Építészeti emlékek a Dunán túl. Pasteiner Gyulától

Teljes szövegű keresés

Építészeti emlékek a Dunán túl.
Pasteiner Gyulától

A Magyar Nemzeti Múzeumban lévő népvándorlás-kori keresztény kő koporsó egyik oldala és vége
Dörre Tivadartól
A túl a dunai vidéken a római uralom idejében meghonosodott kereszténység a népvándorlás viszontagságai alatt sem veszett ki egészen. Egyéb római építményekkel együtt talán egy-egy keresztény templom is átélte a válságos időket. A magyarok itteni letelepedésük alkalmával érintkezésbe jutottak a kereszténységgel és láthatták annak az isteni tiszteletre szolgáló építményeit. Arról azonban nem tanúskodik sem emlék, sem írott följegyzés, hogy a vezérek korában a kereszténység terjedésével karöltve építkezés is történt volna. Ennek legelső nyomai később, az egyházi szervezéssel kapcsolatban mutatkoznak. Szent István Székesfehérvárott királyi templomot épített, mely koronázó és királyi temetkező helyűl is szolgált; továbbá az országban alapított püspökségek közűl négynek a székhelyét a Dunán túli részre tette. Ezek voltak: Esztergom, Veszprém, Győr és Pécs. Hozzájuk járultak még a benczés apátságok: Pannonhalmán, a hol már Géza vajda kezdett építeni, továbbá Pécsváradon, Szalavárott és Bakonybélben.
Miért választotta az alapító e helyeket? Azért, mert régi és történetileg nevezetes múltjuk volt. A rómaiak a keltáktól lakott helyeken alapították a municipiumokat és a coloniákat; a magyarok helyes ösztönnel követték e példát. A leletek nagy száma bizonyítja, hogy Székes-Fehérvár tájékán a keltáknak népes csomópontjuk volt. Sár-Pentelén egy fogadalmi követ találtak, melyet Pannonia összes papsága emelt Jupiter Dolichenusnak. Tehát ugyanez a táj már a rómaiaknak is egyik vallási fő helyük volt. Tudván azt, hogy az első keresztények mindenütt szembe szállottak a pogány hittel, föltehetjük, hogy azt pannoniai góczpontjain is fölkeresték és ott a hamis istenek ellenében templomot emeltek az igaz Istennek. Székes-Fehérvár környékének régi vallási hagyományai még élhettek, talán épületek romjai is őrizték emlékét, és ez lehetett döntő, hogy a magyar kereszténység és királyság megalapítója az ország állami és egyházi szervezésének befejezte után, annak mintegy koronájáúl ide építse a keresztény királyság templomát. Esztergom, Veszprém, Győr, Pécs, Pannonhalma és Szalavár egykor római telep volt, sőt ismerünk rájuk vonatkozó részint pannoniai, részint népvándorlás-kori keresztény hagyományokat is. Pécsnek és Pannonhalmának a római időbe eső keresztény múltjáról már az előbbi czikkben volt szó. Midőn Géza vajda az esztergomi sírhegyet választá székhelyűl, ott már állott egy, Szent István első vértanúnak szentelt templom. Fia, Vajk, a hagyomány szerint itt kereszteltetett és később itt koronáztatott volna meg. Pannonhalmán Nagy-Károly kápolnát építtetett Szent Márton tiszteletére. Győr ugyanezen császár hittérítő hadjáratának egyik véghelye volt. Veszprém a magyarok bejövetele előtt Szvatopluk atyjának vára lett volna. Szalavárott a római castrum falai negyven évvel ez előtt még láthatók voltak. Itt már a római időben voltak keresztények, s ide temették el Adrianus római katonát és vértanút. A vár romjain a IX. század elején a Morvaországból elűzött Privína salzburgi munkásokkal várat és templomot építtetett; emezt a salzburgi érsek szentelte föl. E helyeknek a régi nevei a honfoglaláskor már feledésbe merűltek ugyan, de legalább romjaik még fönnállhattak. A rómaiak itteni legnagyobb városát, Aquincumot sem söpörte el a népvándorlás, mert nem is volt rá ideje. A rombolás akkor kezdődött, mikor az Árpád-házi királyok alatt e környéken királyi vár és templomok épültek. Nevét a XV. században Bonfinius már nem tudta, de romjait látta, sőt látták XVIII. századbeli angol útazók is (Pococke, Description of the East and some other countries. London 1743–1745). Tehát a pusztulás csak a legújabb időben vált teljessé, s a maradványok ekkor kerültek a föld alá.
Szent István székesfehérvári templomának alapjába is római föliratos és faragványos kövek voltak befalazva. A város környékén szerte gránit oszlopok töredékeit találták, melyek bizonyára római építmények maradványai, és vagy ezek maguk, vagy társaik Szent István templomának építésénél is szerepeltek. A templomot három ízben, 1848-ban, 1864-ben, végűl 1874-ben eszközölt ásatásokból és fönmaradt leírásokból ismerjük. A részben fölásott alapfalakból következtetést vonhatunk a templom elrendezésére, nagyságára és többszöri újjáépítésére. Hartwik és Bonfinius leírásai pedig képet mutatnak a templom fölépítéséről és belsejének pompájáról. Ezek szerint a templom háromhajós bazilika volt. A középhajó kelet felé félkörű apsissal záródott. A középhajónak megmért szélessége 12.8 méter, a miből annak mintegy 70 méternyi, egészen szokatlan hosszúságát lehet következtetni. Az apsist két, szabadon álló, négyszögű torony fogta közbe. Vajon volt-e a nyugati keskeny oldalán is két ilyen torony, azt az ásatások nem derítették ki; de szinte bizonyosnak látszik, hogy a hasonló négytornyú templomoknak ez szolgált előképűl. A középhajót az oldalhajóktól oszlopok rendje választá el, a padlata márvány táblákból volt, a középhajóba benyúló chorust vésetekkel díszített korlát övezte, a fő oltár négy oszlopon nyugvó mennyezet alatt (ciborium) állott, s összerakott becses kövek díszítették. E díszítmény aligha mozaik volt, hanem inkább berakott mű lehetett. Aranyozás is sok volt a díszítésben.
A leírásnak különösen ez utóbbi részletei kétségtelenné teszik, hogy a székesfehérvári templom nem csupán az általános elrendezésben követte az olaszországi ó-keresztény bazilikákat, hanem belsejének fölszerelése: a chorus és a mennyezetes oltár és annak díszítési módja is megegyezett ama bazilikák fölszerelésével és díszítésével, a melyek Olaszországnak hozzánk közelebb eső éjszaki részében és Dalmácziában, különösen pedig Isztriában a VI. századtól kezdve a XI. századig nagy számban épültek. Mindezen templomok szabályként tartják a római ó-keresztény bazilikák elrendezését; faragványos díszítményeik azonban a byzanczi hatás alatt átalakúlt és részben barbár elemekkel kevert római művészet jellegével bírnak. E díszítmények a színes kövekből készűlt berakott művek mellett kő faragványokból állanak, melyeknek különösen két fő ismertető jelük van: az egyik, hogy a formák laposan emelkednek ki az alapból és széleik sarkosak, nincsenek legömbölyítve; a másik a fonatos formák iránti nagy hajlandóság.
Szalavárott egy kő gerenda kerűlt elő, melynek egyik oldalát ilyen fonatos faragvány díszíti. A Magyar Nemzeti Múzeumban pedig van egy kő koporsó, melynek egyik végén egy repülő angyal mennybe viszi az elhúnytat; két oldalát pedig a fonatos díszítmény jellemzi. Bizonytalan, hogy a koporsó Ó-Buda, vagy Székes-Fehérvár környékéről való-e. Ahhoz azonban nem fér kétség, hogy a Szent István idejében még dívott díszítési módnak egyik hamisítatlan képviselője; ilyen lehetett a székesfehérvári templom chorusának faragványos korlátja is.
A magyar kereszténységnek e legfontosabb építészeti műve, noha jó anyagból épűlt, még sem volt eléggé tartós, mert, úgy látszik, alig 150 év múlva újjá kellett építeni. Egyes fölásott részletek, köztük alakos pillérfők, arra mutatnak, hogy az újjáépítés III. Béla király (1173–1196) alatt történhetett. Róbert Károly (1308–1342) a többször leégett templomot tetemesen átalakítva állítá helyre. Nagy Lajos (1342–1382) királyi sírkápolnát emeltetett melléje. Harmadszor I. Mátyás (1458–1490) építette újjá. A török uralom alatt 1601-ben égett le utoljára és azóta pusztúlásnak indúlt.
Az esztergomi vár falában levő régi kápolna eredetéről nem tudunk bizonyosat. A monda szerint itt született volna Szent István.
A püspökségek székhelyein épűlt legrégibb templomokról alig vannak adataink. Azok, a mennyiben Szent István alatt keletkeztek, sietősen és csekély avatottsággal emelt építmények lehettek. A Gizella királynétól épített veszprémi templom sem volt tartósabb a többinél.
Hogy Szent István idejében Győrött is épűlt-e templom, azt adatok nem bizonyítják. Ha épűlt, csakhamar el is pusztúlt és helyét a XII. században román építmény foglalta el; annak maradványai az utóbb többször újjáépített mostani székesegyház hatalmas félkörű apsisai.
A Géza vajdától megkezdett és Szent Istvántól befejezett pannonhalmi monostor és templom, továbbá a szintén Szent Istvántól Pécsváradon, Szalavárott és Bakonybélben alapított benczés apátságoknak az alapítás idejében keletkezett építményei is elpusztúltak. Hasonló sorsa volt az apátságnak, melyet Tata (Deodata), állítólag Szent István keresztatyja, a róla Tatának nevezett helyen, Komárommegyében alapított, nemkülönben a Visegrád közelében, Dömösön 1055-ben keletkezett apátságnak is.
I. András király Tihanyt, a Balatonba félszigetként benyúló sziklahegyet, választá temetkező helyűl és e czélból ott 1054-ben benczés kolostort és templomot alapított. A régi építmények a későbbi átalakításoknak áldozatúl estek; a mostani kolostor és templom a XVIII. századból valók; csak az al-templom maradt meg. Ez négyszögű, keresztboltozatú, alacsony helyiség; három pár zömök oszlop három egyenlő széles hajóra osztja; mindegyik hajónak egy-egy alacsony, keskeny, befelé szélesedő ablaknyílása van; a boltsüvegek élekben találkoznak; az oszlopfők négyszögű lapok, ugyan ilyenek voltak az oszloplábak is, melyeket az 1889-ik évi javítás alkalmával lefaragtak. A Dunán túl ez az egyedűli emléke a XI. századbeli építészetnek.
Az újabb székesegyházak és a szerzetes templomok építése a XII. század közepe táján nyitja meg e vidéken a román építés korát.

A tihanyi al-templom belseje.
Dörre Tivadartól
Ezek sorában nagyságánál, régiségénél, kivált pedig jellemző voltánál fogva a legnevezetesebb a pécsi székesegyház. Építésének történetét nem ismerjük. A múlt században fölásott alapfalak és oszloptöredékek azt bizonyítják, hogy e helyen, a sírkamra közelében már a római időben is volt keresztény templom. 1064-ben I. András fiát, Salamont, a pécsi székesegyházban koronázták meg; az erre következő éjjelen a templom leégett. Vajon ez a római korból fönmaradt keresztény templom volt-e, melyet a magyarok még épségben találtak és használtak, vagy egy másik, melyet Szent István, vagy egy harmadik, melyet Péter király emelt? A tűzvész után új templom épült. Vajon ez ugyanaz-e; mely napjainkig fönmaradt? Vajon ezt a XI. század végén kezdték-e építeni és a XII. század elején fejezték-e be, avagy talán a III. Béla idejében megindúlt élénk építkezés egyik alkotásaként a XII. század legutolsó éveiben keletkezett? Adatok híján e kérdéseket nem lehet eldönteni, annál kevésbbé, minthogy hazánk nem volt oly benső érintkezésben a nyugati országok középkori művészetével, az építészet fejlődésével sem tartott lépést, azért a formák nem lehetnek bizonyítékai az építmények keletkezése idejének.
A Mecsek hegyláncz déli kiágazásának szelíd lejtőjén emelkedő, a város és a baranyai síkság fölött uralkodó ezen építmény eredeti állapotában kora román művészetű bazilikális templom volt. Három hosszanti hajóból állott; mindegyik hajója egy-egy félkörű apsissal záródott a keleti oldalon. Belső hosszasága 66, szélessége 22 méter, a miből a magasabb középhajóra 12, az alacsonyabb oldalhajókra 5–5 méter esik. Mind a három hajó lapos mennyezetű volt. A középhajót az oldalhajóktól két rendben, de egymástól nem egyenlő távolságban álló hat-hat pillér választá el. A bejárathoz legközelebb eső, valamint a negyedik pillérpárt négy oldalukból kiszökellő fél oszloptörzsek tagolták, a többi pillér egyszerű hasábalakú volt; lábaik attikai tagoltságúak, a pillérfők leveles, helylyel-közzel alakos díszűek voltak és három tagból álló vállkő feküdt rajtuk.
A középhajóban a bejárattól számított negyedik pillérpárnál lépcsők vezettek föl a magasabban fekvő szentélybe. Az oldalhajók mindegyikéből lépcsők szolgáltak a szentély alatti alsó templomba. Ezt egyszerű, hasábalakú és zömök két pár pillér szintén három hajóra osztja, melyek közűl a középső szintén félkörű, a két oldalhajó ellenben egyenes záradékú. A négy pillér közötti karcsúbb oszlopok a három hajót öt hajóra osztják, s ez oszlopokon nyugszik az alsó templom keresztboltozata, mely ekként huszonöt szakaszból áll. Az oszlopoknak attizáló lábuk, de koczkaalakú körszeletes fejük van és soktagú vállkőben végződnek. A pilléreket egyszerű gyámok fejezik be.
Külsejének legjellemzőbb vonása a hosszanti oldalak végében emelkedő négy torony. Alakjuk négyzetes; egyik faluk közös a templom hosszanti falával, három oldaluk ellenben szabad, tehát nincsenek beleépítve a templom testébe. A tornyok ilyetén elrendezésének, az Árpád-házi királyok idejebeli székesegyházak e sajátosságának, mely nem hasonlítható össze példáúl a Rajnavidéki négy tornyú templomokkal, ez az egyedűli képviselője. A két toronytól közbe fogott fő homlokzat oromfalának részletei elpusztúltak. A homlokzat alsó osztályát oszlopok tagolták; közepén nyílt a félköríves fő kapu, mely a homlok nagy tömegéhez mérten kicsiny; bélletét leveles fejű oszlopok tagolták. A keleti keskeny oldalon, melyet a másik két torony fog közbe, a három apsis kettős lábazaton nyugszik. Az alsó lábazat egyszerű, a felső ellenben attikai tagoltságú. Az apsisoknak a szentélybe és az alsó templomba nyiló ablakai egészen egyszerűek, befelé szűkűlnek, bélletük tagolatlan. Az apsisok falát sem tagolták lisenák. Ellenben az apsisok párkánya alatt végig húzódó félköríves öv gazdag alakítású volt; mindegyik íve más és más alakú, részben állati fejekhez hasonló gyámokon nyugodott.

