegés szótól; Stýskaly: vinnyogók, Drbohlavy: fejvakarók. A lakosság foglalkozását jelzők pl. Kobylníky: lócsíszárok, Štítary: pajzscsinálók, Koloděje: bognárok, Mydlovary: szappanosok.

Az ősi patriarchális szláv életmód már a Kr. u. X. században nem egy változáson ment át. A prágai fejedelmek mind jobban kiterjesztették és megszilárdították Csehország szláv törzsei fölötti hatalmukat és a földbirtok nagy részét is megszerezték maguknak. Ugyanezzel jutalmazták főképen a nemesség szolgálatait is. A fejedelmek és főurak birtokaikat, a melyek eredetileg többnyire rengeteg erdőségből álltak, gyarmatosokkal népesítették be, a kik a családfalvakból kerűltek s új helységek alapítóivá lettek. Nagy változások történtek újólag a XIII. század folyamán, a mikor a városokban és a határszéli erdővidéken német gyarmatok telepedtek meg. De német falvak telepítési jogon alapúlva, ugyanoly berendezéssel, földfelosztással és hasonló kiváltságokkal szervezkedtek, mint a német gyarmatosokéi. Az ily cseh lakosságú falu bizonyos időre lhota (szabadszállás) és ez alatt minden adó és tized alól mentes volt s épen ezért gyakran egyszerűen csak Lhota nevet is viselt. Ilyen falu még ma is 300-nál több van Csehországban.

Belső zavargások, nevezetesen a huszita háborúk alatt Csehország lakossága tetemesen megapadt, a kipusztúlt községek határa sokáig parlagon hevert, míg később, némelyikük csak a XVI. században, ismét új életre nem támadt. A tönkre ment telepek földbirtokát újra fölmérték s az uraság új telepesek közt osztotta föl. De ezenkivűl egészen új falvak is keletkeztek a XVI. században, ha nem is oly nagy számban, mint a XIII. században, még pedig részben régibb, megszűnt községek, részben addig még rengeteg erdőség helyén. A nyugalmas XVI. századot a XVII-nek rémkora váltotta föl, a melynek harminczéves háborúja számtalan falut teljesen elpusztított a föld színéről; ezek közűl csak kevés kelt új életre.

A XVIII. század második felében Raab F. A. udvari tanácsos rendszere (az úgy nevezett Raabisatio) szerint az összes csehországi kamarai alapítványi és városi jószágokon sok új falu keletkezett. Az uradalmi birtokokat kis gazdák, belföldi, vagy beköltöztetett német parasztok közt osztották föl, a kik telkeikre házakat építettek, s az így létre jött falvak új, nem ritkán német neveket kaptak a cseh terület kellő közepén. Az új telepeseknek „familiansok” lett a nevük és adójukat többé nem termékekben, hanem pénzben kellett leróniok. Falvaik azonban sem terjedelmükre, sem a házak építésmódjára nézve nem különböztek a régiektől.

Legújabb időben, kivált a hegyvidékeken, az ipar föllendűlése adott alkalmat új gyarmatok alapítására. Az üveghuták és egyéb gyárak körűl keletkeztek és még mindig keletkeznek kisebb-nagyobb falvak, a melyek természetesen már korszerűbb színezetűek. Részben rendezettebb útczákba, részben szétszórtan vannak építve a szerint, a mint az ipartelepek és a helyi körűlmények kivánják.

A gondosan művel mívelt földek közepett álló cseh falu igen kies tekintetű. A körötte elterűlő földek majd tarka sakktáblához hasonló koczkákra szelve, majd hosszú sávokban elnyúlva övezik a házakat. E sávok között dűlő-útak húzódnak, a melyek gyakran fákkal, többnyire szilvafákkal szegélyezvék és a gazdasági épületek mögötti kertekhez vezetnek, melyek tele vannak ültetve gyümölcsfákkal. E fák között rejtezik a falu. Az újabb épületek pala- vagy cserépfödelei mellett zsindelyes, vagy szalmás tetők is emelkednek; a faházak vagy természetes színűek, vagy fehérre meszelvék.

Az új épületeknél magasabra csak a templomoknak igen gyakran hagyma alakú tornya nyúlik; a templom vagy a falu közepén, vagy mellette valami dombon áll, és szomszédjában a plébánia s az újabb szabású tágas iskola van. Az ily dombon itt-ott régi várrom, vagy egy-egy kisebb kastély látható, mely a régi cseh vladykák valamely erősségéből alakúlt, s mellette, vagy sokszor csak magánosan, tartós építésű s téres urasági lak áll, a melyhez ép úgy, mint a kastélyhoz, messzire ellátszó hársfa- vagy szálas topolyafasor jelzi az útat. A földek aljában, vagy a faluba vezető út szélén, még inkább a keresztútak mellett gyakran kő- vagy vörösre festett fa-kereszt áll bádogból készűlt feszülettel. A falu szélén is szokott egy-egy ily szent kép, vagy kőfülkébe, rács mögé illesztett szobor, sőt egész kisebb kápolna is állani.

