Őskori, római és népvándorlási emlékek a Dunán túl. Pasteiner Gyulától

Teljes szövegű keresés

Őskori, római és népvándorlási emlékek a Dunán túl.
Pasteiner Gyulától

Agyag edények a Sopron melletti urna-temetőkből.
Dörre Tivadartól
Az emberi nem ős korával foglalkozó tudomány a kovakőből és az obsidiánból tördeléssel és hasogatással előállított durva, nem csiszolt eszközöket a diluviális vagy másként palaeolith korszak egyik ismertető jelének tartja. A Dunántúl majdnem valamennyi megyéjében, különösen Győr-, Veszprém- és Tolnamegyében helyenként nagyobb számmal is kerültek elő ilyen eszkőzök, névszerint szilánkok és kések, mindazáltal egyéb adatok híján eddig nem lehet állítani, hogy a jégkorszakot megelőző időben ezen a vidéken is laktak volna emberek, annál kevésbbé, minthogy az sem bizonyos, vajjon az említett tárgyak nem későbbi időből származnak-e.
A Dunán túl a jégkort követő, ú. n. neolith korral, a csiszolt kőeszközök korával kezdődnek az emberi művelődés történetének adatai. E vidéken ezek az eszközök a legrégiebb emlékei annak, hogy az ember miként próbálgatja a követ, az agyagot, a csontot, a szarut, a kagylót és a keze ügyébe eső egyéb anyagokat megmunkálni, azokat formálni, először, hogy élete szükségletéhez mérten czélszerűek, majd hogy tetszetősek is legyenek. Ilyen műveltségkori réteget sem sokat ismerünk az országnak túl a dunai részén. Eddig rendszeres ásatással megejtett kutatások Sopronmegyében a Fertő-tónak 1874-ben kiszáradt medréből, továbbá Tolnamegyében a Kapos és a Sió folyó völgyében hoztak napvilágra nagyobb számú tárgyakat, melyek az új kőkori ember keze alkotásai.
A fertői lelet legjellemzőbb darabjai: csiszolt és átfúrt két kő szekercze, nehány csiszolt balta, köszörűkő, kések, kovaszilánkok, megmunkált szarvas agancs, végül agyagból szabad kézzel formált, a körömnek vagy csonttűnek benyomásával, meg hornyolással díszített edénycserepek. Kétségtelen, hogy e tárgyak az új kőkor műveltségét tűntetik föl. Nincs bebizonyítva, hogy azok az emberek, kik e tárgyakat készítették, a tó vize fölé emelt czölöpépítményeken laktak volna. Míg czölöpök maradványai nem kerűlnek elő, addig valóbbszínűnek látszik az a föltevés, hogy e telepítvény a tónak amaz időben száraz medrében lakott.
Tolnamegyében Kölesd, Puszta-Borjád, Medina és Ráczegres falvak táján számos új kőkori tárgyat, kivált pedig agyag edényt találtak. De tudományos érdek tekintetében valamennyit fölűlmúlja a maga nemében páratlan lengyeli lelet, mely Lengyel falu közelében a Kapos mentén mintegy tizenöt hold terjedelmű, lősz rétegből álló és földsánczczal kerített magaslaton kerűlt napvilágra. Egyike ez hazánkban ama kevés számú őskori telepeknek, melyeket rendszeres ásatás derített föl. Ekként a helyszín, az ott talált másfél száz csontváz és mintegy tízezer darab durva készítmény világos képet nyújt az itt élt népről, annak életmódjáról és keze ügyességéről. A jókora nagyságú és az ária népek között is ritka szép alakú koponyákról ítélve, szellemi fejlődésre kiválóan képes faj lehetett; úgy látszik, valamely társadalmi szervezet alapján élt együtt, de az anyagok megmunkálásában még alacsony fokon állott. Járatossága az anyag összerovásában csak addig terjedt, hogy agyaggal tapasztott vesszőfonadékot készített, meg hogy az átfúrt kő szekerczét nyélbe ütötte. Azért építmény-félének még nyoma sincs. Lakásaúl a lőszbe vájt kaptáralakú üregek szolgáltak. Alapjuknak átmérője 2–3, magasságuk 3–4 méter, csúcsukon kerek nyílás a bejárat. Külön csoportban vannak szintén a lőszbe vájt, de kevésbbé mély tűzhelyen, melyeknek alját hamuréteg, konyhahulladék, állati csontok és cserepek borítják. A magtárak szintén kaptáralakú, három méter mély, de szűkebb és tapasztott vesszőfonadékkal bélelt üregek voltak. Ezekből nagy agyag edényekben megszenesedett gabona kerűlt elő. A halottak arczczal kelet felé, összekuporodott helyzetben, jobb oldalra fektetve voltak eltemetve. A lakásokban és a sírokban talált mesterséges tárgyak: kovakőből, obsidiánból és jaspisból hasogatott kések, vakarók, nyílhegyek, csorbítással hegyesített fúrók, szekerczék, vésők, átfúrt balták és buzogányok csiszolt kőből, őrlő, hasító és csiszoló kövek, csontból és agancsból formált szerszámok, dentalium csigából, más kagylókból és agyagból készűlt gyöngyök, köztük néhány rézből is, végűl durva agyagból, szabad kézzel formált, gyarlón égetett, helylyel-közzel vörösre festett, kezdetlegesen díszített különféle alakú edények.
Vörös rézből kovácsolt eszközöket a Dunán túl eddig csak elvétve és darabonként találtak. A fém megmunkálásának kezdetét jelölő és a bronzot megelőző rézkort nagyobb lelet e vidéken eddig nem képviseli.
