A római kor. Widmann Jánostól, fordította Váczy János.
A római kor.
Widmann Jánostól, fordította Váczy János.
Widmann Jánostól, fordította Váczy János.
A tartomány természeti alakúlásának megfelelőleg három római útvonalat különböztethetünk meg: a Dunapart melletti, a közbülső és az alpesi szorosokhoz vezető útvonalat. A Duna melletti útvonal az Inntől az Ennsig mindenütt a területhez alkalmazkodva s így a mai útvonaltól több helyt eltérve húzódott az Inn melletti Passzau várostól a folyópart mentén Mühlbachig; itt a Duna lejtőinek magaslatait átlépve, Eberhards-zellen keresztűl csak Kastennél érte el megint a folyamot, melynek partja mentén egész Engelharts-zellig haladt, hol a különböző leletekből itélve egy kis váracs állt. Innen kezdve a part mellett haladt az út Engels-zellig s a St.-Aegyd melletti Steinődtön keresztűl ismét a magaslatra hágva, tágas ívben kerűlte meg a Kessel-patak mély völgyzugát s Wallernen és Straszon keresztűl a Duna lejtőinek gerinczén Schlögenig húzódott, hol egy hadászatilag fontos helyen Joviacum váracs állott. Innen a Stauf romja előtt haladt el az útvonal a Hartkirchen melletti Pfaffing felé és Aschachba, hol a tartomány éjszaki részébe a Müheltől nyitott bejárat védelmére egy kis erőd volt. Az Aschach patakjának jobb partja mentén Eferdingig húzódott ez útvonal, valószínűleg a Peutinger-féle térképen látható Marinianumig, s aztán a Dunától ismét eltávolodva Straszon és Alkovenen át Straszhamba és a Kürnbergtől délre Rufflingon át Lentia (Linz) erődig haladt, mely a Haselgraben, a dunai ligetek és a Traun völgye fölött uralkodott; innen pedig Kleinmünchenen és Ebelsbergen át Lauriacumig (Ennsig) ért. Alkoventől egy útvonal ágazik ki, mely Aubergen és Ofteringen keresztűl húzódva Ansfeld közelében Haid mellett lép át a Traunon, a melynek jobb partján Ebelsbergig haladt s ott a főútvonallal egyesűlt. Még a közép-korban is eme rövidebb út volt a közlekedés főútja.
Noricum második főútvonala az volt, mely Ennstől Ovilaván (Welsen) át Salzburgig (Juvavum) vezetett. Lauriacumtól a Traunon keresztűl való átjáratig azonos ez a partmelléki útvonallal. Ott elágazott s a Traun jobb partján Schleiszheimon át Ovilaváig, a part melletti Noricum legnevezetesebb helységeig haladt. Welstől Schwanenstadton (Tergolape), Frankenmarkton (Laciacum) és Neumarkton (Tarnantone) keresztűl Salzburgig húzódott. Iránya a Peutinger-féle térképen meg van jelölve, s a nevezett vonal mentén talált leletek és nevek minden kétséget kizárnak ez útvonalt illetőleg. Welsnél van egy „Strasz”, Lambachban egy római emlékkő; a Winsbach melletti Aichkirchenen kisebb leleteket födöztek föl; egy Septimius Severus császár korából való mérföldkövet Thalhamban, egy másikat pedig Mösendorfban találtak. A Vöcklamarkt és Frankenmarkt közt levő Walchen várkastély neve, meg a Straszwalchen elnevezés mintegy élő bizonyságok, hogy ez útvonal erre haladt el.
A Noricum belvidékére vezető főútvonal Welstől indúlt ki s a Síp-patak völgyében az Alterbachon keresztűl Pettenbachig (Vetonianis postaállomása), a Magdalenenbergen és Inzersdorfon keresztűl Kirchdorf, Milchdorf és Klaus (Tutatio állomás) felé, s azután a Steyr és Teichel mellett haladt tovább Windischgarsten szép alpesi völgymedenczéjébe, hol a római postaállomást (Ernolatia) 1869. évben ásták ki. Innen a nevezetes Pyhrn-szoroson át a steierországi Lietzenig (Gabromagus) húzódott az útvonal.