A cseh falvak eredeti alakja kerek, vagy tojásdad volt már a családközösséggel egyező berendezésnél fogva is, melynek ez az alak mintegy a jelképes kifejezése volt. Ilyen alakú falvak, jóllehet újabb építkezések folytán módosúlva, még ma is nagy számban vannak kivált a legrégebben benépesedett vidékeken. A házak többnyire egy jó tágas tér köré sorakoznak, homlokzatukkal e térre nézve. Az eredeti falu tehát kerek egészet alkotott, melyet kifelé a házak mögötti kerteken túl deszka, vagy falkerítés védett. Néhol egy-egy patak, vagy magasabb partú folyó szolgált védőűl veszedelem idején. Az ilyen kerek faluba gyakran még ma is csak egy út vezet, régente egyáltalán csak egy vezetett az egyik végén be, a másikon ki. Másik útja a falunak az, melyen a marhát a legelőre hajtják (průhon). A falu tere többnyire kerek, bár nem mindig szabályos, néhol négyszögű is; de egészen szabályos kerek terű falvak is vannak, minők Byšičky, a Poděbrad melletti Vápensko és a Schwarzkostelec melletti Svrabov. A templom rendesen a tér közepén, néha csak közelében áll. A hol templom nincs, ott legalább kápolna van s többnyire szintén a téren, melyen, egy, sőt néha két tó is csillog. A téren van többnyire a falu kovácsának a műhelye, meg a pásztorlak s újabb időben gyakran a szegények háza is.

Az ősi szláv törzsszervezet megszűnte után nem igenépítettek többé kerek falvakat. Az újabb községek már útczasorban épűltek úgy, a mint a helyi körűlmények kivánták, vagy engedték, s az újabb telepűlők a sík földről mind közelebb nyomúltak a hegység felé, sőt be a hegységbe is és ott aztán rendesen egy-egy völgyben, folyó, vagy patak mentén szállottak meg. Ily falvakban a házak mind a köztük elnyúló útra néznek s oda nyílnak néhány említendő kivétellel az ablakaik is. Ritkák az oly falvak, a melyek csak egyetlen házsorból állanak. Az ilyenekről az a tréfás szokásmondás, hogy csak az egyik oldalon sütik bennük a kenyeret. Útczás falvakat a csehek lakta vidékeken szétszórtan mindenfelé találni. Hegyes-völgyes tájon természetesen, mint pl. a jičini és nachodi vidéken, itt-ott nem valami szabályosak, minthogy a hepehupás területen szanaszét szórvák a házak.

Taus környéki chod parasztház udvara.
Lewý Antaltól

Figyelembe veendők még a Taus vidékén lévő chod falvak, a melyek lakói, a chodok (csúfnéven, mert bul-t mondanak byl [vala] helyett buláciknak, sőt kutyafejűeknek is hívják őket) különféle kiváltságokkal bírtak és a határ őrizete volt rájok bízva. Falvaik, melyek valaha a határszéli erdőség mentén húzódtak, ma már a síkon és a tetőkön terjeszkednek, de mindig úgy, hogy a bajor határ felé dombok, vagy hegyek állanak előttük, mintegy természetes sánczolatúl.

A cseh falvakban földbirtokos gazdák mellett olyanok is laknak, a kiknek nincsen saját földjük. A legnagyobb földmérték, a lán (telek) nem mindenütt egyenlő (40–100-nál jóval több láncz). Egy egész telek birtokosának telkes gazda a neve. A birtokok fölosztása révén keletkeztek a féltelkes, harmadtelkes és negyedtelkes gazdaságok. Rendesen nagy, közép és chalupás gazdákra oszlik a falu lakossága. A chalupásnak többnyire legfölebb 20 láncz földje van. A középbirtokosnak többje van, mint a chalupásnak, de kevesebbje, mint egy egész telkes gazdának. (Az ilyet néhol zahradník-nak hívják.) A telek nélkűli ház birtokosának domkář (házbirtokos) a neve. A föld- és házbirtok nélkűli zsellér, a ki rendesen valamely gazdánál lakik s annak segít a földje munkálásában, az úgy nevezett podruh. Ma gazdák, chalupások és domkařok vegyest laknak a falvakban. De egészen a legújabb időkig oly falvak is voltak, kivált a Veselí melletti tőzegtalajon, a melyekben a gazdák és chalupások elkülönözve, amazok benn a „faluban”, emezek künn „a chalupákban” laktak.