Részlet a pécsi al-templom lépcsőfalának domborműveiből.
Dörre Tivadartól
Az al-templomba vezető lépcsők mentén és a bejárat nyílása körűl a falakat domborművek borították, melyek szép faragású növényi és állati alakokkal díszített keretben az ó és új szövetségből vett jeleneteket ábrázoltak. Legnagyobb részük elpusztúlt. A megmaradt töredékekből fölismerhető az első emberpár a paradicsomban; a díszes ágyban alvó három keleti bölcs, kiknek álmukban angyal helyett egy görbe kard jelenti az újszülött Krisztust fenyegető veszedelmet; Heródes trónon ülve nézi a bethlehemi gyermekek meggyilkolását; Mária és József a gyermekkel Egyiptomba menekűlnek. Egy másik sorozatban a vak Sámsont egy alak vezeti; Sámson egy fát tép ki gyökerestül és a fán levő fészekből a madarak menekűlnek; Sámson egy oszlop alakjában kiemeli Gáza város kapuját; Sámson a philiszteusok palotájának oszlopát összedönti. Az egyik bejárat nyílása fölött a pásztorok ajándékokat visznek, a keleti bölcsek hódolnak az újszülött Megváltónak és látogatást tesznek Heródesnél. Az első emberpár, továbbá Sámson és Krisztus történetének e töredékei kétségtelenné teszik, hogy a domborművek tárgya az ó- és új-testamentom eseményeinek úgy nevezett typologiai ábrázolása volt. Ily leleményes és változatos alkotást a román művészet idejéből nem ismerünk. A képzelet élénkségével, mely e töredékeket jellemzi, az alakító képesség és a kimunkálásbeli járatosság nincs összhangban. A mester többet akart, mint a mennyit birt; mindazáltal az alakok élénk, kifejező mozdúlatúak. Jelesűl ilyen a vak Sámson, a mint balkezét vezetője vállára teszi, a jobbjában levő bottal pedig bizonytalanúl tapogat. Ugyanezt mondhatjuk a keleti bölcsek hódolatáról is. A domborművek keletkezésének idejére és eredetére nézve eltérők a vélemények. A mozdúlatok élénksége azt bizonyítja, hogy készítőjük olyan iskolából való, a hol a XII. vagy a XIII. században már megfigyelték a valóságot; az elrendezés ügyessége pedig a classicus kori művek hatását sejteti. Az utóbbi körülmény valószínűvé teszi, hogy a mester olaszországi származású volt.
Templomunk, melynek az építészeti sajátosságon kivűl ily páratlan szobrászati művek még fokozottabb nevezetességet kölcsönöztek, nem sokáig állott háborítatlanúl tisztes egyszerűségében. Viszontagságos történetét a XIV. századtól kezdve pontosan ismerjük. 1335-ben csúcsíves boltozattal és ablakokkal látták el; a következő század vége felé e boltozatot részint kijavították, részint újból építették, és az éjszaki oldal mentén kápolnákat emeltek; a török uralom idején 1543-tól 1687-ig mecsetül szolgált; ezután gondosan kijavították, de csakhamar, 1704-ben, Rákóczy csapatainak lövegei fölgyújtották; nem sokára 1707-ben ismét kijavították. Ez időtájt falazták be az alsó templomba vezető két lejáratot, a mi a domborművek tetemes megrongálásával járt. Majd 1805-től 1820-ig Pollák Mihály pesti építész terve szerint helyreállították; jelesül e kor classicuskodó ízlésében a fő homlok elé oszloprendet állítottak, a déli hosszanti oldal mentén kápolnákat és egy kaput emelve, azt is oszlopos homlokká alakították át. Az idő viszontagságaitól és az átalakításoktól, az alsó templom kivételével, minden ízében ekként megviselt épület ötven év múlva bedűléssel fenyegetett, helyreállítása többé nem volt lehetséges. Ekkor, 1882-től 1892-ig Schmidt Frigyes bécsi székesegyházi építőmester javaslatára és tervei szerint teljesen újjáépült, vagy inkább régi elrendezését megtartva, helyébe román művészetű új templomot emeltek, a melynél az úgy nevezett anyagi helyreállítás igen szűk térre szorítkozott. Ekként a régi templom hatszáz évi viszontagságos fönnállása után teljesen elenyészett.
A Vértes egyik kiágazásának a Duna partjáig nyúló és messze vidék fölött uralkodó dombján, az esztergomi várhegyen, mikor Géza vajda ott megtelepedett és azt fejedelmi székhelyűl választá, már állott egy templom, mely Szent István első vértanúnak volt szentelve. A Várhegy keleti szélén e templom közelében építé Szent István király a Boldogasszony és Szent Adalbert tiszteletére szentelt esztergomi székesegyházat. Kétségtelen, hogy a székesfehérvári templom után ez lehetett az ez időbeli építkezésnek egyik legkiválóbb alkotása. Tűzvész és többszöri újjáépítés azonban nem kiméltek meg belőle csak annyit sem, a miből építészeti sajátosságára vonatkozólag valami következtetést vonhatnánk. 1188 és 1198 között égett le. 1200 körül Jób érsek tetemesen megnagyobbítva újra fölépíté. De ez építkezés vagy nem fejeztetett be, vagy nem volt elég szilárd, mert 1333-től 1349-ig Telegdi érsek faragott kövekből egészen új és díszes szentélyt építtetett hozzá, magát a templomot színes ablakokkal és egészen új födéllel látta el. A templom ez állapotban ismét csak száz évig állt fönn. 1450-ben Széchi Dénes érsek a hívek, kivált pedig Hunyadi János hozzájárulásával helyreállíttatá úgy, hogy régi fényét túlszárnyalta. A Telegdi-féle újjáépítés után 1385-ben Demeter, 1396-ban Kanizsa János, 1506-ban Bakács Tamás érsekektől az éjszaki és a déli oldal mentén emelt kápolnák még inkább emelték a templom nagyszerűségét. Az éjszaki oldal mentén volt még egy, ismeretlen eredetű kápolna. Ennek éjszaki falához egy négyzetes épület csatlakozott, melynek emeletén volt a Vitéz János érsektől alapított gazdag könyvtár. Az éjszaki oldal keleti végében volt az egyházi gyűlések terme. A Széchitől újjá épített templom alig száz évig állott; 1543-ban török lövegek beszakították a boltozatát. Ugyanabban az évben a vár is török kézre kerűlt. 1594-ben az ostromló keresztény seregek lövegei ledöntötték a templom egyik tornyát, az pedig beszakította a hajónak még ép részét. 1683-ban visszafoglaltatott a vár a törököktől; 1763-ban gróf Barkóczy Ferencz érsek elrendelte a romok eltisztítását és a templom alaprajzának fölvételét. 1764-ben vált teljessé a pusztúlás. Ekkor ledűlt a másik torony is és összezúzta a már amúgy is megrongált fő homlokzatot. 1820-ban a várhegynek az újabb székesegyház építését megelőző általános szabályozásakor az utolsó maradványokat is eltávolították. Ez alkalommal Máthes János (Veteris Arcis Strigoniensis descriptio) megkisérlette a maradványokból és a Barkóczy idejebeli alaprajzból a templom leírását és helyreállítását. Ez alaprajz szerint a templomnak nyugatra néző fő homloka előtt az ó-keresztény templomok mintájára nagy előudvar volt. Innét vezetett a fő kapu a templom háromhajós belsejébe. A középhajót hat-hat pillér választá el az oldalhajóktól. A középhajónak a keleti keskeny oldalán az 1333-tól 1349-ig épült Telegdi-féle szentélynek öt oldalú záradéka volt. Az oldalhajók az egyenes zárófalba mélyített fülkével végződtek. A nyugati homlokon két nagyobb és a keletin két kisebb torony emelkedett. A fölépítés maradványai kétfélék voltak: a homlokzat az 1200 körűl Jób érsek által épített román templomhoz tartozott, melynek legérdekesebb részét az oroszlánokon nyugvó oszlopokkal és szobrokkal díszített fő kapu, a porta speciosa tette. Belsejében a csúcsíves művészetű, pillérek, a boltozat, a szentély, meg a kápolnák későbbi időből valók voltak.

A lébényi templom fő homlokzata, alaprajza, kapuja és szentélyzáradéka.
Cserna Károlytól
A Dunán túl a XIII. század elejével kezdődik az az építkezés, melynek alkotásai mai napig többé-kevésbbé ép állapotban fönmaradtak, s melyek az építészet magyarországi történetének emlékeiként szerepelnek. Ama század első fele, 1256-ig, az egész országban, kivált pedig a túl a dunai vidéken a román és átmeneti építészetnek utolsó és egyszersmind legtermékenyebb, legfényesebb korszaka. Alig ötven év alatt a Dunán túl, jelesűl annak nyugati vidékein szép számban keletkeztek építmények, melyek művészeti becsükkel és azzal kapcsolatos megkülönböztető sajátosságaikkal tiszteletre méltó helyet vívtak ki Magyarországnak a középkori építészet történetében. Mindannyi szerzetes templom. Ezeket részben a benczések, részben a II. Gézától 1142-ben, majd folytatólag III. Bélától a XII. század vége felé Francziaországból betelepített cisterciták, részben pedig a premontreiek építették, kiket szintén III. Béla hozott az országba. Nem nagyságukkal tűnnek ki; a szerzetesi szükségekhez mérten csekélyebb terjedelmű, egyszerű elrendezésű, de művészi hivatottság, gond, igazi szeretet alkotta művek.
A sort a Mosonymegyében 1208 körűl épűlt lébényi templom nyitja meg, mely, úgy látszik, egyszersmind mintáúl szolgált a többiek építésénél. A lébényi templom háromhajós; a középhajóját két rendben négy-négy pillér választja el az oldalhajóitól. A középhajó kelet felé nincs megnyújtva, hanem a félkörű záradék mindjárt a középhajóhoz csatlakozik. Épen így záródik a két mellékhajó is. Nyugaton a tetemesen megerősített első pár pilléren nyugszik a homlokzat két tornyának belső sarka, és ekként a tornyok alja a két oldalhajó folytatását, a középhajónak a két torony aljától közbe fogott első szakasza pedig a templomnak mintegy előcsarnokát teszi. Az elrendezésnek ezt a módját utóbb több templom követte, úgy, hogy megszokásból a Dunántúl e korbeli építészetének megkülönböztető sajátságává lett. A templom belsejének egyedüli díszeűl a pillérek szolgálnak, melyeket a hevedereknek és a keresztbolt éleinek megfelelő négy nagyobb és négy kisebb féltörzs tagol. Az utóbbiak fölnyúlnak a boltozat aljáig és egyszersmind tagolják a középhajó magas falát. A pillérek egyébként is gazdag alakításúak. Mindegyik féltörzsnek derékszögű talpa és hármas tagoltságú attizáló lába van; a talp szögleteit a lábakkal fejlett alakítású saroklevelek kötik össze. A féltörzsek fölűl kiszökellő gyűrűben végződnek; a kehelyalakú oszlopfőket két sor levél díszíti; a felső sornak erősen kihajló levelein látszik nyugodni a vállkő, mely szintén hármas tagoltságú attikai láb, csakhogy lefelé van fordítva. Az előcsarnok és az oldalhajóknak torony alatti szakaszai csúcsíves, a többi szakaszok félköríves boltozatúak. A külseje nem gazdag, de itt-ott egyszerűségében is meglepően leleményes, összhangzatos, előkelő alakítású. A nyugati homlokon a középhajó oromfalát sisak födelű két torony fogja közbe. A tornyok alsó szakaszát félköríves párkány fejezi be; a második szakasznak félkörű ívvel egybefoglalt kettős, a fölötte levő szakasznak pedig hármas ablakai vannak. Az ablaknyílásokat a szokásos formájú román oszlopocskák választják el egymástól. A homlok egyik jellemző vonását a tornyok sarkaiból kiszökellő négy lisena teszi, melyek kiszökellésüknél, de kivált annálfogva, hogy fölfelé keskenyednek, inkább támasztó pillérekhez hasonlítanak. Az oromfal közepén igen egyszerű kerek ablak van. A nyugati homloknak és általában a templom külsejének legdíszesebb része a fő kapu. Ez félköríves, befelé keskenyedő nyílású; bélletét négy-négy oszlop tagolja. A két szélsőnek törzse nyolczszögű, a többi sima. Az oszlopfőket két sor levél díszíti, de úgy, hogy e két sort éles tagozaton nyugvó levélkoszorú választja el egymástól. A felső levelek még jobban kihajlanak, mint a templom belsejebeliek és a rajtuk nyugvó vállkő nyolczszögű. A félkörív bélletét gerinczek tagolják. Ezeknek és az oszlopoknak közében a béllet falát classicai nemességgel alakított, gazdag levéldísz borítja. Déli oldalán is van egy, a templom középső szakaszába nyíló kapu. Ennek bélletén a dísz mélyen kivájt horonyba állított henger, melyet dűlt négyszögeket alkotó hengerek pólyaként öveznek.