Rendszeres ásatással fölkutatott bronzkori nagyobb telep a Dunán túl eddig szintén nem akadt. E műveltségi időszak emlékei vidékünkön csak szerencsés véletlenségből és többnyire szórványosan kerűltek elő. A sírleletek igen gyérek. A depot-leletek közt még nem használt tárgyakból álló úgy nevezett kereskedelmi letét nincs. Néhány öntőműhely maradványai mellett leggyakoriabbak az edényekbe zárt, rendszerint kisebb kincsleletek. Említésre méltók a Baranyamegyében Bozsók mellett, Tolnamegyében Duna-Földvárt és Mohácson, Veszprémmegyében, Bakony-Somhegyen, továbbá Komárom-megyében bizonytalan helyen talált műhelyi maradványok. A bozsókiból az öntőműhelyt jellemző 200 darab különféle töredék, nyers anyag és ép tárgy, többnyire sarló és tokos véső, a komárommegyeiből mintegy 60 darab jutott a Magyar Nemzeti Múzeumba. Egyes öntőmintákat találtak Pécs, Ercsi és Duna-Földvár környékén. Nevezetesebb kincsleletek Fehér-megyében az ercsii, Komárommegyében a gyermelyi (34 darab), Somogy-megyében a kéri (60 darab), a csabapusztai (36 darab), a törökkoppányi és orczii (30 darab), Tolnában a bonyhádi (208 darab) és a ráczegresi, Vasban a kőszegi (több száz darab), Zalában a pölöskei (40 darab). Keszthelyen kőből rakott sírban, a csontváz mellett egy bronz tű és egy kardpenge, Csabrendeken, szintén Zalamegyében, két csontváz mellett egy-egy bronz öv, kard, gombostű, karperecz és lándzsacsúcs volt. A bronzkorban szokásos másik temetkezési módnak, a halottégetésnek emlékei a Simontornyán talált hamvveder, melyben három tű, két függő, egy tekercses karika és négy korong volt, továbbá a Komárommegyében Duna-Almáson, Fehér-megyében Perkátán és Nagy-Loókon, Tolnamegyében Gerjen és Kölesd határában fölásott urnatemetők. Az utóbbi helyen néhány bronz tárgy is került elő. A szórványos leletek aránylag legszámosabbak. A fölsorolt nagyobb leleteket is számítva, a Dunántúl tizenkét vármegyéjének több mint ötven helyén találtak bronzkori eszközöket. Ez a tény kétségtelenné teszi, hogy a bronzkori műveltség a Dunántúl minden részében el volt terjedve. A két nagyobb öntőműhely és az egyes öntőminták továbbá azt bizonyítják, hogy a bronz eszközök nem idegen helyről kereskedés utján kerűltek e vidékre, hanem hogy a lakosok a bronzöntésben itt is jártasak voltak, gyakorolták az anyag megmunkálásának azt a módját, mely e műveltségi időszaknak egyik legfőbb ismertető jele. Mind ennek daczára azt kell mondanunk, hogy a Dunántúl az ország többi részeihez képest bronzkori emlékekben szegény; e vidék nem osztályosa Magyarország bronzkori dicsőségének. A túl a dunai bronzkori emlékek összeségének szembetűnő sajátsága, hogy számosabbak a békés foglalkozásnál használatos szerszámok, névszerint a talpas, karimás, szárnyas, füles és fül nélkűli tokos vésők, a sarlók; vannak ékszerek is, úgy mint tűk, karpereczek, övek, függők, stb., ellenben kevés a fegyver. Nyilhegyek, lándzsacsúcsok, kardok, leginkább töredékek és effélék találkoznak e vidéken is, de nem fordúlnak elő a magyarországi bronzkornak legjellemzőbb eszközei, azok a vésett vonalakkal gazdagon díszített hatalmas fejszék, csákányok, fokosok és kalapácsok, valamint a kézvédűl szolgáló korongos tekercsek sem. A Baranyamegyében Gilvánfán talált bronz csákány kivétel számba megy. Ehhez járúl, hogy a magyarországi bronzkort jellemző formák is igen gyérek a Dunántúli tárgyakon. A liliomlevél alakú kardpengék és a csészealakban végződő pompás markolatok majdnem egészen ismeretlenek. Legújabb időben kerűlt egy szép példány Sopron-Nyékről a Magyar Nemzeti Múzeumba. A sodrony tekercsű lapos fibula, mely egyik sajátos magyarországi forma és a hátra hajlított nyelű sarló, szintén csak kivételként fordúl elő e vidéken. Fibulából egy példányt Győr vidékén találtak, egy másik példányt a gyermelyi kincsben; a hátra hajlított nyelű sarlóra pedig szintén egy példánya a kéri kincsben fordúlt elő.
A bronzkori agyagművesség haladottságára több kisebb lelet, de különösen a Tolnamegyében Gerjen és Kölesd faluk határában fölásott edények vetnek világot. A szabad kézzel formált kisebb-nagyobb edényeknek sokféle, mindig czélszerű és sokszor csínos alakja, a helyes elrendezésű geometriai díszítmény, melynek szabadkézzel rajzolt, vagy mintával benyomott vonalát mészbetét fehéres színe teszi határozottabbakká, továbbá a füleknek holdalakú bemélyítése az edény pereménél, mind olyan sajátságok melyeknél fogva e két lelet jellemzően képviseli a bronzkori fazekasságot.
A bronzkor után következő vaskorban, miként egész Közép-Európában, úgy hazánk dunántúli vidékén is kelta nép lakott, és pedig, úgy látszik, legsűrűbb tömegben a Balaton és Duna közétől éjszakra Tolna-, Fehér-, Pest-, Esztergom- és Komárommegyében, meg a Fertő-tó tájékán. Amott az araviszk törzs lakott, emitt a bojok törzse, a melynek nyomaival Felső-olaszországban, Bajorországban és Csehországban is találkozunk. A harczias, hatalmas egyéniségű kelta népnek emez, úgy látszik, békésebb hajlamú, tanúlékony törzsei a műveltség magasabb fokán állottak és városokban voltak letelepedve. Ezt bizonyítja az a körűlmény is, hogy a Dunántúl még a római időben is oly gazdag volt kelta helynevekben, mint akár Gallia. Ilyenek: Aquincum, Alisca, Bregetio, Sabaria, Scarabantia, Arabona, Crumerum, Cambona, Lugio, Curta, Matrica. Azon kivűl alsó-pannoniai római fölíratokból eddig is ötvennél több kelta nevet ismerünk.
Kelta kori emlékeink nem állanak arányban sem a helynevek számával, sem azzal a fontos történelmi szereppel, melyet e nép itt a Kr. előtti IV. század elejétől több, mint három száz évig játszott. Számra nézve legnevezetesebbek a sírhalmok, melyeknek nagyobb kamrája, vagy kisebb ürege többnyire kővel, vagy ritkábban fa gerendákkal volt bélelve; még ritkábban a kővel boltozott kamrák. Ilyen sírhalmok leggyakoribbak a kelta törzsek lakta terület középpontján, Fehérmegyében, Érden a „Százhalom”, Csurgó mellett az Eresztvény nevű erdőben, Pátkán, Alsó-Szent-Ivánon; továbbá Budapesten a Gellérthegytől délre eső Kelenföldön; Somogymegyében Szalaczkán; Veszprémmegyében Bonyhádon a „Százhalom”; Zalamegyében Csabrendeken, Sopronmegyében Hövejen, különösen pedig a Sopron melletti hegyeken. Ez emlékek már régebben magukra vonták a kutatók figyelmét. Jó részüket föl is ásták, de a sírhalmok belseje nem elégítette ki a várakozást. Hamvvedreken és néhány más edény cserepén kivűl csak egy pár kisebb vas és bronz tárgy, míg a pátkai halmokból egyebek közt két, nagyon díszes ezüst ruhakapocs is kerűlt elő.
A durva agyagból szabad kézzel formált és többnyire roszúl égetett edényeknek, cserepeknek noha igen kezdetleges díszítménye, így különösen a barbár módon előállított meánder vonal, valamint az itt-ott előfordúló vörös cserép arra mutat, hogy a nép, mely ide temetkezett, már ismerte a római művészetet. Ezt kétféle körűlményből lehet megfejteni: vagy abból, hogy a kelták már az V. században Kr. e. érintkeztek Felső-Olaszországban a rómaiakkal, vagy pedig abból, hogy a római hódítás alatt sajátították el és utánozták esetlenül a részleteket. Azért a sírok idejét, mely a Kr. e. IV. és a Kr. u. IV. század között ingadozik, nem lehet biztosan meghatározni. Valószínűbb azonban, hogy a Kr. u. századokból való elkésett vaskori kelta sírok.
