Prága. báró Helfert József Sándortól, fordította Katona Lajos
Prága.
báró Helfert József Sándortól, fordította Katona Lajos
báró Helfert József Sándortól, fordította Katona Lajos
A Vyšehrad.
Charlemont Húgótól
urópának talán egyik nagy városa köré sem font szebb és mélyebb értelmű koszorút a történetírás elődje, a monda, mint a minővel a Přemyslidák ősi városának eredetét övezte. A Napoleon elleni nagy fölszabadító hadjárat előtti években Prága Németország számos kiváló férfiának adott menedéket, a kik közűl a költőibb lelkületűekre nagy hatással voltak a cseh őskor mondái és a „csodálatos város”, melynek minden köve történelmi emlék”. Ezek egyike volt Brentano Kelemen, ki cseh tudósok, köztük Dobrovský abbé támogatásával annyira elmélyedt Prága alapításának mondáiba, hogy e tárgyat egy drámai költeménynyé dolgozta föl, a mely 1815-ben jelent meg Pesten. Színműve cselekvényét a szláv tavaszünnepek idejére teszi, helyéül pedig a bölcs Krok düledező kunyhóját választja. Fő személyei a darabnak Krok három leánya, a gyógyfüveket ismerő Kasi (Kazí), az istenek kedveltje, Teta, és a mindkettejöknél szellemesebb Libussa (Libuša), valamint három szolgálójuk, a fegyverforgatáshoz is értő Vlasta, Stratka és Šárka. Férfi szereplők a bölcs Primislaus (Přemysl) és az erős Bivoj; csak Horimir, a nyalka lovas, és ennek Šemik nevű paripája hiányoznak belőle.
Libušáról azt tartja a monda, hogy ő alapította Prágát, s a nevét is ő adta neki. Székhelyéről, a Vyšehradról, férfiakat küld a Moldava balpartjára, hogy ott új telepet alapítsanak, „s a mi ott legelőször a szemük elé kerül, arról nevezzék el az új helyet.” Követei két emberre akadnak, a kik egy fatuskót faragnak. „Mit ácsoltok?” – kérdik tőlük. „Ajtó-küszöböt (práh)”, – válaszolják azok. „Nos hát Praha legyen az új vár neve!” … A nyelvtudomány azonban belé köt ebbe a szószármaztatásba, minthogy a hímnemű práh szóból bajosan kerűl ki a nőnemű Praha városnév; inkább a „Pražiti = pörkölni, égetni” igétől származtatja, s így Práha nevében a számos német -brand, -reut és -rode végű helynévhez hasonló állana előttünk, vagyis olyan név, a mely azt jelentené, hogy e város tűzzel irtott erdő helyén emelkedett. E származtatás helyessége mellett tanúskodik az is, hogy még történelmi időkben egészen a prágai vár sánczaiig sűrű őserdő terjedt. Azonban még ez a névmagyarázat sem áll minden kétségen fölül, s nagy kérdés, nem nyúlnak-e még messzibb régiségbe e név gyökérszálai.
Az alapítás mondája is, bármily költői, elég közel esik már a történelmi kor küszöbéhez, mivel Přemysltől és Libušától fogva szakadatlan sorát ismerjük a fejedelmeknek. Már pedig a cseh főváros eredete ennél mindenesetre jóval régibb időre teendő.
A történelem előtti időkből való leletek kétséget nem tűrő bizonyítékai annak, hogy a Moldava vidéke ott, a hol balról a Beraun és a Brusnice patak, jobbról pedig a Botič ömlik belé, időtlen idők óta elég sűrű népesség lakóhelye volt.* Mert e tájon mindenfelé, a jobbparton Přemyšlenítől Libeňen, a Gottlasskán és Balabenkán, Žižkovon, Volšanon és Nuslén át egész Modřanig, a balparton pedig főkép éjszak felé a Podbaba és Šárka mentén Rostok, Holubitz, Libšitz, Unětitz, tursko környékén alig van egy is a ma lakott helyek közt, a hol az ásatások arról ne tanúskodnának, hogy e terület ősrégi idők óta lakva volt s ne hirdetnék, hogy e helyek mindegyike egy-egy fontos szeme a haladó művelődés szakadatlan lánczolatának. Az említett helységek némelyikének lakott voltát a történelmi kor kezdetétől egész a neolith korszakig igazolhatjuk. Még a legkevesebb ilyen leletre bukkantak a leírt vidék középtájának mindkét parti részén, tehát azon a területen, a melyen utóbb az ország fővárosa emelkedett, a minek az a magyarázata, hogy épen itt folyik ezer évnél régebb idő óta oly nagy mértékű felforgatása a talajnak, hogy a régibb lelőhelyeket már századokkal ez előtt föltúrták és a bennük talált emlékeket és maradványokat a hajdankornak ilyesmik iránt tanúsított gondatlansága miatt szélylyel szórták és pusztúlni engedték. De abból, hogy a mai főváros környékén vannak a történelem előtti idők emlékeinek legdúsabb lelőhelyei, önként következik, hogy e vidék s kivált annak középtája sűrű népességű volt már az őskorban is, és hogy Csehország legrégibb és legélénkebb művelődési góczpontját kell látnunk benne.
A következő adatokat dr. Berger István, st. johann-unter-dem-felseni földbirtokos úr szívességének köszöni a czikk szerzője.
Prága a XVII. század közepe táján.
A Merian-féle Topographia után (Frankfurt, 1650), König Frigyestől.
A leletek a lehető legváltozatosabbak. Néha ölnyi mélységű hamurakások alatt konyhahulladékokra akadnak, melyek az akkori állatvilágról adnak hírt; mellettük szerszámokat és ékszereket találtak, melyekből e telepek korára lehet következtetést vonni. Látjuk az embert ősi, természetes állapotában, majd figyelemmel kisérhetjük, mint gyarapodnak ismeretei, ügyessége, mint tisztúl az ízlése és emelkednek, fínomodnak szükségletei. A neolith kor tárgyaival kezdődik a sorozat, melyek még mind kőből és csontból valók; majd a legelső bronz fegyverek és egyéb eszközök meghonosodásának idejébe lépünk és a hallstadti korszak hatását tapasztaljuk. Épen ily különböző korok tanújelei a sírok is, melyek különféle temetkezési módokat mutatnak. Vannak régibb és újabb csontváz-sírok, úgy nevezett üst-sírok, hamvveder-sírok és sírhalmok. Slup környékén, a Vyšehradon alúl, néhány éve egy sírra bukkantak, a melyben hamvvedrek, karpereczek és egy bronz lándzsahegy mellett egy emberi koponyát találtak. A tárgyak, melyek egy történelmi bizonyossággal kimutatható legrégibb prágai lakos földi maradványai mellett voltak, a La Tčne-korszakbeliek, tehát oly időből valók, a mely már jóval ifjabb ugyan a kezdetleges kőkorszaknál, de azért még mindig néhány századdal régibb mai időszámításunk kezdeténél. Hogy e később kori készítmények belföldi ipar termékei, azt öntőminták, nyers öntvények és félbemaradt művek eléggé igazolják.
A legrégibb időkben az ember csak a természeti erők, a vadállatok és szomszédai támadásai ellen védekezett. Később következtek a nagy népvándorlások, melyek közül elsőként a hiteles történelmi adatok a túlságig népesedett Galliából fölkerekedett keltákét említik (Kr. e. 388 körül), azután a cimberekét és teutonokét, a kik a Balti-tenger partvidékeiről indúltak délnek (Kr. e. 113–101), és ezek ellenében már mind érezhetőbbé vált a tömeges, szervezett védekezés szüksége. Ilyennek czéljára támadtak azok a megerősített helyek, a melyeket a nép a hagyományos hradiště (hraditi = védeni) néven ismer és a melyek emléke nagyrészt máig fönmaradt. A Moldava vidékén, melylyel itt tüzetesebben foglalkozunk, ilyenek nyomait a Šárkában, Řivnáč, Zámky, Levý Hradec mellett és egyebütt láthatni.
A nyugtalan népáramlás lassanként véget ért; a terjedelmes védelmi művek elvesztették fontosságukat; ekkor tehát már a törzs- vagy kerületi fúnökök (župan) lakó- és védekező-helyévé válnak; terjedelmük megkisebbedik, szerkezetük tömörebb s a nevük ezentúl hrad (lengyelül grod, délszláv grad), hradec, hrádek.
Ezzel már abba a korba értünk, a melybe a monda – Čechnek „a három folyón át” való bevándorlását ide nem értve – Prága alapítását helyezi. Az őskor félhomályából az ország közepe táján, a Moldava alsó folyása mentén egy csoport vár, megannyi fejedelmi székhely tűnik elénk, melyeknek eredete s legrégibb története a messze múlt ködébe vész. Ezek Krakov, Kazín, Tetín, Libušín, aztán a Zakolani patak mellett Budeč, hol a hagyomány szerint Libuša és Přemysl járt iskolába, továbbá Děvin (Leányvár) s vele szemben a jobbparton a Vyšehrad (Magas vár) aztán valamivel lejebb a balparton a prágai vár. A mondában a „szent” Vyšehrad a legrégibb fejedelmi székhely, „omnium terrae illius civitatum quasi mater et domina”, s innen indúl ki a prágai vár megalapítása. De aligha tévedünk, ha ennek eredetét ép úgy a történelem előtti régiségbe visszanyúlónak tartjuk, mint a Vyšehradét. A nép vélekedésében és dalaiban ugyan mindig emez szerepel mint korábbi és kiváltságos isteni tiszteleti hely; ide gyülekeztek össze közös tanácskozásra az ország fejedelmei és urai, itt láttak törvényt; s a vár egyik termében még századok múltával is kegyelettel őrizték tisztes ereklyeként Přemysl háncs-bocskorát. Slup közelében, a Vyšehradon alúl vannak állítólag a legrégibb fejedelmek eltemetve; s e tájon még ma is áll egy ház, melynek homlokfalát a pogány fejedelmek életnagyságú képmásai díszítik. Azonban utóbb a Vyšehrad politikai fontossága mind jobban háttérbe szorúlt a prágai váré mögött, mely már a pogány fejedelmek korában is fölűlmúlta tekintélyben az ország többi várait; Neklannak, Přemysl hetedik utódjának Vlastislav; a saazi fejedelem elleni harczaiban vitézeit már nem „a vyšehradiak”, hanem „a prágaiak” nevét halljuk említeni.
Prága tulajdonképeni történelmi életkora az országnak a kereszténységre térésével kezdődik I. Bořivoj alatt, 871 és 894 közt; a város első krónikása Cosmas prágai kanonok volt (meghalt 1125). Cosmas idejében azt a tájat, a hol valaha Krakov állott, már erdőség borította, a Děvin romban hevert, Kazínnak már csak a sánczai voltak meg, Libušín és Tetín szomorú elhagyatottságban pusztúlásuknak néztek elébe. Még csak Budeč és iskolája virágzott, Vyšechrad és Prága pedig emelkedőben valának.