A horpácsi templom kapuja.
Rauscher Lajostól
A keleti keskeny oldal díszének egyszerűségénél és leleményességénél fogva a román építés egyik legérdekesebb alkotása. A középhajó magas oromfalát nem a szokásos félköríves öv díszíti; a nyeregtető párkánya egy élből, félhengerből és horonyból alkotott hármas tagozatból áll, alatta pedig a merőleges fal sarkaiból kivájt mélyedést egy-egy oszlop foglalja el. A párkánynyal és az oszlopokkal párvonalosan egy másik díszítmény halad: sekély horony, melyben sűrűn egymás mellé rakott golyók vannak. A középhajó apsisán három, egészen egyszerű félkörívű ablaknyílás van és falát négy oszlop tagolja. Ez oszlopok az apsis falát gyűrűként övező párkányon állanak és fölnyúlva a födél eresze alá, megszakítják a párkányt és az erősen kiszökellő félköríves övet. A mellékhajók falai a keleti oldalon dísz nélkűl valók. A mellék-apsisoknak egy-egy félkörívű ablaknyílásuk van, a melyeknek béllete gazdag tagozatú és felső felüket a fő apsist övező párkánynak derékszögben tört folytatása keríti be, a mi közben tagoltságát megváltoztatja. A mellék-apsisokat azon kivűl a szokásos félköríves öv díszíti. A déli és az éjszaki hosszanti oldalon a mellékhajóknak a keleti homlokhoz hasonló díszük van; azon kivűl falszalagok tagolják, melyek erős kiszökellésüknél fogva pilléreknek is beillenek. A közép-hajó kiemelkedő hosszanti falának, mint az oldalhajóknak ablaknyílásai keskenyek és egyszerűek.
Zalamegyében Kapornak község mostani plebánia-temploma, egykor szintén benczés apátsági templom, közeli rokona a lébényinek és vele majdnem egyidőben, 1217 körűl, épült. Három hajójából csakis a fő hajó és hozzá csatlakozó félkörű apsis, továbbá oromfalas nyugati homlokzata és az ezt közbe fogó két torony maradt fönn. A tornyoknak koczkafejű és attikai lábú oszlopocskákkal elválasztott kettős ablakaik vannak. Az oldalhajókat és apsisaikat most már csak az alapfal töredékei jelölik.
Magán alapítványból 1138-ban keletkezett és 1230 körűl újjá épűlt, de az előbbieknél egyszerűbb elrendezésű benczés apátsági templom volt Zalamegye Csatár községének mostani plebánia-temploma. Egyhajós, félkörű apsisát a hajónál keskenyebb hosszanti szentély köti össze, nyugati homlokának közepén négyszögű torony emelkedik, ennek aljában a kapu nyílik, falait kivűl lisenák tagolják.
A XIII. században, valószínűleg annak negyedik tizedében, a tatárjárás előtt épűlt Sopronmegyében Horpácson előbb a Szent Ágoston-rendiek, utóbb a premontreiek zárda-temploma. Csak fő kapuja és belsejében néhány oszlop maradt fönn. De e töredékek, jelesűl a kapu formai gazdagsága, előkelősége és gondos kimunkáltsága kétségtelenné teszik, hogy e templom egykor méltón képviselte a Dunántúl román és átmeneti kori építészetének művészeti fejlettségét. A kapu választékos gazdagságával e vidék valamennyi emlékét fölűlmúlja. Két oldalt hét-hét oszlop tagolja, a melyek a fal mentén derékszögű mélyedésekben koczkaalakú, magas talpakon szabadon állanak; attikai lábukat a talppal saroklevelek kötik össze; az oszlopok törzsei csavartak és mindegyiknek dísze más-más; az oszlopfők is levéldíszűek, de egyformák, nemkülönben a kettős tagoltságú, egyszerű vállkövek is; a boltnyílást tagoló bordák megegyeznek saját oszlopuk törzsével.
A Dunántúl ez időbeli építkezésének kétségtelenűl egyik legkiválóbb mozzanata volt a pannonhalmi benczés főapátsági templomnak és kolostornak harmadszori fölépítése. A legrégibb templom elpusztúlta után épített második templomot 1137-ben II. Béla király alatt szentelték föl. Ez nem sokára leégett és helyébe Uriás főapát (1206–1244) a harmadik templomot építé, melyet 1225-ben II. Endre királynak és nejének jelenlétében nagy ünnepélylyel szenteltek föl. A templomon a XV. században eszközölt javítás, azután a török foglalás idején, majd pedig az 1831-iki, végűl az 1868-tól 1876-ig tartó utolsó helyreállítás sokat megváltoztatott ugyan, mindazáltal legalább az elrendezést nem vetkőztette ki eredeti jellegéből, a fölépítésnek azonban csak egyes részleteit kimélte meg. Három hosszanti hajóból álló bazilikaszerű templom. A középhajót két rendben hat-hat pillér választja el a mellékhajóktól. A középhajó mindegyik szakaszának az oldalhajók két-két szakasza felel meg. Az elrendezésnek sajátos jellemvonása a három ablakkal áttört egyenes záradékú szentély, a melyet a középhajó keleti végéhez csatlakozó egy negyedik szakasz és a harmadik szakasznak szomszédos fele alkot. A mellélehajókhoz is csatlakozik még egy-egy, szintén egyenes zárású szakasz. A középhajó alacsonyabb szintjéről lépcsők vezetnek föl a magasabban fekvő szentélybe. Ettől jobbra és balra nyíló lépcsőkön jutunk a szentély alatt levő alsó templomba, melyet két rendben három-három oszlop három egyenlő hajóra oszt, s melynek szintén három ablaknyílással biró egyenes záradéka van. Zömök, sima törzsű oszlopai változatos tagozatú, nyolczszögű talpakon és attikai lábakon állanak; a kehelyalakú oszlopfőket egy gyűrűtagozat és két sor levél övezi; a vállkövek is az átmeneti művészetnek megfelelően gazdagabb tagoltságúak. A felső templom középhajóját a mellékhajótól elválasztó pilléreknek saroklevéllel díszített hármas tagoltságú talpakon és attikai lábakon állanak; oldalaikból és lemetszett sarkaikból zömökebb és karcsúbb oszloptörzsek szökellnek ki, a főhajóra néző oldaluk azonban sima, a mennyiben a kereszthevedernek szolgáló oszloptörzsek fölebb, az oldalhajók boltíveinek magasságában a falból kiszökellő gyámokon nyugosznak. Az éjszaki oldal díszes kapujának, porta speciosa helye és a bélletének töredékei az 1868–1875-iki újjáépítéskor kerűltek elő, közöttük nyolcz félhengerrel tagolt olyan oszlop is, a melyen a félhengerek a törzsre fektetett négy gyűrűn átfűződve és összefonódva csomót képeznek. A fölépítés e maradványai bizonyítják, hogy Uriás apát temploma átmeneti művészetű, egyes részeiben díszes és az azon korbeliekhez méltó alkotás volt.
A zsámbéki templom Budapest közelében a premontrei rendnek legalább romokban fönmaradt e korbeli legjelesebb alkotása a túl a dunai vidéken. Képben már bemutattuk „Magyarország” III. kötetének 77-ik lapján. Három hosszanti hajós templom ez; magasabb középhajóját négy pár pillér választja el alacsonyabb mellékhajóitól; a szentély záradékának fala kivűl félkört, belűl azonban sok szöget mutatott; a pilléreket tagoló oszlopok lábát és fejét a csúcsíves művészet formái jellemzik, a bedűlt boltozat is csúcsíves volt; a középhajóban a kimagasló falak félköríves ablakai az egyedüli képviselői a román művészetnek. Aránylag legépebb állapotban maradt fönn a fő homlok és a két torony, mely azt közbe fogja. A zömök tornyok, azoknak oszlopocskákkal elválasztott ablakai, félkörívű övvel díszített párkányai és az egyik toronynak még meglevő sisakfödele román művészetűek. Ellenben csúcsíves művészetű a tornyok falának szintjéből erősen kiszökellő homlokzat minden része: a kapu, fölötte a nagy kerek ablak, a homlok falába épített csúcsos ív, mely az orom sulyát viseli, végül az oromnak lóhere alakú ívekkel díszített párkánya. A Dunán túl nincs átmeneti művészetű más építmény, a melyen a csúcsíves elemek ennyire uralkodnának a román elemek fölött. Tekintve azonban, hogy e vidék építészeti tevékenysége híjával volt a következetes fejlődésnek, a fönti körűlményből nem lehet biztosan következtetni a templom keletkezésének idejére.
Zalamegyében, a Balatonhoz közel fekvő Felső-Eörs templomáról szintén nem tudjuk, mikor keletkezett; az is bizonytalan, vajon szerzetesi templom volt-e; csak azt tudjuk, hogy 1258-ban már állott. Nem maradt fönn belőle egyéb, mint a félkörű apsis és a nyugati keskeny oldal közepén a templom testébe beépített torony alsó két osztálya. Emennek homlokán a még fönnálló két osztályt két oldalt egy-egy lisena, fölül pedig fűrészes párkány és félköríves öv keríti. Az egyszerű oszlopokkal tagolt félköríves kapunak a falból kiszökellő csúcsos orma van. A második osztályban mindjárt a párkány mentén, szorosan egymás mellett három és fölöttük középen egy ablak nyílik. Mindannyi mély, befelé nagyon keskenyedő, félköríves és szintén csúcsos oromban végződik. Az ablakokat szegélyező oszlopok törzsei párosával fonódnak össze, úgy, hogy a törzsek közepén mintegy csomó képződik, a minek példáját a pannonhalmi régi templomon is láttuk.
Említésre méltó még Zalamegyében Türjén, az 1241-ben alapított premontrei zárdatemplom. Három hajója és két tornya van. A hajókat három pár nyolczszögű pillér választja el. A tornyok alja az oldalhajók folytatását képezi és belső sarkuk az első pillérpáron nyugszik. A pillérek fejét állati alakok, a középhajó felső falából kiszökellő oszloptörzsekét pedig szépen formált levelek díszítik. Boltozatát és szentélyét később újjáépítették és átalakították.

A jáki templom.
Rauscher Lajostól
A Vasmegyében Jákon levő benczés apátsági templomnak egyszerű elrendezése mindenben megegyezik a lébényivel; két tornyának alja magyarországi szokás szerint az oldalhajók folytatása, a középhajó és a félkörű apsis közt azonban meghosszabbított szentélye van. Belseje, melyet az utóbbi századokban kegyetlenül megrongáltak, eredetileg szintén egyszerű lehetett. A három hosszanti hajót négy-négy pillér választja el egymástól. A pilléreket nyolcz féloszlop tagolja. Nincsenek ablakok sem a fő hajó kimagasodó falán, sem a déli mellékhajó hosszanti falán; de viszont úgy a fő, mint a két mellékapsison három-három, a meghosszabbított szentély falain egy-egy a szokottnál valamivel tágasabb és magasabb ablak nyílik. Az ekként beözönlő és a szentélyből szétáradó fény a hajóknak sajátos, bűvös hatású világítást ad; más részt azonban kárára van a belső terjedelemnek, a mennyiben az apsisokat a fő kapun belépőnek szemeihez közelebb tolja. A hajók boltozata újabb, csupán a tornyok közének és aljának részei régiek. Itt, valamint valamennyi pilléren a vastag mészréteg alatt fönmaradt az egykori festés nyoma. A pilléreket tagoló féloszlopok narancssárgák; a részben állati, részben lombdíszű pillérfők pedig sötét vörösre voltak festve.
Míg ekként a templom belsejében a kevéssé gazdag, de választékos formák fölött a világítás és a színek uralkodtak: addig külseje a formák bámúlatos gazdagságával pompázik. Meglepő, hogy egy építményt, mely oly egyszerű, szinte szegényes elrendezésből indúl ki, a felépítésben és pedig külsején ilyen pazarúl elhalmoztak ékítményekkel. Az ellentét még szembeszökőbb, a mennyiben a fényűzésnek nem olcsó fajtája áll előttünk. A templom e vidéken tört legjobb minőségű, kemény mészkőből épűlt; abból van faragva az ékessége is. Bámúlatra kelt a faragásban való nagy jártasság, a szorgalom, a szabatosság; nincs sehol legkisebb nyoma sem az elhamarkodásnak, vagy tétovázásnak; de még bámúlatosabb a helyes érzék, a melylyel az építő szinte túláradó leleményességét irányozza, úgy, hogy az soha sem csap szertelenségbe; kimeríthetetlen képzelete elmegy a legtöbbnek határáig, de azt nem lépi át; teljes gazdagságot alkot, a melyben nincs fölösleges. Egy finom érzékű, nagy művész, kinek, sajnos, nem tudjuk a nevét, s kiről csak sejtjük, hogy a francziaországi építészeten táplálkozott, teljes odaadással, de józanúl dúskálódott itt a formák sokaságában és tudatosan élvezte az alkotás örömét. Teremtés közben fokozódott teremtő ereje. Bizonyára a fő homlokzaton kezdte az építést, a mi kevésbbé volt szokásos. A négyszögletes, zömök két torony és a közbe fogott oromfal még egyszerűek; a szokásos félköríves övre és oszlopocskákkal elválasztott kettős ablakokra szorítkozva, inkább tömegükkel hatnak. A tornyok emeleti szakaszának falán egy gazdagabb alakítású kerek ablakkal azonban váratlanút jelentkezik a művész, a ki ismerte a csúcsíves építés gazdagságát és vállalkozni készül, hogy e vidéken, a hol az még nem honosodott meg, épen olyan gazdagságot varázsoljon elő a román és átmeneti építés formáival.

A jáki templom kapuja.
Rauscher Lajostól
A két torony között a homlokzat alján, abból kiszökellve, mintegy külön alkotmányként ormos fal emelkedik. Czélja, hogy a kapu értékét fokozza. A mester itt hatalmas ütemben megszólaltatja a formák egész karát. Az oromnak a kapu fölötti mezőjében három karajú ívvel és oszlopokkal szegett fülkékben Krisztus és az apostolok alakjai már jó eleve áhítatra hívják a közeledőt. Alább és oldalt a tornyok falába mélyített fülkékben állati alakok jelképekben beszélnek a vallásos lélek sejtelmeiről. A kapu nyílásának szilárd kézzel formált meánder pereme van; ezt követi befelé a falba bemélyített czikkes vonal, majd egy másik, mely alig hogy érinti a fal fölszínét, két oldalt könnyen siklik föl a tompa csúcs felé. A béllet díszes törzsű első pár oszlopa a prédát kereső éhes oroszlánnak, az ördög jelképének, hátán áll. Mögötte egy-egy sima törzsű oszlop után négy-négy díszes következik. A nyílás boltozatát tagoló három csúcsos és beljebb három félkörű ív épen ilyen változatos. Legbelül a bejárat gerendája fölötti ívmezőben egykor két angyaltól tartott mandorlában Krisztus áldólag emelte jobbját.
A két hosszanti oldalon a középhajónak a mellékhajók meredek félereszű teteje fölött alig kiemelkedő falán fűrészes párkány és élénk tagoltságú hatalmas félköríves öv, a mellékhajóknak szintén fűrészes párkánya alatt pedig karajos ívek öve fut végig, oszloptörzsek és itt-ott kis fülkékben alakos ábrázolások szakítják meg a fal fölszínének egyhangúságát.
A keleti oldalon az oromfal hasonlít a nyugatihoz. A három apsison, kivált a középsőn szokatlan pompa tárúl szemeink elé; a jelképek és ékítmények nagy sokaságát nehéz lenne egyenként fölsorolni. A mester itt jobban részletez és nem éri be képzelete pazar termékenységével, hanem az ismétléshez folyamodik és azzal szinte káprázatos hatást ér el. A fő apsisnak a falát, mely erős tagoltságú lábazaton áll és melyet fölül lombdíszű párkány és gazdag alakítású karajos ívelt öve szegélyez, széltében oszlopokkal és magasságában egy párkánynyal mezőkre osztja. Mindegyik mezőt önmagában álló egésznek tekinti és akként bánik el velök. Az alsó mezőket oszlopos fülkékben szoborművekkel díszíti. A felső mezőkben pedig az ablakok keretének és bélletének csudálatos finom érzékű alakításával eléri művészetének tetőpontját, a mit már a kapu díszítésével is sejtetett. Ez abból áll, hogy alkotásának hatását nem csupán a formákra alapítja; sőt ezek csak másodrendű eszközök; a fő gondot ama szeszélyes, káprázatos játékra fordítja, a melyet a fény és az árnyék a formák mentén ezer és ezer változatokban játszanak. A helyes arányok mellett ez a legfőbb titka az építésnek. Ez. az, a mi a nagyszerűnek élénkséget, az ismétlődő egyformaságnak változatosságot, a holt szerkezetnek életet ad.