Tartalmuknál fogva legnevezetesebbek a Sopron mellett emelkedő Redoute, a Purgstall és Varis-hegyen levő sírhalmok. E hegyeknek hatalmas főldsánczokkal védett tetején a földbe vájt 6–12 méter átmérőjű, 2 méter mély, kövekkel bélelt és galyakkal födött veremben laktak az emberek. Halottjaikat a sánczon kivűl a földbe vájt és szintén kővel bélelt sírhelyeken elégették és azután a sírhelyeket behantolták. A legutóbbi hat év alatt e hegytetőkön fölásott mintegy ötven ilyen sírdomb alól több mint háromszáz edény, mindegyikből 1–18 darab, legnagyobb részt apró darabokra törve került napvilágra. Valamennyi kevéssé iszapolt agyagból, korong használata nélkül, szabad kézzel formált, gyöngén égetett edény. Van köztük néhány, mely kivűl fekete mázas, belűl szürke; fordúlnak elő vöröses sárga színűek is. Alakjuk igen sokféle: talpas csészék, füles, fületlen és kettős bögrék, lapos tálak, tányérok, stb. Nagyságuk a legkisebb csupor és a 60 literes urna közt váltakozik. Legjellemzőbb alak a kis fenekű, hirtelen öblösödő, keskeny szájú nyakas urna. Vannak díszítmény nélkűl való egyszerű példányok és vannak változatos díszűek. A díszítmény elemei: az edény falába éles szerszámmal bevájt vonalak, különösen háromszögek, körök, csigavonalok, gyöngysorok, továbbá barázdák, föltapasztott bütykök, kisebb pitykék, zsinór, meg lécz. A díszítmény elrendezése mindig alkalmazkodik az edény alkatához. Van néhány nyakas urna, melynek nyakát szintén bevésett vonalakkal rajzolt alakok díszítik. Az alakoknak igen kezdetleges, leginkább háromszögekből összeállított rajzolata hímzett mustrához hasonlít.
Az agyag tárgyak közt különösen említésre méltók a négylábú, félholdalakú, barázdás és pitykés díszítésű állványok, melyeken a hold két szarva bika, kos, kutya, vagy más föl nem ismerhető állati fejben végződik. Ez alkotások czélját és jelentését eddig nem sikerűlt megállapítani.
Néhány bronz és vas nyakpereczet, tűt és bronz kapcsot, továbbá néhány vas késpengét, nemkülönben zománczos üveg gyöngyöt is találtak a sírokban. A fém tárgyak e csekély száma azt látszik bizonyítani, hogy e telep lakói, kik a bojok törzséhez tartoztak, szegény nép voltak. Az agyag edények az előállítás módjára, alakra és díszítményre nézve oly jellemzők, annyira megegyeznek a hallstatti edényekkel, hogy e sírokat a vaskor hallstatti idejéből valóknak kell tartanunk. Sopronmegyében Marcz falu közelében kilencz halomból, a hová szintén elégetett hullákat temettek, szintén hallstatti jellegű néhány bronz tárgy, vas karika és késpenge mellett graphittal bevont vörös edény került elő.
Tolnamegyében a lengyeli földsánczok közé az új kőkorszakbeli lakók helyére később telepedett nép után fönmaradt bronz és vas tárgyak, meg agyag edények is a hallstatti műveltség köréből valók.
E sírleletek mellé egy érdekes kincslelet sorakozik. Tolnamegyében Kurd falu mellett a Kapos folyó homokágyában 1884-ben fürdőgyermekek tizennégy darab bordás bronz cistát találtak. Ugyanott a tőzegréteg alól egy 82 centiméter magas és bronz lemezekből kapcsokkal összetákolt üst is kerűlt elő. Valószínű, hogy a cisták az üstbe voltak rakva és tulajdonosuk úgy ásta el őket a föld alá. Az ilyen bordás vödrök a hallstatti művelődési időszaknak jellemző tárgyai és egyebek között kétségtelen bizonyítékai annak, hogy a kelták egyet-mást tanúltak az etruszkoktól.

Bato sírköve.
Dörre Tivadartól
Az ú. n. la tęne, vagy a fejlődöttebb vaskorbeli tárgyak körűlbelűl ugyanazon helyeken találtattak, mint a hallstattiak, csakhogy csekélyebb számban. Sopron mellett a Purgstall és a Redoute-hegy földsánczán belűl, különösen a lakásúl szolgált vermek fenekén számos cserép, a Sopron melletti Bécsi dombon több szép alakú edény, egy kampós markolatú vas kés, egy lándzsahegy, egy karperecz és egy nyakra való bronz karika, végűl négy darab ruhakapocs szintén bronzból. Valamennyi tárgy határozottan la tęne-kori jellegű, kivált a vas kés markolata, meg a négy kapocs. Emezek vastag bronz sodronyból valók, kengyelalakúak, a kengyel egyik végén a tű tövénél a sodrony csigaformát ölt, a másik végén pedig a tű tokja hátra görbűlve a kengyel ívének felső részére fekszik. Sopronmegyéből említésre méltók még a petőházi és a balfi leletek, melyek szintén, vas fegyverekből és bronz ékszerekből állanak; ezek hosszú kardok, egy kampós markolatú kés, egy lándzsa, továbbá nyakra való karikák és ruhakapcsok. Az araviszkok lakta vidéken Regöly mellett, szintén a Kapos völgyének tőzegrétege alól az utóbbi években apránként számos la tęne-kori tárgy kerűlt napvilágra. E leletek a Magyar Nemzeti Múzeumban a la tęne-kor gazdag és jellemző ékszergyűjteményévé gyarapodtak, a mely mintegy ezer darab borostyán gyöngyből, filigrános és alakos díszítésű több arany gyöngyből, küllős arany kerekekből, különféle nagyságú és alakú ezüst kapocsból és lánczokból, bronz karpereczekből, gombos karikákból, csüggőkből és bronz övnek töredékeiből áll. Tata vidékéről egy nagyobb ékszergyűjtemény: római időbeli la tęne művészetű díszes ezüst karpereczek, karikák és egy zománczos korong, Pilis-Maróthról pedig egy bronz övláncz jutottak a Magyar Nemzeti Múzeumba.
A vaskori műveltséget képviselő keltáknak, még pedig azok araviszk törzsének több domború művű emléke, név szerint sírköve is maradt fönn a Dunán túl. Ilyen a Mogitmarustól Batónak, Tranto fiának és Firmusnak állított síremlék, melyet Fehérmegyében Alsó-Szent-Ivánon találtak. A kő lapja három mezőre van osztva. A felső mező fülkéjét Bato és Firmus domború mellképe foglalja el. A durva faragású alakoknak rövidre nyírott haja a homlokukon csigavonalokban van elrendezve, nyakuk körűl a szűk ruha szegélye csipkés lehetett. A jobboldali alak balkezét a másiknak a vállán nyugtatja. Jobbkezüket mind a ketten mellükre teszik. A baloldali alak illatos olajnak való kis palaczkot tart a baljában. A fülke alatti mezőben van a latin fölírás, mely fölvilágosítást nyújt az emlékről. A legalsó mező mélyedésében szintén domború ábrázolás van. Egy katona lovát vezeti, egy másik lóháton követi. A többi emléknek az előbbivel közös vonása, hogy az egyik, rendesen a középső mezőt lovon vagy kocsin járó alakok töltik ki.
