Szobrászat és festészet.
Szobrászat és festészet.
Valamint az építést, úgy a szobrászatot és a festészetet is az egész középkoron át nyugatról, hasonlóképen a renaissance korában és annak tovább fejlődésében a délről jövő hatás élesztette és termékenyítette meg, míg végre az új korban egymást keresztező és kiegészítő áramlatok csudálatos termékeűl tűnik föl.
Az Enns fölött elterűlő tartomány művészi tevékenységére a XI-ik századtól a XV-ikig a szomszédos Bajorország egyházi életének és művészetének nagy középpontjai és azokkal együtt Passzau és Salzburg püspöki székhelyek voltak elhatározó hatással, a XV. és XVI. században pedig a rajnai, a frank és a bajor iskolák. E hatás gyümölcsei épen úgy elkésve érlelődtek, valamint a felső-ausztriai építés nyugoti és déli Németország tapasztalatait szintén elkésve alkalmazta. Ámbár nehéz a felső-ausztriai művészet legrégibb emlékein helyi sajátosságot fölfedezni, még sem lehet kétségbe vonni, hogy a nép tipusa, viselete és vidám színérzéke bizonyos hatással volt az idegen országban kiképezett, de Ausztriában működő mesterekre.
Felső-Ausztriában a keresztény művészetnek legrégibb emléke egy szobor, melynek különös szentséget kölcsönöz már az a körűlmény is, hogy az áhítatos hivők kegyelmekben gazdagnak tartják; értjük az adelwangi bucsújáró templomban levő csudatevő Mária-szobrot, mely a meghalt Jézust ölében tartó fájdalmas anyát ábrázolja. Ősrégi hagyomány szerint e tiszteletre méltó szobrot Szent-Thiemo salzburgi érsek készítette, s Pachmayr állítja, hogy I. Alram kremsmünsteri apátnak (1093-tól 1121-ig) adta volna ajándékúl. Bizonyosnak látszik azonban, hogy nem Thiemo ajándékától ösztönözve fogtak hozzá a Krems melletti régi apátságban a szobrászat gyakorlatához; sokkal inkább valószínű, hogy az ajándékozó így akarta kifejezni elismerését a kremsmünsteri szobrászat iránt. Hisz tudjuk, hogy az ottani szerzetesek Ehrenbert apátjuknak, valamint engelbert passzaui püspöknek (1045–1065) pompás emléket emeltek.
A felső-ausztriai szobrászatnak ez után legrégibb emlékei Szent-Floriánnak színesre festett két szobra a XIII. századból. Mindkettő az apátság egykori templomát díszítette. Az alakok nyersek, esetlenek, nincs kifejezésök, ruházatuk is merev. Ugyanez apátság gyűjteményében van a gyermek Jézust tartó Szent-Szűznek színesre festett szobra égetett agyagból; ámbár kivitele kézműves kezére vall, mégis fölötte érdekes, mint a régi fazekasok mintázó művészetének maradványa.
A korábbi időben a hívek kivánalmait kielégítették a fából faragott és színesre festett egyes szobrok és a görög triptychon módjára festett szekrény-oltárok; de utóbb a csúcsíves korban kifejlődött szárnyas oltár nagy hatással volt a szobrászatra, melynek az oltár közepén elhelyezett nagy szobor, továbbá a kinyíló szárnyak szobrai, nemkülönben az oltár merész alakítású, föl a boltozatig nyúló koronáját díszítő szobrok, mennyezetek és tornyocskák sokasága a legháládatosabb föladatúl kínálkozott. A középkori művészetnek az Enns fölötti tartományban, vagy talán egész Ausztriában legjelentékenyebb alkotása a népszerűvé vált st.-wolfgangi oltár, ez a nagyszerű faragvány, mely a szentegyház misztikus félhomályából a színek és a ragyogó arany pompájával világít felénk, s melynek feledhetetlen hatása megbűvöli az embert. Benedek mondseei apát rendelte meg az oltárt, s brunnekeni Pacher Mihály festő és faragó mester fejezte be 1481-ben.
A st.-wolfgangi főoltár.
Alt Rudolf vízfestésű rajzának fölhasználásával, Siegl Károlytól.