A cseh falvak földjei rendesen kétféle beosztásúak: vagy osztatlan egészképen húzódnak a földszalagok mindjárt a gazdasági épületek mögött, s ez a leggyakoribb eset; vagy pedig az egy-egy faluhoz tartozó földbirtok szanaszét szórt kisebb darabokra van szaggatva. A kisebb-nagyobb darabok az eredeti törzsvagyon fölosztása útján támadtak, s épen ez a földarabolás, valamint a falvak kerek alakja a tanújele az ily családfalvak régi származásának. Ellenben az olyan falvak, a hol a telkek összefüggő, szabályos sávokban húzódnak mindjárt a házak mögött kezdődve egész a falu határáig, többnyire ifjabb keletűek. De azért az ilyek között is van sok ősrégi családfalu; csakhogy részben a betelepítés miatt, részben pedig az által változott meg a földelosztásuk, hogy az idő haladtával nagyon is szétdarabolt telkek egyes részeihez mind nehezebb lévén hozzáférni, ily czélszerűbb szeletekre tagolták a földjüket.

Az egyes birtokosok tulajdonában lévő földön kivűl a cseh falvakban is van községi közbirtok (občina, obec), a milyennel az eredeti szláv családfalu nem bírt. E községi birtok azonban a múlt század óta mind jobban összezsugorodik, minthogy részint a szomszédok osztogatják föl maguk közt, részint a szomszédok osztogatják föl maguk közt, részint el is adogatják egyes darabjait időnkint. Egy része a község rétje (draha) és a közlegelő.

A cseh falvak házai valaha egészen fából épűltek, a mint hogy abban az időben még templom és vár is sok volt fából építve. Ma már természetesen a fatemplomok mind ritkábbak. Ilyenek a Chrudim melletti Kočí, a Reichenau melletti Rehberg, a Mettau melletti Neustadt közelében lévő Slavoňov és a Rakonitz melletti Rousinov fatemploma. Számosabbak már a falvakban a fából épűlt harangtornyok, melyek azonban rendesen csekély nagyságúak, de jellemző alakúak, avagy a félig kőből, félig fából épűltek, a melyeknek magas, deszkából ácsolt felső rész fölé hegyes zsindelytető borúl, a minőket Nachod, Neustadt és Leitomischl környékén látni. Fából épűlt falusi házakat azonban még mindenfelé nagy számban találni, leginkább természetesen a hegyvidékeken, nevezetesen Jungbunzlau, Turnau, Kičin környékén, a königgrätzi kerületben a határszélen és a cseh-morva dombvidéken. De még a poděbradi síkságon, valamint Csehország déli és nyugati részein sem ritkák, ámbár ott már nagyon fogyatkozóban vannak. Ellenben a Königgrätz, Raudnitz és Kolin környékén lévő falvak többnyire kőházakból állnak, melyek sokszor nem csekély költséggel emelve, a szobákban egészen divatos berendezést s az udvaron is teljesen korszerű gazdasági eszközöket mutatnak föl úgy, hogy nemcsak a jómódnak, hanem a tetemes gazdasági haladásnak is tanújelei. Önként érthető azonban, hogy ezek eredetiségben koránsem mérkőzhetnek az ősi faépítményekkel.

A cseh faházak stílusa hosszú fejlődés eredménye és mindenesetre régibb, mint a mai épületek, a melyek nem valami tartós anyagból készűltek. Régebben nem ritkán alapjától kezdve fából építették föl az egész házat. Rendesen azonban alacsony kőfalat raknak alapúl, a melyre a többnyire faragott gerendákból összerótt faalkotmány kerűl. A gerendák közötti hézagokat (lišty) agyagba mártott szalmafonatokkal körűl csavart fa töltelékkel (zarážka), vagy mohával tömik (omši se) s aztán szecskával kevert agyaggal tapasztják be. Ha a faalkotmány korhadni kezd s meglazúl, vaskapcsokkal rójják egybe (dají se do kleští). Ha pedig valahol rothadni kezd, akkor az elrothadt, vagy szúette darabot kivágják (podvlíká se). Néha úgy az új, mint a régi falakat, a mint mondják, „bundával látják el” (dávají se „do kožichu”); vagyis azegybe rótt gerendák közé száraz bükkfa ékeket vernek, a falat vakolattal tapasztják meg, ezt elsimítják és megmeszelik, s az ilyen „bundás” ház aztán egészen olyan, mint a kőből épűlt. A falakra a tetőt vagy gerendázat nélkűl (na osla), a mi legegyszerűbb mód, vagy gerendára rakják. A gerendákat, melyekre az egész tető kerűl, Klattau és Taus körűl régi hagyományos néven lemezy-nek hívják. A tetőt a falvakban szalmával, vagy zsindelylyel födik. Közép és déli Csehországban a szalma a legfölső sortól (šár) egészen le a tető széléig ér, a mi nem valami szép alakot ád neki. A tabori kerületben Bechyň környékén, Veselí mellett (na blatech) és Teindles (Doudleby) táján a szalmát a háztető gerinczén összehajló két deszka szorítja le. Ezek a deszkák a gerincz fölötti végükön sajátszerű alakra (Teindlesnél lófej alakjára) vannak kifaragva s a csúcs fölött kötvék egymásba úgy, hogy mintegy szárnyakat alkotnak, a miért is némely vidéken csakugyan „szárnyak” (perutě), másutt meg villa (rohatina) a nevük.

