Építés.
Építés.
IX. Pius pápa 1854. év szeptember 8-ikán hirdette ki Mária szeplőtlen fogantatásának dogmáját; Rudigier püspök ekkor elhatározta, hogy „Isten anyja szeplőtlenségé”-nek tiszteletére nagyszerű székesegyházat emel. Az áhítatos alapító hazáját a szó igaz értelmében emlékszerű épülettel akarta megajándékozni és úgy óhajtá, hogy a gazdag és szegény, magas és alacsony sorsúak kegyadományaiból, „Mária-fillérek”-ből, épűljön föl. Az eljárás, melylyel szándékának megvalósítását biztosítá, valamint a türelem és a higgadtság, melylyel az agg püspök a vállalat megkezdésének idejét bevárta, egyiránt tanúskodik bölcsességéről és abbeli bizalmáról, hogy sikerűlni fog neki az, a minek mostantól fogva életét szentelte. A székesegyház építési alapja 30 évi gyüjtés után 1,935.571 forintra rúgott. Statz Vincze, a kölni székesegyház építőmestere, a püspök meghívására 1858-ban Linczbe ment, hogy az épület tervét megállapítsa, a mihez a kölni székesegyház szolgált előképűl. 1862 május 1-sején tették le az alapkövet. Az építés vezetését Schirmer Ottó építő vette át. 1864-ben a székesegyház alapfalai már egészen készen voltak, ma pedig már a sírbolt és a szentély is be van fejezve egész a kereszthajóig, úgy szintén a fogadalmi kápolna is be van rendezve.
A székesegyház gránitból, mész- és homokkőből meg téglából épűl; alaprajza keresztalakú, hosszában is, keresztben is háromhajójú, azon kivűl a szentélyt kápolnák övezik, melyeknek a kereszthajóig menő folytatása két felől még egy-egy hajót képez. Az oldalhajók fölött magasan kiemelkedő középhajó 28 vaskos oszlopon nyugszik és falát magas festett ablakok törik át. A torony a homlokzat közepén áll, magában foglalja a főkaput, négy emeletes és hegyes sisaktető födi, 410 láb magas lesz, tehát a bécsi István-toronynál csak 28 lábbal alacsonyabb. A torony megfelel a régi szabálynak, vagyis egyenlő a templom hosszával számítva a főkaputól a fogadalmi kápolna apsisáig, a mi szintén 410 lábat tesz. A linczi székesegyház mellékrészeinek kifejlettségénél fogva hosszúságra nézve felűlmúlja a bécsit. Ámbár a kölni székesegyházról vett részletek az épület arányait meghaladják és a berendezés is némileg szegényesen van tervezve, a linczi székesegyház elrendezés, alakítás és kivitel tekintetében egyaránt nagyszerű és tökéletes mű és Felső-Ausztria e század végén olyan templommal fog dicsekedhetni, mely helyet foglalhat a monarchia és Németország legszebb székesegyházai sorában.
A Mária fogantatásáról czímzett székesegyház Linczben.
Kropf Miksától
A linczi székesegyház a templomépítésre az egész tartományban szemmel látható hatással volt. A nagyszerű benyomás, melyet a Linczben járt papok és hívek magukkal vittek, nemkülönben a csúcsíves építésért rajongó Rudigier püspök bíztató rábeszélése, és végűl Schirmer Ottónak, a székesegyház építőjének előzékenysége azt eredményezte, hogy a tartományban mindenfelé részint új templomokat emeltek, részint a régieket újjáépítették. Példának okáért fölemlítjük a freistadti, a leonfeldeni és az adlwangi megújított és kibővített templomot, ezekhez járúl számos új templom, mint a vichtensteini, a mauerkircheni, a harti, továbbá Hall fürdőben a katholikus templom, Linczben a Szent-Keresztről nevezett apáczák temploma, stb. Schirmer építményei előkelő, jól átgondolt művek, melyek különösen a helyes méretek és a részeltek művészi alakítása által tűnnek ki, tetejük azonban nem oly meredek, mint a középkori templomoké.
De Schmidt Frigyes, a csúcsíves építés igazi mestere, is megkezdi tevékenységét Felső-Ausztriában a steyri plebánia-templom tornyának fölépítésével, mely 1876-ban leégett s ideiglenesen sátortetővel volt födve. A terv szerint a toronynak hegyes sisakteteje lesz kőből. A braunauiak szintén föl akarják építeni tisztes vén-tornyukat, s úgy ehhez, mint a templom csúcsíves ízlésű új berendezéséhez Schmidt készítette a terveket.