Kelta nevek érmeken is fordúlnak elő. A túl a dunai különféle kelta törzsek főnökei lehettek Bia, Biatec, Busu, Cobrovomarus, Evoinrix, Monnor és Nonnos, kiknek neveit a Pozsony tájékán, továbbá Magyar-Óvár mellett és egyebütt talált ezüst pénzeken olvassuk. Az a Ravis és Rausci fölírású nyolczvan darab denár, mely a múlt században Bián találtatott, valószínűleg az araviszk törzs fönmaradt emléke.
A római hódítás a magyarországi Dunántúlt, mint Pannonia tartomány zömét, egy csapással az ó-kori világtörténelem kellő közepébe helyezi. Bármi volt is az oka annak, hogy a római fegyver a dunai vidék ellen fordúlt, az kétségtelen, hogy Róma katonai sulypontja e vállalkozás kezdetétől fogva Pannoniában volt, a hódítás befejezte után pedig a pannoniai légióknak sokszor döntő szerepük volt Róma belső történetében.
A tartomány természeti alakúlása és az ellenséges népek viselkedése szerint a hódítás és ezzel kapcsolatban a védelem berendezése és a polgári letelepedés több részletben történt; Octavianustól (Kr. e. 34.-ik évtől) Septimius Severus főparancsnokságáig (Kr. u. 185-ig) 220 évre terjedt.
A tulajdonképeni hódítás művét a Kr. utáni 9-ik évben Augustus császár, a vállalkozás kezdeményezője a pannon törzsek leverésével fejezte be. Ekkor keletkezett az első nagy védelmi vonal, mely a Száva mentén Sirmium (Mitrovicz) és Siscia (Sziszek) táborhelyekkel és több castellummal megerősítve Pannoniát Dalmácziától választá el.
A fegyveres hódítás ez idejében a mai magyar Dunántúl területe még csekély fontosságúnak látszik. Mintha a Dunának a Rába és a Száva közé eső vonala elkerűlte volna a római strategia figyelmét, vagy talán az itt lakó kelta törzsek békésebb hajlamánál fogva nem volt szükséges a fegyveres beavatkozás. A Kr. utáni 2-ik évben már két legio volt a Duna mentén, de még nem találkozunk római alapítású helységgel. Legrégibb a bojok területén Kr. u. 14-ik év táján keletkezett Scarabantia (Sopron) veterán telepítvény.
Claudius császár (41–54. Kr. u.) erősíté meg a második nagy védelmi vonalat, mely a Felső-Dunát Aquilejával köti össze, Pannoniát elválasztá Noricumtól, ezt pedig Rhaetiától. E vonalnak Vindobonából és Carnuntumból indúló két ága Scarabantiánál találkozott és Sabarián (Szombathely) áthaladva, Poetoviónál (Pettau) egyesűlt vele a Mursából (Eszék) indúló drávai és a Sirmiumból indúló szávai útvonal. Sabaria szintén katonai telepítvény volt. Claudius császár alapítá Kr. u. 50 körűl.
A dunai vonal megerősítésére a Kr. utáni I. század utolsó éveiben kerűlt a sor. A dákok szolgáltatták rá az okot. Vespasianus császár (69–79) volt az első, a ki ennek fontosságát fölismerte. Állandó táborhelylyé tette Aquincumot és megveté az Aquincum és Mursa közé eső dunai vonal megerősítésének alapját. Majd Trajanus (98–117) a dákok elleni katonai műveletek követelményeként a quadok netaláni támadása ellen táborhelyet állított föl Bregetióban (Szőny) és megerősíté a Dunának Aquincum és a Rába torkolata közé eső részét.
A dákok elleni háború alatt történt Pannonia ketté osztása. A választó vonal valószínűleg a Rába torkolatától indúlt ki. A Balatont éjszak-keleti sarkánál megkerűlve, egyenes irányban haladt a Száva felé. A nyugati rész Felső-, a keleti Alsó-Pannonia volt. Hadrianus (117–138) a választó vonalat kelet felé tolta, úgy, hogy Bregetio Felső-Pannoniához esett.
Marcus Aureliusnak és Commodusnak a markoman, quad és jazyg germán törzsek elleni két győzelmes hadjárata után (166–183) a Dunának a budai hegyek és Száva torkolata közé eső vonala még nagyobb fontosságot nyert, a minek következményeként e vonalon a várak száma megkétszereződött.
A tartomány védelmi rendszere Septimius Severus pannoniai főparancsnoksága idejében a 185-ik évben lett teljessé, ámbár még a III. századbeli császárok is építettek egyes erődöket. A Diocletianus-féle szervezés (297) csak annyit változtatott rajta, hogy a két Pannonia választó vonalát ismét nyugatra helyezte és az ekként megnagyobbodott Alsó-Pannoniából a Duna mentén Lussuniumig (Paks) és nyugat felé a Bakonyig terjedő részt kiszakítva, abból Valeria név alatt külön védelmi területet alkotott.
Pannonia e védelmi rendszerének a magyar Dunántúlra eső részében fő helyek: Aquincum colonia és egy legio (II. adjutrix) állandó táborhelye; alapítá Vespasianus császár; továbbá Bregetio, egy legio (I. adjutrix) állandó táborhelye, alapító Trajanus és Marcus Aurelius municipiummá tette. Fontos helyek voltak még: a Kr. u. 14-ik évben alapított és Vespasianustól municipiumi rangra emelt Scarabantia, és a Claudius császár alapította Sabaria colonia.
Az ezen helyeket egymással összekötő útak mentén sűrű sorban állottak a fallal védett kisebb táborok. Carnuntumtól Mursáig mintegy huszonöt erőd védelmezte a Duna vonalát: Flexum (M.-Óvár), Quadrata (Öttevény), Arrabona (Győr), Ad Statuas (Gönyű), Ad Mutenum (Ács), Bregetio, Azao (Almás), Crumerum (Nyerges-Újfalu), Salva (Esztergom), Ad Herculem (Pilis-Maróth), Carpis vagy Cirpi Mansio (Tahi átellenében), Ulcisia (Szent-Endre), Aquincum, Campona (Tétény), Matrica (Ercsi), Vetus Salina (Adony), Intercisa (Duna-Pentele), Annamatia (Földvár), Lussunium (Paks), Alta Ripa (Tolna), Alisca (Szegszárd), Lugio (Bátaszék), Altinum (Mohács), Antiana (Baranyavár), Aureo Monte (Monostor), Mursa.
Másfelől Carnuntumot, Bregetiót, Aquincumot, Mursát és a köztük levő erődök közűl többet jól védett útak kötötték össze Sabariával, mely mint a dunai vonal felől való visszavonúlásnak csomópontja nagy fontosságú hely volt hadászati és kereskedelmi tekintetben. Többek közt a Dráva torkolatától két út vezetett Sabariába. Akinamból indúltak ki és Sopianae (Pécs) állomásnál elválva, az egyik a Balatont dél-nyugati, a másik éjszak-keleti végén kerülte meg. Az előbbinek egyik állomása Mogentiana (Keszthely mellett Fenék) volt, a másik három ágra szakadva érinté Fortiana (Simontornya), Herculia (Székes-Fehérvár), Tricciana (Siófok), Cimbriana (Veszprém) állomásokat.
