Éjszaknyugati Csehország. Laube Gusztávtól, fordította Katona Lajos
Éjszaknyugati Csehország.
Laube Gusztávtól, fordította Katona Lajos
Laube Gusztávtól, fordította Katona Lajos
A Ladwi-hegyről, Prága környékének e legmagasb pontjáról (356 m), jó messzire ellátni az országban, el egész a Középhegység bérczeiig, a hol a Wratni-gerincz és a Jeschken-lánczolat, melyek mögűl tiszta időben az Érczhegység, a Leipai kúphegyek, az Iser-, sőt az Óriáshegység is előcsillámlanak, nyugatról keletnek húzódó széles ívként vonnak határt a szem elé. A néző e határig tágas, szelíd hullámzatú térségen végtelen messzire terjedő, gondosan mívelt mezőségen legelteti szemét. Itt-ott egy-egy magában álló, nehány gyümölcsfától környezett falun, kis park övezte urasági kastélyon, egy-egy magános majoron, vagy magas kéményéből fekete füstöt pöfékelő czukorgyáron akad meg tekintete. Ugyanezek a képek tárúlnak elénk az ország fővárosába vezető vasútak mentén is. Csak a mint a vonat a számos folyamvölgyek valamelyikébe ereszkedik, olyankor alakúl a tájkép a rajta sűrűbben álló fák, egy-egy merészebb szirt, magaslaton álló templom, vagy barátságos kastély miatt nyájasabbá és festőibbé. Ép ezért a nyugati vasút, mely eleinte a Moldova mentén halad fölfelé, majd pedig a Beraun-völgyön fut tovább, jóval alkalmasabb arra, hogy kedvezőbb színben tárja az utazó elé Csehország tájszépségeit. Azonban ennek mentén is csak a hegység felé közeledtünkben válik a vidék mind bájosabbá, s csak egészen a hegyek lábánál élvezzük az elragadó táj teljes pompáját.
Prágától a Moldava- és az Elbe-völgyön át az ország határáig. Nagy kanyarúlattal fordúl a Holleschowitzi puszta köré a Moldava, miután ama gátak utolsóját is áttörte, melyek Prágában széles folyammá árasztva akadályozzák hullámait, ezzel nem csekély mértékben emelvén a száz tornyú tisztes város nagy szépségekben gazdag képének festőiségét. Mintha e kanyarúlattal azt a nagy küzdelmet akarná a folyó jelezni, a melybe neki a Podbaba melletti keskeny sziklakapu áttörése kerűlt. A meredek partok közt húzódó folyamvölgy oldalait Lieben és Troja között mezei lakok, szőlőkés gyümölcsöskertek díszítik, míg a túlsó oldalon a gyönyörű Bubentschi park terül el a lejtőségen. A mint azonban a folyó Podbaba régi tornya alatt éjszaknak kanyarodik, hirtelen komor, szinte sötét arczot ölt az idáig nyájas vidék. Kopár, rideg szirtfalak merednek mindkét oldalon, csak azon mellékvölgyek egyike-másika tár elénk barátságosabb képet, a melyekben a tájszépségek dolgában nem igen finnyás prágaiak nyári lakásaikat építgetik. A völgyön át számos kanyarúlatban kigyódzik a Moldava, mely itt előbbi tekintélyes nagyságát egészen elveszti, míg végre Kralupnál kilép a zordon szűk szorúlatból. Itt a vidék megint egészen más arczot vált. Míg balfelől a meredek hegyoldalak még mindig tovább folytatódnak s csak lassacskán hanyatlanak alább-alább, addig jobbkézt a folyam völgye széles síksággá tágúl ki, mely az ország két legnagyobb folyója közös munkájának eredményeűl tekintendő, minthogy átterjed egész a kelet felől jövő Elbe mentén húzódó lejtőségig. Kralup füstokádó kéményeivel és a pályaudvarán útra készen álló számos szénvonattal a schlani kőszénterület közelségét hirdeti, melylyel a nagy éjszaknyugati cseh iparkerületekbe Neratowitzon át vezető vasútvonal köti össze.
Raudnitz és a Říp-hegy (Georgsberg).
Lewý Antaltól
Kralup alatt a tekintélyes mühlhausi kastély és a gyönyörű weltrusi park előtt elhaladva, a Moldava Wepřeknél hirtelen keletnek fordúl, mintha a már messziről látszó Říp-hegy (459 méter) lökné félre magától. Terebélyes nyár- és fűzfáktól árnyalt ligeten át érkezik Melnikbe, hol a meredek sziklafal tövében, melynek tetején a karcsú magas tornyú gót székesegyházát messzire láttató város áll, a kelet felől jövő Elbével egyesűl s ezentúl ennek nevét viselve folytatja útját a Melnik vidékét híressé tevő szőlők alatt.
Alsó-Beřkowitz és Raudnitz között a folyamvölgy ismét szűkebbre szorúl. Az Elbe, minekutána a csínos Libochd és Wegstädtl előtt elhaladt, hirtelen kanyarúlattal délnyugatnak szegűl, széles körívben kerülve meg a Říp, vagy Georgsberg nevű sziklatömeg köré sorakozó dombvidéket. A Középhegységnek e messzire kitolt előőrse egész hatalmas tömegében áll előttünk, s ősrégi templomocskával koronázott tetejéről tág kilátás nyílik köröskörűl minden irányban. A monda szerint e hegy tetején állva vette birtokába Čech, a cseh nép őse, a raudnitzi herczeg czímét is viselő Lobkowitz herczeg tekintélyes kastélya alatt.
Raudnitzon túl az Elbe-völgy egészen a Középhegységig érő széles medenczévé tágúl ki, mely a kralupihoz hasonlóan szintén két folyó együttes műve, minthogy nyugat felől az Eger is ide foly. Az Elbe rézsút éjszak felé halad lapályos, fenyvesekkel, itt-ott komlóskertekkel és téres czukorrépa-földekkel beültetett tájon át, míg az ellenébe szegűlő Középhegység útját nem állja és egy darabra nyugati irányba nem kényszeríti. Már jóval előbb észrevehetők e hegység kimagaslóbb ormai, a vaskos Geltsch, a Kelch és a Rohnberg az egyik és a Kletschen-, a Milleschaui, meg a Radelstein-hegység a másik oldalon. A mint a Libochtól kezdve nyelvhatárúl szolgáló folyam a hegységhez érkezik, ezentúl és az Egernek beléje szakadásától kezdve egészen az ország határáig német nyelvterületen marad.
Leitmeritz.
Lewý Antaltól
A Középhegység lábánál ömlik az Elbébe az Eger. A két folyó találkozásánál fekszik Theresienstadt, egykori erősség, melynek puszta árkai és sánczai fölött egy nagy kaszárnya és egy karcsú templomtorony magaslanak ki. Az Elbe fölött Theresienstadtnál átvezető híd átkelve, a régi iskoláiról nevezetes Leitmeritz püspöki városba érünk. A háttérben a Radischken (543 méter) és a Kreuzberg (584 méter) közt félkörben sorakozó, fenyvesekkel borított Középhegységtől körűlvéve, gyümölcsös kertek és szőlők koszorújában áll a folyam jobb partjának lépcsőzetes fensíkján a város, kimagasló karcsú tornyaival és díszes épületeivel. Leitmeritz a csehországi városok közűl kiváló ódon házaktól, köztük a tisztes régi városházától szegélyezett nagy vásárterével, mely egyike az országban a legnagyobbaknak, s a rajta hetenként tartott nagy gabna- és gyümölcsvásárok az egész vidékre irányadók. Innen túl az Elbén való hajózás is mindinkább élénkűl, s e város már régóta egyike az Elbén folyó kereskedelem főbb gózcpontjainak.
Leitmeritznél kezdődik Csehország paradicsoma, a mint az Elbe-völgynek Lobositz és Tetschen közé eső részét nevezni szokás, s e vidék e nevet valóban teljesen meg is érdemli. Nem mintha az Elbe völgye a Rajna Bingen és Bonn közötti partjainak fönséges és nagyszabású tájképeihez hasonlókkal dicsekedhetnék; de vonzó kellem és bájosság tekintetében az itt elénk tárúló képek bátran vetélkedhetnek ama híres és sokat dicsőített vidék szépségeivel.
Leitmeritz után még egy darabig nyugatnak tart az Elbe, míg az élénk iparú nyájas Lobositz városkánál hirtelen éjszak felé nem kanyarodik, hogy a Középhegységen áttörjön. Két hatalmas oszlopként magaslik az Elbe kapujának jobb és bal szárnyán Nagy-Tschernoseknél a Radobil (398 méter) és a Lobosch (572 méter) kúpja. Közöttük az Elbe gneisz- és amfibol-kőzetből álló omladékon át vágott magának útat, mely omladvány egykor bizonyára az Érczhegységből kerűlt ide. Általában igen sok érdekes látnivalója akad itt a geologusnak, a ki az Elbe-völgyön jártában ugyancsak gyakran előszedheti kalapácsát. Miután a folyó nagy nehezen átszakította ama szőlőkkel beültetett halmokat, melyeken a híres tschernoseki bor terem, a völgy ismét kitágúl s elénk tárúl a nyájas falvakkal és majorságokkal mosolygó Libochowani katlan, melyet éjszakon a Deblik (458 méter) és a Scheiberg (362 méter) kúpjai zárnak be. Ezentúl Aussigig az Elbe ismét magashegyek közé szorúl, melyeken erdők és szőlők váltakoznak, festői képekkel élénkítvén a partokat. E tájon és gyümölcsös ligetek közt fészkelő kedves falucskákon át vezet útunk, – mert az Elbe-völgy egész Éjszak-Németországnak gyümölcsös kamrája. Most azonban igazi rajnavidéki tájkép tárúl elénk. Az 585 méter magas Wostray meredek lejtője alatt egy, az Elbe völgyéből hirtelen felszökkenő phonolith-sziklán áll az elég jó karban levő Schreckenstein várrom. Mielőtt azonban ide érnénk, a balparton messzire kimeredő Workotsch, vagy Ziegenrücken nevű szirtnek fésű szabású zordon kőszálai kapják meg figyelmünket. Odább az Elbe kettős hídja és a vasúti töltés mögött Aussig háztetői tünedeznek föl előttünk. Néhanapján százával is állomásoznak itt a barnaszénnel rakodó dereglyék. Általában véve csak itt nyerünk igazi fogalmat arról az élénk forgalomról, melynek útjáúl az Elbe szolgál. E folyó ugyan föl egész Melnikig hajózható, s kompok és gőzösök egész Leitmeritzig járnak rajta, sőt lánczhajózással egész Prágáig is; azonban a barnaszén-medencze és a nagy ipartelepek közelében való kedvező fekvésénél fogva, melyek az Érczhegység hoszszában húzódnak, mégis Aussig, e különben szintén élénk iparú s a monarchia egyik legnagyobb kémiai gyárával bíró város, vált az elbei hajózás egyik legnevezetesb góczpontjává.
Az Elbe völgye Aussignál és a Schreckenstein.
Lewý Antaltól
Folytassuk az Elbe mentén útunkat. A Ziegenbergnek (379 méter) Wesseln mellett meredeken a folyamig érő sziklafalai ismét a Rajna vidékéhez hasonlítanak; azután a Lechenberg (456 méter) és a Zinkensteind (684 méter) erdőborította magaslatai köszöntgetnek jobb felől le a völgybe, s a mint a számos szép fekvésű helységen át e hegyek előtt elhaladtunk, az alsó-welhottni völgy hátteréből a Sperlingstein három ágú hatalmas sziklacsúcsa integet felénk.
Innen nem messzire az Elbe már áttört a csehországi középhegységen. A völgy kiszélesedik, s a háttérben maradó meredek sziklafalak előtt, melyek a folyónak újabb munkát adtak, egy homokkőszirten a tekintélyes Tetschen kastély tűnik elénk, míg a hegy lábánál gyönyörű park terűl el. A Pfaffenberg hegyes kúpja alatt a folyó bal partján Bodenbach, e jókora gyárváros terjeszkedik, a vasúti nagy határállomás téres pályaudvarával Bodenbachot egy, a vasúti közlekedésnek szolgáló kőhíd, meg egy közforgalomra való lánczhíd köti össze Tetschennel, melyet a folyamon lefelé érkező elől a kastély eltakar. E város is nevezetes kereskedelmi góczponttá fejlődött, nevezetesen az újabb időben valamivel alább, a folyamparton keletkezett Laube forgalmi állomás miatt, minthogy ez az éjszaki Csehország iparkerületeibe vezető Polzen-völgy torkolatánál fekszik.
Előttünk most az Elbe-menti homokkőhegység áll, melynek meredek falai mindenütt sötét fenyvesekből emelkednek ki. Évezredes munkával vágott ezen keresztűl magának útat az Elbe, a melynek medre, a mint a Laubeból Obergrundba vezető utolsó híd alatt a tetscheni völgykatlant elhagyja, tetemesen megszűkűl. A függőlegesen meredő, oszlopokká és fogakká szaggatott kétoldali homokkőfalak alig engednek a folyampartokon annyi helyet, a hol a szász államvasút sínjei épen csak elférnek. Tiszta és takaros házak simúlnak szétszórtan a sziklafalak oldalaihoz, vagy állnak itt-ott a tetőkön. A bal parton sziklafalak közé ékelt Niedergrund falun kevéssel alúl a folyón állomásozó őrhajó az ország határát jelzi, míg a jobb parton, a Kamnitz-völgy bejáratánál Herrnskretschen derék kastélya áll, melytől nem messzire az itt keletnek kanyarodó országhatár elhagyja az Elbét.
A csehországi Érczhegység. Az Elbe Bodenbach melletti szorosától délnyugati irányban a Fichtel-hegységig húzódik s tőle az Eger melletti Schönbach-völgyben válik el az Érczhegység 140 kilométernyi lánczolata, mely délkelet felé meredeken hanyatlik alá, éjszaknyugatnak ellenben lassú lejtéssel megy át a középfelnémet síkságba. A hegység aránytalan alkotásával együtt jár, hogy gerinczvonala a délkeleti, Csehország felé néző lejtőhöz jóval közelebb esik, mint az éjszakihoz. E gerincz csak kevés ponton emelkedik 1000 méternél magasabbra. Legmagasb emelkedései keleti részében a Nollendorfi hegy (701 méter), a Schauplatz (792 méter), a Mückenthürmchen (806 méter), a Zinnwald (873 méter), a Bornhau (911 méter), a Wieselstein (956 méer), a Bernstein (921 méter); a nyugatiban pedig a Kupferhübel (908 méter), a Keilberg (1.244 méter), a Gottesgab melletti Spitzberg (1.111 méter), a Joachimsthal melletti Plessberg (1.027 méter),a Peindlberg (974 méter), a Muckenbil (949 méter) és a Schönbach melletti Hohenstein (771 méter). A mint e sorozatból látható, az Érczhegység csúcsai kelet felől a Keilberg irányában emelkednek, ettől nyugatnak pedig alább szállanak.
Mint az Alpesek vidékén kivűl eső összes, kristályos palákból álló hegységeknek, úgy ennek a gerinczvonala is szelid hajlású. A kimagaslóbb csúcsok kúpalakúan emelkednek a hegyhát fölé, miért is a déli oldalról nézve tekintélyesen kiválnak, míg ellenben éjszakról nem igen tetszenek föl. A hegység ez aránytalan alkotásával egyúttal egész jellegének egy nevezetes vonása is összefügg. Minthogy azország határa nem a gerinczvonallal együtt, hanem valamivel éjszakabbra, többszörösen begörbűlő alakban halad, az Érczhegységnek magasb és tájképileg szebb része Csehországba esik.
Az Elbe völgye Tetschen-Bodenbachnál.
Lewý Antaltól
A Komotau és Klösterle közötti darabja kivételével, a hol már az elővidéke is 350 méternyi magasságú, s ennek következtében az itt csak 750 méternyi hegység majdnem a domblánczolat színét ölti, legkeletibb részében, miután az Elbe és Kulm között hozzája egészen közel érő elbei homokkőhegységtől és középhegységtől elvált, tekintélyes és szépen tagozott hegylánczczá emelkedik, s ilyenűl áll előttünk nyugati részében is, egészen Schönbach melletti hegyrajzi határáig. A hegység bástyáját mindenütt harántvölgyek szeldelik át, melyek mélyen és keskenyen vágódván be, szorosszerű és többnyire komorabb jellegűek, mint Csehország többi hegységeinek völgyei; de e mellett egyúttal nagyobb tájszépséggel dicsekedhetnek ezeknél. Közűlök számos nem a gerinczmagasságnál végződik, mint vélhetnők; a víz szakadatlan munkája, melynek létüket köszönik, lassanként a vízválasztón túl is kiterjesztette vonalukat. De mindössze csak két oly pont ismeretes e sorok írója előtt, melyekről részben fekvésüknél, részben azonban az emberi kéz hozzájárúlt munkája folytán a vizek egyszerre mind Cseh-, mind Szászország felé futnak. Völgyei, valamint gerinczének szépen kiemelkedő csúcsai és az egész lejtőséget sűrűn borító sötét fenyvesek révén a hegység délkeleti oldala általában igen vonzó tekintetű. Érdekességét még növelik a lábainál elterűlő csínos helységek, az elődombokon álló tekintélyes urasági lakok és ódon színezetű várromok a sötétzöld erdök ölében, valamint a rétek és mezők üde szőnyegén mindenfelé szétszórt falvak, melyek a hegyhátra is felkúsznak. Ilyenformán az Érczhegység Kulm és Komotau közt, kivált pedig Karlsbad környékén, a hol a Keilberg hatalmas kupolája büszkén emelkedik ki a többi hegy közűl, igen szép látványt nyújt.
Más felől a gerinczvonalukkal Csehország felé nyomúló összes magaslatok tetejéről is a legszebb kilátás kinálkozik a tövükben elterűlő áldott vidékre, s a kedvező hatás, melyet e látvány kelt, csak fokozódik az éjszaknyugati oldalnak a délkeletivel való éles ellentétessége által. Ez irányban ugyanis tekintetünk a végtelen, egyhangú fensíkon csupa szétszórt ház és helység fölött kalandozik, melyek még derűlt, napfényes időben is szinte komor hangúlatot keltenek a nézőben.
A hegység tájképileg szebb és dúsabb változatosságú fele tehát kétségtelenűl Csehországra esik, azonban a túlsó oldal lakossága viszont egyéb tekintetben mondható szerencsésebbnek és kedvezőbb helyzetűnek. Míg ugyanis a hegyek vízerei a csehországi oldalon gyors futással sietnek völgy felé: addig a másikoldalon a lassúbb ömlésűek, ennek folytán bővebb áradattá gyűlemlenek s mentükben az iparnak száz meg száz kisebb-nagyobb telepe sorakozik melléjök föl egészen az ország határáig. Míg a cseh oldalon csak óriási nehézséggel és költséggel lehetett a hegyekre vasútakat építeni: addig Szászország jóval számosabb helyen följutott már velök a legfelső magaslatokig is; míg továbbá itt, a széles fensíkon sűrű tömegekben, jókora városokba és nagy falvakba telepedve lakik a népesség, mely a baromtenyésztésnek és földmívelésnek még mindig elég jövedelmező keresetágaiból él: addig a cseh oldalon a talaj alakúlata ugyancsak megnehezíti a föld állandó birtokba vételét s a helységeknek rajta való megtelepítését és a népességnek verejtékes munkájával kell a mostoha hegyoldalak rideg földjétől szűk élelmét elhódítania.
Részlet Graupenből.
Lewý Antaltól
Az Érczhegység éghajlata olyan, mint az erdős hegységeké általában. Nyáron a magaslatok fölött hüvös, balzsamos fenyőillattal telített szellők lengedeznek. Hanem a többnyire nyugati szelek által okozott gyakori esőzések és ködök tetemesen csökkenthetik is a nyári idő kellemeit, s a hegység legmagasb pontjain nem ritkán ez évszakban is elég zord idő jár. A tavasz és ősz igen rövid ideig tart, télen át fölötte sok hó esik, de a nagyon szigorú tél ritka. A magasb hegyvidéknek átlagos évi hőmérséklete a déli Skandinávián és Éjszak-Skótországon át húzódó hőegyenlőségi vonallal (isothermával) egyezik. S valóban hasonlít is az Érczhegység vidéke déli Svédországéhoz, természetesen az itteni számos tó és erratikus képződmények nélkűl. De zordonsága mellett is egészséges az Érczhegység éghajlata; e mellett tanúskodik lakóinak csekély halandósági aránya.
Az Érczhegység tömege kristályos palákból áll. Kelet felől nyugatnak haladólag a régibb, tovább is terjedő gneiszokra csillám- és ősagyagpala következik. Két hatalmas, kristályos tömegkőzetből álló réteg, a Graupen és Niklasberg közötti porphyr- és a neudeki gránittelep vágja át keresztben az egész hegység hosszanti falát. Egyéb, még benne előfordúló kőzetek nem fontosak, kivéve a tömör homokkövet, mely kelet felől egy darabra még a gneiszok fölé torlódik. Az őskori kristályos palákban többféle ércz fészkel, így ezüst, nikel, kobalt, uran, réz, vas, ón, ólom és még mások, melyek azokban erek, tuskók és rétegek alakjában levén elterjedve, a hegységnek nemcsak elnevezésére, hanem benépesedésére is okúl szolgáltak. Sajnos azonban, hogy ma már az ércztelepek kiaknázása korántsem oly jövedelmező, mint valaha, és e telepek közűl ma már nem egy egészen ki is merűlt, úgy, hogy az egykor e tájon oly élénk bányaművelés napjainkban már majdnem teljesen elenyésző félen van.
Sajátszerű jelenségeiűl említendők e hegységnek a gerinczén lévő kiterjedt morotvák, a melyek szivacshoz hasonlón fölszívják és magukban tartják egy ideig a csapadékok vizét s csak lassacskán juttatják belőle a fölösleget a völgyeknek, ekként tehát az Érczhegység patakjainak és folyóinak állandó víztartóiúl szolgálnak. E mocsári és vizenyős réti növényekkel, meg a mocsári törpe fenyő kékeszöld bokraival benőtt területek legszebb nyári időben is meglehetősen sivár és szomorú tekintetűek. De annál becsesebb kincs az Érczhegység szegény lakosságára nézve az itt termő tőzeg.
Emberi lakóhelyekkel sűrűn meg van az Érczhegység föl egész a tetejéig szállva. Gottesgab, Közép-Európa legmagasb fekvésű városa, 1.028 méternyire van a tenger színe fölött. A hegység városai két alapterv szerint építvék. Ugyanis vagy egy-egy völgy két fala hoszszában húzódnak házaik, mint pl. Joachimsthalban és Graupenben, vagy pedig szabályos terv szerint helyezvék el akképen, hogy egy nagy, négyszögű középső térre torkolló utczákban sorakoznak. A falvak építkezése már a hegylakó szabadságvágyát árúlja el a házak és tanyák szabálytalan, sokszor jókora területen való szétszórtságával.
Különös sajátságai még e hegységnek és az egykori bányamívelés emlékei a némely helység közelében látható s gyakran hatalmas horpadások (Pingen) és beomlott bányaműveletek a hegyoldalak hoszszában. Kivált az oly vidékeken nagyobb terjedelműek és zordonan nagyszerűek e horpadások, a hol valamikor ónérczeket aknáztak.
Ossegg apátság (1849).
Gurk Edének Bécsben a császári családi könyvtárban levő vízfestménye után.
Bodenbachból kiindúlva gyönyörű fenyvesekkel benőtt homokkősziklákon át haladunk föl a „Hoher Schneeberg”-re (721 méter), melynek kilátó tornya már messziről szembe tűnik. Ez a hegy köröskörűl meredek oldalú kúp, és mint egy régi magasabb emelkedés maradványa azon az elbei homokkőrétegen áll, mely nyugatnak Nollendorf tájáig még a tulajdonképi Érczhegység fölé tolúl. A torony erkélyéről áttekinthetjük az össze-vissza hasogatott homokkőhegységet és a középhegségnek messze szétszórt kúpjait egészen át a Lausche- és a Jeschkenig, valamint a Milleschaui és a Duppaui hegységig az egyik, és az Érczhegység kopár, egyhangú lejtőjeig a másik oldalon. Innen nyugat felé megyünk tovább, az Eulaui falak hoszszában az Eulau-völgyön át Tyssá-ba, hol a valóságos tömkeleget alkotó, sajátszerűen széthasogatott Tyssai falak olyanok, mint az Adersbachi kőszálak. Itt lépünk először az Érczhegység gneisz-talajára s útunkat fölfelé folytatván, Nollendorf messzire ellátszó templomához (679 méter) jutunk. S ezzel a Szászországba vezető régi országútra érünk, melyen I. Napoleon a drezdai csata után Csehországba nyomúlt. Innen széttekintvén a lábunk alatt elterűlő aussigi barnaszén-medencze és a középhegység fölött, ismét alászállunk, hogy a „cseh Thermopylae”-re, az arbesaui és kulmi csataterekre vessünk egy pillantást. Itt verte meg 1813. augusztus 29-én és 30-án a szövetségesek hadserege a Vandamme vezérlete alatt álló franczia csapatokat, 10.000 embert vezérükkel együtt foglyúl ejtvén közűlök, s ugyanitt verte vissza ugyanazon év szeptember 17-én Colloredo-Mannsfeld osztrák hadaival a Csehországba újabb betörési kisérletet tett francziákat. Korunk ízléséhez mérten fölötte egyszerű emlékjelek örökítik meg a Kulmból Priestenbe vezető úton az osztrák, porosz és orosz csapatok vitézségét, melyeknek diadalai Napoleon dicsőséges pálylafutásának alkonyatra fordúlását jelezték.
Az erdős sűrűségből festőien kimagasló s most romban heverő Geiersburg alatt, melynek egykor az volt a rendeltetése, hogy a rengeteg erdősége miatt járhatatlan hegység kevés számú átjárói, nevezetesen a graupni, vagy geiersbergi hágó fölött örködjék, a kies Maria-Schein búcsújáróhelyre, majd pedig az ősrégi Graupen bányavárosba érünk. Ennek magas, emeletekre osztott háztetői, művészettörténeti szempontból becses fafaragványokkal ékes régi temploma a most Rosenburg nevű graupeni kastély dűledező romjai alatt sorakoznak a völgy meredek emelkedésű fenekén, mely Obergraupen és a Mückenberg felé halad föl. Az ősidők óta folyó ónbányászatról eléggé tanúskodnak azok a hatalmas hulladékhalmok, melyekkel útközben találkozunk, ha a fölfelé kigyódzó országút számos kanyarúlatát átszelő meredekebb gyalogösvényen megyünk. Szent Wolfgang magános kis erdei kápolnája előtt elhaladván, rövid idő múlva a Mückenthürmchen (806 méter) tetején vagyunk, mely gyönyörű kilátással jutalmazza fáradságunkat. Lábunknál az Érczhegység sötétzöld erdőtakarója terűl el. Előtte az áldott teplitzi völgy van számos helységével, erdőivel és tavaival, s középütt Teplitz-Schönau testvérváros háztömegei az egész völgy fölött uralkodó Schlossberg (392 méter) lábánál. Az egész képnek mintegy kerete a középhegység csipkézett lánczolata a Haida melletti Gliastól, sőt a Lauschétól a Geltschbergen és a Milleschauin át egész a launi csúcsokig. Ezek közén a Georgsbergre és a leitmeritzi hegyekre esik tekintetünk, messzebb pedig a fűrészszerű bilini Borschen-hegy (538 méter), a brüxi kúphegyek, még távolabb a Žban-erdő és legvégűl a Duppaui hegység ormai következnek, melyek nyugat felé zárják be a tágas körívet. Még elragadóbb hatású e gyönyörű tájkép arra, a ki éjszak felől, az egyhangú fensíkon át jőve pillantja meg egyszerre maga alatt e hirtelen eléje tárúló paradicsomi szépségű vidéket.
Gyönyörű erdei úton haladunk most előbb a hegygerincz hoszszában, majd lassacskán alább szállva és szálas bükkerdőn át menve a sűrűn látogatott Eichwald klimatikus gyógyhelyig, mely a hegység egyik legszebb völgye, a Seegrund bejáratánál van. Eichwaldból tovább a doppelburgi (tuppelburgi) és kosteni vadaskerteken haladunk át, melyek ősrégi fáikkal, békésen legelésző vadaktól élénkített pázsitjaikkal, csillogó tavaikkal és kanyargó ösvényeikkel a hegység lábánál olyanok, mint Anglia híres vadaskertjei. Azután a kosteni üveggyárak előtt elhaladva, a magasba nyúló Stürmer (869 méter) lábánál s a Niklasbergi völgy nyílásánál fekvő Klostergrab bányavároskába érünk. Semmi sem emlékeztet ma e csendes és kedves kis helyen arra, hogy valamikor itt lobbant föl az a szörnyű háború, melynek harmincz évig tartott dühöngése egész Németországgal együtt Csehországot is kimondhatatlan szerencsétlenséggel sújtotta.
Most a Strobnitz-hegy (853 méter) erős kiszögellésű lejtőjétől védett osseggi cisterci-apátság temploma és egyéb épületei állnak előttünk. Az apátok pásztorbotjának árnyékában régtől fogva virúló mezővároska fejlődött, sőt a gyönyörű erdős vidék újabb időben is számos telepűlőt vonzott ide, kik a helységet csínos mezeilakok koszorújával övezték körűl. A német műveltség ez ősi tisztes ápolóhelyét 1199-ben alapították Milgost és Riesenburgi Slavko, kinek családi várkastélya, mint büszke rom, még ma is ott áll a kolostor fölött, melybe a felső-frank Waldsassenból hívtak cisterci szerzeteseket a monostor alapítói. Mindazon dúló fergetegek, melyek a századok folyamán Csehországot megrázkodtatták, e tisztes apátság falait is megostromolták; de az mindezt kibírta, s jóllehet templomát a múlt század egyik művészetkedvelő és pompaszerető apátja a saját kora ízlése szerint átalakíttatta, legalább régi keresztfolyosójában és káptalani gyűléstermében még ma is egyikével dicsekedhetik Csehország legnevezetesb gót stílű építészeti emlékeinek.
Nagyon érdemes meglátogatni a Wieselstein (956 méter) sziklacsúcsát, melyről a dux-brüxi barnaszén-medenczébe láthatunk, hol az égő hulladékhalmokról fölszálló füstfátyolból, mint szigetek a tengerből, emelkednek ki a helységek, s óriási vakondtúrásokként domborúlnak a brüxi kúphegyek. A hegység lábánál délnyugati irányban Oberleutensdorf, az érczhegységi játékszergyártó kerület élénk forgalmú csarnoka, majd a szép Eisenberg vadászkastély, mely a hegység felényi magasságáról néz le az alatta elterűlő s megtekintésre érdemes parkba, továbbá a szintén igen szép Rothenhaus kastély, aztán Görkau és Komotau városok következnek, mely utóbbi Leitmeritzhez hasonlóan Csehországnak egyik, iskoláiról nevezetesebb városa, s e mellett igen fontos kereskedelmi góczpont és élénk iparűző hely.
Innen kezdve a hegységen át vezető vaspályán folytatjuk útunkat, a mely kanyargása közben majd az alattunk lévő Aussiggrundra enged kilátást, míg végre a hegység egyhangú fensíkjára érünk. A változatosság hiányát kevéssé pótolja az is, hogy innen abba a tágas völgyteknőbe pillanthatunk, melynek közepén Pressnitz, a vándorzenészek hazája áll. Kupferberg bányavároskánál leszállunk a vonatról s itt, a hegység vízválasztója közelében a Kupferhügelre (908 méter) megyünk föl, melynek tetejéről a Saazi vidékre és Kaadenre, továbbá a szemben álló Duppaui hegységre és a mélyen alattunk elterűlő Eger-völgyre, meg az Érczhegységre nyíló szép kilátásban gyönyörködhetünk.
S most föl a Keilbergre, az Érczhegység királyára! Jókarban tartott s erdők hűs árnyában haladó szép út vezet majdnem föl a csúcsig. Fenn a Ferencz József-torony karzatáról tág körre terjedő kilátás nyílik a vihartépte fenyűfák ormai fölött. A Lausche és a Jeschken keleten kékes ködbe vesző csúcsaitól kezdve, a középhegység tetőin át messze az egész Saazi vidék fölött kalandozik tekintetünk a Duppaui hegység lejtőin, a Karlsbadi hegység fensíkján keresztől a Cseh-erdőbeli Dillenbergig (939 méter) és a Fichtel-hegység magaslataiig. Előtérűl szebbet már gondolni sem lehetne annál, a melyet e képhez az Eger-völgy felé lejtő szálas erdőség hullámai alkotnak, sűrűségükből itt-ott nyájas falvakat engedve kikandikálni. S milyen ellentét, a mint éjszak felé fordúlunk! Komor, éjszakvidéki színezetben áll előttünk ez oldalán az Érczhegység, melynek végtelen kiterjedésű sötét fenyveseiből világosabb zöld rétterületek s rajtuk elszórtan álló szürke házak tekintenek föl ránk, közben-közben pedig zsombékos területek látszanak. Éjszak felé a fensík széles hullámokban lejtősödik. Távolabbról a domboldalak üde zöldjéből Szászország szorgalmas lakosságú városkáinak és falvainak fehér házai köszöntgetnek föl hozzánk, s rajtok túl egész a végtelenbe, a beláthatatlan messzeségbe visz tekintetnünk.
A Keilberg Joachimsthal mellett.
Lewý Antaltól
A Keilbergről útunk a legelők és lápterületek közt fekvő Gottesgab városkába vezet, melynek lakói a bányamívelés megszűnte óta házi iparral, csipkeszövéssel, fehér hímzéssel és keztyűvarrással keresik kenyerüket, a miért is a város útczái napközben teljesen kihaltaknak látszanak. Most Joachimsthalba, a régi híres bányavárosba szállunk alá. Sajnos, hogy nagyobb részét a szép templommal együtt elhamvasztotta az 1872. évi tűzvész, újabb, kőből épűlt házai pedig már korántsem mutatják azt a középkori ódon színezetet, a mely a Graupenhez hasonlóan a keskeny árokvölgybe beágyalt s a hegyoldalakra mintegy oda tapasztott régi város bányászházain még a hely régi dicsőségének és fényes múltjának emlékeként látható volt. Az egykori jövedelmes bányamívelés ugyanis már rég megszűnt, s a mi ma még folyik, az csak szükség parancsolta keserves erőködés. A város és környéke lakosságának ebből támadt nyomasztó helyzetén az időközben állított nagy dohánygyár, a virágzó keztyűgyártás és egyéb háziipar-ágak igyekeznek segíteni.
A hegység legnyugatibb része a legzordonabb s lakásra legkevésbbé alkalmas. Abertham, Bärringen és Platten (890 méter) hajdan virágzó bányavárosok egykori bő keresetforrásának ma már csak a kimerűlt hegyoldalak hatalmas horpadás-vonalai a tanúi. Csupa széles lápterületek, sötét erdőségek, itt-ott néhány szegényes emberi lakhely az, a mit látunk; szóval semmi sem bíztat e vidéken maradásra, s nem csoda, ha a rajta jó magasan álló Frühbuss városkának a nevét a környékbeli lakosság úgy értelmezi, hogy alapítói „kora vezeklés” (frühe Busse) szándékával telepedtek meg e sivár tájon. E barátságtalan magaslatokon való vándorlásunk után a Silberbach völgyén át Grasslitzba megyünk le, mely az Érczhegység többi bányavárosaihoz hasonlóan ma szintén ipari foglalkozással cserélte föl egykori bányamívelését, de ebben jóval megelőzte a többit. Közel az ország határához, a Hausberg ormai alatt s egy felől a prága-egeri, más felől a szászországi vasútvonalak mentén feküdvén, a kedvező helyzeténél fogva élénk határszéli forgalomnak örvend.
A festői Zwoda-völgyön át Bleistadtot és Hartenberg kastélyt érintve, vasúton mehetünk az Eger melletti Falkenauba, vagy még valamivel tovább nyugatnak, Schönbachba, s ez útunk közben megtekinthetjük a Hohensteint, melynek csodálatos sziklacsúcsai valami óriásvár romjaihoz hasonlóan merednek ég felé az alattuk álló magános steini templomocska fölött. Ezzel elértük az Érczhegység hegyrajzi határát.
Az Eger- és az Asch-vidék. Csehország nyugati szegletében, az Érczhegységnek a Fichtel-hegységgel, a Cseh-erdővel és a Császár-erdővel való találkozásánál, a hol az ember inkább valami hatalmasan kiemelkedő hegybogot várna, már ősrégi időkben besüppedt a talaj s egy tág völgykatlanná mélyedt. E katlan az Eger-vidék. Körös-körűl hegy- és domblánczokkal lévén elzárva, lakóinak építkezésében, viseletében, szokásaiban és nyelvében sokkal több sajátszerűséget őrzött meg e táj, mint bármely más. Sőt 1848-ig az Eger-vidéknek még egészen külön alkotmánya is volt, s csak azóta olvadt be teljesen Csehországba. Igaz ugyan, hogy napjainkban a haladó közművelődés már itt is nem egy hagyományos vonást elmosódással fenyeget, így nevezetesen az eredeti népviseletet, s a régi módra épűlt jellemző parasztházak is mindinkább el-eltűnedeznek s velük együtt számos ősi szokás is pusztúló félben van.
Az Eger-vidéket nyugatról keletnek haladva szeli át a nevét adó folyó, mely a Fichtel-hegység Schneeberg csúcsán ered és barnás vizét számtalan tekervénynyel hömpölygeti át a mocsaras rétterületeken, melyek sekély medréűl szolgálnak. Délnyugat felől a hozzá nagyon hasonló Wondrebbel gyarapodik, éjszakról pedig néhány nagyobb patak, köztük a Fichtel-hegységből jövő Fleissenbach és az Érczhegységben eredő Leibitschbach sietnek vele egyesűlni.
E vízerek a völgymedencze fenekét több rendbeli, hosszan elnyúlt alacsony dombhátra tagolják, melyek között az Eger partjaihoz hasonló ingoványos mezőségek támadtak. A talaj köröskörűl csillámpalából, éjszakon pedig gránitból áll; középső részén kőszéntelepek húzódnak, melyek fölé kivált az Érczhegység irányában magas kavicsrétegek rakódtak.
Az Eger-vidék jellemző sajátságai közé tartoznak a rajta egykor végbement vulkáni folyamat nyomai, a mi valamivel későbbi időre eshetett, mint a többi bazalt- és phonolith-képződések Csehország egyéb részeiben. Széles csillámpala-talapzaton emelkedik Eger és Franzensbad között a Kammerbühl kialudt kis vulkáni csúcsa (500 méter), a melynek kihányt salak és lapilli tartalma délkelet felé húzódó szép rétegsorokban fekszik, míg egyik, ma is világosan fölismerhető lávafolyama délnyugatnak ömlött. Egészen hasonló hozzá a Boden melletti Eisenbühl, a bajor határ közelében. Az a sok szénsav-kiömlés is, a minek az Eger-vidék számos savanyúvize köszönhető, s a mely egyúttal a mocsaras mélyedések felé fekvő falvakat jóízű és egészséges ivóvízzel látja el, mindenek előtt pedig a franzensbadi ásványvizeket szolgáltatja, szintén még ma is folyamatban lévő, habár tetemesen megcsökkent vulkáni tevékenység megannyi tanújele.
Az ezzel összefüggő képződmények közé sorolandók a Franzensbad környékén lelhető ásványos lápok is. Az e vidéken elterűlő lápot ugyanis számos gázforrás töri át, s azt nemcsak sótartalmukkal telítik, hanem még más olynemű vegyi változásokat is idéznek elő benne, a melyek e lápot gyógyító erejű ásványi anyagokban gazdaggá teszik. Egészen sajátságos tekintetű a Franzensbadtól éjszakkeletre lévő, die Soos nevű ásványláp. A puszta, csupán tengődő törpe fákat és egyéb satnya növényzetet termő tőzegtalaj feltűnőleg elüt a vele szomszédos szálas erdőtől, mely mintegy maga is félve a kietlen s a rája lépő lábai alatt egyre süppedező területtől, aggodalmasan visszahúzódni látszik tőle. Száraz időben a lápon termő növényeket, valamint a fekete földet is mintha dér lepné el, úgy csillognak rajtuk a földből kivirágzó glaubersóféle só jegeczei. Ezernyi ezer helyen apró gázforráskák buzognak ki, s a víztócsák minden felé csak úgy pezsegnek tőlük, míg a láp szélén lévő nagy forrás, melyet a nép „Polterer”-nek (bufogónak) hí, bekerítése óta pedig „Császárforrás”-nak neveznek, a hozzá elegyűlt gáztömegtől tejfehér vizét forrva szökteti kifelé s messzire elhallatszó puffogást okoz vele.