A jáki templom szentélyzáradéka.
Rauscher Lajostól
Ják falu közepén emelkedő halmon így áll a kőbe zenét faragó névtelen és ismeretlen származású mesternek e halhatatlan alkotása, ez a magas szárnyalású hymnus és az Alpesek erdőkoszorúzta kiágazásaitól övezett gazdag vasmegyei síkságon hirdeti a Dunántúl építkezésének egykori fényét, az időktől való megviseltségében csak egyet kérve: helyreállítást olyan művésztől, a ki nem akar többet tudni ama régi idők mestereinél.
A templomot 1256-ban szentelték föl.
A közelében álló kápolna ugyanebből az időből való. Alaprajza egy középpont körül elrendezett és a félkörnél valamivel nagyobb négy karajból áll. Fölépítése egyszerű , kapuja az egyik karajból kiszökellő oromfalban nyílik, bélletét két-két egyszerű oszlop tagolja.
A Dunán túl a XIII. század első felében még számos nevezetesebb egyházi építménynyel gazdagodott, a melyekből hírmondókúl csak romok, vagy csekély töredékek maradtak fönn. Győrött a püspöki kápolnából későbbi átalakítások csak az alsó kápolnát kimélték meg. Veszprémmegyében Zirczen az e korban épült cistercita prépostsági templomból annak 1731-ben történt lebontásakor egy oszlopot hagytak meg, azon kivűl néhány faltöredék őrzi emlékét. Pestmegyében Pilis-Szent-Kereszten a III. Béla királytól 1184-ben alapított cistercita apátság romjait föld borítja. Komárommegyében Majkon az 1252-ik év előtt alapított premontrei, később kamalduli kolostornak és templomnak helyét alig fölismerhető romok jelölik. Tolnamegyében Czikó falu mellett a cistercitáknak 1142-ben alapított Czikador zárda-templomából, csupán a keleti oromfal és az egyenes szentélyzáradék romja maradt fönn. Vasmegyében Dömölkön a benczéseknek 1252-ben fölszentelt temploma egyhajós; nyugati homlokzata előtt zömök torony emelkedik; ennek aljában nyílik a kapu: félkörű záradékát utóbb sokszögűvé alakították át. Belsejét XIV. századbeli falképek díszítették, melyek azonban annyira megrongálódtak, hogy alig látszik belőlük valami. A templom már évek óta pajtáúl szolgál. Zalamegyében Pécsölön az egy hosszanti hajóból álló s egyenes záradékú templomot, melyben XIII. századbeli falképek maradványai voltak, 1861-ben tulajdonosa, a református egyházközség lerombolta. Fehérmegyében Vértes-Szent-Kereszten benczés apátsági kolostor és templom volt. Alapítása idejét nem ismerjük, de ismerjük pusztúlásának szomorú részleteit. A múlt században a gróf Esterházy család uradalmában épített templomok építő anyagáúl hordták szét; a templom boltozatának szépen faragott bordáiból többet fölhasználtak az akkor épített tatai várkastélyon, mely a düledező, de helyreállított építménynek nem sikerűlt utánzata; végűl a templom négy oszlopából, állati alakokkal díszített több vállkövéből és egyéb töredékeiből 1796-ban Pálffy Mária Anna férjének, gróf Esterházy Jánosnak, a csákvári grófi parkban most is fönnálló emléket emelt.
Falusi kisebb templomok is szép számmal épűltek már a XIII. század első felében. Fölemlítjük Vasmegyében a tótlaki és a pápóczi, Győrmegyében a rába-szent-miklósi, Veszprémmegyében az ösküi templomot. Mindannyi kisebb terjedelmű és kerek alaprajzú. A tótlaki templom belsejét XIV. századbeli falképek díszítik, melyek közül a boltozaton levők még elég jó állapotban vannak. A kerek boltozat közepén levő szivárványos keretű mandorlának egyik végében az Atyaisten ülő helyzetben két kezével tartja a feszületet, a másik végében Krisztus áll és jobbjával áldást oszt. A mandorlától jobbra és balra két-két evangelista jelképi alapját látjuk; mindegyik iratszalagot tart. A boltozat e középső részét fűrészfogakkal díszített kör övezi. Az utóbbi körűl a boltozat párkányáig terjedő kilencz mezőben Krisztus szenvedéséből vett jelenetek vannak ábrázolva. Az egyszerű, de összhangzatos színezés, s a mozdúlatok esetlensége mellett is a helyes csoportosítású élénk előadás arra mutat, hogy a képek festője jó iskolában elég gyakorlottságot szerzett.
Ide sorozhatjuk a turnicsei templomot Zalamegyében. Ez a XIV. század elején épűlt ugyan, de román művészetű. Egy hosszanti hajója és két szakaszos, szokatlanúl hosszú szentélye van; szentélyzáradéka félkörű; a nyugati homlokzat előtt négyszögű tornya van. Eredetileg magasabb és lapos mennyezetű volt; későbben beboltozták és a záradék falába csúcsos ívű ablakot építettek. E templomot kiválóan nevezetessé teszik a falfestmények, melyek a Thuróczi-féle krónika leírása nyomán Szent Lászlónak, a magyar lovagság és hősiség személyesítőjének, legendáját több jelenetben ábrázolják. A leányt rabló kun üldözése és a leány megszabadítása hat képben teljes sorozat. A második sorozatban látjuk azt a gyűlést, melyen László királylyá választatik, és a koronázást; a harmadikban Lászlónak Salamon elleni háborúját és a nagyváradi székesegyház építését. A többi a boltozat építésekor elpusztúlt; de nyoma még megvan a bolt fölött a padláson. Az alsó sorozatot bemeszelték, épen így az apsis festményeit is. Az alakok merev mozdúlata, a csoportosítás és az arányok fogyatékossága mellett is könnyen érthető, beszédes előadás jellemzi a képeket, melyekről azonban a festék egészen lekopott.
Hazánkban a tatárjárás után, a XIII. század második felével kezdődik a csúcsíves építés általános elterjedése. Az ország újjá szervezésekor jobbára a városokba telepedett idegen, jelesül német polgári elem és a kolduló szerzetek építettek csúcsíves új templomokat. „Magyarország” III. kötetében a 80–96-ik lapokon ismertettük az ekkor meghonosodó építészet szerepét a Dunántúl egy pontján, a IV. Bélától alapított Budavárában. A minek ott tanúi vagyunk, az jellemzi a magyarországi építészetnek ezt a korát. A Dunán túl többi részében, Sopront kivéve, egészen mások voltak az állapotok. A számos templomot, mely a XII. században, de kivált a XIII. század első felében keletkezett, a tatárok nem pusztították el. Székes-Fehérvárott és a négy püspöki székhelyen az új polgárság talált templomot, a vidéken pedig a nép a mezőgazdaságot űző szerzetesek: a benczések, a cisterciták és a premontreiek templomaiba járt isteni tiszteletre. A csúcsíves építésnek tehát nem kinálkozott alkalom nagyobb tevékenységre, vagy, a mennyiben keresett és a székesegyházak újjáépítésénél talált is alkalmat, művei nem maradtak fönn. E körűlményben rejlik az oka annak, hogy a Dunán túl aránylag kevés a csúcsíves emlék, s hogy e vidék középkori építészete a csúcsív uralkodásának idejében, sőt azután is annyi viszontagság közepett mai napig megőrizte román és átmeneti művészetű jellegét, a mely egyik látható kapocs a keltákkal kezdődő és azóta meg nem szakadt műveltség történetének nagy múltja és jelene közt.
Azok az emlékek, melyekre a Dunántúl e most érintett szempontból is méltán büszke lehet, kivétel nélkül szerzetesi építmények. A székesfehérvári templom és a püspöki székesegyházak akár, hogy meg voltak rongálódva, akár, hogy kevésbbé bírtak ellenállani a csúcsíves építés lázas divatjának, a XIV. század első felében egymásután újjáépűltek. A székesfehérvári királyi templom 1318-ban nyitotta meg a sort, követte a XIV. században az esztergomi, majd a pécsi és a veszprémi. A XV. század végére esik a győri székesegyház újjáépítése is, melyből csakis a boltozatnak késő csúcsíves művészetű bordái és hevederei maradtak fönn. Ugyane században a pannonhalmi, majd Hunyadi János idejében ismét az esztergomi és Hunyadi Mátyás idejében a székesfehérvári templom újjáépítésére kerűlt a sor. Mátyás király Székes-Fehérvárott azonkívül pompás sírkápolnát emelt a maga és családja számára. Bonfinius leírásából kiviláglik, hogy ez is csúcsíves építmény volt. A XIII. század közepétől a XV. század végéig tartó korszaknak vidékünkön kétségkívül ezek voltak a legkiválóbb, de csakis hírből ismert alkotásai.
A Dunán túl Budavár kivételével legtöbb csúcsíves templom Sopronban épűlt. E találkozás nem a véletlenség műve. Budavárt IV. Béla a tatárjárás után alapítá, Sopron, mely sokat szenvedett II. Ottokár, cseh királytól, a tatárok után az ország legveszedelmesebb ellenségétől, ugyanez időtájt épűlt föl újból. Nem régebbi püspöki székhely volt sem az egyik, sem a másik, és mind a két helyen az oda telepített német polgári elem kezdett építeni.

A Szent Mihály plebánia-templom Sopronban.
Rauscher Lajostól
Sopron külső részében, csekély magaslaton, egykori temető helyén, s a mostani temető mellett tőszomszédok a Szent Mihály plebánia-templom és a Szent Jakabnak szentelt kettős kápolna, melynek alsó része csontházúl szolgált. Nehéz eldönteni, kettőjük közűl melyik régibb. Mindkettő a XIII. század második felében keletkezett és mindkettő tetemes átalakításon esett át. A csontház jobban megőrizte keletkezése idejének jellegét. Szabályos nyolczszögű alaprajza, a szentély, mely keleti oldalához csatlakozik és ennek három oldalú záradéka, továbbá belűl a falakba mélyedő csúcsos ívű fülkék a csúcsíves művészetre vallanak. Ellenben az átmeneti kor ízléséhez közelebb állanak a fölépítés részletei, jelesűl: az ajtó tompa csúcsú íve, az egyszerű lábazaton emelkedő fal, ennek lizenákkal szegett mezői, a szintén tompa csúcsú boltozat, a sarkokban álló fél oszloptörzsek, ezeknek attikai lába, lombdíszű feje, a boltozat egyszerű bordái. Az ajtó ívmezőjében levő domború mű: egy lombos fa és annak aljában egymással szemben álló és a törzsön rágódó két oroszlán kiformálása a román művészet jellegével bír. A kápolna e sajátságainál fogva mintegy összekötő kapocs a Dunán túl az átmeneti és a csúcsíves építészet között.
Valószínű, hogy a Szent Mihály templom helyén egy régibb templom állott. A mostani templom építésének története sokban hasonlít a budavári fő templom építésének történetéhez. Ezt is a XIII. század második felében kezdték és csak a XV. század legvégén fejezték be; tehát vannak kora és késő csúcsíves részei épen úgy, mint a budavárinak. Három hajója négy szakaszból áll; erre következik kelet felé a kereszthajónak keskenyebb szakasza és a középhajó folytatásaként a szentély két szakasza, melyhez a nyolczszög három oldalából alakított záradék csatlakozik. A mellékhajók keleti végéhez záradékúl egy-egy keskenyebb szakasz csatlakozik. A nyugati homlokzat előtt, annak közepén a fő hajóval majdnem egyenlő szélességű torony emelkedik, a melynek aljaiban nyílik a fő bejárat. A budavári templomhoz abban is hasonlít, hogy kereszthajója nem szökellik ki a hosszanti falak vonalából. E kettőn kivűl nincs is a Dunán túl több középkori templom, melynek kereszthajója volna.
A fölépítésnek a XIII. századból való részei: a torony négyzetes alsó osztálya, s a fölötte lévő nyolczszögletű két osztály, továbbá a három hosszanti hajó a kereszthajóig. Az utóbbi, meg a szentély, annak záradéka, a sekrestye, végül a torony nagy ablakú felső osztálya és sisakja az 1482-ik év körűl épűlt. Az orgonakarzat még későbbi, a rajta lévő évszám szerint 1489-ből való.

A soproni Szent Mihály plebánia-templom belseje.
Rauscher Lajostól
A fölépítés részei magokon viselik keletkezésük idejének jellegét. A XIII. században épűlt torony alja zömök; sarkaiból, valamint a mellékhajóknak aránylag magas falából hatalmas támasztó pillérek szökellenek ki; az oldalhajók falán nyíló ablakok igen keskenyek, tompa csúcsúak; geometriai díszük is egyszerű; fölöttük a koszorú-párkány és a félköríves öv a román művészetre emlékeztet. Az oldalhajók félereszű födele fölér a középhajó falának párkányáig; tehát a középhajó falán nincsenek ablakok. A déli oldalhajó falának második szakaszában nyíló ajtó tompa csúcsú és bélletének vannak részletei, melyek közelebb állanak az átmeneti, mint a csúcsíves építéshez. A XIV. században épűlt kereszthajó magasan kiemelkedő oromfalának magas ablaka van, a déli oromfal aljában nyíló keskeny kapu bélletét megszakítás nélküli pálczatagok diszítik. A sekrestye két ablaka félköríves ugyan, de annál gazdagabbak a szentély ablakai és párkánya, nemkülönben a torony magas ablakú felső szakasza, a sisakját övező áttört káva és a tornyocskák, melyek a káva nyolcz sarkán emelkednek.
Sokkal érdekesebb a templom belseje. A mi külsején magára vonja figyelmünket, t. i. az oldalhajók szokatlan magas fala, nemkülönben e falakból kiszökellő erős támasztó pillérek arra valók, hogy a középhajó boltozatának sulyát fölfogják. E jól kiszámított föladatukat teljesítik is; a templom belsejében nincs szükség erős pillérekre; ezek helyett egymástól nagy távolságban, kettős talpon és attikai lábon álló, sima törzsű és gyűrűkkel tagolt fejű, hatalmas öt-öt oszlop választja el a középhajót az oldalhajóktól. A középhajó falából kiszökellö egyszerű oszloptörzsek tartják a boltozat egyszerű hevedereit és bordáit. A XV. századbeli és valamivel tagoltabb szentélyen kivűl a templom belseje egészen egyszerű; a belépő figyelmét a részletek gazdagsága helyett az egyszerű alkotó elemekkel előállított tágas belső térség ragadja meg. A templomot, mely e tekintetben páratlan a túl a dunai vidéken, 1863–64-ben Storno Ferencz kijavította és ez alkalommal úgy külsején, mint belsején egykori festés nyomaira akadt. A javítás idejéből valók a fő kapu részletei, a festett ablaküvegek, az oltár, a szószék, a mennyezetről lecsüngő kereszt, szóval a templom egész fölszerelése.
Sopron harmadik csúcsíves építménye egykor Ferencz-rendi zárda-templom volt, most a benczéseké. Faragott mészkőből gonddal van építve. A koldúló szerzetek templomainál szokatlan szilárd építkezésből azt lehet következtetni, hogy bőkezű alapítója volt, talán ugyanaz, a kinek kecskét ábrázoló czímerpaizsa a torony homlokfalát díszíti, a mely czímer a templomban is kétszer ismétlődik. Része lehetett benne azon kedvezményeknek is, melyekkel IV. Béla, V. István és IV. László királyok a XIII. század második felében a várost elhalmozták. A keletkezéséről szóló monda is megőrizte annak emlékét, hogy nem szegényes eszközökkel hozták létre a templomot. Egy pásztorfiú építtette volna abból a nagy kincsből, melyet kecskéje a földből kapart ki. A Ferencz-rendiek krónikájában foglalt följegyzés azt mondja, hogy 1280-ban kezdték építeni és bizonyosra vehetjük, hogy az eredeti terv szerint abban a században fönnakadás és változtatás nélkűl be is fejezték. Erről tanúskodik a változatlan elrendezésnek és a fölépítés azon részeinek egységes volta, a melyek külsején és belsejében fönmaradtak.