A fönti névsorból látjuk, hogy a Dunántúlnak mostani városai, majdnem kivétel nélkűl szerepelnek a római védelmi rendszerben és jó részük már a római hódítás előtt, a kelták idejében lakott hely volt. A katonai állomásokkal kapcsolatban kisebb-nagyobb polgári telepek keletkeztek, a régi lakosság maradványai lassanként összeolvadtak a rómaiakkal és együtt e vidék új műveltségének alapját tették. A fölkelések és háborúk okozta nagy pusztúlás nyomai a Dácia meghódítását követő ötven évi béke alatt lassanként eltűntek. A pannoniai legiók katonai fegyelmezettségükkel, de még inkább a birodalom biztonsága érdekében végrehajtott hadi tetteikkel nagy tekintélyre tettek szert és elsőségük érzetében a II. század végétől kezdve nem egyszer magukhoz ragadták a döntést a császárválasztásnál. Ugyanekkor, kivált Septimius Severus politikájának kedvezéséből a polgári élet s azzal kapcsolatban a műveltség szép fejlődésnek indúlt. A rómaiság a Dunán túl a III. században érte el a virágzás legmagasabb fokát.
A római hatalom és műveltség meghonosodását, mint egyebütt, úgy ezen a vidéken is első sorban építészeti művek jelölték. A táborhelyeket és erődöket kő falak erős öve védelmezte, hozzájuk járúltak a mesteri útak és a boltozatos hídak, vízvezetékek, továbbá a vallásnak és az élet kényelmének szolgáló egyéb építmények. A római uralomnak Aquincumban fönmaradt építészeti maradványait e munka egyik előbbi kötetében (Magyarország III. kötete 73–80. lap) ismertettük. Ezek után itélve valószínű, hogy a rómaiak a Dunán túl nem emeltek oly hatalmas építményeket, mint más tartományokban, példáúl Galliában. De a vidéknek hadászati fontosságához mért megerősítése, a minek az imént vázlatos képét adtuk, arra mutat, hogy nagy lehetett a különféle czélú építmények száma. A minek kétségtelen bizonyítéka az, hogy a földmíves ekéje a Dunántúlnak, úgy szólván, minden pontján téglákat szánt föl, a melyek hírmondói az elpusztúlt épületeknek és köztük azok, melyek bélyegesek, egyszersmind tájékozást nyújtanak a legiók s cohorsok állomásáról, mások ismét a parancsnokokról, tehát adatai a római építészetnek és a római fegyver történetének. A „legio I. adjutrix” téglái Ó-Szőnyön, a „II. adjutrix” téglái Ó-Budán kivűl Pilis-Maróthon és Duna-Pentelén is találtattak. Itt-ott az alapfalak nagyobb töredékeiből még lehet következtetni az építmény alakjára is.
Legfontosabbak a fölíratos kőemlékek. Számos oltár és fogadalmi kő tanúskodik a tartomány vallási állapotáról. Legtöbb a Jupiter tiszteletére emelt fogadalmi kő. Gyakoriak kivált Aquincum tájékán a Silvanusnak emelt oltárok. E fajbeli emlékek is megerősítik azt, hogy már a II. század végén Pannoniában is általánosan el volt terjedve a keleti istenségek, névszerint Jupiter Dolichenus, illetőleg Mithras rejtelmes tisztelete. Fehérmegyében, Sár-Pertelén, a római államvallás alsó-pannoniai székhelyén, találtak egy fogadalmi követ, melyet a tartomány összes papsága emelt Dolichenusnak. A császárokra vonatkozó fogadalmi kövek, mérföldmutatók, továbbá a katonai elbocsátó levelek és egyéb fölíratos emlékek, valamint általán az összes pannoniai emlékek igen kevés kivétellel a II. század közepe és a IV. század eleje közé eső 150 évnyi időből valók. Ez emlékeink nagyobb politikai eseményekről, a császárok megválasztatásáról, a tartományban tartózkodásáról, vagy fontosabb intézkedéseikről nem beszélnek ugyan, mindazáltal tartalmuk megerősíti, kibővíti ismereteinket, föltárja a tartomány katonai és polgári kormányzatának, továbbá a magán életnek számos érdekes mozzanatát. Azonban, ha a római senatus határozatával megsemmisíti valamely császár emlékét, e határozat nyomát megtaláljuk a mi fölíratos köveinken, kivált a mérföldmutatókon. Így példáúl Macrinus (217–218), Elagabalus (218–222, Alexander Severus (222–235), Maximinus és Maximus (235–238) császárok nevét, sőt néha teljes czímüket is kivésték az uralkodásuk idejéből való kövek fölíratain.
Az emlékek e csoportjában említést érdemelnek még a kő koporsók és a sírkövek, mert egy részt megismertetik a tartomány temetkezési szokását, más részt pedig domború művű díszítményeik révén a szobrászat körébe tartozván, világot vetnek a művészet ez ágának állapotára a tartományban. Igaz, hogy a halottak iránt való kegyelet nem támasztott nagyobb művészeti követeléseket, azért ez emlékek nem is művészek alkotásai, hanem közforgalomban lévő minták szerint kőfaragó műhelyben készűltek. Mindazáltal következtetést vonhatunk belőlük a szobrászat itteni gyakorlatára, a menynyiben a fejlődöttebb művészet nyoma rendszerint meglátszik a kézműves munkáján is. Vidékünkön ez emlékek érdekességét fokozza az is, hogy egyéb szobrászati művek fölötte gyér számmal maradtak fönn.
A rómaiak a castrumok, coloniák, általán a lakóhelyek közelében, rendszerint a hadi útak mentén temetkeztek, a szegények egyszerűen, az előkelők, gazdagok nagyobb pompával. Aquincum és Bregetio egy-egy legio táborhelye volt; itt lakott legsűrűbben a római előkelő és vagyonos osztály; azért e helyek közelében kerűlt napvilágra a legtöbb és legdíszesebb kő koporsó és sírkő. A szegényesebb temetkezés bizonyítja Scarabantia és Sabaria lakosságának szerényebb helyzetét. Úgy a koporsók, mint a sírkövek majdnem kivétel nélkűl lelőhelyük közelében bányászott mészkőből valók, tehát kétségtelen, hogy ugyanott készűltek.
A koporsó ládája rendesen egy darabból van kifaragva, épen úgy a födele is. Az egyszerűbbeknek mind a négy oldala sima és az egyik hosszanti oldalukra van vésve a fölírás. A gazdagabb koporsó fölírásos oldala tábla alakúra van faragva. A legnagyobb fényűzés az, ha e táblától jobbra is, balra is egy-egy gyermek alapú szárnyas nemtő áll fülkében, egyik kezében lefordított fáklyát és koszorút tartva. A sírkövek hosszúkás négyszög alakú, mintegy 1–3 méter magas, 0.50–1 méter széles táblák. Az egyszerűbbek lapja egy mezőből áll, s azon van a fölírat. A díszesebbek két vagy három, egymás fölötti mezőre vannak osztva s többé-kevésbbé ékes orommal koronázva. Az egyes mezőket néha vagy oszlopok, vagy levelei., vagy egyéb díszítmények szegélyezik. A felső, mélyebbre vésett mezőt, mely mintegy fülkét alkot, két-három személy domborművű félalakja foglalja el. Az alatta lévő keskenyebb mezőn kisebb alakokkal rendszerint áldozati jelenet ábrázoltatik; de egyéb jelenetek, sokszor lovas alakok is fordúlnak elő. A legalsó nagyobb mezőre van vésve a fölírat.