Általában nagy buzgalmat fejt ki a tartomány papsága, nemkülönben a községek is példátlan áldozókészséggel gondoskodnak az egyházi épületek fönntartásáról és helyreállításáról. Csak az volna óhajtandó, hogy mind ez kevesebb puritanismussal történjék. Mert mi sem könnyebb, mint valamely templomot ama festői és tiszteletre méltó hatástól megfosztani, melyet annak az elmúlt idők nyomai kölcsönöznek. Ma napság szeretik száműzni a „czopfos” oltárokat, szószékeket, gyóntató székeket, noha azoknak dagályos, duzzadó formái oly hatásos ellentétet képeznek a csúcsíves épület karcsú, felszökő részeivel, sőt néha valóságos művészeti becscsel birnak, és mégis kénytelenek helyet adni az úgy nevezett „stilszerű”, de sokszor igen szegényes alkotmánynak. És azonkivűl az az egészen jogosúlatlan állítás, mely szerint a román művészet volna az igazi keresztény művészet, merőben kontár kisérletekre vezetett, melyeknek tervezői nem voltak képesek fölfogni, hogy a román formák használata mennyire nehéz. Más részt azonban különösen kiemelendő, hogy Felső-Ausztriában örvendetes kegyelettel viseltetnek az isteni tiszteletre szánt épületek iránt és e kegyeletnek, valamint a papság értelmességének köszönhető számos művészeti emlék fönntartása, hasonlóképen számos templom és kápolna méltó helyreállítása. Így példáúl Ischlben a plebánia-templomot Mader G. innsbrucki festő Szent-Miklós életéből vett falképekkel díszítette, míg a gleinki kolostor-templomnak a legteljesebb szakértelemmel végzett újítás ismét visszaadta a régi művészi díszét.
Az „Erzsébet” nyugati vasút, mely 1858-tól 1860-ig épűlt, számos és jelentékeny építkezésre nyújtott alkalmat, s ekkor származott át Felső-Ausztriába az a sajátszerű mór építés, mely Bécsben az ötvenes évek folyamán hamar múló kedveltségnek örvendett. Olyan nyilvános épületek, mint a tartományi törvényszék és a fővámhivatal Linczben, a tartományi tébolyda Niedernhart mellett, a gyógycsarnok Hallban, a kaszárnya Welsben és Ennsben, stb. alkalmat nyújtottak volna, ha nem is épen pompás, de nem is ilyen gyarló épületek emelésére.
Annál örvendetesebb, hogy Lincz a tartományi múzeum új épületében épen oly eredeti, mint emlékszerű művet fog nyerni. Az 1843-ban alapított Francisco-Carolinum múzeum ideiglenes helye oly szűk volt, hogy már 1874-ben elhatározták egy új épület emelését, minek czéljából először 1877-ben, s másodszor 1882-ben pályázatot hirdettek, melyben a monarchia és Németország művészei vehettek részt. Az építő bizottság és hasonlólag a közvélemény is Schmitz Brúnó düsseldorfi építész tervét találta legsikerűltebbnek és az végleg el is fogadtatott. A 135.000 forintra előirányzott építési költség részint az állam és a tartomány járúlékából, de legnagyobb részben a Felső-Ausztriában eszközölt gyűjtésből folyt be, míg Lincz város a Kaplanhofstrasseban fekvő telket engedte át ingyen a múzeum czéljára. Az 1884. évi május havában megkezdett épület 1885. év őszén tető alá jutott, 1886-ban kivűlről befejeztetett, s 1887-ben belűl is elkészűlvén, 1888-ban a múzeum beköltözik belé. Az épület egy középponti udvar körűl csoportosúl; az udvar oszlopos arkádjaiban van a lépcső, melyet fölülről üvegkupola világít meg. Az első emeleten van a gazdag mennyezetű és képekkel ékesített díszterem. A második emelet, mely a tartományi képgyűjteményt fogadja be, végig felső világítású. Az épület fölépítése anyag tekintetében igen változatos, a földszínt rustica-építmény, e fölött az első emeleten a fal nyers tégla, míg a szerkezeti elemek anyaga vakolat és különféle kő. A második emelet falát, melyen nincs ablaknyílás, s kivűlről tulajdonképen attika jellegű, megkisérlették képszékkel betölteni. A képszék domborművei a tartomány történetének fő mozzanatait állítják elénk, és Strassen Menyhért lipcsei tanár tervei és mintái szerint készűltek. Az életnagyságot meghaladó domborművek önállótlan kivitelűek és az egész merész művészi kisérletnek mondható. Ellenben az épület maga az által, hogy az emeletek falai fokozatosan hátrább-hátrább vannak helyezve, szokatlan, de kedvező rhythmussal bír, hasonlóképen a középrésznek és a sarkoknak kiemelése is világos és sikerűlt. Valamint az elrendezésben és fölépítésben, úgy a német renaissance formáit önállóan földolgozó, de itt-ott az antiktól és a barokktól is kölcsönző részletekben is egyéni és gazdag képzeletű szellemre ismerünk.