A benczések temploma Sopronban.
Rauscher Lajostól
Három hajóra és kilencz szakaszra osztott háza majdnem négyzetes. A középhajóhoz csatlakozik a nála valamivel szélesebb szentély, melynek két szakasza és háromoldalú záradéka van. A keskenyebb mellékhajók egyenes fallal záródnak. Két jellemző vonása, hogy a hajókat síma törzsű, karcsú oszlopok választják el, szám szerint kettő-kettő, továbbá, hogy a mellékhajók épen olyan magasak, mint a középhajó, vagyis az épület úgy nevezett csarnok-templom. A fölépítésnek minden részlete a kora csúcsíves építés jellegével bír. Ilyen jellemző részletek: a hajót a szentélytől elválasztó hatalmas hevedernek és a szentély boltozatán a bordáknak tagjai, melyeknek átmetszete körtealakú; a falpilléreknek tagoltsága és a pillérfőket két sorban díszítő öt karajos szőlőlevelek, továbbá a hosszú szárú bimbókkal díszített oszlopfők, a támasztó pillérek közét egész szélességben elfoglaló és a födél ereszéig fölnyúló ablakok bélletének tagoltsága és három karajú geometriai dísze. Ugyanilyen a templom külsejének legfőbb jelessége, az éjszaki oldal előtt emelkedő, mintegy 43 méter magas, sugár torony, mely a fölépítés helyes tagoltságánál, nemes egyszerűségénél fogva oly kiváló alkotás, hogy nincs az országban csúcsíves művészetű torony, mely vele versenyezhetne. A torony részleteinek formálása, az aljában nyíló fő kapu, a második osztály kerek ablaka, a további nyolczszögű osztályoknak, jelesűl a fölsőnek ablakai, a fölöttük emelkedő sima élű ormok, végűl a kő sisak egyidejűek, s egységes művészeti jellegűek, mindenben megegyeznek a templom belsejével. A kapu ívmezőjében lévő festmény a hiveket védelmébe fogadó Boldog Asszonyt ábrázolja.
A hajóknak csarnokszerű fölépítése és az ablaknyílások ferde helyzetű padja a német iskolára vall ugyan, mindazáltal a mit a Szent Mihály templom nagyszerű hatású belsejében az oszlopok sejtetnek, hogy tudniillik e német lakosságú városban a XIII. század végén a franczia iskolát követő mesterek építettek, azt szinte bizonyossá teszi e templom, mely az építmény alkatát föltűntető tagoltságnak egyszerű és világos formálásánál fogva jellemző képviselője a francziaországi kora csúcsíves építésnek. E tekintetben különbözik Sopron Budavárától, a melynek csúcsíves építészetében elejétől fogva a német iskola uralkodott.
Mintegy kétszáz év múlva ismeretlen okból újjáépítették a hajók boltozatát és orgonakarzatát. Ebből az időből való az egyik falpilléren lévő szentségház is, melynek alját övező szalagon 1491 évszám áll. Formáik, kivált pedig a boltozatnak pálczával, léczczel s hornyolással tagolt bordái és hevederei a csúcsíves építés késő korát mutatják. Ekkor fosztották meg a hajók négy oszlopát a fejüktől és azokat a törzsből körös-körűl kiszökellő nyolcz apró gyámmal pótolták, melyek egyenként szögletes vállkőből, alatta levélcsokorból és az alatt egy-egy emberfejből vannak összealkotva. A gyámok aránya nem helyes, formájuk esetlenül kapcsolja össze az oszlopokat a hevederekkel; nem éreztetik, hogy a boltozat biztosan nyugszik az oszlopokon.
A mit a mondabeli nagy kincs akar kifejezni, abban rejlik az oka annak, hogy a templom annyi viszontagsággal bírt daczolni; meg van viselve, de lényegét megóvta. Látott szép napokat is, így a XVII. században három királyné, II. és III. Ferdinánd és I. Lipót neje megkoronázásának volt színhelye. Közben leégett, majd elhagyatottan állott; utóbb levéltárúl és ülésterműl szolgált; nyugati honnlokzata és déli oldala egészen elveszté formáját; belűl fából alkotott barokk szószékkel és oltárokkal rakták meg és bemeszelték. A benczés-rend 1802-ben ilyen állapotban vette át.
A templom déli oldalán volt egykor a keresztfolyosó, melynek építészetileg legkiválóbb része a káptalanház volt. Ez két pillérrel és két oszloppal kilencz szakaszra oszlott, 8 1/2 méter hosszú és 7.90 méter széles keresztboltozatos terem. Az oszlopfőket és a falakból kiszökellő gyámokat sokféle és érdekes alakítású állatok díszítik. Egy részük be van falazva. A terem ma sajnálatosan elhanyagolt állapotban lomtárúl szolgál.
A XV. század végén Sopronban még két kisebb csúcsíves építmény keletkezett: a Keresztelő Szent János és a Szent Lélek temploma. Későbbi helyreállítással mindkettőt kivetkőztették formájukból.
A Dunántúl egyik legrégibb csúcsíves építménye a veszprémi, úgy nevezett Gizella kápolna. Alkápolnája félköríves keresztboltozatú. Hosszanti falain és egyenes záradékán XIII. századbeli falképek Máriát és az apostolokat életnagyságban ábrázolták. 1772-ben a kápolnát és a festményeket is megújították, úgy, hogy csupán az éjszaki fal két alakján maradt némi nyoma a korábbi festésnek. A csúcsíves felső kápolnának töredékei maradtak fönn a szomszédos püspöki palota és kanonoki ház falán. Veszprémmegyében Barátiban, közel a Balatonhoz, egy pállos-templom csúcsíves szentélyének romjai és a kolostor falának nyomai maradtak fönn. A Bakonyban több helyütt találhatók csúcsíves templomok maradványai. Keszthelyen a premontrei templom eredetileg Ferencz-rendi zárdatemplom volt; állítólag Zsigmond királynak első nádora, István alapította volna a XIV. század utolsó negyedében. Egyhajós kisebb templom (21,81 méter hosszú, a hajó 9,5 széles), szentélye csak valamivel keskenyebb a hajónál és három oldallal záródik; belűl hosszanti falait nyolczszögből alakított pillérek tagolják; ezek tartják a keresztboltozatnak egyszerű bordáit és hevedereit, melyeknek czímeres záró köveik vannak. A szentély falpilléreit mennyezetes fülkék élénkítik. A fő kapu béllete egyszerű. A homlokzaton kőből faragott szép, de egyszerű geometriai díszű kerek ablak nyílik; az ablakok geometriai dísze szintén egyszerű. A nyugati homlok éjszaki sarkán emelkedik egy torony, mely csak újabb időben fejeztetett be. A Ferencz-rendiek XIV. és XV. századbeli, kevésbbé választékos és kevésbbé gondos építkezésének a Dunán túl több városban van még nyoma. Így Szombathelyen, a hol 1360-ban telepedtek le. Ebből az időből való utóbb megtoldott és átalakított templomuknak a keleti része. Majdnem száz évvel ifjabb, a mennyiben a XV. század végén keletkezett, a győri székesegyház oldalából nyíló, így nevezett Hédervári-kápolna. Formái, kivált boltozata a késő csúcsíves építészet jellegével bírnak. Újabb időben gyökeresen helyreállították.
Esztergomban is élénk volt az építkezés. A XIII. század végéről és a XIV. elejéről való okíratainkban nem kevesebb, mint kilencz templomról tétetik említés. Valamennyi nyomtalanúl eltűnt. Egyedül a Szent Lőrincz templom alapfalait és egyes részeit ismerjük, melyek legújabban kerültek napvilágra. Elpusztúlt a Ferencz-rend veszprémi és székesfehérvári temploma is, melyet 1280-ban IV. László király épített. Székes-Fehérváron elég jó karban fönnáll a XV. századbeli Szent Anna kápolna.
A falusi kisebb plebánia-templomok közűl fölemlítjük Vasmegyében a máriafalvit és a sámfalvit. Az előbbinek nyomain az utóbbi években Steindl Imre építész tervei szerint egy új építmény keletkezett. A sámfalvi egyhajós, kisebb terjedelmű, szép arányú templom; két szakaszú szentélyének a záradéka sokszögű. Tornya nincs. Nevezetes rajta, hogy a szentély bordái, gerinczei, az ablakok béllete és szárai, az éjszaki oldalon nyíló ajtónak a foglalatai, stb. vörös-barna színű égetett agyagból vannak; fala részint téglából, részint törmelékkőből épűlt.
Említésre méltók még Vasmegyében a martyánczi és a veleméri templom. Mindkettő csekély terjedelmű és szerény, egyhajós építmény; szentélyük három oldallal záródik, nyugati homlokzatukon emelkedő egy tornyuk aljában nyílik a kapujok. Falképeik, melyek belsejüket díszítik, érdekesek. A martyánczi templom hajójának festményei elpusztúltak; a szentélybeliek épek, soha sem voltak bemeszelve. A boltozaton a mennyei dicsőség, az oldalfalakon a szenvedő Krisztus, a lelkeket mérlegelő Szent Mihály, a pannoniai születésű Szent Márton toursi püspök életéből vett jelenetek, szent nők, köztük Erzsébet és Margit és az apostolok ábrázoltatnak. A szentély déli falának fölső részében a képek festője is bemutatja magát. Zöld dombon vörös háttér előtt térdelő helyzetben imára kulcsolja kezeit; az alak előtt egy merőleges szalagon ez olvasható: „Omnes sancti orate pro me Johanne Aquila pictore.” A képek fölötti párkányon levő fölírás szerint a templom építője Aquila mester („Item Anno M. CCCC. L. XXX. II aedificata fuit ista ecclesia videlicet tempore plebani Erasmi, per manus Johannis Aquile de Rakespurga”). A veleméri templom megrongált állapotban, elhagyatva áll; a falait díszítő festmények, melyek kétségtelenül szintén Aquila művei, a keleti bölcsek imádását, Krisztus szenvedéséből néhány jelenetet, az utolsó ítéletet, az evangelistákat, Szent Mihályt és néhány szentet ábrázolnak. A festmények előállítása rajz, csoportosítás, színezés tekintetében megegyezik a tótfalvi és a turnicsei templomnak már előbb ismertetett falképeivel, a melyek ha nem is ugyanegy mesternek, de nyilván egy iskolának a termékei. A martyánczi és a veleméri képeken ábrázolt építmények és építészeti részletek fölötte fogyatékosak, s magával a martyánczi templommal együtt azt bizonyítják, hogy Aquila igen középszerű építész lehetett.

A Bakocs-kápolna belseje Esztergomban.
Dörre Tivadartól
A Dunántúl egyházi építkezésében a csúcsíves művészet a XV. század végeig uralkodott. Hunyadi Mátyás a renaissance műveltség és művészet lelkes barátja is megalkudott vele a székes-fehérvári templom újjáépítésénél, sőt saját magának is csúcsíves sírkápolnát emelt. Nincs tudomásunk róla, hogy ama század végeig renaissance templom keletkezett volna.
Az új művészet az egyházi építés terén csak a XVI. század elején kezdett meghonosodni. Első és valósággal egyetlen képviselője a Bakocs Tamás bibornok és esztergomi érsek sírkápolnája. 1506-ban kezdték építeni és 1507-ben fejezték be. Magasabb boltívével, mely képünkön balra van, az esztergomi régi székesegyház déli mellékhajójába nyílt. Elrendezése középponti és latin keresztalakú, a mennyiben az egyik szára valamivel hosszabb a többi háromnál. Ursinus Velius 1527-ben és Oláh Miklós 1536-ban elragadtatással írnak a kápolnáról, csiszolt vörös márványból épűlt és aranyozott domború művekkel díszített belsejének pompájáról és kivűl ezüstözött lemezekkel borított kupolájáról. Még a barbárok dühe is kegyelmes volt iránta. Úgy kellett lenni, mert míg a székesegyház minden melléképületével együtt romba dőlt, elpusztúlt: addig e kápolna csudálatosképen átélte a rosz időket, kupoláját elvesztve fönmaradt a romok közt. A törökök kiűzetése után (1683) kijavították és benne isteni tiszteletet tartottak, e század elején pedig lebontották és az új székesegyház déli oldalába beépítették akként, hogy alacsonyabb boltívű oldala, mely az előtt délre nézett, most éjszakra van fordítva és a templomba nyílik. A magas boltívű, az előtt éjszaki oldal pedig befalazva és nagy ablakkal ellátva, most délre néz.
Az ekként újra fölépített kápolna belső szerkezetének főbb elemei: a nemes alakítású falpillérek, a rajtuk nyugvó koszorú-párkány és a kereszt szárainak dongaboltjai, azoknak gazdag kazettái, valamint a többi díszítmény is nagyjában megőrizték eredeti állapotukat. A kereszt szárainak négyzete fölött emelkedő boltczikkelyes kupola is hűen visszaadja a régit. A négy boltczikkelyt egy-egy kerek czímer díszíti, közűlök kettő Bakocsé, egy II. Ulászlóé és egy Szathmáry Györgyé, Bakocs érseki utódjáé. A kápolna megvilágítása annyiban változott, hogy hajdan keleti és déli (most nyugati és éjszaki) oldalán a boltczikkelyek közötti ívmezőkben, továbbá a déli falon volt egy-egy kerek ablak. Végül a vörös márvány székeket a korábbi déli szárból a mostani déli szárba tették át.

Renaissance oltár a pécsi székesegyház Corpus Domini kápolnájában.
Cserna Károlytól
A keresztnek egyik, az előtt keletre, most nyugatra néző szárát, mely a másik kettővel együtt csekély mélységénél fogva inkább fülkének mondható, az oltár foglalja el. Az oltárasztal vörös, a rajta emelkedő alkotmány carrarai fehér márványból van. Építészeti tagoltsága és szobrászati dísze egyaránt gazdag. Domború művű gyümölcsfüzérrel borított talpán négy pillér áll, melyek két alacsonyabb és a középen egy magasabb fülkét fognak közre. A fülkék régi szobrai elvesztek. Az egyik pilléren a bibornok domború művű alakja térdelő helyzetben látható. A két szélső fülke fölött két-két gyámmal szegett négyzetes mezőben domború művek ábrázolják a négy evangelista félalakját. A négy gyámon nyugszik a fő párkány. Fölötte bőségszarvak és sphynxek fogják közre az „angyali üdvözlet” domború művű ábrázolását. A két sarkon térdelő angyalok fáklyát tartanak. Ez alakos és építészeti dísz enyhe átmenetűl szolgál s elfödi az alkotmány szembeszökően geometriai szerkezetének merevségét, annak élénkséget s gyöngéd összhangzatos hatást kölcsönöz. A XV. században kivált Florenczben számos művész, ú. n. építész-szobrász, foglalkozott ehhez hasonló alkotmány előállításával, s azt többnyire síremlékűl alkalmazták. Nyilván való, hogy ama nagy feladat megoldásán fáradoztak, miként lehetne a szobrokat díszítményként szervesebb, bensőbb kapcsolatba hozni az új építészettel. E kisérletnek egyik legérdekesebb példáját bírjuk a Bakocs-kápolna oltárában, a melyet Olaszországon kivűl minden más ország megirigyelhet.
Nem ismerjük a nevét a mesternek, a ki a kápolnát tervezte és nemes alkotásával egy csapásra átültette ide a teljesen kifejlett, de még egészen üde olasz renaissance művészetet. De ismerjük az oltár készítőjét. Vasari, a művészek életírója bizonyítja, hogy ez Andrea Ferrucci da Fiesole. Az építészetnek ötszáz évi gyakorlata, a sok szép alkotás és Aquila János után végre főlmerűl egy jeles művel kapcsolatban egy igazi név, mely már jelent is valamit a művészetek történetében.
Szathmáry György az imént említett esztergomi érsek, abban az időben, midőn pécsi püspök volt (1506–1521), a pécsi székesegyházat egy pastoforiummal gazdagította, mely a XVIII. század végén helyreállítva, a székesegyház Corpus Domini kápolnájában oltárként alkalmaztatott, s azóta e néven ismeretes. Vörös márványból van, s alját az alapítónak czímere díszíti. Alkata, díszítményei és kimunkálása megegyezik a Budapest belvárosi plebániában lévő két pastoforiummal, különösen azzal, melyen Pest város czímere és 1507. évszám van és melyet „Magyarország” III. kötete a 89-ik lapján képben bemutattunk. E hasonlóság szinte kétségtelenné teszi, hogy e két művet ugyanaz a mester készítette.
A királyság megalapítása és a török világ közé eső hatodfél száz év építményeiből a várakon kivűl egyéb világi építmény nem maradt fönn. Az írott kútfők is vagy egészen némák, vagy általánosak. Segítségükkel még csak megközelítő képet sem alkothatunk arról, hogy e századok alatt milyen volt a világi építkezés. A honfoglaló magyaroknak még tizedik nemzedékű ivadékai is idegenkedtek a megerősített helyek építésétől. A római és a szláv védelmi építményeknek szerte a vidéken látható maradványai érintetlenűl hagyták, azok sugallatát meg nem hallgatva ragaszkodtak a nomád lovas nép hagyományaihoz. Gejza vajda letelepedett az esztergomi várba, de a vár eszméjét nem tette magáévá. Az Árpád-házi királyság idejében harmadfél száz évig várról alig hallunk. Szabolcs vezér ivadéka, Csák, épített volna a Vértes hegységben várat, de azt már Szent István után lerombolták. II. Gejza király alatt Volfer és Hedrik német jövevények telepedtek le az országban. Valószínű, hogy a nyugati szokás szerint gondoskodtak biztonságukról és Volfer, a németújvári grófok őse, birtokán Vasmegyében a Kisszín (Güssing) hegyen, Hedrik, a Hédervári család őse pedig Győrmegyében a mai Hédervár helyén valamiféle védelmi építményt emelt. Ezeken kivűl Sopron- és talán Zalamegyében volt még kővár.
A tatárok visszatérésétől való félelemben és ama tapasztalaton okúlva, hogy azok kevéssé megerősített helyeket sem voltak képesek bevenni, az egész nemzet a várak építésében kereste az ország biztosságát. IV. Béla, majd utódai: V. István és IV. László királyok hathatósan elősegítették a védekezésnek ezen, a magyaroknál eddig szokatlan módját. A század második felében a királyi adományok nagyobb része egy vagy más tekintetben a védelem e fajával van kapcsolatban. IV. Béla megparancsolta, hogy Fehérvárott és Esztergomban mindenki a várban lakjék. E czélból alapította Budavárát is. Hasonlóképen bánt IV. László 1283-ban Sopron lakóival, a kik elszaporodván, a váron kivűl kezdtek letelepedni. Győr, Veszprém és Pécs sem maradtak védtelenűl. IV. Béla neje, Mária királyné, buzdító példáúl hozományából a Duna mellett megveté alapját Visegrád várnak. A király többek közt a Balaton egy szigetét a pannonhalmi apátnak ajándékozta, hogy oda várat építsen. Így keletkezett Szigliget vára. Minthogy a magyarok nem voltak eléggé járatosak a várak építésében és védelmében, ugyan e király behívta mesterekül az ispotályosokat.
Ekként általánossá lett a mozgalom; a magyarság szinte egy csapásra várépítő néppé vált és a XIII. század második felében rövid néhány évtized alatt országszerte, de kivált a Dunán túl a városok megerősített helyekké alakúltak át; gyorsan megszaporodott a várak mindenféle faja. Keletkezésüknek pontos idejét és alapítóiknak nevét azonban csak elvétve ismerjük. Újabb kutatók föltárták e várak szerepének legapróbb részleteit is az ország és a családok eseményeiben; építésüknek történetét azonban sűrű homály födi. Történettudományunk legnagyobb részükről csak annyit mond, hogy a XIII. században keletkezett, vagy hogy mely évben említtetik először. A múlt századból fönmaradt metszeten néhánynak egészen általános és a részletekben nem mindig hű képét nyújtják. Általában emlékeink e csoportja részesült eddig legkevesebb figyelemben; nem készűltek fölvételek sem, melyekből részletesebb tájékozást meríthetnénk. Ehhez járúl, hogy a későbbi századok folyamán hozzáépítés, majd rombolás következtében annyira átalakúltak, hogy eredeti elrendezésüket és fölépítésük módját alig lehet fölismerni.
Úgy látszik, hogy a régebbi eredetűek közé tartoznak és legkiválóbb építmények lehettek Sopron, Vas és Zala megyék határszéli várai. Sopronmegye határszélén egy hegy ormán állott Lánzsér vára. Állítólag a XIII. század elején keletkezett; azóta állandóan fontos szerepet vitt a XVIII. század végeig. Ekkor tűzvész következtében pusztulásnak índúlt; egy részét széthordták építési anyagúl, úgy, hogy ma csupán a romok maradványai tanúskodnak a vár egykori erős falairól. Sopronmegyében Fraknó vár az Alpesek legvégső kiágazásának ölében egy kúpalakú meredek sziklahegy tetejéről „nagy maga biztonságával” köszönti az osztrák határ felöl közeledő útast; a többi három oldalról pedig a környező hegység takarja el. Szabad oldala felől megközelíthetetlen; a környező hegyláncztól is mély szakadékok és mesterséges árok választják el. Azon a ponton, a honnét legkönnyebb megközelíteni, ma is ott áll a kerekalakú, 14 méter átmérőjű és 50 méter magas öreg torony. A természettől védett helyen a várnak fő erőssége a torony és fölvonó-híd volt. A kerítő fal csekélyebb fontossággal bírt. Esterházy Miklós nádor 1637-ben alapjából újjáépíté. Ekkor keletkezett a kettős fal, s a belső falon emelkedő négyszögű várlak, e roppant tömegű építmény, melyen a késő renaissance formálású kapu kivételével semmi sem árúlja el az építés idejét. Még későbbi a várterületre nyíló kapu és a fölvonó-híd is. Semmi sem maradt, a miből a régi vár alakja fölismerhető volna. A várlak termeinek és lakó szobáinak hosszú sora egészen dísz nélküli. Itt őriztetik az Esterházy herczegi család remek ötvösművekben gazdag kincstára, továbbá a fegyvertár, mely e nemben a leggazdagabb magángyűjtemény. A herczegi családnak itt lévő olajfestésű arczképei nem igen értékesek sem a hűség, sem a festészet szempontjából. A kis-martoni régi vár majdnem nyomtalanúl eltűnt, midőn helyébe herczeg Esterházy Pál nádor 1683-ban a ma is fönnálló kastélyt építteté. Csak néhány kő jelöli a helyét Szarvkő várnak is, mely 1347-ben említtetik először.