A Mária-tiszteletnek megfelelően az oltár szekrényében elhelyezett fő ábrázolás tárgya a Szent-Szűz, a mint Krisztus őt a menny királynéjáúl mennybe fogadja. Az áldott, a halandóságból kivetkőzött és örök szépségű asszony imádkozva térdel isteni fia, a Megváltó előtt, a ki trónon ül és jobbját fölemelve szelíden és fönkelten az utolsó áldás szavait intézi hozzája. A Szentlélek jelképe, a galamb, kiterjesztett szárnyakkal lebeg fölöttük, körülöttük angyalok csoportosúlnak, kik Krisztus és Mária gazdag redőjű köpenyének uszályát tartják, várva, hogy a megkoronázott Szűz a trónon helyét elfoglalja. A mennyei jelenettől oszlopköteg által elválasztva, de a szekrény belsejében balfelől áll Szent-Woflgang a templom mintájával, jobbfelől Szent-Benedek szerzetesi ruhában, a kereten kivűl pedig konzolokon Szent-György és Florián lovagias alakjai állnak. A polczon, melyen a szekrény áll, a keleti bölcsek imádó hódolata ábrázoltatik. A szekrény gazdag mennyezetének mintegy folytatásaként változatos tagozású és csúcsos öt tornyocska alkotja az egésznek koronáját a keresztre feszített Megváltó, legfelűl az Atya, továbbá szentek és angyalok alakjaival. A szekrény felnyitott szárnyait festmények díszítik, melyekről későbben fogunk szólani.
Bámulatra ragad ez oltáron a világos és nyugodt szobrászati fölfogásban nyilvánúló nagy vonás, a mély és tiszta érzés, továbbá a megkapó ellentét, egy részt az átszelleműlt mennyei alakok, más részt az egészen emberien fölfogott két szentnek egyénisége és természethűsége között; végűl csudálatra méltó a mester művészete, melylyel a legapróbb részletekig gondos kivitelű művén az eszményi hatást meg tudta őrízni.
Felső-Ausztriában az említett oltáron kivűl a középkori művészetnek még számos oly emléke van, melyen az építészet, a szobrászat és a festészet talán többé soha sem ismétlődő tökéletességgel egyesűl. Elsőnek kell említenünk a käfermarkti oltárt, mely Pacher művének a legjelentékenyebb versenytársa, sőt ezt az építészet gazdagságára, kimeríthetetlen képzeletre és gondosságra nézve talán fölűl is múlja, de nagyszerűség, mély érzelem és az előállítás teljessége tekintetében nem éri utól. Egyik mellékalakját, Szent-Györgyöt, képben is bemutatjuk, a mennyiben a gyakran előfordúló mennyei lovag ez alakítása oly jellemzően tükrözteti vissza azt a fölfogást, mely a késői középkor udvari költészetében nyilvánúl. Ámbár részletesebb tárgyalást érdemelnének, mégis kénytelenek vagyunk arra szorítkozni, hogy csak megemlítsük azokat a figyelemre méltó szobrászati művekkel díszített szép oltárokat, melyek Pesenbachban (1499), Rauchenedtben, Waldburgban (1517), Gampernban és Hallstattban láthatók; ez utóbbi a XVI. század első negyedéből való. Az apátságok gyűjteményeiben és a linczi múzeumban számos középkori faragvány van, melyeken világosan fölismerhető, hogy egykor oltárok részei voltak és valószinűleg a renaissance kiméletlen uralma szorította ki őket az apátsági és falusi templomokból.
A szobrászat föladatainak körébe tartoztak a kő koporsók is, melyeket rendszerint vörös kőből faragtak és rajtuk az elhúnytak majd fölfegyverzeten és lovagi erejük teljességében, majd pedig mint föloszlásnak indúlt, s békák és férgek martalékáúl szolgáló hullák állíttatnak elő. Ezek közűl említésre méltók kivált schaunbergi Wernhardnak és nejének, Hedvignek síremléke Wilheringben az apátsági templomban, a Polheimer család sírjai Wels és Ober-Thalheim plébánia-templomában, továbbá a Schärffenberger család sírjai Lorchban a Szent-Lőrincz-templomban.
Szent-György fából faragott szobra a käfermarkti főoltáron.
Siegl Károlytól
Miként az építés és a szobrászat nemcsak hogy az egyház szolgálatában állott, de egyszersmind egyháziaktól gyakoroltatott: úgy a festészet első alkotásait is zárdákban találjuk. Nagy szorgalommal készűlt művei ezek a miniumfestésnek, ennek az igazi szerzetesi művészetnek, mely oly hűen visszatükrözi a türelmet, a szeretetet, a lemondást, de egyszersmind az erényekben található megelégedést is. A szerzetesek ily erényekkel fölruházva, sokszor egész életöket egy irott könyv díszítésére fordították. A tartománynak majdnem valamennyi zárdájában volt iskola, melyben a festést és az írást gyakorolták. A számos művész mellett, kik Adalram apát alatt Kremsmünsterben (1093-tól 1121-ig) éltek, meg kell említenünk Liutold mondseei szerzetest, továbbá Gotschalk és Haimo lambachi szerzeteseket. Az utóbbiak bizonyára legjelesebb miniumfestőknek mondhatók. De a XIII., XIV. és XV. században is állandóan művelték a miniumfestést felső-Ausztria kolostoraiban. St.-Florian apátság évkönyvei marbachi Henrik (1306), ihlingei Henrik (1320) és Tobler Frigyes (1350) ottani kanonokokat említik, míg Schilling Lénárd, a mondseei tudós benczés, nagy hírű festő volt.
A kolostorok könyvtáraiban megőrzött számos missale, breviarium, diurnalium, psalterium, legenda vagy bármi néven nevezendő ama nagy ívrétű könyvek, melyeknek fatábláit vaskos kapcsok tartják össze, s sarkaikat nehéz vasalás védi, gondos irású szövegökkel és aranytól ragyogó, élénkszínű miniumfestményeikkel mind fényes tanúságot tesznek a művészi és technikai tökéletességről, melyet a festésnek e kicsiny, de nemes faja az Enns fölötti tartományban elért. Ott találjuk e könyvek képein és kezdőbetűin a román művészet fonatos díszét, vagy az átmeneti korszaknak majd merev, majd természethű levéldíszét, sőt a csúcsíves ízlésnek elágazó lombjait és a képzeletalkotta állatok alakjait is. A X. és XI-ik században az alakokat hibásan rajzolják; van bennök fínom vonás, ruházatuk gazdag, de élettelenek, a miben az ilyenek kedvelője méltóságot és mérsékletet szeret látni, mígnem az egyéniséget kereső természethűség a pergamentre is befészkeli magát, s a későbbi miniumfestők egészen annak uralma alatt dolgoznak. Különösen ama szerzetesi alakok nyerik meg tetszésünket, melyek valamely tarka betű hasában iróasztalra helyezett nagy folians előtt ülnek, mintegy sugalmat várva az ég felé tekintenek, jobb kezükben tollat, baljukban pedig vakaró kést tartanak. Valószínű, hogy ez alakokban a művészek saját magukat ábrázolták. Könnyű fölismerni, hogy a felső-ausztriai miniumképek Bajorország nagyon elterjedt művészi gyakorlatával egyeznek, hisz a Passzauval való összeköttetésnél fogva más viszony nem is volt lehetséges.
A kezdőbetű, melyet itt bemutatunk, egy Kremsmünsterben 1300 körűl irt bibliából való s Péternek a kis-ázsiai zsidó-keresztényekhez irt levelét igazán gyermeki naivsággal ábrázolja.
Az egyházi élettel épen oly szoros kapcsolatban, mint a miniumfestés, az üvegfestés is korán megkezdi az Enns fölötti tartományban a színek tarka játékát az ablakokra varázsolni, mi egyszersmind a belső tér áhitatos elzárkózottságát is előmozdítja. Az üvegfestés Kremsmünster apátságban virágzott. Eich Frigyes apát idejében (1273-tól 1335-ig), ki a csúcsíves épületet befejezte, Hertwik szerzetes, az apátsági templom őre, annak ablakait üvegképekkel (vitris pulchris) diszítette, Wolfhart üveges és képiró mester, St.-Florian apátság növendéke pedig II. Henrik alatt (1313–1321) színes üvegablakokkal látta el ezt az apátsági templomot.
P kezdőbetű egy 1300 táján készűlt bibliából.
A Kremsmünsterben levő eredeti után, Siegl Károlytól.
Sajnos, a régieknek akkoriban elterjedt és híressé vált üvegfestési művészetéből aránylag kevés maradvány jutott el korunkra. Magán a helyszínén, t. i. az ablakokban, melyek számára eredetileg készűltek, csakis Hertwik szerzetesnek 1273–1315-ből való ama pompás üvegképei maradtak, melyek a welsi plébánia-templom szentélyének három ablakát díszítik. Ez ablakokon 81 ábrázolás van: a négy evangelista, továbbá jelenetek a kínszenvedésből, az ó és az új testamentumból. A szerkesztés módja szigorú, a beosztás szerencsés, a mi szoros kapcsolatban van az alakoknak aránylag kicsi méretével; a színek átalán mélyek ugyan, de mégis igen tüzesek. Ezeken kivűl csak töredék maradványokat, vagy pedig újabb időben ismét helyökre tett üvegképeket ismerünk, így Pesenbachban, Lorchban, Steyrben, stb.; hisz tudjuk, hogy a renaissance, az épületek belsejébe több világosságot bocsátandó, a színes üvegeket eltávolította. St.-Florian apátság kegyelete ellenben a pesenbachi templomnak a reformáczió idejében szétrombolt ablakaiból a megmaradt nagyobb darabokat művészeti gyűjteménye számára megmentette, s három nagy ablakká állította össze. Ezek közűl különösen érdekesnek tartják azt, melyen a Megváltó alakja van. Mind a három ablak úgy rajz, mint kidolgozás tekintetében lényegesen különbözik Hertwik műveitől; színeik, melyek közt szokatlanúl sok a zöld, teljesek és erősek. Kétségtelenűl St.-Florian apátság iskolájának 1486-ból való műve.