Az éjszakkeleti és keleti vidékeken e szárnyakat nem látni, de itt a szalmafedél nem is ér le egészen a tető széleig, a mely, valamint az oldalsó szél is, zsindelylyel van födve. Ennek a szélnek a neve operek, vagy okolek, az oldalsó széleken lépcsőzetes sorokban fekvő szalmáé pedig záklasníky. A tető legfelső részére, a gerincz mindkét oldalán füvet raknak az első sor szalmára. Így van ez kivált nyugati és déli Csehországban. A ház tetején rendesen ott tenyésző kövi rózsának ez a bemohosodott fűréteg a természetes ágya.

A telek, melyet egy-egy parasztház az udvarával és melléképületeivel együtt (statek, živnost) elfoglal, rendesen négyszögű; s egyik vége a falu terére, vagy útczájára néz. A telken három épület van: az első a lakóház, melynek a homlokablakai előtt egy kis virágos kert van. A második épület a magtár (srub, sýpka), mely a lakóházzal egyközűen áll az udvar túlsó oldalán úgy, hogy e kettőt a kapu köti össze. A harmadik a csűr, hátúl az udvar végén az előbbiekkel keresztállásban. Ezen főbb épületek mellett, a háztelek kisebb, vagy nagyobb volta szerint még egyéb mellékhelyiségek és toldalékok is láthatók néhol, mint kamarák, juhakol és disznóól, hátrább a baromfiól s a kertben esetleg még egy szárító góré. Az istállókból kikerűlő trágyát az udvaron, az istálló ajtaja előtt hányják halomba. Kút is van, még pedig néhol gémes kút, az udvaron, vagy a kert mellett, a ház előtt, ha nem magában a kertben. A lakóház és a csűr közötti szöglet neve Pisek és Netolitz környékén zahata, és ebben a zugban mindenféle gazdasági eszköz áll. A háztelek mögött van a kert, melynek gyümölcsfáit fal vagy fakerítés védi. A csűr mögötti tér neve za humny vagy zahumenec. A sövényt fiatal erdei fácskákból, vagy vesszőkből fonják (plot ostávkový). Ilyen sövény keríti rendesen az ablakok előtti kertecskét, melyben a gazdasszony, vagy a ház leánya a szokásos zöldségneműeken kivűl rózsát, szegfüvet, zsályát, levendulát, mentát, rezedát s más effélét termeszt. Itt állnak a régi, vagy új szabású (Dzierzon-féle) méhkasok is; a ház homlokfalán pedig, az ablakok közt néha egész a tető csúcsáig felkúszó szőlőlugas terjeszkedik. Sövény helyett néhol kőoszlopok közé illesztett léczkerítést, vagy vízszintesen egymás fölé rakott (pod podlahový) s kifaragott, de nem igen vastag czölöpökből álló korlátot, ismét másutt ehhez hasonló, úgy nevezett palánkerítést (plaňka) látunk, mely két oldalra lejtő zsindelytetővel van fedve.