Úgy a kő koporsókat, mint a sírköveket díszítő domborművek nyers alakja és pongyola kimunkálása arról tanúskodik, hogy a birodalom fővárosa, a hol különben a szobrászat ekkor már szintén hanyatlani kezdett, még mindig jóval felűlmúlta e részben a tartományt, hol kézművesi korlátoltsággal gyakorolták a szobrászatot.
Mint már említettük, a kőből faragott szobrászati művek e vidéken igen gyérek és csekély értékűek. Az istenségek nagyobb szobrai, meg a császárok mellszobrai, melyek a táborokat és a coloniákat díszítették, teljesen hiányzanak. Különösebben a Mithras-emlékek vonják magukra a figyelmet. Nem mondhatjuk, hogy művészeti alkotások, de érdekesek, a mennyiben világot vetnek a vallási állapotokra és Mithras tiszteletének elterjedésére. Az aquincumi mithraeumban eredeti helyén találták a sziklaszülött Mithrast ábrázoló szobrot. A majdnem egy méter magas és 45 centiméter vastag kődarab alsó fele úgy van faragva, hogy több darabból összerakott sziklatömeget mutat, melyen kígyó tekergődzik körűl és fejét a sziklatömegből kiemelkedő Mithras felé tartja. Az istenség ifjú, mezítelen alakja a felső lábszára közepétől kezdve látszik, s válla magasságáig emelt jobbjában gyilkot, baljában égő fáklyát tart. A bikaölő Mithras, mely a szentélynek másik lényeges alkotó eleme volt, itt nem maradt fönn. E jelenet ábrázolását három példányban bírja a Magyar Nemzeti Múzeum. Legérdekesebb az, mely Tétényben egy mithraeum romjai alól kerűlt elő. Mészkőből van; magassága 0.68, alsó szélessége 0.85 centiméter. Magas dombormű, megrongált állapotban. A kőbe vájt mélyedésben, mely a barlangot jelképezi, keleti módra öltözött és phrygiai sipkát viselő ifjú a földre terített bikán térdel, balkezével annak orrát szorítja, jobbjával tőrt döf az oldalába, s az abból csörgedező vért egy kígyó nyaldossa. Az áldozati jelenetet két, szintén keleti öltözetű alak fogja közbe: a hátúlsó lefelé fordított, az elűl álló fölemelt fáklyát tart. A mélyedés felső peremének baloldali végén egy sugaras fejű fiatal ember mellképe a napot, jobboldali végén egy nő mellképe a holdat jelképezi. Az előbbi mellett egy holló alakját látjuk.
Ügyesebb kéz alkotása és anyagánál fogva is érdekes Herculesnek elefántcsontból faragott, 26 centiméter magas szobrocskája, mely Sabariából kerűlt a Magyar Nemzeti Múzeumba. Rajzát a római régiségek csoportjában adjuk.
Bronz szobrászati emlékeink szintén kisebb művek; de, mint más római tartományokban is, többnyire csinosabbak a kő szobroknál és e mellett tökéletes termékei a bronzöntésnek, melyet e vidéken a kelták már néhány századdal a rómaiak ide jövetele előtt mesterileg gyakoroltak. Az istenségek szobrocskáit mellőzve, meg kell említenünk a vas szerkezetű kocsik alakos bronz díszítményeit. Komárommegyében Somodoron, Buda közelében Tétényben, Fehérmegyében Sár-Szent-Miklóson, Nagy-Lookon majdnem teljes kocsik, továbbá Duna-Földvárott, Ó-Budán és egyebütt a sír okból apróbb kocsirészletek kerültek elő. Leggazdagabb volt a somodori sír, melyben a kocsival együtt nemes formájú bronz edények és egyéb tárgyak is voltak, többek közt egy háromláb, melynek mindenik lába felűl mellképben végződik; készítője Octavius nevével is ellátta. Van a Magyar Nemzeti Múzeumban egy bacchusi alakokat ábrázoló, 28 centiméter magas bronz csoport, mely szintén kocsidíszűl szolgált. Hárman egy sorban, táncoló léptekkel közelednek a néző felé. Vállukon legyező alakú pálmalevél emelkedik. A római régiségek között adjuk e jellemzően formált csoport képét. A kocsik rúdját s egyéb részeit, nemkülönben a lószerszámot is szobrocskák díszítették. E meglepő fényezéssel készített kocsiknak vas szerkezete is mesteri alkotmány. A kelták híres kocsigyárosok voltak és valószínű, hogy a kocsi vas szerkezete kelta eredetű; ellenben a bronz szobrocskák tárgya és formája már inkább római kézre vall, úgy, hogy e kocsik mintegy jelképei a kelta és a római műveltség vegyűlésének.
A szobrászat körébe tartoznak, de az előbbi öntvényekkel nem mérkőzhetnek a bronz lemezekből trébelt és részben ponczczal kimunkált domborművű ábrázolások. A jelentékenyebbek Tolnamegyében Kömlődön, Baranyamegyében Pécs mellett, Zalamegyében Fenéken és Fehérmegyében Felcsúthon kerültek elő. A kömlődi lelet két darab háromszögű lemez, melynek alapja 27, magassága 36 centiméter. Valószínűleg még egy harmadik darab is tartozott hozzá. Az egyik lapon Jupiter Dolichenus bikán állva és néhány mellkép látható, a négy mezőre osztott másik lap, szintén Jupiterrel, áldozati jelenetet, meg egyéb alakokat ábrázol. A pécsi, 18 centiméter magas és 28 centiméter széles bronz lemez fából készűlt pénzes láda burkolatának egy darabja. A felső rész három mezőjét istenek ülő alakjai foglalják el; az alsó rész öt mezőjében álló alakok Konstantinápoly, Carthago, Nicomedia, Siscia pénzverő városokat jelképezik és az ötödik alaknak, Rómának hódolatukat mutatják be. A Fehérmegyében Felcsúthon egy kő koporsóban egyéb tárgyakkal együtt talált bronz lemez szintén fa láda burkolatának töredéke, s két sorban négy-négy alak van rajta. Ezek a IV. századbeli, már egészen megromlott formaérzéknek az emlékei. Az ólomból öntött szobrocskák és domborművek kivétel nélkűl kicsinyek és esetlen alakúak.

Római régiségek a Magyar Nemzeti Múzeumban. – Bacchusi csoport és edények bronzból. – Hercules szobrocskája elefántcsontból.
Dörre Tivadartól
Az ékszerek és a fémből készűlt egyéb használati tárgyak formai és technikai tekintetben magasabb fokon állanak. A fémiparnak ilyen művészetileg remek alkotása a Fehérmegyében Polgárdi mellett talált ezüst háromláb, melyet „Magyarország” III. kötete 215-ik lapján képben is bemutattunk.