Fraknó vár.
Háry Gyulától
Léka vár szintén Sopronmegyében van egy magas hegyláncz félkörű medenczéjében; alacsony és nem meredek domb tetején áll könnyen hozzáférhető helyen; három oldalról jól el van rejtve, nyugat felé azonban egész Borostyánkőig ellátszik. A Dunán túl ez a legjellemzőbb példája az igazi lovagvárnak. Düledező állapotban van ugyan, mindazáltal ama fölötte gyér számú várak egyike, a melyeken az eredeti elrendezést legalább nagyjából fölismerjük. Valószínű, hogy a XIII. században keletkezett és a IV. Bélától behívott ispotályosok építették. Ebből az időből való régibb és a szomorú véget ért gróf Nádasdy Ferencz alatt 1670 körűl épűlt újabb részekből áll. Most az Esterházy herczegi családé. A várhelyet nagyobb részben egymás mellett emelkedő épületek gyűrűje, részben pedig erős fal övezi. Elrendezése a sziklás domb egyenlőtlen fölszínéhez alkalmazkodik. A külső kapun lejtős talajú, szabálytalan ötszögalakú, szűk előudvarba jutunk, melynek egyik oldalán szintén szabálytalan ötszögű, hatalmas torony emelkedik, a többi négy oldalt részint kerítő fal, részint pedig az őrség és a szolgák épülete szegélyezi. Innét több foltú, meredek lépcső vezet a hatalmas boltozatú második kapuhoz, mely a belső nagy udvarba nyílik. Ez a legrégibb, de néhány újabb épülettel megtoldott része a várnak, szabálytalan hosszúkás alakú és körös-körűl a kerítő falra támaszkodó épületek övezik. Keleti oldalán áll egy, az előbbinél nem alacsonyabb négyszöge torony, melynek aljában, csúcsos boltozatú sírbolt van, e fölött pedig a mintegy 3 méter hosszú és ugyanoly széles várkápolna, melynek a bejárattal szemben és jobboldalt lévő falán félköríves szűk ablak nyílik. A bejárattal átelleni ablak bélletére Szent Miklós alakja van festve. A másik ablak falán csak nyomai látszanak a festésnek. A kápolna elé gróf Nádasdy Ferencz által emelt kis előcsarnok ajtajának kő szegélyét renaissance gyöngysor díszíti. A belső udvar déli oldala hoszszában lévő lovagterem, vagy talán eredetileg az ispotályosok káptalanterme ez érdekes várnak a legbecsesebb része. Faragott kőből gonddal épített hosszúkás helyiség ez; egyszerű talpon álló és nyolczszögű hat pillér hoszszában két részre osztja, csúcsíves boltozatának vaskos bordái lemetszett élűek, s belsejét két keskeny félköríves és alacsony (25–120 centiméter) ablak világítja meg. Egyszerűsége és komolysága jól beilleszkedik a hely hangulatába. E terem mellett délnyugat felé egy romba dűlt nagyobb épületnek, talán a várpalotának (palatium) hatalmas boltozatú földszintje látható.
Vasmegye határszéli várai is IV. Béla uralkodása alatt keletkeztek és fő fészkei voltak a németújvári grófok hatalmának, mely a XIII. században Sopron- és Zalamegyének Ausztriával és Stiriával határos részeire is kiterjedt. Heinrik bán németújvári gróf V. István uralkodása elején Kőszeg, Szent-Vid, Borostyánkő, Szalonak várakat néhány mással együtt Ottokár cseh királynak engedte át. Kőszeg vára IV. Béla királynak 1248-ban kiadott oklevelében említtetik először, midőn azt Ostfia Herbord gróf Frigyes császártól visszafoglalta. A régi vár helyét most a lövő, fegyverek szükségei szerint épűlt és a török világban nevezetes várnak a romjai foglalják el. Közelében Rohoncz vár múltjáról szintén düledező falak regélnek. A gyönyörű fekvésű Borostyánkő várnak három oldalról hatalmas falakkal övezett területét múlt századbeli négy szárnyú, egyszerűen épített kastély foglalja el. Szalonak vár magasabb hegyek katlanában emelkedő és mély szakadékokkal övezett alacsonyabb dombon jól elrejtve áll, délnyugat felé azonban uralkodik a lassan emelkedő halmos táj fölött. Erről az oldalról mutatja be képünk is. A domb terjedelmes tetejének egy szintje van, a mi azt sejteti, hogy a vár délnyugati része, hol a négyszögű torony áll, későbbi eredetű. A régibb rész az éjszakkeleti oldalon van. Itt emelkedik az öreg torony, mely nem egészen kerek alakú, a mennyiben kerületének mintegy hatoda meg van törve. Tövében még fölismerhető az egykori szűk előudvar, melyet régi épületrészek zárnak körűl. A torony falain egy vértes lovag domború képe látható; ez baljával czímerpaizsot, jobbjával pedig zászlót tart; mindkettőn templom van ábrázolva. A lovag fejét hatalmas sisak födi. A fölírás azt mondja, hogy Baumkircher András, Szalonak grófja, e nagyszerű építményt 1450-ben fejezte be. Talán a várban emelt egy nagyobbszerű csúcsíves kápolnát érthetünk az építmény alatt, a mely azonban nyomtalanúl eltűnt. Németújvár, a németújvári grófok ősi fészke, egy ingoványos és nagy terjedelmű völgytől környezett kisszíni hegyen egészen szabadon állott, „kitéve az ellenségnek, mint valami czéltábla”. A mai romok a Batthyány grófi család birtokán, a XVII. század végén épűlt várnak a romjai. A régiből alig van valami, kivéve az egyhajójú csúcsíves várkápolnát.

Léka vár és az ispotályosok káptalan-terme a várban.
Dörre Tivadartól
A nyugati határon dél felé a legszélső vár Csáktornya Zalamegyében. A Csák nemzetség Dunán túli ágának egyik sarja, Csák István főispán, alapította a XIII. században. A korán hatalomra jutott oligarcha családdal együtt annak ez ősi fészke is nevezetes szerepet vitt az ország történetében, a későbbi századok folyamán azonban egészen kivetkőzött a középkori vár jellegéből.
Zalamegyében a Balaton tájékán volt a legtöbb középkori vár. Mindjárt a Balaton partjánál épűltek: a már említett Szigliget és Badacsony, közel hozzájuk Szent-György, Csobáncz és Hegyesd, majd valamivel távolabb Rezi, Tátika és Sümeg várak. A vidék vulkános természetét jellemző kúpalakú, magasabb, vagy alacsonyabb dombokon állottak. Négynek az alakja a kerítő falak romjaiból többé-kevésbbé fölismerhető; háromnak a helyét csupán csekély nyomok jelölik; a sümegi vár romjai aránylag legteljesebbek; még ma is megvan a kerítő fal csúcsíves kapuja, továbbá a várkápolnának szintén csúcsos ívű tornya.
A Balaton vidékén derék vár volt Nagy-Vázsonykő Veszprémmegyében. Szelíd lejtőjű dombon állott; eredeti kiterjedését nem ismerjük, a mennyiben csak egy tornya maradt fönn. E négyszögletes toronynak a fala téglából, csigalépcsője azonban kőből épűlt. Lapos teteje későbbi átalakítás eredménye.
Említésre méltók még Veszprémmegyében Csesznek, mely mai alakját a XIV. század elején kapta. Fehérmegyében szintén ez időbeli Csókakő, ugyanebben a megyében Csákvár, Komárommegyében Vitány, Somogy megyében Kopán (Koppány) váraknak hol terjedelmesebb romjai, hol csekélyebb nyomai. Tolnamegyében Ozora vár Zsigmond idejében az olasz származású Scolari Fülöp temesi főispán birtoka volt, a ki kétségtelenűl épített is rajta egyetmást. Régi falainak maradványain egy múlt századbeli épület áll. Baranyamegyében Siklós vár volt kiváló nevezetességű. Csekély és nem meredek, de szép fekvésű dombon épűlt. Keletkezési ideje ismeretlen; 1249-ben már tekintélyes vár; a XIV. században a Garai családé, mely kijavíttatta. Ez időtől kezdve sok ellenséget látott; egy ideig török kézen is volt. A régi várból alig maradt valami; mostani állapotában jellemző példája annak, hogy a Dunántúlnak ama várai, melyek nem dűltek romba, milyen átalakúlásnak köszönik fönmaradásukat.

Szalonak vár.
Háry Gyulától
A vízi várak közűl Kabold Sopronmegyében 1278-ban már állott és IV. László királynak II. Ottokár cseh király elleni háborújában szerepelt is. A XVII. században nagy átalakúláson esett át. Egy múlt századbeli metszet ebben az állapotában tűnteti föl. A vízből kiemelkedő falak hatszögben zárták körűl a várhelyet; öt sarkán egy-egy alacsony kerek torony állott; a hatodik sarok magasabb tornya alatt nyílt a kapu; belsejének a közepén állott a négyszögű várlak és a régi torony, melyet az átalakítás megkímélt. Kapuvárnak (Sopronmegye), melyet a Kis-Rába folyt körűl, sánczai és árka még láthatók. Sárvár Vasmegyében egy terjedelmes mocsaras tó közepén emelkedett. Régi falainak egy része és három emeletes, négyszögű, zömök tornya, melynek sátorfödele van, az újabban épűlt kőhíddal átellenben ma is fönnáll. A várlak időnként több átalakítást szenvedett. Komárommegyében Tatában a mostani vízivár a réginek a helyén keletkezett, múlt századbeli építmény; a régi várból semmi sem maradt fönn. Szigetvárnak (Baranyamegye) nevezetes szerepe okozta pusztúlását. Tolnamegyében Simontornya szintén vízivár volt. Valószínű, hogy Salamon fia, Simon gróf, al-országbíró alapította 1270 körűl. A XIV. században Laczkfinak, Nagy Lajos alatt nápolyi alkirálynak, a XV. században a Garai családnak volt tulajdona. Sok viszontagság közepette az átalakítást elkerülte. Ennek köszönhetjük, hogy a négyszögű, hatalmas öregtorony és a várlaknak a torony falához támaszkodó darabja, tágas lépcsőházával együtt, bár düledező állapotban, de fönmaradt s ma is megvan.
Nagyságra, erősségre és pompára nézve valamennyinek királya az Anjou-ház idejében királyi székhelyül szolgáló Visegrád vára volt. Már említettük, hogy IV. Béla neje, Mária királyné alapította, utóbb Róbert Károly tovább építé, és ebből az időből eredhet a várhegy tövében álló, újabban helyreállított, ú. n. Salamon-torony. „Magyarország” III. kötete az 564. lapján képben is bemutattuk a Dunántúl középkori várépítészetének e büszkeségét, melynek egykori nagyszerűségéből csak alaktalan romok maradtak ránk. Mindazáltal ezekből is föl lehet ismerni így a fellegvárnak, mint a hegy lejtőjén állott alsó várnak általános elrendezését és az épitkezésnek csúcsíves művészetét. Ez közös vonása valamennyi várnak, úgy, hogy a mennyire kiválóan román jellegű a Dunántúlnak középkori egyházi építészete: épen úgy, sőt még teljesebben uralkodott a csúcsíves művészet a világi építkezés terén.
A fölsoroltak csupán kis részét teszik ama többnyire hegyi váraknak, melyek a XIII. század második felétől harmadfél száz év alatt az Árpád-házi utolsó királyok és az Anjou-ház idejében a Dunán túl épűltek. Az egykorú okiratok ezeken kivűl még számos várat említenek. Ezek szerint Sopron-, Vas-, Zala-, Somogy- és Tolnamegyében egyenként 12–15 vár volt, így számuk a Dunán túl jóval meghaladta a százat, s nyugati Európának alig volt országa, mely ez országrészt ebben a tekintetben fölülmúlta volna. Valamennyi megérezte s megsínlette a török hódító kezét. A XVII. század végén egy részük az Esterházy-család birtokába került. 1702-ben I. Lipót király az ország több várával együtt a Dunán túl következő várak lerombolását rendelte el: Körmend, Szalavár, Kanizsa, Veszprém, Palota, Pápa, Tata, Székes-Fehérvár, Kaposvár, Simontornya, Dombóvár, a Balatonmelléki kisebb várak. Utóbb azok kivételével, melyek kastélyokká alakúltak át, majdnem mindnek az lett a közös sorsa, hogy köveiket lassanként széthordták építési anyagúl.

Sárvár.
Háry Gyulától
A csúcsos ívnek uralma a XV. század közepén túl tartott. Hunyadi Mátyás király az alatt, hogy az egyházi építésben alkalmazkodott a csúcsos ív divatjához, a világi építésben a renaissance művészet barátjának mutatja magát. Számos olasz művész állott szolgálatában: Benedetto da Majano, Chimenti Camicia, Baccio és Francesco Cellini, Aristotele Fioravanti, végűl Traui Jakab és János fordúltak meg udvarában. Az egykorú írók elragadtatással szólnak építményeiről. Tubero (Commentaria) azt mondja, hogy Magyarországot annyira földíszíté építményekkel, hogy az majdnem utólérte az ilyenekben igen gazdag Németországot. Bonfinius így szól Antonio Averulino „De Architectura” könyvének latin fordításához írt ajánlatában: „Pannoniát, az egykor barbárok lakta vidéket oly nagyszerű építményekkel díszítéd föl, hogy úgy látszik, mintha azok inkább az örökkévalóságnak s nem múló időknek épűltek volna”. Azután elmondja, hogy Mátyás király Visegrádon lucullusi villát épített, melyben külön lakosztálya van a királynak és külön a királynénak, külön ebédlőik, nappali termeik és hálószobáik előszobával, kazettás, csillogó mennyezetű ebédlő termeik. Beszél aranyozott folyosókról, igen kellemes ebédlőről, nagy költséggel készített márvány kútakról, nagyszerű rácsos ablakokról, gazdag kincstárakról, stb. A tatai várkastélyt körűlbelűl így írja le, csupán annyival mond többet, hogy a szobák kazettás mennyezetét aranyozott domborművek díszítik. (Decades IV.) Oláh Miklós (Hungaria) 1536-ban bámúlja a visegrádi épületek pompáját s hozzáteszi, hogy egyedűl Párisban, a parlament épületében látott egy szobát, ott is csak egyet, mely díszre nézve e termekhez hasonlít.
Mind a két királyi várkastély és velük együtt a Mátyás meghonosította renaissance művészet alkotásai is elpusztúltak, nem maradt meg belőlük egy tenyérnyi nagyságú darab sem, a miből művészeti mivoltukról képet alkothatnánk. Egyedül az írott kútfőkre vagyunk utasítva, a melyek azonban kevés eredménynyel kecsegtetnek. A felsorolt művészekről szóló adatok ugyanis nem találkoznak az imént idézett leírásokkal. Amazok nem mondják meg, hogy a király szolgálatában állott művészek mit alkottak, emezek pedig elfeledik följegyezni, hogy ama kastélyokat kik építették, s kiknek a műve az a bámúlatos díszítés. A leírásoknak további fogyatkozásuk, hogy nagyon is általánosak, az épület külsejét és építészeti mivoltát észre sem veszik, csakis a belsejét dicsérik, a nélkűl, hogy annak díszét közelebbről jeleznék. A kazettás mennyezet az egyedűli kitétel, a miből következtethetjük, hogy a két várkastély termei renaissance díszűek voltak. Ha tekintetbe veszszük azt is, hogy Chimenti Camicia, a Cellini testvérek, továbbá abban az időben, midőn Magyarországon járt, maga Benedetto da Majano is inkább fafaragó és asztalos volt, alaposnak látszik az a föltevés, hogy a Mátyás királytól meghonosított renaissance nem egyszerre érvényesűlt teljes mértékben, hanem Visegrádon és Tatában is alkalmazkodott a már meglevő épületekhez, kénytelen volt a kőrűlményekkel megalkudni és az asztalos-építészek feladata java részben a részletekre, jelesűl a belső díszitésre szorítkozott. Ilyennek képzeljük a Dunántúl e két királyi kastélyának renaissance művészetét. Valamivel későbben, de körűlbelűl ilyképen kezdett meghonosodni az új művészet Francziaországban, a hova fejedelmi kiséretben vonúlt be, és Németországban is, a hova meg kalmárok révén és néhány művész vázlatkönyvébe rejtve jutott el. Ez országokban a kezdetnek volt folytatása is; Magyarországon a kezdet, melynek a Dunán túl volt a színhelye, folytatás nélkül maradt. A török világ mindent megsemmisített.
A török uralom mind azért, a mit e vidéken elpusztított, vagy a minek elpusztúlását elősegítette, kárpótlásúl vajmi kevés saját alkotású építészeti művet hagyott maga után. Pécs dicsekedhetik a legkiválóbb török építményekkel. Hajdan tizenegy mecsetje volt, melyek közűl három maradt fönn. Az egyik, a mai belvárosi plebánia-templom, nagyságra nézve ritkítja párját az európai török birodalomban. Négyzet alakú, mindegyik oldala 18.30 méter, sarkaiban fölűl egy-egy boltozatos fülke a négyszöget nyolczszöggé alakítja át, mely kiemelkedő dobot alkot és ezen nyugszik a 40° 3' magas kupola. Későbbi keletkezésű toldalékok rontják a külseje hatását. A török időben két karcsú minaret állott előtte: az egyik már előbb elpusztúlt, a másikat a múlt század végén a jezsuiták bontották le. Egy másik mecset, most kórházi kápolna, valamivel kisebb (egy-egy oldala 12.80 méter) az előbbinél, egyébként alaprajz és fölépítés tekintetében megegyezik vele. Az előtte álló minaret 27 méter magas. A harmadik és legkisebb mecset elhanyagolt állapotban puskaporos toronyúl szolgál.