A leletek és nevek azonban azt bizonyítják, hogy másodrendű útvonal is sok volt. Egy ilyen út Alsó-Ausztriában az Url melletti Öhlingtől Steyrig vezetett, hol valószinűleg egy római őrtorony állott a mostani Lamberg-féle várkastély helyén. Az bizonyos, hogy Steyrből út vezetett Kronsdorfon keresztűl Lauriacumba, úgy szintén Siermingen keresztűl a Krems völgyébe s ismét a Steyr völgyén keresztűl a steierországi Altenmarktba. Welset Eferdinggel út kötötte össze, mely Weiszenkirchenen keresztűl Peuerbachig s a hegyek gerinczén át Jungfernsteinig húzódott s ott két ágra szakadt: egyik ága Grafendorfon át Passzauba, másik a St.-Aegyd melletti Stanacumba vezetett. Straszwalchennél a fővonalból a Mattigthalba ágazott ki egy oldalút, mely Schalchenen át Braunau felé ment. Ez útvonal mentén Munderfing mellett egy római villát, Mattighofen mellett pedig egy temetkező helyet ástak ki. Az Inn folyó jobb partján is volt út, mely Salzburgot Passzauval kötötte össze; hogy ez az út Felső-Ausztriába is benyúlt, bizonyítják a Wildshut és Ostermiething, Tarsdorf és Ranshofen tájékán talált leletek. Végre a gyönyörű Salzkammergutba Goisern és Hallstatt felé a schwanenstadt-gmunden-ischli úton jártak; Ischl később római vámállomás (statio Exensis) volt; ugyanott a plébánia-templom tornyának al-építményében egy római sírkő is látható. Későbbi időből való római leleteket Leistlingben és St.-Agathában (Goisern mellett), valamint a Hallstatti tó partján a Steeg melletti Arikoglnél is találtak, még pedig ez utóbbi helyen egy gazdag aranyékszert. Vöcklabrucktól a Kammer- és Mond-tóig szintén út vezetett; a seewalcheni, steinbachi, weyereggi és mondseei leletek ismeretesek.
Római leletek.
A linczi Francisco-Carolinum múzeumban levő eredeti tárgyak után.
A rómaiak korában fönnállott helységek sorából kettő válik ki különösebben: Ovilava és Lauriacum. Ovilava talán már az itteni kelta népség telepe volt. Római gyarmattá Marcus Aurelius (Kr. u. 160–180-ig) császár alatt lett ama véres háborúban, melyet e császárnak a markomannok ellen kellett viselnie. A markomannok a Mühlnegyed völgyzugán keresztűl Noricumig, sőt egészen Aquilejáig nyomúltak előre. A császár Noricum és Rhetia védelmére két új légiót szervezett: a második italiai légiót (legio II. Italica) az előbbi, a harmadik italiai légiót az utóbbi védelmére. Egyszersmind megalapíttatott Ovilava gyarmata, Lauriacumban pedig legiói tábort állítottak. Az Ovilava megalapítására kiválasztott veteránok vezérévé Aelius Flavius rendeltetett, a ki Cetiumnak (a mai St.-Pölten helyén), ama háborúban elpusztított régi municipiumnak duovir-je vagy polgármestere, örökös decurió-ja vagy tanácsura volt. Ennek a férfiúnak, ki a Hadrián császár istenségének papi méltóságát is viselte, a lambachi kolostorban látható a sírköve. Ovilava, mint a Pannoniába és Vindeliciába vezető útnak, meg a belföldre vezető összeköttetési és visszavonúlási útvonalnak egymást metsző pontja mellett álló noricumi parti váracsok főtartalék-állomása, kiváló nevezetességű volt. A polgári város erősségéűl tekinthetjük azt a helyet, a hol később a császári vár állott; temetkező helye St.-Bernardin falu mellett, a mai lovaskaszárnya közelében lehetett. Számos, már századok óta talált leletek bizonyítják, hogy Ovilava nevezetes község volt. Még az ötödik század utolsó harmadában is fennállott, mert még Procopius Anthemius császártól (467–472) is találtak ott egy érmet. Csak ezután, talán Szent Severinus alatt pusztúlt el, hogy a középkor elején (776) újra feltűnjék Weles névvel, mint szláv telep.
