A művészi ipar. Chytil Károlytól, fordította Pasteiner Gyula
A művészi ipar.
Chytil Károlytól, fordította Pasteiner Gyula
Chytil Károlytól, fordította Pasteiner Gyula
Nem könnyű föladat a művészi iparnak legrégibb időbeli fejlődését valamely területen, valamely ország határain belűl tanúlmányozni. A középkori művészet termékeinek nagyobb része elpusztúlt, a történeti kúfőkben pedig fölötte gyérek az olyan adatok, melyek fölvilágosítást nyújtanak a művészi ipar ápolásáról. Fájdalmas hatást tesz az emberre az, hogy Csehország történetében sokkal több adatot talál a művészi ipar termékeinek megsemmisítéséről, sem mint az ipari tevékenység előmozdításáról. Minden mozgalmasabb korszakkal karöltve járt a művészi ipar kisebb emlékeinek elpusztítása. A csehországi művészetnek megszámlálhatatlan kisebb alkotása enyészett el már a legrégibb időben; majd brandenburgi Otto, krajnai Henrik, utóbb luxemburgi János uralkodása és végűl a huszita háborúk idejében. A mi akkor kikerűlte a romlást, vagy a mit újból helyreállítottak, azt elsöpörték a harminczéves háború viharai, és az 1806-ik és 1809-ik évi pénzügyi rendeletek, mint az egész monarchiában, úgy Csehországban is elnyelték az ötvösművek utolsó maradványainak legnagyobb részét.
A sors e csapásai következtében az ország, mely egykoron a művészi ipar számos ágában híres volt, most aránylag igen szegény e fajbeli régibb művekben. Különösen áll ez a legrégibb időről, a román korszakról. Fölötte gyér számú emlék maradt fönn a káptalanok szigorúan őrzött kicnstáraiban és újabb időben a föld gyomrából, melyben még sok emlék rejlik, véletlen ásatások alkalmával napvilágra kerűlt egy s más. A csekély számmal fönmaradt emlékek közűl mi az idegen munka és mi a hazai szorgalom gyümölcse? A kicsiny és könnyen vihető tárgyak, a milyenek a művészi ipar termékei, mindig adás-vevés a csere-bere czikkei voltak. Némely dolgokat idegen kereskedők hordtak az országba, másokat külföldön útazott műkedvelők szedtek össze becses emlékekűl, ismét másokat valamely idegen adott ajándékúl. A megmaradt emlékek legnagyobb részben, majdnem kivétel nélkűl egyházi tárgyak, melyek az egész keresztény világban körűlbelűl egymformák voltak és egyforma módon készűltek.
Magától érthető, hogy az ország lakossága már a kereszténység meghonosodása előtt is némi ügyességgel gyakorolta a művészi ipar egyik-másik ágát; utóbb aztán még nagyobb járatosságra tett szert, és számos helység neve világosan mutatja, hogy egész községek űzték az ipar valamely ágát és abban kiváló járatosságot sajátítottak el, a mi a szlávok lakta országokban ma sem tartozik a ritkaságok közé. Okíratokban gyakran fordulnak elő olyan községi lakók nevei, a kik a fazekasságot, a lakatosságot, az ötvösséget, stb. gyakorolták.
A kolostorok előljárói tudták legjobban értékesíteni alattvalóik ügyességét, a mennyiben azt a templomok díszítésére használták föl, s egyszersmind maguk és szerzetes társaik a művészi ipar számos ágát gyakorolták. Ekként a kisebb tárgyak előállítása nagy tökélyt ért el, a mire legjobb példáúl szolgálnak a Sazava kolostor avatott kezű apátjai: Božetěch, Diethard, Szilveszter, különösen pedig metzi Reginhard. A prágai templomokat és az ottani fejedelmi udvart is földíszítették a művészi ipar számos termékével, jelesűl elefántcsontból és hegyi kristályból készűlt tárgyakkal. A prágai udvar a XII. században a magyar királyokkal és a byzancziakkal való sűrű érintkezés következtében rendkivűli fényt fejtett ki. Az udvar aranynyal és drágakövekkel díszített, gazdag ruhákat, arany és ezüst edényeket kapott ajándékúl; rendkivűl becsesek voltak ama tárgyak is, melyek az 1163-ik évben Milano ellen indított hadjárat alkalmával a csehek zsákmányáúl estek. E zsákmányból való egy pompás bronz gyertyatartónak a lába, mely a Szent Vitus-templomban őriztetik. Kétségtelen, hogy a külországokból ide kerűlt e tárgyak serkentőleg hatottak a haza iparra és annak részben mintákúl is szolgáltak.
A külországokból részint ajándékúl, részint vásárlás utján számos iparművészeti termék jutott a Szent Vitus templom kincstárába, a hol azoknak egy részét ma is őrzik. E termékek közűl a régibbek java idegen munka, így példáúl az elefántcsontból faragott úgy nevezett Roland-szarvak, a zománczczal díszített régibb ereklyeszekrények és a régi ruhák maradványai. Azonban van számos olyan tárgy is, mely valószínűleg hazai készítmény, így az állati alakot ábrázoló bronz gyertyatartók és aquamanilék, valamint a részben zománczozott bronz keresztek, melyek Csehország több vidékén előfordúlnak. A művészi ipar termékei közé sorozhatjuk a cseh érmeket is, melyeknek verése a XII. században szokatlan tökélyre jutott. Számos alakon, jelesűl az ország védszentjeinek alakján, a Krisztust ábrázoló mellképeken világosan fölsimerhető a byzanczi művészet hatása.
IV. Károly idejebeli kristály edények és ötvösművek.
Koula Jánostól
Miként a román művészet korszakából, hasonlóképen a csúcsíves művészet korábbi idejéből is fölötte kevés iparművészeti tárgy maradt fönn. A csúcsíves művészet Csehországban az építészet terén már a XIII. század első felében győzelmesen útat tört, a művészet kisebb termékein ellenben csak lassanként birt érvényre jutni. Az új korszak formái: a sokféle szörnyeteg, a szirének, a mereven formált heraldikai alakok természetesen már jókor föltűnnek. Erre nézve jellemző példák: a Venczel és Ottokár királyok idejéből való, s kevésbé sikerűlt bracteat-képek, a II. Venczel király idejéből Klingenberg várban fönmaradt és német fölírásokkal ellátott téglák, melyek kövezetűl szolgáltak és alakra nézve megegyezők az egyebütt, Angol-, Német- és Francziaországban előfordúló téglákkal, végűl a cseh királyok, valamint az egyházi főméltóságok nagy pecsétjei. Az ötvösségnek egyik legkiválóbb emléke a patriarchai kereszt, melyet Falkenstein Záviš ajándékozott a hohenfurthi kolostornak. A keresztnek liliom-alakkal végződő szárai jelzik a küszöbön levő új korszakot; a szárak fölszínét részint drágakövek, részint az átmeneti korra emlékeztető és a kora csúcsíves művészetben a hornyos karimák és az oszlopfők díszeűl alkalmazott arany filigrán díszítmény borítja; végűl az alja, mely a keresztnél régibb, byzanczi rekeszes zománczczal van kriakva. Ámbár Csehroszágban nem volt szokatlan a byzanczi eredetű zománcz használata, ez esetben annak előfordultát másképen is könnyű megfejteni, a mennyiben Záviš nőűl vette az orosz származású Kunigunda özvegy királynét. II. Ottokár, az „arany király” után is maradt fönn egy ötvösmű, ez a Regensburgban levő kereszt, melyet drágakövek és zománcz díszítenek és melyen ez a fölírás áll: „Rex Ottocarus me fecit”. A csúcsíves művészet a kisebb tárgyakon a XIV. század elején jut teljesen érvényre, a minek példái: Kunigunda apátnőnek 1303-ból való pálczája, továbbá ugyanezen apátnő passionaléjának miniatur-képei, a melyek közűl az első lapon levő az apátnőt trónon ülve és kezében pálczát tartva ábrázolja. Nem régiben pedig Habsburg Rudolfnak sírjából, a ki 1307-ben mint cseh király halt meg, több jelvényt a szent Vitus templom kincstárába helyezték át, köztük egy egészen hasonló koronát is, melyet ponczolt díszítmények borítanak.