Simontornya.
Kimnach Lászlótól
A török uralom megszűnése összeesik a barokk építés idejével. Erre hárúlt a megrongálodott templomok helyreállításának és újak építésének a föladata. Könnyen érthető azonban, hogy az általános kimerültségben nem volt sem kedv, sem elég pénz nagyobb szabású alkotásokra. Ezen, a XVII. századdal kezdődő új korszak elején az építkezés lassan indúlt meg, a szegénység miatt csak a legszükségesebbre szorítkozott; nagyobb kedv csak a XVIII. század vége felé mutatkozik. Önállóságot és a barokk építészetet jellemző nagyszerűséget, vagy akár változatosságot hiába keresünk. Úgy a nagyobb, mint a kisebb templomok egyaránt az osztrák örökös tartományokban dívott egyszerűbb minták szerint épűltek. Rendesen egy hajójuk van; belsejükben a hosszanti falakat tagolt pillérek, vagy féloszloptörzsek fölött végig futó koszorúpárkányon emelkedik a dongaboltozat, melynek mezőjét ritkán szakítják meg hevederek. A fő oltár szobrokkal és aranyozással többé-kevésbbé díszített és magas talpakon álló oszlopos alkotmány, melyet hajlított, vagy szögben megtört párkány fejez be. A mellékoltárok néha szintén oszloposak. Külsejük fölötte egyszerű; a falazott pillérekkel tagolt fő homlokzat oromfalát két torony fogja közbe, melyeknek sisakja hagyma alakú. A XVIII. században az emelkedő jóllét és építési kedv nem nagyobb szabású elrendezésben nyilvánul; a fokozott kivánalmakat ekkor stucco vagy márvány burkolattal, néha márvány oszlopokkal, falképekkel és oltárképekkel elégítik ki. Az építészek neve csekély kivétellel ismeretlen marad, a mi e korban már annak a bizonyítéka, hogy a templomokat közönségesebb építő mesterek kölcsönzött tervek szerint építék. Ellenben a templomokat díszítő falképeken több névvel találkozunk, köztük néhány a szomszéd tartományban jó hangzású volt. Ezek: Altomonte Bertalan Felső-Ausztriából, Troger Pál a bécsi akadémia igazgatója (1698–1777), Maulpertsch Antal (1724–1796), Dorfmeister István, Winterhalder János (1743–1807) és Cymbal.
A sort a győri székesegyház nyitja meg. A város a töröktől 1598-ban visszavétetvén, a székesegyházat, a már említett régi részletek és három hajós elrendezés meghagyásával , Rana Giovanni olasz mester 1639-től 1645-ig újjáépítette. Majd több rendbeli átalakítás után belsejének márvány burkolata 1774-ben fejeztetett be. Ebből az időből való a fő homlokzat közepén emelkedő torony, továbbá Maulpertschnek a mennyezetet díszítő falképei és a fő oltár olajfestésű képe, mely Mária mennybemenetelét ábrázolja ugyanattól a művésztől. A benczések győri templomát 1641-ben a jezsuiták építették. Elrendezésre nézve a Dunántúl legkiválóbb barokk művészetű temploma. Egy hajós, hosszanti falait vörös márvány pillérek tagolják. Ezeknek közét oltárfülkék és fölöttük oratoriumok foglalják el. Szép arányú, derűlt, gazdag belsejének hatását fokozzák a dongaboltozatot díszítő freskók Troger Páltól. Ugyanitt a római anyatemplom mintájára épűlt karmelita templom középponti elrendezésű; alaprajza ellipsis, melynek hosszú tengelyében van egyfelől a szentély, másfelől az előcsarnok. Négy oltárképét Altomonte Bertalan festette 1720-ban. Az Orsolya-szüzek 1726 körűl épűlt templomának Dorfmeister falképei kölcsönöznek nevezetességet.

Két török mecset Pécsett:
A belvárosi plebánia-templom és a kórházi kápolna.
Cserna Károlytól
Székes-Fehérvárott a XVIII. század folyamán öt templom keletkezett. Azt, mely az 1777-ben alapított püspökség székesegyházává lett, 1758-ban kezdték építeni. A boltozat falképeit Cymbal nevű, különben ismeretlen művész festé. Közűlök az egyiket, mely a templom keletkezésének történetét ábrázolja, néhány arczkép teszi érdekessé. Az egykori karmelita, most papnöveldei templomot (1730–1770) Maulpertsch Antal falfestményei díszítik. Különösen figyelemre méltó alkotása a mesternek az oratoriumbeli falkép, mely Krisztust a keresztfán ábrázolja. Esztergom e korbeli három temploma közűl fölemlítjük a vízivárosi plebánia-templomot, melyet 1688-ban a jezsuiták építettek. Ugyanez időből való s szintén jezsuita építmény a soproni társaskáptalan temploma. A veszprémi székesegyházat, mely 1723-ban épűlt, szintén Maulpertsch Antal díszíté falképekkel. A zirczi cistercita apátsági templom 1732-től 1745-ig épűlt. A tihanyi benczés apátsági templom is ugyanebből az időből való. Ugyanezt az 1889-ik évi javítás alkalmával Lotz Károly, Székely Bertalan és Ebner Lajos al secco falképekkel díszíték.
Érdekes e századbeli építkezésre nézve, hogy a hagyomány szerint gróf Esterházy Károly egri püspök kilenczvenkilencz templomot épített, és a századiknak befejezésében a halál akadályozta meg. Annyi igaz, hogy buzgó, de nem válogatós építkező főpap volt, s az Esterházy grófi család birtokain Pápán, Tatában és Csákvárott ugyanazon egy terv szerint épített plebánia-templomot. A pápai (1771–1786) a többitől annyiban különbözik, hogy márvány-stuccóval burkolt falai, többféle színű márványból épített oltárai gazdagabbak és úgy a hajó, mint a sekrestye, a mellékkápolna és ezek emeletén levő oratoriumok boltozatát szintén Maulpertsch Antaltól festett freskóképek díszítik. A hajó dongaboltozatát hevederek négy mezőre osztják. Az orgonakarzat fölötti mezőben a mennyei dicsőség, az Atyaisten imádkozó angyalok és szentek között ábrázoltatik. A másik három mezőt oszlopos, kupolás gazdag építmény keretében Szent István vértanú életének egy-egy jelenete foglalja el. Mindannyi szertelenül mozgalmas. A sekrestye mennyezeti képén I. Leo pápa Attila elé vonúl. Az akkori képírás mesterkéltségét kerülő ábrázolás, biztos kézzel van festve; egyszerű, világos és tartalmas előadásáná fogva az előbbiektől merőben elüt. A szentély másik oldalához csatlapozó kápolnának, valamint a sekrestye és a kápolna emeletén lévő tágas oratorium mennyezetét díszítő falképek a múlt századbeli Mária-tiszteletnek élénk képzelettel megalkotott vonzó emlékei. A XVIII. század második felében épűlt pálos-templom, mely 1802 óta a benczések tulajdona, egyszerű építmény; azonban figyelemre méltók rokoko ízlésű chorusi székei és a hívek számára készűlt padjai. Emezeket domborművű élénk jelenetek díszítik. Úgy a chorusi székek, mint a padok remekei és e vidéken egyedüli emlékei a fafaragásnak, melyet a pálosok művészi hivatottsággal űztek.

A pannonhalmi benczés templom újjáépített belseje
Háry Gyulától
A Mária Terézia királynőtől 1777-ben alapított szombathelyi püspökség székesegyháza fejezi be a múlt századbeli egyházi építkezéseket és egyszersmind megnyitja a classicuskodó ízlésnek rövid ideig tartó korát. Hefele Menyhért építész tervezte és a homlokzatán lévő fölírás szerint 1797-ben fejeztetett be. Palotaszerű emeletes homlokzata faragott mészkőből épűlt, és háromszögű oromban végződik. Az alsó osztályt négy dór, az emeletet pedig négy jóniai oszlop tagolja. Ezek, nemkülönben az alsó osztályt az emelettől elválasztó párkány, továbbá a fő párkány és az orom, noha a classicus építészethez hajolnak, mégis elárúlják, hogy a mester a késő renaissance hagyományainak hatása alatt is állt. A sisakfödelű két torony véznasága azonban a már ernyedező művészetre vall. A templom elrendezése latin keresztalakú; a hosszanti hajó hét oldalába nyíló három-három kápolna foglalja el a mellékhajók helyét. A hosszanti hajó, valamint a kereszthajó is dongaboltozatú; a hajók keresztezésének négyzetét és a keresztnek negyedik szárát, mely szentélyül szolgál, boltczikkelyeken nyugvó, a dongabolttal egyenlő magasságú, lapos kupola födi. A változatos színű márványburkolat, a falak mentén párosan elrendezett hatalmas márványoszlopok, az aranyozott korinthusi oszlopfők, az ezek fölött végig futó koszorúpárkány, a boltozat kazettás hevederei és falképei a templom tágas, derűlt belsejének erőt, gazdagságot és színpompát kölcsönöznek. A hosszanti hajó dongaboltozatát díszítő festmény Maulpertsch Antal műve és egyszerű előállítás mellett jellemző hangúlattal jól kifejezi mély értelmű tárgyát az emberiségnek Krisztus eljövetele előtti állapotát. Fél sötétségbe merűlt, kietlen tájékon amott a görög világot jelképező pásztorféle alak egy kődarabra hajtva fejét, mélyen alszik, emitt egy római katona álmából fölébredve tévetegen lép, mintha valami sejtelem vezetné.
„Jam redit et Virgo, redeunt Saturnia regna,
Jam nova progenies coelo dimittitur alto.”
A sejtelem megvalósúlását állítja elénk a négyzet és a szentély kupolájára festett, szertelenül mozgékony alakokkal benépesített, élénk színű két ábrázolás. Az egyik, Winterhalder János műve, lépcsőzetes, magas alapon emelkedő oszlopos és kupolás épület alakjában a jeruzsálemi templom belsejét varázsolja elénk; ott látjuk Mária születését és áldozását a templomban. A szentély kupoláját Dorfmeister István az angyali üdvözlettel díszíté. Az utóbbin az alakok szédítő sokaságában alig lehet fölismerni az ábrázolás tulajdonképeni tárgyát. Ilyen a szentélyből nyíló kápolna mennyezetén ábrázolt Utolsó ítélet is.
A XIX. századbeli egyházi építészetnek legkiválóbb alkotása az esztergomi székesegyház. Khünel Pál bécsi építész tervezte és 1822-ben kezdték építeni. Ennek halála után rokona, Packh János, folytatta. Végűl Hild József budapesti építész nagyjában annyira befejezte, hogy 1856-ban Ő Felsége I. Ferencz József császár és király jelenlétében fölszentelhették. Elrendezése latin keresztalakú. A keresztezés négyzete fölött boltczikkelyeken nyugvó és oszlopokból alkotott dob és ezen kupola emelkedik. A kupola magassága 100, a hajó hoszsza 107 méter. A kereszt szárait egyenes falak zárják. A dél-keletre néző fő homlokzatnak egész szélességét elfoglaló nyílt oszlopcsarnokhoz szabad lépcsők vezetnek föl. A csarnok nyolcz hatalmas oszlopát háromszögű oromfal koronázza. Belsejének legfőbb építészeti díszét szürke márvány-stuccóval burkolt oszlopok teszik. A várhegynek éjszak-nyugat felé, a Dunára kiszökellő ormáról messze vidék fölött uralkodik e nagy, hatalmas építmény, közelről azonban a kevésbbé szerencsés tagoltság rontja a külseje hatását. Belsejében a részletek formálása nagyon is elárúlja, hogy abban az időben már fogyatékos volt az építészeti érzék és hogy nem bírt a fölépítés nagy arányaival összhangzatos részleteltet alkotni. Az ürességet még fokozzák a bágyadt, szürke színek és a mit az építészeti formák elmulasztottak, azt a berendezés tárgyai: az oltárok, szószék, chorusi padok, meg a néhány szobor, nem képesek pótolni.
A római Pantheonnak gyarló utánzataként 1820-ban épűlt az esztergomi Szent Anna templom.
A classicuskodó ízlésnek emléke a pannonhalmi templom homlokzata is, nemkülönben a torony, mely ennek közepén emelkedik, Packh János építé 1831-ben. Egyszerű előkelőségénél és szép arányainál fogva említésre méltó a pannonhalmi könyvtár épülete. Elrendezése T alakú; emeletnyi magas belsején karcsú oszlopokon nyugvó karzat fut körül. Egyik szárnyát Engel József bécsi építész 1824-ben, a másik szárnyát 1832-ben Packh János építé.
A század utolsó évtizedeiben az egyházi építkezés terén e vidéken is jogába lépett a középkori művészet, a mi a megrongált templomok művészetszerű újjáépítésében nyilvánúl. E fajbeli két kiváló alkotással dicsekedhetünk. Ezek: a pannonhalmi kolostor-templom és a pécsi székesegyház. Ismerjük mind a kettőnek viszontagságos történetét és az újjáépítés előtti állapotát.
A pannonhalmi templom belsejét Storno Ferencz, a soproni Szent Jakab kápolna és Szent Mihály templom helyreállítója 1868-tól 1875-ig építé újjá. Alapúl az 1225-ben fölszentelt átmeneti művészetű építményt választá, s annak meglévő részeit, a hol lehetséges volt, megtartá, a hiányzókat pedig a meglévők utánzatával pótolta. Másfelől azonban kimélte a későbbi, jelesűl a XV., XVI. századbeli, sőt az újabb keletkezésű részleteket is, azaz a régibb részleteket nem állítá helyre a későbbiek rovására. Így az éjszaki hosszanti oldal egykori díszes, de később befalazott kapuját, mely az újjáépítéskor napvilágra került, ismét befalazta és helyét egy föliratos táblával jelölte meg. Meghagyta a szentélynek csillagboltozatát. Az éjszaki oldal díszes vörösmárvány kapujának mintájára készült a XVI. században az alsó templomba vezető két ajtónyílásnak oszlopos béllete. A művész ezeket is megtartá, a mennyiben jó állapotban voltak és a XIII. századbeli építménynyel megegyeznek. Megtartotta a XIX. századbeli homlokzatot is. E szerint az újjáépítés a templom belsejére szorítkozott. Egészen újak a berendezés tárgyai, továbbá az ablakok üveg képei és a templom belsejét díszítő falképek, melyek az emberiség történetében az isteni gondviselés műveit tűntetik föl. Emez egészen új alkotásokban, melyek különben járulékok, bár lényegesek, szintén láthatólag iparkodott a XIII. század művészetének szellemét legalább megközelíteni. Nagyjaiban ezek is eléggé sikerűltek, noha tagadhatatlan, hogy itt-ott szembe szökik az ízlés tanúlt volta. Némely építészeti részleten meglátszik, hogy a meglévő állapot akadálya volt a helyes méreteknek. Mindazáltal teljes elismerés illeti a művészt, hogy a romokból elővarázsolta egy felől a XIII. századbeli építmény belsejének minden lényeges vonását, más felől megóvta ama részleteket is, melyek annak viszontagságos sorsát tűntetik föl.
A pécsi székesegyház düledező voltánál fogva az újjáépítés nem szorítkozhatott a belsőre; s minthogy a múlt századbeli átalakítások külsejének is nagy részét elpusztították, az ú. n. anyagi helyreállítás sem volt lehetséges. A réginek szellemében új templom építése volt a föladat, melyet Schmidt Frigyes bécsi székesegyházi építőmester kipróbált járatossága 1881-től 1891-ig tartó tíz év alatt meglepő sikerrel oldott meg. A réginek helyén, nagyságok, elrendezés és a külső fölépítés minden jellemző vonása, nemkülönben egyszerű, tisztes emlékszerűség tekintetében a régihez hasonló templom keletkezett. A művész megtartotta a négy jellemző tornyot, a keleti keskeny oldal három apsisának alakját, azzal a hozzáadással, hogy az egykor sima falakat lizenák tagolják, a két hosszanti oldalt és a fő homlokzatot a toskánai és a dalmácziai román templomok mintájára oszlopos árkádokkal tagolta. Belsejében a román művészeti formáknak eddig alig sejtett gazdagsága és színpompája ragad bámúlatra. Az arany és a bronz csillogása vetekedik a szürke, a rózsaszínű, a sötét vörös, a kékes fehér, a világos és sötét zöld, a vörös erű sárga márvány, az ibolyaszínű és zöld serpentin és az onyx fényével és mindezek fölött uralkodik a főhajó falát, a lapos mennyezetnek gerendákkal szegett mezőit, a szentélyt és záradékot és valamennyi alkalmas helyet elfoglaló falképek színpompája. Ugyanez ismétlődik a déli oldal bejáratának előcsarnokában, az oldalhajók mentén lévő kápolnákban, az altemplomban. Az utóbbiba vezető lépcsőív falát borító domború ábrázolásokat a régiek maradványai nyomán Zala György szobrász készíté. A falképek Andreä Károly, Beckerath Móricz és Székely Bertalan, a szobrok Kiss György művei. E bámúlatos gazdagságot elemezve azt veszszük észre, hogy a mester nagy tudással és helyes tapintattal összehordta mindezt, a mi egy vagy más román templom jelességét képezi, Ha valami kifogás emelhető alkotása ellen, ez csak az lehet, hogy magában a román építés idejében sem keletkezett építmény, mely a román művészet elemeinek összeségét ily teljességben egyesítené magában. 1891-ik év nyarán az apostoli király jelenlétében szentelték föl a templomot, a melynek helyén talán már az apostolok idejében is keresztények imádták Istenöket.