Az Eger-vidék völgykatlanát egészen a szélein lévő erdős hegységig birtokába vett a földmívelő munkásság. Számos falu és majorság van rajta szerte-szórva. A falvak többnyire csak néhány nagyobb parasztbirtokból állanak, melyekhez nagyobb számú zsellér (kisbirtokos, vagy munkás) csatlakozik. Nagyobb városai és helységei e vidéknek Egeren kivűl csak Franzensbad, Haslau, Wildstein, Königsberg és Alsó-Landau. Franzensbad, a mely Eger városának az ottani ásványvizek miatt a múlt században alapított gyarmata, csak 1852 óta önálló város.
Eger, melyet az Eger-vidék lakossága csak egyszerűen „a város”-nak nevez, a Fichtel-hegység kiágazásaúl tekintendő Grünberg (632 méter) lábánál fekszik. Az ősrégi városnak, mely fölött a hegy tetején álló Szent Anna-kápolnától messzire ellátni az országban, történelmi viszontagságokban gazdag múltja van. Hozzá fűződik egyebek közt a nagy Barbarossa Frigyes császár és sok más fejedelem, valamint Wallenstein tragikus végének emléke. Eger a határszélen és hat (két osztrák, három bajor és egy szász) vasútvonal találkozó pontján feküdvén, újabban fontos forgalmi helylyé emelkedett s ma már kiváló iparos város is. E körűlmények követelték a város bástyáinak és sánczárkainak lebontását, illetőleg feltöltését is; helyökön ma új divatú útczák állanak szép épületekkel, melyek közt a Rudolphinum nevű tanítóképző, a tornacsarnok, a színház, sat. a kiválóbbak. A város régi, belső része azonban még máig is megőrizte ódon, birodalmi városi színezetét. Magas, vörös téglával födött tetejű, gót oromzatú és a város régi nemzetségeinek czímerpajzsaival ékesített házak veszik körűl a nagy piaczot. Az egykori Bachelbel-ház, mely ma városházáúl szolgál s a hol 1634-ben Wallenstein Albrechtet meggyilkolták, úgy belső berendezését, mint külsőjét is mind e mai napig megtartotta. Eger templomai közűl a Szent Miklósról nevezett esperesi egyház kiváló emléke a gót ízlésnek. A régi egeri várkastélynak azonban, a hol fővezérükkel ugyanegy éjszakán konczolták föl Wallenstein tábornokait, valamint a Barbarossa Frigyes korabeli érdekes kettős kápolnának ma már csak a puszta falai állanak, minthogy a francziák az osztrák örökösödési háború alatt 1742-ben a kastélyt fölégették. E romok szomszédjában áll a Kammerbühl lávatömbjeiből nyilván római mintára épűlt fekete torony, Csehország egyik legrégibb s legérdekesebb építészeti emléke, melynek eredete és építője ismeretlen.
Kilátás az Eger melletti Kammerbühlről Haslau felé.
Lewý Antaltól
Hogy az Eger-vidéket kellőkép áttekinthessük, haladjunk el a régi vár festői romjai alatt s menjünk a kies zug-zugos Eger-völgyben fölfelé egészen odáig, a hol egy régi, regényes malom állja el az útat. Itt fordúljunk jobbra s menjünk föl a „Kammer” nevű magaslatra, a hol csakhamar ama figyelmet sem keltő, gyep földte domb előtt állunk, mely csekély látszata daczára a földtan minden művelője meglátogat s a melyhez Goethe neve is maradandó emlékűl fűződik; ez a Kammerbühl nevű kis vulkáni kúp, melynek csodálatos salak-borítéka, sajnos, évről-évre mind jobban pusztúl. Tetejéről elbájoló kilátás nyílik a környező országrészre. Köröskörűl a nyúlványaikkal egymás felé irányúlt hegyek, mintha csak a karjaikat akarnák egymásnak nyújtani, hogy körtánczot lejtsenek a kis hegymanó körűl, melynek a fején állunk. Délen a Dillenberg széles gúlája, a Cseh-erdő e legéjszakibb előőrse nyújtja csodálatosan arányos két karját: a Maiersgrüni hegyhátat a Császár-erdő, a Birkenberget meg a Fichtel-hegység felé. A Königswart melletti tar magaslatról (978 méter) egy hegyháton nyúlik le Königsbergnél az Eger felé, melylyel a Mariahilfberg (567 méter) nyúlványában Maria-Kulmnál az Érczhegységből kiágazó Leibitschrang találkozik. Éjszakon a Dillenberg párjaképen a Kapellenberg (757 méter) emelkedik Sächsisch-Schönberg mellett, s az Érczhegységig érő Fichtel-hegység többi magaslataival együtt nyugat és éjszak felől von falat a medencze köré. Közöttünk és a sötét fenyvesekkel borított hegyek közt terűl el a síkság. Buján zöldelő rétek, majd barnás lápterületek váltakoznak a mívelés alatt álló földek széles sávjaival; itt-ott csillogó tavak, szétszórt falvak és magános majorok élénkítik a képet. Annál szebben ide látszanak azonban Franzensbad fehéren ragyogó úri házai az árnyas kertek közűl, melyekben állnak. Szép, csendes, verőfényes időben idefenn állva s a látványnyal betelni nem tudó szemünket köröskörűl jártatva könnyen megértjük, miért csüng az Eger-vidék szülötte oly ragaszkodással szép honán s miért emészti szivét honvágy az idegenben, ha nem akad legalább egy-egy földijére, kivel szülőhelyéről el-elbeszélgethessen.
S most menjünk éjszak elé, hogy az Asch-vidék nevét viselő ama keskeny területet is áttekinthessük, mely Bajorország és Szászország közé nyúló szalagként ér be a Fichtel-hegységbe. Jóval magasabban fekszik ez az Eger-vidéknél s ettől a Kapellenberg felől nyugatnak húzódó hegyhát, a „Himmelreich” választja el. Éjszak felé lejtő fensíkján az Elster felső része és az Aschbach foly keresztűl; ez a fensík a Fichtel-hegység legzordonabb és legterméketlenebb részeinek egyike.
Maria Kulm.
Liebscher Károlytól
A hideg csillámpala-talaj, a melyből áll, a rajta nőtt tűlevelű fák erdeit is csak keservesen tengeti s alig terem meg valami mezei veteményt. Mindenfelé csupa pusztaság, ingoványos rétek és kopár sziklás föld. S e mostoha vidéknek mégis megvannak a maga lakói, kik kézimunkájukkal iparkodnak megkeresni kenyerüket, melyet tőlük földjük megtagad. Így az Asch-vidék egész kiterjedésében egy külön iparkerület, a melynek kicsiny, szegényes házikókból álló falvaiban nagyobbára gyapjú- és félgyapjú-szöveteket gyártó takácsok laknak, kiknek munkaadói Asch és Rossbach polgárai. Asch városának szűk és szabálytalan útczái az Asch-patak völgyében szoronganak a Hainberg és a Kegel-, meg a Selber-hegy emelkedései között. A házak közűl kimagasló számos gyárkémény már messziről nevezetes iparűző helynek jelzi e várost, mely a vasúthálózatba való bekerűlése óta tetemesen fejlődött. A vidék éjszaki határán fekvő csínos Rossbach városkát Asch-sal egy helyi érdekű vasút köti össze, mely az egész kerületnek körűlbelűl a közepe táján halad át a fensíkon.
Az Eger völgye. „Az Egeren túl fél mérföldnyire, egy jókora magasságú s mindenütt erdővel borított hegy tetején két sugár toronynyal ékeskedő szép templom áll, Miasszonyunk maria-kulmi egyháza, mely két kis mérföldnyire van Eger városától. Ebből a hegyből sok szép forrás és patak is ered, melyek az Eger vizét gyarapítják, s az Eger városától le a Schlackenwerd alá terjedő egész vidék általában véve igen kellemes, magas hegyekkel, bájos völgyekkel és erdőkkel, számtalan, nemcsak édes, hanem savanyú vizet is árasztó forással bővelkedő táj, melyet csak dicsérnem és magasztalnom lehet.” Ezen szavakkal írja le a maga ódon zamatú nyelvén a Schlaggenwaldban született és Egerben nevelkedett Bruschius Gáspár humanista (1518–1557), Poeta laureatus és Comes palatii, 1542-ben megjelent, „Gründliche Beschreibung des Fichtelberges” (a Fichtel-hegység kimerítő leírása) czímű munkájában az Eger-völgyet.
Az Eger a Fichtel-hegységben, a Schneeberg csúcsa alatt lévő forrásától az Eger-vidékre értéig már jókora munkát végzett, mígnem egy daczos hegyen útat tört magának s ide-oda volt kénytelen kanyarogni, miközben sok hasznos szolgálatot is tett a partjain lakóknak, malmaikat, fűrészgépeiket és hámoraikat hajtván vizével. Eredeténél tiszta vizét útja közben a beléje ömlött számos lápforrás barnára festette, s e színét felső folyása mentén meg is tartja. Az ország határánál, Fischern falunál, hozzá hasonló testvére, a délkelet felől jövő Röslau ömlik beléje, s ennek utána belép az Eger-vidék földére. Egerig sziklás, szűk, mocsaras mezőkkel kipárnázott mederben folyik s a régi vár falai meg az alacsonyabb fekvésű részek alatt elhaladva kerűli meg a város. Mielőtt a szűk völgyet elhagyja, a szász államvasútnak merész ívekre épített hídja alatt fut el, ezután pedig az Eger-vidék lapályos mezőségén kigyódzik át, melyről már szóltunk. E vidék határán, Königsbergnél, az Érczhegység és a Császár-erdő összeérő nyúlványai állják el az útját s ismét nagy kanyarúlattal kénytelen a magaslatok közűl kivergődni. Maria Kulm, e magasan álló (541 méter) ősrégi búcsújáróhely alatt, melynek a határszélén álló tornyai messzire ellátszanak, ismét abba a széles völgybe lép ki, mely az Érczhegységet a vele átellenes Császár-erdőtől és a Karlsbadi hegységtől elválasztja s a melynek ölében a „Falkenaui medenczé”-t betöltő gazdag barnaszén-telepek kincsei rejlenek. A folyam a déli lejtőség mellett halad tovább, majd Schabentól Altsattelig a barnaszén-medenczét metszi át, hol Zieditz és Falkenau közt számos bánya egészen a folyó közelébe esik. Az Érczhegység felé széles, alacsony lépcsőfokként emelkedik a völgy feneke, mely itt-ott berkekkel és csalitokkal van borítva, de termékenynek épen nem mondható. A Falkenau és Karlsbad között vasúttól átszelt hegyhát, melyből sok kopár sziklakúp emelkedik ki, épenséggel a pusztaság nevét érdemli, minthogy egynémely szénbányatelepen kivűl emberi lakás igen ritka helyt van rajta. Az Eger egészen Falkenaun alúlig egy tágas rétségen halad át s e város mellett az Érczhegységből jövő Zwoda ömlik belé.
Elbogen.
Bernt Rudolftól
Falkenau Brüxhöz, Dux- és Aussighoz hasonlóan egyik góczpontja a barnaszén-bányászatnak, kivált a nyugati országrészre és a Graslitzon át vezető vasúttal összekötött közeli Szászországra nézve. E mellett a város napról-napra fontosabbá fejlődő iparral is bir. Falkenaun alúl elhagyja az Eger a barnaszén-medenczét és egész Elbogen közeléig sivár, keskeny, barnaszenes homokkőbe ágyalt völgyben halad, melyben az altsatteli nagy bányák vannak.
Elbogen előtt a folyó a Karlsbadi hegység gránit-talajára lép s ide érvén, egy nagy kanyarodással megkerűli a várost, mely épen a folyónak ettől a könyökétől kapta a nevét. Itt az Eger völgye igazán festői kép. Magas gránit talapzat tetején, lombos fák koronái közűl emelkedik ki a régi, főbb részeiben jól fentartott Elbogen várkastély („der Stein”) tornyaival és bástyafokaival; e várkastély Bruschius „a német föld Csehország koronáját őrző kulcsának” nevezi. Az Egertől körűlfolyt sziklaoszlop keskeny párkányára simúlnak a város szorongó régi házai, kertek fölött nézve le a mélyen alattuk, erdős hegyek hüvösén tova sikló folyóra. A víz magas partjait egy merész lánczhíd, Csehországban egyike a legrégibbeknek, köti össze. Ennek elkészűlte előtt a város valóban csak egy oldalról volt megközelíthető, s már ezért is a kitűnően megerősített hely hírében állott. Elbogen ennek folytán a közép-korban nevezetes szerepet vitt, mint az elbogeni kerület kulcsa, melynek birtokáért a XVI. század folyamán kemény és hosszas harczot vívtak a Schlick grófok a császárral.
Elbogentől Karlsbadig erdő-árnyalta, szűk sziklavölgyben folyik az Eger. E völgy kijárata felé láthatók azok a csodálatos gránitoszlopok, a melyekben a népmonda Hans Heiling-nek egy hegyiszellem átkától kövé meredt lakodalmas népét látja. Valamivel tovább az Egerbe ömlő Tepl patak mellett Karlsbad sűrű házsorai tűnnek elénk az Eger völgyében. Derék híd vezet a folyón át a világhírű fürdőváros magasan álló pályaudvarába. Karlsbad alatt ismét összébb szorúl a völgy, minthogy ott az Érczhegység és a Karlsbadi hegyláncz magaslatai közelébb nyomúlnak egymáshoz, végűl pedig a hozzájuk csatlakozó Duppaui hegység egészen elzárja a medenczét Schlackenwerthnél. Az Eger-völgy innen kezdve, minthogy erdős magaslatok szegélyezik, melyek közt Giesshübl-Puchstein kies fürdő- és nyaralóhely fekszik, megváltoztatja tájképi arczúlatát. Oszlopzatos bazalt-kúpok lépnek egészen közel a folyóhoz, jobbról is, balról is sötét sziklatömegek merednek ki a tűlevelű fákat itt felváltó lombos erdőségből; jobbra a Herrgottsstuhl meredek lépcsőzetű fala (719 méter) emelkedik, a melyen világosan kitetszik a Duppaui hegység sajátszerű tetőalakúlása; balra pedig a hatalmas bazalt polczokra támaszkodó Steinwand látható. Az itt „Wotsch” nevet viselő völgy kissé tágúl s tért enged a festői fekvésű Warta és Wotsch falvaknak, hogy kiterjeszkedhessenek.
Wotsch falun alúl a Duppaui és az Érczhegység ismét eltávolodnak egymástól. A völgy még jobban kiszélesedik, de azért a folyó meredek sziklafalak közé vájt mederben morajlik el Klösterle mellett, a hol partján Thun-Hohenstein Oswald gróf tekintélyes várkastélya emelkedik, ritka fákban gazdag szép park közepén. Innen az Eger a Duppaui hegység lábánál maradva az Érczhegységtől elkanyarodik és eléri Kaaden régi városát, mely valamikor a Reischberggen (873 méter) át Szászország felé űzött élénk gabnakereskedés fő piacza és a közép-korban az Érczhegységen át vezetett „Kaadni hágó” kiindúlópontja volt.
A Herrgottsstuhl hegy Wotsch mellett.
Lewý Antaltól
A hegyek mind hátrább-hátrább vonúlnak s mind szélesebb terület jut az itt már szabadabban fejlődhető földmívelésnek. Az Eger még egy darabon szűk sziklamederben hömpölyög, azután azonban mind szélesebbé válik a völgy, melyet a folyó a barnaszénképlet puhább kőzeteiben ásott. Partjain mind nagyobb számban mutatkoznak a komlós kertek, útunk nagy majoroktól környezett falvak mellett vezet el, s végűl a jobb part magaslatán álló Saaz városa elárúlja, hogy a fejlett mezőgazdaságáról híres Saaz-vidékre értünk.
Saaz, Csehország legrégibb városainak egyike, fő helye a nemcsak a saját határában, hanem egész kerületében virúló komlótermesztésnek. Terméke világhírű, s az itteni komlókereskedés a frank és az angol mellett irányadó a világpiaczon. Nem kevésbbé híres e vidéknek a zöldségtermesztése is, különösen uborkát nagy mennyiségben szállít úgy a bel-, mint a külföldi piaczokra. Az Eger tágas virúló völgyét egész széltében s hoszszában komlós kertek borítják, melyek Postelbergig s még azon alúl is terjednek. Itt éjszak felől a középhegység egyes kúphegyei, így a Millayer (509 méter) és a Rannayer (457 méter) feltűnő alakjai, továbbá az Oblik (509 méter), stb., délről meg a Žban-erdőnek a vörös kőzet fölé messzire kitolt krétás homokkőből álló lejtői lépnek a folyó közelébe. Ezek közt fekszik Laun. A Völgy fölött Dobroměřitz falutól a városba vezető hosszú kőhíd eléggé elárúlja, hogy az Eger némelykor egész völgyének szélességét is ellepi megáradt vizével. Laun régibb részeiben még számos ódon épületet őrzött meg, köztük első sorban a szép gót templomot, melyhez Launi Benedek mesternek, a XVI. század egyik legjelesb építőmesterének emléke fűződik. A város körűl lévő czukorgyárak terjedelmes épületei tudtunkra adják, hogy ezennel a belső csehországi kerületbe érkeztünk.
Az Eger még egy darabon a középhegység és a középcsehországi dombvidék éjszaki széle között foly, Libochowitz és Budin városokat érintve, aztán az Elbeével közös tág medenczébe lép ki, melynek nyugati és éjszaki kerete a középhegység szép alkotású magaslataiból áll.
Az Elbe és az Eger közötti országrész. Az Elbe és az Eger közt fekszik Csehországnak az a tájszépségeivel, valamint termékenységével és iparával is egyaránt kiváló vidéke, mely a nyugati középhegységet és az aussig-komotaui barnaszén-medenczét foglalja magában.
A cseh középhegység vulkáni eredetűl. Ugyanaz időben, a mikor az Érczhegység lábánál lévő sekély tavakban a barnaszén képződött, mély hasadékok egész sorából, a melyek irányát az Érczhegységgel egyközű középhegyek csapása jelzi, megolvadt bazalt- és phonolith-tömegek özönlöttek ki, hatalmas áramok és tetők alakjában telepedvén egymás fölé és kúpokat alkotván, a melyekből újabb, meg újabb kitörések támadtak. E vulkáni kitörések azonban még a harmadkor vége előtt megszűntek. A kiözönlött tömegek megdermedtek, s aztán a légkör és a csapadékok megszámlálhatatlan évek során át hozzáláttak a lassú munkához, mely belőlük a ma előttünk álló hegyalakúlatokat képezte. Így az egykori kráter-hegyeknek csak romjai, csak belsejük üregeinek szilárd falai maradtak meg a kúphegyekben. A kitörési kőzetek annyira össze-vissza rombolódtak, hogy ma még a szakértőnek is dolgot ád egyes részeiket fölismerni. Csak a hol az Elbe folyó útat vájt magának a hegységen keresztül, ott látszik meg világosan, az avatatlan által is fölismerhetőleg a Középhegység eredeti kialakulása. Itt, nevezetesen az Elbe balpartján, Aussig fölött, világosan látható a barnaszén tartalmú homokkőre torlódott bazalttakaró, s ugyanitt oly helyek is találhatók, a melyeken valamikor tág hasadékokon át bugyogott ki az ízzó folyós kőzet. A mit a szél és eső a hegységről lehordott, a laza tuffot és vulkáni hamut messzire elszórta az idők sok viszontagsága a síkon, s e hordalék elmállásából lett az itteni termékeny talaj. Ez rövid vonásokban a csehországi Középhegység keletkezésének története.
A Borschen-hegy Bilin mellett.