Rendkivűl gazdag volt Szent Adalbertnek aranyból és ezüstből készűlt koporsója, melyet drežitzi János püspök 1305-ben a Szent Vitus templomban állíttatott föl. Sajnos, e szép emlék is elpusztúlt. Ebbe az időbe esik az aranyművesség fejlődésének a kezdete és valószínű, hogy a mesterek, kik akkor Prágában éltek, valamely szabályzatokhoz tartották magukat. II. Ottokár király is megtisztelte őket bizalmával, a mennyiben megadta nekik a jogot, hogy az ezüstöt hitelesítsék; a jog, melyet később megvontak ugyan tőlök, azt bizonyítja, hogy az aranyműveseknek bizonyos testületi szervezettel kellett birniok, a mely szervezet azonban csak 1324-ben állapíttatott meg, a midőn a prágai aranyművesek czéhben egyesűltek. A luxemburgi házból való első uralkodó idejében az aranyműveseken kivűl a fegyverkovácsok is külön czéhet alkottak, mely már 1228-ben fönnállott.
XV. századi chorusi székek a kuttenbergi Borbála templomban.
Koula Jánostól
A művészi ipar többi ágáról IV. Károly idejéig vajmi keveset tudunk, annál többször tétetik említés olyan munkákról, melyek nem ipari készítmények, hanem a házi szorgalom termékeie, t. i. hímzések. Leginkább a kolostorokba visszavonúlt királyi herczegnők és az előkelő családokbeli hajadonok voltak azok, kik Szent Ludmilla, az első keresztény fejedelemnő példáját követve, avatott kézzel pompás hímet varrtak az egyázi ruhákra; még IV. Károly idejében is őrizték a fejeledelemnő egy művét, egy nagy templomi zászlót. Erzsébetről, a Přemysl család utolsó női sarjáról határozottan állítják, hogy értékes egyházi ruhákat hímzett és azokat a prágai székesegyháznak ajándékozta, továbbá hogy fiának, IV. Károlynak a neje, Blanka, franczia herczegnő Szent Vitus templomát ajándékozta meg ilyetén gazdag hímzésű ruhákkal. Ekként Szent Vitus templomában és egyéb templomokban aranynyal és gyöngyökkel hímzett számos drága ruha gyűlt össze; ezekhez járúltak még az oltárterítők, a függönyök, a mennyezetek, melyek ünnepi alkalommal az oltárok, a sírok, a kápolnák és általában az egész templom díszítésére szolgáltak. A prágai Szent György kolostor állott, mint legrégibb női művészeti iskola, e tevékenység élén, és utódja, a hradschini nemesi hölgyszerzet, kiváló gondot fordítván díszes egyházi ruhák készítésére, méltó kegyelettel őrzi az ősöktől örökölt hagyományokat.
A nagyobb hímző munkák közűl, sajnos, csak egyetlen egy antipendium maradt fönn napjainkig, de az sem Csehországban, hanem a szászországi Pirnában, a honnét Drezdába, a szász királyi régiségi társúlat múzeumába kerűlt. Pirna ugyanis 1298-tól 1403-ig Csehországhoz tartozott és a Szent Venczel ábrázoló kép bizonyítja, hogy az antipendium Csehországban készűlt. A Krisztus oldala mellett ülő Mária és a szentek alakjainak művészeti jellege megegyező Kunigunda apátnő passionaléjával. Az ilyféle hímzett munkákon kivűl különösen kedvelték a gyöngy- és az aranyhímzéseket, melyeknek hagyományos gyakorlata a XVII. századig fönmaradt. Mintegy a XIV. század elején keletkezhetett Szent Adalbert mitrája, mely tulajdonképen csak hüvelye az eredeti mitrának. A Szent Vitus templom kincstárában a Megváltót, Szűz Máriát és csehországi szenteket ábrázoló egyéb hímzések is vannak, a melyek bizonyára IV. Károly idejéből valók, a mikor e művészettel kapcsolatban a művészi ipar számos más ága is virágzott.
IV. Károly személye kiváló nevezetességű a művészi ipar fejlődésében. Volt ugyanis egy tulajdonsága, a mely hathatósan előmozdította a művészi ipart. E nyugodt, óvatos uralkodó szenvedélyes és a cseh fejedelmek sorában talán az első gyűjtő volt. Fáradhatatlan gyűjtési buzgalma nem olyan volt, mint a mai múzeumoké, az nem a művészeti tárgyakra irányúlt; ő a szentek ereklyéit gyűjté és e tisztes maradványok számára aranyból, ezüstből és egyéb drága anyagból pompás tartókat készíttetett, s így a múzeum egy nemét létesítette, melynek egyes fönmaradt darabjait ma is bámúljuk a Szent Vitus templom kincstárában. A vele barátságban levő uralkodók és az iránta hódolattal viseltető papok szintén hozzájárúltak e csudálatra méltó gyűjteményhez; Franczia-, Német-, és Olaszországban politikai czélokból tett útazásait fölhasználta gyűjtési szenvedélye kielégítésére is, és rendszerint számos ereklyével megrakodva tért vissza Prágába. Az ereklyéket maga közelében, a prága és Karlstein várban őriztette, a hova a római-német birodalom klenodiumait is átvitette. E gyűjtési szenvedélye majdnem olybá tűnik föl, mintha a benső hajlamból származó törekvéssel az a számítás párosúlt volna, hogy székvárosa, Prága, egy második Aachenné legyen, a hova minden felől számos zarándok vándoroljon a becses ereklyéket és kincseket bámúlni. Kétségtelen, hogy Aachen példáját követte az ereklyeünnep alapításával, a mely ünnepen a Károly-téren e czélból épített kápolnában kiállította az összes klenodiumokat és ereklyéket, hogy azokat az összesereglett zarándokok bámúlhassák. De bármit gondoljunk is, anneiy bizonyos, hogy IV. Károlynak e törekvése következtében Prágában az ötvösség rendkivűl föllendűlt, oly annyira, hogy Prága egész Európában fő helyévé lett a művészi ipar ez ágának. Prága hírneve odaédesgetett számos idegen ötvöst, nem csupán Csehország, Morvaország és Szilézia vidéki városaiból, hanem Ausztriából is, jelesűl Bécsből, továbbá Bajorországból, sőt az idegen ötvösök közt egy görög is fordúl elő, a ki sajátszerű véletlenségből Csehország védszentjének nevét viselte: Wenceslaus Graecus volt a neve. Egyikük – Hanuš – császári ötvös czímmel (aurifaber domini imperatoris) volt fölruházva, és az ötvösök közűl sokan a festőkkel és a képfaragókkal egyetemben tagjai voltak a festők azon czéhének, mely 1348-ban keletkezett. IV. Károly egy ereklyét ajándékozott az ötvösöknek, a kik az ereklye számára egy gót mitra alakú tartót készítettek és arra jogos büszkeséggel vésték azt a fölíratot, mely tudtúl adja, hogy 1378-ban maga a császár ajándékozta „nekünk prágai ötvösöknek” Szent Eligius szigetét. Károly idejében és az utána következő korszakban, Venczel uralkodása alatt az ötvösök száma tetemes; nagyobb részüknek a műhelye a mai Károly-útczában volt, melyet akkor ötvös-útczának hívtak. És a szomszéd útczából, melynek maradványa ma is Plattnergasse nevet visel, áthallatszott ide a fegyverkovácsok, a sisakkészítők, az esztergályosok és a czinöntők munkájának zaja.
