Ős kőkorszak (palaeolith kor).
Ős kőkorszak (palaeolith kor).
A földkéregnek özönvízkori alakúlatai, a homok, a kavics, az agyag és a lősz, melyekben az emberi élet nyomai elő szoktak fordúlni, Csehországban meglehetősen el vannak terjedve; ezek mellett, kivált déli Csehországban, eluviális alakúlatok is találkoznak. Olyan barlangok, melyek az özönvízkori embernek szolgáltak menedékhelyeiűl, s a melyekben ezért gyakran állati csontok mellett kőből és csontokból pattogtatott szerszámokra és fegyverekre is akadnak, Csehországban csak siluri és devoni mészkő sziklákban (példáúl Beraun és Prága között), továbbá gneisz közé ágyazott ős mészkőzetekben találhatók. E barlangok közt egy sincs nagy; többnyire csak hasadékok, melyeket a leszivárgó esővizek vájtak ki némileg tágasabbakká. a Wolynka völgyében Winterbergtől éjszakkeletre fekvő zuslawitzi (Sudslavice) ősmészkőzetben van két ilyen hasadék, melyekben emberi koponya-maradványok és kezdetleges készítmények mellett ezrével találtak özönvízkori állatcsontokat. Ezeknek a barlangoknak vegyes tartalma alkalmas arra, hogy ebből a távoli korból az éghajlatról, az állatvilág gazdagságáról s az emberek kezdetleges állapotáról tanúlságosan tájékoztasson bennünket.
Egyik ilyen barlanghasadékban az agyagiszap közt sarkvidéki és sarkvidék melléki állatok maradványai voltak, amazok a jégvilág, emezek a sivatagok állatországának képviselői. Mikor a jégkorszak vége felé e tájék legmagasabb hegyei, az 1.469 méternyi Arber (Javor), az 1.449 méternyi Rachel (Rocklan) és az 1.369 méter magas Kubani (Boubín) még jéggel és hóval voltak borítva, s a hómezők alsó határa körűlbelűl Winterbergnek a tengerszín fölötti magasságáig (673 méter) nyúlhatott le, nyoma sem volt még a Cseh-erdő hegység üde zöldjének, mert az alantabb elterűlő s a hótól megszabadúlt dombos vidék is csak sivatagszerű lehetett. Ennek a kornak egyes sivatagi növényei mind maig fenmaradtak Csehországban. A jég és hó széleinél tanyáztak, mint még ma is a magas éjszak tundráiban, a havasi egerek és a hófajdok, melyeket szibériai jégrókák, hölgymenyétek és hóbaglyok üldöztek. A lentebb fekvő vidéket viszont a sivatagi állatvilág népesítette be, úgy mint kis sivatagi lovak, ugró egerek, gözük, mezei egerek, éjszaki pelék és baglyázó nyúlak, a bozótokban rigók és más énekes madarak tanyáztak, a vizeken ludak és kacsák úszkáltak, s mind ezeket az állatokat egy kis kutyafajta, továbbá a közönséges róka, a kisebb fajú sivatagi róka, a görény, a menyét, aztán a sasok, sólymok és hollók üldözték. Bizonyára be-betörtek a hóbirodalom rablói az alantabb elterűlő vidékekre is, és viszont, hogy zsákmányt ragadjanak és azt a zuslawitzi mészkőszikla védett hasadékaiban és barlangjaiban fölemészszék. A négylábú rablók lakmározásából meghagyott csontok a barlang fenekén maradtak, a sziklafalakról pedig a baglyok ganaja húllott alá apró zsákmányaiknak megemésztetlen maradványaival együtt. Ilyen módon szaporodott föl idővel a csonthalmaz a barlangfenéken.