A háztelek e beosztásától némileg eltérnek a régibb s így nagyobb részt fából való gazdasági épületek keleti Csehországban és a morva határ melletti felföldön. E paraszt jószágok zártabbak, minthogy egyes épületeik szorosabb kapcsolatban állnak egymással. Ennek következtében a közbe zárt udvar is kisebb és gyakran négyzet alakú. A lakóházat, melynek ablakai itt néha nem a falu terére, vagy útczájára nyílnak, hanem a szűk udvarra, itt is rendesen fából ácsolt kapu köti össze a magtárral, vagy a köteles részre szorított családtagok chalupájával, a melyhez az istállók és ólak csatlakoznak s ezek között külön kis istálló a gazdánál tartásban lévő állami ló számára. A hol ilyen chalupa is van a telken, ott a magtár a kapu mögött áll keresztben; míg ha a magtár egyközűen áll a lakóházzal, akkor a telket hátúl a kapuval egyközű pajta (podstájí) zárja be, melynek az ajtaja szemben áll a főkapuval és a ház mögötti földekre nyílik. A pajta padlásán (seník) tartják közönségesen a szénát. Az ilyen szorosan körűlzárt beltelek mögött bizonyos távolságban áll, egy-két magas fa árnyékában a csűr, melyet a reá borúló hárs- vagy kőrisfa terebélyes lombja tűzvész ellen is oltalmaz. A kapunak, mely előtt sokszor szintén terebélyes nagy fa áll, még pedig rendesen hárs, két bejárata van, egy nagyobb a kocsik és egy kisebb a gyalogosok számára. Amaz a tulajdonképeni kapu, tehát a bálványai is fából vannak és a teteje zsindelylyel van födve. Fakeretű kapuknál, a melyek különben szintén ily ketté osztottak, a két kapubálványban jobbra és balra egy-egy fülkében Szent Flórián és a Boldogságos Szűz szobra, vagy a ház építőjének védszentjeé látható.

Falusi ház déli Csehországban (Zaluži).
Lewý Antaltól

A magtár, vagy csűr (srub) igen régi eredetű része a háztájnak. A régi szlávok háborús időben mentsvárúl is használták. A cseh gazdaságokban is hasonló czélja volt. Kamaráiban, melyeknek ablakok helyett csak keskeny, a chodoknál egészen lőrés alakú nyílásaik vannak, tartja a gazda gabona- és lisztkészletét, a füstölt húst, aszalt gyümölcsöt és ládákban, szekrényekben jobbféle ruhaneműjét, a magtár alatti pinczében (loch) pedig a burgonyáját. Az Iser-vidéken kőoszlopokon nyugvó ereszes magtárakat látni, melyek alatt a baromfi és a sertések is tanyáznak. A chodoknál régebben gyakran egybe építették a magtárt a lakóházzal úgy, hogy ennek homlokzatában állott lakószoba előtt, melynek ilyenkor természetesen nem az útczára nyíltak az ablakai. A magtárba rendesen az udvar felől kivűlről egy falépcső vezet előbb egy sajátszerű oszlopokon nyugvó tornáczra (keleti Csehországban ennek a neve besídka), melyről aztán a kamarákba (rendesen kettőbe) nyílnak az ajtók. Ezeken Istenáldását kérő nyomtatott imádságok vannak fölragasztva. Hogy a magtárt tűzvész ellen jobban megvédjék, itt-ott agyaggal tapasztják be a falát s ezért lepenec-nek is hívják. A fából épűlt magtárak és nevük, a srub is, mind ritkábbak már ma; ezek helyett falazott csűröket és pajtákat építenek (sejpka, sklep, vagy špejchar).

A fa pajtának rendesen magas kapuja van, mely az ácsolt falak fölé emelkedik s ezzel áttöri a magas tetőzetet. A pajta alaprajza többnyire hosszúkás négyszög, melynek azonban a keskenyebb oldalai keleti és éjszaki Csehországban, Starkenbach környékén sokszor kerekre, vagy háromszögletűre vannak kitoldva, mely utóbbi esetben az alaprajz nyolczszög alakú. A hosszabb oldalain egymással szemben van a két kapu, melyek egyike az udvarra, másika meg egyenesen ki a földekre nyílik. Rendesen csak egy szérű (humno, mlat) van, ritkán kettő. A szérűtől jobbra és balra hambárok (párna, párník, přístodůlka) vannak, melyek alacsony deszkafallal (záteň, oploteň) választvák el egymástól. A szérű és a hambárok fölött padlás van, melyen ép úgy, mint a hambárokban, gabonát, szénát, szalmát tartanak. Ezt a beosztást látni nagyban és egészben az újabb, kőből, vagy téglából épített pajtáknál is.

Faház Turnau környékén.
Prousek Jánostól

Végezetűl még a lakóházról, még pedig először is a faházról kell kissé behatóbban szólnunk. Ez rendesen földszíntes, éjszakon azonban elég gyakran egyemeletes is, általában festetlen, vagy legfölebb fehérre van meszelve. Csak itt-ott meszelik, mint a cseh Jeschken-vidéken, vagy Turnau felé valami tartósabb színűre. A háznak az udvarra néző hosszabb oldalán alacsony, falazott, lapos kövekkel kirakott, emeltebb tornácz húzódik (zásep, násep, záhrobek, zábřeží, záprseň, zástěnek), mely a ház ajtajához és az istállókhoz vezet. Ez a tornácz néha az elején, a kaputól a ház homlokfaláig húzódó alacsony deszkafallal van ellátva úgy, hogy mintegy földszínti erkélyt (pavlač) alkot. Fölötte néha valóságos erkély is emelkedik, melynek egykor igen csínos mennyezete és oszlopocskái vannak. Ezek faragványai a falusi ácsmestereknek nemcsak ügyességéről, hanem jó ízléséről is tanúskodnak. Az oszlopok közt néhol félkörívek húzódnak, melyek szintén fából vannak faragva. Az erkély, mint a cseh ház jellemző része, nemcsak a tornácz fölött, hanem az épület egyéb részein, vagy a tetőre támaszkodó és erős oszlopokon nyugvó melléképület (výstupek) és a magtár előtt látható.