IV. Károly korabeli ötvösművek különböző helyeken szétszórtan szép számban maradtak fönn, és véletlen ásatások eredményei így példáúl a Prágában a „Wahlplatz”-on (Na bojšti) 1890-ben napvilágra kerűlt lelet, tetemesen szaporítják számukat. Legnagyobb részük mostanig Prágában a Szent Vitus templom kincstárában őriztetik. E kincstárnak Károly idejebeli gazdagságáról tájékozást nyújtanak a leltárok, melyeket a kincstár őrei nagy szorgalommal készítettek. Így példáúl a Bohuslaw esperes és Smil pap által 1387-ben készített leltár 27 szekrényt említ, melyekben 140 tárgy: fejalakú ereklyetartók, alakok, kezek, táblák, kis szekrények, szentségmutatók, kelyhek, stb. voltak elhelyezve. E kincstár magában foglalta a cseh királyság koronázási jelvényeit is, nevezetesen a koronát is, melyet IV. Károly 1347-ben készíttetett, – s „a mely koronát a császár a templomnak ajándékozott, hogy az Szent Venczel fejét díszítse; e korona őrzésével a prágai dom esperesét, custosát és sekrestyését bízta meg, kik mindhárman cseh nemzetiségűek és nyelvűek tartoztak lenni; evvel a koronával koronáztatnak meg a cseh királyok és koronáztassanak meg a jövőben is”. Így szól Vrativoj esperesnek 1368-ik évből való leltára. E szerint Szent Venczel koronája kettős jellegű: egy felől koronázási jelvény, más felől ereklyetartó is, még pedig kettős ereklyetartó, a mennyiben az ország védszentjének fejét díszíti és keresztje a koronák legbecsesebbjének maradványát, a Megváltó töviskoszorújának egy tövisét foglalja magában. A korona egyszerű alakú és megegyezik a II. Venczel király garasain levő koronával, valamint azzal, melylyel Habsburgi Rudolfot eltemették: liliomokból formált diadema, s egyedűli díszét kiemelkedő korongokra erősített és szabályos mustrákká egybe állított rubinok, szafirok és gyöngyök teszik, a melyek közűl némelyek Byzanczi jellegű, domborúan metszett kövek és talán az eredeti koronáról valók.
Csehországban általán nagyon szerették a tárgyakat különböző színű drágakövekkel díszíteni. A díszítés módja nem szorítkozott egyedűl az ötvösművekre, a becsesebb könyvek ércz tábláját, a fára festett képeket, kivált a Madonna-képeket szintén drágakövekkel rakták ki. Gyakran előfordúl, hogy a festő munkáját az ötvös azzal teszi teljesebbé, hogy a kép lapját trébelt ezüst lemezekkel övezi, s míg egy felől az ötvösség ekként találkozik a festészettel, a melylyel egy czéhbe tartozott, más felől némely esetben versenyez az építész és a szobrász művészetével. Akárhány ereklyetartónak és szentségmutatónak tisztán építészeti alakja van; támasztó pillérek, tornyocskák, mennyezetek emelkednek rajtuk és könnyedségre, előkelőségre nézve vetekednek a kőfaragó művével; a tárgy kicsiny volta és az anyag szilárdsága előmozdítja a szerkezet eredetiségét és a mellett a tagozat, a geometriai és a növényi dísz gazdag, szabályos és simúlékony. A Szent Vitus templom kincstárában levő szentségmutatók egyikén a templom építőjének, Parler Péternek a jegye van, és a szentségmutató megegyezik annak építészeti irányával is.
XVI. századbeli keresztelő-medence Schwadenban.
Koula Jánostól
Az aprólékos gonddal öntött és czizellált munkákhoz sorakoznak a trébelt ékítmények, azonban a kétféle munka ritkán fordúl elő egy és ugyanazon tárgyon, mintha a fémöntőnek és fémtrébelőnek a föladata merőben különböző volna. Csak nagyszabású műveken, mint példáúl Szent Venczelnek elpusztúlt síremlékén egyesűlt mindaz, a mit az ötvös és az ékszerész alkotni képes volt. Egy 1387-ik évi leltár ad számot a síremlék rendkivűli gazdagságáról, melyet Károly király fia, Zsigmond, egyszer pénzhiány miatt eladott. E nevezetes emlék fölállítása körűl IV. Károlyon kivűl nagy érdemeket szereztek pardubitzi Ernő érsek és sternbergi Adalbert, Leitomischl művészi érzékű püspöke. Egy hordozható oltár, mely most Admont kolostorban van, szintén becses emléke egy felől sternbergi Adalbert püspök művészi érzékének, más felől pedig a prágai ötvössének.
A fémtrébelő művészi avatottságát olyan trébelt munkákon bizonyítja be, a melyeken magasabb szobrászati föladatra vállalkozik. Ilyenek jelesűl a szenteket mellszobor alakjában ábrázoló ereklyetartók, melyeken a trébelés művészete a legtökéletesebb; Szent Ludmillának ezüstből trébelt, egyszerűen formált, nyugodt mellszobra, mely IV. Károly idejéből való és Szent Vitus kincstárában őriztetik, továbbá Szent Péternek és Pálnak vörös rézből trébelt, erélyes kifejezésű mellszobrai az érseki palota kápolnájában, világosan mutatják, hogy a trébelés művészete a tökéletességnek mily magas fokára jutott, és egyszersmind mutatják azt is, hogyidők folytán mennyire megváltoztak a formák és a fölfogás; az utóbb említett mellszobrok ugyanis Venczel uralkodásának későbbi idejéből valók, és uničovi Albik érsek (1412) neve van rájuk vésve. E mellszobrokon a trébelt és ponczolt ékítmények mellett zománcz is van, a mi különben nem ritkaság. Legáltalánosabb elterjedésű volt az olasz zománczhoz hasonló, mélyített ezüst alapba ágyazott zománcz, mely vagy áttetsző és ez esetben vagy zöld vagy ibolya színű, vagy pedig nem áttetsző és ekkor vörös pecsétviasz színű vagy pedig fekete. Az ezüst alapú fekete zománcz még a XV. században is előfordúl. Rendkivűl érdekes IV. Károly negyedik feleségének, Erzsébet királynénak, Königgrätz város tulajdonában levő evőkészlete, az az zománczolt ezüst nyelű 24 kanala, a melyeken, miként e királyné övén is, részint ájtatos, részint szerelmi mondások vannak.
Fölötte nehéz eldönteni, vajjon némely, féldrágakőből készűlt tárgy prágai termék-e, vagy hogy csak a foglalata prágai munka. Az e fajta tárgyak sorába tartozik az az onyxból való szép serleg is, melyet IV. Károly 1350-ben ajándékozott a Vitus-kincstárnak. A nagy számú kristály edények valószínűleg hazai termékek. Már IV. Károly uralkodása előtti időben is tétetik említés kristály tárgyakról, a IV. Károly idejéből fönmaradt számos e fajta tárgy pedig szinte kétségtelenné teszi, hogy a művészi ipar ez ága Csehországban otthonos volt. Egyszerű kristály lemezek az üveget pótolják és az ereklyék födeleiűl szolgálnak; a simított kristály helylyel-közzel színes drágakövekkel váltakozik; végűl a nagyobb kristályokból készűlnek azon ereklyetartók, a melyekben az ereklye egészen látható. Így példúl lapos kristályokból tálakat vájtak, melyek közűl az egyik tokúl, a másik födélűl szolgált. Ilyen ereklyetartó van a Vitus-kincstárban is. Még nagyobb darabból kannához hasonló alakú ereklyetartót köszörűltek. Ilyent is ajándékozott IV. Károly a Vitus-kincstárnak.
A hegyi kristály köszörűlésének és metszésének gyakorlata IV. Károly uralkodása vége felé – úgy látszik – megszűnt, de a Rudolf uralkodása alatt beköszöntött kedvező körűlmények közt ismét föléledt. A kristály megmunkálásánál követett eljárás egy külön ága volt a dárgakövek csiszolásának, a miről világos adataink vannak, s a mi alatt a drága- és féldrágaköveknek különféle czélra való megmunkálását értjük, különösen pedig arra, hogy falak burkolatáúl alkalmaztassanak, a mint példáúl Karlstein várban és a Vitus templomnak Szent Venczel kápolnájában történt. IV. Károly udvari művészei között előfordúl egy János (1353) nevű „pollitor lapidum”.
Oltár a Clam-Gallas kápolnában Reichenbergben (1606).
Siegl Károlytól
A templomok és kápolnák belsejének díszét az üvegfestő fejezi be. Sajnos, az üvegfestésnek igen csekély töredékei maradtak fönn. E fajta emlékek a sliveneci templom ablakai, melyeket a keresztes urak rendje az iparművészeti múzeumban állított ki. Azonban kevésbé törékeny anyagból, a milyen példáúl a vas, aránylag szintén kevés tárgy kerűlte el a pusztúlást; a lakatos művesség bizonyára egyike volt azon foglalkozásoknak, melyek régi hagyományok szilárd alapján állva követték a művészeti fejlődéssel járó átalakúlásokat. Az élénk építészeti tevékenység serkentőleg hatott a lakatosságra és azt a tökélynek mind magasabb fokára emelte. A csúcsíves építényen a szerkezeti alkotó részeken kivűl rácsokra, kapukra és ajtókra is szükség volt, melyek a csúcsíves művészet építészeti és ékítményes alakjait öltötték magukra. Remek példák e tekintetben Karlstein vár kápolnájának rácsozata, Szent Venczel kápolnájának szép ajtaja és ezeken kivűl még számos olyan ajtó, melynek a kovácsolt vasból készűlt ékítmény művészeti becset kölcsönöz. Nehány mesternek a neve is fenmaradt, és nem nehéz egy-egy műről megállapítani, hogy ő tőlük való. Ferencz vagy Frenzlinus faber regis, a ki 1353 és 1356 között tűnik föl, az uralkodónak dolgozott és pedig valószinűleg Karlstein várban; a Szent Vitus templom kovács- és lakatos-munkáit Venczel vagy Waněk vezette, a ki a templom számadásaiban 1372-től 1378-ig fordúl elő.
IV. Venczel uralkodása alatt a művészet a korábbi alapokon fejlődik tovább, azonban helylyel-közzel átlépi a helyes mérték határait. Az udvari viseletnek, a szokásoknak, az élet szükségleteinek átalakúlását hűen visszatükrözik az ez időbeli miniatur-képek, jelesűl azok, melyek a Venczel király számára készűlt bibliát díszítik. Az ötvösség emlékei után itélve, az egyházi művészet nem lett hűtlenné a régi irányhoz, kivéve, hogy itt-ott nagyobb valószerűségre törekszik, Vagy pedig, hogy nagyobb gondot fordít a gazdagságra, az anyag változatosságára és a technikai kimunkálásra. Ennek a kornak egyik legérdekesebb emléke a břevnovi úgy nevezett Liber plenarius, melyet Diviš apát idejében, az 1406-ik évben Venczel sekrestyés készített, s melyet gyöngyházból faragott építészeti részletek, drágakövek és zománcz díszítenek.
A további fejlődésnek hirtelen útját vágta a kitört huszita háború; azonban a zavarok is új tevékenység csiráját rejték magukban. A mint a nyugalom ismét helyre állott, az volt a földat, hogy pótolják azt, a mi elpusztúlt. Eleinte a legszükségesebbre szorítkoztak, utóbb értékesebb tárgyak is készűltek, és nem telt el száz év a huszita háború után, s a templomok kincstárai ismét megteltek az emberi szorgalom termékeivel. Azonban ezekre is ugyanaz a sors várt, mint a korábbi nemzedékek alkotásaira.
Az ipar és a művészet újabb fejlődésének biztos alapját Poděbrad György veté meg, a ki az országban szilárd kézzel helyre állítá a rendet, a jóllétet emelte és gondoskodott az ipar érdekeiről. E korban fejeztetett be a munkának a czéhek alapján való szervezése; a czéhben szabályozták az iparosok követelményeit, kötelességeit, sőt családi ügyeit is; a czéhbe utódlás czímén a fiút az atyja után vették be; a czéhbe való fölvételnek másik föltétele a remeklés volt, a czéhtagnak halála után műhelyének ügyeit is a czéh rendezte. A czéhek szabadalmat nyertek az ipar egyes ágainak kizárólagos gyakorlatára; a czéh keretén kivűl tiltva volt az ipar űzése, kivéve rejtekben, vagy az udvari kegy védelme alatt.
A Poděbrad György utáni időben ezeken az alapokon gyorsan fölvirágzott a művészet és az ipar, melynek hathatós pártfogói közt találjuk Vladislav királyt is; az országban uralkodó jóllét és béke, kivált pedig a kuttenbergi bányák bőséges jövedelme kedvezett a művészeti fényűzésnek. Hosszú idő után ismét találkozott király, a ki a Vitus templom kincstárát becses ötvösművekkel gyarapította, a mennyiben 1503-ban ismeretlen nevű ötvösével a Csehország védszentjeit ábrázoló mellszobrokat készítteté, melyek ereklyetartókúl szolgálnak és trébelésükre nézve vetekednek a régibb munkákkal, így nevezetesen Szent Ludmilla mellszobrával. Kétségtelen, hogy e mellszobrok készítője korának legjelesebb ötvösei közé tartozott; e névtelen ötvös művészetének egy másik bizonyítékát Vladislav király uralkodói pecsétjében birjuk.
Egyébként ereklyetartók ez időben nem igen készűltek; a fő föladat, mely az ötvösök képességét próbára tette, a mind bonyolúltabban szerkesztett és roppant nagy szentségmutató volt. A csúcsíves művészet, mely az építészet teréről lassanként leszorúlt, úgy szólván e térre menekűlt és renaissance elemekkel összekeveredve még egy ideig tengette életét. Kuttenbergben akkora szentségmutató volt, hogy egy szálas ember fölemelt karjának ak özépújjával is alig érte el a csúcsát. A fönmaradt szentségmutatók közt is találkoznak egy méter magasságúak, így példáúl Sedlecben, Bohdanečben a huszita háború előtti időből, továbbá Kuttenbergben a Szent Jakab templomban, Hostomitzban, Aussigban, Egerben. Rendkivűl fínom és teljesen ép a malesitzi szentségmutató, mely egy gazdag pilseni polgárnőnek, poutnovi Šefránek Annának 1503-ból származó hagyományából készűlt. A Jagellók idejéből azonkivűl számos kehely is maradt fönn, a melyeken a csúcsíves formák sokáig, még a XVI. században is tartják magukat. Sőt az egyházi edényeken itt-ott még a XVII. század elején is találkozunk a csúcsíves művészettel, a mely Csehországban az egyházi tárgyakon szűnik meg legutoljára.