A városi lakosság szaporodása, valamint a tőkének biztos elhelyezésére irányúló törekvés az utóbbi években Linczben, Welsben és Steyrben, de kivált a tartomány fővárosában igen élénk építési tevékenységet idézett elő, s e téren különösen Gyri, Krakowitzer, Scheck, Jeblinger, stb., építők tűnnek ki. Az új lak- és bérházakon, melyek már egész városrészeket képeznek, s sokszor csak egy- vagy kétemeletesek, ismertető jelek a keskeny és magas kapu, az ablakok nehéz felsőpárkányai, az aránytalanúl nehéz és kiugró főpárkány, melynek egyhangú egyenes vonala az épületet felűl befejezi; egyébként görög renaissance formák uralkodnak a vakolatos és czementes homlokzatokon. Itt-ott a német renaissance tisztúlt formáival tett kisérleteket is látunk, hogy ez se hiányozzék Felső-Ausztriában.
A nyárilakok, melyek az utóbbi évtizedekben leginkább a Salzkammergutban épűltek, többnyire bécsi művészek művei, a kik a kék tavak partján, vagy a zöld erdős tájakon több vagy kevesebb szerencsével ismételték a főváros építészeti mintagyűjteményét falusi kiadásban. Átalában maga a kényelmes és csinos nyárilak tetszetős eszméje, de még inkább a fekvés és a környék szokatlan hangúlata lehetett az a tényező, mely a felső-ausztriai villákat a bécsi első rendű építők szerencsés alkotásaivá tette, még az esetre is, ha csak az első gondolat támadt volna is e tényező hatása alatt. A Wisgrill-villa Gmundenben Ferstltől, a Baulik-villa Seewalchenben Feldschreck- és Königtől, a Lanna-villa Gmundenben Dietztől, a Panczuliczeff-villa Traunkirchenben Hansentől, a Wasserburger-villa Ischlben a hason nevű udvari kőfaragómestertől, a Schmidt-villa az Atter-tó mellett Zinnertől, az Uhl-villa a Mond-tó mellett Stattlertől, stb., oly építmények, melyeket ügyes elrendezésök, kényelmes szobáik, árnyas verandáik és melléképületeik a villa kecses tipusaivá tesznek.
A Francisco-Carolinum múzeum Linczben.
Kropf Miksától
A szép Traun-tó mellett valóban fényesen épített, gazdagon és művészien berendezett kastélyszerű két úrílak tűnik ki, habár fejedelmi tulajdonosaik szerénysége csak villa számba akarja vétetni. Az egyik a „Mária Terézia”-villa a württembergi herczegé, a másik a „Hannover”-villa Cumberland herczegé. Az előbbi Adams Henrik műve, Gmunden és Altmünster között messze táj fölött uralkodó magaslaton franczia renaissance épület; alaprajza szabálytalan ötszög, szürke és vörös színű falait zömök pavillonok és egy sokszögű merész torony élénkíti. A fogadótermet, az ebédlőt és a szobákat szép faburkolat vagy drága szövet borítja, a kandallók és a kályhák emlékszerű alakításúak, azon kivűl telides-teli vannak a művészet igazán becses remekeivel, pompás bútorokkal, gobelinekkel, stb. Rajzunk e kastélynak Altmünster felé néző képét mutatja.
A „Hannover”-villa, ez idő szerint még befejezetlen, érdekes csoportosítású komoly csúcsíves épület; kő és favázas falai a Traun jobb partján a Kroten-tó fölött lombos fák koronái közűl emelkednek ki. Miként a „Mária Terézia”-villa művészi érzékű tulajdonosa maga is részt vett szép nyárilaka előállításában, úgy Schorbach hannoveri építész is a csúcsíves művészetnek fínom ismerőjére talált a fejedelmi megrendelőben, ki az építésre maga is serkentő és irányzó hatással volt. Az előcsarnok, a lépcsőház, a közös terem, mind kiválóan sikerűlt alkotás; az utóbbinak mennyezetét maga a födélszék képezi; a szobák becses díszítményűek részint csúcsíves, részint renaissance ízlésben; de a faburkolat, a kályhák, a lakatos- és kovácsmunkák mind Hanoverben készűltek.
Ekként tehát az építészet az Enns fölötti tartományban is, egyes árnyoldalak daczára, nagyot és szépet alkotott és a monarchia művészeti koszorúját nem egy becses levéllel gazdagítá. Nincs mit csudálkoznunk azon, hogy e téren is tapogatódzik és próbálgat, majd az egyik, majd a másik ízlés felé hajlik még ott is, hol előképek és hagyományok látszanak előtte az útat megjelölni. Hisz ez a panasz az egész világon általános. De a mint láttuk, hogy Felső-Ausztria, bár nagyon óvatosan, a művészet minden mozgalmát követte, úgy valószínűbbnek látszik az is, hogy látva Bécsben az erlachi nagy Fischer iskoláját föléledni, maga is saját művészeit, Prandauert és Brunnert, fogja előképekűl választani. Ez irány a tartományban otthonos művészi ipart meg fogja újból termékenyíteni és a nép a formákat, melyek az ő sajátosságainak leginkább megfelelnek, szintén ez irányban fogja ismét föllelni.