A Vyšehrad, a pogány kor e legkiválóbb isteni tisztelet székhelye, a kereszténység első idejében is megtartá e minőségét. Szent Kelemennek és Szent János evangelistának egy kápolnája, II. Vratislav alatt 1070-ben pedig Szent Péter és Pál egy székesegyháza emelkedett itt, a melybe beléfoglalták a régibb Kelemen-kápolnát, s gazdag társas káptalan csatlakozott hozzá. Utóbb Szent Mária Magdolna tiszteletére is épült egy kápolna, meg egy Szent Mártonról nevezett sírtorony; amarról okiratokban csak 1130-ban történik említés, de mind a kettő kétségtelenül régibb időből való.
A prágai vár, melyet a XIII. század német krónikásai castrum Pragense, urbs, civitas Pragensis néven emlegetnek, három oldal felé meredeken hanyatló földnyelven, tehát természettől megerősített helyen épült, melyet csak a hegyre néző oldala felé kellett sánczczal és árokkal védeni. Két bejárása volt; az egyikhez a szárazföld felől a sánczárok fölötti fahíd vezetett; a másik, a kisebb kapu pedig az ellenkező oldalon ott nyílt, a hol a hegy a Moldovára ereszkedik, s innen valószínűleg csak egy meredek gyalogösvény – Opyš, Opuš, cauda urbis (város farka) – vezetett le a folyópartjára, a mai úgy nevezett régi várlépcső helyén.
A legrégibb erősség durván gerendákból volt egybeácsolva, s ilyen faépítmények lehettek belül a többiek is, minthogy fának az őserdő közelsége miatt nem voltak híjával. A fejedelmi udvar (curia ducis), mely a harmadik kastélyudvar mai díszes épülete helyén állott, meg az I. Bořivoj építette első Mária-templom közt, mindjárt a főbejárás mellett tágas tér volt szabad ég alatt tartott nagyobb gyülekezések számára. Itt állott a kőből faragott fejedelmi trón, melyből ó-szláv szokás szerint a megválasztott fejedelem beigtatásakor az ország jogainak és szabadságainak megtartását esküvel igérte s viszonzásként a főurak és a nép hódolatát fogadta. E tér közepe táján egy emeltebb hely, az úgy nevezett Žiži állott, mely a pogány korban alighanem az áldozatok bemutatására szolgált.
A két vár tövében talán ezeknél is régibb, két, szétszórtan épült község volt, melyek a két fejedelmi lak hatása alatt s az azokból kiindúlt élénkebb közlekedés folytán mind összébb-összébb nőttek és fekvésük miatt „alsó város” (suburbium, podhradí) nevet nyertek. A jobbparton, a vyšehradi és a prágai alsó város közt egy tágas nyilt teret kell képzelnünk; ez volt a mezigradie, melynek éjszaki végétől majdnem a mai Karolinenthalig ért a prágai alsó város. A két vár és az alsó városok között a folyón keresztül eleinte tutajokon és csolnakokon jártak, de a történelmi kornak mindjárt a kezdetén már van említés fahídról is, mely a prágai alsó város bal- és jobbparti része közt állt. Az idő haladtával növekedett forgalom, mely a jobbpartról kiindúlva az ország belső részeibe mind tovább terjedt, azt okozta, hogy az eleinte laza összefüggésű telepek mind szorosabban csatlakoztak egymáshoz, s úgy azok már körülbelül ugyanazt a területet foglalták el, a melyen a mai ó-város áll. Cosmas ugyanis már több templomot, különböző útczákat és egy teret említ; ez a későbbi grosser Ring, mely vásárok tartására, hirdetések kikiáltására, de kivégzések, ostorozások és egyéb nyilvános büntetések végrehajtására is szolgált. Itt épűlt a Teyn nevű vámsorompó (laeta curia, týn, az ó-cseh týniti, a. m. bekeríteni, oltalmazni), a hol az idegen kereskedőknek elárúsítás előtt portékáikat meg kellett vámoltatniok. A mai Teyn-templom mögötti házcsoportnak még ma is das alte Ungeld a neve. A Teyntől a Moldava irányában és a folyó partján lefelé már elég régen lakhattak zsidók, kiknek e tájon zsinagógájuk is volt. Második, jóval tágasabb vásártérül szolgált az előbb említett, a jobbparti prágai és a Vyšehrad alatti alsó város közt fekvő térség, melyen a marhavásárokat tartották. Milyen élénk volt már a XI. században is e piaczokon a kereskedés, elébb bőven írja le Cosmas, kiemelvén a mindenféle országból ide csődűlt idegeneket és kiváltképen a zsidókat. Az arabs Ibrahim Ben Jakub pedig Prágát a szlávok lakta vidékek legfontosabb kereskedőhelyéül említi, a hol oroszok, Krakó városából való szlávok, magyarok, görögök és zsidók csereberélik árúczikkeiket és byzanti ezüstpénzüket.
Prága most: Kilátás a Hradsinra.
Bernt Rudolftól
Lejebb a folyó felé, részben a prágai, részben a vyšehradi alsó város tartozékaiként elég korán említtetnek a Podskal (podskalí = a szikla tövében), a Zderaz és Opatovice, mely nevek máig fönmaradtak. Befelé, a folyamtól távolabb, a mai Szent István templom tájékán, valami Rybník nevű falu volt. a balparton, a várhegy és a Petřín, a mai Szent Lőrincz hegy lejtőin zöldelő szőlők helyén több tanya állott: Újezd (Aujezd), Nebovidy és Travník (Travniček); e helyek templomairól ugyancsak a XI. századból van adat, de maguk a telepek bizonyára még a pogány korból valók.
A prágai vár, akkoriban a tulajdonképeni Prága, gyors fejlődésnek indúlt. A régibb faépítmény helyébe elég korán erős, tornyos kővár léphetett, minthogy már a X. századból azt olvassuk a már idézett Ibrahim Ben Jakubnál, hogy „Prága városa kőből és mészszel épült”, a mi alighanem az alsó város némely épületeiről is értendő, minthogy kőbányák és a régóta híres prágai mész mindenütt közel és keze ügyében voltak a lakosságnak. A vár belsejében a századok folyamán újabb, meg újabb épületek emelkedtek. az Opyš felé I. Vratislav 895 és 926 közt Szent Györgynek emelt templomot, a melybe anyjának, Ludmilának, az első keresztény fejedelemnőnek és vértanúnak hamvait temetteté. Legidősb fiának, I. Venczelnek az idejében épült 930 és 931 közt a Szent Vitus temploma, valamivel idébb, mint a hol a mai székesegyház áll.
Kegyetlen (I.) Boleslav és fia, II. Boleslav, korába esik a prágai püspökségnek és az ország első apácza-kolostorának alapítása. Adalbert (Vojtěch) püspök pedig, miután maga is szerzetesi fogadalmat tett, 992-ben a római Szent Elek és Bonifácz kolostorból tizenhét szerzetest hoz Csehországba, kikkel a Fehér hegy melletti Březnov kolostort alapítja meg.
A lovagias Břetislav alatt 1039-ben Szent Adalbert tetemeit Gnesenből ünnepies áhítatos menetben szállították Csehországba és a Szent Vitus egyházában tették örök nyugalomra. Ugyane fejedelem alatt, 1050 körül, megújították a prágai vár sánczolatát.
II. Spytigněv és utódja, II. Vratislav, alapjából újra építették a régi székesegyházat, melyet megújított alakjában Szent Vitus, Szent Venczel és Szent Adalbert nevére szenteltek. Szent Venczel holttestét is ide hozták Bunzlauból s a tiszteletére szánt kápolna bejáratánál a falba illesztették azt az érczkarikát, melybe a vértanú haláltusája közben megfogódzott. E kápolna és a Szent Adalberté ezentúl évről-évre meg-megújúló búcsújárások czélpontja lett, a melyekben nemcsak a környék, hanem a szomszédos német tartományok népe is részt vett.
II. Vratislav, Csehország első királya (1061–1092), telepítette le a Pořičon az első német községet is és kiváltságokat, valamint a bennszülött lakosság adói- és robotjától való mentességet adott neki, minek folytán e telep nemcsak jóllétben, hanem terjedelemben is mindinkább gyarapodott. Temploma is épült csakhamar Szent Péter tiszteletére; e templomhoz utóbb a német lovagrend társháza csatlakozott.
Nem itt a helye Prága története megírásának, mely Tomek W. W. emlékszerű munkájának bizonysága szerint tulajdonképen az egész cseh föld története is egyúttal; itt csupán az egyszerű krónikás hangján kivánjuk elsorolni azon főbb mozzanatokat, a melyek a cseh főváros építkezésére és fejlődésére kétségtelen hatással voltak.
Említsük meg mindjárt az 1118-beli nagy áradását a Moldavának, melynek a híd fölött állítólag tíz rőfnyi magasságban rohanó hullámai e régi faalkotmányt elsodorták; továbbá a premontreiek ide telepítését s a Strahov (Mons Sion) fölötti kolostoruknak II. Vladislav és felesége, a Babenbergi Gertrud kegyességéből való megalapítását, Vladislav második felesége, Judit, pedig egy újabb kőhíddal (1153–1167) ajándékozta meg a várost. A Rybník falu melletti csatának, melyet 1179-ben vívott Frigyes herczeg II. Soběslav ellen, egy kápolna lett az emléke a csatatéren. Ezt Frigyesnek, a győztesnek felesége, magyarországi Erzsébet állíttatta hálából. E kápolnának azóta is na bojišti a neve a nép ajkán. Most majdnem egy évszázadot ugrunk át s ezzel a Přemyslidák házának legdicsőségesebb fejedelméhez, II. Přemysl Ottokárhoz értünk. A szomszéd népeknél „arany király” volt ez uralkodó neve, a saját országa pedig hasonló joggal nevezhette volna őt német királynak és városalapítónak. Mert jóval nagyobb tömegekben hívta be, mint elődei, a német telepeseket és számos, iparűzésre, meg kereskedésre alkalmas helyen honosította meg őket, hogy városokat alapítsanak s így azt a polgári elemet, a mely hazájukban olyan fontos művelődési tényezőnek bizonyúlt, itt is meggyökresítsék s mind tovább fejleszszék. Igaz, hogy ebben önkényesen, sőt kegyetlen szigorral járt el, minthogy az új települők kedveért onnan, a hol lakást jelölt ki számukra, a régibb lakosságot erővel űzte ki, a mely aztán többnyire az addigi lakhelye közelébe épített magának újat, megtartván a réginek nevét; így keletkezett Alt-Aicha, Alt-Maut, Alt-Prachatitz, Alt-Kolin, stb. Így tett a balparti prágai alsó várossal is, a melynek évszázadok óta ott megtelepült lakosságát irgalmatlanúl kizavarta a német gyarmatosok kedveért, a kik magdeburgi minta szerint szervezték városuk közigazgatását. Ettől fogva a prágai vár alatti új várost (nove civitas sub castro) a „kisebb város” (menší město) néven is említik; ebből az elnevezésből lett idővel a Kleinseite. Ennek a városrésznek régebbi elnevezései közűl csak az Oujezd (Újezd) maradt meg mind máig. A jobbparti prágai alsó város régi állapotában maradt, csakhogy a német gyarmatosok utódai mind jobban terjeszkedtek a Pořičon s benyomúltak a szláv lakosság közé, s ott is érvényre juttatták német honuk jugát és szabadalmait. Ebből a városrészből lett aztán a „nagyobb város” (větši město). Újabb templomok alapítása és több szerzet meghonosítása, mint a vörös csillagos kereszturaké 1252-ben a prágai híd mellett, szintén Ottokár fényes uralkodásának az emléke.
A mai Prága a Hradsinról nézve.
Lewý Antaltól, az ékítményrajz Bernt Rudolftól
Ezt csak a száz évvel utána következett IV. Károlynak, a hálás utókortól a „haza atyja” nevével kitüntetett fejedelemnek kormányzata múlta fölül fényben, ki alatt Prága egyúttal a német-római császárság fő- és székvárosává is emelkedett. IV. Károly a régi királyi lakot, mely elődei alatt, minthogy ezek többnyire másutt tartózkodtak, hanyatlásnak és romlásnak indúlt, Francziaországból hozatott jeles mesterekkel új és díszes épületté alakíttatta át, úgy, hogy az bámúlatra indította kortársait. Bástyáit tornyokkal erősíttette meg, melyeknek aranyos bádoggal födött tetői messzire beragyogtak az országba. A régi Szent Vitus egyház is ekkor kapta azt a remek alakját, a melynek teljességében a sok viszontagság után majd csak a mostani nemzedék unokái fogják újra láthatni; mert a mit immár majdnem öt évtized óta művészi érzékű kegyelettel alkotnak rajta, tulajdonképen nem egyéb, mint részben helyreállítása, részben pedig a teljes befejezése annak, a mit hatodfélszáz esztendővel ez előtt lángeszű megteremtői terveztek.
Hogy a nagy alkotásaival halhatatlanná lett fejedelemnek újabb alkalmat adjon egy jeles mű létrehozatalára, szinte kapóra jött az 1352-ki nagy árvíz, a mely a Judit-hídat elpusztította. Helyébe valamivel a régi hídon alúl ama nagy kőhíd épűlt, a mely évszázadokon át elsőrangú maradt Európa hasonnemű mérnöki alkotásai sorában. A négy híres nagy európai kőhíd, a regensburgi, a londoni, a prágai volt a leghosszabb, a drezdait pedig mint a legszebbet emlegették. De, ha a prágainak gazdag és érdekes szobordíszét tekintjük, méltóságos és távolból is felötlő szépsége, ha telán nem oly kecses könnyedségű is, mint a drezdaié, egészben alig marad annál hátrább. IV. Károly jelesb prágai építményei közé tartoznak még a Teyn melletti Mária templom, az Emaus (na Slovanech)-egyház és a Karlshof fölötti gót kupola. Erről azt regélik, hogy építője, mikor észrevette a merész boltozat egy repedését, kétségbe esve a Moldava hullámaiba ölte magát, A repedés megvan rajta most is, de azért a gyönyörű csarnok még ma is szilárdan áll. Említsük még a prágai egyetemnek, Közép-Európában a legrégibbnek, 1348-ban történt megalapítását, s végül ne feledjük IV. Károly valamennyi alkotása közül azt, a mely Prága városára nézve a legfontosabb. Mert ő alatta keletkezett szélesebb útczáival és nagy tereivel az Új-város (Nové Město), a melylyel ellentétben a régibb „nagyobb város” ezentúl Ó-város (Staré Město) nevet nyert. Ehhez hasonlóan az Uj-város is bástyákat és falakat kapott kerítésül, a mik nélkül a közép-korban nem is tekintették volna városnak. Önálló városi szervezetet és tanácsot is adott neki a fejedelem, ki azonban alapításánál nem olyan kegyetlen ridegséggel járt el, mint az „arany király” a Kleinseite betelepítésekor, hanem ellenkezőleg a régi lakók bevonása és városi polgárokká emelése által békés úton teremtette meg ez új községet. Ez új város fő tere az előbb említett marhavásár (Dobytčí trh) lett, mely e nevét máig megtartotta a népnél. E tér éjszaki oldalán állott az új város tanácsháza magas, vaskos tornyával.
A Hradsin kelet felől.
Perko Antaltól
IV. Károly alatt még egy városi község keletkezett a mai Prága helyén, a szintén falakkal kerített s kapukkal és tornyokkal ellátott Hradsin (Hradčany), mely a prágai váron kivül egész a Strahovig terjedt s nem sokára oly nevezetességre vergődött, hogy ezentúl már a prágai várról mint „a Hradsinon fekvő”-ről (na Hradčaneh) beszéltek. Ez volt a négy prágai város, melyek együtt IV. Károly korában Közép-Európa legnépesebb s egyúttal legfényesebb, legtöbb kényelmet és élvezetet nyújtó fővárosát alkották, minthogy a tartós béke külháborúktól, a belső jó egyetértés pedig egyéb zavaroktól teljesen megóvta a politikai és vallási pártokra nem szakadt lakosságot.
IV. Károly két fia és utódai alatt már más idők következtek. IV. Venczel ritkábban lakott a Hradsinon, mint a városon kivül fekvő egyéb kedvelt helyein. Prágában is egy új nyári kastélyt építtetett magának a Zderaz mellett, ott, a hol később a kerületi fegyház és a Szent Venczel temploma állott, ma pedig a Venczel-fürdő van. Ugyanő építteté az Ó-városnak az alsó Új-város felé néző kijáratánál a „Königshof”-ot is. A felső Új-városban a katholikusok és husziták közt kitört véres villongások hírére meghalt 1419 július 30-án, a Kundratitz melletti Wenzelstein kastélyban. Erre, mint harczi riadóra, fölcsapott a szörnyű huszita-háborúk bősz lángja, melynek mindjárt áldozatúl esett a prágai városok egyike: a Kleinseite, tehát a legnagyobb részt német lakosságú városrész, mely 1420-ban oly kegyetlen pusztítást szenvedett, hogy a község egészen föloszlott s lerombolt házainak helye évtizedekkel utóbb is néptelen pusztaság volt.
1436-ban helyre állott a külső béke, és az általánosan elismert Zsigmond király augusztus 23-án bevonúlt Prágába, hol a Königshofot választá székhelyéül. Itt halt meg az ifjú, árván született László (a mi V. László királyunk), s itt uralkodott Poděbrad György király is, kinek kormánya alatt Prága újabb fölvirágzásnak indúlt s az egész ország is jóllétnek örvendett. A mikor e ravasz, erős lelkű és fényűző fejedelem alatt Aeneas Sylvius pápai követ Csehországot meglátogatta, csodálatra indítá annak és városainak gazdagsága, mely a szörnyű pusztúlás után megint oly gyorsan föllendült. Prágába, a hol ekkor tájt épen a pestis dühöngött, nem ment el; ezért hiányzik remekül írott történelmi művében e városnak saját szemlélet alapján való leírása. Ha megfordúlt volna benne, a Teyn-templom tornya csúcsáról feléje ragyogott volna az aranyos kehely, az új vallásnak a régin aratott győzelme jeléül, de egyúttal ama véget érni nem akaró zavargások hírnökeül is, melyek a Constanzban föllobbant máglya óta a szerencsétlen város lakóinak lelkületét örökös visszavonás és párttusák zsákmányává tették. Fényesnél fényesebb épületekben azonban Prága folyton gyarapodott. II. Vladislav (Ulászló), a Jagello-ház sarja, kit a nép szokásos mondása után a „Jól van, jó király”-nak (Král dobře) nevezett el, építtette azt a bizarr gót izlésű tornyot, a mai Pulverthurmot, mely az eleje lett volna a megújítandó ó-városi királyi kastélynak. De, midőn egy szép napon a „Jól van, jó király” ablakában könyökölve az útczára nézett ki, alúlról egy arra menő polgár e szókkal irányzá feléje kézíjját: „Ej, végezzünk már egyszer ezzel a jött-ment polyákkal!” E fenyegetésre úgy megijedt szegény, hogy a kevéssé biztos Königshofot hamarosan a Hradsinnal cserélte föl, erre fordítván most építő kedvét is. Műérzékének ékesen szóló tanúi a fényes Vladislav-terem a várban és a Vladislav-oratorium a Szent Vitus székesegyházában.
A „Burg” és az érseki palota a Hradsinon.
Gurk Edének a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban levő vízfestménye után.
Még jobban emelkedett a kastélynak és környékének dísze I. Ferdinánd alatt. Amabban ő, a Spanyolországban nevelkedett német király, építteté a német és a spanyol termet, melyek nagyságuk s még inkább szép arányaik és fényes díszítésük tekintetében ritkítják párjukat. A várkastély környékét pedig a hozzá csatlakozó várkert, a Staubbrückén túl emelt vívó-csarnok, a Belvedere nemes renaissance-izlésű épülete és a Fehér hegyen, a vadaskert közepén lévő Strenschloss szépítette. Azt a mende-mondát, mintha e csillagalakú várkastélyt Poděbrad építtette volna, oklevelek alapján megczáfolták s kimutatták, hogy az egészet Ferdinánd király hasonnevű fia tervezte és építette is. Ámde ugyancsak I. Ferdinánd erős kezű kormánya alatt nagy szerencsétlenség is érte Prágát az 1541. évi tűzvészszel, mely tartós szárazság idején, június 2-án tört ki Guttenstein báró házában a Kleinseitén, s onnan erős széltől szítva és rohamosan pusztítva terjedt tovább a királyi kastélyig, sőt ezt is hamuvá égette, a benne fölhalmozott kincsekkel együtt. Pótolhatatlan veszteség, hogy a tartományi rendek ülésterme is elpusztúlt ez alkalommal. Tetemesen megrongálódott a Szent Vitus egyház, a Mindenszentek temploma, meg Szent György egyháza és kolostora is, valamint sok emberélet is esett áldozatúl.
De az ország segédforrásai kimeríthetetlenek valának. A királyi palota csakhamar megint föltámadt hamvaiból, s újra olyan kor viradt Prágára, a melyben az a szomszéd országok valamennyi fő- és székvárosát túlszárnyalta fényben és dicsőségben. II. Rudolf kora volt ez 1575-től 1612-ig, a mikor a Hradsinon álló királyi palota nagyszerű, valóban császári fényű udvartartás színhelye volt, s a mikor a Vladislav-terem, meg a „Burg” többi helyiségei és udvarai ragyogó vitézi tornajátékok ünnepi zajától hangzottak; mindenfelől ide tódúlt a bel- és külföldi nemesség s közelből és távolból jőve, egymást érték az idegen hatalmasságok követei az udvarnál. A császári kertekben medve- és oroszlán-ketreczek is valának, s némelyek azt állítják, hogy a Schiller „Handschuh” czímű költeményében elbeszélt eset nem I. Ferencz franczia király, hanem II. Rudolf prágai udvarában történt. Lehet, hogy a Hradsin éjszaki oldaláról és a királyi várlaktól meredeken aláhanyatló mély árok, a melyen a Bruska-patak (Brusnice) foly keresztül, szintén ez időben kapta a Hirschgraben (jelení příkopy) nevet. Még egy más nevezetességet is szerzett Prágának a különös kedvtelésű és mindenféle titkos tudományon és mesterségen töprengő császár. Ama kiváló szellemű férfiak és nők társasága, kiket a fejedelem udvarába csődített, nemkülönben a palotájába szüntelen igyekezettel egybegyűjtött ritkaságok és válogatott műkincsek, melyeket a „német” teremben helyezett el, Prágát az akkori tudományos és művészi élet egyik székhelyévé tették. Sajnos, hogy utóbb, mikor a császár mind jobban bele mélyedt búskomorságába, mindenféle kétes hírű népség: bűbájosok, szellemidézők, jövendőmondók s aranycsinálók is be-betolakodtak az udvari körökbe, sőt a fejedelem legbizalmasb közelébe is. A Szent György kolostor mögött, a „fehér torony” közelében levő alchymista-, ma arany-útcza (Zlatá ulička), melyet ma a prágaiak közé rejtett regényes kis zug ősrégi házai és házikói érdemesek a megtekintésre.
A prágai „Burg” spanyol terme.
Lewý Antaltól
II. Rudolf alatt 1606-ban Sadeler Egyed nagy szorgalommal és szerencsés szemmértékkel rajzolta le Prágának egy olyan képét, a minőhöz hasonló arányúval abból az időből egyetlen főváros sem dicsekedhetik. Ezen a királyi kastélyt a Hradsin felé két sánczárok köríti; a régibb harmadik ekkor már be volt töltve. A prágai kastélyt ez időben kincsei- és műtárgyaiért „a világ nyolczadik csodájá”-nak mondták, a császári kertet a hölgyek páratlan mulatóhelyéűl emlegették, s Rudolf korát „arany” kornak magasztalták.
Politikai és egyházi tekintetben ellenben inkább a „vas” jelző illetné meg e kort, mert a zabolátlan passaui harczosok betörése, a kik 1611-ben vandal módon garázdálkodtak a prágai városrészekben, csak kezdete volt annak a sok viszontagságnak, a mely az 1618-ki eseményekkel újra reá zúdúlt a fővárosra és az egész szerencsétlen cseh földre. A következő év augusztus havában a föllázadt főurak és lovagok Frigyes pfalzgrófot választották cseh királylyá. November 9-én a választófejedelmi pár megkoronáztatta magát a Szent Vitus egyházban, melyet azonban Frigyes Calvint követő tanácsadói, miután előbb legbecsesb műkincseit elpusztították, megfosztották katholikus jellegétől. Egy évvel utóbb, 1620 november 8-án a fehérhegyi csata gyors véget vetett a téli király uralkodásának. A liga hadserege bevonúlt a bevett várba és városba, s a szövetséges bajorok a Rudolf-féle gyűjtemény műkincseiből telhetetlen mohósággal annyit raboltak, a mennyit csak elczipelhettek. Nem sokkal ez események után Waldstein Albert sötét alakja lép elő, ki a várhegy alatt 100 polgári ház telkét vette birtokába s helyükre olyan kastélyt és ahhoz való melléképületeket állíttatott egy tágas kert közepébe, a minőhöz fogható fényes magánépület addig egy sem volt még Prágában. A díszes főúri lak épségben maradt akkor is, mikor 1631-ben a szászok berohanása alkalmával 2.000 más házat fosztogattak ki, vagy romboltak le és a Rudolf-féle gyűjteményt is újabban megrabolták. A műkincsek harmadik zsákmánylása a svédeknek jutott, a kik 1648 június havában a Hradsint és a Kleinseitét hirtelen megrohanással elfoglalván, egész novemberig megszállva tartották, mikor is a westphali béke vetett végett további garázdálkodásuknak; de egész kocsisorok vonúltak ki a városból éjszak felé a királyi kastély és számos úri ház kincseivel megrakottan. Mindent azonban még ezek sem vittek el. A császári ház egy hű szolgájának ugyanis sikerűlt a kincsek egy részét Bécsbe juttatnia; sok drágaságot pedig biztos földalatti helyiségekbe sikerűlt még elég jókor elrejteni.
A harminczéves háború következményeivel járt a társadalmi állapotok alapos megváltozása, a mi azonban koránsem lett üdvös. A nagybirtok tetemes része új kezekbe kerűlt. A katholikus hitéhez hű nemesség és az idegen országokból beköltözött szerencsevadász tábornokok az elkobzott javakból könnyű szerrel nagy birtokokat vásároltak, vagy kaptak császári adományképen. Alattuk a falusi nép olyan lealázó szolgaságra és tehetetlen önmegadásra sülyedt alá, hogy valósággal jobbágya lett a birtokosságnak. A polgárság, mely az előtt alkotmányos jogai tekintetében egyenlő rangú volt a többi három renddel, most ezek javára egészen elveszté kiváltságos politikai helyzetét. Prága városi életére e változás azzal a következménynyel járt, hogy a papság és nemesség oly nagyszabású és kiterjedt építkezésekhez fogott, a melylyel az iparűző polgárság nem volt képes versenyezni, sőt meg sem kisérlette a versenyzést. A papság részéről kivált a jezsuiták állítottak, részben pedig átalakítás útján szereztek maguknak a három prágai városban óriási rendházakat és dúsan földíszített templomokat: az Ó-városban az egyetemi és középiskolai tanítás czéljára szolgáló Clementinumot (1653), a Kleinseitén a szép Szent Miklós egyházzal kapcsolatos társházat (1673), és a felső Új-városban a Loyola Ignácz nevét viselő növendékházat (1678–1690). A nemességnek most már nem annyira politikai, mint inkább társadalmi, de e téren annál nagyobb felűlkerekedése leginkább ízléses és részben fényes paloták emelkedésében mutatkozott, a minők Prágában ép úgy, mint Bécsben, kivált a török elleni dicsőséges hadjáratokat követő évtizedekben épűltek nagy számmal. Minthogy ezekről a Csehország művészetét ismertető fejezet szól bővebben s mivel közűlök némelyiket a város bejárása közben is meg kell még említenünk, itt csak példa kedvéért emeljük ki a nagy ringen álló szép Kinsky-féle palotát, a Grabenen a kis és nagy Jezsuita-útcza között levő Nostitz- és a Clam-Gallas-féle palotát. Emezt Erlachi Fischer építette, ki némelyek szerint prágai születésű volt, amazoknak pedig Dinzenhofer Kelemen, a híres apának még híresb fia, az alkotójuk.
Midőn VI. Károlylyal a Habsburg-ház fiágon kihalt, majdnem százéves béke után újra ellenséges megszállás napjai következtek Prágára. 1741 október 21-én elfoglalták a bajorok, szászok és francziák, de a nélkűl, hogy valami kárt tettek volna, minthogy a várost az ország leendő királya, a bajor választófejedelem számára vették hatalmukba. Ez idők építészeti emlékeűl említendő a Vyšehradnak a francziák részéről történt újabb megerősítése, nemkülönben egy terjedelmes katonai sütőház az alsó új-városban, a Heuwagsplatz és a Hibernergasse közt. A franczia építkezés fölírata: L’art de vaincre est perdu sans l’art de subsister, bár nem az eredeti betűkben, de megújítva még ma is hirdeti a Rajnán túli népnek nagy mondásokban tetszelgő hivalkodását. Mikor egy év múlva a császári hadak Prága visszafoglalásához láttak, a körűlzárt várost bombázni kezdték. Az ostrom alatt hallatlan drágaság támadt, s e mellett a lakosoknak még 7,000.000 forintnyi hadisarczot is kellett fizetniök. 1742 deczember 16-án végre az ellenséges csapatok, nem birván ki tovább az igen nagy inséget, kénytelenek voltak a városból kivonúlni.
De még e csapásnál is sokkal nagyobb viszontagság érte Csehország fővárosát tizenöt évvel utóbb II. Frigyes részéről, a ki ágyúit a Szent Vitus temploma ellen irányoztatta. 1757 május 29-éről 30-ára viradó éjjel egy ágyúgolyó összezúzta a szószék melletti nagy ablakot; de ez csak a kezdete volt az erre heteken át tartott rombolásnak, mely idő alatt 22.000 löveg repűlt a városba. Midőn június 20-án Daunnak Kolin mellett nyert ütközete következtében a poroszok hirtelen kénytelenek lettek a város ostromát abbahagyni, a lakosok mintegy 770 golyót találtak a székesegyházban, melynek a teteje 215 helyen át volt lyukasztva. S mindezen sebeket és rongálást szilárdúl kiállotta a derék szép épület! De, hogy mennyit szenvedett alattuk, az elképzelhető, s midőn 80 év múlva Pešina Venczel kanonok egyelőre a legszerényebb módon tervbe vette a Szent Vitus egyház kiépítését s az ötvenes évek elején legelőbb a meglevő részek kitatarozásához láttak, csak akkor mutatkozott, milyen nagy ideje volt, hogy az épület egyes részei beomlásának elejét vegyék. A székesegyház után a „Burg”, a királyi palota és nemes hölgyek alapítványi háza (eredetileg Rosenberg-féle palota) szenvedtek legtöbbet, a Staubbrückén túl állott udvari dalszínház pedig egészen romokban hevert. A kastély belső díszítményeiből azonban semmi sem veszett el, mert az ellenség minden vad rombolása mellett sem tudott hozzájuk férkőzni.
A „világ nyolczadik csodája” e részben való érzékeny és pótolhatatlan megkárosítása az úgy nevezett fölvilágosodás korának maradt fentartva, mely teljesen híjával volt a nagy múlt iránti minden érzéknek és kegyeletnek. A Hradsin királyi palotáját kaszárnyává szándékoztak átalakítani s a puskaportorony melletti „Königshof”-ot illetőleg e tervet végre is hajtották. Mikor e czélból a nagy kitakarításhoz fogtak, jól ezárt pinczékben rá akadtak a Rudolf-féle gyűjteménynek gondosan elrejtett s azóta egészen elfelejtett maradványaira. Műértő tanács kikérésére nem is gondolva, 1782-ben e „haszontalan lim-lom”-ot dobszó mellett elkótyavetyélték, s a legbecsesb műtárgyak házalók és zsibárúsok kezére kerűltek néhány forintért, sőt egyes darabok pár garasért. (Így példáúl a gyönyörű Ilioné torso 51 o. é. krajczáron kelt el, s a bécsi congressus idején Lajos bajor trónörökös néhány ezer aranyon vásárolta meg.)
Említettük már azt a kis német gyarmatot, mely azon időben, mikor a franczia imperator ércz igája a legsulyosabban nehezedett Közép-Európa nyakára, Prágában vonúlt meg, s szóltunk a hatásról, melyet a cseh mondák világa Brentano Kelemen költői lelkére tett. De e gyarmat többi tagjai sem vonhatták ki magukat azon nagy megilletődés alól, melyet a cseh királyok tisztes ódon városában mindenki érez, a ki nem pusztán testi szemeivel lát. Stein báró, a hírneves államférfi, kétségtelenűl Prágában való tartózkodása alatt kezdte érezni, vagy ott érlelte meg lelkében a Habsburgok uralma alatt élő államszövetség iránti mély tiszteletét, melyet néhány évvel utóbb Németország újjáalakítására vonatkozó javaslataiban oly ékesen fejezett ki. Elragadtatással szól ugyanez idő tájt Prágáról Rahel kisasszony (1813), a ki utóbb Varnhagen von Ense felesége lett, továbbá De la Motte Fouqué Frigyes és Karolina, valamint a német költők atyamestere, Goethe is, a ki ugyan nem saját tapasztalásából ismerte, csak Sternberg Gáspár gróf ismételt meghivásaiban hallotta dicsérni a cseh fővárost. Mélyen átérzett sorokat szentel „Csehország kedvelt gyermekének”, a dicső múltjára büszke, de most „koporsóra vésett képhez hasonló” városnak, Hartmann Móricz „cseh elégiái”-ban.
Szarvady Frigyes hazánkfia pedig, a ki egy ideig a prágai egyetemen Meissnerrel és Hartmannal költői hármas szövetségben állott, az annyira megkedvelt várost, miután már rég búcsút mondott neki, képzeletében viszontlátva, még mindig a Hradsinra álmodja magát, s a mélabú borongó hangján elmélkedik az egykori királyi székhely letűnt szép napjairól… „Éjfél van, – így szól, – a teli hold tiszta fényben ragyog le a városra és a Moldava halkan morajló hullámaiban tükröződik … Köröttem minden ünnepi csöndben nyugszik, mint valami sírboltban. A száz torony úgy meredez fölfelé a néma éjben, mint megannyi árbócza egy varázslatra kővé vált hajórajnak … De nem maga Prága-e ez a mesés hajó, mely dagadó vitorlákkal szágúldott viharszárnyon előre, míg hirtelen szirtek közé kerűlve meg nem akadt, s azóta ott áll mozdúlatlanúl ég és tenger között. A vihar-hullám, mely magasba lódította, aláhanyatlott, s nem jő egy második, hogy újra fölemelje s a reá nehezedő varázs átka alól fölszabadítsa”…
S való igaz, hogy Prága akkoriban, – úgy ötven évvel ez előtt, – csöndes, kihalt város volt. Uralkodó jellemvonása és a hangúlat, mit a szemlélőben keltett, a mélabús komorság, a rég letűnt dicsőség és pezsgő élet fényes napjaiba visszaszálló bánatos emlékezés vala. Megvolt még hajdani nagy kiterjedése, de lakosainak száma csekély vala e nagy terjedelemhez képest. Liechtenstern Miksa József báró (1817) a városi házjegyzék nyomán 2.890-re teszi házainak számát, a lakosságnak pedig csak a polgári részét 79.606 főre becsűli. Ez volt a régi bástyáktól kerített város népessége, ezeken kivűl pedig akkoriban alig voltak még említésre méltó külvárosok. A svédek ostroma alkalmával elhamvadt Spittelfeld (Špitálské pole), mely a húszas években Karolina Auguszta császárné tiszteletére a vörös csillagos kereszt-urak kórházától nyert régi nevét Karolinenthalra változtatta, akkor tájt még csak keletkezőben volt. Mindössze néhány ház állott az országút mentén, meg a rokkantak intézete; a többi területet a Žižka-hegy irányában csupa zöldséges kert és szegényes kertész-kunyhók foglalták el. Smíchov is csak kezdetleges kis telep volt az út szélén; az Oujezd felőli jobb oldal nagyobb részén a Vratislav grófi kert hosszú fala húzódott végig; jobbra letérve Košiř faluban a szép Clam-féle parkba jutott az ember, valamivel odább pedig a Cibulka nevű szép parkba, mely Thun Lipót gróf passaui herczeg-püspök tulajdona volt valamikor. A környék hegyeiben még néhány szerényebb nyaraló állott itt-ott kertek közepette, köztük a Mozart révén híressé vált Bertranka. A folyó jobb partjának a városon kivűl eső részén még a Krenn-féle és Wimmer-féle kertek, meg a Canal gróf szép parkja, aztán még néhány távolabb szétszórtan fekvő nyaraló, végűl a Botič-patak mentén elterűlő Nusle és Vršovitz falvai valának Prága város határához számíthatók.
A városnak több tekintetben komor volt a képe. Minden részében található emlékeinek nagy számában volt ugyan bizonyos vonzó erő, de maguk az emlékek nagy részt épen nem voltak megnyerők. Tisztasága nem volt valami példás, az útczák világítása pedig oly nyomorúságos vala, hogy még az ötvenes években is, mikor a Steffeck-Friedland czég vette át a gázvilágítást, azzal a (Schillerből idézett) csipős tréfaszóval gúnyolódott a helyi élcz, hogy: „Nacht muss es sein, wo Friedlands Sterne leuchten”. (Nagy éjszakának kell lenni, mikor a friedlandi [már t. i. Wallenstein] csillagai világolnak!) Az új-város számos tág tere és széles útczája úgy a gyalog-, mint a kocsiúton vagy igen gyarlón, vagy épen nem volt kikövezve. A nagy terjedelmű baromvásártéren buczkák és kátyúk váltakoztak, száraz időben fojtó por szállongott, esős napokon pedig feneketlen sár volt rajta. A magánházak még az új-városban is csak ritkán dicsekedhettek kényelmesebb berendezéssel, az ó-városiak, meg a Kleinseitén és a Hradsinon levők pedig általában vaskos, szertelenűl erős építésűek voltak, de szűk bejáratúak, sötét kapualjakkal és még sötétebb lépcsőkkel, melyeken tapogatódzva lehetett járni; legfölebb egy-egy fordúlónál égett itt-ott a falon függő szentkép tiszteletére egy mécslángocska. Némely ház útczai fala mindenféle képes ábrázolással teli volt festve, de ezek a képek is mind komor tárgyúak valának; a Heuwagsplatzon a hét választó fejedelmet, a Vyšehrad alatt meg a hét cseh herczeget lehetett ily falképeken látni. Valósággal borzalmasak voltak a Maria-Schnee melletti Ferencz-rendi kolostor keresztfolyosójának a falfestményei, melyek a husziták betörésekor lemészárolt szerzetesek kínszenvedését és halálát ábrázolták. Mozgalmasabb életről csakis a Zeltner-, a Vas-útczában a Kis- és Nagy-jezsuita-útczában, az akkori főútakon lehetett szó. Még legélénkebb volt az élet a sűrű lakosságú, zeg-zugos és keskeny útczájú zsidóvárosban, továbbá a keresztény és a zsidó zsibvásáron a Kén- és a Galli-útczában. Bérkocsik vagy magánfogatok csak nagynéha, leginkább csak téli időben elevenítették valamennyire az útczai forgalmat, mikor a dúsgazdag nemesség a városban szokott tartózkodni. A nagyzólag vendégfogadóknak nevezett szállóházak és korcsmák (zájezdné hostince) az idegenek tanúsága szerint elég silányak voltak.
Azóta mindez nagyon megjavúlt. A „második” emelkedő hullám, melynek eljövetelében Szarvady még nem akart hinni, ismét vállára vette Prága fönnakadt hajóját. Hormayr jóslata, hogy Prága még nem játszotta végig szerepét Európa fővárosai között, beteljesűlt, s be az is, a mit Goethe csak sejtett, a város szabadabb terjeszkedése. a Krenn- és Wimmer-féle kertek már majdnem teljesen eltűntek; helyükön két új városrész keletkezett nagy bérházak és paloták soraival, templomokkal és nyilvános épületekkel. Ezek a Weinberge (Vinohrady) 34.000 és Žižkow 41.300 lakossal; amaz a Nuslé-val, emez éjszakon a 19.600 lakosú Karolinenthal-lal már majdnem összenőtt. A túlsó parton a Vratislav-féle kertnek már alig áll egy fája is, s helyén Smíchov 32.700 lakosú várossá fejlődött, mely már Košíř falut is magába olvasztotta. Mindezen külvárosok közigazgatásilag még nem csatlakoztak ugyan teljesen a cseh fővároshoz, jóllehet évek óta folynak az irányban a tárgyalások; de építkezés, valamint társadalmi és művelődési kapcsok által már egészen egybe forrtak vele, sőt részben már be is nyúlnak Oujezd részébe, s így 2.500 házuk és 128.000 főre menő lakosságuk az öt prágai város, továbbá a most József-város nevet viselő zsidó negyed, melyben különben ma körűlbelűl ugyanannyi keresztény lakik, mint zsidó, továbbá az 1883 és 1884 óta a fővárossal közigazgatásilag is egyesített Višehrad és Holešovic-Bubna községek együttvéve 4.300 házat és 182.600 lelket számlálnak, az előbbiekkel együtt az egész mai Prága lakóinak száma 310.000-re, házaié pedig 6.800-ra tehető.*
Mindezen számok az1890. évi népszámlálás adatain alapszanak, de a folytonos növekedésre való tekintettel teljes százakká vannak kikerekítve. A 8.000 főnyi helyőrség nincs beleszámítva.
S most tegyünk körútat a város nevezetesb részeiben. A Vyšehrad-dal kezdjük, melynek udvarába a francziáktól 1741–42-ben emelt hatalmas sánczokon át jutunk. A prágai vár mellett évszázadokon át fő dicsősége és dísze volt ez az országnak, s mondják, hogy valaha tizenhárom templom és kápolna állott benne. Ma mindezekből csak Szent Péter és Pál temploma és a Szent Márton szerény román izlésű kerek kápolnája van meg. Mellettük a nagyprépost és néhány székesegyházi kanonok lakása, meg egy-két katonai épület áll a maga józan egyszerűségében, aztán csupa üres, puszta, részben sivár hely. Ilyen volt legalább még rövid idővel ez előtt a hajdan híres és fényes fejedelmi székhely.
A legutóbbi években azonban a Vyšehrad is visszanyert valamit régi díszéből. A hatvanas években az akkori prépost, Štulc P. Venczel, helyre állíttatta a sokáig pusztúlásnak engedett Márton-kápolnát, új és izléses préposti lakot építtetett, majd pedig évek hosszú során át megtakarított 30.000 forintnyi pénzén hozzá látott a Szent Péter és Pál egyháza megújításához, melynek derék épülete ma már nagy részt megint régi szépségében áll. További látnivalója a Vyšehradnak a sírkert, mely az utóbbi időben olyanféle dísztemető lett, mint a párisi Pčre Lachaise. Az itt nyugvó híresebb írók közűl Božena Němcovát, a szép tehetségű elbeszélőnőt, a korán elhúnyt Hálek Vitězslavot, Jablonskýt (Tupý), Vinařicý Károlyt, egyéb jeles emberek közűl pedig Hanka, Brauner, Jireček József és Levý Václav szobrász nevét említjük.
A kerítésnek egy ajtócskáján át kilépünk a folyamra néző oldalon, s a meredek lejtőn valamivel alább egy düledező falat, alighanem a vyšehradi székesegyház alapítványához tartozott valamely gazdasági épület omladékát látjuk. A néphit azonban a Libussa fürdőit látja bennük, s midőn néhány évvel ez előtt arról volt szó, hogy a folyam mentén építendő út kedveért a hegyoldalban robbantások történjenek, melyeknek a „Libussa fürdői” is áldozatáúl estek volna, Prága közvéleménye oly határozottan tiltakozott ez ellen, hogy az egész vállalatot abba kellett miatta hagyni. Annyi bizonyos, hogy ez ódon szürke falak eltűntével a sziklás lejtő nem keveset veszítene regényes festőiségéből.
Onnan, a hol körútunkon most megállapodtunk, a legszebb kilátások egyike nyílik Prágára, a minők különben oly nagy számmal vannak és annyira vetélkednek egymással a szépség első díjáért, hogy ezt bármelyiküknek is bajos oda ítélni. Jobb felé a három felső hídon átsuhanva a Hradsin és a Belvedere felé esik tekintetünk. előttünk a Laurenziberg sűrű lombozatú lejtője, a határáúl szolgáló Hungermauer-ral, melynek csipkepárkányos fala IV. Károly idejéből való s még ma is jó karban van. Mellette van az a díszkert, melyet a szülővárosát rajongva szerető Kinsky Rudolf herczeg a harminczas évek elején a sivár hegyoldal kopasz lejtőire varázsolt. Pillantásunk a smíchov fölötti magaslatok villakoszorújától a nagy Kaiserwiese felé röppen, mely az évenkénti lóversenyek színtere, aztán a zlichovi templomocska dombján akad meg, majd pedig balra tér át s a félig rejtett Kuchelbad-ot* érintve, egészen ama kies mezőkig ér, a melyeken a Beraun a Moldavába szakad. A közeli Zbraslavban II. Přemysl Ottokár vadászkastélyt, II. Venczel pedig Falkenstein Zaviše meggyilkolásaért engesztelő áldozatúl egy cisterci apátságot építtetett s azt dús javadalommal ajándékozta meg. Az akkori építészet remekeűl tekintett híres kolostornak, mint a fejedelem kedvelt helyének, Königssaal (Aula Regia) lett a neve. A huszita harczok alatt 1420-ban földig lerombolták, majd újra fölépűlt s a harminczéves háborúban 1534-ben a császáriak, 1639-ben a svédek, 1648-ban ugyanezek ismételten kifosztották és földúlták, de e viszontagságai után is új életre támadt s virágzásnak indúlt, míg II. József meg nem szűntette. Javadalmait a vallás-alaphoz csatolta, melynek kezelőségétől Öttingen-Wallenstein herczeg vette meg 1827-ben.
Tulajdonkép Chuchelbad (Chuchle), v. ö. a Salzburg melletti ősrégi Cuculae nevével.
Még mielőtt a Vyšehradtól megválnánk, vessünk egy pillantást a lábunk alatt elterűlő képre is. A Moldava, mely a Beraun torkolatán fölűl kevéssel s aztán lejebb Rostokon alúl meglehetős szűk mederben folyik, a prágai medenczében majdnem tószerűen kitágúl, a minek mesterségesen, zsilipekkel gátolt lefolyása az oka. Kiváló díszére válnak a folyó e részének a rajta lévő szép szigetek, melyekről már jó régi időből vannak történelmi adatok. Ezek a Färber- vagy Sophieninsel a jobb part közelében, a Schützeninsel „in medio fluminis” (a folyam közepén) és a Kampa sziget, „insula inferior” (alsó sziget), melyet valószínűleg az előbbihez, mint „felső”-höz képest neveztek így a XII. században; továbbá a mai Judeninsel a balpart közelében, melynek a XV. században ott, a hol valaha a kis smíchovi templom állt, s ma a botanikai kert van, na travničku volt a neve.
Két kisebb sziget a Kampán alúl, melyek egyikét „a prágai vár alatti sziget”-nek hítták, ma már eltűnt, ugyanígy egy nagyobb is a Vyšehrad és Zlichov falu közt. Ennek területe most a Kaiserwiese egy részét teszi. Ez, valamint a prágai szigetek közűl a legalsó, a nagy Hetzinsel (Štvanice), mely egy ideig „Gross-Venedig” nevet is viselt, míg ugyanakkor vele ellentétben a Schützeninselnek „Klein-Venedig” volt a neve, a huszita harczok kezdetekor fontos katonai szerepet vitt. A Hetzinselen helyezte el ugyanis nyílt táborban Žižka 1420-ban tábori néphadseregét, úgy a lovasságot, mint a gyalogosokat és az egész kiséretet. A zlichovi szigetre pedig kisebb őrséget rendelt ki, s ennek földjét egymáshoz csatolt tutajokkal kötötte össze a partokkal, egy felől a Veytonig az Emaus-kolostoron alúl, a másik, a jobb oldalon pedig Podol irányában, s ez elmés hadiműveletével a Vyšehradot sikerűlt a folyam felől teljesen elzárnia.
A Vyšehradot elhagyva, előbb alászállunk, majd ismét hegynek megyünk, balkéz felől hagyván az Emaus-kolostort, melyet a beuroni benczések műérzékkel újítottak meg, jobbkéz felől pedig a St. Johann auf dem Felsen (na skalce, s ezért röviden Johannes Skalka) templomot szép lépcsős följáratával, s aztán a város legtágasabb terére érünk, az egykori baromvásár-térre. Ennek hajdani kietlen képét az imént írtuk le; ma IV. Károly, az új-város alapítója tiszteletére Károly-tér a neve és gyönyörű park díszíti.
Prága: A felső szigetcsoport.
Charlemont Húgótól
A folyamhoz menvén, a Palacký-hídon, a város öt* hídja közűl a legújabbon kelünk át. Bejáratánál két oszlopon Myslbek mester két sikerűlt alkotása, Libuša és a mondai hírű Lumír énekes szobra áll s mindkettő a Vyšehradra néz. A túlsó partra érve, a Smíchovon végig s az új szép templom előtt haladunk el, érintjük Oujezdet és a lánczhíd-hoz jutunk. A három felső sziget előtt elmenve, a híd jobbparti fejénél egy felől az új cseh nemzeti színház (Národ sobě) áll előttünk, mely néhány nappal a megnyitása után elhamvadt, de csakhamar újra fölépűlt; a másik oldalon pedig a szép rakpart I. Ferencz császár lovasszobrával, mely körűl az ország hajdani tizenhat kerületének jelképes alakjai állnak. Szemünk előtt itt egy hosszú és széles útczasor nyílik.
Ezeken kivűl még két vasúti híd visz át a folyón.
Hormayr, a jónevű osztrák történetíró, ki a bécsi congressus ideje táján szintén nagy elragadtatással írt Prágáról, e várost május havában, környéke üdén zöldelő és virágzó koszorújától övezve mondja a legszebbnek. Másféle, de nem kevésbbé vonzó és festői szépségben tűnik elénk annak képe verőfényes őszi napokon, mikor a lenge ködfátyol nemcsak nem zavarja, hanem még inkább földeríti a látványt, a mennyiben a kissé távolabb eső tárgyakat, főleg pedig a Hradsinnak a város fölött kiemelkedő nagy épületeit valami fínom ködlő csillogással árasztja el. A mi ugyanis Prágát napjainkban oly érdekessé, a szemlélőre nézve oly lebilincselővé teszi, az építkezésében mindenütt a réginek az újjal való szoros érintkezése, vagy Grillparzerrel szólva az a szerencsés s a szemnek jól eső változatosság, melylyel „házainak tömkelegét sajátszerű alakú tornyok s kimagasló ódonszerű épületek szaggatják meg s különzik el egyes csoportokká”. Lange Adolf műépítészhez intézett levelében elragadtatással szól viollet-le-Duc is arról a hatásról, melyet rá Prága tett, s azt valósággal „tündéri”-nek (féerique) nevezi. Szerinte az ember Prágában valamely remek középkori város falai közt vél járni, „de koránsem amolyan elhanyatott s kipusztúlt városban, hanem olyanban, a hol élet, ifjúság és üdeség, munkásság és sürgés-forgás mutatkozik, s mely e mellett büszke az emlékeire, azoknak pompájára és fényére.”
Fordúljunk most a város belseje felé. Az előttünk nyíló szép széles útczán az előtt gesztenyefák kettős sora húzódott végig, melynek „Neue Allee” volt a neve. Bělský Venczel dr. polgármestersége alatt a hatvanas években e fákat kivágták. E most Ferdinandstrasse nevű útczának felső végén egy kis térre érünk, melyen Jungmann cseh nyelvtudós ülőszobra előtt elhaladva, a Ferencz-rendiek Maria Schnee (Havi boldogasszony) nevű templomához kanyarodunk, a melyben kivált a főoltár hatalmas arányú barokk alkotmánya köti le figyelmünket. A föntebb említett keresztfolyosó falképeit, sajnos, bemeszelték; pedig ha mint műtárgyakat nem is, de legalábbb mint történelmi emlékeket érdemes lett volna őket kimélni. Egy szűk útczácskán át, melynek gót építésű kapuját évekkel ez előtt a helyéről elávolították és a kolostor falába illesztették, az Obstgasse végéhez érünk. Ez a Ferdinand-strasse folytatása és alább a város legszebb, legszélesebb és legszabályosabb útvonalába torkollik. Ennek a neve, minthogy az Ó-várost az alsó Új-várostól elválasztó árok feltöltése után ennek a helyére kerűlt, régebben Graben volt, a negyvenes évek elején pedig Kolowrat-Liebsteinsky Ferencz, az egykori cseh fő várgróf és miniszter, a cseh múzeum nagyérdemű alapítója emlékére Kolowratstrasse nevet kapott, legújabban azonban ismét régi elnevezését nyerte vissza.
A prágai lóvásár-tér (Szent Venczel-tér).
Ohmann Frigyestől
A Grabent balkéz felől hagyva, az újabb időben „Wenzelsplatz”-nak keresztelt Lóvásár-térre jutunk. Ha divatos fölfogás szerint a „Graben” a legszebb úczája, akkor a „Rossmarkt” mindenesetre a legszebb tere Prágának. Némelyek ugyan e teret, mely majdnem négyszer oly hosszú, mint a milyen széles, szintén csak útnak, habár a szokottnál jóval nagyobb arányúnak tekintik. Felső részen két-két sor lombos fa szeli át, mely úgy nappal, mint éjjeli fényes gázvilágítás mellett igen megkapó látvány.
A tér felső részének a közepén ez előtt magas alapzaton Szent Venczel lovas szobra állott. Előtte tartották az ország első védszentje tiszteletére 1848 pünkösd hétfőjén azt a misét, mely a véres júniusi zendülésre alkalmúl szolgált. Azóta a szobor elkerűlt régi helyéről, s ma a Vyšehradon, a prépostság épülete mellett áll. Az óriási tér felső végén valaha egy kapu, a „Rossthor” volt, ma pedig a cseh országos múzeum díszes palotája áll, melynek „Pantheon” nevű szép dísztermében nyitotta meg Ő Felsége képviseletében Károly Lajos főherczeg Ő cs. és kir. Fensége 1891 május 18-án a cseh tudományos és művészeti akadémiát.
A Venczel-tér baloldalának a közepe táján a Heinrichsgasséba kanyarodunk, melynek a végén a Szent Henrik templomának szabadon álló, vaskos és magas harangtornya emelkedik. E régi épülettel érdekes ellentétben áll a Heuwagsplatzra néző másik oldalán a vele szemközt nem régen épűlt cseh jelzálog-hitelintézet palotája, tovább pedig a Stadtpark régi bástyák és városárkok helyén terül el. A Heinrichsgasséban, a Heuwagsplatzon, valamint a város mindazon részeiben, a melyeket eddig bejártunk, a régi házak nagyobb része már eltűnt s évről-évre mindinkább fogy. A Heuwagsplatz egyik szögletében azonban még áll az a nevezetes ódon ház, a melynek homlokzatán három egymás ellen ugrató lovast ábrázol egy dombormű.
A szépen rendezett, üdén virúló és gondosan ápolt Stadtparknak csak egy körűlmény nem válik a javára, s ez a Ferencz József-pályaudvar tőszomszédsága, melynek számára igazán kivánatos lenne másutt jelölni ki helyet. Kevésbbé zavaró az államvasút pályaudvara, a mely már jobban a város felé esik. Ennek az oldalhomlokzatával szemben áll az a katonai sütőház, melyről, mint a franczia foglalás idejének maradványáról, fölebb már megemlékeztünk.
A prágai „Fünfkirchenplatz” renaissance-kori épületei.
Lewý Antaltól
Az államvasút pályaudvara és a sütőház közt húzódó „Hilbernergasse”-ban néhány évtizeddel ez előtt még egész sora állott a barokk izlésű főúri lakoknak, minők példáúl az Ahsbahs, Nostitz-Rienek, Kinsky, Lobkowitz, De Fours családok palotái voltak, melyek közűl ugyan a két első még ma is áll, de részben a cs. kir. pénzügyigazgatóság birtokába és használatába kerűlt. A legszebbnek és legnagyobbnak, a Kinsky-félének, ma már csak egy harmada van meg, szánakozást keltve mindazokban, a kik egykor teljes épségében ismerték. Kertje is volt s benne gazdag üvegházak állottak, melyek azóta már szintén eltűntek a föld színéről. A De Fours család egyemeletes palotájának a helyén pedig ma háromemeletes bérház emelkedik.
A Hibernergassénak a Heuwagsplatzra szögellő baloldali sarkán áll a Hôtel de Saxe, a jobboldalin pedig a „Kék csillag” szálló, melyet a „Vas ember”-hez czímzett, kikönyöklő magánház választ el a mai prágai vendéglők legrégibbjétől, a „Fekete ló”-hoz czímzettől. Ma már egyikük sem tarthat attól, hogy túlságosan szerénynek itéljék, mint a század elején, mert mind a három teljesen korszerű kényelemmel és fénynyel van berendezve.
Erről a pontról nézve szét, az egykori „Königshof” s most cs. és kir. katonai nevelőintézet mellett a Pulverthurm emelkedik előttünk, melynek dúsgazdag gót díszítése Prossnitzi Rejsek szabad röptű s a mesterség békóitól le nem nyűgözött alkotó tehetségének vált volna dicsőségére; de a művész maga nem fejezhetvén be az építést, a torony egyelőre szükségből hevenyészett tető alá kerűlt s ezen bevégzetlen alakjában él az öregebb prágaiak emlékében, míg a város tanácsa el nem határozta, hogy Rejsek szép tervét valósíttatja és stilszerű tetővel koronáztatja meg. E föladatra a Schmidt Frigyes iskolájából kikerűlt Mocker József műépítész vállalkozott s azt elismerést érdemlő sikerrel hajtotta végre.
A Pulverthurm boltíve alatt áthaladva, a prágai Ó-városba jutunk, mely a legnagyobb részt újszerű alsó Új-város ellentéteképen áll előttünk, mert jobban megőrizte ódon színezetét. Újabb épületeknek ugyan ez sincsen híjával, de azok mégis kisebbségben vannak a régiekhez képest s az újak közűl is sok alkalmazkodni igyekszik a régi idők építésmódjához. Az Ó-városban még akárhány olyan útcza és tér látható, a mely, ha némely részletét leszámítjuk s másokat képzelünk helyükbe, egészen a két vagy három évszázaddal ez előtti időkbe varázsolja vissza lelkünket. Ilyen mindjárt a híres Grosser Ring. Terjedelmére nézve ugyan e tér nem versenyezhet a Rossmarkttal és szabályosságának sincs rajta semmi nyoma, de festői szépség és történelmi érdekesség dolgában nemcsak Prága többi tereit, hanem egész Csehország valamennyi terét is fölűlmúlja. A kiváló érdekességű városházát, melynek főbejárata fölött a Praga caput regni fölírat olvasható s melynek vaskos tornyát egy művészi szerkezetű óramű díszíti, keleti felében a negyvenes évek folyamán egészen újjá építették, többi részeiben pedig két évtizeddel ez előtt állították helyre; de ez átalakításoknál úgy külsején, mint belsejében valamennyi, műtörténelmi szempontból becses részletét teljes épségében megőrizték. Ha a keleti oldal újjáépítéséhez is harmincz-negyven évvel utóbb fogtak volna, mint a hogyan, sajnos, történt, akkor bizonynyal megmaradt volna az a terraszszerű előépítmény is a város tornya körűl, a melyet akkor lebontottak. Akkoriban erre egyebek mellett alighanem az is egyik okúl szolgált, hogy e helyen léptek 1621 június 21-én a felségárúlás főbűnösei és legkiválóbb czinkosai, szám szerint huszonnégyen, a vérpadra, s tán azért is siettek az említett épületrészt lerombolni, hogy a hozzá fűződő véres emléket az utókorral feledtessék. Bármint volt is azonban a dolog, annyi kétségtelen, hogy eltávolításával a tér elvesztette egyik építészeti nevezetességét.
A „Hirschgraben” Prágában.
Lewý Antaltól
A városházával szemközt a Teyn-templom hatalmas kéttornyú homlokzata emelkedik egy ősrégi előcsarnok fölé, a melynek megőrzése minden áron kivánatos, minthogy nagyban hozzájárúl a tér és az egyház jellemzetességéhez. a Teyn-templom és a városháza közt, a térnek nem épen a kellő közepén emelkedik a karcsú Mária-oszlop, melynek szentképe előtt örök mécsvilág pislog, s esténként ájtatos hívők csoportjai tisztelik imával és énekszóval a Boldogságos Szűzet. Balra ama sarok előtt, a melytől a Miklós-útczácska előbb az ó-városi Szent Miklós templomhoz, – a hol most az orosz isteni tiszteletet tartják, – azután pedig tovább a szabálytalan József-város szűk és sötét útczái felé vezet, állott régebben egy sajátszerű emlékoszlop, melynek szép, renaissance-ízlésű ábrákkal díszes vörös és fekete márványlapjait azonban az efféle „közlekedési akadályok” ellen kiváló buzgósággal hadakozó városatyák szétdúlatták s úgy eldaraboltatták, hogy később se illeszthesse össze senki, ha netán eszébe jutna az érdekes emléket valamikor helyreállíttatni. Csak egy-két megrongált töredéke látható ma a cseh országos múzeum udvarában.
A rendelkezésünkre álló tér nem engedi, hogy az Ó-város kisebb terei, útczái és közei tömkelegét is bejárjuk; így csak annyit ismétlünk róluk, hogy általánosságban és egészben még megőrizték régies jellegüket s még ma is nagy részt egészen olyanok, mint a milyeneknek az előttünk élt nemzedékek hosszú sora látta őket. Nagy számmal vannak bennök a keskeny, girbe-görbe és sötét átjárók, vak-útczák és csendes zugok, s minden tizedik lépésnél egy-egy, részben még ma is régi festés nyomait mutató homlokfal, egy csúcsos tetőzet, valami szentkép vagy kapu fölötti, világi tárgyú szobormű, egy-egy ház-czímer, vagy szembeötlő czéh-jelvény tűnik elénk. A ki a múlt idők e sokat mondó tanúi iránt kegyeletes érzékkel bír, szemléletükbe nem merűlhet el a nélkűl, hogy legalább hű másolatokban mindenkorra való megőrzésüket ne óhajtsa és előbb-utóbb bekövetkezhető pusztúlásuknak aggodalommal ne nézzen elébe. Nevezetesen legalább a régi keretes képek, szoborművek és egyéb faragványok, díszes rácsozatok és kovácsolt vasból készűlt jelvények, czímerek találhatnának békés és biztos menedékhelyet a városi múzeumban.
Részlet a prágai régi zsidó temetőből.
Charlemont Húgótól
Az Ó-város „Grosser Ring”-jéről a Kleiner Ring-en át a Kis és a Nagy jezsuita-útczába jutunk, melynek most Károly-útcza a neve. A lánczhíd megnyílta előtt ez volt a város jobb- és balparti része között a fő út. A torkolata a város egyik legkisebb terére vezet, mely azoban ama kilátás miatt, mely róla egy felől a Hradsin, más oldalon meg a Strahov koronázta Kleinseitére nyílik, nemkülönben épületeinek jellemző változatosságánál fogva is egyszersmind a legszebbek egyike. Keleti oldalán a Salvator-templom oszlopos előcsarnoka és a Clementinum, e hajdani tágas jezsuita rendház pitvara érdemel figyelmet. Benne van elhelyezve a papnevelő intézet, az egyetemi könyvtár, a herczeg-érseki nyomda, továbbá hozzá tartozik két kápolnán kivűl a Szent Kelemen- és a már említett Salvator-egyház is. Éjszak felé a vörös csillagos kereszturak kupolás temploma és IV. Károly emlékszobra áll egy kis kertecske közepén, egészen a folyam mellett. Nyugatnak az ó-városi hídtorony, a gót ízlésű világi építkezés egyik legszebb fenmaradt emléke emelkedik. A déli oldalon ugyan a Colloredo-palotán kivűl csupa magánházak állnak, de a házcsoportok közt lévő kettős boltíven át az ó-városi folyampart élénk képe tárúl elénk, melynek imént a lánczhídról a felső részét láttuk. De a Kereszturak tere (Kreuzherrenplatz) különben már történelmi szempontból is nevezetes, a mennyiben két izben volt kiváló, bár más-más értelemben híres események színtere. Ezek egyike a prágai Ó- és Új-város három hónapi hősies védelme 1648-ban a svédek ellen, amelyhez vitéz Plachý György jezsuita páter emléke fűződik; másika pedig a szerencsétlen júniusi lázadás (1848), mely az izgága Frič József nevével kapcsolatos.
Az „arany Prága” legtöbbet emlegetett városjellemző épülete kétségtelenűl a Moldava nagy hídja, melynek ma, mikor már annyi társa van, megkülönböztetésűl Károly-híd a neve. A negyvenes években, mikor a lánczíd sorakozott melléje, ezzel szemben „kőhíd”-nak hívták, még régebben pedig a nép egyszerűen csak „a prágai híd” nevén emlegették, s e néven vált az egész országban híressé. A múlt században II. József császár alatt s a jelen században nem rég újabb nagy rongálódást szenvedett. Csak ily rendkivűli baleset és az 1890. év nyarán reá rakott sulyos gerenda-teher tudta e nagyszerű műemlék szilárdságát megrendíteni úgy, hogy hatalmas boltívei közűl kettő teljesen, a harmadik pedig részben beomlott s ennek folytán a levegőben szabadon függő részét is le kellett bontani. A szorgos vizsgálat azonban azt mutatta, hogy a híd megmaradt része teljesen szilárd még és csak itt-ott szorúl némi csekélyebb javításra. Fentarthatósága tehát, a miben a szerencsétlenség utáni első napokban senki sem mert már bízni, ez idő szerint kétségtelen. A tetemes károkat, melyeket szenvedett, azóta ügyes kezek bámúlatosan rövid idő alatt kijavították, s a pompás alkotás részben megújulva ismét régi alakjában áll előttünk.
Mielőtt az Ó-várostól megválnánk, még Prága egyik legrégibb emlékjeléről kell szólnunk. Annak a bolthajtásnak a külső felén, a melyen a Károly-szoborral díszített kis téren a folyam felé eső oldala nyugszik, egy kőbe vésett, szakállas vén ember-fej látható, a Bradáč (Nagyszakállú), a hajdani Judit-híd maradványa és emléke. Egy másik ily nevezetesség a Kampa-sziget közelében álló érdekes „Roland-oszlop”, melyet nagyon megrongált állapotából néhány évvel ez előtt állítottak ismét egész stílszerűen helyre és újítottak meg részben. Némelyek ezt is a Judit-híd maradványának tartották sokáig, holott kétségtelenűl fiatalabb ennél és a vásárjognak máshonnan is ismeretes jelképe. A nép a hosszú kardot tartó lovag szobrát a „Brunsvik”, v agy „Brunslik” nevén emlegette s furcsánál furcsább mondákat regélt róla.
A két balparti hídtorony bolthajtása alól, a honnan festői képet látunk magunk előtt, a Kleinseité-re lépünk ki; itt a Híd-útczán keresztül a kleinseitei „Ring”-re jutunk, melynek most a rajta díszlő Radetzky-szobor után Radetzky-tér a neve. Innen a „Wälscher Platz”-ra (olasz tér) vezet útunk, melyen a Miklós-templom, Prága legszebb és legderekabb barokk ízlésű egyháza áll. A Kleinseite az Ó-városhoz hasonlóan szintén megőrizte még nagyobb részében ódon színezetét és történelmi érdekességét. Kivált a meredek Spornergassé-ban (Sarkantyús-útcza), a hol a Thun- és Morzin-féle paloták, meg a Kajetán-templom homlokzatának gazdag szobordíszei láthatók. Ez útczának a felső végéről a Hohler Weg-en át a két tornyú Strahov-ra esik tekintetünk, s aztán a régi Rosenberg-féle, ma a Schwarzenberg család hitbizományához tartozó kastély merész és díszes épülete előtt elhaladva, egy kanyarúlattal a Kis várlépcső-re jutunk, mely a Maria-Einsiedelterrasse gyönyörű kilátópontjához vezet bennünket. Itt összességében áll előttünk a folyó mindkét partjának háztengere, a belőle kiemelkedő száz meg száz toronynyal, tornyocskával és kupolával együtt. Ez a nagyszerű kilátás csalta a téli király feleségének, a szép és büszke angol Erzsébetnek, mikor először volt alkalma a fejedelmi palota ablakából megpillantani, e kiáltást az ajkára: „Már az igaz, hogy ez királyi város!”
A királyi palotáról, melynek végleges kiépítését és helyreállítását 1758-ban, tehát II. Frigyes porosz király pusztításai után azonnal megkezdette és 1775-ben be is fejezte Mária Terézia, a nagy császárnő, továbbá a Szent Vitus-székesegyházról és a Szent György templomról, valamint a hajdani Alchymista- és most Arany-útczáról, nemkülönben a Hirschgraben fölötti Staubbrücké-ről, a császárkert-ről és I. Ferdinánd mulató-kastélyáról (a „Sternschloss”-ról) már ismételten megemlékeztünk e czikk történelmi részében s megismertettük velük az olvasót. Azt a tömérdek szépet és érdekest pedig, a mit e fényes épületek mindenikének a belseje magában foglal, úgy sem írhatnók le, de hiába is tennők, mert azt a saját szemeivel kell látnia annak, a ki helyes fogalmat akar róla szerezni. Ugyanígy vagyunk azokkal a szép kirándúlóhelyekkel is, a melyek az ősi cseh fővárost e részén környezik, minők Bubenč, a szép villa-város, a kiváló műizléssel tervezett Baumgarten-park, melynek terjedelmes ültetvényei közepette egy fasoroktól szegett (ez idő szerint azonban lecsapolt vizű) tó s benne egy kies sziget van, valamint a Trojai völgy tájszépségeivel.
Négy európai fővárosnak ítélte oda Humboldt Sándor a nagyszabású szépség elsőrendű díját. Közűlök három, Konstantinápoly, Lissabon és Nápoly, tengerparti városok és szépségük vonzó varázsában talán ép akkora része van a tengernek, mint szárazföldi környéküknek. A negyedik, Prága, szárazföldi város, és így pusztán páratlan festői fekvésével, történelmi emlékeivel és jeles egyházi, meg világi épületeinek nagy számával szolgál rá versenytársai közt az első helyre. Nevezetességeit a városban tett körútunkon koránsem vehettük mind szemügyre, mert annyi a még megtekinteni való, a miért érdemes lett volna útunkból ki-kitérni, hogy még csak név szerint sem győztük valamennyit megemlíteni. Épen így vagyunk a szép kilátópontokkal is, melyek közűl csak kettőnél, a Vyšehrad-szikláról és a Maria-Einsiedel terraszról élvezhetőnél állapodtunk meg egy-egy pillanatra. Pedig alig érnénk véget, ha mind el akarnók őket számlálni. Ilyen mindjárt a jobb parton a Žižka-hegy, a balon a Belvedere lejtője, a mely nem tévesztendő össze a hasonnevű kastélylyal, honnan különben szintén igen szép kilátás kinálkozik; továbbá a Chotek-féle díszkert, a Strahov, a szeminárium kertje és a Hasenburg (Nebozízek), a Kinsky-féle kert több pontja, a Smichov fölötti villák és sok más hely.
E természetes kilátópontokhoz az 1891. évi jubileumi kiállítás alkalmából egy mesterséges is járúlt: az úgy nevezett Eiffel-torony a Laurenzibergen (Lőrincz-hegy). Rosz néven vették az építőitől, hogy e toronynyal a közeli Szent Vitus egyház tornyának mintegy versenytársat állítottak. Ez különben mellékes kifogás ahhoz képest, hogy e vendéglővel is fölszerelt, legújabb időbeli műalkotás megfosztotta ezt a helyet idylli csendjétől, a mely a lelket áhítatra hangolta és oly jól illett a Szent Lőrincz templomocskához, valamint a jeruzsálemi „szent sír” kápolnájának mintájára készűlt sírbolthoz a Kalvária-út végén. A kínszenvedés tizennégy állomását jelző házikókat az időjárás viszontagságai ellen gondosan elzárható keretű képek díszítik, melyek Führich vázlatai után készűltek, s az egész Kalvária Chotek Károlynak, Csehország legfőbb várgrófjának a bőkezűségét dicséri, kinek Csehország és különösen Prága még sok egyebet is köszönhet, a miért hálából a bőkezű főurat a „felejthetetlen” melléknévvel tisztelték meg honfitársai.
A Hostivitzi tó Prága mellett.
Stefánia özvegy trónörökösné főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől.
De ha már az Eiffel-torony ott áll, a hová talán nem egészen illik, érdekes a tetejére fölmenni, nem csak azért, mert róla egyik irányban a várost és határát egész terjedelmében át lehet tekinteni, a másikban pedig a csatájáról hires Fehér-hegyre látni, a melyen a Szent Margit kolostor áll, valamivel tovább pedig Hostivitz terűl el mélabús idylli tavával, – hanem azért is, mert Prága e legmagasb kilátóhelyéről jó messzire elkalandozhat szemünk a cseh földön, egészen a Raudnitz melletti Řip (Georgsberg), a Weisswasser határában álló két Bösig és a Középhegység csúcsaiig, sőt éjszakkeletre derűlt időben még az Óriáshegység némely ormai is ide látszanak, tehát egészen az ország határáig ér el tekintetünk.
A Roland- vagy Brunsvik-oszlop.
Charlemont Húgótól