Színekben épen ilyen gazdag képet tár föl előttünk a másik, magasabban fekvő hasadék újabb özönvízkori mezőségi és erdei állatvilágának csontjaiban. Az örök hó eltűnt a tetőkről, s azzal együtt távoztak az éjszaksarki állatok is, melyek után nem sokára a sarkvidék melléki sivatagi állatok érkeztek éjszakkelet felé. Az alantabb fekvő tájakon elsőben is a fű- és cserjetenyészet kapott lábra; kisebb erdőségek támadtak. Ezek a változások kevésbbé voltak kedvezők az előbbi állatvilágra nézve; ellenben annál alkalmasabbak lettek a mezőségi állatok nagy növényevőinek elterjedésére, melyek aztán csakhamar egészen a Wolynka-völgybe is behatoltak; ezekkel együtt tűnik föl itt az ember is. Honnan érkezett, nem tudhatni. A mint később az erdőségek mind sűrűbbekké váltak, s leginkább lombos fákból álló erdőkké alakúltak, a nagy vastagbőrűek is elhagyták ezt a vidéket s az erdőket a valódi erdei állatvilág népesítette be. A mezőségi állatvilágból megjelennek itt kivált a mammuth, az orrszarvú, a nagy szarvasmarhák, az óriás szarvasok és egy nagyobb fajta ló; az özönvízkori erdei állatvilágból ide kerűltek: a bölény, a szarvas, a rénszarvas, a disznó, a mókus, az éti és a kerti pele, az erdei cziczkány és más erdei állatok, ezekkel jelennek meg üldözőik is, köztük néhány macskafaj, első sorban az oroszlán, a medvék, vad kutyák és nyestek. Ezeknek az állatoknak maradványait csak részben hordták össze a ragadozók ebbe a barlangba, nagyobb részüket az ember hurczolta oda, mert a csontoknak legnagyobb részét az ő keze törte volt széllyel. Az ember itten a rénszarvasra is vadászott.
Az orrszarvú-maradványokkal együtt talált emberi koponyatördékek szabályszerű alkotású, lapos domborúlatú falcsontokkal és nagyon erős fogazattal bíró kis koponyából származnak; olyan hosszas koponyából, mely a középkoponyához áll közel. Ennek a vad embernek pattogtatott tűzkőszerszámai voltak, de quarcitból és kovarczban gazdag calcitból is készített magának csákányhoz, lándzsához, vésőhöz és késhez hasonló eszközöket; ilyen szerszámokat azonban, kiváltképen pedig nyilat, lándzsát és tőrszerű fegyvereket a rénszarvasnak és a lónak széttörött csontjaiból is csinált magának, egyúttal a rénszarvas metszőfogait más állatok kisebb csonttöredékeivel vegyesen ékességűl is használta. Nagyon valószínű, hogy a rénszarvast ekkor már bekerített helyeken őrizték, a miben a juhászkutyához hasonló kutyafaj segédkezhetett az embernek. Érdekes tűzkő-szerszámokat, megmunkált rénszarvas- és orrszarvú-csontokat találtak agyag között a Rakonitz (Rakovnik) melletti Lubnán; ilyenek nyomai ismerhetők föl a Prága melletti Podbaba és Panenská özönvízkori agyagában is, a Jinonitz és Beraun melletti barlangokban, a Jičin melletti prachovi sziklákban, az Ussig és Türmitz melletti agyagban s néhány más helyen is. A soka emlegetett brüxi koponya, s valószínűleg még néhány más koponyalelet is, újabb időbeli eredetűek. Úgy látszik, ez az ember az özönvízkori időszak vége felé nemcsak Csehországnak, de általában Közép-Európának legtöbb folyamvölgyében el volt terjedve.
Az oroszlánnak s néhány más nagyobb macskafajnak e vidéken való kihaltával az özönvízi korszakot, vagyis az ős kőkort befejezettnek tekinthetjük. Azt, vajon az özönvízkori ember is, mint korának néhány állata, eltűnt-e e szélességi fokok alól, s helyébe más, haladottabb műveltségű ember lépett-e, manapság épen olyan kevéssé dönthetjük el, a mint azt sem mondhatjuk meg, hová tűnt volna amaz, s honnan kerűlt volna ide emez, és hol tanúlta meg a pattogtatott kőszerszámok kiköszörűlését, a mit már ismert a következő, vagyis az alluvialis korszak kezdetén.