A Jagellók idejéből és az utánuk egészen II. Rudolfig terjedő korszakból az egyházi edényeken kivűl egyéb hazai ötvösmű alig maradt fönn. A világi rendeltetésű arany és ezüst tárgyakat az idők viszontagságai kérlelhetetlenűl elpusztították. A Lobkowitz-féle könyvtárban Raudnitzban levő érdekes leltár legalább annyiban pótolja az ötvösség elveszett remekeit, hogy hű képet nyújt arról, hogy nagy lakomáknál milyen volt a cseh nemes asztalának pompája. Az ötvösség egyetlen ágának, a véső művészetnek maradt fönn számosabb emléke. A czéhnek 1478-ik évi naplója a remeklésűl elkészítendő tárgyak közt említ egy pecsétnyomót, a melybe paizs, sisak és kehely volt vésve és kövekkel volt kirakva.
Csehországban a Jagellók idejében kezdték művelni az éremvéső művészetet, a melyet Joachimsthal újonnan keletkezett bányáiban űztek legelőször. Az itt készűlt ezüst érmek vallási szelleműek, bibliai jeleneteket ábrázolnak és hasonlítanak a szászországi e fajta termékekhez; Gebhart Ulrik, Tunkherr Péter, Milič Miklós voltak Joachimsthalban az éremvésők. A XVI. század második felében prágai és kuttenbergi ötvösök és éremvésők arczképeket ábrázoló érmeket is készítettek; nevezetesebb mesterek voltak: Prágában I. Ferdinánd alatt Neufarrer Lajos és Hohenauer Mihály, Kuttenbergben az idősb řasnái György (meghalt 1595-ben), végűl budweisi Sámuel ötvös, a ki Rosenberg urai számára dolgozott. Az efféle érmes későbben is, név szerint II. Rudolf alatt nagy kedveltségnek örvendtek; II. Rudolf idejében a florenczi Antonio Abondio dolgozott Prágában.
Az ötvösművek veszedelmét anyaguk értékes volta okozta; a csekélyebb értékű fémből készűlt tárgyak könnyebben elkerűlték a pusztúlást. A művészi ipar ez ágai a XV. és a XVI. században virágzottak. A czinből, sárga rézből, bronzból készűlt tárgyak igen gyakoriak, s minthogy az ország kivált sok czínt termelt, annak használata általános volt. Minden templomban volt keresztelő medencze, a konyhák fénylettek a czin edények sokaságától, a czéhek helyiségeiben hatalmas kancsók díszelegtek.
Már a régebbi időben sok tagja volt a czinöntők czéhének, a melynek legelső alapszabályai 1374-ből valók; a XV. század elejéről czinből öntött s évszámmal jelölt több keresztelő medencze maradt fönn; ilyen példáúl a königgrätzi Szent Lélek templom keresztelő medenczéje, melyet podlažitzi Bertalan apát idejében 1406-ban öntöttek. A XVI. században a keresztelő medenczék nagyobb része a harangöntők műhelyéből kerűlt ki. A keresztelő medencze mellett a czinöntő legfontosabb készítménye a czéhkancsó. A sárgaréz-öntők jobbára csak kisebb tárgyakat készítettek, név szerint sírtáblákat, gyertyatartókat, függő lámpákat és könyvtáblákra való különféle díszítményeket.
Legnagyobb tevékenységet a harangöntők fejtettek ki, a mennyiben a XVI. és XVII. század folyamán Csehország városai és falvai számára igen sok kisebb-nagyobb harangot öntöttek, a melyek szép alakjuknál, gazdag tagoltságuknál, továbbá domború művű fölírásokból, czímerekből, alakokból álló művészi díszüknél és gondos technikai kimunkáltságuknál fogva az e korbeli művészi iparnak legkiválóbb termékei közé tartoznak. Prágában és Kuttenbergben voltak a legelső és legnagyobb harangöntő-műhelyek; voltak továbbá a XVI. században Königgrätz, Jungbunzlau, Leitmeritz, Hohenmauth, végűl a XVII. és XVIII. században Raudnitz, Pilsen, Aussig, Budweis, Nachod és Klattau városokban. Az idősebb harangöntők közt hírnevesek voltak: Prágában Cantarista János, Vladislav idejében Bartoš a prágai Neustadtban (meghalt 1532 körűl), Kuttenbergben Ptaček András (meghalt 1513-ban) és fia Jakab (meghalt 1539-ben), továbbá Klabal György (meghalt 1552-ben). A harangöntés a XVI. század második felében brünni Jaroš Tamás, cinperki Brikci mesterek és utódaik műveivel éri el a legnagyobb tökéletességet. A XVII. és XVIII. században nagy tevékenységüknél fogva első helyen állanak: Prágában és Löw-, a Schönfeld- és a Lišák-féle műhelyek, Jungbunzlauban és Klattauban a Prickvej család, Hohenmauthban pedig Zeida műhelye. A Bellmann-féle prágai, a Perner-féle budweisi és pilseni, a Herold-féle kommotaui műhelyek működése átnyúlik a jelen századba.
Miként a fémművesség egyéb ágaiban, úgy a lakatosságban is sokáig tartja magát a csúcsíves művészet, míg végre a technikai haladás e térről is leszorítja; a lakatosságot a rúdvas gazdagítá új alakokkal. A Vladislav idejebeli lakatosművek tűnnek ki leginkább alaki fínomságukkal és gazdagságukkal, a minek jellemző példája a königgrätzi Szent Lélek templom szentélyének 1492-ben készűlt rácsozata.
A Jagellók korában a fafaragás is majdnem végleg szakít a csúcsíves művészettel. A csehországi fafaragás legkiválóbb alkotásai a kuttenbergi Borbála templomban és ugyanott a Szent Jakabról nevezett esperesi templomban levő chorusi székek. A XV. századból és a XVI. század elejéről való nehány szószéknek és oltárnak hasonló építészeti dísze van. A Jagellók alatt utóbb a domború faragvány helyét néha a sik díszítmény foglalja el, mely a formákat nem az építészettől kölcsönzi, hanem a festészetben uralkodó díszítményes formákhoz tartja magát. A XVI. század második felében pedig a buturokról és az építészeti asztalosság műveiről végleg eltűnnek a faragványok és helyükbe a fa burkolat lép.
Éjszaki Csehországban a XVI. század második felében az építészettel benső kapcsolatban a díszítő szobrászat egy sajátos neme fejlődött ki. Leitmeritztől éjszakra és egymástól nem távol eső Schwaden, Waltirsch és Schönpriesen helységek templomainak belsejét gazdag, egyöntetű és a részletekben is művészi gonddal kidolgozott szobrászati dísz teszi vonzóvá; különösen az oltárok, a síremlékek, a szószék és a keresztelő medencze kőből faragott gazdag szobrászati dísze vonja magára figyelmünket, s jellemző sajátossága, hogy hollandiai, éjszaki német és olasz renaissance elemek keverékéből áll, sőt a schwadeni keresztelő medenczén barokk részletek is fordúlnak elő, a mi a Rudolf-féle korszak végét jellemzi. E templomok, illetőleg azoknak belső díszes berendezése Salhausen egykori urainak idejéből való, a kik a művészetet nagyon kedvelték, a minek terjedelmes birtokaikon számos bizonyítékát hagyták maguk után. A reichenbergi várkápolnában levő és 1604-től 1606-ig készűlt fa faragványok művészetileg rokonságban vannak a föntebb említett kőfaragói munkákkal.
Keleti és közép Csehországban nem ritkaság az égetett agyagból való építészeti díszítmény, sőt e czélra néha a kályhafiókok előállítására szolgáló homorú formákat is használták.
A fazekasság, mint az ipar több más ága is Kuttenbergben fejlődött ki, és termékeit, kivált a kályhafiókokat eredetiség jellemzi. A XVI. században Kuttenbergben kivűl Beraunban és más városokban is virágzott a fazekasság. A XVII. és a XVIII. századból számos, részint tarkára festett, részint zöld színű kályhafiók maradt fönn. A kályhák különféle nagyságúak voltak; a nagy kályháknak egyik legjellemzőbb példánya a prágai Clementinum ebédlőtermében látható.
A hímzés művészete az egész XVI. és XVII. századon át virágzott, és részint a kártosok űzték iparilag, részint a nemes hölgyek művelték. A templomi ruhák domború hímzései a festészettel és a szobrászattal vezekednek; a hímzés nagy terjedelmű munkákra is vállalkozik, a milyen példáúl az összerakható oltár, mely Lobkowitzné Vitzthum Anna asszony költségén és köreműködése mellett 1572-ben készűlt és most a raudnitzi gyűjteményben őriztetik.
A XVI. században dívott művészi iparnak még egy ága érdemel említést, névszerint a könyvkötés, melyet az irodalom és a könyvnyomtatás fölvirágzása nagyon elősegített. Csehország dicsekszik egy metszett bőrmunkával, mely a XIV. században készűlt; ez Szent Venczel koronájának metszett és színezett bőr tokja. Azonban a csehországi könyvkötés nem a metszett, hanem csak a préselt bőrt használta. A XV. század végén déli Csehország kolostorainak könyvtárai préselt bőrbe köttették könyveiket; a XVI. század második felében számos főúri könyvtár keletkezett, a melyek birtokosai szintén sokat adtak az aranynyal préselt bőrkötésre és a czizellált metszére. Példákúl szolgálnak ebben a tekintetben a raudnitzi könyvtár kötései, melyek Lobkowitz Zdenko Popel, a cseh királyság kanczellárja idejében (meghalt 1624-ben) készűltek. A XVII. század folyamán gyorsan hanyatlott Csehországban a könyvkötés, a XVIII. században még inkább csökken a kötések művészeti becse.
Zománczczal díszített ezüst álló óra (Sneeberger Mihálytól, 1606).
Charlemont Húgótól
A művészi ipar eddig tárgyalt ágait a közép-korban kezdték művelni és azután több-kevesebb sikerrel, de megszakítás nélkül művelték. II. Rudolf alatt a művészi ipar új útakat tört. Rudolf jellemre nézve merőben elütött IV. Károlytól, a művészet terén azonban közel áll hozzá, csakhogy egészen más czélok vezetik s más eredményeket ér el. A Rudolf korabeli művészet kiválóan udvari művészet, tevékenysége csekély kivétellel az udvar körére szorítkozik és azonnal megszűnik, mihelyt az udvari állapotok megváltoznak. A művészet csak annyiban volt életre képes, a mennyiben a régebbi hagyományokat megőrizte és az általános körűlményekhez alkalmazkodott. Rudolf udvarának iránya Prágára nézve hosszabb ideig döntő hatású volt, de azonkivűl nem bírt gyökeret verni. Igaz, hogy ezt a hamar bekövetkezett nyugtalan idők és háborúk is akadályozták.
A II. Rudolf idejében keletkezett iparművészeti tárgyak különbözők. IV. Károly után e király volt a cseh trónon a második szenvedélyes gyűjtő, de más időben élt és más volt a törekvése. A világiassá vált gondolkodást nem érdekelték a szentek ereklyéi; a gyűjtők szenvedélye egy felől a régi idők művészete, más felől a természet csudálatos termékei felé fordúlt. A kókusz-dió, a strucztojás, a kagylók, a nautilus, a korallok és a borostyánkő, sajátos formájú gyöngyök és egyéb drága anyagok viszik a fő szerepet az ötvösségben, a melynek most az a föladata, hogy e termékeket kellően fölhasználja, egy egészszé egyesítse és drágakövekből készített alkalmas foglalattal ellássa. A tisztán fémből előállított edény formája is sajátságot, sokszor furcsa. A fém, nevezetesen az arany és az ezüst rendszerint mellékes dolog, csak hordozója, foglalványa a gyöngyöknek, a kagylókból faragott karimáknak és a drágaköveknek, melyek közt nem ritka a cseh gránát. A trébelt és vésett munka mellett zománcz is fordúl elő. Az e fajta műveknek legfényesebb példája a Habsburgok házi koronája, melyet II. Rudolf 1602-ben valószínűleg prágai ötvösökkel készíttetett; továbbá a cseh királyság koronázási klenodiumai közt a birodalmi alma és a királyi pálcza, végűl a császári ház gyűjteményeiben őrzött számos egyéb tárgy. II. Rudolf gyűjteményeinek őrévé Strada Jakab ötvöst választá, a kit 1585-ben bekövetkezett halála után e tisztségben fia, Strada Octavianus követett, a ki szintén ötvös volt, s a kit II. Rudolf 1598-ban „rossbergi” előnévvel nemesi rangra emelt. Művei és fönmaradt tervei azt bizonyítják, hogy nagyon kedvelte a szertelen formákat.
Egy kristályköszörűlő családja, állítólag Miseroni J. és műhelye, Skreta Károlytól.
Siegl Károlytól
Nem lehet tehát csudálni, hogy midőn az uralkodó és annak példájára a nemesek közűl is számosan foglalkoztak az astronomiával és a geometriával, az illető mesterek ezeknek a tudományoknak az eszközeit, a különféle órákat, mértékeket, a sextansokat díszesen állították elő és a művészi ipar körébe vonták. A szövevényes szerkezetű órákat már a korábbi időkben is kedvelték, a minek bizonysága a prágai ó-város tanácsházának csillagászati órája, mely a legnagyobb e fajta mű Csehországban. Ennek az órának a javításához mindig avatott órásokra volt szükség, és a cseh órások, vagy lyanok, kik Csehországban dolgoztak, nem ritkák. Prágában már I. Ferdinánd idejében mesteri álló és úti órákat készített egy német mester, Steinmeisel János, a kinek számos művét őrzik a prágai iparművészeti múzeumban és Lanna A. lovag prágai gyűjteményében; szintén hírneves órás volt Casparus Bohemus, a ki Bécsben élt és 1568-ban a renaissance kor egyik legremekebb órájának szabad utánzatával örökíté meg nevét; ez órák egyebütt Metzger magdeburgi mester nevét viselik. II. Rudolf idejében mind nagyobb-nagyobb lett a hazai és az idegen órások száma. Ramhoufský György és Habermel Erasmus gépészek, azután a svájczi Bürgi Justus és Sneeberger M. a legkiválóbb mesterek, a kik II. Rudolf számára órákat és csillagászati eszközöket készítettek. Ekként az órásmesterség és a tudományos eszközök készítése Prágában mély gyökeret vert és virágzott a XVII. és a XVIII. században.
A drága anyagok kedvelése ismét föllendítette a kristály és a drágakövek köszörűlését és csizsolását, a mi már IV. Károly alatt is virágzott. II. Rudolf alatt e téren leghíresebb volt a Miseroni család, mely Milanóból származott és Prágában telepedvén le, ott az egész XVII. századon át gyakorolta művészetét. A Miseroni család tagjain kivűl mások is foglalkoztak a drágakövek kimunálásával, részint olaszok, mint Tortori T., részint németek, mint Leman Gáspár, Belzer Zkariás és még többen. A Miseroni család feje Dénes vésnök és köszörűs volt, a ki 1600-tól Rudolf kincstárát igazgatta. Fia, ifjabb Miseroni Dénes, tanúja volt ama rettenetes időnek, midőn 1631-ben a gyűjtemény egy része hadi zsákmányként a győztes szászok kezébe kerűlt. Még 1644-ben a szobrokon, képeken, érmeken kivűl 900 értékes edény, számos drágakő, több száz csillagászati eszköz és hangszer volt a Rudolf-féle gyűjteményben. Azonban e kincsek legnagyobb része szintén zsákmányúl esett, midőn 1648-ban a svédek a Hradschint elfoglalták.
A wesztfáliai békekötést követő nyugalmas időkben a kristályköszörűlők ismét folytatták a munkákat, ismét az udvar és a nemesség számára dolgoztak. III. Ferdinánd különösen kedvelte a kristály tárgyakat és az ékszereket. Az ő számára készíté 1653-ban Miseroni Jeromos a legnagyobb kristály tárgyak egyikét, az úgy nevezett gúlát, mely a császári gyűjteményben őriztetik, és melyet a kortársak 20.000 birodalmi tallérra becsűltek. Ferdinánd császárnak egy roppant nagy kancsót is ajánlottak föl, mely Svájczban 1652-ben talált kristályból Prágában 1655-ben készűlt. A prágai köszörűs műhelyek nagyszerűek voltak; nagy kerekek hajtották a köszörűköveket; e műhelyekben keletkeztek azok a csodálatra méltó tárgyak, melyek a kincstárak büszkeségei. Škreta Károlynak a művészet hazafias barátai egyesűletének képtárában levő érdekes képe valamely kiváló köszörűs, valószínűleg Miseroni Jeromos családját ábrázolja és a háttérben annak köszörűlő műhelyét tűnteti föl.
XVII. és XVIII. századból való köszörűlt üvegek.
Koula Jánostól
Úgy látszik, hogy a kristályköszörűlés adott újabb lendűletet a cseh üvegiparnak, mely utóbb a legnagyobb tökéletességet érte el és most világhírnek örvend. Már a XV. században is voltak üveghuták, a XVI. században pedig számuk tetemesen megszaporodott; ez időben az ország határának erdős vidékein, az Óriás-hegységben, az Érczhegységben, a Cseh-erdőben számos üveghuta volt, és az ország belsejében is, így példáúl Pürglitzben keletkeztek újabb huták. Nem tudjuk, milyen volt a régibb cseh üveg; a fönmaradt legrégibb cseh üveg tárgyak a XVI. századból valók. Ezek hengeralakú, magas serlegek, melyeket zománcz festésű családi czímerek, helylyel-közzel vagy arany festésű, vagy gyémánttal vésett ékítményes szalagok díszítenek. A zománczos díszítményt későbben is kedvelték, kivált éjszaki Csehország hutáiban, jelesűl Schürer falkenaui hutájában, mely már 1443-ban fönnállott. A XVII. századbeli serlegek alakos és virágos díszűek; az alakok bibliai jeleneteket ábrázolnak. A prágai Lanna-féle gyűjtemény dicsekszik e nemben a legszebb példányokkal, így többek közt egy 1647-ik évből való serleggel, melyen e fölírás van: „Simon Wolfreidt Schürer von Waltheimb, Glashüttenmeister zu Falkow”, „Stanislaus Fritz Primator, Glockengeisser zu Raudnitz”.
A csehországi üvegiparban a köszörűlés csakhamar leszorítja a zománczos díszt. Azt tartják, hogy Csehországban az üvegköszörűlést Leman Gáspár honosította volna meg, a ki Rudolf császár idejében Prágában dolgozott és 1622-ben ugyanott halt meg. A Frauenbergben Schwarzenberg herczeg birtokában levő, Leman G. névvel és 1605 évszámmal jelölt pompás serleg azt bizonyítja, hogy Leman mesterien véste az üveget. A serleg meglehetősen lapos köszörűlésű, de az alakok és a tárgyak rendkivűl fínom kimunkálásúak. Leman az alakokhoz Sadeler G. és J. egy rézmetszetét használta mintáúl; a virágok és a fűzérek azonban saját jellemző művei. Tanítványa, Schwanhart György, egy ideig szintén Prágában tartózkodott és később III. Ferdinánd számára is dolgozott. A Prágában dolgozó kristályköszörűsök döntő hatást gyakoroltak az üvegiparra; a XVII. századbeli régibb üveg nemcsak formájánál, hanem sulyánál és falainak vastagságánál fogva is hasonlít a kristályedényekhez. A XVII. század második felében azonban az üveg fölszabadúl e hatás alól; formái karcsúkká és változatosakká, díszítményei szövevényesekké válnak; néha a velenczei üveg formáit utánozzák; a XVIII. század első felében pedig a kettős falú edények divatoztak; a kettős fal között aranynyal festett képek díszítették az edényt. A művészi irányt követő huták legnagyobb része a Harrach, Kaunitz, Kinsky, Buquoi és más főúri család birtokában volt. Ezek mellett a waldheimi Schürer család is folytatta a falkenaui huta munkásságát. A XVII. század második felében és a XVIII. században élt kiválóbb üvegköszörűsök neveit nem ismerjük; minden tárgy azoknak a névtelen művészeknek az alkotása, kiknek hírök s nevök a huták hírnevével olvadt egybe. A cseh üveg világszerte elterjedt hírét nagyon előmozdították azok a jobbára éjszaki Csehországból származó férfiak, kik, mint Kittel Gáspár, a steinschönaui Kreybich, a gablonzi Schwan család tagjai és mások fáradságot nem kimélve, a cseh üveg számára meghódították a világpiaczot.
XVI. századbeli kút Neuhaus várkastélyban.
Koula Jánostól
Prágában és Egerben a XVII. és XVIII. században a fafaragásnak egy sajátos faját űzték, t. i. különféle színű fából domború műveket faragtak. A hazai s külföldi gyűjteményekben gyakoriak az ilyen faragványokkal díszített kisebb bútorok; egyiken-másikon a mester neve is rajta van. Mint a köszörűlt üveg, úgy a bútorok is a pompakedvelő nemesség lakásának díszeiűl szolgáltak. Csehországban a XVII. és a XVIII. században a nemesség pompakedvelése fölvirágoztatta a puskaművességet is. Lipót és VI. Károly uralkodása Csehországban a vadászat mesterségének arany korszaka volt. A díszítő művészet a vadászatból bőséges anyagot merített; a kettős falú üvegedényeket, a bútorokat széltében vadászati jelenetek díszítették; a vadász is pompás fölszereléssel, kivált szép puskával díszíté magát. A XVII. század elején leginkább gyöngyházzal és elefántcsonttal, a XVII. század végén és a XVIII. században ezüsttel és aranyozott rézzel rakták ki a puskát gazdagon és azonkivűl vésetekkel emelték díszét. Prága a puskaművesség fő helye, a hol a XVII. és a XVIII. században a Stifter, Poser, Neireiter, Kubik, Marek családok, továbbá Deplan János, Sella József és mások tűntek ki. Az ország különböző vidéki helyein is találkoztak érdemes mesterek, így Benda Frauenbergben, Breitfelder és Kaiser Karlsbadban, Lackner János Raudnitzban, Haul Ignácz Falkenauban, stb. A XVIII. századbeli puskaművesek utódai állanak ma is az e fajta vállalatok élén.
A XVII. század második felében a világi művészet mellett ismét előtérbe lép az egyházi művészet. A bőkezű nemesség és a gazdag polgárság elősegíti a templomok pompás berendezését, díszes edények és ruhák beszerzését. A Szent Vitus templom és egyes kolostorok kincseit kiegészítik; újabb kincstárak is keletkeznek, mint a prágai Loretto kápolnáé és az altbunzlaui búcsújáró templomé. A kelyheket és a szentségmutatókat, mely utóbbiak sugárzó nap-alakúak, cseh gránáttal és egyéb drágakővel, a XVIII. században pedig zománczos lemezekkel és ezüst filigránnal díszítik. Az edények pompájával versenyeznek az arany hímzésű nehéz ruhák, melyek jobbára ájtatos nemesi hölgyek ajándékai. A Mária-szobrocskákat gazdag ruhába öltöztetik. Ezeket gyakran polgárok és falusi emberek készíttették s olykor a népies ornamentika motivumai láthatók rajtuk.
Jelenkori vésett üvegedények.
Charlemont Húgótól
A templomokra fordított gond következtében ismét fölvirágzott a művészi ipar két ága, t. i. az asztalosság és a lakatosság. A prágai (Szent Miklós és Szent Egyed), a sedleci, a hohenfurthi, a plassi, a klattaui, az oseki és számos más kolostor-templom barokk ízlésű oltárai, képrámái, padjai, gyóntató székei, szószékei változatos alakúak és faragványokkal gazdagon díszítvék, Némely kolostorban szerzetesek gyakorolták e művészetet, a plebánia-templomok számára prágai, vagy vidéki mesterek dolgoztak. A mesterek közűl említésre méltó Nonnenmacher Márk, a ki 1710-ben ily czímű művet adott ki: „Az építészeti asztalos művész, vagy prágai oszlopkönyv”. Ez a mester készíté a launi templom oltárait.
Az asztalosságnál fontosabb a lakatosság, melynek már a XVI. század végével kezdődik új korszaka. A kovácsolt vasat ritkán munkálták meg annyi művészettel, mint a XVI. század végén. Prágában és déli Csehországban gyakoriak a remek vas munkák, ilyenek példáúl a Szent Vitus templomban I. Ferdinánd és II. Miksa mauzoleumának vas rácsozata, melyet 1568-ban Schmidthammer György prágai mester készített, továbbá a Neuhaus várkastély udvarában levő kútkáva rácsozata, mely Neuhaus Ádám H. (meghalt 1602-ben) idejéből való. A XVII. század folyamán számos kovácsolt vas munka készűlt, melyek a XVIII. század elején újabbakkal, négyszögletes és kerek vas rudakból összeállított rácsokkal, rózsákkal díszített kapukkal s roppant nagyságú lakatokkal szaporodtak. Dinzenhofernek műveit, nevezetesen a prágai ó-város Szent Miklós templomát, a kleinseitei Szent Tamás templomot, a neustadti Szent Károly templomot díszítő számos lakatos munkák nagyobb részét általában a mester művészi fölfogása jellemzi.
Azonban a XVIII. század vége felé már hanyatlik a lakatosság, a mennyiben egy felől az öntött vas leszorítja a kovácsolt vasat, más felől pedig a sárgaréz és a bronz jut uralomra. A művészi ipar egyéb ágaiban is nagy hanyatlást okoz a gyári munka. A cseh üveghuták ugyan megőrzik technikai vívmányaikat és piaczaikat, formáik azonban ízléstelenekké válnak; a Prágában és Teinitzban alapított kőedény-gyárak csakhamar megszűnnek és lassanként az életre valóbb porczellán-gyártás fejlődik ki.
Az egykori elbogeni kerületben: Elbogenben, Schlackenwaldban, Pirkenhammerben, Altrohlanban, Dalwitzban, stb., továbbá a saatzi kerületben Klösterlében levő gróf Thun-féle és a tökéletesség magas fokán álló mostani porczellán-gyárak alapítása a XVIII. század végére és a XIX. század elejére esik.
A 40-es és az 50-es évekbeli építkezés, mely a régi művészeti irányok nyomdokain haladt, egyben-másban kedvező hatással volt a művészi iparra. Azonban a művészi körök nem igen törődnek az ipar szükségleteivel. Abban az időben, úgy szólván, egyedűl Manes József érdeklődött az iparművészet iránt; iparművészeti tervei bizonyítják, hogy a román és a népies elemekből szerkesztett ékítményeit szigorú szabatossággal alakította. Azonban az 50-es és a 60-as évek e fajta tüneményei csak szórványosak és nem jutnak uralomra.
Azonközben ugyan ezidőtájt Londonban „The Vienna Museum” név alatt eladásra kerültek a Rudolf-féle gyűjtemények utolsó maradványai, melyeket egykoron (1782-ben) árverés útján Schönfeld János könyvárús vásárolt meg. E körűlménynyel kapcsolatban mind nagyobb erélylyel kezdték hangoztatni a művészi ipari emlékek megőrzésének szükségét, hogy a mai iparnak mintákúl szolgáljanak. Nem sokára azután, hogy Bécsben létre jött az osztrák múzeum, a Prágában alapítandó iparművészeti múzeum eszméjével is kezdtek foglalkozni, de ez csak 1885-ben valósúlt meg; azonban a prágai kereskedelmi kamara az osztrák múzeum támogatása mellett 1868-ban rendezte Prágában az első iparművészeti kiállítást, mely a művészi ipar fejlesztését czélozta. Az iparmúzeum alapítása a művészi iparnak javára is szolgált; egy magánember, Náprstek Vojta már a 60-as években megalapítá „A cseh iparmúzeum”-ot, mely a cseh népies művészet kincseinél fogva, melyeket magában foglalt, a művészi iparra nézve is nagy fontosságú volt; 1873-ban pedig egy reichenbergi társúlat alapítá „Az éjszaki cseh iparmúzeumot”-ot, mely gyorsan fölvirágzott, és most is fontos tényezője az éjszaki cseh művészi iparnak. E régebbi intézményekhez járúltak újabb időben a pilseni és a budweisi iparmúzeumok.
A gyűjtő kedv magán körökben is hamar gyökeret vert; így keletkezett Prágában a Lanna-féle magán gyűjtemény, mely gazdagságra és mintaszerűségre nézve túltesz számos nyilvános gyűjteményen.
A prágai aranyműves-iskola és a keresztény akadémia alapításával már a hetvenes években törekedtek a művészetet és az ízlést elmélet és gyakorlat útján fejleszteni, míg végre létre jöttek a prágai iparművészeti iskola és a vidéki szakiskolák egész sora, melyekben az újabb nemzedéket gondosan nevelik.
Ez iskolának az 1891-ik évi prágai országos jubileumi kiállításon bemutatott munkái rendszeres áttekintést nyújtottak a jelenkori művészeti és ipari oktatás eredményeiről.
A 60-as évektől kezdve következetesen fejlődik a kézművesi és gyári termelés is; az éjszaki Csehországban és a Cseh-erdőben űzött üvegköszörűlés föleleveníti a cseh üvegipar régi dicsőségét; az éjszaki és déli csehországi agyagipari vállalatok, valamint az éjszaki csehországi szövöipar gyarapítják a már régen űzött iparágak számát. Turnauban a drágakövek köszörűlését, Gablonzban és környékén a csecsebecsék készítését, az Érczhegységben a csipkeverést régi hagyományok alapján háziiparként űzi a nép.
A prágai ötvösség fentartja régi hírnevét, kivált azegyházi művészet és az ékszerészet terén; a hímzés művészete szintén megállja helyét az egyházi ruhák készítésében; a könyvkötés, kivált Prágában, tetemesen fejlődött, a mennyiben elsajátította a bőr kimunkálásának minden technikáját. Az élénk építészeti tevékenység nagyben elősegíti az asztalosságot, új életre hívja a lakatosságot, nemkülönben a fémöntés és a trébelés is új erőt merít a szobrászatból. Így egy felől a művészettel való közeli érintkezés, más felől a nagy közönség fokozódó érdeklődése biztos záloga a csehországi művészi ipar további fejlődésének.
Leman-féle pohár az 1605-ik évből.
Koula Jánostól