Lewý Antaltól
Lobositz és Bodenbach közt az Elbe völgye a Középhegységet két, majdnem egyenlő félre osztja, melyek közűl itt a nyugatiról lesz szó. Ezt Türmitz és Aussig közt a Biela-völgy ismét két részre tagolja. Éjszaki része, mely Aussig, Bodenbach és Königswald, meg Kulm között idáig érő Érczhegység közé esik, mintegy 500 méternyi magasságú fensík, melynek kelet és dél felé néző széléből alakúltak az Elbe bal partján húzódó hegyek. A jóval nagyobb déli fél, mely az Elbének Lobositz és Aussig közötti részétől délnyugati irányban Launnál az Egerig ér s jobbára a Cseh középhegység nevét viseli, alakúlatában a keleti féltől szembetűnőleg eltér. Az Elbe közelében ugyan még széles földhátnak mutatkozik, további délnyugati vonalában ellenben mind jobban kimagaslik belőle egy gerincz, mely annál határozottabban kidomborodik, mivel egész sor kiválóbb csúcs támad rajta, minők a Kletschen (705 méter),a Donnersberg (Milleschaui hegy 835 méter), a Klotzberg (733 méter), a Radelstein (750 méter), stb. A hegység belső részében is több külön hegygyé tagozódik. A rajta keresztűl menő útvonalak közűl csak egy, a Donnersberg és a Kletschen közötti Paschkopole visz tulajdonképeni hegyháton át. Ehhez a belső, egymás mellé tömörűlt csúcsokból álló hegytömeghez sorakoznak a körötte álló s a síkságon messze elszórt egyes kúpok, a melyek közé a délkeleti oldalon a Lobosch (572 méter), a Kahler (457 méter), a Suttomir (505 méter), a Jesserken (391 méter), a Wostray (717 méter), a Kostial, stb., az éjszaknyugatin pedig a teplitzi Schlossberg (392 méter), a Wachholderberg (382 méter), a bilini Borschen (538 méter) és a brüxi kúphegyek sorozata tartoznak. Az Eger-völgy leírásából már ismeretes magán álló hegycsúcsokkal záródik aztán Launnál a Középhegység.
A nagyon látogatott Milleschaui hegyet kivéve, az egész vidék zajtalan, elhagyatott. Jóllehet természeti szépségekben gazdag és festői völgyek szeldelik át, csak kevesen látogatják. E miatt a Középhegység körött elszórt, vagy völgyeiben rejtőző falvak is sajátszerűen ódon színezetűek. Tavaszszal azonban, mikor a tűlevelű erdők új, üde zöldbe öltözködnek s a hegyoldalakat mindenfelé ellepő gyümölcsfák virággal borítvák, akkor e ritka szép kilátást nyújtó tetőkön és e nyájas völgyeken át igazán élvezetes útat tehetni.
Valamennyi csúcs fölött azonban különösen kiválik a róla kinálkozó kilátás szépségével a Donnersberg (vagy Milleschaui hegy). Jóllehet csak alig valamivel magasabb 800 méternél, mindenfelé szabadon álló kúpja mégis több, mint 100 méterrel emelkedik az összes körötte levők fölé, s sziklatömbökkel teli hintett és csak alacsony cserjékkel benőtt csúcsáról korlátlanúl legeltethetjük szemünket a valóban gyönyörű körképen. Köröskörűl a Középhegység erdőborította csúcsai és ormai tekintenek föl ránk. Túl rajtok, délkelet felé a közép-csehországi dombvidék alacsony hullámai fölött egész Prága tornyaiig kalandozik tekintetünk, kelet felé meg a csillogó folyójától elevenített Elbe-völgy terűl el, míg éjszakkeleten a messze földön elszórt kúpok közűl a Geltsch, a Glais, a Bösige, a Lausche és száz más emelkedik ki; még messzebb pedig a Jeschken gúlája, az Iser-hegység, sőt nagyon tiszta időben az Óriás-hegység Kesselkoppe nevű csúcsa (1434 méter) is látszik. Éjszak felé az Elbe melletti hegyeken túl a homokkő-hegységre látunk, míg éjszaknyugaton a tágas teplitzi völgy mosolygó virányai fölött az Érczhegységnek a tetscheni Schneebergtől a Keilbergig érő lánczolatán akad meg szemünk. Délnek és délnyugatnak pedig az Eger-völgyön túl a Žban-erdő és a Duppaui hegység sötét tömege szab határt tekintetünknek.
Kilátás Rosenburgról.
Lewý Antaltól
Ezren meg ezren látogatják évenként e hegytetőt, melyen jó szállást és ellátást kapni, hogy a róla kinálkozó gyönyörű kilátást és a nap fölkeltének felséges látványát élvezzék. Már jóval ritkábban vetődik egy-egy vándor a Radelstein csúcsára, melyen egy meredek bástya őrzi valamely őskori, ismeretlen nevű s híreveszett nép emlékét. A magaslatról is tágas körűltekintés nyílik kelet és dél felé. A hegy déleketi lábánál terűl el Trziblitz, Skalken és Podseditz falvak körűl a cseh gránát-vidék. Meglehetős egyszerű eljárással ássák föl itt a szántóföldek alatti, elég laza talajból a pyropot, vagyis a becses cseh gránátot, s úgy mossák ki aztán a rögökből könnyen kiváló szemeket.
A Középhegységtől lefelé Bilinre fordítjuk tekintetünket. A derék várkastélyával bűszkélkedő kis város, melynek története a ködös ó-korba nyúlik vissza, a messzire ellátszó Borschen hegy lábánál fekszik, a Biela-völgynek egy tágabb öblében. A csodálatos alakú phonolith-szikla, mely távolról nézve nyugvó oroszlánhoz hasonlít, hatalmas oszlopokból álló fejét magasan kiemeli a Biela völgyéből, szemben az árnyas park közepén lévő híres savanyúkúttal, hol a szép fürdő hívogatólag integet felénk.
A Biela az 1831 óta lecsapolt Kommerni tó levezető árkaiból ered. E tó nyugatnak mintegy öt kilométernyire Brüxtől az Érczhegység lábáig ért, s helyét ma nagy rétségek foglalják el. A folyó mindjárt eredetétől fogva azon kúphegyek sora hoszszában halad, melyek a brüxi Schlossberggel (411 méter) kezdődnek és a Borschenben végződnek. Bilintől kezdve a Középhegység éjszaki lába mentén folyik Türmitz felé s Aussignál az Elbébe szakad. Kezdetben egészen dísz nélkűli völgye Bilinnél tájképileg tetszetősebbé válik s további részében néhány igazán festői helylyel dicsekedhetik. Türmitznél mintegy öt kilométerrel feljebb van a Biela-völgyben Staditz falu. Egy magas kőtalapzaton álló eke az emlékjele annak, hogy Přemysli cseh királyi nemzetség őse, Staditzban lakott, s innen hítták meg a monda szerint az eke mellől Csehország fejedelmi székére.
A kis Türmitz városnál a nagy barnaszén-vidékre lépünk, mely innen a Közép- és az Érczhegység közt Komotauig húzódik. A kezdetén szűk völgy nem sokára tág síksággá szélesedik, melynek keleti része nem egy véres csatának volt színtere. Ma a széles mezőségen mindenfelé a béke művei tenyésznek. A Graupen melletti Rosenburgról a Középhegység magaslatai felé nézve, számtalan karcsú kürtőt látunk a tág síkon szerteszélylyel, melyek részint egy-egy nagyobb szénbánya, részint valami gyártelep hírmondói. Köztük sűrű lakosságú falvak terülnek, és szakadatlanúl zakatolnak a föl s alá járó vonatok, az Elbéhez szállítván barnaszén-terhüket. Teplitzet, mely testvérvárosával, Schönauval együtt az itteni gyógyforrásokat ajándékozó porphyrdombok között fekszik, mindenfelől nagy gyárak környezik, köztük Ausztria egyik legnagyobb vashengerelője, a miért is ma már mindinkább Schönaura száll át a fürdővárosi jelleg. Forrásain különben elég keservesen volt kénytelen utóbbi időben tapasztalni a szomszédos barnaszén-bányászatból reá hárúló veszedelmet, a mikor 1879-ben és 1885-ben a duxi bányákba történt nagy vízbeszakadások következtében hévvizei elapadtak és csak nagy vesződséggel voltak ismét előteremthetők.
Dux és Brüx, néhány évtizeddel ez előtt még csendes kis vidéki városok, azóta kétszeresénél is többre szaporodott lakosságukkal a legkiválóbb ipartelepek sorába léptek. Azonban Dux, a nagy barnaszén-medencze középpontja, a bányamívelés ez ágának mindjárt az árnyoldalait is mutatja. Kátrányszagú fínom köd úszik meg derűlt, verőfényes időben is az egész vidék fölött, borús napokon pedig sűrűvé, lélekzetfojtóvá tömörűl a levegője. A barnaszén világosabb, hasznavehetetlen hulladékát, a szénsalakot, a törmelék-halmokra öntögetik ki, a hol az a levegőn magától meggyúlad s az egész levegőt betölti nehéz füstjével. Ehhez járúl, hogy a szén a Dux és a Középhegység közötti tágas medenczében mindenütt nagyon csekély mélységben fekszik a fölszín alatt; ugyanazért külvájással és sekély aknákkal bányászszák. Az ilyen külvájás, a mit a dux-bodenbachi vasúttársaság, vagy a Hartmann Richárd-féle vállalat űz, igen kietlen látvány. Csak néhány méternyi homok és agyag takaró alatt fekszik a 20–30 méter vastagságú széntelep, melynek meredek fekete falai közt a borzalmas mélység tátong. Lent sínek hálózata fut keresztűl-kasúl, melyen sűrűn futkosnak a szénnel megrakott csillék (láda-szekerkék), a széntelepből a főaknába szállítván terhüket. Az egész telep sűrű füstbe van gomolyítva, mert a szabad ég alá kerűlt barnaszén ép oly könnyen meggyúlad, mint a salakpor, s ugyancsak nagy vigyázatra van szükség, hogy nagyobb tüzek ne támadjanak. A hol pedig a nagyon sekély fekvésű barnaszenet aknákkal ássák a föld alól, a kivájás folytán támadt üregekbe a fölöttük levő földréteg beomlik. E miatt aztán mély, tölcséralakú gödrök támadnak, a minőknek sokszor egész sorai kerülnek egymás mellé s olvadnak utóbb egymásnak, ekként jókora területeket téve hozzáférhetetlenekké, a minthogy pl. Dux és Bilin közt több száz, sőt ezer hektárnyi, egykor a legvirágzóbb mívelés alatt állott föld hever ma zordon, feltúrt pusztaságképen, s így van ez a széntermelő vidék egyéb részein is a nélkűl, hogy kilátás lehetne a földnek valamikor ismét bekövetkezendő hasznavehetőségére. Sőt még attól kell tartani, hogy az ily helyeken meggyűlendő csapadékvizek által mind jobban elposványosodó vidék a közelében élő lakosság egészségét is komolyan veszélyeztetni fogja. Itt tehát, a mint látjuk, az egyebütt egymással jobban megférő bányászat és földmívelés esküdt ellenségei egymásnak és elkeseredett küzdelmet vívnak, a mely csak az egyik fél, és pedig a bányászok teljes meghátrálásával és a széntelepek teljes kimerűlésével fog véget érni.
Az Eger és a Beraun közötti vidék. Az Eger és a Beraun közé eső vidék két részre oszlik, egy hegyes-völgyesre, a mely az Eger felső folyása és a Miesnek éjszakról érkező mellékága, az Amsel-patak között fekszik, az egész vidék éjszaknyugati szögletében; továbbá egy a középcsehországi dombvidékhez tartozóra, a melynek éjszaki széle az Eger középső és alsó folyásának völgye felé, meg az Elbe- és Moldava-völgy irányában lejt. A Beraun, a mely Pilsennél s Miesnek és a Radbusának az Angellel és az Uslavával való találkozásából keletkezik, jelzi e vidék déli határát.
Az Amsel-pataktól keletre eső hegyvidék a Duppaui hegységből, a Császár-erdőből és a Tepli felföldből áll. E két utóbbi földtani és hegyrajzi tekintetben egységes egész; ezektől a Duppaui hegység mind földtani, mind hegyrajzi tekintetben eltér, bár különben szorosan egybefügg velök.
A Duppaui hegység, a mint azt kivált színezett földtani térképen lehet igen jól látni, majdnem köralakú határvonallal bíró s délnek és keletnek lejtő hegytörzs, mely éjszaki oldalával Klösterle és Schlackenwerth között az Érczhegység lábára támaszkodik, nyugaton pedig a Császár-erdő keleti részével érintkezik. A „hegytörzs” elnevezés azért igen találó, mert a közepe táján emelkedik két legmagasb pontja: a Burgstadl-hegy (932 méter) és a vele rövid nyereggel összekötött Oedschloss-hegy (925 méter), s e középpontból a völgyek minden irányban sugarakként ágaznak szét és ugyanannyi, szintén ilyen irányú hegynyereg által választvák el egymástól. Ennek folytán a Duppaui hegység feltűnően hasonlít a középfrancziaországi Cantal- és a hesseni Vogel-hegységhez. E hasonlatosság azonban csakis a hegység külső, sugárszerű tagozódására szorítkozik. Míg ugyanis amaz egymás fölé rakódott trachyt- és bazaltrétegekből, emez pedig csupán bazaltból áll, addig a duppaui hegység szintén ilyen kőzet ugyan, de számos egymás fölé kerűlt burokból alakúlva, melyeket csak a legmagasb pontról lefolyó vizek szakadatlan munkája hasogatott szét oly sajátszerűen. Épen a hegység éjszaki oldalán, a hol az Eger a Wotsch-völgyben vágott magának útat a hegységen keresztűl Schlackenwerth és Klösterle közt, ismerszik föl legjobban a Herrgottsstuhl alatti meredek szakadékon a hegység ezen alkotása. Ép ily világosan mutatják ez alkotását az egésznek tömegétől elvált magaslatok Schönhof környékén és a Kaaden melletti Burberg (591 méter), mely körös-körűl egészen meredeken emelkedik az égnek, mint valami vár, s minthogy csak egy oldalról lehet hozzá férni, már a történelemelőtti időkben is biztos menedékhelyűl szolgált. Lépcsőzetes alkotásán egészen világosan fölismerszik a hegység többi tömegének alapváza is.
A Duppaui hegység nagyobb részét erdő borítja, völgyei pedig kevéssé lakottak. A kis Duppau városka, melytől a hegység a nevét kapta, az Oedschlossberg alatt elhúzódó mély völgyben fekszik. E völgyet a Liebotschannál az Egerbe szakadó Aubach nevű patak öntözi.
Pürglitz.
Lewý Antaltól
Valamint a Középhegység körűl, akként a Duppaui körött is számos elszórt hegycsúcs áll, melyek a középponti tömeg elágazódásainak tekinthetők. Így a Karlsbadi hegységen túl szétszórt bazalt- és phonolith-kúpok, mint az Engelhaus (713 méter), a Traubenberg (762 méter), a Huretz (814 méter), sőt a Theusing melletti Tschebon is (821 méter), továbbá ide számítandók a Kaaden és Joachimsthal környékén lévő bazaltkúpok is.
A Duppaui hegységtől nyugatra széles, éjszak és nyugat felé meredeken, ellenben délnek és keletnek igen lankásan ereszkedő fensík terül el, melynek éjszaki széle Császár-erdő és Karlsbadi hegység néven ismeretes, míg a többi magas fekvésű részét Tepli felföldnek, vagy Tepli Rangnak is hívják. Éjszaki és éjszaknyugati szélei valóban olyanok is, hogy igazi hegység számába vehetők, s a szemben álló két hegység, az Érczhegység és a Cseh-erdő éjszaki részének méltó párjáúl tűnnek föl, nemcsak annyiban, hogy meredek lejtőiket amazokéihoz hasonlóan számos harántvölgy barázdálja, hanem annyiban is, hogy legmagasb csúcsaik, ú. m. a Schlaggenwald melletti Krudum (835 méter), a Schönfeld melletti Spitzberg (825 méter), a Lauterbach melletti Knock (856 méter), a Judenhauberg (987 méter) és a Glatzberg (978 méter) Königswart határában mind egészen közel állanak a hegység éjszaki, illetőleg nyugati széléhez. Egyébiránt e hegység földtani alkotásából világosan kitetszik, hogy valamikor az Érczhegységgel és a Cseh-erdővel osztatlan egységben állott s csupán az éjszaki és nyugati oldalán bekövetkezett sülyedések folytán vált el tőlük. Hogy azonban uralkodó jellege fensíkszerű, az vízválasztóinak sajátságaiból tűnik ki legjobban. Sok rövid harántvölgyön kivűl éjszaki szélén három hosszabb mélyedés horpad be. Az Elbogentől Schönfeld felé vezető Zechen-völgy (Fluthbach) és a Falkenautól Lauterbachnak húzódó Lobs-völgy ugyan csak a hegység legmagasb emelkedéséig ér, ellenben a Karlsbadnál torkolló Tepl-völgy már harmincz kilométernyi, majdnem egyenes éjszak-déli vonalban húzódik egész Teplig s így a vízválasztót a hegység feltüremlett éjszaki széle daczára is annyira délnek tolja, hogy az a Schnella-, alább Strela-patak és a Neumarkti patak közelébe esik, a melyek már a Mies, illetőleg a Beraun vízkörnyékéhez tartoznak. A hegység éjszaki része, mint már a neve („Kaiserwald” = Császár-erdő) is mutatja, erdős. Völgyei és mélyedései sokban hasonlítanak az Érczhegységben lévőkhöz s a hegység szélén lévő híres fürdőhelyek környékét alkotják.
A Tepl-völgy bejáratánál lévő Karlsbad, a Steinbach-völgybe néző nyugati lejtőn álló Marienbad és a Glatze lábánál fekvő Königswart a többi fürdő- és gyógyhelyekkel együtt más helyen kerülnek szóba. A hegység felföldje zordon és egyhangú, hasonlóan az Érczhegység éjszaki lejtőjéhez. Puszták, morotvák, erdőség és itt-ott silány szántóföldek váltakoznak rajta. Az egykor itt is virágjában állott bányamívelés, mely Schlaggenwald, Schönfeld és Lauterbach bányavárosoknak adott létet, s mely Plan körűl és egyebütt is jól folyt valamikor, rég megszűnt. Schlaggenwald derék szép régi házai még ma is tanúskodnak a lakosság egykori jóllétéről, melynek eltűntével ma a fukar föld keserves míveléséből és némi kis háziiparból tengődik a város népsége. Az Érczhegységben lévő Pressnitzhez hasonlóan a Tepl-völgyben álló Petschau is vándorzenészek hazája. A tepli premontrei monostor, a melyet a gyönyörű apátsági templom sírboltjában nyugvó Guttensteini Hroznata alapított 1197-ben, a várostól délre egészen magában áll a Tepl nagy tavai között. XIII. századbeli apátjai német gyarmatosokat telepítettek a vidékre, kik a sok „-grün” és „-reut” végzetű nevet viselő falut alapították az erdőségben; ugyanők kezdték meg az ón- és ezüstbányák kiaknázását is. A gyönyörű marienbadi fürdőhelynek is egy tepli apát, Reitenberger Károly (1779–1827) a megalkotója.
A Tepli felföld déli lejtőjének nagyob részét még ma is messze terjedő erdőségek borítják, melyek csak az egyes telepek közelében ritkítvák és a Mies völgyéig, sőt ezen túl Pilsen környékére és a Beraunig terjednek, hol már a középcsehországi erdővidékkel érintkeznek. Egymás mellé sorakoznak itt az egykori plaszi cisterci apátság, meg a pürglitzi vár erdei, valamint az Eger-völgy Saaz és Laun közötti lejtőjeig leérő Žban-erdő. Éjszak felől a gondosan mívelt mezőgazdasági területek határosak velük, így a Saaz-vidéktől délre fekvő, Podersam körűli Goldbach-vidék, Rudig, Flöhau, Kriegern, Jechnitz, Kolleschowitz környéke és a régi Rakonitz kerületi székváros, mely az előbbivel együtt a cseh komlótermesztő vidékhez tartozik. A Žban-erdőn túl az Eger, Elbe és Moldava völgyéig a hajdani schlani kerület áldott síkságai terülnek. A számos czukorgyár a cseh czukoripar fő területévé teszi e vidéket. De Schlan városnak tájképileg ugyan nem valami díszes környékén a talajnak nem csupán a fölszíne oly gazdag a természet áldásaiban, hanem a föld méhe is tetemes kincsek tára. Itt terűl el ugyanis egy felől a Moldava, Elbe és eger, más felől meg Unhoscht- és a Goldbach-völgy között, a kerekszám 1.700 négyszögkilométernyi kladnorakonitzi kőszén-medencze, Csehország legnagyobb kőszéntelepe, melynek fő telepe eléri a 6–12 métert, Az útasnak, a ki e területet csak a prága-duxi, vagy a buštěhradi vasúton átrobogva érinti, vajmi kevés alkalma nyílik e terület nagy közgazdasági fontosságának megítélésére, minthogy arra csak itt-ott figyelmezteti a síkon elszórt néhány bányatelep. De egészen más képet alkothatna magának, ha meglátogatná a rendes közlekedési vonaltól kissé félreeső Kladno bányavárost. Ez ugyanis a szénmedencze közepén feküdvén, fő helyévé lett a szép virágzású cseh vasiparnak, melynek kiváló fontosságáról kellő fogalmat nyújthatnak az itt egymás mellé sorakozó hámorok, olvasztó kemenczék, öntőházak és gépgyárak.