Az újjáépített pécsi székesegyház nyugati homlokzata.
Háry Gyulától
Az újabban keletkezett egyházi építmények közűl megemlítjük az angol kisasszonyok templomát Veszprémben (1860) és az Orsolyaszűzek templomát Sopronban (1864). Mindkettő csúcsíves művészetű. Az első Szentirmay Jenő, a második Handler Nándor építész műve.
A törők uralom alatt megszakadt a világi építkezés is, majd meg a nemzeti fölkelés mozgalmai hatottak rá bénítólag. A kétszáz évig tartó válságos körűlmények között általánossá vált az anyagi romlás. Az egykor hatalmas nemzetségek részint kivesztek, részint elszegényedtek. Alig volt néhány főúrnak módja és kedve a nyugati fényűzés példáját követni. Az Esterházy család, melynek mesés gazdagságát Miklós nádor ez időtájt alapítá meg, úgy szólván az egyedűli építkező; a XVII. és XVIII. század folyamán keletkezett legkiválóbb építmények e család nevéhez fűződnek. Minthogy a múltból megőrzött hagyományok nem voltak e téren sem, a lassan megindúlt tevékenységnek a nyugati szomszédságban dívott olasz-osztrák renaissance szolgált mintáúl. A várak védelmi jelentősége lassanként megszűnt, azokat vagy átalakították, vagy félig lerombolt állapotban magukra hagyták. A várak egykori lakói lassanként leszállottak a sík vidékre és itt építettek a nagyobb kényelem és fényűzés követelményeinek megfelelő kastélyokat. Szabályos négyszögű, zárt épületek ezek, sarkaikon vagy kerek vagy négyszögletű és többé-kevésbbé magas toronyféle kiszökellés van, homlokzataik szabályosak, az ablakok egy sorban, egyenlő távolságban vannak, a folyosók szélesek, néha oszloposak és nyitottak, ezekből nyílnak az ajtók a tágas, világos lakószobákba. Ez építmények, melyek igen gyéren keletkeztek, voltak nálunk tulajdonképen első hírnökei az új műveltség korának. A sort Lakompak kastély nyitja meg, melyet Esterházy Miklós nádor 1618-ban építtetett Sopronmegye ama területén, mely akkor Ausztriához tartozott. Védelmi jelleggel nem bíró, négyszögű elrendezésű építmény volt, alacsony domb lábánál egy völgyben állott. E század elején tűzvész pusztította el és azóta elhagyatott állapotban van. Még fönnálló két szárnyának emeletén megvannak az udvarra nyíló oszlopos folyosók. Német-Keresztúr kastély Sopronmegyében, melyet gróf Nádasdy Pál 1625-ben építtetett, most szintén Esterházy herczegi tulajdon. Vízivárra emlékeztető árok övezi e kastélyt, melynek a zárt négyszögű elrendezés, a sarkok toronyszerű kiszökellése, az emeletnek az udvarra szolgáló oszlopos folyosói modern építmény jellegét kölcsönzik. Esterházy Miklós nádor alakította át 1637-ben Fraknó várat. Az átalakított várak közűl fölemlítjük még: Borostyánkőt, Csáktornyát és Siklóst.

Az újjáépített pécsi székesegyház belseje.
Háry Gyulától
Esterházy Pál herczeg 1683-ban a nagymartoni grófok XIII. századbeli vára helyén, részben annak alapjaira építteté Kis-Marton kastélyt Sopronmegyében. Sebastiano Bartoletto és Antonio Carlone építészek készíték a tervet. Érettük 1663-ban Carlo Martino Carlon bécsi építész kezességet vállalt. Négyzetes elrendezésű késő renaissance építmény, sarkán a négyszögletes kiszökellések egyenlő magasak az épület szárnyaival, melyek két emeletesek és a földszinttől a koszorú-párkányig érő pillérek tagolják. Később több átalakításon ment keresztűl, de azért megőrizte eredeti jellegét, külsején a nagyszerűség vonását, melyet a helyes tagoltság s az erőtől duzzadó formák kölcsönöznek neki. A kastélynak vörös márványnyal burkolt és gazdag aranyozású kápolnáját Esterházy Pál Antal herczeg (1711–1762) megújíttatá. Ez időben Donner György Rafael volt a herczegi család építési igazgatója. Esterházy Antal herczeg a kastély déli homlokzata előtti tágas tért szabályozta és a homlokzattal szemben 1793-ban Hericy bécsi építészszel a fő őrség épületét és az istállókat építteté. Az épületnek két szárnya van, és a kastély felé néző oldalát toszkánai oszloprend tagolja. Majd Esterházy Miklós herczeg 1805-től kezdve Moreau építész terve szerint részben átalakítá és ez állapotában maradt fönn mai napig. Moreau a kastélynak a parkra néző éjszaki oldalán tíz korinthusi oszlopból két emeletnyi magas classicizáló oszlopcsarnokot és e fölé harmadik emeletűl négyszögű terasset emelt. A négy sarok rizalitja fölött a födélszékből kiemelkedő hagymaalakú tornyokat eltávolította és helyükbe sátorfödelű négyszögletes tornyokat épített. Ebből az időből való az éjszaki szárnyat két emeletnyi magasságban elfoglaló nagy teremnek classicizáló dísze, különösen a karzatokat tartó szikár oszlopok, melyeknek pálmalevelekből alkotott feje az egyiptomi építészetre emlékeztet. Ugyancsak Moreau alakította át a régebbi franczia kertet angol parkká. 1805-ben épűlt a park egy dombján a kerekalakú oszlopos és kupolás épület, melyben Esterházy Leopoldinának fehér márványból való ülő szobra Canova műve.

Esterháza kastély.
Az udvar felőli homlokzat és a kapu.
Cserna Károlytól
Esterházy Miklós herczeg 1764-ben meglátogatván Versaillest, elhatározta, hogy ahhoz hasonló kastélyt építtet. Helyűl a Fertő tó déli végében elterülő mocsaras, kietlen lapályt választá, a hol Süttör (Sarud) szerényebb vadászkastély állott. A fényűző hajlamairól ismeretessé vált főúr, kit kora „pompás” melléknévvel ruházott föl, hihetetlen gyorsasággal és az építés történetében párját ritkító költekezéssel megvalósította tervét két év alatt. 1766-ban készen volt a nagy terjedelmű építmény és körülötte a zsombékos talajból elővarázsolt gyönyörű franczia kert virított. Építője Esterháza nevet adta a kastélynak, mely hazánkban az építés terén egyedüli képviselője a XVIII. századot jellemző szellemnek, de kiállja a versenyt a külföld ilynemű legpompásabb alkotásával is. Nem ismerjük az épitésznek és a díszítő művészeknek a nevét, kik e roppant gazdagságot ily csudálatos rögtönzéssel létrehozták.
A kastély elrendezése patkóalakú, külseje az élénkebb formák híján egyhangú, de egészben véve előkelő. Középső szárnya kétemeletes és homlokát délre fordítja. A jobbról és balról hozzá csatlakozó oldalszárnyak szintén két emeletesek. Ezeknek folytatásaként földszinti épületek húzódnak a bejáratig és két hatalmas kart képezve ölelik át az éjszakra, a Fertő felé néző tágas, nyílt udvart. A kapunyílást két pillér által elválasztott egy nagyobb és két kisebb, rácsos kapu zárja el. A kapuval szemben a széles országút túlsó oldalán áll a fő őrségnek két épülete. Mind a három szárny falát az első emelettől a fő párkányig nyúló és az ablakokat egymástól elválasztó pillérek tagolják, a párkány fölött szép kimunkálású kő karzat fut végig, melyen váltakozva szobrok és vázák állanak. A délre néző fő homlokzatnak kiszökellő közepét négy oszlopon nyugvó erkély díszíti és ormó koronázza. Az udvar felől is ormók és erkélyek élénkítik az épület szárnyait. A kapuval szemben a középső szárny előtt két karú szabad lépcső vezet az emeletre. A földszinten a lépcsőnek két karja között három ajtó nyílik a nyári ebédlőül szolgáló nagy terembe. E mögött van a földszinti nagy terem (sala terrena), melynek mennyezete négy pár pilléren nyugszik és ajtai kivezetnek a déli homlokzat előtt elterülő parkba. A díszes vas rácsozatú lépcsőn tágas erkélyre jutunk, melynek kőből faragott korlátjain szobrok állanak. Innen két emeletnyi magas előterembe és ebből a szint ilyen magas nagy díszterembe lépünk. Földszinten és a két emeleten, a szárnyak udvari oldalán, jobbra és balra hosszú folyosók futnak végig. Ezekből nyílnak az ajtók a 126 szobába, a melyek kettesével-hármasával-négyesével egy-egy lakosztályt képeznek.
Egykor az oldalszárnyakhoz épszög alatt egy nagy épület csatlakozott. Ezek egyike téli kerttűl szolgált, a másikban a herczegi család képgyűjteménye volt, mely utóbb Bécsbe kerűlt, most pedig a magyar országos képtár őrzi. A kastély parkjában szétszórva állottak az operaház, melynek Haydn József volt a karmestere, a marionette-színház, a Nap, Diana, Fortuna és Venus templomai, a chinai ház (Bagatelle), mely tánczterműl szolgált és a remete lak (Eremitage). Az udvart és a parkot tavas szökőkútak, vízesések s a nagy számú szobrok tették változatossá. Lépten-nyomon valami meglepőt látott a vendég.
Az utóbb fölsorolt épületek, a szobrok, a vizesések a parkkal együtt elpusztúltak. Egyedűl a kastély áll. Ez is soká szomorú elhagyatottságban volt és drága készületének egy részétől megfosztatott. A mi fönmaradt, az elég, hogy elképzeljük az eredeti berendezést, mely a negédes rokoko művészetnek jól kiszámított, bámulatosan gazdag és összhangzatos hatású alkotása volt. A múlt század végeig tartott a kastély fénykora. Ez időtájt Rohan herczeg a franczia követ (1772), Mária Terézia királyné Miksa főherczeg, Mária Anna és Erzsébet főherczegnőkkel (1773), Ferdinánd főherczeg és neje estei Beatrix (1774), majd Albert szász-tescheni herczeg tisztelték meg látogatásukkal és találtak itt fejedelmi szórakozást. Esterházy Antal herczeget soproni főispáni méltóságába 1791-ben itt iktatta be Sándor Lipót nádor. Jelen voltak Károly és Ferencz főherczegek, az ország prímása és igen sok előkelőség. A beiktatással járó ünnepélyek 300 ezer forintnál többe kerültek. Rohan herczeg itt mulatását Bessenyey György gárdahadnagy „Az Esterházi Vigasságok” czímű költeményben énekelte meg és az eléje írt „Tudósítás”-ban így szól: „Meg kellett mutatni, hogy Párisban és Londonban nevekedett franczia kivánság Magyarországban gyöngyörűségét feltalálhatja”. A költőnek igazat adott a herczeg ama nyilatkozata, hogy Esterházán Versaillest újra megtalálta. „Deliciae Hungarorum” és „Magyar Versailles”, e két elnevezéssel fejezték ki bámúlatukat a kortársak e csudás fényű kastély fölött, mely három évtizeden át volt a művészeteket ékező szép életnek lakása.
A Batthyány grófi család kastélya Körmenden Vasmegyében zárt négyszögű elrendezésű; homlokzatának dór és jón oszloprendekkel, hatalmas erkélylyel tagolt és czímeres ormóval koronázott középső kiszökellése és Mansard-teteje van.
Fölemlítést érdemelnek még: a gróf Festetich-féle kastély Berzenczén Somogymegyében, a gróf Brunszwik-féle, most József főherczeg tulajdonában levő kastély Martonvásáron Fehérmegyében, végül a „Kutyavár”-nak nevezett kastély Tétényben Budapest mellett.
A városokban elvétve látunk egy-egy XVII. vagy XVIII. századbeli, de művészetileg szerény építményt. Ilyenek: Esztergomban a városház, mely 1688-ban vak Bottyán Jánosé volt és 1698-ban I. Lipót avatta nemesi curiává, Sopronban a herczeg Esterházy-féle palota, Győrött a városház, a kis papnövelde és még nehány, Fehérvárott a gróf Zichy-féle palota, továbbá a veszprémi, a székesfehérvári és szombathelyi (1781) püspöki paloták.
A XIX. századbeli építkezésben a főúri kastélyok járnak elől. József főherczeg ő fenségének alcsúthi, a Széchenyi grófi családnak czenki és a Zichy grófi családnak lángi kastélyait említjük, mint a század elején dívott classicizáló építészet képviselőit. Az újabban épűlt kastélyok sorából szép fekvésénél, nagy terjedelménél és belsejének pompájánál fogva kiválik gróf Festetich Tasziló franczia késő renaissance izlésű kastélya Keszthelyen.
E század elejével föllendült politikai és társadalmi élet nem nyert megfelelő kifejezést nagyobb szabású nyilvános építkezésben. A vagyonosság, az építészet iránti érzék még nem fejlődött annyira, hogy eddig olyan alkotások keletkezhettek volna, melyek majdan e kor emlékeiűl szolgálhatnak.

XVIII. századbeli padok a benczések pápai templomában.
Cserna Károlytól

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages