A Duna völgye Passzautól Linczig. Dürnberger Adolftól, fordította György Aladár.
A Duna völgye Passzautól Linczig.
Dürnberger Adolftól, fordította György Aladár.
Dürnberger Adolftól, fordította György Aladár.
A Cseherdő tömeghez tartozó gránittömb déli szélét egy nyílás szakítja át, mely főkép éjszaknyugotról délkelet felé fut, de emellett igen sok esetben irányától eltér, sőt néha azzal épen ellentétes nyomon halad s ezáltal a legkülönfélébb kanyargásokat hozza létre. Ennek a szeszélyesen futó szakadéknak a fenekén ömlik be ma a Duna az osztrák tartományokba; Passzautól Linczig mindkét parton csaknem folytonosan magas sziklafalak környezik úgy, hogy csak itt-ott maradhatott meg azok alján egy-egy ki szalag föld, mely csak a legritkább esetekben elegendő nagyobb községek számára. Általában csöndes erdei magány jellemzi a partot, melynek meredek lejtőin (a népnyelv Leithe néven ismeri) csak néhol húzódik el egy-egy kevéssé élénk útacska. Sőt maga a folyó is csak oly zajtalan, mint partmelléke.
De ne képzelje senki, mintha e folyamvidék néma csendje elandalító idyll volna. A part sziklafalai úgy állanak egymással szemben, mintha óriások kezei tépték volna szét egymástól; a számos kőomlások a bükkerdőből fenyegetőleg kimagasló és szeszélyes alakú gneiss sziklák koronkénti összeomlásáról beszélnek; a víz sebesen rohan lefelé, igen sok helytt sziklákat zúgva körűl tajtékzó habjaival, s várak és régi rablófészkek romjai tekintgetnek alá daczosan a part magas bérczfalairól. Mintha a dicső múlt leheletét éreznők, mintha a csendes folyó is tudomással birna arról, hogy évezredeken át világtörténelmi átalakúlásokat előidéző eseményeknek szolgált útúl, hogy hordozója és előidézője volt a nyugoti műveltségnek, s természetes megalapítója egy nagy birodalomnak.
Krämpelstein várrom.
Zetsche Edétől
Passzauból hajón útazunk el; meglehetős sokáig gyönyörködhetünk még abban a páratlan látványban, melyet a három összeomló folyó, az Inn, Duna és Ilz között fölemelkedő ősrégi püspöki város nyújt. Csakhamar azonban közelebb nyomúlnak a parthoz s mindinkább meredekebben emelkednek föl a Sauwald magaslatai, majd egy kiszökellő zord gránitszikla irányváltoztatásra kényszeríti a folyót; a sziklán festői rom emelkedik, a Krämpelstein, melyet a nép egy régi monda után „Schneiderschlöss’l”-nek is nevez; ez az első szemünkbe ötlő épület osztrák földön. Azután a folyó medre megszűkűl; a táj mind komorabb színt ölt; egymásután vonúlnak el előttünk azok a régi helyek, melyeknek „zell” végzetű nevei, minők Hafnerzell, Engelhartszell, Freizell, Inzell, stb., arra mutatnak, hogy eleinte remetelakok voltak, úgy szintén a tetőkön emelkedő hatalmas várkastélyok: Viechtenstein, Ranariedl, Marsbach, Wesenstein s a regékben gazdag Haichenbach vagy Kerschbaumerschloss. A haichenbachi vár komor, félig szétomlott bástyatornya, melyet egykor egy testvérgyilkos alapított, hogy ebben a vad magányban vezekeljen s melyet Miksa császár romboltatott szét, hogy a vakmerő Oberhymerek rablásait meggátolja, magas bükkfák közt tűnik el s most a folyam partjának egyik legnevezetesebb helyéhez érünk. A keskeny sziklakönyöknél oly hirtelen kanyarodik a folyó, hogy azután körűlbelől fél mérföldig imént elhagyott medrével egyközűleg visszafelé fut. E kanyarúlatnak a túlsó oldalán feküdt egykor Joviacum, melyet a rómaiak a Duna jobb partjának oltalmára alapítottak; e helyen szálltak át az összeszorúlt folyamon egy éjjel a herulok s az erődben levő összes katonákat és lakosságot legyilkolták. Ma a buja növényzet elfeledteti a kellemetlen zug borzalmait; a még ma is fölismerhető sánczokat eltakarja a magas növényzet, s a köztök épűlt Schlägen-major barátságos házikóit csaknem teljesen elfödik az óriási dió- és körtefák zöld lombjai; a nép azonban megőrízte azt a regét, hogy egykor e helyen egy pogány város sülyedt el, mialatt lakosai féktelen ünnepi tobzódásba voltak merűlve.
Ezen túl több mérföldnyi távolságra csaknem minden emberi lakóhely eltűnik a partokról. A völgyszoros még szűkebbé válik, a sziklafalak, melyeknek sötétszűrke színét csak őszszel élénkíti meg a halványsárga színt öltött bükkfalombozat, még meredekebbekké és magasabbakká válnak, a folyó minden gondolható irányban kanyarog és kóvályog s hulláma zajongva zúg a szirtcsoporton. Csak két helyen, ott, a hol a kis és nagy Michel fut le a Mühlnegyed gránit fensíkjáról, van egy pár kis község: Obermühl és Untermühl, mind a kettő régi idők óta főlerakó helye azoknak az óriási fatömegeknek, melyek a Mühlnegyedből s a Cseherdőből szállíttattak ide tutajon. Az utóbb említett község fölött erdős lejtőn emelkedik a tartomány egyik legnagyobb várkastélya, Neuhaus, mely egy hirtelen kanyarodásnál emelkedve, föl- és lefelé egyaránt uralkodik a tószerűleg bezáródó Duna-medencze fölött.
Még egy kissé haladunk az erdős szorosban s akkor a tájkép Aschachnál egyszerre egészen megváltozik; a hegyek mindkét oldalon eltávolodnak a partoktól, mosolygó síkság tárúl szét, melynek déli széle fölött a Dachstein távoli jégárja fénylik s a Traunstein áll őrt, mint valami óriási sziklaőrtorony. Eltűnik a gránitszikla és fenyőerdő s helyette buja, kertszerű vidéket látunk. Az „Uffgau” (így hívták e síkságot a középkor kezdetén) az egész tartomány legmelegebb zuga napsütötte dombjain egészen a múlt század végeig bort termeltek, s Miksa császár Aschach városának egyéb kiváltságok mellett oly czímert ajándékozott, melyben a szőlőfűrt is előfordúl. Az aschachi bor ugyan elvesztette azóta hírnevét s csak a hartkircheni plébánia önzetlen hagyományos szokásának köszönhető, hogy még most is tartanak fenn itt körűlbelől egy holdnyi területet, mint szőlőkertet; ez az egyedűli a tartományban, mert a szőlőtermelést most már káposzta és hagymatermelés váltotta föl s ez a távoli Bécsben, sőt a Duna partjai mellett még sokkal lejebb is ismeretessé tette az aschachi és eferdingi „káposzta-vidék” nevét.
Ranariedl várkastély.
Zetsche Edétől
Itt maga a folyó is, mely oly hosszan szorong keskeny sziklamedrében, kényelmesen szétterűl, több ágra oszlik s oly kényelmesen halad tovább, mint mellékfolyója, a „rest Aschach”, melynek barna langyos vize alig akar megválni vízi rózsákkal borított mocsaraitól. A partot környező magas fűzfák vagy rezgő nyárfák között itt-ott egy-egy tornyot, romot, kastélyt láthatunk; a hullámzó búzaföldek között egész sereg, nagy részt ősrégi község fekszik, többek közt Eferding, a római Marinianum, melyet már a Nibelungenlied is fölemlít. Az egykori Schaunberg grófság középpontján vagyunk, Schaunburg nagyszerű romjának aljánál, mely egykor Felső-Ausztria leghatalmasabb főúri családjának székhelye volt; ma a felvonóhíd fölött ősrégi hársfák és szílfák terjesztik szét lombkoronáikat; a nagy torony megrepedezett, a kápolna összedőlt s a romokból még kiemelkedő fínom gótmívű ablakok és ajtóívek fölött omladék és haraszt között már vadrózsa és szederbokrok ütöttek tanyát. Tovább haladva egy órányira ismét megváltozik a rendes kép; a folyó közepén homokzátonyok és csaknem tropikus növényzettel borított szigetek mutatkoznak; vadszőlő-venyige és vadkomló kúszik föl magasra a fűzfákon és jegenyéken, csaknem tömör sűrűséggé bonyolítva azok lombozatát. S mindamellett e szürkészöld ligeteken nem a síkság tikkasztó merengése honol, mert a Mühlnegyed közeli csúcsai, a honnan friss hegyi szellő fú, állandóan figyelmeztetnek bennünket, hogy még a felföldön vagyunk, s hogy hajónk e felföld legmélyebben fekvő csatornájában úszik.
Ottensheim.
Zetsche Edétől
Azonban hamar vége van megint a síkságnak is; balfelől magas erdőborította hegyek nyomúlnak a Duna felé, a gránit újból átlép a folyón s a jobb parton itt-ott tekintélyes magasságra emelkedik; a folyó medre megszűkűl s a part tájképei hosszabb darabon ismét a Passau és Aschach közt levő hegyi szoroshoz hasonlítanak; itt nyílik a szép, fenyvessel zöldelő bejárat a tartomány fővárosához, mely mellett épen most haladunk el. A szoros nyilásánál két festői szépségű helység áll őrt, balról Ottensheim, ecsetre méltó várával, jobboldalt Wilhering, a hasonnevű czisterczi zárdával, a Kürnberg lejtőjén. Fenn a pompás erdőségben, mely Kürnberg város területéig terjed, volt egykor állítólag a Kürnbergiek vára, mely nyomtalanúl eltűnt; de a rege szerint innen eredt volna az a középkori dalnok, ki egy élénken vitatott nézet szerint a Nibelungok énekét költötte volna, s így ezt a pompás erdőséget a rege még költői fénynyel is megaranyozza.
Wildberg várkastély a Haselgrabenben.
Zetsche Edétől
Szemközt ezzel egy kis vízhozta földön alakúlt zöld magaslaton láthatunk egy gót kápolnát néhány ház szomszédságában; ez Puchenau, mely ezer évvel ezelőtt a karolingi Ostmark határközsége volt; az itt volt komor bükkfaliget árnyában tartotta 827-ben Traungau Vilmos gróf a „taiding”-et a legrégibb germán állami és jogi élet ünnepies szokásjoga szerint.
E helyen azonban már élénkebbek az országútak, melyek szorosan a folyó két partján haladnak; egyik házikó a másikat éri, habár némelyik csak az előrehajló kőszikla alatt talál helyet, s a hol a sziklás part még egyszer nagyon közel ér egymáshoz s a szorosból jóformán csak egy keskeny kapu marad nyitva, túlról, mint valamely sötét lombos fasor végéről, Lincz völgyvidéke nyílik elénk; a balparton levő hegyek visszahúzódnak s tágas, rendkivűl festői ívet alkotnak, mely hűségesen megmarad a Linczen alúl derékszögűleg dél felé hajló Duna mellett; jobb oldalt a szikla teljesen véget ér; legutolsó előfokán még egy hatalmas épület emelkedik, az egykori vár s ez alatt lépcsőszerűleg sorakoznak a régi házak, teljesen elfedve a hegy lejtőjét; feltűnnek előttünk az újabbkori város tekintélyes házsorai, mihelyt elhajóztunk a lánczhíd alatt, mely Lincz és Urfahr testvérvárosokat összeköti; egész sereg ember élénkíti meg az utczákat és útakat, a hídon minden időben mindenféle kocsi, szekér szorong; mindenütt élet uralkodik.
A tágas és magaslatok által körűlövedzett medenczében fekvő városról a legjobb képet egyik éjszak felé eső emelkedésről nyerhetjük; ezért átmegyünk a Duna hídján és Urfahr testvérvároson, a melyen kivűl a freistädti országúttól balra a hohenfurthi út ágazik el s nyilegyenesen mély bevágásban halad éjszaknak a gránit felföld felé, melynek lejtői tágas félkörben veszik körűl a szeliden emelkedő termékeny síkságot. Csakhamar eljutunk a Haselgraben nyílásához, a Mühlnegyed gránit hegységében előjövő számtalan szakadékok egyikéhez, melyeken át mohlepett gránittömbök hatalmas tömegein keresztűl pisztránggal telt sötétlő patakok futnak le s a melyeknek meredek, sziklaromokkal borított és sűrű erdővel benőtt oldalai azt hitetik el velünk, mintha az Alpesek világában járnánk, mivel alúlról nem láthatjuk, hogy a felénk emelkedő napfényes magasságban gabona- és zabmezők terűlnek el s minden tetőn egy-egy tekintélyes paraszttanya található. Szemközt Wildberggel, ezzel a régi magas tornyú erőddel, a hol egykor Venczel cseh királyt tartották fogva Starhemberg Gáspár és Gundacker urak, átmegyünk a keskeny völgy másik oldalára s a baloldali lejtőn egyenesen fölfelé haladunk; kezdetben sötét fenyőerdő vesz bennünket körűl, azután messze kiterjedő hegyoldali rétre jutunk s végűl elérünk egy kis, magasan fekvő fürdőhelyhez, Kirchschlaghoz. Már itt csodálkozunk a tágas kilátáson, mely kelet és dél felé nyílik, de azért a láthatár jó nagy részét még hasonló magasságú előre nyúló erdős gerincz takarja el. Még egyszer lefelé kell tehát mennünk az összekötő nyereghez, s onnan megyünk föl komor, éjszakias erdőségen át a hegycsúcshoz.
Lincz és a linczi medencze.
Zetsche Edétől
Fölmegyünk a Gizela őrtoronynak nevezett kőhalmazhoz, mely a sötét fenyőcsúcsok fölött emelkedik, s onnan a maga nemében páratlan kép tárúl elébünk. Az alkonyi napsugártól barnás színbe borúlt gazdag vidéket több mint 600 kilométer kiterjedésben az éjszaki mészalpesek lánczvonala öleli körűl, a Schneebergtől és Rax alpestől a Chiem tó déli oldalán fekvő hegyekig, a Kampenig és Wendelsteinig. Felső-Ausztriának csaknem összes, különben is alig egy pár négyszögmérföldre terjedő sík vidéke épen alattunk fekszik; ez a síkság Welsen felűl kezdődik s az Ennsig húzódik, de Lincznél eléri a Dunát s habár nem középponti fekvésű, szívéűl tekinthető a tartománynak. Mindazok a nagy sziklavölgyek, melyek a hegylánczok óriási zűrzavarában rendet alkotnak s melyek úgy a lefutó vizeknek, mint egykor az emberek ősi vándorlásainak irányt mutattak, ebbe a síkságba torkollanak. Ott tátong előttünk balfelé a Haselgraben nyílása, melyen át a legrövidebb út vezet Csehország legdélibb részéből a Dunához; kissé távolabb kelet felé, hol a freistadti mélyedésben a Felső-Auisztria és Csehország közt elnyúló magas határvonal aláhajlik, a talaj folyton mélyed a Gusenig, mely erővel tör útat magának a sziklán át a Dunáig; az Enns a messze Stiriából jő s magával hozza a Steyr smaragdszínű hullámait; a Krems éjszaki irányból hullámzik ide kövér mezőn át, s a Traun, a Dunának ez alpesi kedvencz gyermeke, a Salzkammergut tavainak kristálytiszta habjait Lincz alatt önti belé. Csodálhatjuk-e, hogy a kedves tartományi főváros épen e gyönyörű medenczében keletkezett, hol a föld minden áldásban dúslakodik!