Az edények között nagy a különbség a szerint, hogy milyen anyagból valók. A bronz edények nemes formái és díszítményei a görög-római művészet legszebb korára emlékeztetnek. A fazekasság termékei kezdetlegesek. Gondosabban készített, tetszetősebb agyag edények csak kivételesen találkoznak. A terra sigillata is a ritkaságok közé tartozik. Aránylag legjobbak a mécsesek. Ezeknek sokasága szinte megszámíthatatlan és nagy részükre rá van nyomva a gyáros bélyege. Az üvegiparnak e vidéken amaz időkhöz mért szokatlan fejlettségéről tanúskodnak a bár nem tetszetős formájú, de jelentékeny nagyságú üveg edények. A legszebb példányok Győr és Szombathely környékén találkoznak. A római üvegiparnak egyik sajátos terméke, a színes rétegű, úgy nevezett millefiori üveg, ritkábban fordúl elő.
Végűl megemlítjük a Dunántúlnak római császári érczpénzekben való gazdagságát, a mi egymagában is elég arra, hogy elképzeltesse velünk az itteni élénk forgalmat s általán a tartomány egész fontosságát.
A római emlékek legnagyobb és legbecsesebb része a Magyar Nemzeti Múzeumban van összegyűjtve. Azon kivűl igen figyelemre méltó római régiségek vannak Szombathelyen a vasmegyei múzeumban, Győrött a benczések főgymnasiumának múzeumában, továbbá a soproni két múzeumban.
A pannoniai kereszténység történetét részletesebben nem ismerjük. Valószínűnek látszik, hogy miként s Mithras-cultusnak, úgy az új hitnek legelső terjesztői is római katonák voltak, kik részint délről, részint keletről jöttek. Már az első században is találkozhattak egyes hívők a legionariusok közt. Utóbb a rómaiság meghonosodásával és a kelta törzseknek a rómaiságba való beolvadásával majdnem karöltve járt a kereszténység elterjedése és a régi coloniákban vert legelőször mélyebb gyökeret. A Száva vidékén, a hol a rómaiság gyorsabban hódított, a III. század közepétől kezdve a kereszténység is gyorsabban terjedt a polgári osztályban; ugyanekkor a Dunán túli vidéken keresztények még mindig csak a katonák között találkoznak.
Az itteni kereszténység egyházi szervezetévek korábbi történetét szintén homály födi. Az alig keletkezett a II. század legvége előtt, s csak a III., sőt a dunai vidéken a IV. század folyamán fejlődött ki.

Római üveg edények a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Dörre Tivadartól
E szerint a tartomány két érsekségre oszlott: Alsó-Pannoniában a sirmiumi, Felső-Pannoniában a lauriacumi érsekségre. A Dunán túli püspökségek, vagy inkább egyházi községek: a sabariai, a scarabantiai, a bregetiói, a sopianaei, a curtai, a carpisi , az aquincumi, a lauriacumi érsekség hatósága alá tartoztak. Quirinus sisciai püspököt üldözői Sabariába hurczolták és ott a vízbe dobták. Ez 303-ban történt. A keresztények a vértanúság helyétől nem messze kápolnát építettek, de a vértanút a scarabantiai kapu melletti bazilikába temették. Mintegy 50 év múlva Szent Márton, a későbbi toursi püspök, szülővárosából Sabariából az ariánusok elől menekűlt. E szerint Sabariában vidékünknek Claudiustól alapított, legrégibb római coloniájában a IV. században már nagy keresztény község volt, mely templomot épített és megérte a vallási villongást is.
A kereszténységnek túl a Dunán egyébként gyér emlékei: a Krisztus monogrammjával jelölt föliratos kő koporsók, sírkövek és keresztény jelvényekkel, többek között a hal (ιχϑυς) alakjával díszített mécsesek aránylag legnagyobb számmal szintén Szombathely környékén fordúlnak elő.
A véletlenség sajátos szeszélyéből a Dunántúl az ős kereszténységnek rendkivűli érdekű két emlékével dicsekedhetik. Az egyik a pécsi sírkamra, az építészet és a falfestés, a másik, a faragott üveg csésze, mely Szegzárdon talált kő koporsóból kerűlt napvilágra, az üveggyártás körébe tartozik.
Pécsett a székesegyház közelében tíz lépcsőfok téglából épűlt, későbbi eredetű, szűk folyosóba vezet le, honnan egy szabálytalan négyszögű, kis előcsarnokba, ebből pedig egy boltíves ajtón szintén téglából épűlt, dongaboltozatú és 3.22 méter hosszú, 2.82 széles, 2.21 magas helyiségbe lépünk. Ezt a helyiséget falfestmények díszítik. Az egyik keskeny oldal falát az ajtónyílás körűl czikornyás folyondár borítja. Szemben az ablakféle nyílástól jobbra és balra Szent Péter és Szent Pál tógás alakja áll; fölemelt jobb kezével mindkettő Krisztusnak a nyílás fölött lévő monogrammja felé mutat. A két hosszanti oldalon a boltozat aljának három-három mezőjében egy-egy ábrázolás volt. Három mezőről a vakolat egészen lehúllott és a festmények elpusztúltak. A másik három is nagyon megrongálódott. Az egyik kép Jónás próféta történetét ábrázolja: a hajó, a czethal és Jónás alakja a lugas alatt világosan fölismerhető. A másikon három alaknak lábszárait látjuk. E kép a babyloniai három ifjút, vagy talán a keleti bölcseket ábrázolta. A harmadik festményen egy négyszögletes láda maradványaiban csak sejtjük Noé bárkáját. A boltozat négyzetes mezőjének díszítménye symmetrikus elrendezésű. A négyzet oldalainak közepéből egy-egy nagyobb, sarkaiból egy-egy kisebb bokréta emelkedik ki. A nagyobb bokréták közűl kettőnek a tövében egymással szemben két-két páva ül, a másik kettő mellett két-két galamb röpköd. A boltozat közepén és négy sarkában egy-egy médaillon van. A középsőben Krisztus monogrammja, a négy közűl kettőben egy-egy mellkép még látható. A boltozat többi részét apró virágú folyondár futja be.
Az oldalfalak maradványai kétségtelenné teszik, hogy e földalatti építmény egy ú. n. kettős kápolnának az alsó része, mely temetkező helyűl szolgált. A Krisztusra, a föltámadásra, a lélek halhatatlanságára vonatkozó ábrázolások mindenben annyira megegyeznek a római katakombákbeli symbolikus, bibliai festményekkel, hogy mástól nem származhatnak, csak olyantól, a ki a katakombák művészetében otthonos volt, s nem is készűlhettek későbben, mint a IV. században.
A szegzárdi üveg csésze, melyet „Magyarország” III. kötete 215-ik lapján képben is bemutattunk, párját ritkító remek példánya a rómaiaktól nagy tökéletességgel készített ú. n. vas diatretumnak.

Ó-keresztény sírkamra Pécsett.
Dörre Tivadartól
Ez két üveg rétegből áll: a belső a tulajdonképeni edény, a külső rétegből betűket faragtak ki, melyeknek csak felső és alsó vége tapad a belső réteghez, egyébként szabadon állanak. A betűk e szavakat alkotják: {jel}(áldozzál a pásztornak, igyál, élni fogsz). A Dunántúl, a rómaiak első föllépésétől kezdve világtörténelmileg oly nagy fontosságú vidék, nem csekély szerepet visz a népvándorlás alatt. Itt kezdődik a nyugati római birodalom föloszlása, midőn az V. század elején a hunok megjelennek és Pannonia tényleg megszűnik római tartomány lenni. Nyomukba förgetegként jönnek a germán góthok, gepidák és longobardok, majd a hunokkal rokon avarok és különféle szláv törzsek, míg a IX. század végén a magyarok honfoglalása befejezi a népvándorlásnak több mint négyszáz éves korszakát.
A népvándorlás korárnak egyedűli emlékeűl azokat a fegyvereket, ékszereket, edényeket és lószerszámokat bírjuk, melyeket a sírok őriztek meg. E sírokban a temetkezésnek sokféle fajával találkozunk. Legszokásosabb volt a rendes sorban egymás mellé ásott, merőleges oldalú sírgödör. Ebbe a halottakat teljesen felöltöztetve, fegyvereikkel, ékszereikkel, a férfit fölszerszámozott lovával együtt temették el. Helylyel-közzel a sír fenekét kiégették. Gyakori a deszkából összerótt koporsó, melynek azonban nem volt födele, hanem csak valami vastag kelmével takarták le. Ilyenkor a lovat a koporsóra fektették. Szokásos volt a halottégetés is, vagy úgy, hogy a holttestet a sírba fektetve félig elégették, vagy úgy, hogy egészen elégették és a hamvakat a megszenesedett csontokkal együtt urnába helyezték.
A Dunán túl, sőt az egész országban legfontosabbak a Keszthelyen és környékén lévő hun, vagy némelyek szerint osztrogóth temetők. Az ott fölásott közel ötezer sírban a temetkezésnek minden fajára van több-kevesebb példa. Legtöbbjükbe nők és gyermekek voltak eltemetve; a férfi-sír kevés; még gyérebb az olyan, melybe a halott mellé oda tették a lovát is. Azért e sírok nem gazdagok fegyverekben: annál több, de nem sokféle ékszer kerűlt belőlük napvilágra. Ezek néhány gyűrű, karperecz, küllős kerék és korong, további római eredetre valló tizenhárom kapocs kivételével számos fülbevalókból és hajtűkből állanak. A férfiak gazdagon díszített bőr övet hordtak. Mind e tárgyak részint ezüstből, részint aranyozott vagy ezüstözött bronzból, részint pedig ezüsttel berakakott vasból vannak. Arany ékszereknek csak gyér töredékei találkoznak. A fülbevaló szokatlanúl nagy karika, melyhez majd körte-, majd kúpalakú filigrános kosárka van két-három helyen sodronynyal feszesen oda kötve. A fülbevalónak egy másik, szintén sajátságos faja is van. Ennek a karikáját két oda forrasztott gomb díszíti olyképen, hogy az egyik gomb a karikának külső, a másik a belső oldalán van. A hajtűk hosszúk; fokuk négy felé van hasítva; néha pitykével díszített pántok tagolják. Nem kevésbbé jellemzők a férfiak bőr övének ezüst lemezből préselt, vagy bronzból öntött, áttört művű s griffeket és más állatokat, vagy növényi formákat ábrázoló díszei. Az övnek további díszei még a lecsüngő és az előbbiekhez hasonló művű ezüst tokban végződő szíjak, továbbá a kapcsok és csattok. A lószerszám részei a zabla, a csatt és kerekalakú kengyel, mind vasból. Az agyag edények kezdetlegesek. A keszthelyi lelet legnagyobb része a Magyar Nemzeti Múzeumban, kisebb része a szombathelyi múzeumban van. A Mosonymegyében Nemesvölgy mellett fölásott hun sírokat különösen a rájuk forrasztott gombokkal díszített fülbevalók jellemzik. Ugyanitt egy görbe végű kard is került elő. Csekélyebb számú, de szintén érdekes tárgyakkal gazdagodott a Magyar Nemzeti Múzeum Baranyamegyéből a püspök-szent-erzsébeti hun sírokból. Tolnamegyében a gerjeni hun temető igen szegény. Ott csak durva agyag edényeket találtak.

Népvándorlás-kori tárgyak a keszthelyi sírokból.
Dörre Tivadartól
A Budapest közelében Szent-Endrén, Tolnamegyében Bölcskén, Nagy-Mányokon, Somogymegyében Németsűrűn, továbbá a baranyamegyei Kassa mellett fölásott avar sírokban az előbbiekhez hasonló öveken és fülbevalókon kivűl ezüst lemezzel borított réz és bronz boglárokat, gombokat, különösen pedig filigrános arany fülbevalókat, arany rekeszekbe foglalt vörös gránát kövekkel vagy üveggel díszített boglárokat találtak. A fegyverek közűl kevesebb a tőr, de annál több a kard; csatabárd is találkozik. A lovas sírokban talált lószerszámot bronz gombok és pitykék díszítik. A kengyelvas kétféle, de mindegyik kerek.
A pogány magyar emlékek közt a legjellemzőbb tárgyak a rózsákkal díszített s aranyozott ezüst boglárok, pitykék, gombok, domború virágokkal díszített csüngők és a körtealakú kengyel. Nevezetesebb lelőhelyek: Komárommegyében Neszmély, Székesfehérvár mellett a Demkó-hegy, Győrmegyében Csorna és Csorna-Csatár.
A három csoportban fölsorolt tárgyakat a hunok, az avarok és a pogány magyarok emlékeinél tartják azok, kik az e fajta régiségekkel foglalkoznak. A sírokban talált római és byzanczi érmek biztosan megjelölik a temetkezések idejének határait. Az anthropologia a koponyákon a mongol és a kaukazusi faj ismertető jeleit állapította meg. Az iránt tehát alig lehet kétség, hogy ama sírok a népvándorlás idejébe, sőt épen a hunok, az avarok és a magyarok idejövetelének éveibe esnek. Arra a kérdésre azonban, vajon a sírokban talált tárgyak mennyiben zsákmányok és mennyiben saját készítményei a hunoknak, az avaroknak és a pogány magyaroknak: a tudomány még eddig határozott választ nem adott. A tokos foglalatú kövekkel díszített, ú. n. rekeszes műveket kivéve, népvándorlási legjellemzőbb tárgyaink Nyugat-Európa országaiban nem fordúlnak elő. Ez a körűlmény azt bizonyítja, hogy azok is, ezek is más-más eredetűek. Föltűnik azonban, hogy a filigrános díszítésben ügyes nép oly sok egyforma tárgyat készített, holott épen ez az a díszítési mód, melynél a változatosság önmagától kinálkozik. Ezt az ellenmondást még az sem fejti meg, ha fölteszszük, hogy a hun és avar nők fülbevalóinak jelképi jelentőségük volt. Épen ilyen ellentét van az övdíszeken egy részt az állatok élénk és jellemző mozdúlata, más részt a formák nagyolt, nyers kimunkáltsága közt. E sajátságok arra a föltevésre indítanak bennünket, hogy népvándorlási emlékeinket az ötvösségben nagy járatosságú nép bizonyos fogyasztók kivánalmaihoz mérten valamely piacz számára készítette, és hogy vagy kereskedés, vagy zsákmányolás útján juthattak azok birtokába, a kikkel együtt e vidéken a sírokba kerültek.

Pogány magyar övdísz a IX-X. századból.
Dörre Tivadartól

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages