Hunyadmegye. Téglás Gábortól
Hunyadmegye.
Téglás Gábortól
Téglás Gábortól
A régi Hunyadmegye a törvényhatóságok újra szervezésekor a föloszlatott Zarándmegye egy részével és a régi Szászváros-székkel bővűlve a mai 6932.04 négyszögkilométer terűletű Hunyadmegyévé kerekedett ki. A régi Hunyadmegye a Maros és a Retyezát mellékét foglalta magában, míg a mai új megye éjszakon Torda-Aranyos és Alsó-Fehér megyékkel, keleten Szebenmegyével, délen Romániával, nyugaton pedig Krassó-Szörény és Arad megyékkel határos. Ezek a politikai határok legnagyobbrészt összeesnek a hegységekből álló természetes határokkal. Éjszakon a Bihar-hegységből az Aranyos és Fehér-Körös közé nyomúló, 1480 méter magas Gaina jelöli a határt az 1253 méter magas Vulkánig. Onnan a Marosig az Érczhegységnek almás–zalatnai gerincze választja el Alsó-Fehértől. Az Érczhegység nagyági szakasza szépen tagolt homlokzattal fordúl a Maros felé, melynek balpartjától Hunyad és Krassó-Szörény között a Ruszka-Pojána 1380 méter magas erdős hegytömege terjeszkedik szét. A megye délnyugati sarkában emelkedik a Retyezát hegység, mely, mint valami hatalmas határbástya, déli oldalával Románia felé néz. A Retyezát hegycsoportját az 50 kilométer hosszú, harmadkori rétegekkel kitöltött Zsilvölgy teknője választja el a Retyezátnál jóval alacsonyabb romániai határlánczolattól, a melyen sűrűn járt lovagló út vezet át az 1624 méter magas Vulkán hegy ormán keresztűl. A Retyezát a Sztrigytől a Sebes vize mély völgyéig terjed, attól nyugatra a bisztrai Vaskapuig a Vurvu Petri hegységei következnek. A Retyezát éjszaki meredek oldalával az alig 310 méter magas hátszegi medenczéből, az úgy nevezett Hátszeg vidékéből, hirtelen magasodik ki. Gerinczének körűlbelűl tíz olyan csúcsa van, a mely meghaladja a 2200 méter magasságot. Fő csúcsa a 2477 méter magas Retyezát, de legmagasabbra emelkedik a 2486 méter magas V. Mare a Pelaga csúcs-csoportban a mely a fő gerincz éjszaki oldalán emelkedik és csonkakúp alakú. Az erdélyi részeknek egyik legszebb és legérdekesebb hegysége ez, mely kristályos palakőzetekből, különösen phyllitből, csillám- és amphibol-palából, a tarajzatosan kicsúcsosodó Retyezát fő orom körűl pedig gránitból áll. E csúcsokról nagyszerű kilátás tárúl föl minden irányban. Délre, délnyugatra és keletre kopasz, meredek sziklacsúcsok, sziklafalak, mélyedések, tengerszemek, egyes hófoltok és itt-ott tisztás helyek tűnnek szemünkbe, míg éjszakra és nyugatra sűrű erdők, kopár hegyhátak s mély völgyek váltakoznak a legfestőibb összevisszaságban. Déli irányban a hosszan elvonúló hegyhátakon át ellátunk Románia síkságára, sőt messzelátóval még az Al-Dunát is látjuk egy keskeny ezüst szalag alakjában.
A Zenoga-tó a Retyezáton.
Goró Lajostól
A Retyezát hegység nevezetességei közé tartoznak az átlag 2000 méter magasban rejtőző, gyönyörű smaragd színben játszd tengerszemek. Az erdélyi Kárpátoknak egyetlen része sem dicsekedhetik annyi tengerszemmel, mint a Retyezát sziklás gerincze, melyen majdnem minden nagyobb mélyedés vagy sziklazúg soha ki nem apadó kristálytisztaságú vízzel van tele. Alig 5–6 négyszögkilométernyi terűleten körűlbelűl 40 ilyen többnyire kisebb terjedelmű tengerszem van. A tengerszemek között legnevezetesebb az 1937 méter magasban fekvő, jégár-vájta s mintegy tíz holdnyi kiterjedésű Zenoga-tó, mely a zergevadászoknak és a pisztránghalászoknak kedves találkozó helyök, míg a jóval nagyobb Bukura, vagy a nehezen megközelíthető Fekete-tó és az Iker-tengerszem már ritkábban részesűlnek látogatásban. E tengerszemek a Retyezát nevű fő csúcstól mind délre esnek, de a meredek éjszaki oldalon is rejtőzik két tengerszem, melyeknek fenekén a néprege szerint a Retyezát tündéreinek kristály palotája ragyog ember nem látta fényben. A retyezáti tengerszemek környékét óriási hasábokban és koczkákban letördelődzött s romszerűleg egymásra omlott szikladarabok lepik el; a gyér növényzetnek pedig fő képviselője a törpe futófenyő (Pinus pumillo), melynek törpe törzse nem fölfelé, hanem széltében a föld színén ágazik el úgy, hogy a kúszó ágak helyenként újra gyökeret vernek s valósággal behálózzák a gyepes terűletet.
E hegység havasi világa rendkivűl zordon. A nyári nap sugarai sem mindig olvasztják el a szurdokok hófoltjait, s azért itt a tenyészet csak rövid pár hónapra újúl föl évenként. A mohok és a zuzmók e zord világában csak alacsony szárú és rövid életű virágos növények élhetnek meg, továbbá a felső régiókba is fölkapaszkodó törpe- és boróka-fenyő, meg a bérczi fenyő, melyek védelme alatt július végén és augusztus elején az alpesi rózsa virúl, s az alig járható sziklák fokain a havasi gyopár csalogatja magához a merész pásztorfiút. Itt a legmagasabb csúcsok körűl ünnepélyes csend honol, melyet csak néha szakít félbe a havasi fülemile szava, vagy a kiálló ormok mögűl zergevadászatra kicsapó szakállas-keselyű szárnyainak erős suhogása, vagy a gyorsan tova iramló zergék nyomán keletkező kőomlások mennydörgésszerű moraja:
A Retyezát éppen zergéi miatt századok óta egyik legkedveltebb hegysége az erdélyi részek vadászainak. E zergék 15–20 főnyi csapatokban legelésznek a hegycsúcsok sziklái tövében egy-egy suta figyelmes és éber vezetése alatt. Egyetlen kőzuhanás, madár rebbenése, vagy távoli zaj azonnal figyelő állásra serkenti az egész csapatot. A vezér nyugtalan mozdúlata és füttyentészerű jeladása villámgyors iramodásra indítja mindannyit s a meredek vízmosásokon egy pillantás alatt szétrebbennek. 1881 augusztus 1–6-ika között Rudolf trónörökös is vadászott itt zergékre. A vadászat ideje alatt fenséges nejével együtt a Kendeffyek boldogfalvi kastélyában volt szállva. Hunyadmegye itt a Zlata és Sebes patakok egyesűlésénél emléktáblával örökítette meg e fejedelmi látogatást.
A Retyezát hegységnek méltó szomszédja a romániai határszélén magasló Paring hegycsoport, melyet Petrozsényről aránylag könnyű szerrel megközelíthetünk: a kis Zsil völgyéből az 1487 méter magas Szlima hegyre emelkedve, honnan könnyen följuthatunk a 2076 méter magas Paringra, a Kürsiára és az ettől délre, már Románia határán fekvő 2529 méter magas Mundrára. A Paring teljésen uralkodik a környező hegyek egész tömege fölött és komor zordonságával, meg éjszaki keresztvölgyeiben föl-fölcsillámló tengerszemeivel még a Retyezát hatását is fölűlmúlja. A Paring csoporttál éjszakra, a Sebes folyó völgyének fölső vidékéből kiindúlva, a 2100 méter magas Suriannal veszik kezdetüket a vaskövekben gazdag, hatalmas kudzsiri havasok, melyek éjszakra a szászvárosi havasokkal kapcsolatban a Kenyérmezőig nyomúlnak s az oda is ellátszó 1794 méter magas Batrina és az 1769 méter Godeán csúcsokkal alig emelkednek a fenyű-región túl.
Vadásztársaság a Zenge-tónál.
Melka Vinczétől
Hunyadmegye terűletét három nagyobb folyó öntözi: éjszakon a Fehér-Körös, középen a Maros és délen a kettős Zsil. A Marosnak száz kilométernyi hosszúságú partvidéke Hunyadmegyének legáldottabb része. Első mellékvize a Kenyérvíz, mely a Surian tengerszeméből ered s Nagyvíz néven Kudzsirnál jut ki a hegyek közűl. Szászvárosnál a Városvíz, Piskinél pedig a sebes futású Sztrigy rohan a Marosba, magába fogadván előbb a Retyezát vizeit egyesítő Sebest. Dévánál a Cserna, hajdani nevén Egregy, és Dobránál a hajdan Jónak nevezett Dobra vize növelik a Marost. Jobbról legnagyobb mellékvizei a Gyógyvíz és lentebb, Maros-Németivel szemközt a Kis- és Nagy-Kaján. Második fő folyója a Fehér-Körös, mely a Dealu Csisuluj és a Vulkán forrásaiból Blezsénynél összefolyva, Kristyórig délre tart s ott nyugatra fordúlva, a brádi aranyzúzó-malmokat hajtja. Körösbányán alúl Ocsnál már Aradmegyébe lép át. Harmadik fő folyó a megye déli részében a Magyar- és Román-Zsil, melyek egészen ellenkező irányból futva, Petrozsényen alúl egyesülnek s áttörve a határhegységet a Szurdok szoroson át, Romániába folynak. A megye délnyugati szélén ered s a Vaskapu nevű hágó alatt nyugatra kanyarodik a Bisztra, mely innen az Al-Duna felé ős idők óta használt útat nyit. Nagyobb tavai a megyének a már említett tengerszemeken kivűl nincsenek. Ásványvizei közűl az alváczai, algyógyi és kis-kaláni hévvizek mellett említést érdemelnek a boholti, kéméndi savanyúvizek és a dévai konyhasós forrás.
Hunyadmegye éghajlata a magas hegyi vidékeken általában zordon, a lapályokon és alantabb fekvésű völgyekben ellenben mérsékelt. Ez utóbbi helyeken a rendszerint nagyon meleg nyarakkal enyhe telek váltakoznak. A hőmérő csak ritkán sülyed –10 C° alá; Déva körűl a januári hideg átlaga sem haladja meg a –5.2 C°-t. A tavasz elég korán kezdődik ugyan, de a magas hegység közelléte miatt szeles és változó szokott lenni, de az ősz annál kellemesebb és tartósabb.
A termő terűlet 751.064 hektár. Ebből szántóföld 163.061, kert 13.788, rét 90.911, legelő 117.983 és szőlő 1743 hektár. Legfőbb terméke a kukoricza. Búzát a Maros mentén kivűl keveset termesztenek, de a megye többi részeiben annál több rozsot és zabot. A megyében sok gyümölcs terem, így a Maros és Fehér-Körös vidékének előhegyein sok szilva, melyből nagy mennyiségű pálinkát főznek. Az alma- és körtetermés is gazdag. A Körös-vidék cseresznyéjét, meggyét és Bulzesd almáját egész karavánokban viszik a móczok az Alföldre. A Maros jobb partján kitűnő szőlő terem s Déva környékének kajszin- és őszibaraczkja ritkítja párját. Újabban „Transylvania” nevű gyümölcs-értékesítő szövetkezet is alakúlt, mely hivatva van a gyümölcstermesztésnek az eddiginél is nagyobb lendűletet adni.
A lakosság a megye nagyságához képest gyér, mert sok a nem lakható s a gazdasági termelésre alkalmatlan vidék. A lakosok nagy része mezei gazdálkodással, a havasok között pedig általában pásztorkodással és erdei famunkával foglalkozik. A 357.540 hektár erdőterűletből az erdőértékesítés szempontjából a kudzsiri és szászvárosi havasok, meg a ruszka-pojánai kincstári erdészet áll első helyen.
A Retyezát és Paring fenyveseit a Kendeffy család bírja és értékesíti. A házi faipar el van terjedve a lakosság között. Gazdasági faeszközeit és házi edényeit a nép általában maga készíti. A Körös-vidék egyes faluinak lakói kádakkal, csebrekkel, s egyéb faedényekkel messze földre terjedő házaló kereskedést folytatnak.
Retyezáti zergevadász.
Melka Vinczétől
Szintén sokan foglalkoznak állattenyésztéssel. Hátszegvidék s általában a havasi tájak juhászata és marhatenyésztése virágzónak mondható. Ujabb időben meg kezdették honosítani az algaui és simmenthali szarvasmarha fajtákat is, de a nép szívósan ragaszkodik az ősi fajtához, habár az már meglehetősen elsatnyúlt. A havasi vidékek szegényebb része fölös számú kecskét tart. Érdekes különlegessége a megyei lótenyésztésnek a mokány ló, melyből különösen a zsili és retyezáti fajta válik ki szivósságával, hegymászó ügyességével és kevéssel való megelégedésével.
A gazdag vadállományból a medve, zerge, hiúz, szarvas, őz, róka, vidra és a havasok tetejéig mindenütt honos nyúl említendők. A kíméletlenűl űzött halászat és a fürészmalmok elterjedése a galócza-pisztrángot már a Zsil forrásvidékére szorította s a kövi-pisztrángot is erősen pusztítja. A Maros folyó e megyén át folyó része halban eléggé gazdag és benne néhol nemcsak szép harcsákat fognak, hanem olykor kecsegét is, mely a Tiszából vándorol föl. A megye álló vizein és nádasaiban tömérdek vízi-szárnyas fordúl meg. Így nemcsak a gődények látogatják különösen Piski és Dédács vidékét, hanem gyakran éjszaksarki madarakat is lőnek a vadászok.
A megye legjövedelmezőbb gazdasági forrása a bányamívelés. Három évtizeddel ez előtt a Marostól éjszakra eső vidékeken még csak az aranybányászatot és Vajda-Hunyad környékén a vastermelést űzték. A Zsil mellékének kőszéntelepei 1869-ig, ha nem is egészen ismeretlenűl, de jóformán fölhasználatlanúl hevertek. A piski–petrozsényi vasút megnyiltával azonban e vidék szénbányászata egyszerre nagyon föllendűlt. Az ezer évesnél régibb múltú aranybányászatról e mű „Aranybányászát” czímű fejezete részletesebben megemlékezett. A vasbányászat is a Ruszka-Pojána keleti lejtőin szintén nagyon régi eredetű, de csak legutóbb vett nagyobb lendűletet.
A legrégibb, történelmi kor előtti idők maradványainak tanúságtétele szerint a megye nagy része már az ős időkben lakott volt. A dák korszakban a megye terűlete fő része volt Dáciának. A mai Várhely (Gredistye) nevű község helyén feküdt a dák birodalom fővárosa, Sarmizegethusa. Ugyancsak Sarmizegethusa helyén építette Trajanus császár a római provinciává lett Dacia új székvárosát, Ulpia Trajánát. Az utolsó daciai és római fölíratok is e megye terűletén maradtak fönn 260-ból annak jeléűl, hogy a rómaiak itt vívták végső harczaikat a mai erdélyi részek terűletén a gótokkal, kik 265 körűl Daciát elárasztva, kíméletlenűl szétromboltak minden római építményt.
A megye fölös számú szláv eredetű helynevei arról tanúskodnak, hogy a római uralom bukása után itt valami szláv népség tanyázott, melynek meggyérűlt maradványait a honfoglalás idejében a magyarság nemcsak itt találta, de valászinűleg már az első századok alatt teljesen be is olvasztotta magába. A legrégibb oklevelek adatai nyilvánvalóvá teszik, hogy a magyarság már korán megszállotta nemcsak a Maros mentét, hanem a megye többi téres völgyeit is; és hogy az Árpád-házi királyok idejében nagy számú magyarság lakott Hunyadmegye terűletén, világosan bizonyítja az az 1302-ben Déván kelt itéletlevél, melyet László erdélyi vajda és Zonuk főispán adtak ki. Az itéletlevélben előfordúló helynevek tiszta magyar népességről tesznek bizonyságot. Csak ezután kezdenek a mellékvölgyekben, főleg pedig Hátszeg vidékén sűrűbben föltűnni a kenézeik vezetése alatt a kipusztúlt terűletekre letelepűlő oláhok.
A megye keletkezésének ideje ismeretlen; de az tudva van hogy a megyei főispánságot Déva és Vajda-Hunyad várnagyjai viselték, a kik egyidejűleg olykor-olykor alispánok is voltak. E kettős alispánság fönn is maradt egészen az 1876-ki új megyerendezésig, de azzal a különbséggel, hogy a második alispán mindig a felső kerűletben, Hátszegen lakott. A dévai várnagy rendesen az erdélyi alvajda fontos tisztségét is viselte, a mi eléggé mutatja a dévai vár hajdani fontosságát.
A megye székhelye Déva 6890 lakosú, rendezett tanácsú város. Az arad–tövisi vasút mellett, a Maros balpartján fekszik. Délről, keletről és éjszak-keletről a Maros völgyének gazdag és termékeny síksága veszi körűl; nyugaton és éjszaknyugaton félkör alakú, lombos erdőkkel borított hegysor környezi, mely egy magában álló, részint erdős, részint sziklás trachit kúpban végződik épen a város nyugati széle fölött. E hegy csúcsát Déva várának festői romjai koronázzák. Déva vára egyike volt a legrégibb erdélyi királyi váraknak. 1267-ben IV. Béla serege pártütő fiával, a későbbi V. István királylyal Déva vára alatt ütközött meg. V. László a várat és várost 56 faluval együtt Hunyadi Jánosnak adományozta. 1459-ben Szilágyi Mihály bírta, ki a várost minden idegen tisztviselő biráskodásától mentesítette. E kiváltságot Mátyás király is megerősítette. 1504-ben a vár a koronára szállott s a török becsapások ellen fontos véghelylyé lett. A Sziléziából visszatérő Báthory Zsigmond 1601 július havában egész udvarát itt tartotta. Bethlen Gábor 1621-ben a vár alatt külön fejedelmi kastélyt (a mai „Magna curiá”-t) épített. E kastélyban lakott a Murányi Vénus, Széchy Mária is 1632-ben, mikor Bethlen István felesége volt. 1687-ben császári hadak szállották meg a várat. 1717–19-ben gróf Steinville erdélyi főhadparancsnok sánczművekkel erősítette meg. III. Károly király, 1731-ben a hozzátartozó uradalmakkal egyetemben Visconti Gyula herczegnek adományozta, kitől 1743-ban gróf Haller János és neje, Daniel Zsófia, 60.000 forintért megvették. A vár azonban tovább is katonai kézben maradt.
A Hóra lázadása idején Hunyadmegye nemessége e várban keresett és talált menedéket. 1800-ban a katonaság odahagyta és pusztúlásnak indúlt. 1817-ben I. Ferencz király dévai látogatásának emlékére helyreállították. 1849 május 27-ikén a honvédek elfoglalták, de nem sokáig tarthatták birtokukban, mert augusztus 13-án, valószinűleg gondatlanság okozta véletlenből, a levegőbe röpűlt. Azóta romban van s újabb időben a „Hunyadmegyei történelmi és régészeti társúlat” gondviselése óvja a végpusztúlástól. E társúlat az utóbbi években csigaútat készíttetett hozzá a hegyet borító erdő fái között.
Dévának régi, tisztán magyar lakossága 1570 körűl papjával, Sándor Andrással együtt, ki Erdélyben a reformátusok első püspöke lett, a reformáczióhoz csatlakozott. A megfogyott magyar jobbágyság pótlására az első öt oláh jobbágyot 1604-ben a vár akkori parancsnoka, Bethlen Gábor telepítette le, a kiknek száma ezután lassan, de fokozatosan növekedett. Az oláhok nagyobb elszaporodása azonban a Lipót-féle diploma idejétől számítható s ekkor kezdődik a megelőző időben annyira erős református magyarság hanyatlása is. A királyi kincstár megszűntette a dévai egyház azon járandóságait, melyeket a fejedelmek korában élvezett s ennek következtében Déva csakhamar kénytelen két pap helyett egygyel beérni, de 1727-ben híveinek s anyagi javadalmainak nagy megcsökkenése miatt ennek is oda kellett állását hagynia. Növelte az egyre szaporodó idegen elemet az a 63 bolgár család is, melyet gróf Steinville telepített ide, de a melyeknek ivadékai később elköltöztek vagy teljesen eloláhosodtak.
Az 1867 után következett kormányok vetélkedtek egymással Dévának, e közművelődési szempontból fontos helynek megerősítésében. A megyei hivatalokon kivűl van itt királyi törvényszék, ügyészség, járásbíróság, pénzügyigazgatóság, államépítészeti hivatal, csendőr-szárnyparancsnokság, egy zászlóalj honvédség, nevelőintézettel egybekötött állami főreáliskola, tanítóképző-intézet, polgári leányiskola. A buzgón működő „Hunyadmegyei történelmi és régészeti társúlat” a megye terűletén talált, főleg római régiségek gazdag gyűjteményének elhelyezésére múzeumot létesített.
A város nevezetesebb régi épűletei a már ismertetett váron kivűl a reformátusok temploma, mely a Hunyadiak korában és segítségével épűlt; továbbá a föntebb már említett nagy udvar (Magna curia). E renaissance stilű kastélynak ma is figyelemre méltó diszei az épségben megmaradt kerti lépcső, az előcsarnok kariatidjei és a nagy terem kandallója. Az újabb épűletek között kiválóbbak: a megyeháza, az 1899-ben épűlt, német renaissance stilű igazságügyi palota, az állami főreáliskola, az „Előlegezési szövetkezet” díszes homlokzatú háza, az állami tanítóképző-intézet épűlete és az állami bányaiskola.
Déva.
Háry Gyulától
Dévától éjszakkeleti irányban a Maros jobb partján fekszenek Kéménd és Haró községek, a hajdani hunyadmegyei magyarságnak még mindig számot tevő maradványai. Harótól nyugatra Maros-Solymos község következik, mely hajdan uradalmi székhely és mezőváros (oppidum) volt, ma pedig csak egyszerű falu. Innen érdemes egy kirándúlást tenni éjszak felé Nagy-Ágra, mely Csertéssel és Hondollal együtt a megyei aranybányászat egyik székhelye. Nagy-Ágon a legrégibb bánya 1747-ben nyílt meg a Szekeremb nevű erdőterűleten. A bányában a termés-arany ritka; inkább a telluros levélércz és a sylvanit, vagy a fehér tellur szolgálnak a bányászat alapjáúl. 1836 óta itt egy bányásziskola is működik, melyben bányamunkás felügyelőket és munkavezetőket képeznek.
Maros-Solymostól éjszakra; egy kies oldalvölgyben fekszik Boholt, melynek fürdőjét a vérszegény betegek kitűnő eredménynyel használják. A vasas-szénsavas vizű ivókúton kivűl hideg tűkörfürdők és meleg kádasfürdő vannak benne. Maros-Solymosról a Kis-Kaján völgyén s Boiczán és Brádon át igen érdekes kirándúlást tehetünk a Fehér-Körös vidékére. Útunk regényes völgyön, több kisebb község érintésével visz Karácsonyfalvára, hol érdemes megnéznünk az „Első erdélyi aranybányatársúlat”-nak kaliforniai módon épített zúzómalmait. Gyönyörű szirtszoroson, a Kőközön érkezünk a megye aranybányászatának második kerűletébe, mely Boiczán kivűl Tresztia, Herczegény, Kajánel, Ormingyia és Pestyere községek aranybányáit foglalja magában.
Boiczát elhagyva, Ormingyán át a 463 méter magas valisórai hágóra, a Dealu Maré oldalára jutunk, honnan szép kilátás nyílik vissza felé Boicza mészszikláira és katlanjaira, továbbá dél felé a Maros-menti hegyekre egészen a Retyezátig és éjszak felé a Körös menti hegysorra, a Gaina-tetőig. A Dealu Maréról a völgybe leereszkedve, a Muszári aranybánya-társúlat Rakova nevű zúzó-telepe mellett a járás székhelyére, Brádra érkezünk. Brád 3880 lakosú nagyközség; végállomása az arad–körösvölgyi vasútnak és góczpontja Hunyadmegye harmadik aranybányászati kerűletének, melyhez Czebe, Karács, Ruda, Kristyór, Bukarest, Sztanizsa, Dupapiatra, Bucsesd, Felső-Lunkoj, Prihodest, Pogyele, Alsó-, Felső-Vácza és Birtin bányászata tartozik. Brád nemcsak a járási hivataloknak, hanem egy görög-keleti román nyelvű algymnasiumnak is székhelye, melynek épűlete a főtérre néz. A főtér többi épűletei közűl kiválóbbak az emeletes községháza és az új vendégfogadó épűlete. Igen csinos épűletben van elhelyezve a brádi aranybányák társúlatainak középponti irodája is. Brádtól csak negyed órajárásra vannak a rudai aranybányák legújabb rendszerű zúzói, melyek egész Európában ritkítják párjukat.
A rudai „12 Apostol” nevű bánya és a muszári zúzók évenként igen tekintélyes mennyiségű aranyat termelnek. Brádtól keletre a Körös forrásvidékén az 1264 méter magas Vulkán hegy tövében fekszik a hajdani Körösfő, ma Kristyór, mely szintén bányászati fő hely. Brádtól éjszaknyugatra a Fehér-Körös mentén fekszik a hajdani Zarándmegyének s a mai körösbányai járásnak székhelye, Körösbánya. A 900 lakosú szép fekvésű község nevezetesebb épűlete a Ferencz-rendiek ódon kolostora és temploma, melynek sírboltja több nevezetesebb zarándmegyei család temetkező helye volt, továbbá a régi megyeháza, melyben ma a járási hivatalok vannak elhelyezve. Körösbányán és vidékén a Körös vizében már a rómaiak is aranymosást folytattak. Körösbányától keletre, majdnem Aradmegye határszélén van Al-Vácza, mely kénes meleg fürdőjéről ismeretes. A fürdő vize 31° C. A telepet árnyas park veszi körűl. Ma kevéssé látogatják, de hajdan találkozó helye volt nyaranta a környék nemesi családainak. Az Al-Vácza és a szomszédos Baszarabásza község között emelkedő trachyttufa dombon hajdani melegforrás munkája látható, mely működése közben jókora fatörzseket kövesített faopállá.
Dévától éjszaknyugatra a Maros balpartján, a Kalján patak torkolatával átellenben Maros-Németi fekszik. E községet a hozzá tartozó uradalommal együtt I. Rákóczy György nagyváradi vitéz kapitánya, Gyulay Ferencz birta, ki 1642-ben építtette a ma is meglevő kastélyt, mely jelenleg kiváló orientalistánk, gróf Kún Géza tulajdona, s melynek kertjében a közeli Micia római castrum romjaiból sok föliratos kő látható. Maros-Németitől alig négy kilométerre van ez a római táborhely, mely az összes daciai várak között legépebb állapotban maradt ránk. A vasút e táborhelyet közepén metszi át. E castrum nemcsak vámállomás volt, hanem a római aranybányászat katonai őrvonalának is egyik sarkpontja.
A szomszédos Veczel községe mellett egy völgyszorosban, átmenvén a vasúton a Maroson, Branyicskára, a Jósika család törzsfészkébe érkezünk. Branyicskát a XVI. század végén Báthory Zsigmond fejedelem ajándékozta kedves kanczellárjának, Jósika Istvánnak, s azóta a család állandóan bírja; róla vette előnevét is. A Maros alvidékének végvára az erdélyi fejedelmek idejében a Maros jobb partján és a vasút mellett fekvő Maros-Illye volt. Ma járási székhely. Báthory István 1576-ban kedvelt hivének, iktari Bethlen Farkasnak adta, kinek fia, Gábor, később Erdély nagy nevű fejedelme, itt született. Ma az uradalom a régi Bethlen-féle kastély maradványaival együtt a báró Bornemissza család tulajdona. Maros-Illyétől délnyugatra, a Maros balpartján, a Dobra patak torkolatánál fekszik a hajdan Jófeőnek nevezett Dobra község. E falu 1848 előtt székhelye volt a székelyhatárőr-huszárezred egyik századának. Dobrától nyugati irányban a Maros mentén a völgy erős megszorúlásán keresztűl Zámra jutunk, mely a megyének nyugaton legszélső községe a vasút mellett, a Maroson való tutajozásnak egyik fő állomása s egyúttal tekintélyes góczpontja is az Alföld felé irányúló fakereskedésnek. Régi kastélyát, mely a Nopcsa család tulajdona volt, maig is jó karban tartott szép díszkert veszi körül.
Dévától keletre, ugyancsak a Maros mentén, említést érdemel Dédács, mely a XVIII. században a gróf Gyulayak tulajdona volt. 1816-ban Kazinczy Ferencz a kastélyban, mint akkori tulajdonosának vendége, húzamosabban időzött s innen kiindúlva, lelkesedéssel járta be Vajda-Hunyadot s a megye többi történelmi nevezetességű helyeit. E község szomszédságában fekszik Piski község a Maros jobb partján s két vaspálya találkozó pontján. E helyet az a véres harcz tette nevezetessé, melyet 1849 február 9-én Bem tábornok honvédjei vivtak itt a Sztrigyen átvivő híd környékén báró Puchner serege ellen. A csatateret egy emlékoszlop díszesíti. Piskinél a vasút háromfelé ágazik el; de e község nemcsak mint nagy vasúti állomás nevezetes, hanem mint az államvasútak egyik gyártelepe is, mely maholnap egész várossá fejlődik. Piskin született Barcsay Ábrahám, a XVIII. századi magyar irodalom francziás irányának egyik nevezetes munkása.
Piskitől keletre van Tordos, mely Torma Zsófia régészeti kutatásairól és leleteiről lett az európai tudományos körökben ismeretessé. E községet elhagyva, csakhamar a régi Királyföld szászvárosi székének egykori főhelyére, Szászvárosra érkezünk. A csinosan épűlt, közel 6290 főnyi lakosságú város a Városviz termékeny völgyében, a déli Kárpátokra szép kilátást nyújtó helyen fekszik. Két fő részből áll: az ó- és új-városból. Az ó-város dombon épűlt és régies külsejű házai szűk útszákban sorakoznak, az újabb és szebb házakból álló új-város pedig egy völgyben terjed szét. A terjedelmes főtéren egymás mellett áll a város két legszebb temploma, a református és az evangélikus. Református főgymnasiuma igen régi alapítású iskola, mely a XVIII. századig az erdélyi fejedelmek adományaiból és alapítványaiból tartotta fönn magát. Ez alapítványok értékben és jövedelmezőségben megfogyatkozván, Hunyadmegye nemessége többször sokat áldozott a pótlásukra. Újjáépítését 1848-ban fejezték be. Gróf Kún Kocsárd 1861-ben és 1884-ben nagy összegeket ajándékozott ez iskolára, úgy, hogy valóságos második alapítójává lett. Az ő bőkezűségének köszönhető a tanúló ifjúság olcsó ellátásáról gondoskodó convictus is. Ez iskola most nagy jóltevőjének emlékezetére „Kún-kollegium” nevet visel, s mint főgymnasium folytatja az egész vidékre nézve áldásos működését. Ez iskolán kivűl van még a városban csinos állami polgári és elemi leányiskola, továbbá ágostai evangélikus felső népiskola és görög-keleti román népiskola is.
Szászváros: A Kún-kollegium és az evangelikus várkert.
Cserna Károlytól
Szászvárostól keletre, a Maros balpartján terűl el az erdélyi részek egyik legnagyobb és legtermékenyebb lapálya, a Kenyérmező az erdélyi történelem e nevezetes csatatere. E térség községeiben, mint a régi Szászváros-szék többi falujában is, csak a tágas útcza-sorok, a szilárdabb téglaépűletek s az erős kőfallal kerített régi templomok emlékeztetnek még a hajdani szász lakosságra. A szász községek az emlékezetes kenyérmezei csatából (1479 október 13.) menekűlő törökök bosszújának estek áldozatúl. 1505-ben a szászvárosi királybíró sírva adta elé a szék gyűlésén, hogy: „a kipusztúlt székbeli helységek a királyi adót nem tudják fizetni.” Elhatározták tehát, hogy az oláh pásztorokat tömegesebben fogják az elpusztúlt községekben letelepíteni. Hogy aztán e betelepített oláhság miként szárnyalta túl e falvak eredeti szász és magyar lakosságát, legvilágosabban mutatja a Szászvárostól délkeletre fekvő Romosz község, melynek ekkor 230 szász nemzetiségű háznépe közé 10 oláh pásztorcsalád telepedett egy pópával, s ma már az 1637 főnyi összes lakosság közt csak 213 szász lakos van itt az 1424 főre szaporodott románság mellett.
A Kenyérmező nevezetesebb községei közé tartozik Benczencz, mely majdnem a térség közepén fekszik. A XIX. század elején a község földesura, a báró Orbánok egyike, a kenyérmezei csata hőseinek emlékezetére a határban kápolnát építtetett. Alig pár kilométernyire odább kelet felé Al-Kenyér község fekszik, melynek vasúti állomása mellett a „Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat” emléket állíttatott a kenyérmezei fényes diadal emlékére, melyet Báthory István erdélyi vajda és Kinizsy Pál arattak a törökökön. Al-Kenyértől délre, a Kenyér vize partján fekszik Fel-Kenyér községe, lentebb pedig a kudzsiri havasok alján Ó- és Új-Kudzsir, hol az állami vashengerműhelyek vajda-hunyadi aczélból sineket, gazdasági és ipari szerszámokat gyártanak.
Szászvárostól éjszakra, az Érczhegységbe nyomúló gyógyi völgy elején Al-Gyógy (hajdan Villa Diód) községét találjuk, hol az Árpád-ház korabeli hét megyei vár egyike állott. A községben emelkedő udvarházban töltötte áldásos életét a szászvárosi „Kún-kollegium” nagy lelkű jóltevője, gróf Kún Kocsárd, kinek teteme ott pihen a község fölött emelkedő, Kőalja nevű mészsziklának sírbolttá alakított egyik barlangjában. Végrendeletében gyógyi udvarházát és birtokát az „Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesűlet”-re hagyta, mely e birtokon földmíves-iskolát tart fönn. Az e barlang fölött emelkedő mésztufa magaslaton át Feredő-Gyógy hévforrásaihoz érkezünk. Már a rómaiak fölíratokban hálálkodtak itt a fürdők nymphájának. Az erdélyi fejedelmek idejében is a legkeresettebb fürdő volt. A gazdag források vize alább malmokat hajt és igen szép vízesést alkot. A Gyógy viz mentén Bózesig haladva, a madai, erdőfalvi és csebi szorosokon át az ugynevezett Erdőhátságra s onnan az Érchegységbe juthatunk. Járható út csak Erdőfalva és Balsa felé visz; a más kettő oly keskeny, hogy rajtuk áthatolni is alig lehetséges. Épen ezért a török időkben e hegyszorosok barlangjai igen gyakran búvóhelyekűl szolgáltak a menekűlő lakosságnak. Ezek a kopár mészsziklás helyek tájképileg a megye legszebb részei és valóságos természetes gyűrűt vonnak Nagy-Almás, Tekerő Pojána és Porkura aranyhegyei köré. Algyógytól keletre, a Maros balpartján fekszik Bokaj falu, egykori földesura, Kapy György hajdan erős kastélyának romjaival. Kitűnő boráról régóta híres.
Vajda-Hunyad vára délnyugatról.
Háry Gyulától
Dévától keletre az Egregy vagy Cserna termékeny völgyébe jutunk, hol manapság legtömegesebben lakik a magyarság a megye terűletén. Az Egregy völgye Szántóhalma község mellett nyílik tágas torkolattal a Maros völgyére. Dél felé folyton keskenyedik, Vajda-Hunyadnál pedig már egészen szűkre szorúl össze a vasköveket tartalmazó szirtes hegyek között. A völgy legtermékenyebb része Barcsánál, a Barcsay család ősi fészkénél van. Barcsával szemben az Egregy balpartján van Cserna-Keresztúr, alább pedig Al- és Fel-Pestes községek következnek, melyeknek lakosai csaknem mind nemes származásuak. Ezeknek nagy részéről azt tartja a hagyomány, hogy még ma is ősi foglalású birtokaikon élnek: Alább délre, az Egregy és a Zalasd vize egyesűlésénél látjuk Vajda-Hunyadot. A helység fölött, épen a Zalasd és Egregy viz egymásba ömlésénél egy alacsonyabb szirtfokon emelkedik Vajda-Hunyad vára, mely a mint a városhoz közeledünk, csak akkor tűnik szemünkbe, mikor már egészen mellette vagyunk. Hunyadi János kezdette építtetni a mostani gyönyörű lovagvárat, mely e kötet „Építészeti emlékek” czímű fejezetében részletesen ismertetve volt.
Míg a magasban a régi műépítés e remekében gyönyörködünk, lent az új-kor alkotásai képen füstölgő gyárkémények és olvasztó-kemenczék vonják magukra figyelmünket. A Ruszka-Pojána csillámpala és mészkő-rétegei közt mindjárt a város határától kezdve hatalmas barna vaskő-telepek következnek. Innen alig 8 kilométernyire az Egregy mentén, a szomszédos Teleknél a volt brassai bányatársulat bányái szolgáltatják a vaskövet. A Runk vize mellett, Ploczkán, a nadrági (Krassó-Szörénymegye) társúlat bányái után Gyaláron találjuk a kincstári vasbányászat fő fészkét, hol 1863 óta egy 160 méter vastagságú vastelepet fejtenek fölszíni míveléssel. Odább Ruda, Alun és Szohodol határában szintén a kincstárnak, a Vadu-Dobri patak mellett pedig a Lónyay grófi családnak vannak vasbányái. 1882-ben Vajda-Hunyadra helyezték át a vasolvasztást, s e miatt légvonalban sodronypályát építettek, mely a Vadu-Dobritól, 30.5 kilométernyi távolról a faszenet és Gyalárról a vaskövet szállítja a hunyadi kohókhoz; de 1900 októbertől a vaskőszállítást már külön iparvasút vette át, mely Vajda-Hunyadig gyönyörű vidéken halad át. A termelés óriási, a mennyiben naponként 1200 métermázsáig is fölemelkedik, s így a hunyadi kohó egymagában évenként 400.000 métermázsát képes kiolvasztani. Még félszázaddal ezelőtt, a hegység különböző pontjain kis parasztkemencékben olvasztották ki a nyers vasat s abból az Egregy mentén Hunyadtól fölfelé Teleken, Királybányán, Runkpatakán, Kaszabányán, Alsó- és Felső-Limpérten, Nadvabon s a vajda-hunyadi vár alatt; a Zalasd vizén állott hámorokban gazdasági eszközöket és kereskedelmi vasat készíttettek. Ma csak Govasdián alkalmazzák a víz-erőt; Vajda-Hunyadon pedig gőzgépek működnek.
Az őralja-boldogfalvi kastély.
Háry Gyulától
Vajda-Hunyad nagyközség, 44.00 lakossal. Több jól épűlt csinos magánház van benne, nemkülönben több kincstári és vasgyári nagy épűlet. Görög-katholikus temploma még a Hunyadiak korából való. A reformátusok temploma Bethlen Gábor idejében épűlt. Hunyadon hajdan sok iparos czéh virágzott. Lakosai jelenleg a mezei gazdaság mellett vasiparral, foglalkoznak. A kincstár kohótelepei a várost gyors fejlődésnek indították és ennek következtében jólléte is emelkedőben van. A vár alatt külön városnegyedet képeznek az éjjel-nappal működő magas olvasztó kemenczék és a Martin-aczélkohó.
A Vajda-Hunyad környékén hajdan virágzott magyar községekből magyarságát leginkább megtartotta a szomszédos Hosdát; nagyjában megőrizte magyarságát a Vajda-Hunyadtól éjszaknyugatra fekvő Rákosd is, noha 1764-ben a falu szabad nemességére ép úgy ráerőszakolták az eloláhosodást szinte önként maga után vonó határőri szolgálatot, mint Hosdát, Pestes és Lozsád magyar lakosaira.
Az Egregy völgyével majdnem egyközűen halad a Sztrigy völgye, mely Piski mellett torkollik a Maros völgyébe. E völgyön halad végig a piski-petrozsényi szárnyvasút, melynek mentén Batiz községében született 1748-ban báró Naláczy József, a magyar nemes testőrök francziás irányú irodalmi iskolájának egyik tagja, ki főleg műfordításaival tűnt ki. A Sztrigy jobb partján van a juhvásárairól híres Kőboldogfalva, melynél azonban sokkal nevezetesebb a szomszédos Kis-Kalán nemcsak már a rómaiak idejében ismert meleg fürdőjéről, hanem azon nagyszabású vashenger-műhelyekről is, melyek e helységet a megyei vasgyártás egyik fő helyévé teszik. Az itt földolgozott nyersvasat a Vajda-Hunyad melletti Telekről ipar-vasúton szállítják ide. A közelében eső Zeykfalva a Zeyk család ősi fészke és birtoka. Görög-keleti temploma XIII. századi román stilű érdekes épűlet. Nyugatra egy kies mellékvölgyben fekszenek a báró Nopcsa család ősi fészkéűl tekinthető kitűnő gyömölcstermő Alsó- és Felső-Szilvás községek.
Zeykfalván alúl Magyar-Brettye községet elhagyva, a szép váraljai szoroson át, a vasútnak Hátszeg-Váralja nevű állomására érünk. Az állomás fölött egy őrtorony romjai láthatók, mely a Kendeffyeké, s melyről az Őralja melléknév ragadt a szomszédos Boldogfalvára. Őralja-Boldogfalva mintegy 300 lakosú kis magyar község, hol egy fensíkszerű magaslaton áll a Kendeffy-féle kastély, mely angolos csúcsíves ízlésben megújított terjedelmes épületcsoport festői tornyokkal és erkélyekkel. A kastély, valamint maga messzire ellátszik, ép úgy gyönyörű kilátást nyújt főleg a Retyezátra és a Hátszeg-vidék legnagyobb részére. A fényes berendezésű kastélyban becses műkincseken kivűl gazdag könyvtár is van. Szintén említésre méltó e kis helységnek XIII. századból való református temploma, melyben érdeles régi falfestmények maradtak fönn.
A mint Hátszeg-Váráljánál elhagytuk a váraljai szorost, egyszerre, mint valami tündérkert, terűl el szemeink előtt az erdélyi részek egyik legszebb tája, a háromszög alakú Hátszeg vidéke. A gyönyörű térségen mintegy 80 falu van elhintve. A bádogtetejű tornyok csillogva játszanak a napsugárral s imitt-amott a zöldelő fák tömegéből egy-egy kastély vagy udvarház emeli magasra homlokzatát, dél felé a háttérben kéklő hegyek lánczolata zárja be a láthatárt; melynek szélén fenségesen emeli legtöbbnyire hóval födött sziklafejét a Retyezát.
A demsusi templom.
Háry Gyulától
A vidék főhelye Hátszeg 2450 lakosú, rendezett tanácsú város, a Hátszeg vagy szokottabb nevén a Farkadin vize mellett. Szebb épűletei: az apáczák vezetése alatt álló leányiskola és a volt határőrség alapjából föntartott román népiskola. Főteréről gyönyörű kilátást nyujt a Retyezátra. Marha- s főleg juh-vásárai híresek. A közép-korban királyi vára volt. E királyi vár ispánjának joghatósága alatt állott a hátszegvidéki oláhok kenézi kerülete, melynek kenézi törvényszéke is itt tartotta üléseit.
Hátszegről a római emlékekben rendkivűl gazdag vidék bejárására Alsó-Farkadin felé teszünk egy kirándúlást. A Farkadinban levő Lónyay-, hajdan Nopcsa-féle kastély udvarában a kastély előtt emelkedő félkör alakú védfal római fölíratos kövekkel van burkolva és két végén két hatalmas, ugyancsak e korból származó kőoroszlánnal díszítve. A szomszédos Felső-Farkadinon és Tustyán át öt negyedóra alatt Demsus községébe érkezünk, melynek római kövekből rakott sajátságos alkatu görög-katholikus régi eredetű templomát az építészeti emlékekről szóló fejezetben már ismertettük. E községből Nagy-Pestényen át három negyedóra alatt elérjük a hajdani dák fővárosnak, Sarmizegethusának s a romjain keletkezett Ulpia Trajanának helyén épűlt Várhely (romános néven Gredistye) községét. A tiszta román lakosságu község keleti végében még jól láthatók Ulpia Trajana egykori amphitheatrumának alapfalai. Magában a községben is lépten-nyomon római fölíratos kövekre, csonka szobrokra, oszlopfejekre és egyéb építési díszítményekre bukkanunk. A hajdani Ulpia Trajana e romjait a közép-korban és később is valóságos kőbányának tekintették nemcsak a környék lakói, hanem még a távolabbiak is. Már Mátyás király vitetett innen budai kertjébe faragványos köveket, sőt ezek közűl nehányat Rómába a Vatikán gyüjteményeibe is juttatott. 1738-ban gróf Ariosti bejárta Hátszeg vidékét s a Várhelyről kerűlt fölíratos és faragott kövek nagy részét összeszedte és Bécsbe vitte, hol azok az udvari könyvtár épűletét díszítik. A legutóbbi ásatások és gyűjtések eredményét a dévai múzeumban láthatni.
Várhelytől nyugatra, a bisztrai 656 méter magas Vaskapu hágó keleti aljában van a vegyes lakosságú Zajkány község. Itt Hunyadmegye az ezredévi nemzeti ünnep és azon diadal emlékére, melyet Hunyadi János 1442 szeptember 6-án a Vaskapu szorosban a törökökön kivívott, szép emlékoszlopot állíttatott. Föntebb a Vaskapu hágón egy római hadi út egyes részeit láthatjuk, mig odább, nyugatra, Alsó-Bauczár községen túl a Bisztra gyors vize már Krassó-Szörénymegyébe lejt át.
Várhelytől délnyugatra a Pogány család törzsfészkén, Klopotiván át Malomvízre érkezünk, melynek felső végében egy 150 méter magas szikla tetején láthatók a Kendeffy család ősi várának, a malomvízi sziklavárnak, vagy másként Kolczvárnak festői romjai. Szemben Kolczvárával; a Malomvíz túlsó partján százados gesztenyefáktól környezve egy régi görög-keleti kolostor templomának romjai láthatók. Malomvízről Alsó- és Felső-Szálláspatak községeken át Kőalja-Ohabánál újra elérjük a piski-petrozsényi vasútvonalat, a melyen csakhamar berobogunk a járás székhelyére, Pujra, honnan a szomszédos malajesdi vár romjaihoz és a pesterei barlanghoz érdekes kirándúlást tehetünk. Innét kezdve teljesen hegyi természetű vidéken haladunk át. A vaspálya, mely idáig is 1/250 emelkedéssel halad, most még jobban emelkedik, úgy, hogy a Petrozsényig tartó 35 kilométernyi szakaszon 66 ív váltakozik 68 egyenessel. Krivádia állomás a hasonló nevű helység fölött erős falazattal támogatott magaslaton fekszik; éjszakkeletre a Sztrigy mentén gyönyörű mészsziklák és vízesések, valamint egy csontbarlang (Piatra Pojeni) érdemlik meg a figyelmet. Krivádiánál kezdődik a vasút legszebb része, mely Banyiczáig tart. Alig hagyjuk el a krivádiai állomást, balra egy épen maradt római őrtornyot pillantunk meg, melynek föladata hajdan a Petrozsény előtt levő Boli-várról (Csetatye-Boli) a Vulkán hágóra menő út védelmezése volt. Az őrtorony alatt tátongó sziklaszakadék, a szeszélyes sziklaalakzatok s a vasútépítés nagyszabású művei bilincselik le tekintetünket. Nyolcz alagúton megy át s háromszor kígyódzik el egymás fölött a vaspálya, míg a banyiczai állomásra ér. Innen az út folyvást lefelé lejt Petrozsényig. Hatalmas sziklák verik vissza a vonat dübörgését. Egyszerre összeszorúl előttünk a tájék s vonatunk eltűnik a Csetatye-Boli alagútjában. Kijövet balra egy sziklaszoros alatt látszik a Csetatye-Boli barlang nyílása. A barlangból kiömlő patak a vasúti híd alatt a Banyicza patakába zuhog alá. A Boli név e barlangra a jobb parton levő süvegalakú hegyről ragadt. Négyszögű kövekből épűlt római őrtorony állott e nehezen megközelíthető hegy tetején. Az alagút építésekor széthordott őrtorony a krivádiaival egy rendeltetésű volt.
Kolczvár romjai.
Goró Lajostól
E ponton léptünk be a Magyar-Zsil völgyén a Zsil folyó medenczéjébe, melynek nyugati hosszabb, átlag 600 méter magas szárnyát a Román-Zsil völgye alkotja. A két Zsil Iszkronynál való egyesűlése után délre fordúl s a határhegységet áttörő Szurduk szoroson át Romániába foly.
A piski–petrozsényi vasút megnyitása előtt a Zsil medenczéjét csak havasi pásztorok lakták. A havasi rétek alján ez időben szegényes faviskók s várszerűen bekerített marha-aklok voltak egymástól órányi távolságban elszórva. Az 1869-ben megnyílt vasút s a nyomában gyorsan föllendűlt szénbányászat azonban gyorsan megváltoztatta az egész vidék arczúlatát. A régi lakosságot ma már sokfelől összegyűlt idegen, de magyarosodó munkás elem kezdi lassanként kiszorítani a 47 kilométernyi hosszúságú széntelepek mellől. Ez idő óta a kezdetben csak vasúti állomásúl kiszemelt Petrozsény közelében Deák-bánya és föntebb Petrillánál a Lónyay-telep egész városokká fejlődtek. A salgó-tarjáni társúlat a kibérelt kincstári és a brassai bányatársúlattól megvásárolt bányatelepen a Dilsa- és Anyinyosza-völgy bányáival nagy forgalmat teremtett Petrozsényben. Virágzó népiskolák és egy államilag segélyezett községi algymnasium mellett folyvást erősbödő tisztviselői kar és értelmiség terjeszti e félreeső vidéken a művelődést. Keletre a Páring hegységig ipar-vasút halad s nyugatról sodronypálya szállítja a nagy mennyiségben található jó minőségű szenet, mivel 730 méter mélységig 21 mívelhető szénréteg várja még a föltárást. A vasutat nem régiben Petrozsény végállomástól a Román-Zsil völgyébe is tovább építették Lupényig. E vonalon Zsil-Vulkánynál és Lupénynél újabb szénbányákhoz és ipartelepekhez jutunk, míg közben az iszkronyi fűrésztelepet és Vulkán határállomást érintjük, a honnan a Szurduk-szoros megnyitása előtt a Király-nyergen átvezető híres hágó szolgált útúl Romániába s hol Hunyadmegye a török ellen hősi védelemben 1445 táján elesett Kendeffy Miklósnak az ezredévi ünnep évében emlékoszlopot állított.
A lupényi (zsil-farkaspataki) állomáson túl eredeti, ősi természetességében tárúl elénk a Zsil felső völgye. A nagy kiteljedésű legelőket itt-ott tengerivetések, káposztával és burgonyával beültetett kertek szakgatják meg. Nagy távolságban szétszórt, hegyes tetejű házak tűnedeznek föl, melyeknek gazdái csak fejszével kinagyolt deszkakerítésekkel vagy kihegyezett palánkokkal körűlvett udvarukon hatalmas komondorok segítségével védik éjjelenként a vidék dúvadjaitól marhaállományukat. A Zsil-melléki rövid szarvú marha a hiányos gondozás következtében meglehetősen elsatnyúlt, de az itt tenyésztett kis termetű és kitartó, mokány fajú hegyi lovak igen jók, s ezeknek a hadsereg Bosznia megszállásakor nagy hasznát vette. A magasabb fekvésű vidékeken a juhászat virágzó gazdasági ág.
Petrozsény a Páring hegységgel.
Dörre Tivadartól
A völgy legvégső telepétől, Kimpulujnyágtól, a régi okíratok Nyakmezejétől éjszakra a 2074 méter magas Dreksán-tetőre, a 2038 méter magas Buta marera, vagy a Retyezát felé igen szép s vadregényes havasi tájakon átvivő kirándulásokat lehet tenni. A Zsil völgye egyike hazánk természeti kincsekben és szépségekben leggazdagabb vidékeinek, melyet eddig is csak elzárt volta s az eddig hiányos közlekedés vont el a szélesebb körű érdeklődés elől. Egyre fejlődő szénbányászata azonban már is országszerte ismeretessé tette. Az emberi szorgalom, tudomány és a befektetett tőke új életet teremtett e harmincz évvel ezelőtt még csak nagyjában ismert havasi tájakon.