Lauriacumot ugyanazon időben említik a második italiai legio föállomáshelyéűl, mint Ovilavát. Még világosan fölismerhető az állandó tábor helye. Enns városától éjszaknyugotra, Enns, Lorch, St.-Laurenz s a vasú vonala közt egy 350 méter hosszú és 250 méter széles (1.800:1.400 római láb) sík terület van, melyet egy, még részben ép állapotban maradt három méter mély és négy méter széles árok és megfelelő sáncz zár körűl s melyen most szántóföldek, kertek és épületek vannak. E térséget hosszában a tábor főútjának (via principalis) megfelelő út szeli át, melyet egy másik, a via praetoria metsz keresztűl. Az a hely, hol a praetoriumban a táborparancsnoknak székhelye volt, a régiségeknek is fő lelő-helye volt; találtak itt a legio bélyegével és érdekes cursiv írással ellátott érmeken kivűl gyűrűket, katonák számára készűlt hadiérmeket, szépen munkált korsókat, csészéket, kapcsokat és csattokat. Lauriacum a dunai hajócsapatok kikötője is volt, kivált ott, hol a Dunának egy ága, a Kühwamme, a főággal egy kis csöndes öbölben egyesűl; e helyett ma Enghagennek nevezik. A tábor mellett a canabákból (a kézművesek, veteránok és más effélék telepei) támadt lassankint a polgári város, melyet később szintén megerősítettek. Ez erődítéseket Valentinianus császár alatt (364–375) a csapatok kijavították. A lauriacumiak temetkező helye az Aichbergen volt. Severinus korában Lauriacum volt a tartomány legerősb helye. Azonban Fava, a rugiak királya, mégis hatalmába ejtette, s csak nagy nehezen állt el azon szándékától, hogy a lakosokat Favianában (Mauter) telepítse át. Midőn később a rómaiak Odovakar parancsára Noricumból Itáliába vonúltak, a legderekabb lakosaitól elhagyott város az alemannok zsákmányává lett. S hogy vajjon valamely silány telep fönmaradt-e, sőt hogy a Lorch és Lauriacum neve csakugyan összefügg-e egymással, nagyon kétséges. A Lorch név csak 791-ben tűnik föl ismét.
Noricum tartomány kormányzójának székhelye Celejában (Cilligen) volt; a tartománynak Diocletianus alatt történt fölosztása után azonban valószínűleg Lauriacum lett a praeses provinciae (tartományfőnök), a „vir perfectissimus” – legderekabb férfiú – székhelye. A csapatok fölött régebben a pannoniai legatus parancsnokolt, a fölosztástól kezdve pedig egy dux spectabilis – nagytekintetű vezér –, kinek az egyes helyek parancsnokai, a Lauriacum-beli második legio tribunja, a Lentiában és Joviacumban lakó liburniaiak (pionnierek) praefectusa s mások alája voltak rendelve. Ebben a korban képződött ki a „határőrök” rendszere s innen a csapatokat is limitaneusoknak vagy ripensiseknek nevezték.
Római sírkő.
A linczi Francisco-Carolinum múzeumban levő rajz után.
A mi a belső közigazgatást illeti, a rómaiak megtartották az itteni ős kerületi kormányzatot, csakhogy minden kerület egy-egy város fenhatósága alá rendeltetett. A város igazgatta a kerületet; a városban tartották a kerületi gyűléseket, melyek különösen vallásos jellegűek voltak s e vallásos jelleg az „isten-császár” és az „istennő-Róma” tiszteletében érte el tetőpontját. A partvidéki Noricum fővárosa Ovilava volt. A római jelleget leghamarább elsajátította Noricum, melynek lakóit különben nem valami nagyon harcziasoknak tűntetik föl. Sajnos, hogy e tartományban egyetlen építkezési emlék sem maradt fönn, s hiányzanak a nagyobbszerű öntött és faragott művek is. A számos kisebb mű közűl azonban van néhány nem minden sajátszerű érték nélkűl való is, mint egy bronz Merkur, egy márvány dombormű, Leda és a hattyú, mindkettő Ennsből, a hörschingi domborművek és egyebek. Némely tárgyakat gyárakban készítettek: így Lauriacumban állami paizsgyár, Welsben pedig agyagedényeket készítő gyár volt. Szent Severinus élettöténetének leírásában nagy művészetű aranyműveket említenek. A jobb módúak lakását mozaik-padló díszítette. Sírköveiket is művészien tudták előállítani, mint Ennsben a Privatiusét. Az ország anyagi műveltsége tovább fejlődött a rómaiak alatt. Egyfelől Aquilejával, a forgalom középpontjával, másfelől a barbárokkal folytattak élénk kereskedést. Állattenyésztés, mező- és hegyi gazdaság, valamint bortermesztés valának a lakosság keresetforrásai.