E sorok irója csak egy falfestményt ismer a román művészet korából, t. i. a freskoképeket a lambachi apátsági templom harangozó kamrájában, melyet a két toronynak első emelete és az azok közt levő zárt folyosó képez. Ez a helyiség eredetileg a templom hajójában nyíló boltozott karzat volt. A boltozat három kupoláját díszítő életnagyságú freskoképek a három bölcs legendáját ábrázolják. A rajz eléggé pontos, Isten anyjának alakja a byzanczi fölfogásra emlékeztet, a ruha redőzete igen egyszerű, a test sárgás színű, az előfordul színek egyhangúak; minden részlet élesen van sárgás színű, az előforduló színek egyhangúak; minden részlet élesen van rajzolva, és csak mintegy kisérletképen árnyalva. Egyébként csak díszítő falfestményeket ismerünk St.-florian apátság sírboltjában és Spilbergben a várkápolnában. Csakis a késő csúcsíves korban kezdték az apátságokat és a templomokat falfestményekkel díszíteni; így tudjuk, hogy Widmer Wolfgang Kremsmünsterben (1488-tól 1500-ig) a templom belsejében falképeket festetett, melyeknek nyomai 1877-ben az Anna-oltár javítása alkalmával kerűltek napvilágra. II. Gáspár St.-Florian apátság prépostja (1467-től 1481-ig) a templomot, a keresztfolyosót, a régi szentélyt, a praelaturát, stb., falképekkel díszíttette. Engelszellben a valószinűleg egykori keresztfolyosó falképei még részben megvannak; Freistadtban a Boldog-Asszony-templomának déli kapuja fölött, meg Hallstattban a plebánia-templomban levő meleg színezésű szép freskoképek egészen üde hatásúak, hasonlóképen több sírkápolna és csonttartó-ház festményei, melyek azonban kevesebb művészi becsűek.
A függő-képek egyes szentek ábrázolására és a szárnyas oltárok külső díszítésére szolgáltak már hosszabb idő óta, de nagyobb jelentőséget csak akkor nyertek, mikor természethűségre törekvő irány lépett föl és a korlátozott temperafestéket a tartalmasabb olajfesték váltotta föl.
Pacher Mihály az úttörő a színezés terén is; fölfogása emberileg igaz, az eddig dívó aranyos háttér helyébe tájat és épületet fest, biztosan és szépen rajzol, a színezést telt és világító tonusban tartja. St.-Wolfgangban az oltár két első szárnyának belső lapját díszítő négy kép, nevezetesen Krisztus születése, a Körűlmetélés, a Bemutatás a templomban és Mária halála szintén Pacher alkotásai. A világos és egyszerű fölfogás, melyet szoborműveinél dicsérőleg említettünk, fölismerhető e képeken is, melyeknek alakjait kifejezett egyéniségök mellett nemzeti elemek is jellemzik; a kivitel és a színezés, valamint az előszeretetet, melylyel világos kelméjű ruhákat fest, továbbá a természethűség a régibb sváb iskolára, sőt Eyck hatására mutatnak, míg a kitűnő mintázás, a ruhaerdőknek egyáltalán nem éles és nem szögletes alakítása, valamint a mély, meleg és pompásan világító színek és a barnás fő tonusok azt bizonyítják, hogy a mesternek ismernie kellett a velenczeiek műveit. Ha az oltár két belső szárnya be van csukva, nyolcz képet látunk. Ezek is jó festmények, de más, úgy látszik, a frank iskolához tartozó festő művei, míg a második két szárny külsejét, valamint a szekrény hátulját díszítő képek ismét más, s különösen az előbbiek gyöngébb mester művei. E szerint tehát föltehető, hogy legalább három festő dolgozott együtt Pacherrel.
Úgy látszik, hogy e mester iskolát alapított Felső-Ausztriában; mert nyilván az ő tőle való st.-wolfgangi oltárszárnyra emlékeztetnek azok az Adlwangban levő képek, melyek egy karzat kávájáról valók, úgy szintén a Krems melletti Wartbergben egy lappá egyesített oltárszárnyak és az apátságok gyűjteményeiben őrzött egyéb, itt-ott a tanítvány ingadozását elárúló képek.