Nem kevésbbé jellemző része a cseh faháznak a homlokpajzs (štít, a tabori kerületben bedro, nyugati Csehországban peření, legtöbb helyütt pedig lomenice). Ezen mulatják ki az ácsok leginkább ügyességüket és ízlésüket. A legszebb díszítésű homlokpajzsok a régi házakon találhatók. Keresztléczek több mezőre osztják e pajzsot; e mezőket pedig megint arányos távolságú függőleges, vagy sugarakként elágazó rovátkok tagolják, melyek ívekkel, vagy egyszerű fejekben végződő oszlopocskákkal díszítvék, vagy a pajzs fölszínéből kiálló, fogas szélű hézagok (úgy nevezett csipkék, krajky) adnak e homlokdísznek festői tekintetet. A pajzs legfelső részén a deszkába vágott szív, vagy csillag, néhol kehely, vagy madár alakú bemetszések is emelik változatosságát.

A ház ormát ép úgy, mint az egész házat, vagy egyáltalán nem, vagy pedig azzal együtt fehérre meszelik. Ily esetben némely vidéken az említett réseket feketére, az ablakrámákat pedig világoskékre festik. E rámák vagy egészen egyszerűek, vagy festett virágokkal díszítvék. Az orompajzs fölött a tetőgerinczből rendesen egy kis zsindelyes ernyő nyúlik előre, melynek kabřinec, kukla, kabelka a neve. Fölötte van a makovice (mákvirág) nevű tetőbokréta, a melyet itt-ott kehely, vagy szélvitorla (vrzátko) helyettesít.

A homlokernyő alsó részén, a belseje felé egy deszka (záklopa) van, a mely emléktáblául szolgál. Ezen valami jámbor mondást látni, vagy azt, hogy ki és mikor építette a házat. Ilyen fölíratos, festett virággal, vagy egyéb díszítéssel ellátott ernyőket a főépületen kivűl gyakran a magtáron is látni, a pajtán azonban soha sem. Vannak azonban, kivált Közép-Csehország újabb házain ilyen tetőernyő nélkűli oromfalak is.

Az ernyő alatt őszszel a falusiak berkenyét aggatnak föl, hogy a fagy megpuhítsa. A tabori kerületben, Bechyň környékén és a vele szomszédos vidéken is Bertalan napján (aug. 26.) berkenye-koszorút akasztanak a ház ormára, mely a következő év Bertalan napjáig függ ott, s akkor ismét újjal váltják föl. Ez a szokás azon a legendán alapúl, hogy a szent apostol, miután megnyúzták, eltűnt, s mikor fölkutatására parancsot adtak azzal a hozzávetéssel, hogy azon a házon, a hol rejtőzik, piros koszorút akaszszanak ki, egyszerre valamennyi ház oromkoszorúja piros lett. A cseh paraszt azon törekvése, hogy a háza homlokcsúcsát mentűl díszesebbé tegye, az újabb kőépületeken is meglátszik, s e részben érdekes megfigyelni, hogy itt-ott példáúl Veseli környékén (na blatech), az eredeti faházak díszítési elemeit a kőfalra is átviszik.

Szalagos koszorúk, félig kidomborodó és sajátszerű alakú oszlopocskák, keresztek, szívek, lóhere-levelek, kakas és más efféle díszítmények fölrakott vakolatból kidolgozva és fehérre meszelve, vagy élénk, tarka színekre festve, alkotják úgy a lakóház, mint a magtár (srub) orompajzsának ékítését, a mely utóbbi rendesen keskenyebb és magasabb is a lakóháznál. Tetőernyő a falazott házakon nem igen van, és a rajta lévő föliratos deszkát a falba illesztett kőlap pótolja, melyen berótt és aranyozott betűk hírdetik, mely házaspár és mikor építette az udvarházat.

Parasztszoba éjszakkeleti Csehországban.
Lewý Antaltól

S most lépjünk a lakóházba. A pitvarajtó vagy egy, vagy két szárnyú, melynek az alsó része (branka, korlát) nappal is kallantyúval, vagy hurokkal van beakasztva, hogy a baromfi az udvarról be ne mehessen a pitvarba. A pitvar küszöbére néhol kis patkókat szögeznek, hogy azokkal a házat a boszorkányok ellen védjék, vagy azért, „hogy el ne távozzék a ház szerencséje”.

A pitvarból (síň, Taus körűl dům) falépcső visz a padlásra (půda, ponebí, hůra),a hol csépek, sarlók, kaszák, a kémény mögött rokkák hevernek, s hol szénát, szalmát is tartanak. A padlás fölött rendesen még egy rekesz szokott lenni, mint a pajtában (hambalka), a mely, ha a tető szilárd szerkezetű és nem engedi átszűrődni a nedvességet, gabonatartóúl is szolgál (podlážka). Régi házakban a padláson még egy külön rejtekhely is szokott lenni, a minőre még a múlt század porosz háborúi idején szükség is volt. Két, vagy három fölemelhető henger födi el e rejteknek a nyílását.

A konyha a pitvarajtóval szemközt nyílik. Ebből az az eredetileg „fekete”, vagyis füstös konyhából fűtik a sütőkemenczét, innen fűtötték ezen kivűl a kályhát is. Itt van épen a kémény alatt az ősi tűzhely, vagy az újabb divatú takaréktűzhely is, a melyen nyáron főznek. Néhol a „fekete” konyhát már takarosabb és lakhatóbb helyiség, úgy nevezett olasz konyha (šperovaná, vlaská kuchyně) váltotta föl. A pitvarban van a pincze (loch, vagy jáma) csapóajtaja is, némely helyütt azonban a kamrából járnak le a pinczébe.

A pitvarból a jobbra eső ajtón jutunk a lakószobába. Ez ajtó fölött a három napkeleti király neveinek kezdőbetűi olvashatók. A faház szobájának (světnice, sednice, seknice, sence) vagy az egész fala, vagy csak a falnak az oszlopgerendák közti része van fehérre meszelve, maguk az oszlopok pedig itt-ott, mint pl. Jičin táján, fenyűmázzal vannak bevonva. A mennyezet rendesen nem igen magas és faragatlan, vagy négyszögűre faragott gerendákból (půvalkový, povalový strop) van összeróva, a melyeket néha vérrel festenek meg, vagy pedig, miután fenyűkorommal befeketítették, fényesre csiszolják a lapjaikat. Az egész mennyezet hoszszában, az ajtótól az ablakokig a mestergerenda húzódik végig; azon tartják a kisebb szerszámokat, vésőt, árakat, borotvát s egy-két könyvet is.

Az ajtó mellett függ a szenteltvíz-tartó és az olvasó. A belépőtől balra volt régebben, nyugati és déli Csehországban pedig még ma is ott van egy kisebb tűzpadka, a melyen télen fenyő-fáklya (kocoury, louče) égett s az világította meg a szobát. Más vidékeken, – így délen, nyugaton és éjszakon az Iser mentén, – ezt egy vasserpenyő pótolta, mely a szoba közepén lógott a mennyezetről, s abban világítóúl fenyűszálkák égtek, melyeknek füstje a mennyezet egy nyílásán át ment ki és a padláson oszlott el, vagy pedig külön fakéményen szállt ki. A széndarabkák a padlón álló tálba, vagy vizes dézsába hullottak le. Ma a szobának az ajtótól balra eső egész falát a fűtő- és a sütő-kemencze foglalja el. A katlannal és padkával ellátott cserépkályha fölött a tető alatti léczekről szárításra fölaggatott fehérnemű és ruhadarabok lógnak. A szálláson lévő katona számára külön léczet tartanak. Az ajtótól jobbra rendesen a pohárszék (police, suden) áll az edényekkel. A falon függ a tálas-polcz, tarka festésű tányérokkal, poharakkal és korsókkal megrakva. Alatta külön helyen az az edény, a melyben a gyermekágyas asszonynak a metéltes tyúklevest vinni szokás. A jobb oldali szögletben áll a kecskelábú asztal, mely régebben közönségesen keményfából volt és alúl lábdeszkával volt ellátva. Fölötte a mennyezetről tojáshéjból és színes papirosból szerkesztett galambocska lebeg. Az asztal mögött néhol egy háromszögletű szekrényt látni a sarokba illesztve (ez a koutnice), melyben a háztulajdonos az iratait tartja. Ennél a fő asztalnál ül karácsony estéjén a gazda egész háznépével az ünnepi lakomához, míg máskor esetleg más asztalnál is étkeznek.

Egy cseh chalupa belseje.
Schmoranz Józseftől

Az asztal fölötti falon a szögletben s egyebütt is rendesen több kép függ, még pedig részben újabb és régi kőnyomatok, vagy a Szent Háromság, Szent Venczel és más szentek üvegre festett kezdetleges ábrázolatai. A képek mögé a nép virágvasárnapi barkagalyakat dugdos, alájuk pedig, vagy az ablakokba, melyekben rozmaring, bazsalikom, hónapos rózsák és egyéb virágok díszlenek, aggatják az úrnapi körmeneten megszentelt koszorúkat, hogy velük a házat villámcsapás – „az Úr követe” – ellen oltalmazzák. Az asztal mögött a szögletben és a fal hoszszában karos padok és néha igen szépen faragott karú székek állnak. A többi bútorzatból még kiválóan említendők az ágyak, melyek fölé régebben gyakran oszlopokon álló deszkamennyezet borúlt. A gyermekágyas asszony fekvőhelyét hímzett kárpitokkal, vagy lepedőkkel (prostěradla) volt szokás befüggönyözni. Ide tartoznak még a szekrények és ládák, a melyek azonban gyakran a ház, vagy a pajta kamrájában állanak.

Az egész bútorzat, főleg a ládák, szekrények, ágyak, bölcsők, valamint a tálas-polcz és az ablaktáblák, sőt néhol a székek is dús festéssel vannak ékítve. E díszítésben a falusi asztalosok nem csekély ügyességre tettek szert és gyakran igen jó ízlést tanúsítanak a színes virágok, különösen tulipánok, rózsák, koszorúk, gyümölcs- és madár-alakok és más díszítő elemek alkalmazásában, melyek vagy egészen naív eredetiségűek, vagy a czopf- és barokk stílus modorára vallanak. A bútordarabra nem ritkán a készítés évszáma is oda van az ékítmények közé festve, sőt egyes drágább szekrényeken virágok füzérei közepette valamely szent, a Szűzanya, vagy Szent Anna képe is látható. Ilyen régibb festett bútorokat kivált éjszaki és keleti Csehországban látni még, a hol a festések gazdag változatossága általában fölűlmúlja a déli csehországiakét.

A szoba mellett rendesen egy szobácska (světnička, sednička, přístěnek, výstupek), vagy néha kamra (komora) van, a melyben nincs kályha és néha deszka padló sincs. Ebben ágyak, ládák s apróbb edénynemű állanak. A kamara különben többnyire a szobával szemközt a másik oldalon van, sőt néha két ily, többnyire ablak nélküli helyiség is szolgál hasonló czélokra, mint a szobácska. Néha inkább csak éléskamráúl szolgál, míg másutt (így e jičini kerületben) egész takaros kis szobáúl rendezik be. Keleti Csehországban rendesen ki van falazva és kamenice a neve. Ebben tartja a gazdasszony a tejet. Nyugaton sklep-nek hívják, jóllehet nem bolthajtásos, hanem csak erős tölgyfa gerendázattal van födve, a melyet néha még vastag agyagréteg is véd a tűzveszedelem ellen. E kamrából a szecskás kamrába, onnan pedig az istállókba nyílik az ajtó, melyek közűl első a lóistálló, az után következik a teheneké s végűl még, ha van, a juhakol.

Hasonló beosztásúak az újabb, kőből, vagy téglából épűlt házak is. Szobáik, melyek gyakran festett falúak, természetesen kényelmesebbek, de sok olyasminek híjjával vannak, a mi a régibb parasztházak szobáiban jellemzően érdekes volt. Ez újabb falusi gazdaságokon meglátszik, mekkorát haladt a legutóbbi időkben a cseh paraszt. Minden korszerűbb, a mit bennük látunk; udvaraikon számos egészen új gazdasági gép áll, s melléképületeik is czélszerűbbek. Némely vidéken, pl. Königgrätz, Kolin, Radnitz környékén akárhány oly parasztházat látni, melynek berendezése bármely városi házéval vetekedhetik. Nagyobb udvarházakban még zongorát, a falakon egy-egy jó aczélmetszetet is találni kétes értékű olajnyomatok mellett, sőt gazdasági, politikai és szépirodalmi művekből álló s elég csínos kis könyvtár sem valami nagy ritkaság.

A cseh parasztbirtokokon az élet még mindig családias bensőségű. A cselédség a gazdát hospodář-nak, a gazdasszonyt hospodyně-nek hívja, de elég gyakran hallani még a bizalmasabb pantáta és panímáma (apámuram, anyámasszony) megszólítást is. A köteles részre korlátolt öreg családtag vagy az új gazda családjában él, vagy külön házikóban, melynek chaloupka, výměnek a neve. Az is megesik, hogy a gazda fi- és nőtestvérei, a kiknek a jószágra táblázott örökrészük van, az ő családjával együtt laknak, a míg egyébként nem önállósítják magukat; az ilyen meglehetősen számos tagú család aztán még teljesen az ősi cseh családközösséghez hasonlít.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem