Népélet (a Bocche kivételével). Liepopili Antal, Micheli-Tomić Valér, Počina Rókus és Zlatović István közreműködésével írta Danil… | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Teljes szövegű keresés

Népélet (a Bocche kivételével).
Liepopili Antal, Micheli-Tomić Valér, Počina Rókus és Zlatović István közreműködésével írta Danilo János, fordította Katona Lajos

A IV. századtól egész a XVIII-nak derekáig többrendbeli történelmi események következtében szakadatlanúl halmozódtak egymásra Dalmácziában a néprétegek, melyekből végűl annak mai lakossága származott. A netán még megmaradt őslakók és az első bevándorlók, tartoztak legyen bármiféle törzshöz, idő haladtával valamennyien beolvadtak abba a népbe, mely a VII. század elején telepedett le Dalmácziában, úgy, hogy ennek nyelve, – nevezzük azt bár szlovénnek, illyrnek, horvátnak, szerbnek vagy szerb-horvátnak, – lett uralkodóvá az egész tartományban.

Az ország különböző vidékein letelepedett néptöredékek szerfölött különböznek egymástól erkölcsi és értelmi fejlettségük tekintetében, minek okai egy részt a politikai és felekezeti állapotokban keresendők, de más részt függnek e különbségek azon időponttól is, melyben egyik, vagy másik népréteg az országba beköltözött, valamint attól a vidéktől is, a hol letelepedett, továbbá azon más-más természetű foglalkozástól és kenyérkeresettől, melyre mindegyiküket földrajzi és topographiai helyzetük útasította. Mindazonáltal az egész országban egyöntetűnek mondható a népélet, a városokét kivéve, melyekben a velenczei műveltség hatása erősebben érvényesűlt.

A tengerben tükröződő derűlt ég, a partok kopár és meredek helylánczai, a gyönyörű öblök, martok és völgykatlanok, az egész csodálatos természet, a tengerrel és szélviharokkal való folytonos küzdelem: mindez kétségtelenűl igen nagy hatással volt a nép jellemének fejlődésére, és szárnyat adott képzeletének, mely számtalan, részben remek dalban nyilatkozik.

Dalmácziában a férfiak ép úgy, mint a nők, sokat énekelnek, mert azt tartják, hogy a ki énekel, nem gondol roszra (tko pjeva, zla ne misli). A pusztaságon magánosan menő vándor dalra fakad: „Dalolj, pajtás, hogy a hegy is hallja, – s hallja benn az aranyhaju vila.” Lakodalomra menet így énekel a legény: „Ég a lányért, ó anyám, a szívem; – add nekem, ha égben üdvre vágyol!” A tűz mellé telepedve előveszi guszláját s hősénekbe kezd, pl. Kralyevics Marko tetteit dicsőítvén. Vidám társaságban is énekszóval biztatgatják egymást ivásra, azt tartván, hogy „Szégyen ének nélkűl iddogálni; – rajta, énekeljünk hát, barátim!” Vízhordás közben is dallal enyhít fáradalmán az asszony és leány: „Vajha hűs pataknak árja lennék, – jól tudnám, forrásom hol fakadjon, – szeretőmnek udvara tövében;” így a pásztornő is, ki nyáját legelőre terelvén, mélabúsan ezt dúdolja: „Hej, te sík föld, mit vétettem néked, – a rózsámnak mért nyitottál útat?” Énekelnek az arató és szüretelő asszonyok és leányok, meg az ökörhajcsár és általában kor- és nem-különbség nélkűl mindenki otthon, vagy a házon kivűl s éjjel úgy, mint nappal egyaránt. A temetéseken külön e czélra való sirató verseket énekelnek, melyekbe sokszor a legegyügyűbb paraszt asszony is oly magas röptű költői ihletet lehel, hogy Tommaseo méltán láthatta bennök: „il piů fecondo tesoro di tutte le lingue” (minden nyelvek leggazdagabb kincstárát).

Kiváló jellemző vonásuk a dalmatáknak a vendégszeretet; ha idegennel találkoznak, üdvözlése után sokszor több órányira is elkisérik a vidékükön járatlan útast. A házukban tartózkodó vendéget szentnek és sérthetetlennek tartják, a kit megbántani, tőle valamit ellopni, vagy a kit elárúlni a világ minden kincseért sem szabad.

A görög-keleti vallás hívein kivűl, akik maguk igazhitűeknek (pravoslavni) nevezik mgukat, Dalmáczia egész többi lakossága római katholikus, mely hitükhöz a dalmaták szívük egész odaadásával ragaszkodnak. Ünnep- és vasárnapokon szívesen eljárnak a templomba misére s az Isten igéjének hallgatására; ha emebben nem lehetett részük, akkor, – mint mondják, – csupán „száraz misét” hallgattak. Az anyaegyházon kivűl a legtöbb falunak van még künn a mezőn, vagy valami dombon, vagy a tengerparton egy kápolnája. Útra kelés előtt a dalmata rendesen szerencsét esd útjára a falubeli kápolna szentjétől. A meghalt családtagokról még a legnagyobb örömünnepeken is mindig megemlékeznek; értük oda haza is, a templomban is viaszgyertyákat és olajmécseseket égetnek, imádkoznak és miséket mondatnak. Szentelt víz, szentelt gyertyák, olajágak és tömjén minden háznál állandóan kezük ügyében van a gonosz lelkek ellen. A papot rendkivűl nagy tiszteletben tartják és „Isten szemefényé”-nek nevezik. Áldottnak tartják mindenütt azt az anyát, kinek fia a papi pályát választotta, s az ilyennek egész családjára áthárúl a fiú iránt tanúsított tisztelet, mert: „a hol a pilis (tonsura), ott nincs se jaj, se baj” (gdje je kauka, nije jauka).

Dalmáczia legtöbb falujában még ma is a templom az egyetlen iskola. Az oltárnál tanítja a pap híveit a hitágazatokra; a templom előtt, vagy a falu terebélyes tölgyfája alatt oktatja őket munkásságra és takarékosságra; ugyancsak ő tőle tanúlnak s többnyire a plebánián írni és olvasni is. Az oly helyeken tehát, hol a templomba mindenki könnyen eljárhat, mint a sűrűbben épített házcsoportokból álló falvakban, a nép vallás-erkölcsi fogalmai is tisztúltabbak, mint ott, hol a nagyon is szanaszét szórt házak lakói nem gyülekezhetnek minden vasárnap és ünnepen papjuk köré, hogy tőle okúljanak. Az ily helyeken azután kevésbbé mély vallásossággal jól megfér a babonák dús tenyészete, különösen a vampírokban (vukodlaci), lidérczekben (morine), boszorkányokban és vilákban való hit.

A vampir (morkoláb) olyan gonosz szellem, mely éjente egyik-másik nem rég elhalt s éltében nem a legnagyobb jámborság hírében állott öreg ember vagy asszony képében följárogat az élők rémítgetésére. Teste puszta bőr, mely vérrel van telve s fehér lepedőbe burkoltan mutatkozik általútakon és hídakon, barlangokban és temetőkön, de a házak tájékán is, hol meg-megrázza az ajtókat, megfogdossa a konyhában az edények fedőit s elcserélgeti a fazekakat. Megszólítani nem szabad; de, ha háromszor nyúl az ember után, ez azt jelenti, hogy jó lélek, vagyis hogy a tisztítóhelyről való, honnan lelki segedelemért jár föl könyörögni. Vampírrá rendesen születésénél vagy származásánál fogva válik az ember. E kísértet elleni védekezésre legjobb fegyver a tövises bot, melylyel a vampírt átszúrván, az nyomban eltűnik. A lidércz, vagy inkább szívmátra (morina, mora), valami gonosz vén leány, vagy annak a haza járó lelke; ez a hanyatt fekvő alvónak a mellére ül s úgy megragadja a kezét-lábát, hogy mocczanni sem bír, sőt a száját is betömi, hogy segítségért se kiálthasson. A mora ellen legjobban úgy védekezik az ember, ha nem hanyatt fekve alszik, hanem a jobb oldalán, s az ágya mellett elrejtve egy nyitott lopótököt tart készen, melytől a mora szörnyen fél. Ha ugyanis sikerűl a tőle megkínzottnak őt megragadni, a tökbe belegyömöszölni s ezt aztán jól bedugaszolva a pohárszékben, vagy egyéb záros helyen más napig megőrizni: akkor reggelre kelve megtudhatja az ember, ki volt a lidércz; t. i. az a nő, a kivel az nap legelőször találkozik. A mora többnyire boszúból jelenik meg, de néha szerelemből is, hogy a neki kedves vagy gyűlöletes legényeket meggyomrozza. Rendesen fehér szoknyát, fekete pruszlikot s a fején fehér kendőt visel és zilált hajjal jár.

A boszorkányok többnyire szintén pártában maradt s elkeseredett gonosz vén leányok, vagy rút, fogatlan szipirtyók. Mindig csak ártó szándékkal járnak-kelnek; elemük az égiháború és zivataros idő; gyűléseiket diófák alatt, vagy bizonyos magaslatokon tartják. Ha bizonyos, csak ő előttük ismeretes kenőcscsel megkenekednek, repűlni is tudnak. A ki a boszorkányokat föl akarja ismerni, az menjen Szent Iván napja előtti estén egy általútra, tartson egy takácsbordát az álla alá s úgy nézzen föl a felhők közé. Ha valamelyiköket fölismerte, el ne árúlja, mert különben az megfojtja. A miséző pap a templomban lévő összes boszorkányokat fölismerheti, mikor az „Orate fratres”-t mondván, a nép felé fordúlva körűljáratja tekintetét.

A vila.
Joanovits Páltól

A vilák lólábú leányok, kik barlangokban tartózkodnak, erdőkben, folyók vagy patakok forrásainál gyülekeznek. Spalato környékén azt beszélik, hogy leánygyermekek születésekor a vila ellátogat az illető házba az újszülött megtekintésére, s azt, ha szépnek és kedvesnek találja, magával viszi. Épen ezért egy perczre sem hagyják magára a gyermekágyast és csecsemőjét, kire, különösen a míg meg nincs keresztelve, szűntelen éber szemmel vigyáznak. A vilák kötéssel, fonással, arany- és ezüsthímzéssel foglalkoznak, s kavicsot és szenet aranynyá és ezüstté tudnak változtatni. A puskáktól és harangoktól félnek. Roszúl jár, a ki a tőlük hallottakat elárúlja. Vilákká valaha egy pápa átkozta el őket; különben már rég ideje, hogy nem mutatkoznak. De jó indúlattal is viseltetnek a vilák, különösen a bátorságuk- vagy egyéb jeles tulajdonukkal kiváló emberek, pl. a költők és művészek iránt; a nők közűl főleg azok iránt tanúsítanak hajlandóságot, a kik szépek, jó énekesek, vagy a szép hímzésekhez, stb., értenek. Néha kedvök kerekedik a viláknak, hogy egyik-másik férfival vagy nőszemélylyel ingerkedjenek, különösen az olyannal, a ki pl. szerelem vagy ének dolgában valami nekik tetsző tulajdonsággal bír, de azt vagy nem akarja, vagy nem tudja kimutatni, igazán gonosz indulatot azonban a vilák soha sem tanúsítanak. A miért is a vilának rendes „ bijela ” (fehér) jelzőjét soha sem cserélik föl az ellentétes „ crna ” (fekete) jelzővel, a mi egyébként a szláv mythologiában elég gyakran tapasztalható (példáúl Bijelibog és Crnibog: fehér és fekete Isten.)

A papság ugyan iparkodik a népet az efféle babonaságtól eltéríteni; s ma már alig van plebános, a ki a zivatar ellen való harangozást helytelennek ne tartaná, s egyúttal meg ne magyarázná a népnek, hogy a harangszó okozta levegőrázkódás inkább oda vonja a villámot, a helyett, hogy elhárítaná, s így még veszedelmes is. De hiába minden beszéd. Nyári időben bizony, mikor jégesővel fenyegető felhők torlódnak a szőlőhegyek fölé, a harangozáson kivűl némely helyütt még törött foghagymát és sót is dobálnak a levegőbe a sötét fellegek elriasztására; másutt szentelt viaszból gyúrt golyócskákat és néhány szentelt búzaszemet lőnek puskából a közelgő vihar elé. Azt is mondják, hogy ha égiháború kitörése előtt valaki a templom ajtajában egy pap mellett állva, jobb lávábal ennek a jobb lábára hág, abban a pillanatban megláthatja magát a pokol fejedelmét egy rémséges sárkány alakjában, melynek a kitátott torka a földtől az égig ér. Csakhogy a papok ilyenkor a világért sem engednék meg senkinek sem, hogy a lábukra lépjen, minthogy az illető abban a nyomban, a mint a pokolbeli sárkányt meglátta, szörnyet halna ijedtében.

Hisz a nép a rosz szemmel való megvetésben vagy ígézésben is. Ha a kis gyermekre valamely rút asszony ilyen szemet vet, szegényke nem sokára meg fog halni, mert az ilyen pillantás kiszívja a szíve vérét. Ha valamely csínos leányt vagy legényt ér az ilyen tekintet, amazt a nehéz kórság, ezt a köszvény fogja gyötörni. A rosz szemmel megvert ökör legalább egy szarvát, a ló legalább egy patáját el fogja veszíteni. De az ilyen szemű asszonyok más részt az ígézésnek keresztvetések, imádságok, sajátszerű taglejtések és rá lehelés által való megszűntetéséhez is értenek. Valakinek hirtelen támadt betegségét néha azzal is magyarázzák, hogy valamely kutya-vájta gödörbe lépett, a melyen az ördög húzta meg magát; némelyik meg azért esett hirtelenűl betegségbe, mert akaratlanúl bár a Vrzino kolo-ra, vagyis a vilák és boszorkányok gyülekező helyére és játszó terére kerűlt.

Mindezen úgy nevezett „rendkivűli erők” ellen a nép a már említett eszközökön kivűl még egy más, igen hatásosnak hitt szert is használ: a talizmánt (zapis), mely egy misekönyvből kiszakított vagy leírt lap. Ezt az embereknek bőrzacskóba bevarrva, a marhának pedig, különösen a csikóknak bádogszelenczébe zárva akasztják a nyakukba. Nem ritkán a falubeli paphoz fordúlnak ily bűbájos szerekért, s ha ez nem teljesíti kérelmüket, akkor egy török hodža-hoz (pap) vagy valamely javasasszonyhoz folyamodnak. Ha itt-ott mégis akad olyan pap, a ki vállalkozik arra, hogy imádságaival vagy ráolvasásaival a veteményes kertekből, szőlőkből és vetésekből kivarázsolja a kártékony férgeket, s ha azután csakugyan megszűnik a pusztító csapás, akkor az ilyen pap kiváló szentség hírébe jut s csakhamar az egész vidék hozzá folyamodik, hogy a sáskákat, hernyókat stb. „eligézze” (zakantati).

Nem kevésbbé mély gyökereket vert a nép lelkében a jóslásba vetett hit. Jövendőmondásra különösen alkalmas Szent János napja. E napon a leányok olvasztott ólmot csöppentenek hideg vízbe, s a megdermedt ólomdarabkák sajátszerű alakjaiból igyekszenek kiolvasni, hogy milyen állásbeli lesz a jöendőbelijök. Ha példáúl hajóforma mutatkozik, ez tengerészt jelent; puskák és kardok katonára engednek következtetni. Vad bogácskórókat is szoktak szedni, melyeknek a hegyeit lepörkölik, s azután egy-egy papirdarabkát erősítenek rájok, melyekre egy-egy legénynév van írva; a mely kóró reggelre kivirít, az azon levő név tulajdonosa lesz a leány férje.

Pontban éjfélkor az asztalkendőket az ablakon kirázva, hallgatódznak a leányok, az első névre figyelve, melyet odakünt az útczán kiáltanak: ez lesz ugyanis a jövendőbelijük neve. Hogy még hány évig kell lakodalmukra várniok, azt úgy tudakolják meg a sorstól, hogy hajuk szálára egy gyűrűt kötnek s azt az apostoli hitvallás elmondása közben egy pohárba lógatják: a hányszor a gyűrű a pohárhoz ütődik, annyi évig maradnak még pártában.

Igen közönséges a lapoczkákból való jóslás (gatanje u lopaticu). Tekintetét mereven a lapoczkacsontra szegezve, mintha csak valami könyvből olvasná, elmondja a jós, kinek a nyájából való a juh, vagy kecske, melyé ama csont volt; hány személyből áll a kérdéses család; él-e még a ház gazdája; jó lélek-e a háziasszony; jó házőrző kutyák vannak-e ott; milyen a gazda szarvasmarhája; hány kas van a méhesben; gyarapodóban, avagy adósságokkal van-e terhelve a jószág, stb.

Végtelen nagy a dalmatáknál a szerencsétlen, mint szintén a szerencsés előjelek száma. Szerencsésnek tartják azt, a ki burokban született, a kinek egy csomó fehér haja van a feje búbján, a ki viperabőrt vagy négylevelű lóherét talál; szerencsés lesz, a ki Szent Péter, Szent Iván, vagy Illés napján a rakott máglya tüze fölött átugrik a nélkűl, hogy magát megpörzsölné, vagy a ki Szent Iván előestéjén megfürdik. Baljóslatú előjel ellenben, ha valakinek a bal szeme viszket vagy könyezik; ha a tyúk este kodácsol; ha az olaj az asztalon kiömlik; ha a ház fölött elrepűlő holló károg; ha éjjel a ház tetején a kuvik kiált; roszat jelent, ha temetési menet közben valakinek a háza falához támasztják a keresztet, vagy ha a tűzbe dobott só nem serczeg; szerencsétlenséget idéz föl továbbá, a ki macskákra, menyétekre, kigyókra lő.

Föld alá rejtett kincsekről számos monda beszél. A kincset háromfejű sárkány őrzi, mely addig nem tágít mellőle, míg valami kivánsága nem teljesedik, vagy valami varázserejű szót ki nem mondanak. Kincsásásnál megnyílik az ég, meghasad a föld; kő- és jégeső, vihar és szélvész, a földből kicsapó lángok s reá rohanó legyek töménytelen sokasága igyekszik a kincskeresőt vállalkozásától elriasztani, a ki csak a futásban kereshet menekvést, ha ugyan szörnyet nem hal, vagy legalább hosszan tartó betegségbe nem esik a kiállott ijedségtől. Némelyek úgy elkábúlnak, hogy egész reggelig öntudatlanúl őgyelegnek. A kincset csak az vihetné el épségben, a ki szentelt ostyát vivő pappal menne érte. Mert Krisztus még a sárkánynál is hatalmasabb. A kincsásáshoz mindenek fölött értőknek tartják a görögöket, kiknek valami régi okirataik is vannak, melyekben megjelölvék azok a helyek, a hol kincsek vannak elásva.

A dalmaták első sorban földmívelésből élnek, továbbá baromtenyésztésből, a partok mentén pedig természetesen halászat- és hajózásból is. E három fő kenyérkereseti ágon kivűl sokan még kisebb vagy nagyobb kiterjedésű kereskedéssel vagy kézmívességgel is foglalkoznak. Még azok is, a kiknek a földmívelés az elsőrendű foglalkozásuk, e mellett a vidék vagy egyéb körűlmények szerint szívesen keresnek a mezei munkától szabad idejökben valami mellékfoglalkozást, minők példáúl a fazekasság, a varsa- vagy kosárfonás, sópárolás, hajóácsolás, kőfejtés és mészégetés, stb. Kőmívesek, kovácsok, ácsok, vargák, szabók, bádogosok mindenütt találhatók, itt-ott még ötvösök és egyéb fínomabb kézmívesek is. Nagyon elterjedt az opánka-vargák (bocskor-készítők) mestersége, melylyel asszonyok is foglalkoznak.

Opánka-varrónő.
Joanovits Páltól

Az asszonyoknak különben elég dolgot adnak a háziipar többféle ágai, úgy mint a kötés, fonás, szövés, varrás, hímzés, szóval a házi szövetek földolgozása s a maguk és háznépük ruházatának elkészítése. A hímzés és szövés terén valóságos remekműveket is készítenek, melyek részben saját használatukra, részben eladásra szánvák. Háziiparral különben a férfiak is foglalkoznak, a mennyiben kivált bizonyos házieszközöket és edényeket maguk gyártanak.

Mint mindenütt, úgy Dalmácziában is mindinkább tünedezőben van a régi patriarchalis családi élet, s az egyetemes népies vonások e téren is napról-napra többet engednek az egyénieknek; de azért még ma is sok az oly ház, a hol egy tető alatt s közös tűzhely körűl ugyanazon családnak több nemzedéke és kiágazása együtt él. A családi élet szent a paraszt nép előtt, és pedig nemcsak az összetartozó családtagok, hanem az egész együtt lakó háznép szemében is. Ki-ki hűségesen ragaszkodik házi tűzhelyéhez s nem szívesen hagyja el azt, hacsak a nyomor vagy valamely szerencsétlenség nem kényszeríti. Hogy azonban a családi vagyon végtelen fölaprózás által el ne kallódjék, több fitestvér közűl egyik-másik idegenbe vándorol, mesterségre vagy kiskereskedésre adja magát; másutt az egyik megházasodik s otthon marad, a többi közűl pedig ez papnak, az barátnak megy.

A család feje a gazda; mindjárt utána következik a felesége, a háziasszony. A gazdaság rendesen a legidősb fiúra száll az apáról, néha azonban a gazdának egyik, vagy másik ügyesebb s a gazdaságban jártasabb öcscsére, még pedig többnyire inkább egyszerű átvétel (via facti), mint valami családi határozat, vagy választás útján. A gazda jár el a vásárokra, ő ad és vesz, ő köt szerződéseket, ő nála van a pénz, melyből ő fedezi a szükséges kiadásokat, ő viseli gondját az egész háznépnek, ő intézi a teendőket, fedd és dorgál, s ő választ gyermekeinek hitvestársat. Törvény előtt, vagy a falusi gyűlésben is a családfő a család képviselője. Ha a háznak valamely barátja érkezik látogatóba, résztvesz annak megvendégelésében. Ha valahol Krstno ime (a család védszentjének vagy ősének ünnepe) van, azt is ő rendezi. Minden este kiadja a másnapi munkákat illető rendelkezéseit. Ő kel legkorábban, hogy az előtte való nap kiadott parancsolatokat teljesíttesse; ő szereli föl a munkára indúló napszámosokat a szükséges szerszámokkal és eleséggel, megtöltvén butykosaikat, tovarije nevű kulacsaikat, bőrtömlőiket vagy kantáikat s megrakván élelemmel torbe nevű tarisznyáikat. Rendesen maga is velük megy s velük együtt dolgozik. Az asztalnál ő ül a főhelyen, de többnyire egy tálból eszik és egy kancsóból iszik az egész háznéppel. Ő osztja ki a húst, sajtot, halat s mindenkit lehetőleg kielégíteni igyekszik, mi közben néha bizony felkopnék az álla, ha a családtagok, különösen a leányai és fiatal menyei versengve nem törekednének a maguk részének legjavát neki juttatni.

Háziipari készítmények.
Joanovits Páltól

Míg a földmívelő munkásokra a ház gazdája ügyel, addig a házbeli teendők intézése a háziasszony dolga. Mélyen meg van róla győződe, hogy „a ház nem az alapján, hanem az asszonyán áll” (ne stoji kuća na zemlji, već na ženi), s épen ezért egy perczre sem hagyja el a házat, hanem szűntelen abban sürgölődik, hogy kellő időre elkészűljön az ebéd, uzsonna és vacsora; hogy a pásztor, a ház előtt elhaladó vándor, egy-egy be-betekintő rokon, vagy barát, sőt az arra menő koldús is mind kapjon valami útravalót, hogy a házban minden rendben legyen, hogy most a ruhaneműt meg a takaró pokróczokat, majd a zsákokat és köteleket vizsgálja rendre, s lássa, vajjon minden rendben és hasznavehető állapotban van-e akkorra, mikor épen kell. Az asszony az ura keresztnevét viseli; ha ugyanis az urának Pero (Péter), vagy Juro (György) a neve, akkor őt ehhez képest Kate (Katalin) Perova, vagy Mande (Magdolna) Jurina néven szólítják. Gyakran a gyermekek is az apjuk keresztnevét kapják vezetéknévűl; így pl. a Paško gyermekeinek Paškići, a Mile gyermekeinek Milići a nevök. Az asszony egyik főgondja gyermekeinek nevelése; míg a család felnőtt tagjai, férfiak s nők egyaránt napközben többnyire a házon kivűl foglalatoskodnak: addig ő odahaza tesz-vesz, bajlódik és zsörtölődik az apróbb gyerekekkel s egyebek közt imádkozni tanítja őket. A ház urának és asszonyának figyelme a házban élő összes gyermekekre kiterjed s joguk van valamennyit megbüntetni, akár a magukét, akár a házbeli rokonok valamelyikét. A házigazdát mindenki megbecsűli s az egész háznép fölemelkedik, hogy helyet adjon neki. Jelenlétében a fiatalabb férfiak halkabban beszélnek és nem dohányoznak. Fontosabb ügyekben, az igaz, a gazda is tanácskozik háznépével s a bevételekről és kiadásokról számadással tartozik nekik. Ez a házi kormányzat azonban ma már hanyatlófélben van, mióta a nők a családi vagyonból az őket megillető részt ki szokták venni, s mióta az elszegényedéssel együtt az egyenetlenkedés is beférkőzött a családba.

A családi életnek általában komoly az alapszíne. A mint a lakodalmi dáridó elmúlik, a szerelmi enyelgésnek is vége. A fiatal menyecskének nap-nap után ki kell járnia a mezőre, az erdőre, vagy a legelőre, míg a férj szintén a maga dolga után jár. A gyermekeket, a míg egészen kicsinyek, mindenki kényezteti, beczézi; mihelyt azonban egy kissé fölcseperedtek, biz’ azokat is kiküldik a legelőre s elég korán komoly munkára fogják őket. A többi rokonokkal való érintkezés is komoly természetű s egymást rendesen az illető rokonsági fokot kifejező szóval szólítják: pašu (a sógorasszony férje), zete (vő), netjače (öcs), rodjače (bátya), kume (koma). A fiatal asszony az ura öcscsét braco, brajo (öcsike), mili (kedves), dragi (drága) néven szólítja, a nőtestvérét pedig seko (testvérke) szóval illeti; a gyermekek a mostohaanyjukat is teto-nak (néninek) nevezik. Tiszteletből ifjabb személyek az oly idősbeket is, a kikkel semmiféle rokonsági viszonyban sem állnak, nagyapó (djed), nagyanyó (baba), bácsi (stric) és néni (strina) néven szólítják.

A dalmát földmíves a nőt általában alsóbbrendű teremtménynek tartja. Leánygyermek születésekor nem nagy az öröm a házban, sőt, mint valami szerencsétlenség alkalmával, e szókkal vigasztalják magukat: „Ám legyen, ha már az Isten így akarta!” Feleségéről szólván, különösen a hegyvidék lakója, mintegy mentegetődzésképen rendesen hozzáteszi, hogy: „Engedelemmel legyen mondva”. Vagyonát a fiaira igyekszik hagyni; a leány, úgy véli, beérheti egy láda holmival, némi ezüst és arany ékszerrel, néhány kecskével és juhval, vagy egy üszővel. A dalmata nem igen bántalmazza feleségét, sőt szereti és meg is becsűli, de azért a földmíves munka jó részét reá hárítja. A parasztasszony majdnem mindenütt fölkel ülőhelyéről, ha férfi halad el előtte; útközben találkozván vele, még a legnagyobb terhet czipelve is megáll, míg a férfi el nem haladt előtte. Soha sem követel a férfi előtt elsőséget, még a gyónószékhez és az áldozáshoz is csak akkor lép, ha a férfiak már túl vannak a soron; minden olyan csoportosúlástól visszahúzódik, a hol a férfiaknak van egymással beszélni valójuk. Némely faluban a parasztasszony még az asztalhoz sem akar ülni, mikor az ura valamely vendégével étkezik, hacsak oda nem nógatják. Ezért a nép nem is igen tudja megérteni, miért járjanak a leánygyermekek is iskolába; úgy vélekednek, hogy a tanúlás nem való asszonyfélének, mely attól csak elkapatottá s hivatása betöltésére alkalmatlanná válik.

Parasztház éjszaki Dalmácziában.
Charlemont Húgótól

A házi tűzhely a családi élet középpontja. A tartomány belső részeinek lakóházai különböznek a partszélek- és a szigetekéitől. Emezeken és a partvidéken a házak, nehány alacsonyabb kinyhót kivéve, egy- vagy kétemeletesek (kule), kisebb, vagy nagyobb udvarral körűlvéve, holott a helyvidéken (zagorje) és az ú. n. Ravni Kotári-ban többnyire csupa alacsony viskókból állnak a falvak, melyekben csak elvétve akad nehány egyemeletes, és csak nagy ritkán egy-egy kétemeletes ház. A kunyhók téglával, palakővel vagy szalmával, a hegyi falvakban pedig fenyűdeszkákkal födvék. Az egyemeletes házak belseje többnyira osztatlan, vagy legföljebb egy nagyobb teremféle szobából áll, melytől a kisebb mellékhelyiség csak sövény- vagy deszkafallal van elválasztva. A nagyobbik helyiségben fogadják a vendégeket, tartják a lakodalmi és a Krstno ime-ünnepeket, valamint a halottak napját is; a kisebbikben alszik a gazda és felesége, s ha vendége van, annak is ott adnak hálást. A házi cselédség a kula melletti alacsonyabb kunyhóban levő konyhában (vatrenica) húzza meg magát. A kula bejáratához vezető kőlépcső többnyire az udvarra szolgál s fönt kilátó és hűsölő tornácza van. Újabb időben általában tágasabb és kényelmesebb lakások épülnek. A vatrenicában a tűzhely mindkét oldalán kő-padka, vagy két-két kövön nyugvó deszkapad húzódik, mely nemcsak ülő-, hanem fekvőhelyűl is szolgál. A tűzhely közepén lobogó tűz fölött egy keresztben álló gerendáról függ le az üst láncza s ugyanott lóg néhol a füstölni való marha- vagy disznóhús is. A fal hoszszában húzódó deszkapolczon állnak a tálak és tányérok, egy ágason lóg a kötélnemű, valamelyik szögletben áll a kenyérsütő lapát, a falon lógnak a főzőkanalak s a szita meg a rosta, s egy vak ablakban vannak a kanalak és villák meg a kávéőrlő. Egy másik szögletben állnak a sütőteknő, a kézi malom, a különféle víztartó edények és fakupák (breme i bremice), boros hordók, kapák, fejszék s egyéb szerszámok. Egy kampós szögön függnek a fegyverek, egy másik szögön pedig a guszla meg a vonója. A másik oldalon, a fal hoszszában hol jobb és tisztább, hol szegényesebb ágyak és vaczkok láthatók. A vaczok néha csak egy kis szalmából, a legjobb esetben szalmazsákból s egyszerű fehér gyapjú takaróból áll. A tűzhely fölötti lánczon lóg az üst vagy cserépfazék, melyben a kukorica-kása (pura), káposzta vagy egyéb főzelék fő. A tűz közelében szundikál félig nyitott szemmel a házőrző kutya, vele szemben sütkérezik és dorombol a macska. Itt, a tűz körűl imádkozza közösen a háznép a rózsafűzért, tanácskozik a teendőkről, itt értekeznek a szomszédokkal s intézik el békésen eligazítható ügyes-bajos dolgaikat. Ugyanitt éneklik guszlaszó kisérete mellett dalaikat. A kormos fekete falak, a lobogó tűztől megvilágított vidám arczok, fény és félhomály hangúlatos képpé egyesűlnek. A módosabbaknál az ágyak szőnyegekkel vannak leterítve. A házak többnyire mészvakolattal építvék, a Ravni Kotári-ban azonban, valamint a hegyvidékeken sok, vakolat nélkűl összerótt házat is látni. Majdnem mindenütt alacsony a tetőzet és az ablakok aprók, úgy, hogy csak igen kevés levegő és világosság juthat be rajtuk a házakba. Egészségi tekintetből igen kárhoztatandó, hogy többnyire a lakóházak tőszomszédságában vannak az istállók, ólak és mindenféle háziállatok tanyái. A hegyvidéken és a Ravni Kotáriban a falvak nagyobb részt szanaszét szórt házakból állanak; a partvidéken a házak rendesen hegyfokokra és sziklatetőkre építvék; amaz az építkezésmód a szerfölötti szabadságszeretetre, emez pedig a kalózoktól való egykori félelemre mutat, a kiknek váratlan támadásai elől a régi időkben csak úgy védekezhettek, ha a lehető legkevésbbé hozzáférhető helyekre építették falvaikat.

Dalmát parasztház belseje.
Schlegel Ferencztől

A dalmát paraszt általában erős, munkás és kitartó. Rendes tápláléka az árpakenyér. A búzalisztből sült kalács (pogača), az uštipci nevű fánk, a prijesnac-kalács és a lisztből, vaj-, tojás- és éretlen sajtból meg tejfölből készűlt cicvara csupán ünnepnap kerűlnek az asztalra. A kenyérhez rendesen valami főtt étel járúl, közönségesen kukoricza-polenta, melyet olajjal, zsírral, vajjal, tejföllel, borral és néha mézzel tesznek csúszósabbá. Egyéb étkek a különféle főzelékek, főleg a savanyú káposzta szalonnával vagy füstölt hússal, friss, vagy besózott hallal. Minden háznál igyekeznek legalább egy disznót hizlalni, a melyből aztán kiváltkép karácsonytól farsang végeig telik kissé bővebb lakmározásra, míg a sódarakat rendesen valami kedves vendég vagy jó barát megkinálására tartják fönn. Addig, míg van a háznál, bort isznak; ha elfogyott, forrásvízzel is beérik. Nyáron aludttej és eczetes víz szolgál hűsítőűl. Az evő- és ivóedények a hegyi lakóknál még többnyire fából, de a partvidéken, a szigeteken és városokban már mindenütt cserépből vannak.

Mint a családi, úgy az egész falut érdeklő ügyeket is előbb alaposan megvitatják, mielőtt kivitelükre kerűlne a sor. Ha a faluban példáúl egy út kijavításáról, vagy új út építéséről, templom, közkút, harangláb építéséről vagy tatarozásáról, új temető kihasításáról vagy a réginek kibővítéséről, új oltár emeléséről, új harang vagy zászló beszenteléséről, községi itató fölállításáról, erdő vagy legelő elzárásáról, a felsőbb hatóságokhoz benyújtandó folyamodásról van szó: akkor a falu előljárója a nagymise után a templom előtt összegyűjti a férfiakat s ott eléjök adja az ügyet; ezt aztán – ki mellette, ki ellene szólván – meghányják-vetik, míg végre határozatot hoznak, melynek mindenki köteles magát alávetni.

A vérrokonságon és sógorságon alapúló családi köteléken kivűl vannak még a népnél másfélék is, melyek barátságból, komaságból s az úgy nevezett testvérválasztásból erednek. A komaság abból keletkezik, ha valaki másnak a gyermekét keresztvízre tartja, vagy bérmálni viszi. Vjenčani kum-nak nevezik azt a komát, a ki az elsőszülött gyermeket tartja keresztvízre. Viszonzásúl azon ajándékért, melyet keresztgyermekének ad, ennek anyja a paszita után egy pár harisnyát, egy erszényt vagy zsebkendőt ajándékoz komájának. A komaság ép úgy, mint a választás útján kötött testvérszövetség az illetők egész családjára és atyafiságára kiterjed.

Többnyire fiatal férfiak avagy nőszemélyek, a kiknek gondolkozásmódja és érzűlete tökéletesen megegyező, baráti szövetkezésüknek gyakran egyházi áldással és valami külső ünnepélylyel is mintegy nagyobb szentesítést szereznek. Megkérik tehát papjukat, hogy áldja meg őket, s ha ez beleegyezik (a mi azonban nem mindig szokott megtörténni, s nem különösen akkor, ha a pap látja, hogy az illetők szándéka nem lehet egészen komoly és meggondolt), akkor kezükben égő gyertyát tartva, az oltár elé térdelnek s a pap az alkalomhoz illő beszéd és ima kiséretében rájok adja áldását. Ezután a választott fivérnek (pobratim), vagy választott nővérnek (posestrima) nevezik s az oltár előtt megcsókolják egymást. Erre karöltve s pisztolydurrogás közt haza mennek s egymást kölcsönösen megvendéglik. Különösen gyakoriak az ily szövetkezések karácsonykor, búcsú vagy egyéb sokadalmak napján. Sokan azt tartják, hogy az ily testvérszövetség két nemzedékig menőleg házassági akadály. A testvérszövetségben élők semmiért a világon meg nem szegnék az egymásnak fogadott hűséget, szerencsétlenség esetén pedig akár az életüket is készek egymásért föláldozni. Egyik a másiknak atyját választott atyjának (Poočim), anyját választott anyjának (pomajka), az egymás feleségét választott testvérnek (posestrima) nevezik.

Az egyházi évkör különböző ünnepeihez fűződő szokások igen sokfélék. A legmagasztosabb a karácsony ünneplése. E napot mindegyik családja körében igyekszik tölteni, s nem tartják tisztességes dolognak, ha valaki e napra nagy kényszerűség nélkűl hazúlról távozik. Egy közmondás szerint: Ha Božo (Božidar = Natalis és Theodor) derék ember lett volna, Božić napján (karácsonykor) otthon maradt volna.

Pár nappal karácsony előtt leölik a hízó disznókat, valamint a Božić napján megsütendő s ezért boža nevet viselő süldőket. A gyermekek anyjuk körűl sürögnek, a ki apró hús- és kalácsdarabokat oszt ki köztük, melyeket aztán maguk sütnek meg s fogyasztanak el nagy örömmel. Kiváncsian nézik, mint töltik a hurkákat s díszítik rozmaringgal és babérlevelekkel az ajándéknak szánt darabokat. Közben-közben karácsonyi énekeket zengedeznek, különösen az alábbit, melyet a nép egyeteme karácsonytól vízkeresztig szokott a templomban énekelni: „ U sej vrieme godišta – Mir se svietu navješta: Prodjenje djetića – Od djevice Marije”.(Az évnek e szakában – a világnak béke hirdettetik: egy kisdednek születése – a Szűz Máriától.)

Karácsony estéjén az apró népség egy nagyobb fajta tuskót czipel be: ebből lesz a badnjak, melyet babér-, olaj- és rozmaring-ágacskákkal díszítenek. A ház kapuját és a szent képeket is babérlevelekkel ékesítik s mindent szépen összetakarítanak. Egész nap bőjtölnek; este a háznép összegyülelekezik az olvasó imádkozására. Asztalhoz ülés előtt a gazda a badnjak nevű karácsonyi tuskót a tűzhelyre teszi. Meg nem koszorúzott végével a tűzhöz igazítja, szentelt vizet, búzát s bort hint rá, tömjénnel megfüstöli s aztán a következő pohárköszöntőt mondja: „Az Isten nevében s jókor legyen mondva! Szerencsénkre viradjon e nap mindenkoron, s jó egészségben találjon bennünket Krisztus Urunk dicsőséges születése! Add, oh édes Istenünk, hogy még sok éven át és jó termés mellett örvendezzünk ez ünnepnek, házi békében és szeretetben, olaj- és babérgallyakkal díszesen, mint ez a tuskó itt, mindenek előtt pedig az Isten kegyelmében! Jóságos Isten! oltalmazd ennek a háznak ifjait, tartsd meg öregeit, hogy még sokáig intézzék e ház ügyeit, ehhez hasonló jámbor cselekedeteket műveljenek, Téged, oh Isten, dicsérjenek és lelküket bűnökkel be ne szennyezzék!” E szavakra mindnyájan „Amen”-t mondanak. A gazda poharát rá köszönti az egész háznépre, mit azok sorban viszonoznak. Künn lövés hallatszik s csakhamar házról-házra fölhangzó üdvlövések durrogása s az egymást köszöntő szomszédok és jó barátok újjongása veri föl az este csendjét. Csak ekkor ülnek vacsorához, mely után kettenként dalra kezdenek, s tréfálkozva, játszva és énekelgetve együtt maradnak egész éjfélig. Ezután az éjféli misére mennek, hol a „gloria” után harangjáték cseng-bong, az „epistola” után pedig a templomban levők apraja-nagyja rázendíti az „U sej vrijeme godišta” kezdetű karácsonyi éneket. A partvidéken (Primorje) még az is szokásban van, hogy a pap áldozása előtt mindnyájan az Úr békéjét kivánják egymásnak s megcsókolják egymást; az ellenségek és haragosok ilyenkor kibékűlnek, hogy beteljesűljön az angyalok karának „Et in terra pax hominibus” üdvözlete. A szent ünnep fölviradta előtt a gazdasszony a karácsonyi tuskóról parazsat vesz egy serpenyőre, néhány szem tömjént vet rá s kifüstöli és szentelt vízzel hinti meg az istállókat és ólakat.

Karácsonyi szokás: pohárköszöntés a Badnjak fölött.
Ottenfeld Rudolftól

Karácsony napján ebéd után a férfiak nagyobb része zászlókkal kivonúl valamely magaslatra, hol iddogálva, lövöldözve és énekelgetve mulatoznak. Karácsony-, húsvét- és pünkösdkor a rokonok sorra látogatják egymást s egy „luk” nevű ünnepi kalácsot, húsvétkor pedig teharica nevűt ajándékoznak egymásnak, mely utóbbinak a közepébe egy tojás is van belesütve. A mise után érkező látogatókat kávéval és csőröge-fánkkal, almával és mandolával, egy pohárka pálinkával vendégelik meg, aztán ott tartják ebédre s csak este eresztik haza.

Ó-év napján a falubeli legénység a helység előbbkelőit koleda-zenével tiszteli meg. Lámpákkal mennek az illető háza elé s bekopogtatván, vagy becsengetvén, olykor harmonikaszó mellett, olykor a nélkűl egy-egy éneket mondanak a házigazdára.

Új-év napján némely helyütt az a szokás, hogy az azon évben összeadottak, vagy kereszteltek keresztszüléiknek zöld levelekkel díszített kosárkában egy kalácsot meg egy pár harisnyát, egy zsebkendőt, vagy némi gyümölcsöt küldenek ajándékba. A gyermekek egy almát, vagy narancsot kérnek az anyjuktól s aztán az apjukhoz viszik, hogy ezüstözze meg, a mire ez tehetsége szerint egy vagy több ezüst tizest dug a gyümölcsbe. Ezzel aztán a gyermekek a rokonokat, vagy a család jó barátait járják sorra, hogy azok is hasonlókép cselekedjenek. Másutt Szent István nap estéjén, vagy Szent János nap reggelén, de néhol új-év és vízkereszt napján is nagy tüzet gyújtanak, mely máglyának szintén „koleda ” a neve. Minden ház köteles egy hasáb fával hozzájárúlni, s az e fa egybegyűjtésével megbízott embereknek koledari a nevük. Egyikük dobszóval halad elől s a többi utána házról-házra beszedi a fát, melyet egy „ koledište ” nevű szabad téren máglyába raknak. Ezt az illető helyen dívó szokás szerint késő este vagy kora reggel egy erre külön kiválasztott koledar fölgyújtja; a láng föllobbanását az egybegyűlt ifjúság puskalövésekkel üdvözli s aztán kolo-tánczra kerekedik. Majd abban versenyeznek egymással, hogy ki tudja legjobban és legügyesebben átugorni a koleda-tüzet. E máglyát, melyet szentnek tartanak, némely helyütt a papnak kell megáldania; tüzét senkinek sem szabad megpiszkálnia, s a ki elég vakmerő, hogy róla pipára, vagy szivarra gyújt, az pénzbirságot fizet. A koledarok kötelesek a tűzre addig ügyelni, mig a fa teljesen el nem ég s a máglya magától ki nem alszik. Egyes falvakban karácsony és vízkerszt napján a pap beszenteli a házakat, a miért különféle ajándékokat kap, úgy mint egy nagy, kerékalakú fínom kenyeret (kolač), vagy több kisebb édes kolačot, ürüczombot, egy darab szalonnát, vagy pénzt is a helyi szokás szerint.

Bőjti időben nem szabad a faluban énekszónak hallatszania; ezt különösen a szigetlakók tartják meg szigorúan még ma is. Húsvétkor rokonok és jó barátok piros tojást ajándékoznak egymásnak. Az ünnepi üdvözlet így szól: „Hozzon szerencsét kegyelmeteknek a zöld káposzta és a piros tojás, hogy még sok éven át jó egészségben élhessenek velök!”

A Gjurgjevdan-t vagy Szent György napot (április 23.) a földmívelő nép óhajtva várja, mint a tél végét s a tavasz kezdetét. Egészen különös módon ünneplik György napját a Spalato melletti Poljicában. Tizenkét szomszédos faluból Gradacba gyülekeznek az összes előbbkelő lakosok s ott népünnepet tartanak. Szent György ugyanis az egykori poljicai herczegségnek a védszentje volt.

Áldozó csütörtök előtt való három napon át körmeneteket tartanak, melyeken az összes templomi kereszteket a templomi zászlók két-három méter magas póznáira tűzve körűlhordozzák, a miért is e napokat keresztjáróknak (križevi) nevezik. A falubeli leányok ügyesen font koszorúkkal díszítik a kereszteket úgy, hogy a koszorú a keresztnek mind a négy ágát körűlfogja. A körmenet körűljárja a falut, s aztán végig halad a mezőkön; ha útközben forráshoz érnek, megpihennek , a pap fölolvassa az evangeliumot s aztán a kereszttel megáldja a forrás vizét és a népet. Némely helyütt az egyes birtokosok megkérik a papot, hogy az ő szőlejük előtt is olvassa föl az evangeliumot s azt külön is áldja meg, a miért a papnak ajándékot adnak. Áldozó csütörtök előtti napon, vagy magán az Úr mennybemenetele napján a falun átvonúló körmenet alkalmával a pap a házakat sorban megáldja.

Keresztelő Szent János napja előtti estén még a legszegényebb ház előtt is fából, szalmából és rőzséből rakott máglyát gyújtanak, s ki-ki igyekszik minél nagyobb tüzet éleszteni. A még nem egészen lángban álló, vagy már lohadó félben lévő máglyát a gyermekek és ifjak átszökdelik, ugrás közben a következő mondókát kiáltván: „Szent Ivántól Szent Ivánig – ne fájjon a lábam!” Némely helyeken e szokást Szent Vitus (junius 15.), vagy Péter és Pál előtti estén gyakorolják. Néhol meg ilyenkor is karácsonyi koleda-tűz módjára az egyes családok helyett az egész falu gyújt közös máglyát s ezt nyári koledának (ljetska koleda) nevezik, a karácsonyi, vagy téli koledától (zimska koleda) megkülönböztetésűl. A nyári koledát is e czélra külön kijelölt helyen, példáúl a koledištén, vagy a templom-téren vagy valami dombon gyújtják föl. A hol a templom-térre állítják föl a máglyát, ott egész éjjel harangoznak, minthogy a tüzet is egész éjen át égve kell tartani; a köréje gyűlt ifjúság dalolással, kolózással és lövöldözéssel tölti az idejét. Szent Iván napján kora hajnalban örege-ifja, a ki csak teheti, meg szokott a tengerben fürödni. Ugyane napon a birkákat, kecskéket és disznókat is megmossák a tenger vizében, hogy bőrbetegségektől megóvják őket.

Kiváló ünnepélyességgel tartják az egyes falvak a búcsújok (zavjet, vagy sajam) napját. Különösebb említést érdemelnek: a ragusai Balázs-búcsú (február 3-án), továbbá a Nagy Boldogasszony napján (augusztus 15.) Sinjben és az áldozó csütörtök előtti hétfőn a zečevoi Szűzanya tiszteletére Nonában tartatni szokott búcsú. Kezdjük az utóbbival. Zečevo egy Nonától éjszakra fekvő kis sziget, melyet apály idején száraz lábbal is járható keskeny tengerszoros választ el a szárazföldtől. E szigeten ősrégi idők óta nagy tiszteletben állott egy Mária-szobor, melyet a szigetről zečevói Máriának neveztek el; e szobrot később különféle csodajelek következtében Nonába vitték át s ott egy, a székesegyház mellett álló külön kápolnában helyezték el. A Boldogságos Szűz e nagy hírű szobrának tiszteletére évenként ezer meg ezer, mindkét nembeli zarándok csődűl közelről s távolból Nonába. Némely évben 6000–7000 ember rakja le az ünnep előestéjén, vagy magán a búcsúnap reggelén áldozati ajándékait a csodatévő szobor lábai elé. A búcsú napján az egybe sereglett sokaság mindjárt megérkezte után a templomba megy misét hallgatni, melynek végeztével a papnak átadják néhány halotti mise díját, meg az áldozati ajándékokat, melyek némi pénzösszegen kivűl ezüst koronákból, viaszból, tömjénből vagy virágkoszorúból, arany vagy ezüst gyűrűből, vagy egy pár fülönfüggőből állhatnak. A templom előtt egész délelőtt folyik az egyes helységekből való gyűlekezés és dalolás meg koló-tánczolás. Sátrakban és a földön enni és inni valót, Mária-képeket és olvasókat árúlnak. Nagy mise után körmenet következik, melyben a Mária-szobrot négy pap viszi a vállán. A körmenet a székesegyháztól egész az úgy nevezett Mária-molóig halad; útközben előbb egy közelebbi, aztán egy másik, a tenger mellett lévő, virágokkal díszített kőoltárnál megállnak s a pap az evangelium olvasása után keresztjével megáldja a népet és a földeket; mihelyt a menet az oltárokat elhagyja, a nép mohón elkapkodja az azokat díszítő virágokat, melyeket igen nagy becsben tartanak. Az oltárok körűl, mielőtt a szoborvivők oda érkeznének, a környék legcsínosabb és legjobb erkölcsű hajadonai dalolás mellett kolót lejtenek. Végűl egy e czékra gazdagon földíszített hajóra teszik a szobrot és számos kisebb-nagyobb, föllobogózott hajó, csónakok és bárkák raja között Zečevo szigetére viszik át. A szobornak a szigetre való átvitelekor a nép a tengerhez tódúl; némelyek a tengervízzel a szemüket mossák, mások térdig gázolnak a tengerben, mintha a Szűzanya után akarnának menni. Zečevéba érkezte után a szobrot az ottani kis templomba viszik, a hol újabb misét hallgatnak. Este felé a nonai kikötőbe s onnan énekek zengése közben a székesegyházba viszik vissza.

Szent Balázs (Vlaho vagy Blaž) napját Ragusában és Ragusa egykori kerületében igen nagy ünnepélylyel ülik meg. A szent templomában szent beszéddel és áldással járó három napi szentségimádás van. Az ünnep előestején a város vallásos egyesűletei selyem zászlóikkal a templom elé vonúlnak. Ott a zászlótartók mindegyike lehajtja s aztán egész széltében kibontva nagy suhogtatással jobbra-balra csóválja zászlaját. Ennek utána a templom homlokfalán e czélra való vas gyűrűkbe dugják a zászlókat. Este sokan körbe hajlított viaszgyertyát tesznek a nyakuk köré (grliča se), hogy torokbajok ellen megvédjék magukat. Másnap reggel mindjárt napfölkelte után lobogó zászlókkal és puskadurrogás közben a város felé özönlik a környék népsége. Pile külvárosában sorakoznak a nyalka legények zászlóikkal; az egész sokaság egybegyűltével a város üdvözlésére mindnyájan elsütik pisztolyaikat s aztán a Pilében várakozó városi zenekarral a szent temploma elé vonúlnak. Alig lehet valami festőiebbet képzelni, mint e falusiak napfényben ragyogó, arany hímes, selymes ruháit. A mellényeik, zekéik (koporana) és bőrharisnyáik tiszta arany fonállal varrott virágokkal ékeskednek. Fejükön piros fez van, melyről aranynyal vegyes fekete szálakból készűlt bojt csüng le; selyem vagy finom vászon kék bugyogóik gazdag selyem- vagy arany-hímzésűek; fehér ingüket két, aranypénzből való gomb tartja össze; a legfínomabb selyemből készűlt tűszőjükben ezüst tokos nagy kést s két, ezüsttel kivert agyú pisztolyt hordanak; virágokkal hímzett harisnyák, piros félczipők, bojtos tölténytarsoly és egy dohányzacskó egészítik ki öltözetüket és fölszerelésüket. Megérkeztük után nem sokára megindúl a székesegyházból a körmenet, melyen a ragusai drága ereklyék nagy részét körűlhordozzák, délután tombolajáték s este koló-táncz következik. Régente az ünnep előtti napon a fejedelem összes főembereivel palotája előcsarnokában helyet foglalva végignézte a riječaiak és župljaiak egy-egy csapatának elvonúlását. Az ó-divatú pánczélos, lóháton ülő kapitányoktól vezetett csapatok három üdvlövéssel tisztelegtek a fejedelem előtt. Erre ünnepélyes esti lakoma következett, melynek alkalmával a fejedelem évenként valami ajándékot adott a székesegyháznak. Az ünnep napján reggel kilencz órakor a herczeg ismét kiült előkelőivel palotája előcsarnokába, hogy a következő szertartást végig nézze. Tizenkét asszony lépett sorban eléje, (a trsnicá-k); ezek előtt egy zászlótartó haladt, a zászlórúd hegyén egy olajos és egy boros palaczkot, két kalácsot és egy csomóba összekötött mindenféle hüvelyes veteményt vivén. A trsnicák mindenikénél egy duda-féle hangszer (mješnica) s egy olajágakkal díszített, kalácscsal telt kosárka volt. A békét és bőséget jelképező nők a fejedelem előtt kolót tánczoltak, mely után a tengerészeti igazgató a Roland-oszlop tetején s az állam zászlaja alatt állva, az ünnepelt védszent tiszteletére dicsőítő éneket mondott. Végűl az ünnep főrendezője a fellegvár ágyúinak dörgése s a csengős dobok pergése között a fejedelem elé lépett, hogy neki a maga és kisérete hódolatát bemutassa. Délután három órakor a pilei, gravosai, bel- és külvárosi csapatok bajnokjátékai kezdődtek. A derékhadat a tartomány főkapitánya vezette, kinek fején pompás, ragyogó sisak s kezében hosszú lándzsa volt.

Vele szembe szállt erős csapata élén az ellenfél fővezére, szintén lándzsát tartva kezében. A derékhadakat kisebb szárnycsapatok vették körűl, mindenik a maga kapitányának vezérlete alatt. Nehány üdvlövés után a csapatok rendre bevonúltak a városba a védszent temploma elé. A herczeget és a jobbján ülő érseket meg a többi főembereket újabb üdvlövésekkel tisztelték meg. A sorfalat álló csapatok közt erre három jelmezes alak, név szerint Turica, Čoroje és Vila, lépett a fejedelem elé; magukat meghajtván, a már említett mješnice-dudák és csengős dobok zenéje mellett sajátszerű kolót tánczoltak. A Turica Mars hadistent ábrázolta. Lábai iszonyú karmokban végződtek, testét gubanczos gyapjú, hosszú nyakát szőr fedte, hegyes fülei éktelenűl meredtek kopasz fején, hatalmas bajsza alól pedig két szörnyű agyar villogott ki. Fejét körben forgatva, mindenfelé tátogatta irtózatos torkát, mintha mindent el akarna nyelni. A Čoroje Bacchust ábrázolta. Ennek is karmok voltak a lábán s egész teste le a tarkójától végig szőrfürtökkel volt borítva, melyek a legkisebb szellő fuvallatára felborzolódtak. A fején szőlőkoszorú s a kezében díszes thyrsos-bot (trs) vala. A Vila Venust (Lada) jelképezte. A hosszú ruhás, koszorúzott fejű s kezében a luk nevű kenyeret tartó leány kecses ellentétűl állott a két undok szörnyeteg közt. A jelmezes alakok táncza után az egyes csapatok végezték a fejedelem előtt hadgyakorlataikat, melyek a lövésben, zászlócsóválásban és lándzsavetésben való ügyességük föltűntetésében állottak. Erre háromszor körűljárták a várost, s végűl két táborra oszoltak. Ekkor a nyílt téren egymással szemben állva, pajzsos és lándzsás fővezéreik kisebb, vagy nagyobb ügyességük szerint rövidebb vagy hosszabb ideig tartó tusát vívtak, mely mindig az ellenfél vezérének leveretésével végződött. A viadal végét siketítő örömrivalgás üdvözölte. Gyorsfutár vitte meg tüstént a fejedelemnek a győzelem hírét, s hogy immár nincs mitől tartani. A fejedelem erre ajándékot küldött a fővezérnek, mire ez rokonaival és barátaival ünnepi lakomához ült. A pecsenye feladásakor a jelenlevők mindnyájan a „ Na pečeno svi udrimo ” („mind a pecsenyéhez nyúlunk”) kezdetű dalt énekelték. A fővezér még azontúl három napig fogadta az üdvözlésére menőket, s mindegyiket valami ajándékkal bocsátotta el. Az ilyen évenként való fővezér-választás Stonban (Stagno) is szokásos volt.

Dalmácziában legszebb búcsúünnepe a nagyboldogasszony-napi (aug. 15.) búcsú Sinjben. Sajátszerű díszt és érdeket ád ez ünnepnek az „ alka ” nevű nemzeti lovagjáték, melyet azelőtt mindig augusztus 15-én szoktak tartani, Ferencz József Ő Felségének látogatása óta azonban augusztus 18-ára, mint az uralkodó születése napjára tettek át. E játék már majdnem kétszáz esztendős s ama hősies ellenállás emlékére tartják, melyet 1715 augusztus 14-én Sinjben egy ötszáz főből álló derék kis csapat Mehmed boszniai pasának a várost megtámadó 60.000 embere ellen tanúsított. A maroknyi csapatnak ily óriási haderőn kivívott győzelmét a Boldogságos Szűz csodálatos segedelmének tulajdonították. A törökök is azt beszélték, hogy egy fényességben megjelent, borzalmasan fönséges, kezeiből Sinj városára villámokat szóró nő-alak rettentette meg és késztette őket futásra. A való az, hogy a török vezér egy részt a táborában kitört ragadós nyavalya és az a miatt támadt fegyelmetlenség, más részt a város hősies ellenállása miatt volt kénytelen augusztus 14-éről 15-ére viradó éjjel 10.000 halottnak és rengeteg podgyásznak hátrahagyásával Livnóba visszavonúlni, holott a sinji őrsereg mindössze csak 38 embert vesztett az egész ostrom alatt.

Az alka vagy gyűrűjáték színhelye az a széles út, mely Sinjből le a Cetina mezejére visz. Ez útat mindkét felől sűrű fa-sor szegélyezi, melyből gyönyörű kilátás nyílik a Cetina sík mezejére; e térségen gyülekezik össze augusztus 18-án az a töméntelen sokaság, mely közelről és távolról, leginkább Vrlikából és Kninből, de a Velebit lábától is ide sereglik, nemkülönben sebenicói és spalatói kereskedőkből, valamint az egész Cetina-völgy lakóiból s ezek közt kiváltképen a vitéz imoćanokból áll, melynek tarka soraiban azonban az egész livnói síkság, továbbá Banjaluka, Travnik és Duvno lakosai is láthatók, kik szintén eljárogatnak ide, hogy testvéreikkel együtt a török csúfos vereségének emlékét megünnepeljék. Az úton keresztben, két ölnyi magasságban két pózna közt egy kötél van kifeszítve, melyen az „ alka ” nevű gyűrű akként függ, hogy könnyen le lehessen venni. Az alka egy öt hüvelyknyi átmérőjű gyűrű, melyben egy, a külső karikával három küllő által összefüggő kisebb gyűrű van.

Az alka-játszók régi horvát viseletben jelennek meg, melynek ezüst csattokkal gazdagon megrakott kék bársony dolmány, fehér tollbokrétás nyusztprém-süveg és sarkantyús csizma a fő részei. Éles kard függ az oldalukon, kezükben hosszú lándzsát tartanak s két pisztoly van a nyeregkápájukban. Annál nagyobb a lovas becsülete, mennél szebb a szintén régi horvát módra gazdagon és czélszerűen fölszerelt lova. Minden versenyző (alkár) mellett egy-egy takaros apród lovagol, ki cetinei nemzeti viseletben s fegyverzetben áll vitéze szolgálatában. Nagyobb ünnepélyesség kedveért az alkárt olykor egy lehetőleg fényesen és díszesen öltözött komája (kum) kiséri, ki mindenütt mellette lovagol s mindenben helyt áll érette. A cetinei község bármely szülötte: paraszt vagy polgár egyaránt részt vehet a gyűrűjátékban, ha feddhetetlen hírnevű; csak azok vannak kizárva, kiknek valami folt van a becsületükön, vagy a kik valami közmegvetésben álló szennyes mesterséget folytatnak.

A kitűzött órára teljes díszben és egészen fölkészűlve egybegyűlekeznek az összes alkárok komáikkal és apródjaikkal együtt az alaj-čauš (ünnepbiró) udvarán. Onnan szép rendben a gyűrűjáték fő rendezőjének háza elé lovagolnak, hol már várják őket annak segédei meg a zászlótartók, a zenekar, két buzogányos, meg a pajzshordó, s a hová két nyalka legény a gazdagon fölékesített díszparipát is elvezeti. A játékrendező behívja házába az alkárokat és komáikat, megvendégli őket, a lovaknál várakozó apródok számára pedig szolgáival hordatja ki a ház elé az enni és inni valókat. Ezután mindnyájan lóra ülnek és a fő rendező a segédeivel szigorú vizsgálat alá fogja az alkárokat és lovaikat. Ha valami kifogás alá esőt talál az alkáron, vagy lován, komáján, vagy apródján, irgalmatlanúl elkergeti s eltiltja a játéktól, s e rendelkezése ellen nincs fölebbezés.

A sinji alkár-játék.
Joanovits Páltól

Ezután mindnyájan szép rendben a játszótérre vonúlnak: a menet élén a harambaša halad az apródokkal, utánok megy a zenekar, ennek nyomában a pajzshordó és a buzogányosok a díszparipával, erre a zászlótartó s a zászló őrei következnek, majd párosával az alkárok s utánok komáik, végűl a játékrendező és segédei s legutoljára az ünnepbiró. Időközben a nézőtéren már elhelyezkedtek a különböző hatóságok fejei s egyéb előkelőségek, meg a versenybírák és jegyzők, kik a nyertesnek a győzelmet oda itélik. Az úttól jobbra, balra nagy néptömeg tanyáz s a játék kezdetéig dalolással és tánczczal tölti idejét.

Az alkárok legelőször is elléptetnek az előbbkelő vendégek előtt, lándzsáikkal tisztelegve nekik, s aztán egy, a gyűrűtől mintegy háromszáz lépésnyire kijelölt helyen rendbe állnak kor vagy egyéb megállapodás szerint. Miután lovaikat előbb fölágaskodtaták, neki vágtatnak a gyűrűnek, melyet lándzsájukkal igyekeznek eltalálni. A ki a belső kis gyűrűbe talál s azt lándzsájával lekapja, azt a nép örömújjongással üdvözli s az ilyennek javára három egységet írnak a jegyzők. A ki fölűl talál a két gyűrű közé, két egységet, míg a ki alúl, csak egyet kap. A ki sorban egymásután háromszor futott már s e közben a legtöbb egységig vitte föl, az a játék nyertese. Ha két versenyzőnek egyenlő számú egysége van, addig folytatják a játékot, míg egyikük a másik fölé nem kerekedik.

A győztest aztán a nép örömújjongása és zeneszó mellett mindnyájan közre fogják s a nemzeti zászlót vivén, a bírák és hatóságok elé kisérik. Ott tisztelgés jeléűl leeresztett lándzsákkal megállnak, s a játékrendező néhány szíves szóval üdvözli és megjutalmazza a győztest, megemlékezvén röviden a játék eredetéről, nemkülönben a régi sinjiek és cetinjiek vitézségéről is. Beszédét rendesen azzal végzi, hogy „Éljen a mi lovagias királyunk!” – a mire az egész nép harsogó éljennel felel. Ezután azon rendben, a mint érkeztek, mindnyájan a városba vonúlnak vissza s a győztest haza kisérik, kinek házánál lakomára gyűlnek egybe.

A lakodalmi szokásokban is van nem egy említésre méltó. Ezek nem mindenütt egyenlők, de még majdnem mindenütt meglehetős szívóssággal tartják magukat, ellentétben a népélet egyéb szokásaival, melyek lassanként eltűnedeznek s kiveszőfélben vannak.

A lakodalmat az eljegyzés előzi meg.az ennek előtte járó leánykérés úgy történik, hogy két vagy három kérő elmegy a vőlegény apjával a leányos házba a legény óhajtásának előadása végett. E látogatást többnyire késő este teszik. A legény apja bekopogtat s a „ki az?” kérdésre „jó barátok” szóval felel. Az ajtót kinyitják s erre a fő kérő (svat) „jó estét, gazd’uram!” szavakkal köszönt be. „Adjon Isten minden jót!” – felelik rá a házbeliek, s erre a gazda a kérőkkel beszédbe elegyedik. Mikor a legény választottja belép, a fő kérő egy almát nyújt neki, melybe fölűl egy olajág van tűzve, alúl pedig egy gyűrű függ róla s az oldalaiba néhány érczpénz van beillesztve. Az alma átadása közben így szól a leányhoz: „Azért jöttem, hogy egy fiatal hős számára kikérjelek; a tieid már beleegyeztek, most rajtad a sor, hogy te is ugyanígy tégy; ha beleegyezel, fogadd el ez ajándékot.” A leány erre szerényen így felel: „Én ilyet nem érdemlek, csak kegyelmeteknek köszönhetem, a kik olyan jók voltak, hogy engem választottak.” Miután a leány az almát átvette, megcsókolja a kérőt, a ki jobb kezén fogva háromszor maga körűl perdíti. Erre a kérő kifut az ajtó elé s elsüti pisztolyát, a minek utána vacsorához ülnek, melynél a leány apja pohárköszöntőt mond, s miután ivott, egy másik felköszöntő kiséretében a fő kérőnek adja át a kancsót.

A kitűzött napon a vőlegény elviszi a menyasszonynak ajándékait: a partvidéken többnyire gyűrűt, nyakéket, melyen zsinórokra fűzött ezüstpénzek lógnak, és egy ezüst tokba rejtett kést, egyebütt pedig nagy aranybogyókból fűzött nyakláncot, egy pár fülönfüggőt, vagy szintén gyűrűt. A nászajándékot selyem kendőbe göngyölgetve csínos kis kosárkába teszik, melyet egy, a vőlegény rokonságából való leányka visz, kit a kérő násznagy és a vőlegény kisérnek. A nászajándékot vidám vacsora közben adják át. A menyasszony mindjárt a legközelebbi vasárnapon fölteszi a vőlegénytől kapott ékszert, a mi a templomban vele találkozó barátnőinek alkalmat ad arra, hogy üdvözöljék s egyúttal körűlnézegessék.

A lakodalom napján mind a vőlegény, mind a menyasszony házában minden jó eleve készen áll a vendégek fogadására. Kora reggel kenyeret sütnek, puskalövésekkel verik föl a vidéket, s a nők mind a két házban dalolgatnak. A vőlegény vendégei ő nála, a menyasszonyéi pedig emennek házánál gyülekeznek össze. Minden vendég egy sült birkát visz magával; ha pedig szegény, legalább egy ürüczombot meg egy búzakenyeret (pogača). A kapu előtt lövöldöznek. A zászlótartó a ház falára tűzi föl zászlaját; belépnek, ki-ki átadja ajándékát s aztán leülnek egy ital borra, a mire hangos énekszóval és sok lövöldözéssel élénkített lakoma következik. A dalok közűl, melyeket ilyenkor énekelni szoktak, álljon itt példáúl a menyasszonyról szóló:

Szürke sólyommadár szállott
A vőlegény udvarán át,
Szállni látta ifjú N. (a leány)
És így szólott a madárhoz:
„Sólyommadár, szürke sólyom,
Honnan jöttél, merre jártál?
Talán bizony a kedvesem
Fehér udvarát is láttad?
Leng-e már a selyem zászló
Udvarának ablakába’?
Gyűjti-e már vendégeit
A rózsám, hogy értem jöjjön!”
Felel rá a sólyommadár:
„Adjon Isten, ifjú N.,
Igazad van, onnan jövök,
Kedvesednek udvarából;
Láttam is a selyem zászlót
Fehér udvar ablakában,
S hívogatja vendégeit
A rózsád, hogy érted jöjjön!”
A mint anyja udvarának
A végére ért a lányka,
Húgaihoz így beszéle
„Isten áldjon, jó testvérim!
Keljetek föl jókor reggel,
Siessetek zöld kertembe,
Szedjetek nekem virágot;
Hajam szépen fonjátok be
És tegyétek rá fej-ékem;
Kérjétek meg jó anyámat,
Fonja meg zöld koszorúmat,
Tűzze díszűl a hajamba,
Adja ki a ládikámat,
Jól megtöltve színezüsttel,
Hogy megtessem rokonimnak,
Apósomnak, anyósomnak
S udvarában új uramnak.”

A lakodalom napján kora reggel teljes díszbe öltöztetik a menyasszonyt. A koszorúnak fonása és a menyasszony fejére tevése közben alkalmi dalt énekelnek. Jókor elindúlnak a vőlegény vendégei, még pedig a következő rendben: elől megy a palczkvívő (buklijaš), kezében borral telt čutorát, vagyis tökkobakot víve; utána a zászlótartó; majd a prvijenac (fő vendég); erre következnek az első násznagy, az esketési keresztapa, a vőlegény, a zászlós násznagy (stari svat od zastave), az első főfély (djeverbaša), vagy az asztalfőn ülő (dolimbaša); végűl a másik vőfély (djever) s nyomában a többi vendégek. A vőfélyek rendesen a vőlegény testvérei s az első násznagy többnyire ugyanennek a nagybátyja, vagy legközelebbi unokabátyja. Útközben folyton lövöldöznek, s a mint egy-egy ház előtt elhaladnak, annak asszonya boros kancsót s nehány poharat visz eléjök, melyekből sorban isznak s köszönetűl néhány ezüst pénzt dobnak a kancsóba.

A mint a vendégek mind összegyülekeztek, attól fogva nem veszik le többé sipkájukat, kivéve a templomban. A menyasszony háza előtt ennek és a vőlegénynek vendégei közt színleges dulakodás történik, mely a vőlegény pártjának győzelmével végződvén, a harcz nyertesei a menyasszony vendégeinek közepette bevonúlnak a házba. Ott a menyasszony atyja kikérdezi őket, hogy honnan és mi végett jöttek. A vőlegény s keresztapja erre így felelnek: „Azért jöttünk, mert egy fürjünk kiszabadúlt s ebbe a házba repűlt”, – „Rá tudnátok-e ismerni?” – „Rá bizony!” Erre a leány apja egymás után több idegen leányt vezet eléjök, mindeniknél ezt kérdezvén: „Talán ez az elveszett fürjecske?” – mire a vőlegény vendégei valamennyien „nem”-mel felelnek. Végűl a saját leányát, a menyasszonyt vezeti ki. Ennek láttára az összes vendégek így kiáltanak föl: „Ez a mi fürjecskénk, ez az, a kit keresünk; a szárnyai aranyból vannak, a lábai sárgák, a két szeme két drágakő, a szája rózsabimbó, két kis alma két orczája; ámde előbb tánczoljunk vele egyet, hogy lássuk, nem sántít-e, avagy nincs-e másféle hibája”. Erre a keresztapa átkarolja s kétszer-háromszor körben forgatja a menyasszonyt. Ezután oda kiált az egyik vőfélyhez: „Nesze, vigyed s úgy vigyázz rá, mint a szemed világára; senkinek ki ne add, míg a fejedet a nyakadon érzed”.

Ennek utána néhány leányka lép elő, kiknek egyike selyem kendővel letakart kosárkában csinált virágokból való bokrétákat tart a vendégek számára. Ezek sapkájukhoz tűzik a virágokat, melyekről kičeni svatovi (ékes vendégek), vagy perjanice (bokrétások) nevet kapnak. Míg a menyasszony a virágokat a vendégek közt kiosztja, a többi leány ezt énekli:

Vendégsereg az udvarban,
Ugyan mit is adjunk nékik?
Mindeniknek egy bokrétát
S menyasszonyt a vőlegénynek!

Végűl a templomba mennek, honnan az esküvő megtörténte után megint szűntelen lövöldözés közben a menyasszony házához térnek vissza. Ott asztalhoz ülnek, a férfiak azonban ekkor sem rakják el fegyvereiket. Az asztal közepén lévő fő helyen a menyasszony ül, mellette a keresztapa és az első vőfély; az asztal egyik végén a menyasszony atyja, másikán a fő násznagy s tovább körös-körűl a többi vendég. A pecsenye fölhordásakor a ház gazdája föláll s az első násznagynak a következő szavak kiséretében átnyújtja kancsóját: „Isten hozott, kedves barátom! Vajjon nászvendégek módjára igyunk-e s testvériesen köszöntsük-e egymásra a poharat, avagy testvériesen igyunk s nászvendégek módjára köszöntsük egymásra a bort?” A fő svat erre így felel: „Igyunk csak testvériesen s köszöntsük egymást nászvendégek módjára.” – „Hát aztán hány pohárköszöntőt mondjunk?” – kérdi tovább a gazda, – „ötöt, tizet, tizenötöt?” – „Mondhatnánk, akár hetvenet is; de hajdanában három volt szokásos, manapság pedig kettő is elég lesz, az egyiket én mondom, a másikat majd te.” – „No, jól van!” Erre a fő svat körűlbelűl a következőket mondja: „Isten dicsőségének nevében! mindenek örvendezzenek! Isten ótalmazzon meg mindenkit, a ki keresztet vetvén, hozzá imádkozik; legyen az Isten és az ő szent dicsősége a római szent atyának segítségére s adjon neki világos elmét s nagy erőt bibornokainak vezetésére és kormányzására, ezeknek az ő érsekeik, az érsekeknek az ő püspökeik, a püspököknek az ő papjaik és a papoknak a nép igazgatására, mely oltalmukra van bízva, hogy azt az üdvösség útjára vezéreljék s az örök kárhozattól megmentsék! – Isten és az ő dicsősége segítse meg a mi királyunkat; adjon neki nagy erőt, világos értelmet és éles kardot; ha ellenség támadja meg, Isten segedelmével győzze le. Miniszterei ismerjék föl a tiszta igazságot s ezzel bízzák meg a helytartókat, a helytartók a kerületi előljárókat, a kerületiek a községieket, a községiek a falusiakat s a falusiak a népséget, hogy ez istenfélően és jó erkölcsökben éljen! – Isten és az ő szent dicsősége igazgassa a hadvezéreket, hogy háborúban fejedelmüket, becsületüket és a katholikus hitet megvédelmezzék! – Isten és az ő szent dicsősége engedje meg, hogy e ház gazdája földjére kimehessen, ökreit kihajthassa, termését behordhassa, jobb karját épségben forgathassa; s adja Isten, hogy kezéből ritkán húlljon s mégis sűrűn keljen a mag, kikelvén, sűrű szálakat hajtson, a kalászosa dús kalászt, a venyigése dús venyigét, a gabonaféle dús gabonát teremjen, a szérű megteljék, a házban minden gyarapodjék s bőségben legyen! Hajósaink, ha üres kézzel szállnak tengerre, aranynyal teli kezekkel térjenek vissza! – Roszat akaró ellenségeinek az Isten zavarja meg elméjüket! Adjon az Ur a földmívesnek szerencsét földjén, a hajósnak a tengeren, a házigazdának házában, a pásztornak hegyei közt, vagy, a mint épen kell, otthonában! – Hadd köszöntselek e második pohárral téged s veled együtt a gazdát, ki nekünk ez asztalt terítette, hogy Isten akaratából mindenkor jó és kedvező órában teríthesse; hogy ez komáinak, barátainak, útas embernek s akárki másnak javára és hasznára lehessen, hogy az Isten földmíves-, hajós- és pásztorembereket megsegítsen, mindnyájunknak, a legfelsőbbtől le a legalsóbbakig segítségünkre legyen! Éltessen az Isten s adjon jó szerencsét, kivánom e harmadik pohárral neked és annak a gazdának, ki engem ma reggel a jó útra vezérlett; engedje Isten, hogy minket jó egészségben és vígasságban várjon! – Elmondtam a mondókámat értelmem szerint, Isten pedig hallgassa meg szavaimat s teljesítse fönn a mennyekben!” (A felköszöntő minden egyes szakasza után egyhangúlag közbe kiáltják az összes jelenlevők: „Amen, ha az isten úgy akarja!”). Beszédének végeztével a ház gazdájának adja át a serleget, ki azt az új házsapárra köszönti s aztán így szól az első násznagyhoz: „Hát csak mi ketten igyunk-e, vagy mindazok, kik ennél az asztalnál ülnek?” Erre a fő svat elrendeli, hogy mindnyájan igyanak. Most aztán az egyik vendég a másikat komának, vagy feljebb ülő vendégnek, stb., szólítván, azt kérdi tőle: „Egészségemre kivánod-e (jesi li mi zdrav)?” – mire a kérdezett így felel: „Igen, testvér, csak úgy, mint a magaméra!”

Lakodalmi menet a canaliaknál.
Schlegel Ferencztől

A felköszöntők után kinyitják a menyasszony ládáját s az összes rokonokat és vendégeket megkérik, hogy „ezüstözzék” azt meg. E közben előbb a „Nosza hát, Isten nevében, – jókor téve, váljék jóra!” kezdetű dalt, majd pedig a következőt éneklik a nők:

1. Csörg a gyűrű, kong a láda,
Hangosan konog;
Gyűrűs a kéz minden újja,
Hát azért csörög;
De nincs telve a fiók mind,
Azért konganak:
Beléjök tehát ezüstöt
Kér apjátúl N.

2. N. (a menyasszony) ládikája
Még mind’ nincs tele;
Kéri hát az apját, tegyen
Ezüstöt bele:
Apám, drága édes apám,
Ezüstözzed meg a ruhám!

Így szólítgatják rendre a menyasszony apját, anyját, fi- és nőtestvéreit, egyéb rokonait s a többi vendégeket. Minden megszólított a ládához lép s többet vagy kevesebbet tesz belé tehetsége szerint. Végezetűl mindent szépen rendbe raknak a ládában, mi közben ezt éneklik:

Ime a menyasszony-láda
Tele tömve szép ruhával,
Vászon- és posztóneművel,
Fehérrel és hímezettel,
De leginkább az anyjának
Rá kimondott áldásával.

Most még arra kéri apját,
Adja ki az aranygyűrűt,
Melyet olyan nagyra tartott,
Hadd mutassa ő is büszkén
Mind az egész rokonságnak.

E közben a férfi vendégek borozgatnak, dohányoznak, párosával énekelnek s minden versszak után elsütik fegyvereiket. Azután egy hősénekbe kezdenek, melynek utolsó szaka rendesen Isten és a Boldogságos Szűz dicséretéből áll.

Erre a vendégek közűl néhányan a menyasszony-ládához ugranak, mintha el akarnák vinni; másutt erre már előre kijelölt egyének vállalkoznak. A menyasszony anyja azonban rá ül a ládára s váltságdíj nélkűl vonakodik azt kiadni. Alkudozni kezdenek vele, míg végűl a vőlegény egy fejkendőt (vagy egy tallért), a menyasszony pedig egy pár harisnyát vagy egy kendőcskét ád neki. Ekkor aztán fölemelik a ládát, melyre aszalt gyümöcsöt, aranyfüstöt és búzát dobálnak s e közben áldomást isznak. Az első násznagy így szól: „Rövidek a napok, messze vannak házaink; keljetek hát útra, vendégek, s a lány üljön lóra!” Szavainak engedelmeskedni kell, miért is az új házaspár búcsút vesz menyasszony születől s a ház gazdájától, ha t. i. az örömszülők nem a saját házukban laknak. A szülők áldását térden állva kérik, néhány vendégtől körűlvéve, kik kenyérszeleteket tartanak fejük fölött. Aztán boros serleget nyújtanak nekik, melyet e szavakkal adnak át az új házasok a menyasszony apjának: „Egészségedre, édes apánk!” A megszólított elveszi a poharat, iszik s ezt kérdi tőlük: „Mit kivántok, édes gyermekeim?” Felelik rá: „Istentől áldást, tőled jó imádságot.” – Erre az apa: „Adja Isten áldását reátok, édes gyermekeim! Áldjon meg benneteket a mennybéli Atya s a föld királya úgy, mint én, a nagy bűnös, megáldlak benneteket!” – „Amen, oh Isten!” – mondják a körűl állók s a kezükben tartott kenyérszeletekkel megérintik a menyasszony és a vőlegény fejét, mit az áldás minden egyes szakaszánál ismételnek. „bármilyen útra keljetek” – folytatta rovább az áldó atya – „indúlástok jó és szerencsés órában történjék! Kisérjen útatokban a szent Üdvözítő s adjon Isten kedvező időt! – Adja Isten, hogy mindig korán kelhessetek, földetekre lejárhassatok, marhátokat kihajthassátok, termésteket begyűjthessétek! – Az ajtótok elé éhesen lépő szegény jóllakva távozzék el onnan! – Juhok és bárányok bégessenek, kecskék mekegjenek, ökrök bőgjenek, lovak nyerítsenek, macskafiak nyávogjanak udvarotokban! – Adja Isten, hogy szívetekből Istennek imádságával, nektek pedig jóságával tetsző virág sarjadozzék, mely ifjúságtoknak dísze, aggkorotoknak pedig istápja és ékessége is legyen!” – Előbb lányaitok, aztán fiaitok szülessenek! – Lányaitokat ifjan adjátok férjhez, fiaitoknak előbbre haladott korban szerezzetek élettársat, hogy a fiatal asszonynak ne legyen anyósa s így két rosz a házban össze ne találkozzék! – A mint munkáltok, úgy gyarapodjatok, és segítsen meg benneteket az Isten úgy, a mint hozzá imádkoztok! – Tessetek mindenkor Istennek, nemkülönben házatokban és házatok körűl mindenkinek, a míg csak rövid éltetek tart! – Lépjetek most jobb lábatokkal új útatokra, s minden szándékotokat jó siker kisérje! Most menjetek Isten nevében s maradjon veletek az ő békéje!”

Az új házasok most megcsókolják szüleiket és testvéreiket, s aztán sorban valamennyien áldomást isznak. A vendégek a kezükben tartott kenyérszeletek belét kikanyarítják, a dolibaša pedig darabokra vagdal egy ürülapoczkát, mely aztán ott marad a házban. Azt a lapoczkát pedig, melyet ő és a fő svat vittek a lakodalomba, útravalóúl magukkal viszik a tarisznyában. Most ugyanazon sorban távoznak, a mint érkeztek. Indúláskor a házbeliek aszalt gyümölcscsel, aranyfüsttel és búzával dobálják meg őket. A vőlegény háza előtt az énekesnők ezt dalolják:

Isten hozott, menyasszonyunk;
Nem fáradtál el az útban
S nem izzadtál meg idáig?

A rokonság közűl egy asszony egy fiúkisdedet ád a menyasszony karjára, ki azt megöleli, megcsókolja s egy kis kendőcskét ajándékoz neki. Az anyósa, vagy valami más öreg nőrokona egy kanál mézzel kinálja meg, melyet megköszönvén, lenyel.

Erre újabb dáridó következik, megint csak dalolással, felköszöntőkkel és az elmaradhatatlan lövöldözéssel, egészen azon a módon, mint az imént a menyasszony házánál. Végezetűl most a vőlegény szülei, vagy ha azok csak lakók, a ház gazdája mond áldást az új házaspárra. Ennek utána a vőfély a menyasszonyt a hálószobába vezeti. Ott egy nőrokona leveszi fejéről a koszorút és kendőt. Ám e pillanatban a vőlegény jól igyekezzék, hogy hirtelen bent teremjen a szobában és magára zárja az ajtót, különben az alkalomra leső keresztapja s a vőfély megelőzik. Ha ez valamelyiköknek sikerűlt, akkor az illető rá fekszik az ágyra s addig nem tágít onnan, míg két tál gyümölcscsel és egy pohár pálinkával meg nem ajándékozzák. A váltságdíjat a fő svatnak adja át, azt mondván, hogy vadászati zsákmány, melyet azért visz neki, hogy vele nagy kiséretét jól tarthassa.

Hajnal hasadtakor e dallal keltik föl a menyasszonyt:

Kelj föl, kelj föl, szép menyasszony!
Piroslik a hajnal;
Kelj föl házad kisöpörni,
Hogy anyósod meg ne szidjon;
Kelj a lovat megitatni,
Hogy apósod meg ne feddjen.

Az új menyecske egy fehér törűlközőt, egy korsó vizet, mosdó tálat és egy darab szappant vesz a kezébe és sorra járja az összes vendégeket, kik mindnyájan megmossák kezüket. E szertartás sok tréfára és nevetésre ad okot. Mosakodás közben minden vendég, már a maga módja szerint, egy ezüst forintost vagy egy pár hatost csúsztat a mosdó tálba. Ennek utána reggelihez ülnek, melynél az énekesek minden vendégre egy-egy verset (pripjev) énekelnek; a sorrendet a papon kezdik, ha ő is részt vesz a lakomában. A pecsenye fölhordása után az új menyecske kiosztja a vendégeinek szánt ajándékokat. A módosabbaknál ez ajándékok egy-egy hímzett ingből, egy tarka zsebkendőből és egy kupa fehér borból állnak, melynek édes vagy aranyos kupa (sladka v agy zlatna čaša) a neve. Erre a vendégek adják át a maguk ajándékait, melyek többnyire egy vagy több ezüst tallérból állnak. Az ajándékok kiosztása közben a szintén a vendégek közűl való énekesek megint egy-egy versszakot énekelnek minden megajándékozottra, ki, miután átvette a neki szánt tárgyat s viszonzásúl az új menyecskének átadta a maga járúlékát, elsüti fegyverét s kiüríti az „arany serleget”. Így megy ez sorban, míg minden vendég meg nem kapta a maga ajándékát.

E lakoma után a vendégek szétoszolnak s haza mennek. Távozásukkor az új férj háznépe lövésekkel tiszteleg nekik, s minden egyestől „Isten veled” szavakkal búcsúznak, a mit a vendégek viszonozván, szintén elsütik fegyvereiket. A keresztapát az új férj, a zászlótartó és a komaasszonya szokták haza kisérni; ez utóbbi egy kosárkában a következő ajándékokat viszi: egy inget, egy zsebkendőt, egy pár harisnyát, egy bőrzacskót, néhány nadrágszalagot és egy tölténytáskát. A keresztapa a maga házában megvendégeli kisérőit s két-három aranyat ad nekik ajándékúl. Az imént említett ajándékon kivűl a vendégek még egy-egy kalácsot és ürülapoczkát is kapnak tarisznyájukba útravalóúl. Az új férj a barátait a legközelebbi vasárnapra még egy lakomára hívja egybe, melylyel aztán a lakodalmi ünnepélyek véget érnek.

A szülésnél a legtöbb parasztasszony mellőzi a bábát; rendesen maguk segédkeznek az asszonyok egymásnak, az idősebb az ifjabbnak. Ha a gyermek fiú, nagy öröm van a családban; de ha leány, nem nagyon rajongnak érte. A spalatói Borgo grande (Veli Varoš) nevű városrészben az a szokás, hogy ha leánygyermek burokban születik, a bába a karjára veszi a kisdedet, az ablakhoz lép vele s ezt kiáltja fenszóval az útczára: „Gyermek született – fehér ruhában; – sem nem vila, sem nem boszorkány, – hanem valóságos leány: – Nagy a burok – kicsiny a gyermek'” Ha ezt kikiáltja, akkor, úgy hiszik, a gyermekből nem lesz sem vila, sem lidércz. A burkot egy dobozba zárva a gyermek nyakára akasztják. Mihelyt a gyermek eszmélni kezd, e dobozt kinyitják s tűzbe dobják. A keresztelő utáni vasárnap az egész rokonság heti látogatást (babine) tesz a háznál, ki-ki kenyeret, bort, húst visz magával, a miért viszonzásúl a gazda lakomát készíttet. Zlarinban e lakomát a keresztelő után már harmadnap rendezik s povijanica-nak (születés-ünnep) nevezik.

A föld népénél többnyire a násznagyok egyikét híjják meg az első gyermek keresztapjává. A keresztapai ajándék egyebek közt a gyermek övébe szánt érczpénz, a miért viszonzás fejében a gyermek anyjától egy pár harisnyát, egy zacskót s egy zsebkendőt kap a keresztapa, a ki természetesen a keresztelőn is részt vesz. Arbe szigetén, ha valamely családban a gyermekek a keresztelő után kevés időre elhalnak, azon túl keresztszülők nélkűl viszik az újszülöttet a templomba. A kivel útközben találkoznak, legyen az akárki, azt szólítják föl s az köteles a keresztszülő tisztet elvállalni. Ez esetben, azt tartják, biztosan életben marad a gyermek.

Igen el van terjedve Dalmácziában a Krstno ime ünneplése. E néven valószínűleg a család ősének nevenapja értendő. Ez ünnepen a templomban végzett ájtatosság után az illető háznál lakomára gyűlnek össze a meghívottak. Az asztalon díszlik a Krstaš-kalács, melynek közepébe egy gyertya van tűzve; ezt imádság (molitva) után meggyújtják. Az imádság végeztével a házigazda vagy a meghívottak közűl valamely más ahhoz értő, hosszadalmas és ódon zamatú felköszöntőt mond, mely rendesen így kezdődik: „Segíts meg, oh Isten, most és mindenkoron! Legyen segedelmünkre Isten és ez a mai nap. Igyunk jót egymásért, de, mi annál is jobb, sokáig éljünk s keveset vétkezzünk. Legyünk együtt gyakran, de ne veszszünk össze! Ha valahol hősök találkoznak, egymás egészsége felől tudakozódjanak, a míg az Úr Isten úgy akarja s mi magunknak úgy kivánjuk.” Erre aztán a házigazdára, családjára és háznépére mondott áldások és jókivánságok hosszú sora következik, melyek után a szónok így folytatja beszédét: „Most pedig igyuk ki ezt az első poharat az Isten nagy dicsőségére, hogy ez segítségére legyen ennek a háznak, e ház urának, komáinak és barátainak, jelen valóknak és távol levőknek, – segítse meg őket Isten és az ő nagy dicsősége! Segítse az Úr dicsősége a hajóst a tengeren, a szántó-vetőt a mezőn, a vándorlót útjában, a házbelit a házban, a pásztort a legelőn, minden keresztény testvérünket, a ki római katholikus szentegyházba jár s törvény szerint imádja Istenét! Segítse meg Isten és az ő szent dicsősége! Ezt a második poharat pedig Jézus szent nevére ürítsük, állandó szereteteért, e ház gazdájának egészségeért s házának megerősítéseért. Erős és állandó legyen hajléka s egészséges és jó kedvű benne a gazda! Mindig olyan gazda és gazdasszony lakjék itt, a kik szivesen adnak másnak tanácsot és oktatást, kereszt- és bérmakomaságot vállalnak, fiakat és lányokat házasítanak ki, házakat építenek, szőlőket ültetnek s derekas mulatságokat rendeznek! Engedd ezt, oh Istenünk! Minthogy már az első és második poharat kiürítettük, igyunk még ráadásúl egy harmadikat arra, hogy valamint nyáron az erdő lombja, s télen az eső vize elérkezik, úgy jőjjön hozzánk a jó egészség és jókedv! És most mindnyájunk boldogságára ürítsük e harmadik poharat az egységes Szent Háromság tiszteletére, hogy mindnyájunkat emberséges jó erkölcsökben és békés barátságban tartson meg. Zavaros víztől, sűrű erdőtől, szűk hegytoroktól, kórhadt hajótól, gonosz népségtől megőrizzen! Mindez Isten kegyelme által történjék, és adjon az Úr mindnyájunknak szerencsét és oltalmat! S most e negyedik poharat ürítsük a megszomorodott és búban élő hősökért, kik gyászba és bánatba vannak borúlva ! Oh Uram, mentsd ki őket bajukból, oldalmazd meg őket a török kardjától, a király börtönétől s minden nemű kártól; szabadúljanak ki a hősök szorongattatásukból, s fordúljon sorsuk megint jóra; fekete lovakon nyargaljanak, éles kardot kössenek, járjanak-keljenek kedvük szerint, s a hol akarnak, ott mulassanak; római katholikus templomba járjanak, törvény szerint imádkozzanak, a szentegyházban alamizsnát oszszanak, az oltárra gyertyát áldozzanak! Mindez legyen meg Isten kegyelméből, s legyen az Úr segedelmünkre. Ezt az ötödik poharat pedig ürítsük az ezen asztal körűl ülőkért, hogy az asztal fényes, a társaság díszes legyen; azután pedig a tisztességtudó és tisztességre méltó házigazdára, kinek azt kivánjuk, hogy úgy járjon-keljen a világon, mint a méh a virágok közt; így jártában imádja Istenét, vendégelje meg barátait; a mint imádságával elkészűl, úgy készűljön el barátainak megvendégelésével is; a merre jár, adjanak neki mindenütt helyet, tiszteljék meg mindenütt, legfőkép pedig a székesegyház előtt, hadd lássák a jó és becsületes emberek, mint mulatnak együtt a jó barátok, holott a gonosztevők és ellenséges indúlatúak elpusztúlnak! Oh Isten, fönn az égben, nagyobb a te teremtményeid száma, mint az én szavaimé. A mit szavaimmal el nem mondhattam, azt is teljesítsd és segíts rajtunk szent akaratoddal és támogatásoddal!”

A Krstno ime napján a busásan megvendégelt látogatók még útravalót is kapnak tarisznyáikba a gondos háziasszonytól. A szegények is bővebben kapnak ilyenkor, mint egyébkor. Számos helységben Krstno ime napján vásárt is tartanak.

Említésre méltó az új pap első miséjének megünneplése is, mely valóságos népünnep e szó igazi értelmében. Egy héttel az új mise előtt az ifjú pap családja néhány tagjának kiséretében sorra járja egész rokonságát harmad íziglen, nemkülönben a helység legelőbbkelő embereit és személyesen meghívja őket az ünnepélyes lakomára. Pagóban ugyancsak egy héttel az ünnep előtt az újmisés összes fiatal nőrokonai nagy sokaságtól kisérve, párosával és énekelve körűljárnak mindenfelé, hogy a bekövetkezendő ünnepélyt hirdessék. Mindenekelőtt a plebánia-templom tornyára mennek föl s ott víg harangjátéktól kisért alkalmi dalt énekelnek. Innen a plebánoshoz, aztán az apáczákhoz, majd a rokonsághoz, a helység előljárójához és a többi főemberekhez mennek, mindenütt énekszóval adván hírűl az örvendetes újságot. Ősi szokás szerint minden háznál telhetőleg megvendégelik őket. E körútjokat háromszor ismétlik. Az ünnep napján, melyen ki-ki a legtakarosabban öltözködve jelenik meg, a szabályszerű szertartások végeztével az oltár elé ül az újmisés és mint az Úr fölkentje kitárt tenyereit csókra nyújtja az egybegyűlteknek, a miért mindenki a tőle telhető pénzajándékot tesz az oda helyezett ezüst tányérra. Ennek utána lakomához ülnek, melynél a szokott módon dalolgatással, lövöldözéssel, felköszöntők mondásával, kolo-táncczal, az éltesebbek pedig tréfás adomák és történetek elbeszélésével mulatják el az időt. Ez ünneplés rendesen három, de néha nyolcz napig is eltart.

A parasztkirály választása.
Ottenfeld Rudolftól

Egész a legközelebbi időkig szokásban volt az úgy nevezett parasztkirály választása. E választás szertartásai helyről-helyre az egyes részletekben eltérők voltak, sőt a választott elnevezése sem volt mindenütt ugyanaz, néhol ugyanis királynak (kralj), másutt fejedelemnek (vojvoda) nevezték, a dolog lényege azonban mindenütt ugyanegy volt. Ilyen „király” vagy „fejedelem” czímét ugyanis mindenütt a falu legidősbjei ruházták rá egy-egy évre arra, a kit e tisztességre egyértelműleg a legméltóbbnak tartottak. E tiszttel némi kiváltságok mellett bizonyos kötelezettségek is jártak. Az utolsó parasztkirályt 1875-ben választották Iž veli-ben (Eso ponentale), a hol e népünnepnek a következő volt a lefolyása. Az idősebb házigazdák Szent János evangelista napján (deczember 27.) tanácskozásra gyűltek egybe s kiválasztották maguk közűl a tizenkét legjobb módút, hogy ezek tizenkét egymás után következő éven át fölváltva királykodjanak. A sorrendet sorshúzásra bízták. Délután a nép zene- és énekszó, meg lövöldözés mellett az illető soros háza elé vonúlt, kit kapujában a lelépő király „Üdvöz légy, új király!” szavakkal köszöntött s királysága jelvényét, a kormánypálczát, átadta utódjának. E pálczát még ma is őrzik s az az egyik előljáróról a másikra száll át. Az új király így válaszolt a réginek üdvözlésére: „Hála Istennek, hogy e napot megérnem engedte!” Miután az egybegyűltek nála egy ital borral magukat fölüdítették, őt a helység főterére kisérték, melynek Iž veliben „Slanac”, Noviben és Castelliben pedig „Brce” vagy „Branje” a neve. Az új királynak a következőket kellett e térre magával vinnie: nagy mennyiségű, a lehető legtöbbféle s a legkülönbözőbb módokon elkészített halat, egy hordócska (barilo) bort, tizenkét kenyeret és tizenkét darab paškinje nevű süteményt; mindezek együtt véve az úgy nevezett „becsület”-nek (čast) voltak alkotórészei. A halak közt okvetetlenűl ott kellett lennie a zubatac (Sparus Dentex L.) nevűnek, mely egy almát tartott fogai közt. A többi résztvevők mindegyike egy negyed (kvartuč) bort vitt magával. Erre megkezdődött a lakmározás, mely közben a zubatac-hal fejét almástúl annak a gazdának adták, a kire sors szerint a következő esztendőben kerűlt a királyság sora. Lakoma után a királyt ugyanazon ünnepélylyel kisérték haza, melylyel érte mentek volt. Odahaza aztán azon este s a reá következő napon újabb lakomát csapott a király, melyre rokonai és barátai voltak hivatalosak.

A „király” tisztéhez tartozott a karácsonyi koleda-tűz meggyújtása és őrzése. Egyebekben csak választása napján voltak bizonyos kiváltságai, a többi időn át csakúgy alá volt rendelve a falu előljárójának, mint akárki más. Csak az évenként ledolgozandó öt napi robot alól volt három esztendőre fölmentve.

Némely helyütt tartós szárazság idején még ma is házról-házra jár egy csapat legény, a következő esőkérő dalt énekelve:

Prporušok jártak körűl,
Áhítattal kérve Istent,
Adjon esőt földeinkre,
Hogy minden bőven teremjen:
Fehér búza garmadával,
S bort a szőlő dúsan ontson,
Ifjú asszony fiat szüljön
Már a jövő karácsonyra.
Adjon, adjon hát a néne
Lisztet, egy okát, minékünk,
Egy font vaj se árt’na, nénénk,
Egy tincs gyapjú kéne hozzá;
Egy kis sajt is jó lesz, néni.
Hozzá egy maréknyi só is;
Két-három tojást is, néni, –
A kit most az Isten áldjon,
Mert hogy bőven osztott nékünk.

A legények egyike, a prpac, különféle füvekkel és virágokkal bokrétázván föl magát, a sorjában álló többi előtt tánczot lejt, melyet amazok dalokkal kisérnek. A háziasszony vagy más valaki egy csöbör vízzel leönti a prpacot, a ki azért tovább tánczol. E jelenet minden ház előtt ismétlődik.

A legnépszerűbb táncz a kolo (kerék). Ezt egy ügyesebb tánczos vezeti, ki főleg a lépések egyenletességére ügyel. A táncz lejtése ez: a jobb lábbal két lépést tesznek előre, a ballal egyet hátra. A tánczosok övüknél, vagy könyöküknél fogva szorosan tartván egymást, körben forognak páronként sorjában s a kolo-vezető énekelte dalt soronként utána mondják valamennyien. Tágabb tereken az összes tánczosok egy körben lejtenek, mely gyakran annyira kitágúl, hogy az egész többi közönség elfér a körön belűl. A kolón kivűl állnak a lányok anyjai s egyéb éltes asszonyok, figyelve a tánczra; az anyókák saját ifjú korukra emlékezvén vissza, szívesen elgyönyörködnek az ifjak csínos ruháin, nézegetve a legényeknek szépen hímzett ingeit, koporanáit és mellényeit, meg a lányoknak csínos selyem kendőit és kötényeit, arany fülönfüggőit, gyűrűit, értékes koralljait és peružináit.

A kolo.
Joanovits Páltól

A kolót csak a legnagyobb ünnepeken, a Krstno ime meg vásár alkalmával tánczolják. Egy különös faja az a nyaktörő kolo, mely Ragusa vidékén dívik. A zenét a lirának nevezett három húrú hegedűn húzzák mellé. A kolo-vezető maga kezdi meg a tánczot, a zene szerint előre, vagy hátra felé irányítván kimért ugró lépéseit. Majd jobbra, majd balra fordúl, majd meg körben forog, mint az orsó, két kezét majd a csipőire teszi, majd fölemeli, hogy tapsoljon, vagy újjaival csettentsen. Valahányszor előre, vagy hátra lép, mindig nagyot dobbant lábával. Végre tánczosnőt választ magának. Azt kezén fogja s a maga karja alatt körben kezdi forgatni. Miután így majd együtt, majd külön válva néhányszor előre és hátra lejtettek, ismét kezén fogja tánczosnőjét, ide-oda forgatja, karja alatt megpörgeti, majd derékon kapja s villámgyorsan forog vele. Azután egyik kezéről a másikra kapja, hol elereszti, hol megint összefogódzik vele; ha külön-külön tánczolnak, mindketten egyszerre csettentnek, vagy tapsolnak. Végűl aztán egy másik legénynek adja át tánczosnőjét s ő is másikat választ magának. Így következik órák hosszatt tánczra táncz. A lábdobogást, csettentgetést és tapsolást meg-megszakítják a kolo-vezető parancsszavai, ki szűntelen éleszti biztató és tréfás közbeszólásaival az egész társaság jókedvét; rendelkezik, mikor fordúljon a tánczlépés jobbról balra, mikor járják a párok együtt s mikor elváltan, mikor adja át minden legény a maga tánczosnőjét az előtte járónak s vegye át az utána következőét. S mindez a legnagyobb elevenséggel hullámzik, szédítőn, mint valami forgatag.

A sinji alka-játékon kivűl van még egy harczijáték, melyet Curzolán szoktak nemzeti ünnepek alkalmával előadni. Ez a moreška. A neve ugyan idegen eredetre vall, de a játék maga egészen a nép tulajdonává lett. Ez valami ballet-féle, melyben két, egymással szemben álló: egy keresztény, meg egy mohammedán csapat szerepel. A csapatok öltözeteiről itélve, az egyik sereg spanyolokat, a másik meg arabokat, vagy mórokat ábrázol, mely utóbbiaktól a játék a nevét is kapta. A játékot szabadban adják elő kissé emeltebb deszka padozaton. Az egyenletes lépésekben lejtett táncz közben a különböző testtartások, kard- és tőrforgatások csatározást ábrázolnak, mely a keresztények diadalával végződik. A játék kezdetével a keresztény csapat vezére előljáró beszédében üdvözli a jelen lévő ünnepelt személyt, vagy megemlékezik az előadás egyéb ünnepi alkalmáról s hasonlóképen cselekszik a táncz végén is, miután előbb a néző közönség figyelmét megköszönte. Curzola szigetén aligha nem azért jött e játék divatba, mert ide látogattak el az algiri tengeri rablók leggyakrabban, s azonban mind a curzolai moreška, mind a sinji alka egyéb dalmát városokban is előadásra kerűlt.

A népies játékok közé számíthatók a vallásos tárgyúak is, minők pl. a Szent Lőrincz vértanúsága a Lesina szigeti Vrbanj-ban, továbbá a „Szűzanya siralma”, meg az „angyal előadása” Castelliben. E játékok az olasz és a német mysteriumokhoz hasonlítanak.

A „moreška” Curzola szigetén.
Joanovits Páltól

Szent Lőrincz vértanúságának előadásánál a templomtéren itélőszéket állítanak föl, melyben szolgái, katonái és hivatalnokai közepette a római praetor foglal helyet. Panaszszal járúlnak elébe, bevádolván Szent Lőrincz diaconust, a templom kincseinek őrzőjét. A praetor maga elé hurczoltatja a diaconust, faggatja a kincsért s rá rivall, mikor látja, hogy a szent vonakodik azt kiadni. A tanúk kihallgatása után a szentnek elitélésével végződik a tárgyalás. A vértanút, mint tudjuk, rostélyon való megsütésre itélték. Mind ezt élénk drámai cselekvéssel váltakozó párbeszédekben adják elő, melyek nyolczas trochaeusokban szerkesztvék.

Az „angyal előadásá”-nak színhelye a templom s ideje nagycsütörtök napja. Egy templomi énekes a szentélyben sajátszerű szólamú énekkel előadja, hogyan ment ki Krisztus az utolsó vacsora után az Olajfák-hegyére, mint kezdett ott imádkozni és izzadt vért lelkének gyötrő kínjában. Ekkor egy angyalnak öltözött gyermek lép elő, vagy a helyett egy fabábot szerepeltetnek, a mely sorban bemutatja az Üdvözítő kínszenvedéseinek eszközeit. E közben az énekes az angyalhoz intézett szavaiban mindazon fájdalmakat megemlíti, melyeket ez eszközök Jézusnak okoztak. Záradékúl a hallgatókat inti, hogy e fájdalmakról mindenkor emlékezzenek meg.

A „Szűzanya keservé”-ben már nem egy énekes, hanem a játékban ábrázolt személyek nagyobb számához képest több részvevő szerepel, úgy mint: Mária, Jézus, János, Péter, Júdás, Pilátus. stb. Nagypénteken délután egybegyűlnek a templom karzatán az e szerepekre kiszemelt gyermekek, s mindenik a maga során beénekli a darabban a neki jutott részletet. E játék szövege is nyolczas trochaeusokban van szerkesztve. Ilyenféle előadásokat különböző templomokban egyéb ünnepeken is hallhatni, így példáúl karácsonykor, vízkeresztkor, húsvétkor, stb.

Vasárnapokon és ünnepeken a suhanczok néhol a kődobó játék egy sajátságos nemével (umetanje) mulatnak, mely abból áll, hogy a vállukról igyekeznek egy-egy követ a lehető legmesszibbre elhajítani. A legmesszibbre dobót nadmetač kamena (legjobb kődobó) díszjelzővel tisztelik meg. E játékon kivűl a „kifutós” , továbbá a birkózás, fára, czéltáblára, kakasra, vagy földobott pénzdarabra való versenylövés is szokásos.

E testi ügyességeket fejlesztő játékokon kivűl másféléket is gyakorolnak, melyeknél már a nyerés a főczél; ilyenek a tekézés, a korongjáték (ploče, plovanje), a kereplőjáték (na podkapicu), stb.; azonban a nyereség, vagy veszteség mindig csekélység.

Százával vannak végűl azon tréfás játékok, melyek közé pl. a hazudozó játék (nadlagivanje) is tartozik, mikor a játszók a lehető legképtelenebb hazudozásban igyekeznek egymást fölűlmúlni, a hallgatóknak pedig vagy el kell hinniök a mondottakat, vagy bort kell fizetniök, ha nem akarják elhinni. Efféle játékok különosen a fonókban szokásosak.

Mihelyt a hosszú őszi esték beállnak, hétköznaponként a leányok és fiatal asszonyok s velük a legények majd ebben, majd abban a házban gyűlnek össze kalákára (prela). Lobogó tűz mellett rokkáról vagy guzsalyról háziposztóra való gyapjút, vagy fehérneműre való lent fonnak az asszonyok és leányok, kikkel a pipázgató vagy szivarozó legények mulatnak. Fölváltva hol a legények, hol a leányok egy-egy dalra gyújtanak. Ha akad a társaságban legény, a ki a tamburica pengetéséhez ért, akkor közben-közben zenekiséret mellett dalolnak. Ha csupán leányok vannak együtt a fonóban, akkor a távol levő leányok vagy legények egyike sem kerűli el a szapúlást. Ha meg egy-egy öreg anyóka is ül a társaságban, a múlt idők ily élő tanúja vagy elődeitől hallott hagyományos elbeszélésekkel, találós mesékkel és adomákkal, vagy saját élményeinek elmondásaival mutattatja a többieket.

Fonó asszony.
Joanovits Páltól

Betegség esetén előbb a papért küldenek, hogy áldja meg a beteget; csak a veszély növekedtével néznek orvos után, ha van valahol közeliben. Ha akad a környéken olyan öregebb pap, a ki csodatevő hírben áll, ehhez küldik a beteg ruháit, hogy „rázza ki fölöttük a miseruhákat (da nad njima natrese haljine misne)”. Mikor a beteg már a végét járja, szentelt gyertyát gyujtanak s azt a haldokló feje mellett tartják. A kinek halálos ágyánál ily szentelt gyertya nem ég, azt örökre elkárhozottnak vélik. „Ne legyen szerencséje s ne égjen gyertya a halálos ágyánál!” – egyike a legnagyobb átkoknak. Mindaddig, míg a haldokló lelkét ki nem adta, nem szabad lába felől állni. Ha uzsorás hírében állott az illető, s mint ilyen nagyon kínosan vívódik, Poljicében mérleget és kulcscsomót tesznek a fejvánkosa alá, hogy könnyebben váljék el a lelke a testétől. Spalato környékén az olyan halottnak, a kiről gonosz élete miatt azt tartják, hogy vampyrrá fog válni, átmetszik a lábán és a nyelve alatt lévő inait. Házsártos asszonyoknak jókora gombolyag fonalat tesznek a hónuk alá, hogy azzal mulassanak holtuk után s ne járjanak föl kisérteni. A kiterített halott köré összegyülekszik az egész férfi- és nőrokonság; miután ki-ki térden állva imádkozott érte és szentelt vízzel meghintette, többször egymásután megcsókolja s ilyen formán kezdi siratni: „Jaj, Tamásom (itt a halott nevét mondja), te rútsággal teljes sebem, jaj! ki fogja elárvúlt lovadat megülni? Ki fogja mellényedet viselni? Ki fogja fegyvereidet hordani? Jaj, Tamás, jaj te bölcs fej! Ki fog gyermekeidnek tanácsokat adni?” Kevéssel a temetés előtt a ház megtelik mindazokkal, kik a halottól el akarnak búcsúzni. Az asszonyok arra kérik, vigye meg üdvözletüket túlvilági szeretteiknek, vagy megható siránkozással sorolják el az elhunyt jelességeit. A húga pl. így siratja a bátyját:

Oh, jaj, Miklós, oh, jaj drága bátyám!
Jaj, te keblemből kitépett szívem!
Szárnyam voltál, kincsem s arany ékem!
Hímet hogyha varrnék szép nevedből,
Elfoszolna lassanként a hímzés,
És nevednek eltűnnék vonása;
Hogyha ékűl dalba, versbe szőném,
Szájról szájra szállva végűl a dal
Szennyes ajkra, méltatlanra jutna;
És ha könyvet töltenék meg véled,
Kézről kézre járva könyvecském is
Méltatlan kezekbe jutna végre.
Fáj, oh fáj te rólad emlékeznem,
Fáj a sohaj érted, drága bátyám!

Temetés.
Schlegel Ferencztől

Castelliben a megholt barátai sirató asszonyt (narikača) fogadnak. Néha több ilyen sirató asszony is van a temetésen. Mindenik elmondja legelőbb is, hogy ki küldte; aztán elkezdi a halottat dicsérni s azzal végzi, hogy üdvözölteti vele megbizójának összes elhúnyt családtagjait. A halottnak ezen rokonaitól vagy a sirató asszonyoktól való siratása egész ki a temetőig tart, hol a sírba egy-egy marok földet vetnek a koporsó után e szavak kiséretében: „Legyen neked könnyű (a föld)!” Némely helyütt a temetés estején az elhúnyt legközelebbi rokonai vacsorát adnak (daća vagy podušje), melyre az egész atyafiság hívatalos. A zárai kerületben gazdagabb halottnak a torára a falu összes szegényei elmehetnek s torkig lakhatnak enni és inni valóval. A plebánost is meghívják a torra, a ki, ha elmegy, halotti vecsernyét mond ez alkalommal. Tapintatosabb lelkipásztorok nem múlasztják el ilyenkor a régi haragosokat, lelkükre beszélvén, egymással kibékíteni. Vacsora közben, melynél általában csak igen keveset beszélnek, csak egy pohárköszöntőt szokás mondani, mely így hangzik: „A te egészségedre N., és a mi bátyánk (vagy húgunk) lelkének üdvére, a ki a mai napon e házból mindörökre eltávozott!” – „Isten legyen neki irgalmas!” – mondják rá a többiek. Poljicében és a partvidék sok más helyén a megholt rokonai és barátai még egy másik ilyen (sedmine vagy krmine nevű) torra is összegyűlnek, melyen az elhunyt lelkeért ismét imádkoznak.

Gyásza jeléűl a megholt családja és legközelebbi atyafisága korut nevű fekete ruhát visel, még pedig rendesen egy évig. A férfiak a gyászévben sipkáikat és koporan nevezetű zekéiket, az asszonyok pedig összes ruháikat kifordítva hordják. Bukovicában az ó-hitűek a gyász ideje alatt hajadon fővel járnak. A míg a gyászév le nem telik, az elhunyt rokonainak nem szabad sem tánczolniok, sem énekelniök, sem bárminemű nyilvános mulatságon részt venniök.

Ha csak úgy futtában útazza be az idegen Dalmácziát, a tartomány különböző részeinek egyszerű népviselete is fölötte változatosnak fog előtte feltűnni. Közelebbről nézve azonban szabását illetőleg úgy a férfiak, mint a nők viselete két fő alakra vihető vissza. A férfiak szűk vagy bő nadrágot (gaće), egy halja nevű hosszabb s egy haljétaknak nevezett rövidebb kabátot viselnek; a nők derékon alúl kék ingaljat, szoknyát és tarka kötényt, testük felső részén pedig rövid haljának nevezett kabátot, vagy egy sŕdak nevű szoknyafélét viselnek. Kétféle mind a férfiaknak, mind a nőknek a lábbelijök is: t. i. vagy opanka-bocskor vagy czipő. Általános a férfiaknál a vörös sapka, a többnyire szintén vörös öv és a kék nadrág. Némely helyütt a nők is hordanak övet, másutt nem. Fejüket vagy fehér kendővel (rubac) födik le, vagy hajadon fővel járnak. A leányok csak kevés helyen különböztetik meg magukat ruházatukban a férjes nőktől, különösen az által, hogy a férfiakhoz hasonlóan szintén vörös sapkát hordanak. Ezt az egyszerű nemzeti viseletet az egyes részletekben mutatkozó csekély eltérések és helyi sajátságok eléggé tarka változatosságúvá teszik. A vidékről vidékre mutatkozó eltérések közűl itt csak nehányat akarunk megemlíteni.

A partvidéken, természetesen a mennyiben az általános európai viselet még ki nem szorította, le egészen Cetináig, a belföldön pedig a Zermagnától egész a Kerkáig, nemkülönben az összes szigeteken télen-nyáron egyaránt szűk nadrágot viselnek; míg a Bocche di Cattarótól egészen föl a Narentáig bő nadrág jellemzi a férfiak viseletét. A szűk nadrág bokáig érő, míg a bő csak térdig, a melyen alól dokoljenice nevű szárharisnya födi az alsó lábszárat. A Cetina és a Narenta közti országrészben úgy a partvidéken, mint a belföldön középfajta, se nem egészen szűk, se nem egészen bő nadrágot viselnek, mely térden alúl szorosan símúl a lábhoz, azon fölűl pedig bővűl, de soha sem annyira, hogy az öv alatt ránczokba lenne szedhető, mint az egészen bő nadrág.

Derekukon vászon ing fölött újjatlan mellényt (prsluk) viselnek, mely szűk nadrág mellett elől többnyire nyitott, de ha bő nadrághoz veszik föl, a mellen rendesen keresztbe van hajtva. A halja nevű újjas kabát a Bocche di Cattaróban térdig érő; egyebütt azonban ezt már a rövidebb, csupán övig érő haljétak vagy koporan nevű zeke helyettesíti; kivéve Poljicát, a hol itt-ott még ma is láthatni a régies dolamát. A Bocchéban a halja, illetőleg haljétak fölött, a többi vidékeken pedig alatta hordják az övet, de mindig a mellény fölött. Az öv alatt még egy bőrtüszőt (pripašnjaca) viselnek, melybe alkalmilag késeiket és pisztolyaikat dugják.

Az elől nyitott mellény többnyire kék, de lehet zöld vagy vörös is; a mellen keresztben fekvő ellenben vagy kék, vagy vörös és nyaranta olykor fehér. A hosszú halja a Bocchéban rendesen fehér, de a módosabbak néha zöldet is viselnek; Poljicában pedig kék vagy vörös. A haljétak posztóból készűl, mely vagy természetes fekete gyapjúból, vagy kékre, zöldre, vörösre festettből van szőve; a fekete haljétak kék, vörös vagy fehér posztószéllel, vagy vörös zsinórral van beszegve, a más színű pedig a vállán madarakkal, virágokkal és egyéb czifrázatokkal van tarkán kihímezve.

A vörös sapka nemcsak szabását, hanem hímzését tekintve is különböző az egyes vidékek szerint s itt magasabb, amott alacsonyabb. A hol bő, vagy félig bő nadrágot viselnek, ugyanott a sapka köré még egy hosszú, kék vagy vörös színű kendőt is csavarnak.

A nyitott mellényt ón vagy ezüst, ritkán aranyozott vagy arany gombokkal díszítik; ezeken kivűl elől különféle színű zsinórzat, sőt nagy ritkán ezüst vagy arany paszománt is van rajtuk. Sajátszerű díszük az ilici, ploče és toke nevű ezüst ékítmények. az ilici lapos, átfúrt és zsinórra füzött gombok, melyek három, négy vagy több sorban vannak a mellény két oldalára felfűzve. A ploče és toke pedig egy neme a pánczélnak, melynek a jobb és bal váll elé illesztett ezüst lapjáról ugyancsak ezüsből való, 10–12 centiméter átmérőjű karikák függnek. Elől néha ezüst tallérokkal is ki szokták a mellényeket rakni. A haljétak és a halja egyik oldalán szintén néhány, diónyinál is nagyobb ezüst gomb látható, sőt tyúktojás nagyságúak is akadnak. A keresztben hajló mellényen az itt leírt ezüst ékítmények hiányzanak; Zára és Sebenico környékén legfölebb füles ezüst gombokat varrnak rá, Ragusa és Cattaro vidékén pedig fölűl arany rojtokkal szegik be, elől meg arany hímzéssel díszítik.

Az opanka az általánosan viselt lábbeli az egész tartományban; a partvidéken azonban és a szigeteken, valamint a városokban és nagyobb helységekben az opankákon kivűl fekete vagy piros czipőt is viselnek. Mind az opankát, mind a czipőt kötött harisnyák (bječve), vagy posztóból készűlt, avagy gyapjúból szőtt szárharisnyák (nazuvci, čarape, novlakače) fölé húzva hordják.

A hideg ellen a tartomány belső részeiben a Zermagnától a Narentáig festetlen fekete gyapjúból szőtt kerek köpenyeget viselnek a férfiak, az úgy nevezett kabanicát, melyről hátul egy négyszögletes gallér függ le azon czélból, hogy felhajtva s a fej köré csapva és elől a rajta lévő kapcsokkal összekapcsolva szükség szerint csuklyáúl szolgáljon eső és szél ellen, egészen úgy, mint az arabsok burnusza. A Zára közelében lakó kotarcok, de a szegényebbek egyebütt is, festetlen szürke vagy fehér posztóból való, széles és hosszú, rövidebb vagy hosszabb újjakkal ellátott haljinába burkolódznak. A partvidékiek és a szigetlakók kaputot, azaz csuklyás haljinát viselnek, mely vagy bokáig, vagy csak térdig érő, sőt néha nem hosszabb a közönséges haljétak-kabátnál. A kaputot is természetes fekete gyapjúból készítik; elől vörös vagy zöld posztószélekkel van beszegve, a varrásait pedig olykor zsinórok díszítik. A Narentától le a Bocche legdélibb részéig a nemzeti viselethez még az úgy nevezett struka járúl, mely nagyon hasonlít a skótok plaidjéhez s nem egyéb széltében különféle sötét színű csíkokkal tarkázott fekete gyapjú-pokrócznál.

Még nagyobb a változatosság a nők viseletében, habár ez is kizárólag az előbb említett két fő forma határai között mozog. A tartomány belső részében a Zermagnától a Narentáig az asszonyok mind czombig, térdig vagy lábikráik közepéig érő újjas vagy újjatlan haljinát viselnek kék szoknyájuk és tarka kötényük fölött. E haljinák fehér, fekete vagy kékre festett gyapjúból készítvék. A feketék, a minőket példáúl Sinjben látni, minden díszítés nélkűliek; míg a kékek és fehérek elől és alúl vörös zsinórokkal vagy posztószélekkel vannak beszegve. Fehér haljinában csak a szegényebb sorsú leányok járnak, s alatta sokszor szoknyájuk sem igen van, csupán egy hosszú ingük és ugyanolyan kötényük. Városokban és vásárhelyeken a nők haljinái többnyire újjasak s nincsenek posztószéllel szegve, hanem egészen kék vagy másféle színű posztóból készítvék, sőt néha selyemből is.

Spalato-környéki castellánok.
Charlemont Húgótól

Régebben a partvidék és a nagyobb szigetek városaiban a polgárnők és elvétve a parasztasszonyok is majd hosszú, majd félhosszú haljinát hordtak; Sabioncello-, Canali-, Poljicában, Castellkiben és a Spalatótól Záráig fekvő kisebb szigeteken a nők még ma is csupán övig érő zekékben (halje) járnak, a minők az egész tengermelléken mindenütt láthatók. A női népviseletben csak úgy, mint a férfiakéban, mind a vászon-, mind a posztóneműben a kék, fehér és vörös szín az uralkodó; csak a pagói asszonyok járnak egészen feketében. A városokban a női viselet mindig tarkább volt, s most már a falvakban is mindinkább olyanná kezd válni. Régebben a nők, különösen a falusiak, télen-nyáron egyenlő ruházatban jártak; de ma már forró nyári időben könnyebben öltözködnek.

A női ruházaton különös említést érdemel a sokféle tarka ékítmény. A tartomány belső részeiben a nők vászon ingeinek a melle és az újjai tarka színű czérnával vannak kihímezve; ép így a férjes nők vászon fejkendője is. A partvidéken ellenben a fehérneműt csak igen takarékosan látják el hímzéssel, még pedig rendesen fehér alapon fehérrel. Igazán mesteri tökéletességű ilynemű hímzéseket láthatni a Zára melletti Novigradban, főleg pedig Pago szigetén. A pagói, fínom vászonra varrott hímzések bátran versenyezhetnek a legszebb franczia guipurökkel. A női viselet díszesebb darabjai közé számíthatók a különféle színű fonállal himzett alsó és felső harisnyák, kötények és övek; az öveket szintén maguk szövik a nők, minden minta nélkül, pusztán emlékezetből alkalmazva bennök a legszabatosabb rajzú és szépen összeillő színezetű díszítményeket.

Némely helyütt hajadon fővel járnak az asszonyok, legtöbbnyire azonban kendővel van a fejük födve, vagy szorosabban körűlkötve. A belföldön a férjes nők egyáltalában jókora nagyságú, háromszögletűre összehajtott fehér fejkendőt viselnek, melynek egyik csücske hátul egész le az övig, sőt néha még lejebb ér, a másik két csücske pedig elűl az álluk alatt, vagy pedig hátra hajtva a nyakukon, a hátsó csücsök fölött van összekötve. A Sinji nők fejkendőjük alatt valami vászonnal behúzott sisakfélét hordanak. Ugyancsak a tartomány belső részeiben a leányok mind vörös sipkában járnak. A partvidéken és a szigeteken a nők részint hajadon fővel, részint pedig különféle módon kötött fehér kendőben járnak, mely azonban inkább csak díszűl szolgál, mint takaróúl. Sabioncello szigetén tollakkal, virágokkal vagy tarka szalagokkal díszített szalmakalapokat, Jelve szigetén pedig széles karimájú, fekete nemez kalapokat viselnek.

A hajukat a belső vidékeken egészen a fejkendő alá rejtik a férjes nők, legfölebb a halántékukon látszik ki belőle valamicske; a leányoké ellenben egy vagy két fonatban lóg le a hátukon. A partvidéken úgy a férjes nők, mint a hajadonok két fonatban hordják a hajukat, melybe vörös, zöld vagy fekete szalag, néha vendéghaj van, néha pedig egyáltalán semmi sincs befonva. E fonatok vagy a fejük búbján vannak egybe csavarva, vagy pedig hátúl szalaggal összekötve, néha hajtűkkel egygyé tűzve.

A belföldeken a leányok tarka harisnyát, az asszonyok kék čarapát hordanak, melyre amazok is, emezek is opankát húznak. A partvidéken csak Zára környékén különböztetik meg a férjes nők magukat posztóból készűlt kék čarapáikkal a leányoktól; egyebütt színes harisnyát, e fölött pedig vörös vagy fekete czipőt s néha opankát viselnek.

Igen sokfélék az ezüstből, sárgarézből, ón-, sőt néha aranyból való, korállal, tarka üveggyöngyökkel, de néha igazgyöngygyel és drágakövekkel is kirakott, beszegett, vagy egyébként díszített ékszerek.

Népviselet: Sinji és Zára környéki asszonyok és ragusai férfi.
Joanovits Páltól

A városokban és vásárhelyeken, valamint a partvidéken egyáltalában aranyból vannak a gyűrűk, fülönfüggők és a mellen lógó lánczok, melyeket a nők viselnek; ugyanilyenek olykor nyaklánczaik és hosszú rezgő hajtűik is, melyek ép úgy, mint az előbb említett ékszerek, néha gazdagon vannak gyöngygyel és drágakövekkel kirakva. A belső vidékeken a leányok ezüst gombokat, vagy pénzeket varrnak sapkájukra, ugyanilyeneket hordanak lánczczá fűzve a nyakukon is, vagy kétsorosan a mellükre tűzve. A tartomány belső részein a parasztasszonyok jobbára csak sárgarézből vagy ónból való gyűrűket, függőket, gombokat s más effélét, a nyakukon pedig több sor apró tarka üveggyöngyöt viselnek. Zára környékén a férjes nők az úgy nevezett litarral, vagyis egy óngombokkal kirakott hosszú bőrszíjjal övezik körűl magukat. A felföldeken mindenütt kulcscsomót és zsebkést akasztanak oldalvást ez övre. A zsebkés szaruhüvelye sárgarézzel, néha ezüst karikákkal van kirakva. Castelliben különös ékítményűl szolgál egy egészen ezüstből kovácsolt, néha vésetekkel díszített, vagy aranyozott, hármas vagy négyel lánczon oldalvást függő nagyobb fajta zsebkés, melynek ezüstje a lánczczal együtt olykor félkilónál is többet nyom.

A hol a férfiak téli időben kabanicát, haljinát vagy strukát hordanak, ugyanott a nők is viselik e ruhadarabokat; csak a nyugati szigeteken, a hol a férfiak kaputban járnak, különböztetik meg magukat a nők tőlük fekete posztó haljinákkal. A déli partvidéken és a vele szemben fekvő szigeteken a nők fejüket és vállukat a rakno nevű fekete csíkokkal átszőtt kék kendőbe burkolják.

Általánosan tapasztalható jelenség, hogy a városok népének élete sokban különbözik a vidékétől. A városban közelebbi érintkezésbe jutnak egymással a különböző rangú, vagyoni állapotú és műveltségű társadalmi osztályok; a városok az állami és egyházi felsőbbségek, hatóságok, testűletek székhelyei, s a legkülönfélébb foglalkozásokra és keresetmódokra nyújtanak alkalmat. A különféle elemek mindennapi érintkezése következtében a városi élet, ha nem veszti is el egészen nemzeti jellegét, ez mégis többé-kevésbbé átalakúl s úgy az egyes társadalmi osztályok, mint a különböző népelemek sajátos vonásai és szokásai közt bizonyos kiegyenlítődés és kölcsönhatás jő létre. Ehhez Dalmácziában még a városok tengerparti fekvése is elősegítőleg járúlt hozzá, megkönnyítvén a lakosságnak a tengeri kereskedelem útján idegen népekkel való sűrű érintkezését. A városi és vidéki élet közti legnagyobb eltéréseket azonban az a szorosabb viszony okozta, melybe a városokban a tartomány régebbi lakóival a későbbi bevándorlók jutottak, holott az ország belső részeiben ilyen sűrűbb érintkezés híján tisztábban megőrizhették a lakosok eredeti szerb-horvát népjellemüket és intézményeiket. Az új bevándorlók a régibb városi lakossággal eleinte csupán kereskedelmi összeköttetésekbe, majd később rokonsági kapcsolatba is léptek. Ekként a dolog természete szerint be kellett következnie annak, hogy a római jog, életszokás és nyelv mind nagyobb – nagyobb hatást gyakorolt a beköltözöttekre, elannyira, hogy mikorra a régi lakosság már majdnem teljesen fölolvadt az újnak elszaporodott többségében s emez vált uralkodóvá úgy a vidéken, mint a városokban, a városok szervezete mégsem az ősi horvát, hanem a római jog alapjára helyezkedett s a közélet hivatalos nyelve a latin maradt.

A dalmát városok horvát népéletének első idegen eleme tehát római eredetű, a második pedig Görögországból való. Vajjon a dalmát partvidéken vannak-e még nyomai az e tájakon ősrégi időkben alapított görög gyarmatoknak, azt fölötte nehéz kimutatni; annyi azonban bizonyos, hogy a római birodalom föloszlása után e tartomány byzanczi uralom alá került, a mely bizonyára útat nyitott a görög hatásnak a dalmát városok életére. A görögök után a velenczések versengése kezdődik e tartomány birtokáért, oly korban, a mikor az ősi horvát uralkodó család kihaltával törvényes választás útján az Árpád-házra szállott annak koronája, a mi által Dalmáczia a magyarokkal is szorosabb viszonyba jutott. A velenczéseknek a magyar-horvát királysággal folytatott harczai csak a XV. században értek véget azzal, hogy Velencze egész Dalmácziát Ragusáig fenhatósága alá kerítette s egész a XVIII. század végeig birtokában tartotta. Uralmuk utolsó négy századában a törökök is közel jutottak Dalmáczia határaihoz s annak némely területeit legalább rövid időre meg is hódították. Jóllehet egyetlen várost sem sikerűlt birtokukba keríteniök, még sem tagadható, hogy a tartomány népéletének nem egy vonása az ő hatásukra vall, s hogy e hatás közvetett úton némikép a városok életébe is beszivárgott.

Ma már nem épen könnyű meghatározni, hogy e különféle elemek mindegyikének hatása Dalmáczia népéletének s különösen a városok életének minő egyes vonásaiban mutatkozik; aránylag még legkönnyebb a rómaiak és velenczések hatását kimutatni. Az illyrekre, mint a tartomány történelmileg kimutatható legrégibb lakóira, már csak a városnevek emlékeztetnek, a görög hatásra néhány növény, hal, halászati és egyéb tengerészeti eszköz neve mutat. Egy-két török szó is keveredett a tartomány nyelvébe, részben a városoknak velük folytatott kereskedelme, részben pedig a török hódoltság alatt állott területek közvetítő hatása útján. A magyar nyelv hatása ellenben nem mutatható ki.

A dalmát városok népéletének a római hatásra valló jelenségei közt legfontosabb mindenesetre a római jog, mely a rómaiak több százados uralma alatt annyira átment a városi lakosságnak úgy szólván velejébe és vérébe, hogy a római császárság bukása után is önként megtartották a városok saját területükön mindaddig, míg a velenczések felűlkerekedése annak újabb támaszt és erőt kölcsönzött, sőt azt a tartomány többi részeire is kiterjeszteni igyekezett, annyira, hogy a városokban a szláv nemzeti jognak leghalványabb tudata is kiveszett. A jogszokásokon és jogviszonyokon, valamint az egyházi liturgián kivűl azonban a városok népének életében sem mutatható ki egyéb rómaiság, de annál több oly vonás, mely a velenczések hatására vall.

A velenczeiekkel való érintkezés már abban a korban kezdődik, midőn nyomban az avarok leveretése után a Dalmácziában újból letelepedő lakosság az Adriai tenger nyugati partjaival kereskedelmi kölcsönös összeköttetésbe lépett. Mindenesetre már a legrégibb érintkezésnek is volt némi hatása a dalmát népéletre, a mint ilyen a Földközi tenger összes többi partvidékein is mutatkozik mindenütt, a hová egy részt a velenczei, másrészt a genuai kereskedelem elhatott. E kereskedelmi összeköttetések élén a román nyelv, a mely akkoriban a Közép-tenger valamennyi partvidékén általánosan el volt terjedve s a melyen a különféle származású kereskedők egymással értekeztek, tudniillik az úgy nevezett lingua franca, a dalmát városokban is honos volt már a tartománynak velenczei fenhatóság alá kerűlése előtt is, s ez maradt az idegenekkel való értekezés tolmácsnyelve még azután is jó sokáig, vagyis mindaddig, míg a velenczei tájszólás és az olasz nyelv teljesen meg nem honosodott a városokban. Érdekesek e részben egy 1553-ból, tehát Dalmácziának a velenczésektől való meghódításánál 150 évvel későbbi időből eredő följegyzés némely adatai, melyek a velenczei kormány egy biztosának hivatalos jelentésében foglaltatnak. „A zárai polgárok szokásai”, írja e jelentés, „majdnem teljesen olaszosak, mert a nemesség nagyobb része olaszúl beszél, olasz módra él és ruházkodikj, a mi valószínűleg a velenczei nemesség, főtisztek, kapitányok, szállítók, gályabiztosok és más oly idegenek gyakori itt tartózkodása miatt van így, mint a kiknek mindig akad itt valami dolguk. A tulajdonképeni nép azonban jóllehet ennek körében is mindenki érti a lingua francát, egészben mégis szláv módra él”. Sebenicóról ugyanott ezt olvassuk: „A sebenicóiak szokásai és erkölcsei, ruházata, nyelve és egész életmódja szláv. Igaz ugyan, hogy majdnem mindnyájan beszélik a lingua francát s hogy némely nemes ember olaszosan is öltözködik, ilyenek azonban mégis csak kivételkép akadnak. A nők mind szláv módra öltözködnek, s csak kevesen vannak köztük, a kik a lingua francát értik.” Traůról ezt mondja forrásunk: „E város lakói szláv módra élnek; habár vannak köztük néhányan, a kik olasz szabású ruhát viselnek, ezeknek száma mégis csekély; a lingua francát ugyan mind értik, odahaza azonban egymásközt csak szlávúl beszélnek, kivált a nőkre való tekintettel, a kik közűl csak kevesen értenek olaszúl, s ha akad is egyik-másik, a ki ért, az sem akar máskép, mint anyanyelvén beszélni.” Spalatót igy jellemzi: „A spalatóiak szokásai és erkölcsei is mind szlávosak; anyanyelvük oly édes és kellemes csengésű, hogy valamiképen az összes olasz tájszólások legnemesebbje és legszebbike, valamennyinek mintegy a virága a toscanai: úgy a dalmát tájszólások közt a spalatóit illeti meg az elsőség. Igaz ugyan, hogy a polgárok mindnyájan jártasak a lingua francában s hogy néhányan közűlök olasz módra is ruházkodnak, mindazonáltal a nők csak anyanyelvüket beszélik, ámbátor az olasz viseletet ezek közűl is követik némelyek. ” Lesináról így emlékezik jelentésünk: „A lesinaiak szokásai nagyon hasonlók az olaszokéihoz, minden esetre sokkal inkább, mint Dalmáczia többi városainak életmódja; mert azon kivűl, hogy férfiak és nők egyaránt számosan, kiváltkép pedig a nemességhez tartozók, olasz viseletben járnak, a férfiak egész folyékonyan beszélik a lingua francát s alapos műveltségűek, a mi, véleményem szerint, a sűrű idegen-forgalomnak köszönhető”.* Ragusát a velenczei biztos nem említi, minthogy ez független volt Velenczétől s így ott az idegen hatás csekélyebb mértékben mutatkozhatott.

Lesina, úgy mint később Lissa, hadi kikötő és a velenczeiek hajóhadának állomáshelye volt.

Egy kis útcza Ragusában.
Moll Károlytól

A dalmát városok az erre következő 250 éven át e szűntelen növekvő velenczei hatás alatt maradtak, a mely oly erőssé lett, hogy a velenczei uralomnál is tovább élt. Midőn a múlt század végén a bécsi kormány lépett a velenczei helyébe, kevés kivétellel az is megtartotta a régi intézményeket s azokkal együtt hivatalban és iskolában az olasz nyelvet, sőt némely hivatalban magukat a velenczei tisztviselőket is. Ekként a városokba benyomúlt idegen elem továbbra is megmaradt, sőt erősbödött, a minek kiváltképen a franczia uralom kedvezett, midőn a század elején egy időre az osztráknak helyébe lépett. A francziák saját viseletüket vitték be Dalmáczia városaiba, a hol az távozásuk után is megmaradt, a mint attól az időtől kezdve egész Európában elterjedt. Nyelvüket azonban nem erőltették rá a francziák a lakosságra, hanem e helyett az olasz nyelv terjedésének kedveztek az által, hogy az olasz királysághoz csatolták és olasz eredetű hivatalnokokkal árasztották el a tartományt.

Mikor a franczia után ismét az osztrák kormány kerűlt a hatalom polczára, az olasz nyelvű iskolák és hivatalok szaporításával, mely utóbbiakban nagy részt az olasz tisztviselőket is megtartották, a városok életének szláv jellege mind jobban elhalványúlt s mindegyre egységesebb olasz színezetet kezdett ölteni.

A városi élet minden idegen behatás nélkűl is önként kereskedelemre és iparra utasítja a lakosságot, a mely épen ebben különbözik leginkább a vidékitől; de azért a dalmát városokban is találni földmívelő népességet, sőt némely város lakosságának ilyen a nagy többsége. A föld népének a városokba való ily tömegesebb betelepűlését leginkább a törökök berohanásai okozták, melyek ellen a parasztnép is a városok falai mögött keresett menedéket. A földmívesek őseredeti szokásaikat és életmódjukat vitték be magukkal s azokhoz a mai napig is ragaszkodnak. Az ősi patriarchalis élet azonban lassanként kiveszett a városi családokból, melyek lakásban, bútorzatban és táplálkozásban is mindinkább az olaszos életmódhoz alkalmazkodtak. A társadalmi élet formái is idegen mintára szabódtak, s az egyházi és családi ünnepekhez fűződő nemzeti szokások is mindinkább elkallódtak.

Arra a kérdésre: vajjon az immár több, mint hét évtizedes osztrák-német uralomnak nyilatkozik e valamiképen a nemzeti életre gyakorolt hatása, határozottan igennel lehet felelni. Az osztrák polgári törvénykönyvnek úgy a családi, mint a polgári életben meglátszanak a nyomai. A házassági, a birtok- és az örökösödési jog, nemkülönben a különféle szerződések és egyéb ügyek mind más törvényes intézkedések alá estek a velenczei uralom alatt. Egy némely német szokás is meghonosúlt már a városokban. Így a karácsonyfa, melyet egyik-másik német hivatalnok vagy katonatiszt gyermekei örömére fölékesített, új életre keltette az ősi Božić-ünnep feledésbe merűlt honi szokását, s ma már egy-egy olasz házban is kigyúlnak karácsony estéjén a szerény babér- vagy fenyűág gyertyácskái. Az a meglehetősen elterjedt vélemény, hogy a dalmát városok szűkre épített útczái szintén velenczei hatás tanújelei, csak föltételesen helyes, a mennyiben az egyetlen Pago kivételével az összes dalmát városok alapjukban föl voltak már építve, mikor a velenczeiek a tartományt meghódították és szokásaikat benne meghonosítani kezdették. A dalmát városok mindenikének megvan a maga saját typusa, a mely részben fekvésétől, részben építésének korától függ; hogy valamennyinek szűkek az útczái, annak egy részt a sziklás talaj, más részt meg az a kényszerűség az oka, hogy a várost védelmi szempontból fallal lévén szükséges körűlvenni, lehetőleg szűkre kellett építeni, annál is inkább, minthogy a tengerparti városok mindig ki voltak téve az ellenség hirtelen támadásának. A mai Ragusának is, a mely pedig az egész várost elpusztító földrengés után a XVII. században majdnem egészen újból épűlt föl, szintén szűkek az útczái, csakhogy ezek egészen más jellegűek, mint a velenczeiek.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem